R2-D2 írásai 3.0

.






A hívás





Ilyen, mikor a dél-koreai őrült filmkészítés összekeveri az A pillangó-hatást a Frequencyvel…

Ahogy már többször is írtuk, itt, a Fórumon különös figyelmet fordítunk minden olyan mozira, ami az időutazással kapcsolatos, legújabb kincsem pedig ez a koreai film a témában – ami most nem klasszikus formájában, miszerint valaki vissza/előre megy az időben, és úgy okoz változást az idő folyamában, hanem egy nagyszerű ötlet nyomán egy telefon biztosítja a kapcsolatot a múlt és jelen között. Ez azonban sem a zsánerbe sorolás feltételeit, sem az élvezhetőséget nem csorbítja… sőt. Azt kell mondjam, ennyi időutazásos filmmel a hátam mögött is kiemelkedő darabnak tartom az A hívást, kiváló dramaturgiával, sokkoló fordulatokkal és nagyszerűen átgondolt történettel dolgozik – az icipici negatívum számomra talán csak a talán döcögős felvezetés, no meg az Oldboyra, és az I Saw the Devil–re hajazó koreai stílus volt. Mindamellett persze – megint –, hogy európai szemmel egy ideig megint mindenki egyforma volt a filmben.

Kim Seo-yeon (Park Shin-hye) hazafelé tartva elhagyja telefonját a vonaton, hazaérve pedig a lakásban talált régi, vezetékes telefonon felhívja saját számát, hogy visszakérje a megtalálótól. Itt amúgy egy pici fricska is el van rejtve jelen társadalmunk felé: a megtaláló természetesen jutalmat kér a készülékért – ez amúgy a sztori szempontjából nem fontos, de nekem rögtön megragadta a figyelmemet a mai valóságra történő reagálás. Ám alighogy leteszi a vezetékest, kap rajt egy hívást, egy ismeretlen lánytól, aki épp segítséget kér tőle, mert az anyja bántja – Kim semmit nem ért az egészből, de a többedik hívás után elkezd kicsit nyomozgatni. Maga se akarja elhinni, de a hívás a múltból jön, egy Oh Young-sook (Jeon Jong-seo) nevű lánytól, aki pontosan húsz évvel korábban élt ugyanebben a házban. Kim előbb fogja fel és érti meg, miről is van szó – valahol amúgy is hitelesebb és hihetőbb talán az ő szempontjából, hogy a múltból érkezik egy hívás, mint fordítva, hogy a jövőből beszél az ember valakivel a vonal végén. A kezdeti ismerkedés tök aranyos, egészen kiváló ötletekkel érzékeltették az alkotók a húsz év áthidalását – gondoljunk csak a zenére – a helyzet lehetetlensége ellenére kifejezetten hihetően alakul kapcsolatuk.  Fura mód igazi barik lesznek a telefonon keresztül, majdnem idilli és rózsaszín minden – bár azért néhány fura képben, látomásban, no meg a múltbéli lány személyiségében ott a dráma árnya a történet felett – s hát ebben a helyzetben teljesen életszerű és logikus, hogy a múltban élő segít megváltoztatni a jelenben élő múltját, hogy annak jobb legyen.

Most nem írom le, mit, és hogyan, de Young-sook tesz valamit, ami miatt a Kim körüli jelen egy nagyszerűen kivitelezett látvánnyal kísérve mindenben megváltozik – ám ennek egyik következménye az lesz, hogy a két csaj kapcsolata is átalakul. Nem véletlenül hoztam példának az egyik legnagyobb kedvencemet a témában, az A pillangó-hatást: itt is, az első beavatkozástól kezdve szinte mindig, minden csak rosszabb lesz. Kezdve azzal, hogy Kim kevesebb időt tud majd a múltbéli barátnőjére fordítani, aki egyre inkább berág rá ezért – és pont a személyiség zavarja miatt (hisz megtudjuk, hogy az elmegyógyintézetet is megjárta már) – egyre kiszámíthatatlanabb és vadabb lesz. De hát a jövőből hogyan is lehetne kiengesztelni bárkit is a múltban, hogyan is lehetne változtatni a húsz évvel ezelőtti eseményeken azért, hogy Young-sook is jobban érezze magát? Azt gondolná az ember, hogy sehogy, ugye? És ha a jelenben tudjuk, hogy a lányt meg fogják ölni egy nap? Szólnánk neki? Hát persze, hogy meg akarjuk menteni az életét, pláne, hogy ő egy tettével jobbá változtatta a miénket…

De mi van akkor, ha ezzel a segítséggel valami elképesztő gonoszt szabadítunk rá a világra? Most ne gondoljatok semmi természetfelettire, szimplán csak arra, hogy lehet, jobb lett volna – akár az élete árán is –, ha a mentálisan sérült lányból nem válik egyik percről a másikra egy (sorozat)gyilkos…aki aztán majd követelőzni kezd, hogy a jelenben derítsék ki, hogyan úszhatja meg az életfogytiglanit. Megmondom őszintén, ami a film második felében, kétharmadában történik, az olyan szinten a képernyőhöz szegezett, annyira zseniális, hogy csak kapkodtam a fejemet. Mert bár gondolhattam volna rá, hogy a múltbeli kis családi látogatásnak még lesz szerepe, de menet közben eszembe sem jutott – aztán, mikor ismét becsöngetett apu, anyu és a kislány a házba, a jeges rémület lett úrrá rajtam. Mert akkor esett le, milyen szenzációsan csűrték-csavarták a szálakat az írók, milyen kegyetlen módon tud zsarolni Young-sook húsz évvel korábbról – és ugye ekkor már egyértelmű volt az is, hogy a csaj nem teljesen beszámítható, így tetteinek a következményei tényleg átnyúlnak az időn keresztül. Ahogy a lány ismét és ismét belenyúl az időbe, amilyen következményei annak lesznek, az minden igényt kielégít: drámai, sokkoló és egyben látványos is. De valahol ekkor éreztem először azt a félmondatban megemlített koreai ízt is az egészen, ami picit tompított az élményemen: mintha nem tudnának elszakadni az ottani írók a beteges, véres jelenetektől – amik explicit mutatását ugyan többnyire kerülték, de maga a tény, hogy Young-sook is csak egy újabb koreai pszichopata lett, az sok mindent elmond az ottani filmesek gondolkodásáról.

Ha már eddig sikerült jótékony ködbe burkolni a cselekményt, ezután sem akarom nagyon elárulni, mi fog történni a fináléban – legyen elég annyi, hogy a két idősík egy ponton egyesülni fog, amiben a háznak nagy szerepe lesz. A végén már mindenki beszél mindenkivel azért, hogy a saját bőrét mentse, számomra pedig ez maga volt a kánaán. Ugye, logikusnak és könnyebbnek tűnik, ha Young-sook „várja be” Kimet, na de mi van akkor, ha Kim a jelenből mégiscsak képes ráhatással lenni a múltra? S ha erre még sikerül plusz egy lapáttal rátenni? A végjáték kicsit ugyan beteges, de baromi jó, ahogy az alkotók képesek váltogatni az idősíkokat (természetesen Hollywoodra emlékeztető filmes fogásokkal), az kegyetlenül hatásos – ráadásul totál nem mindegy, ki és hogyan marad életben, s hogy Kim körül megint átalakul-e a világ. Önmagában is izgalmas lenne az egész, de így, hogy mindennek jelentősége van a múltban és jövőben egyaránt, így még parádésabb… nézés közben nem is nagyon van ideje az embernek azon gondolkodnia, mi van, ha egyik szereplő akkor, ott, azon a helyszínem meghal…

… és épp ezért néztem kicsit értetlenül a temetői jelenetet, egészen pontosan a stáblistás jeleneteket. Amíg azokat nem vágták be, olyan kis megkönnyezősen megnyugtató végét éreztem az egésznek, Kimen keresztül nagy veszteségeket és győzelmeket éltünk át, ám a picit ócska, kifejezetten hatásvadász és tipikus horrorfilmes képsorok a végén elkeserítettek. Azokért, ott szerintem kár volt – cliffhangerként meg nem szívesen tekintek rá, hisz ez a történet, így kerek, innentől erőltetett rétestészta lesz az időn átívelő harc a két lány között. Maradjon ez, így, ennyiben, ez így volt egy nagyszerű mozi – újabb gyöngyszem a korpa között: egy remek időutazásos történet, amit megint bátran ajánlhatok minden rajongónak. Nem lesz tömegfilm (ahogy az itt, általunk látottak többsége sem az), de akit érdekel a téma és nem idegenkedik egy kis távol-keleti íztől, az lubickolhat ebben a sztoriban is.

