R2-D2 írásai 3.0

.





Az Úr sötét anyagai S1





Nem tudom, mennyien emlékeztek még rá, de 2007-ben bemutattak a hazai mozik is egy fantasy filmet, Az arany iránytű címmel – minden gyermetegsége ellenére nekem az a mozi kifejezetten tetszett, az akkori fantasy, mesevilágos hullámot meglovagolva egy újabb kellemes élményt nyújtott. Bosszankodtam is kicsit, mikor kiderült, hogy a trilógiának szánt történet második része sosem készül el, így pl. az Eragornhoz vagy az Az utolsó léghajlítóhoz  hasonlóan egy csonka történetként fog bevonulni a filmtörténelembe. Magáról a háttérről, az adaptált irodalmi alapanyagról akkor még semmit sem tudtam, sőt, most is csak azért került látókörömbe ez a sorozat, mert Niwrok kolléga egy előzetes kapcsán utat mutatott, mi is ez. Mert hát ki a fene gondolta volna, hogy ezzel a címmel kell keresnem az Az arany iránytű rebootját???

Az Az Úr sötét anyagai (His Dark Materials) Philip Pullman angoli író öt megjelent és további két tervezett (???)  regényéből álló fantasy sorozata. Pullman 1995-ben kezdte írni a sorozatot, melynek első részét, az Északi fény című kötetet 1995-ban adták ki – ebből készült anno az Az arany iránytű is.  A nyilvánvaló anyagi bukás után 12 évvel az HBO és a BBC karolta föl a projektet, és megtartva az eredeti címet, ezúttal sorozat formájában meséli el ugyanazt a történetet – a kis Lyra történetét, az árva kislányét, aki egy különleges szerkezettel a zsebében a messzi Északra indul, megkeresni barátját, Rogert – no meg nagybátyját, Lord Asrielt. Persze, az A trónok harca után kissé fura, hogy megint Északon van a világban valami különleges, megint Északra kell menni egy fenyegetés megállítására, titkok kiderítésére – de úgy néz ki, ez már csak ilyen sztereotípia a fantasy világban. Az eredeti történetet nem olvastam, így csak hagyatkozni tudok netes véleményekre, amik azt állítják, hogy a sorozat ezúttal könyvhű maradt, értelmezésem szerint nagyjából itt is az első kötet alkotja az első évad vázát, kiegészítve a második kötet másik főszereplőjének, Willnek a történetével. Mondjuk ez rögtön ki is lóg a dramaturgiából, az összes olyan jelenet, ami Willhez kötődik, egyelőre furán illeszkedik a kerek egészbe – sokszor érezni azt a bizonyos kizökkenést a lendületből, ami elengedhetetlen lenne egy 8 órás kaland végigüléséhez.

Az Az Úr sötét anyagaiban párhuzamos világok léteznek – ld. még a Képmás – az egyikben van a mi világunk, a mai London/Anglia, történetünk helyszíne pedig többnyire ennek a Londonnak egy alternatív változata: fura időutazós mix, technikailag több évtizeddel fejletlenebb az egész, amiben autók, hajók ugyan vannak, de a legfőbb, leghatékonyabb közlekedési eszköz például a léghajó – no meg a jegesmedve… de erről később. Ebben a világban minden embernek van egy ún. daemonja, egy kisállat, ami az emberi lélek kivetülése: ember és daemonja elválaszthatatlan, a daemon a felnőtté válásig folyamatosan alakot vált, mígnem egyszer majd valamikor valamilyen formában megállapodik. Az hogy ez néha egész cuki, az kifejezetten jól áll a történetnek, az ember és daemonja közti kommunikáció, kapcsolat néha vicces, néha elgondolkodtató – de sosem túlzó. Lehetne azt mondani, hogy ez csak egy hülye mese, beszélő állatokkal, de itt sokkal többről van szó: miután valamilyen szinten a daemonok is önállóan gondolkodó és érző lények, olyan, mintha minden karakterből kettő lenne – és talán pont ebből kifolyólag az én kis fejemben többször is megfordult az a gondolat, hogy az emberek „gonosz” tetteihez a daemon mondjuk, hogy viszonyul. Néhány, erre vonatkozó utalás van is a filmben, ami akkor, ott engem igazolt.