Sok rosszat nem is tudok róla mondani. Ahogy írtam, talán az eleje volt olyan semmilyen, olyan kis útkeresős – bár az igaz, hogy így viszont sokkal hatásosabb a helyzet elromlása. Nekem jó sok idő kellett, míg megszoktam az arcokat – szerencsére Kimnek rövid volt a haja, Young-sooknak meg hosszú – valamint fura volt az egészet ebben a dél-koreai nézőpontból látni. De ezeken kívül… szinte semmi. Kiváló történet, tök jó színészek és remek forgatókönyv. Kell még más egy jó filmhez??





85%





.

R2-D2 írta:

A hívás

Nem véletlenül hoztam példának az egyik legnagyobb kedvencemet a témában, az A pillangó-hatást: itt is, az első beavatkozástól kezdve szinte mindig, minden csak rosszabb lesz.

Sok rosszat nem is tudok róla mondani. Ahogy írtam, talán az eleje volt olyan semmilyen, olyan kis útkeresős – bár az igaz, hogy így viszont sokkal hatásosabb a helyzet elromlása. Nekem jó sok idő kellett, míg megszoktam az arcokat – szerencsére Kimnek rövid volt a haja, Young-sooknak meg hosszú – valamint fura volt az egészet ebben a dél-koreai nézőpontból látni. De ezeken kívül… szinte semmi. Kiváló történet, tök jó színészek és remek forgatókönyv. Kell még más egy jó filmhez??

85%

Engem erre a spanyol filmre emlékeztet így a leírásod alapján, abban volt ez a több évtized távolából egymásra hatás, a "figyelmeztetés" miatt meg ez.

Bevallom, annyi az ázsiai szemét a Netflixen, hogy az ilyeneket már automatikusan továbbgörgetem anélkül, hogy egyáltalán megnézzem, miről van szól. De ha azt mondod, érdemes megnézni, akkor rászánom az időt   .

.

Niwrok írta:

A hívás


Engem erre a spanyol filmre emlékeztet így a leírásod alapján, abban volt ez a több évtized távolából egymásra hatás, a "figyelmeztetés" miatt meg ez.

Bevallom, annyi az ázsiai szemét a Netflixen, hogy az ilyeneket már automatikusan továbbgörgetem anélkül, hogy egyáltalán megnézzem, miről van szól. De ha azt mondod, érdemes megnézni, akkor rászánom az időt   .

.

Akkor várom a reagálást.

Közben láttam még egy időkavarósat, talán holnap lesz időm megírni.

.

R2-D2 írta:

Sputnik / Спутник

Ha valaki tudatlanul csak a címe alapján vetné rá magát erre a produkcióra, akkor akár joggal hihetné azt, hogy a zseniális Gagarin, Szaljut 7 és Űrséta triumvirátus után egy újabb orosz űrhajós sci-fibe csöppen, kvázi folytatva a dicső szovjet űrkutatás történelmének bemutatását. A valóság azonban az, hogy a Sputnik csupán első öt percében idézi meg az említett három filmet, utána végig a Földön játszódik, s sokkal inkább lehet párhuzamba állítani olyan mozikkal, mint mondjuk az A dolog, vagy az Élet, esetleg az Érkezés… és hiába írják máshol, én, magam részéről az Alient csak jóindulattal tenném be ebbe a sorba. A Sputnik a várakozásokkal (és az én várakozásaimmal) ellentétben egy sima, kis költségvetésű orosz sci-fi horror, amin azonban sem a kis költségvetés, sem az orosz mivolta nem látszik: simán megállja a helyét néhány amerikai produkció mellett, sőt, a fentebb említett 3 hollywoodi moziból kettőnél szerintem jobb is lett.

80%  

Nekem azért nem ilyen erős a véleményem róla, de annyiból jogos, hogy ügyesen szemezgették ki azokat a dolgokat mindhárom filmből (de inkább mind a négy említett hollywoodi moziból), amiket utána egész jól össze lehetett gyúrni. Többszörösen voltak benne drámai szálak, akadt némi filozofálás is benne, tetszett nekem is a korrajz, és a horrorjeleneteken is maximum annyiban volt észrevehető a kis költségvetés, hogy a film fele töksötétben, a másik fele meg félhomályban játszódik. Valahol akkor veszített el a film, amikor a hihetőség áldozat lett az érzelgősség oltárán, de a vége nekem is tetszett a gyerekkel, az egy jó fordulat volt.

De azért is megérte, mert nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom hallani egy űrthrillerben .


7/10
.

R2-D2 írta:

Sputnik / Спутник


Nekem azért nem ilyen erős a véleményem róla, de annyiból jogos, hogy ügyesen szemezgették ki azokat a dolgokat mindhárom filmből (de inkább mind a négy említett hollywoodi moziból), amiket utána egész jól össze lehetett gyúrni. Többszörösen voltak benne drámai szálak, akadt némi filozofálás is benne, tetszett nekem is a korrajz, és a horrorjeleneteken is maximum annyiban volt észrevehető a kis költségvetés, hogy a film fele töksötétben, a másik fele meg félhomályban játszódik. Valahol akkor veszített el a film, amikor a hihetőség áldozat lett az érzelgősség oltárán, de a vége nekem is tetszett a gyerekkel, az egy jó fordulat volt.

De azért is megérte, mert nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom hallani egy űrthrillerben  .


7/10
.

Igen, erre emlékszem...

Amúgy örülök, hogy megnézted, végülis olyan nagy különbség nincs köztünk az értékelésben. Már csak az igazán jó orosz sci-fiket kéne pótolnod...


.

R2-D2 írta:

.
A hívás

Újabb gyöngyszem a korpa között: egy remek időutazásos történet, amit megint bátran ajánlhatok minden rajongónak. Nem lesz tömegfilm (ahogy az itt, általunk látottak többsége sem az), de akit érdekel a téma és nem idegenkedik egy kis távol-keleti íztől, az lubickolhat ebben a sztoriban is. Sok rosszat nem is tudok róla mondani. Ahogy írtam, talán az eleje volt olyan semmilyen, olyan kis útkeresős – bár az igaz, hogy így viszont sokkal hatásosabb a helyzet elromlása. Nekem jó sok idő kellett, míg megszoktam az arcokat – szerencsére Kimnek rövid volt a haja, Young-sooknak meg hosszú – valamint fura volt az egészet ebben a dél-koreai nézőpontból látni. De ezeken kívül… szinte semmi. Kiváló történet, tök jó színészek és remek forgatókönyv. Kell még más egy jó filmhez??

85%

Köszi, tetszett. A koreai stílus egy kicsit engem is zavart, először is azért, mert nekem ezek a koreai nevek nem mondanak semmit, így megjegyezni sem tudtam őket, hogy most ki kicsoda, és kitől mit akar, a másik meg, hogy ennyire rezzenéstelenül és magától értetődően még egyik filmben sem vették talán tudomásul, hogy a telefonjuk hirtelen 20 évet hidal át. De onnantól remek az egész helyzet, a sámános-ördögűzős vonal is, meg ahogy a múltbeli események hatására változik és alakul a jelen (többet is bírtam volna ezekből a "síkváltásokból"), de a legjobb húzás talán az volt, ahogy a jószándéknak ezúttal egy pszichopata elszabadulása lett az eredménye, az jó kis újdonság volt. Így majdnem végig jól működött a film, ahogy Young-sook nekiáll gyilkolászni, és ahogy ennek hatására változik Seo-yeon élete és a ház is... de az írók kicsit elvesztették szerintem a fonalat, és voltak olyan múltbeli dolgok, amiket már nem vezettek át a jelenen, mert nem fért bele a film ritmusába.

Ez volt a legszórakoztatóbb Samsung-reklám, amit láttam .

8/10
.

.





A mandalori S2




David Filoni…ejj, miért is nem te bábáskodtál az EP VII-IX felett… mennyivel másabb lett volna minden... lenne eleje és vége annak az egésznek, lenne koncepció a történet (vagy legalábbis amit annak akarnak eladni) mögött… pont, mint, itt, az A mandaloriban. Merthogy itt szemmel láthatóan minden ki van találva, itt nincsenek egymással kibaszni kívánó rendezők és félbevágott (szó szerint) szálak, itt minden alaposan ki- és átgondolt menetrend szerint zajlik. Már az első évad is szinte maga volt a tökély (különösen a saját újkori univerzumán belül), de amit Filoni és John Favreau a második évadban kitalált, amiket, és akiket előszedtek a nagy SW kalapból, az egyszerre szívszorító és végtelenül alázatos. Mert nemcsak a mindenki által ismert mozifilmekből merítenek, nem csak azokra építenek, hanem egyre aktívabban és bátrabban használják a TCW-t (ez mondjuk Filoni miatt talán alap is), és minő meglepetés – Boba Fett képében már az EU-t is. Ahogy azt egyébként Filoni már megtette mással korábban is…

Most már, hogy a fél világ tele van a Bébi Yodának nevezett lény – amúgy a becsületes neve Grogu – mindenféle marketingtermékével, miután már egy éve szinte a csapból is ő folyik, icipicit könnyebb dolgom van a The Mandalorian sztorijának mesélésekor. Tavaly ugye még szentségtörés lett volna az értékelésben leírni, hogy kit is talál Din Djarin, hogy a Yoda fajához tartozó lény milyen fontos szerepet is tölt be az egész sorozatban – most viszont már nyugodt szívvel írhatok majd róla… már csak azért is, mert az egész második évad szinte végig körülötte forog. Két másik karakterről szintén nem kívánok majd hallgatni, hisz az ő szerepük sem titok, a legfontosabb, legjobb cameo meg maradjon mindenkinek saját felfedezésre. Szóval, Mando feladata – kvázi személyes ügye – hogy juttassa el a Gyermeket saját fajához, vagy legalábbis olyan valakihez, aki tud mit kezdeni egy nyilvánvalóan erőérzékeny lénnyel (amúgy, logikusan csak nekünk nyilvánvaló, Djarinnak nem)… s aki ugye nyilvánvalóan egy jedi kell, hogy legyen. No és ekkor, ABY 9-ben, a 66-os parancs után ki is van még életben?? Na ki??? Mármint a biztos Luke-on kívül?? Igen, ő… Ahsoka…

Az költői túlzás, hogy évek óta arra vártam, mikor lesz Ahsoka első élőszereplős feltűnése, de az tény, hogy miután már fél éve lehet tudni, hogy a togruta benn lesz a The Mandalorian második évadában, sokkal nagyobb érdeklődéssel vártam az újabb kalandot. Sokszor megírtam már, hogy viszonyulok a lányhoz, így nem meglepő, hogy az S2E5 maga volt az epikus, érzelgős kánaán számomra: a Corvus nevű bolygón történtek, a rövid kis kitérő, Rosario Dawson átlényegülése az egész sorozat legjobb szakasza volt. Ennél már csak a finálé volt jobb, de arról meg nem beszélünk, ugye… a lényeg, hogy Ahsoka él és virul, s bár kissé más lesz az események végkimenetele vele kapcsolatban, mint azt elsőre várná az ember, mint amit esetleg szerettem volna, számomra az a 35 perces kameo „újkori” SW világot megváltó epizód lett – még annak tükrében is, hogy maga a második évad is egy remek szórakozás. Minden megvan benne, hogy önállóan is messzemenőkig megállja a helyét, de közben olyan szervesen tagozódik be a SW világába, mint eddig talán semmi. Ahogy korábban is, főként az OT klasszikus korszakára rezonál – hisz nagyjából akkor játszódik – a díszletekkel, maszkokkal, az egész hangulatával kielégíti minden ős SW rajongó igényeit, ám az olyan húzásokkal, mint például a szeizmikus töltet hatalmas érzelmi lökést ad a PT kedvelőinek is. Az meg, hogy gyakorlatilag az A mandalori ezer szállal kötődik Filoni másik gyermekéhez, a TCW/Rebels pároshoz, szinte determinálja mondjuk Bo Katan vagy a Fekete Kard feltűnését… és akkor még a legnagyobb meglepetésről, ötletről, nevezetesen Boba Fett előkerüléséről még nem is beszéltem.

Azoknak, akik olvasnak EU-t, azoknak nem volt újdonság a fejvadász feltűnése – számomra kb. 20 éve nyilvánvaló, hogy túlélte a Sarlacc gyomrát. Az már más kérdés, hogy bármennyire is kultikus szereplő lett az idők során, csupán az OT alapján az égvilágon semmi rendkívüli nem volt eddig a figurában, ami pluszban hozzájött, az mind a korábbi könyvek élményeire épít – külön köszönet tehát a Filoni/Favreau párosnak, hogy elkezdtek foglalkozni Boba Fettel, hogy az A mandalori S2 alig pár epizódja alatt képes voltak mélységet adni a karakternek. Még úgy is, hogy messze nem főszereplő, csupán Mando és Grogu útjának egy-egy állomásán csatlakozik a csapathoz, de még így is ízelítőt kaphatunk abból, miért is tartották anno a Galaxis legveszélyesebb fejvadászának – fogjuk rá, hogy rossz napja volt, mikor belezuhant a verembe. És ha már itt vagyunk: az EP II-ben van egy jelenet, a már említett jelenet, mikor is a Geonosis aszteroidamezejében Jango szeizmikus töltettel próbálja hidegre tenni Obi-Want… nos, akkor, annak a jelenetnek olyan hangeffektje volt, amilyenhez foghatót sem előtte, sem azóta nem hallottam sem moziban, sem az itthoni rendszeren… eddig. Mert most igen… és a Dolby Atmos egyszerűen szétrobbantja a szobát…

Ha már említettem csak úgy mellékesen a történetet is, nos, az – ahogy már írtam – nagyjából annyi, hogy Mando személyes küldetésének tekinti, hogy Gorgut eljuttassa az övéihez – legyen ez bárhol a Galaxisban. Először nyomokat keres, manadaloriakat, és már rögtön az első epizódban megjárjuk a SW talán legikonikusabb helyszínét, a Tatuint, ahol főhősünk egy kis csapat segítségével kénytelen szembeszállni azzal a krayt sárkánnyal, amiről eddig még csak hallhattunk/olvashattunk. Aztán van némi üresjáratnak érezhető kalandozás egy kacsaszerű lénnyel a Razors Edge fedélzetén, találkozás az Új Köztársaság gépeivel – no meg Bo Katannal és két másik mandalori harcossal – itt jegyzem meg, hogy Bo Katant az a bizonyos Katee Sakchoff játssza, aki nagy kedvencem a Battlestar Galactica óta – míg nem eljutunk a Corvus bolygóra, Ahsokához. Erről az epizódról külön lehetne írni oldalakat, mennyire is telitalálat minden, ami itt történik, mekkora húzás is a beskar-lándzsa, a kérdés, hogy hol van Thrawn… egyáltalán az, hogy mekkora fan service magának Ahsokának a feltűnése (tekintve a Galaxisban történteket, majdnem akkora, mint a Rebels első évadának végén) – de akinek eddig sem mondott semmit a név, annak hiába is ömlengenék többet, aki meg ismeri és szereti a lány történetét és karakterét, az meg úgyis kigúvadt szemekkel falja az ötödik epizód minden percét…