A történet ebben a világban kezdődik, amikor is Lyra (Dafne Keen), az árva, de különleges kislány egy ismeretlen működésű iránytűvel felvértezve elindul megkeresni az eltűnt barátját, Rogert (Lewin Lloyd). Ezt a világot az ún. Magisztérium irányítja, amit kb. úgy képzeljetek el, mint mondjuk a mostani katolikus egyházat: a vallási diktatúra mintájára létrehozott képzelt szervezet mondja meg, hogy működik a világ, mi tilos és mi nem, miben lehet hinni és mitől kell félni – az ettől eltérő gondolkodásúakat pedig az inkvizícióhoz hasonló módon üldözik és kiközösítik. Sok helyen olvasom, mennyire is ateista és egyházellenes az egész koncepció… nos, nekem, akinek ez pont szívét kellene, hogy melengesse ez a koncepció, ebből nem sok minden jött át. Éreztem ugyan az egyházi hatalom felsőbbrendűségét a történet hátterében, de egyáltalán nincs kihegyezve a sztori erre a dramaturgiára: sokkal inkább tűnik szinte végig egy qrva jó kalandregénynek az egész. Lyra nagybátyja, Lord Asriel (James McAvoy) tipikus eretnek, kutatásai a titokzatos Porral kapcsolatban felkelti a Magisztérium érdeklődését, Lyra pedig szinte le se tagadhatná a rokoni kapcsolatát vele – ugyanolyan szabálykerülő, zabolátlan figura, mint a faszi (és ez nekem valami iszonyatosan bejött). A kislány úgy lesz a kiválasztott, hogy nem is tudja, hogy ő az (ellentétben más történetekkel), mert aki tudja, mire hivatott (szokásos jóslatok és miegymás miatt), nem mondja el neki – e szempontból pedig az Az Úr sötét anyagai képes többet, izgalmasabbat adni zsánertársainál. Lyra nagy szája és kalandvágya hamarosan egy titokzatos nő, Mrs. Coulter (Ruth Wilson) karjaiba sodorja – itt jegyzem meg, hogy a filmtörténelem ismét gazdagabb lett egy zseniális női antagonistával, akit legszívesebben néha kirángattam volna a TV képernyőjéről – aki védelmet és biztonságot ígér a lánynak.

Némi kaland és szökés után aztán Lyra csatlakozik a gyiptusok csapatához, akik elveszett/elrabolt gyermekeik nyomát követve Északra indulnak: a gyerekrablások mögött pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy a Magisztérium áll, valami titokzatos cél érdekében. Útjuk tele van kalanddal, izgalommal, hisz a mellett, hogy el kell rejtőznie Mrs. Coulter elől, számos veszély leselkedik rájuk – és akkor még nem is beszéltem arról a hatalmas és életveszélyes vállalkozásról, amiben ugye ki kell szabadítani a gyerekeket. A sztorinak ez a fő váza, ez a küldetés, amiben emberek és daemonjaik indulnak a gyerekek után – Lyra karaktere azonban sokkal többre hivatott, mint csupán ezt a célt beteljesíteni. Természetesen találkoznak A jegesmedvével, Iorek Byrnissonnal, ami oly élénken él talán mindenki emlékezetében az Az arany iránytű óta, valamint egy aeronautával, egy léghajós szerencsevadásszal, Lee Scoresbyvel (Lin- Manuel Miranda). A sztori végére, mikor úgy szintet lép az egész, ők folytatják a küldetést, immár egy sokkal nagyobb, magasztosabb cél érdekében – amit majd ugye a második évadban tudunk meg, hogy mi.

Rettentően kedves és aranyos az egész sztori, izgalmas és látványos minden epizód – úgy, hogy tulajdonképp egyetlen egyszer sem éreztem azt, hogy a sorozat kilépne saját keretei közül. Nem túlzó, önmagához képest teljesen hiteles (már ha a néző elfogadja az egész világot, páncélos medvékkel és daemonokkal együtt, és nem gondolkozik az Északi sark közelében felépített kutatóbázis létjogosultságán) és szerethető, főhőse pedig pont olyan karakter, ami nekem nagyon bejön ezekben a történetekben. Vagány csaj, apjától eszét, anyjától manipulációs képességét örökölte, megváltó mivoltát csak érzi, ösztönösen használja, de nem esett ezzel kapcsolatban túlzásokba a forgatókönyv (és ő) sem. Bámulatos az egész alternatív Anglia, ahogy meg a CGI állatok kinéznek, az egyszerűen beszarás: szerencsére ott tart a digitális technika, hogy simán elhiszem, hogy Lyra két harcoló jegesmedve között próbál menedéket keresni. A látvány ugyanakkor nem gyűri maga alá sem a történetet, sem a karaktereket, szenzációsan eltalálták az arányokat: a bámulatos világkép a beszélő állatokkal talán még sosem volt ennyire életszerű és hihető – pláne annak tükrében, hogy a sorozat a második felétől egyre gyakrabban állítja szembe ezzel a valós, mi világunkat képviselő Londont.