Számomra picit el is homályosítja egyébként Ahsoka az egész évadot, mert ugyan hiába jó Boba Fett behozatala a sztoriba, hiába is jó az egész kaland a Tython bolygón, hiába is kegyetlenül jó minden, ami következtében eljutunk a hajó fedélzetére, a sötét rohamosztagosok és Gideon közé, egészen addig az utolsó negyed óráig fénylő csillagként ragyogott a lány a sorozatban – mígnem valaki át nem értékelte az egészet. Talán csak pont az említett Rebels S1 fináléja tudott ekkora hatással lenni rám az elmúlt… mondjuk öt évben…, mint amit itt láttam: a könnyeim kicsordultak, mikor összeraktam magamban, ki is érkezik a történetbe. És igen, ekkor vált teljesen egyértelművé, amit tudat alatt régóta éreztem a ST kapcsán: én EZT akartam látni, én ilyen folytatást vártam volna Abramséktől. Pontosan ez az érzés hiányzott eddig, pontosan ez, az ilyen jelenetsor az, ami „játékban tartott volna” – pontosan erre vágytam, mikor hírt kaptam a ST készüléséről… tudva persze, hogy az eltelt éveket be kell építeni a sztoriba. De a karaktert magát, annak útját én így szerettem volna látni, nem úgy, ahogy azt Rian „The Fly” Johnson  elképzelte és totál elbaszta…

Az tény, hogy az A mandalori legalább annyi kérdést felvet, mint amennyit megválaszol. Ebből a fináléból kiindulva több út is van Filoniék előtt, lehet fókuszálni Grogu további sorsára, Mandalor visszaszerzésére, Thrawn keresésre (ha ő is lesz élőben, magam alá csinálok gyönyörömben, komolyan), de a végefőcím alatti jelenetből kiindulva akár „hízlaló trón” történetére is. Mindenesetre én innentől egy percig sem izgulok, ez az alkotópáros, így, ilyen ismerettel és rajongással tuti képes lesz értékelhető és jó sztorit írni. Sorolhatnám, kiket szeretnék még látni akár az EU-ból is, de azt hiszem, Filoniék ezt szépen megoldják maguk – számomra most (ezek után meg pláne) a SW világát az A mandalori jelenti. Mert...

"Ezt az utat járjuk"




95%




.

R2-D2 írta:

.
A mandalori S2

Az tény, hogy az A mandalori legalább annyi kérdést felvet, mint amennyit megválaszol. Ebből a fináléból kiindulva több út is van Filoniék előtt, lehet fókuszálni Grogu további sorsára, Mandalor visszaszerzésére, Thrawn keresésre (ha ő is lesz élőben, magam alá csinálok gyönyörömben, komolyan), de a végefőcím alatti jelenetből kiindulva akár „hízlaló trón” történetére is. Mindenesetre én innentől egy percig sem izgulok, ez az alkotópáros, így, ilyen ismerettel és rajongással tuti képes lesz értékelhető és jó sztorit írni. Sorolhatnám, kiket szeretnék még látni akár az EU-ból is, de azt hiszem, Filoniék ezt szépen megoldják maguk – számomra most (ezek után meg pláne) a SW világát az A mandalori jelenti. Mert...

"Ezt az utat járjuk"

95%

Amit tudok az SW-ről a filmeken kívül, azt mind tőled tudom, így biztosan nem én vagyok/leszek az, aki ennek a hatalmas világnak minden részletét észreveszi és kiélvezi.

Legalább lett valami, ami visszahozta a rajongásod .

.

Niwrok írta:

A hívás

De onnantól remek az egész helyzet, a sámános-ördögűzős vonal is, meg ahogy a múltbeli események hatására változik és alakul a jelen (többet is bírtam volna ezekből a "síkváltásokból"), de a legjobb húzás talán az volt, ahogy a jószándéknak ezúttal egy pszichopata elszabadulása lett az eredménye, az jó kis újdonság volt. Így majdnem végig jól működött a film, ahogy Young-sook nekiáll gyilkolászni, és ahogy ennek hatására változik Seo-yeon élete és a ház is... de az írók kicsit elvesztették szerintem a fonalat, és voltak olyan múltbeli dolgok, amiket már nem vezettek át a jelenen, mert nem fért bele a film ritmusába.

Ez volt a legszórakoztatóbb Samsung-reklám, amit láttam .

8/10
.

Öürlök, hogy bejött, meg hogy most én találtam neked jót... igaz, nekem is találták, de sebaj.

Niwrok írta:

A mandalori S2

Amit tudok az SW-ről a filmeken kívül, azt mind tőled tudom, így biztosan nem én vagyok/leszek az, aki ennek a hatalmas világnak minden részletét észreveszi és kiélvezi.

Legalább lett valami, ami visszahozta a rajongásod .

.

Ígérted, hogy megnézed, úgyhogy várom majd a reagálást.


.

.





Rubicon S1




A Rubicon egy, az AMC által 2010-ben készített sorozat, ami az alkotók saját bevallása szerint is leginkább az 1970-es évek klasszikus összeesküvéses filmjeit idézi meg – s amit sajnálatos módon egy (vélhetően sikertelennek minősített) évad után a stúdió el is kaszált. Mindezt csupán azért írom, mert én azt ugyan tudtam, hogy mindössze egy évadot, 13x45 percet kell végignéznem – azonban azt hittem, hogy szándékosan így is lett tervezve, vagy legalább amikor még készítették, menet közben már tudták, hogy le kell zárniuk valahogy a sztorit. Aztán, a lószart, mama… ez a Rubicon sajnos csatlakozhat a nagyon ígéretes, megszüntetett egy évados sorozatok táborába: annyira ugyan nincs durván félbehagyva, mint mondjuk anno az A rejtélyek városa volt, de még így is gáz. Persze, utólag érthető, hogy akkor a stúdió a The Walking Deadet választotta zászlóshajójának, nem pedig ezt a lassan építkező, agyalós sorozatot – és az élet azt igazolta, hogy sikeresek lettek vele – ezzel ugyanis roppant nehéz boldogulni az átlag nézőnek: annak ellenére, hogy magam részéről bírom ezt a stílust, rendesen megszenvedtem vele én is… különösen az elejével.

Nagyon sokáig, egészen a fináléig ugyanis szinte semmi nem történik a Rubiconban (jó a cím magyarázása egy jelenetben), szinte minden játékidő a hangulatteremtéssel, karakterépítéssel, kapcsolati háló felvázolásával telik – ami, amúgy remek dolog, ha utána van elég idő kiélvezni mindezt… de itt nincs. Will Travers (James Badge Dale) egy fiatal elemző, s mint ilyen, meglehetősen introvertált fazon – még azt sem veszi észre, hogy csinos asszisztensnője nyilvánvalóan fülig szerelmes belé. Nyilván az elszenvedett családi tragédia is kihatással van jellemére, de azon túl is tisztán látszik, hogy egy titkos keresztrejtvény jobban felkelti érdeklődését, mint Maggie (Jessica Collins) közeledése. Miután aztán egy közeli ismerőse, akit apja helyett apjaként tisztelt és szeretett, fura balesetet szenved – most nem írom le, hogy mit és hogyan, de a sorozat fináléjában lévő kérdés nagyon durván rávilágít a körülmények kegyetlenségére – még inkább rákattan néhány olyan dologra, ami csak egy ilyen zseni/őrült elmében jelenhet meg. Pedig aztán munkahelyén, az API-ban is van épp elég dolga… most, hogy friss csoportvezető lesz, még nagyobb a felelőssége az esetleges terrortámadások elhárításának sikerében.

Az évad első fele ezt építi fel (egyébként nagyon jól): bemutatja annak az intézetnek a működését, ahol Will és csapata a világból összeszedett információmorzsákból próbálja kitalálni elsősorban az USA-t fenyegető terrortámadások valószerűségét. Én egyébként még nem láttam ilyet, eddig úgy gondoltam, ez a CIA feladata – lehet, így is van a valóságban, de ez, így, ezzel az API-vel egy érdekes konstrukció: egy „titkos” szervezetben zsenik dolgoznak azon, hogy elcsípett beszélgetésekből, drónok által készített video részletekből kiszűrjék egy esetleges támadás lehetőségét. De a legdurvább az, hogy az ő jelentésük alapján kell/lehet likvidálni valahol, valakit, akiről ők feltételezik, hogy veszélyt jelentenek az Államokra – ha tévednek, akkor ártatlan embert küldenek a halálba, de ha nem tévednek, akkor is együtt kell élniük a járulékos veszteségekkel, a feleslegesen halálba küldött emberek tudatával. Van egy szakasz a sorozatban, ami erre fókuszál – és ugyan ezt meglehetősen ingerszegényen teszi (értsd: nincs túl dramatizálva az egész, csupán csak dialógusokon keresztül jön ez át), de még így is nagyon kemény – nem is bírja ezt mindenki a csapatban. Az évadon átívelő feladatuk pedig nem más, mint egy bizonyos Kateb nevű idegen nyomon követése, akiről joggal feltételezik, hogy veszélyt jelent az országukra: minden más filmben, történetben, sorozatban jelenetek tucatjaival lehetne ezt a nyomozást drámaivá, izgalmassá tenni, azonban a Rubicon, koncepciójából eredően mindezt a négy fal közé szorítja. Érdekes, egyedi megközelítés, ám nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem lett volna jobb, ha kicsit több külsős helyszín is van ezen a szálon…

Az API épületének elhagyása ugyanis két másik, szintén fontos szálra koncentrálódik: az egyik Will nyomozása a keresztrejtvény után, amiben aztán egy globális háttérhatalom, egy érdekcsoport működése bontakozik ki, a másik pedig egy faszi öngyilkossága egy négylevelű lóhere miatt. A kettő történet nagyon sokáig külön úton jár, Willel együtt sokáig mi sem nagyon értjük az összefüggést, de aztán mikor az alkotók lesznek olyan kegyesek, hogy elégséges információval látnak el minket ahhoz, hogy össze tudjuk rakni a nagyobb képet, akkor szintet lép a Rubicon. Egy qrva jó thriller kerekedik a végére az egészből, amiben a főhős (és vele együtt a néző) senkiben nem bízhat, amit szép lassan elural a paranoia, s amiben egy rohadt kegyetlen koncepció kezd kibontakozni. Van ugyanis egy csoport, ami pont Will munkahelyének eredményeit felhasználva manipulálja a világ eseményeit, s ebből keres pénzt… nagyon sok pénzt. Zseniálisak az összefüggések, egy felrobbantott tankhajó hogyan vezethet egy ország megtámadásához – s ebből ki mennyit profitál, s kinek, mennyi ártatlan emberéletet visel el a lelkiismerete. Ami az évad utolsó harmadában történik, ahogy nagyon igényesen egymásra épül minden, ahogy 6-8 epizód után már együtt élünk a karakterekkel, az qrva jó– kár, hogy nagyon hosszú az út odáig, és addig nagyon sok érdektelennek tűnő percet kell végigszenvednünk – ami valójában a végére nem lesz érdektelen (ebben a soriban semmi nem az), csak menet közben tűnik annak. Ez által pedig magát az élményt csorbítja… nem kis mértékben…


Mert hiába is jók a figurák, hiába is van nem kevés – hiteles!! – meglepetés a sztoriban, hiába is képes szép lassan beszívni az egész, a nézőnek szinte egész végig valami hiányérzete van. A deklaráltan 70-es évekre hajazó történet és környezet valahol nagyon kilóg a sorból, az, hogy a 2010-es években egy ilyen kaliberű cégben szinte minden papír alapon van, mindenki aktahegyekkel futkos, fél napokat kell várni a társszervezetektől egy beérkező információra – nos, az számomra icipicit hiteltelen. Különösen ugye 09.11 tükrében, hisz valahol a Rubicon arra is reagál, valahol annak a szörnyűségnek a hátterét is boncolgatja (miért is nem sikerült időben megállítani az egészet)… mert az nem járja, hogy a 70-es évek módszereit csak úgy, simán átültetik a 2010-es évekre. Az inspirációnak tekintet az A keselyű három napja, az A Parallax-terv hangulata, stílusa nagyon átjön a képernyőn (épp hogy csak az öltözködés és a környezet hiányzik) – ám mindez inkább hátrányára válik az egésznek. Egy barátom azt mondta, ez egy analóg sorozat… és milyen igaza van. Működik, de valahogy nagyon nem illik a mai közegbe, s állítom ezt úgy is, hogy az én hibám hogy csak 10 évvel a bemutatója után tudtam megnézni. Biztos 2010-ben kicsit más lett volna a véleményem (többen az akkori év legjobbjának tartják, én ezt a véleményt semmiképp nem osztom), mert az ember értékítéletét óhatatlanul befolyásolják az egyéb helyről ért befolyások, de szerintem akkor is zavart volna a sorozat 70-es évekbeli hangulata 2010-es környezetben.

Ennek ellenére kifejezetten tudom ajánlani mindenkinek a Rubicont – már akit nem zavar a komótosabb történetmesélés és az akciójelenetek szinte teljes hiánya. Ebben a sorozatban inkább a háttérre kell figyelni, az igazi kemény „akció” a karakterek tettében, motivációiban és legfőképp lelkében zajlik. Témája olyan kérdéseket boncolgat, ami engem mindig is piszkált, nevezetesen, hogy titkos társaságok, szivarfüstös szobákban (jó, itt ilyen nincs) döntik el a világ sorsát, saját jól felfogott anyagi érdekeik szerint. Egyébként – ha már konspiráció – valahol a mostani vírushelyzetet is lehet kapcsolni ehhez az egészhez (ebből a szempontból kifejezetten jókor néztem a Rubicont), bár minden ilyen irányú gondolatom inkább találgatás és paranoia… de nem kerülte el a figyelmemet a sorozat azon gondolata, hogy az ilyenek, mint itt a sorozatban a néhány öreg, bármit, bármikor képes megtenni a hatalomért és a vagyonért.