Írtam már az elején pár szóban, de én egyelőre a Will (Amir Wilson) szállal nem igazán tudtam mit kezdeni. Tudom, hogy fontos szereplő lesz a továbbiakban, de ebből a sztoriból kicsit kilóg, talán túlságosan sejtelmes és titokzatos – ez által értelmezhetetlen – minden, ami vele és körülötte történik. Az jó, ahogy a két világot párhuzamba állítják, és gondolom, ha már megtették, korábban vették föl a fiú szálát is, de kicsit kilóg az egészből, szinte nulla információ van róla (kb. annyi, amit ő maga tud és ért az eseményekből) és így a néző nem is tudja hova tenni az egészet. Megtöri a ritmust, meg valahogy úgy is van a néző, hogy nem szívesen szakad ki Lyra világából, és jön át a mi valóságunkba… az olyan unalmas, hétköznapi. Sokkal izgalmasabb a másik, sokkal jobb és érdekesebb az egész, remek szereplőkkel (és egyelőre színészekkel), beszélő daemonokkal, repülő léghajókkal, mindennel. Mert az embert alapból jobban érdekli egy ilyen helyzetben, hogy milyen lenne egy másik, de mégis ugyanolyan világ (ld. még Képmás), még akkor is, hogy ha abban csúnya, gonosz vallási dogmák az iránymutatóak.


85%



S még valami, amit ki kell, emeljek – aki olvas, az tudja, hogy nem szoktam erre akkora hangsúlyt fektetni –, az pedig a zene: kérem szépen, amit itt egy bizonyos Lorne Balfe soundtrack címén összehozott, az valami zseniális. Napok óta a bőröm alá bekúszott témát dúdolom, az egyik legjobb főcím zene, amit valaha hallottam…







.

R2-D2 írta:

Az Úr sötét anyagai S1

Írtam már az elején pár szóban, de én egyelőre a Will (Amir Wilson) szállal nem igazán tudtam mit kezdeni. Tudom, hogy fontos szereplő lesz a továbbiakban, de ebből a sztoriból kicsit kilóg, talán túlságosan sejtelmes és titokzatos – ez által értelmezhetetlen – minden, ami vele és körülötte történik. Megtöri a ritmust, meg valahogy úgy is van a néző, hogy nem szívesen szakad ki Lyra világából, és jön át a mi valóságunkba… az olyan unalmas, hétköznapi. Sokkal izgalmasabb a másik, sokkal jobb és érdekesebb az egész, remek szereplőkkel (és egyelőre színészekkel), beszélő daemonokkal, repülő léghajókkal, mindennel. Mert az embert alapból jobban érdekli egy ilyen helyzetben, hogy milyen lenne egy másik, de mégis ugyanolyan világ (ld. még Képmás), még akkor is, hogy ha abban csúnya, gonosz vallási dogmák az iránymutatóak.

85%

Az még valahol oké, hogy egy film írással együtt egy nap, mert most (sajnos) van idő kompenzálni, ami eddig elmaradt. Azzal sem tudom tartani a lépést, de oké... De hogy már egy évad is lemegy két nap alatt ?!

Jó írás lett, de ennek a bornak már nem kellett annyira a cégér. Bár a film annak idején annyira nem jött be, ez inkább csak a rendezés bénaságai és az unalmas északi-sarki szakasz miatt volt, mert a világ, a daimonok és még a politikai/vallási háttér is tetszett. Reméltem, hogy az HBO és a BBC csak jobbat tud csinálni belőle, ebben megerősítettél, úgyhogy hamarosan én is nézem.

És a Képmásról sem feledkeztem el, annak is ott van még nekem a második évadja.

.

Niwrok írta:

Az még valahol oké, hogy egy film írással együtt egy nap, mert most (sajnos) van idő kompenzálni, ami eddig elmaradt. Azzal sem tudom tartani a lépést, de oké... De hogy már egy évad is lemegy két nap alatt    ?!

Igyekszem.