Sokáig csak kínlódtam a Rubiconnal, volt időszak a közepe táján, amikor azt gondoltam, abbahagyom, de aztán a végén, mikorra már összeállt a kép és Will a tűz közelébe került, már sajnáltam, hogy vége lett az egésznek. Mert az addig rendben van, hogy az utolsó epizód címe, a "You Never Can Win” nagyjából meghatároz mindent, lezár mindent, tökéletesen érzékelteti azt a szélmalomharcot, amit Will folytat, mégis, a kis lelkem megnyugtatására jó lett volna látni, ahogy az Atlas céget megpiszkálja egy teljesen jelentéktelennek számító kis elemző… no meg kíváncsi lennék, annak a lóherének ott a párkányon mi lesz a sorsa. Vagy hát nem is igazán annak, hanem a gazdájának. Megtöri-e a hagyományokat? Ha ő nem, akkor a többiek képesek a lóherén túl is intézkedni? Mi lesz Iránnal? Mi lesz Willel, mikor nyilvánvalóan leleplezte azt az embert ott a tetőn? Egyáltalán: életszerű-e, hogy ő továbbra is API-s marad? Életszerű volt-e egyáltalán?? A finálé rengeteg jó kérdést vetett fel, amikre már nem fogunk választ kapni… hacsak a válasz nem pont az epizód címe maga…





75%




.

R2-D2 írta:

.
Rubicon S1

Egy barátom azt mondta, ez egy analóg sorozat… és milyen igaza van. Működik, de valahogy nagyon nem illik a mai közegbe, s állítom ezt úgy is, hogy az én hibám hogy csak 10 évvel a bemutatója után tudtam megnézni. Biztos 2010-ben kicsit más lett volna a véleményem (többen az akkori év legjobbjának tartják, én ezt a véleményt semmiképp nem osztom), mert az ember értékítéletét óhatatlanul befolyásolják az egyéb helyről ért befolyások, de szerintem akkor is zavart volna a sorozat 70-es évekbeli hangulata 2010-es környezetben.

Ennek ellenére kifejezetten tudom ajánlani mindenkinek a Rubicont – már akit nem zavar a komótosabb történetmesélés és az akciójelenetek szinte teljes hiánya. Ebben a sorozatban inkább a háttérre kell figyelni, az igazi kemény „akció” a karakterek tettében, motivációiban és legfőképp lelkében zajlik. Témája olyan kérdéseket boncolgat, ami engem mindig is piszkált, nevezetesen, hogy titkos társaságok, szivarfüstös szobákban (jó, itt ilyen nincs) döntik el a világ sorsát, saját jól felfogott anyagi érdekeik szerint.

75%

"Analóg sorozat" ... Az ilyen frappáns szlogenek tudják leginkább megragadni a figyelmem. Durva, hogy alig tíz éve volt, de szinte egy teljesen más világnak látszik, ahol a "social media" (mint a ma már inkább a középkorúak platformjának számító Facebook) és az okostelefonok még gyerekcipőben járnak.

Tetszik már a leírás alapján a hangulata is, és egy évad, úgyhogy elteszem.

.

Niwrok írta:

Rubicon S1

"Analóg sorozat" ... Az ilyen frappáns szlogenek tudják leginkább megragadni a figyelmem. Durva, hogy alig tíz éve volt, de szinte egy teljesen más világnak látszik, ahol a "social media" (mint a ma már inkább a középkorúak platformjának számító Facebook) és az okostelefonok még gyerekcipőben járnak.

Tetszik már a leírás alapján a hangulata is, és egy évad, úgyhogy elteszem.

.

Szuper! Akkor megérte megnézni is, meg írni is róla (utóbbiban nem voltam biztos, hogy össze is áll kerek egésszé, de ezek szerint sikerült).


Azért, ha kérhetem, a Kalifátust és/vagy a Teheránt vedd előbbre...


.

.





Az Úr sötét anyagai S2




Alig egy éve találkoztam az Az arany iránytű című film „kibővített változatával” az Az Úr sötét anyagai első évadával – s ahogy olvashattátok korábban, lenyűgözött az egész. Tetszett (mindig tetszik) a párhuzamos világok léte, tetszettek az emberek mellett létező daemonok, az egész misztikus, kalandos, ifjúsági film hangulatát keltő sztori… épp ezért nem is sokat teketóriáztam a folytatás megnézésével. Az ugyan kicsit meglepett és elszomorított, hogy mindösszesen 7 epizódból (7 x 45 perc) áll a második felvonás – bizony, szívesen töltöttem volna még időt ebben a csodavilágban – viszont az egyáltalán nem ért meglepetésként, hogy ez az évad csupán összekötő a bevezetés és a finálé között… ennek minden jó és kevésbé jó oldalával együtt…

Az előző évad végén ugye Asriel egy meglehetősen kegyetlen módon nyitott átjárót egy másik világba, ahova akkor, először még csak ő lépett le – nos, a második évadban szinte mindenki tiszteletét fogja tenni a csodálatosan megtervezett és megvalósított új helyszínen, Cittagazze városában, immár a harmadik párhuzamos univerzumban. Itt jegyzem meg, hogy az írók mennyire is ügyesen tudnak játszani a karakterekkel: azt az Asrielt, aki számunkra az első évadban szinte végig a jó oldalon állt, aztán a fináléra olyan dolgot tett, amivel nem csak Lyra, hanem a nézők utálatát is kiváltotta, ebben az évadban nagyon ügyesen pihentetetik, csökkentve a nézőkben az ellenérzést (plusz még az E7 stáblista utáni jelenete!!!) vele szemben – kvázi felkészítve a harmadik évad háborújának vezér szerepére. Másrészt meg ugye ott van az a Coulter, aki bár még mindig az utóbbi évek legnagyobb női szemete a képernyőn (idén is sokat tesz ezért a megtisztelő címért), tettei felett azonban ott van a magasabb cél (ha igaz), lánya védelme: bármennyire is rideg ribanc a nő, a néző fejében végig ott motoszkál, hogy mi van, ha tényleg komolyan gondolja, amit mond. A történet tehát egy új környezetben indul, ahol egyesül a két, korábban még külön futó szál, Will és Lyra szála – és egy csapásra értelmezhető lett az előző évad komótosan építkező, mi világunkban játszódó története. Képbe kerül egy új varázseszköz, egy kés, amivel ablakokat lehet vágni a másik dimenziókba, feltűnnek új veszélyforrások, az ún. fantomok, amik a dementorokhoz hasonlóan szívják ki az emberekből az életet, valamint egyre feszültebbé válik a Magisztérium körüli helyzet is. Ahogy haladunk előre a mesében, úgy nő a tét, az A gyűrűk urához hasonlóan szépen alakul a nagy konfliktus, szép lassan mindenki a megfelelő pozícióba és helyszínre kerül, készülve a harmadik évad (vélhetően) sorsdöntő háborújára. E tekintetben semmi extrát és újdonságot nem tartogat a második évad… a lényeg, ahogy az szokott, a részletekben rejlik.

Amik viszont simán magasabb szintre emelik az egész koncepciót. Kezdjük magával az ötletekkel és az ezekhez kapcsolódó látvánnyal: az a bizonyos kés, aminek Will lesz a hordozója (Frodohoz képest még jól is jár), amivel ablakokat lehet vágni a dimenziók között, az az utóbbi évek egyik legjobb húzása, amit láttam. Nem csak azért, mert már maga a léte is eszméletlenül jó lehetőségeket vet fel, hogy én magam is tök szívesen birtokolnék egy ilyet, hanem az, ahogy használják, ahogy például egy betörésnél próbálják kisakkozni a „belépési pontokat” egy másik helyszínre, az kiváló. Messzemenőkig átgondolt és kidolgozott az eszköz használata és szerepe, kiváló fantasy elem – és immár két ilyen is létezik ebben a sorozatban… a kés és az aleitometer. Ahogy a kés által vágott ablakokon keresztül a dimenziók összekapcsolódnak, ahol, ahogy azt őrzik, az egész Cittagazze városa parádés – nem néztem utána, mennyit költöttek itt CGI-re, de a sorozat minősége simán felveszi a versenyt bármelyik blockbuster mozival, vagy nagy sorozattal. Akárhol jártam, számomra mindegyik világ lenyűgöző volt – lehet, nagyítóval nézve találni hibákat, de a sori dicséretére váljon, hogy nincs idő ezzel foglalkozni.

A másik ötlet, téma, ami új volt ebben az évadban, és ami nekem nagyon bejött, az a Por vizsgálata a mi világunkban – és minden, ehhez köthető tudományos és áltudományos maszlag. Először azt hittem, elmennek az Erő irányába, az is tetszett volna, de aztán egy váratlan húzással hirtelen az Odaátban éreztem magam… kell még valamit hozzáfűznöm??  Kicsit ugyan még úgy vagyok Mary karakterével, mint voltam anno Willel, mármint hogy még nem igazán látom, mi is lesz a szerepe a fináléban, pontosan kik, mik amiket felfedezett, s vajon ők hogyan fognak beavatkozni a sztoriba, de ezt az évadot látva, egy csepp kétségem sincs róla, hogy az alkotók pontosan tudják, honnan, hova tart a nő és a gépből kiszabadult lények. Egyébként velük egészen bámulatos fantasy mix kerekedett ki az Az Úr sötét anyagaiból – teljesen más irányba indult el e téren, mint azt a zsánertől eddig megszokhattuk. Trollok, törpék helyett boszorkányok, és ezek a lények, az egész pedig vastagon át van itatva azzal a vallási diktatúrával, amiről továbbra is az a véleményem, hogy nem kifejezetten egyházellenes az egész, csupán magának a diktatúrának a természetét mutatják be általa. A hatalmi harcok a szervezeten belül, az egész reformgondolati rendszer minden korban aktuális – számomra a Magisztérium működésének volt nem is kicsi aktuálpolitikai, társadalmi kikacsintása is.

Tök jó volt, ahogy szép lassan felépítették a sakktáblát, ahogy az első évad fontosabb szereplői is visszatérnek (mínusz Asriel, ugye), tök jó, hogy mindenkinek és mindennek meg van a helye a sztoriban. Scoresby karaktere eddig is kedvencem volt – bírom az ilyen laza, világutazó típusokat – ráadásul ő talál meg egy másik nagyon fontos figurát a történetben, akinek a létezése ugyan egy percig nem volt kérdéses számomra, viszont főhőseink motivációit, egymáshoz való viszonyukat alapjaiban meghatározta. Ráadásul a második évadra már nem kevés drámát is tartogat a történet – az előző évad még csak szegény Roger sorsától volt „hangos” , azonban a második szakaszban már ebben is szintet lépett a sorozat – természetesen nem árulhatom el, kivel, mi történik, legyen elég annyi, hogy ezek a veszteségek messze túlmutatnak az Az Úr sötét anyagai mesei vonatkozásán… legalábbis én még sima mesében nem igazán láttam ehhez hasonló húzásokat. A fantomokkal amúgy is picit darkosabb lett az egész, viszont így, hogy voltak bátrak meglépni néhány dolgot az alkotók (vagyis hát inkább az eredeti könyv írója), az egész sorozat maga mögött hagyja a bájos, aranyos, beszélő állatos mese jellegét. S ha már beszélő állatok… az előző évadnál is már felvetődött bennem, mi van akkor, ha a daemonok nem értenek egyet „gazdájuk” tetteivel, gondolataival – nos, erre ebben az évadban nagyon komoly és tanulságos példákat látni. Na de hogyan is büntethetné az ember saját daemonját, esetleg hogyan is szabadulhatna meg tőle anélkül, hogy ő maga ne kerülne ez által veszélybe??? Egyáltalán: kinyírhatod a daemonod??

Az Az Úr sötét anyagai S2 tökéletes folytatása az első évadnak: ugyanolyan magával ragadó, varázslatos utazás, mint előzménye – ugyanakkor a nagy klasszikus fantasy trilógiák középső epizódjaihoz hasonlóan én kicsit komorabbnak, sötétebbnek éreztem. Ez azonban qrva jól áll neki, kicsit felnőttesebbé, komolyabbá válik az egész – kezd tétje lenni mindennek. A látvány lenyűgöző, a dramaturgia, a kalandok, a helyszínek, az ötletek is azok. Külön örültem Andrew Scott feltűnésének, akire leginkább Moriarty professzorként emlékszek a Sherlock sorozatból, meg hát ugye érdekes nézni annak a Dafnee Keennek a képernyőn való felcseperedését, aki már a Loganban maradandót alkotott számomra. Már akkor mondtam, hogy ebből a csajból lesz valami – nos, úgy tűnik, jó irányba indult a hosszú úton… mondom ezt úgy is, hogy az egyetlen egy dolog, ami ebben az évadban zavart, az pont hozzá kapcsolódik. Pontosabban karakteréhez, Lyrához… Az van, hogy szegény lány néha annyira butának, naivnak tűnik, néha annyira nem életszerűen (persze, egy fantasyban mi az életszerű?), számomra nem elvárt módon cselekszik és gondolkodik, hogy az zavart. Már-már elmehetne Eleven helyébe a Stranger Things-be: nekem tök hasonló lett a két lány viselkedése és figurája, de tekintve, hogy a két sorozat teljesen más, fura volt szinte ugyanazt a szereplőt látni itt is.

De ez legyen a legnagyobb baj: Lyra legalább akkora kedvenc lett, mint Eleven, az Az Úr sötét anyagai pedig simán felveszi a versenyt nálam a Stranger Thingsszel. Pláne, ha annak utolsó évadát is belevesszük az összegzésbe…




85%



.

R2-D2 írta:

.
Az Úr sötét anyagai S2


Lyra legalább akkora kedvenc lett, mint Eleven, az Az Úr sötét anyagai pedig simán felveszi a versenyt nálam a Stranger Thingsszel. Pláne, ha annak utolsó évadát is belevesszük az összegzésbe…

85%

Valamikor jövő héten szeretnék nekiállni. Talán most már jobban lesz időm a sorozatokra meg a filmekre...

.

.





Peninsula – Holtak szigete





Négy évvel ezelőtt találkoztunk először a Vonat Busanba – Zombi expressz című koreai alkotással, amit akkor meglepően nagy felhajtás övezett, még olyan hangzatos szlogeneket is lehetett anno hallani, miszerint az „év horrorja”, meg ilyenek… amik természetesen minimum erős túlzásnak bizonyultak. Én ugyan ennyire nem voltam elájulva tőle, de a maga módján, a maga kategóriájában kifejezetten szórakoztató filmnek tartottam, rengeteg jó ötlettel és újszerű elemmel. A látvány, a hangulat, a karakterek mind rendben voltak, az egész nálam megint ott bukott meg, amin általában a keletről érkezett mozik többsége: az elképesztően ripacskodós, túltolt színészi játékon – no meg ebben az esetben konkrétan a zombik életre kelésén. Utóbbi amúgy végigkísérti az egész sorozatot… de erről később.