Amúgy, megnéztem bónuszként az Az arany iránytűt is, ha jut rá idő, írni kéne róla... bár nem igazán tudom, mit. Vannak érdekes (más) dolgok benn.

Csak most meg az olvasás, a Szuperexpressz feliratfordítás, a Fórumra képvisszatöltés a filmnézés és írás koordinálása nehéz. Három hete egyszerűbb volt minden.

.






A láthatatlan ember





H.G Wells 1897-ben írta meg az A láthatatlan ember című regényét, amiből azóta több film is készült – részben nagyjából könyvhű adaptáció, részben meg csupán inspirációként felhasználva az eredeti művet. Az idei A láthatatlan ember utóbbi kategóriába tartozik, a főszereplő „tudós” nevét és magát a láthatatlanságot leszámítva az égegyadta világon semmi köze nincs Wells könyvéhez, sőt… még azok a motivációk sincsenek meg benn, amik a karaktereket anno mozgatták, maga a technológia sem olyan. Viszont, annak ellenére, hogy feje tetejére van állítva szinte minden, de azt kell mondjam, ez a mozi, ebben a korban, ezzel a dramaturgiával egy kifejezetten jó kis thriller lett – Leigh Whannell író, rendező ez esetben tényleg garancia volt a minőségre – olyan húzásokkal, ötletekkel, kamera beállításokkal, feszültségteremtésekkel, amik maradandóvá tették a filmélményt.

Olvastam valahol, hogy milyen hálás (és könnyű) feladat láthatatlan ember tevékenységéről filmet készíteni: elég a környezetben meglibbenteni a függönyt, mozgatni a tárgyakat és a néző már el is hiszi, hogy van ott valaki, a nélkül hogy látná is az illetőt. Nos, esetünkben még ezt is sikerült überelni, itt sokszor csupán azzal, hogy a kamera egy üres sarkot mutat, mindenféle mozgás nélkül, elülteti a gyanút (bizonyosságot) a nézőben, hogy áll ott valaki. Persze nem működne mindez, ha már az első percektől nem telepedne rá a filmre egy roppant nyomasztó, feszült érzés, amiben az ember ott is szellemet lát, ahol nincs – az A láthatatlan ember legfontosabb pillére, ismérve épp ez a hangulat lesz: magam részéről nem is tudom, mikor éreztem egy film nézése közben azt a hideg és jeges rémületet, ami itt majd’ minden percéből sugárzik a mozinak. Oké, nyilvánvaló, hogy a csavarok nagy része kiszámítható, meg az is tény, hogy legalább két olyan jelenet van, ami totál értelmezhetetlen és hiteltelen, de összességében a végéig kitart az a feszültség, ami az ágyból kikeléssel kezdődik…

Gondolkodtam kicsit, mennyit is áruljak el magáról az alaptörténetről, és arról, hogy egyáltalán hogyan is kezdődik a kaland – aztán arra jutottam, hogy ha valaki még nem tudja, mi is az egész (én kb. semmit nem tudtam), sokkal hatásosabb már a felütés is. A lényeg, hogy Cecilia (Elisabeth Moss – a Szolgálólány) nem igazán jön ki férjével, Adriannal (Oliver Jackson-Cohen) és egy előre jól eltervezett pillanatban faképnél hagyja. A férfi viszont nehezen viseli ezt a szégyent, és nyomába ered, lassan pedig őrületbe kergeti feleségét azzal, hogy bár mindenki halottnak hiszi, láthatatlanul terrorizálja a nőt – ő lesz a klasszikus láthatatlan ember, új motivációkkal. A nélkül, hogy talán bármit is elárulnék, itt kell megjegyezzem, hogy az írásom elején emlegetett feszültség már az első negyed órában olyan magas szintre ér el, hogy szinte megfagyott körülöttem a levegő. Minden mozdulat, minden kamerabeállítás zseniális, a gyakorlatilag egyszereplős nyitány szenzációsan meg van csinálva: a legkisebb zajra, gyanús mozdulatra összerándulunk mi is, az izgalom tényleg a bőrünk alá kúszik – mert mi mást is lehet mondani arra az állapotra amikor egy kutyatálba oltott jump scare jelenettől az ember majd’ összeszarja magát??  Totál életszerű minden, kicsit talán az állat feneke által okozott baj művi, de a jelenet hatásosságához nem fér kétség – két apró dolog van, ami nekem, személyes indíttatásból kevésbé jött be. Az egyik a szegény színésznő, Elisabeth Moss: nem tehetek róla, de egyrészt annyira nem az esetem, annyira nem szép, hogy egyszerűen nem volt jó nézni őt, s ez által nem is igazán tudtam vele végig azonosulni – másrészt meg ugye ott van az A szolgálólány meséi című sorozata, ami alapjaiban meghatározza nálam szegény csaj szimpátiafaktorát.