Most, négy évvel az első rész után térhetünk vissza az immár teljes karantén alá került koreai félszigetre – a történetben amúgy szintén négy év telt el, ez becsületes – ám ez a visszatérés inkább kellemetlen élmény a nézőknek és a szereplőknek egyaránt. Míg ugyanis az első fejezet egy tisztességesen megcsinált, nagyjából jól funkcionáló zombifilm lett, addig a Peninsula egy érthetetlen koncepció következtében megcsinált videojátékra emlékeztet, olyan akciójelenetekkel, amik még talán a Halálos iramban mozikból is kilógnának – felfelé. Talán még a mozi első felére lehetne azt mondani, hogy rendben van, ott csak a drótkötéllel életre rántott zombik látványa akaszthatja ki a visszafogottabb filmre vágyó nézőket, ám amit a történet második felében látunk, az túlmegy szinte minden határon. Nem is nagyon tudom szavakba önteni, ezt egyszerűen látni kell: van egy üldözéses jelenet a filmben, ahol főhőseink menekülnek az ellenség elől, no, ott olyan idióta képsorok ömlenek ránk, ami az egészet Asylium szintre húzza le – még akkor is, ha magában az üldözésben is vannak kifejezetten ötletes húzások a zombisereg hasznosítására. Csak nem értem, hogy az alkotók hogy gondolták, hogy ez rendben lesz így, hogy lehetett az az elképzelés, hogy egy videojáték elé ültették a nézőket… minimum negyed órára. Ezek szerint Dél-Koreában sincs mozis MEO…

Egyébként az nem teljesen igaz, hogy négy évvel később térünk vissza a félszigetre, hisz a legelső képsorok valamikor akkor játszódnak, mikor az első epizód végén eluralkodik a káosz Koreában. Egy fiatal katona srác menekíti ki a családját az őrületből (van egy jelenet, ami akár a nemrég látott Greenlandből is származhatna), az evakuálás a hajóval és az egész drámai felütés pedig kifejezetten hatásos. Olyan igazi, vérbeli zombifilmes kezdet (mondjuk, itt van a legkínosabb látványú és legidiótább zombis szakasz is a moziban), amiben Jung-seok nem kevés tragédia árán eljut Hongkongba – ahol négy évvel később találkozunk vele újból. A Peninsula eleje roppant ígéretes, qrva jók a híradóbejátszások, az egész háttér, amibe a koreai zombiapokalipszist és annak civilizációs hatásait elhelyezik – az igazi finomságokat pedig azzal érik el, hogy miként reagál, mondjuk a hongkongi lakosság a koreai „menekültek” áradatára. A srác idővel a helyi alvilág egyik embere lett, akik megkeresik egy melóval: valahol Koreában, nem messze a kikötőtől elakadt egy teherautó, benne 20 millió dollárral, amit ha elhoz, felét megtarthatja. Persze, ki az a hülye, aki visszavágyik a zombiktól hemzsegő országba – Jung-seok azonban részben a pénzért, részben talán valami vezekléstől vezérelve elvállalja a feladatot és negyedmagával belevág a útba. Nem sok idejük van az autópályán álló kocsit eljuttatni a kikötőbe, alapból is kész életveszély az egész és persze, ami lehet rosszul sül el. Belebotlanak ugyanis egy rakás zombiba, de ami érdekesebb, egy rakás full bolond helyi lakosba, akikről még azt is nehéz elhinni, hogy csupán az apokalipszisba bolondultak bele. Innentől kezd szétcsúszni az egész, a nyilvánvaló Mad Max párhuzam (amiből a Mad hatványozottan igaz) még talán nem is lenne baj, a baj az, akik és ahogy alkotják ezt a félkatonai szerveződést. S nem segíti az összképet a váratlanul feltűnő, kb 14 éves lány sem, aki úgy vezeti a SUV-ot, hogy Hamilton és az egész F1 bagázs csak jelenthetne neki… és ez, ekkor még semmi ahhoz képest,a mit majd a lány később produkál… csak ezt mi még nem tudjuk.

Anélkül, hogy nagyon sokat elárulnék magáról a sztoriról – mert hát biztos lesz, aki megnézi – csupán annyit mondhatok, hogy innentől aztán van minden. Ketrecbe zárt foglyok vs zombik harca, pszichopata koreai katonák, drogos buzinak tűnő parancsnok, egy vagány csaj, no meg öldöklés hegyén-hátán. Állítom, a TWD 16 évadában nem öltek meg annyi zombit, mint itt a fél óra alatt – amiből maga a tábor, a ketrecharc, a szökés még a kisebbik kín. Na de ami utána jön!! Emberek, képzeljetek el egy sötét ( a zombik a fényre jönnek, mert vakok) koreai várost, ahol az autópályát roncsok tömítik el, valamint a mennyezetből, ablakból, mindenhonnan élőhalottak potyognak – no ezen akadálypályán száguld egy teherautó (!!!) olyan sebességgel, hogy a személyautók nem képesek utolérni. Kb olyan az egész, mintha a Ready Player One első kulcskeresős akadálypályájára még bónuszként zombikat is szórnánk – csak az ugye deklaráltan egy videojáték, egy szimuláció – ezt meg valóságként kellene nézni (egy idő után már csak nevetni tudtam kínomban a drifteléseken) … no, a Peninsulát kb. innentől nem lehet komolyan venni, ilyen agyrém jelenetet talán még nem is láttam. Én már a Fekete Párduc vonatkozó üldözéses szcénájára is húztam a szám, de ez túlmegy minden határom – ez már a Dwayne Johnson, Vin Diesel párostól is sok lenne. De még ha jól nézne ki! De nem… nem azt mondom, hogy annyira gagyi, a szándékot legalább érezni rajta, viszont minden kockájáról süt, hogy CGI, a rosszabb fajtából. Az a fura helyzet állt elő, hogy bármi jó is történt a moziban, bármi remek ötlet, társadalomkritika, posztapokaliptikus világkép is tűnt fel korábban, én a Peninsulából szinte kizárólag ezt az akció jelenetsort látom szemeim előtt – kb, mint anno a Wantedből a kanyargolyót, vagy a Dzsinnből a driftelő szellemet Mintha videojátékot játszottam volna, csak nem az én kezemben volt a konzol…

Kár érte, kár volt teljesen beleesni a hollywoodi csapdába, miszerint a második résznek nagyobbnak, látványosabbnak kell lennie az elsőnél. Így sem lett volna egyszerű ismét megbarátkozni a kiabáló, erősen gesztikuláló színészekkel, de sok apróság volt, ami miatt maradandó lehetett volna az egész – vagy legalábbis az első epizód színvonalát hozhatta volna. Kifejezetten jó lett Jung-seok jelleme, a Fittipaldi kiscsaj és húga is tök jópofa, ahogy anyjuk, Min-jung is kifejezetten jó karakter (amolyan harcedzett anya típus). Tetszett maga a háttér, ami immár elvárt egy ilyen stílusú filmben, miszerint a túlélők egymás legnagyobb ellenségei, és bizony minden alkalommal szívesen nézem, milyennek képzelik el az alkotók a kihalt városokat (az üveg mögötti zombisereg például zseniális). Egyébként is, mostanában, ebben a Covidos világban többször eszembe jut, hogy akár egy ilyen vírus is elszabadulhatna a Földön, s ha már most ilyen üres és félelmetes tud lenni egy város este 10 után, milyen lehetne egy hasonló apokalipszis következtében. A Peninsula a háttérben remekül gyúrja egybe a TWD, Legenda vagyok és társai látványát, hátterét – hogy aztán minden, kínkeservesen kiizzadt jó ötletet beletuszkoljon egy videojátékba. Ezek után a finálé borzasztóan giccses jelenetei szinte felüdülésként hatottak, azok, ott a maguk érzelgős megnyilatkozásukban megváltást kínáltak az előzmények után. S megint az jutott eszembe ezek láttán, hogy megint nem voltak olyan bátrak az alkotók, hogy meglépjenek egy olyan lezárást, ami miatt emlékezetes lehetett volna az egész… e tekintetben hűek maradtak önmagukhoz és a franchise első részéhez.

Mert hogy ezt aztán annyi részben folytathatják, amennyiben nem szégyellik: bármikor, bárki visszamehet a félszigetre bármilyen okból, drótkötélen felrántott zombi mindig lesz kéznél, mint ahogy kiabáló és vicsorgató színészgárda is. Az egészet meg le lehet forgatni egy stúdióban, zöld háttér előtt – a többi úgyis mind CGI. De az még jobb lenne, ha már az egész úgy kezdődne, hogy valaki a világon felveszi a VR szemüveget és betölti a Train to Bushan 3 játékot…





60%





.