A másik, talán objektívabb téma Adrianhoz kötődik: már a mozi elején is hiányzott picit az ok, hogy miért menekül előle a nő, de ekkor még a sokk és az izgalom továbblendített a kérdésen… viszont később, amikor lehetőség lett volna konkrétumokat elmesélni arról, mit tett Ceciliával, akkor sem kapunk erre a kérdésre kielégítő választ. Szerintem a forgatókönyv elbírt volna némi flashbacket ezzel kapcsolatban, pláne úgy, hogy azért a fináléban történtek olyan dolgok, amik megérdemeltek volna némi magyarázatot azzal kapcsolatban, hogy a karakter hogy jutott el odáig, hogy megtegye azt, amit. Mert így ugye csak azokkal a sérelmekkel lehet számolni, amik a filmben történnek, azok meg… szóval nem állítom, hogy kevesek, de számomra nem elég indokok arra, hogy valakiből azt a hideg és számító cselekménysort kiváltsák, amit majd produkál. Alapból is, az egész személyisége menet közben nem ez irányba mutat, a kezdeti magabiztosság is inkább a félelem szüleménye, utána közel két órán keresztül a para és a hiszti jellemzi, hogy aztán a végén átvágva a gordiuszi csomót, egy tökös karakter legyen. Persze, könnyen írom én ezt, itt, nem tudva, mit is csinálnék, ha valaki láthatatlanul terrorizálna…

Mert az nem titok és spoiler, hogy a történet alapja az, hogy Ceciliát volt férje láthatatlan alakban lassan az őrületbe kergeti (ezzel kapcsolatban nincs is nagyon mit mondani, szinte mindent felhasznál a film, amit a témában lehet), sokkal érdekesebbnek gondolom az erre a fenyegetésre adott reakciókat a figura részéről. Nekem picit fura volt néha, néhány esemény, én úgy gondolom, a lány néha vagy túl hisztérikusan viselkedett, vagy szimplán túl mulyán. Alaphelyzet ugye, hogy senki nem hiszi el neki, hogy eltemetett ex férje életben van és őt akarja kikészíteni (jó húzás a szerződés), viszont miután ő meggyőződhetett saját igazáról, nem biztos, hogy ez a fajta reagálás, kiborulás, stb… a leghitelesebb adott esetben. Az e-mailes jelenet azzal az elkullogással nem tetszett, aztán ahogy a kislány pofont kapott, az is borítja a hitelességet (könyörgöm, hát ő pont tudja, hogy nem Cecilia volt), de a hab a tortán az éttermi rész. Visszapörgettem párszor és egyszerűen nem értem az egészet, mint ahogy azt sem, utána miért állt ott, úgy, mint fasz a lakodalomban – persze, a sokk, de hát neki tökéletesen tisztában kellene lennie mindennel. Valahogy úgy vagyok az egész helyzetével, jellemével, hogy ezekből felépülni, kitalálni a finálét részéről kicsit fura – forgatókönyvi szempontból persze zseniális, meg iszonyat  hatásos, de a főszereplőt a kezdeti talpraesettségéből hisztis picsává alakították, majd onnan fordítottak rajta egyet, hogy oda és úgy érjen, ahova... aztán lehet, mindezt szegény színésznő nemszeretemsége miatt érzem így…

Mindenesetre a film ettől még qrva jó. Az első negyed óra izgalma csupán percekre múlik el, hogy levegőt tudjunk venni, aztán újult erővel tör ránk – sokszor ezt úgy érve el, hogy mi magunk sem tudjuk, hogy Ceciliának van igaza a sarokban álló férjével kapcsolatban, vagy sem. Parádés majd minden ilyen jelenet, nincs ott semmi, nem történik semmi, de mégis félünk/izgulunk – komolyan, az ilyen szcénák hatásosabbak voltak azoknál, mint amikor a láthatatlan ember verekedett. S ha már láthatatlan… nekem kifejezetten tetszett az az ötlet, ami miatt Adrian láthatatlan lett, elégedetten csettintettem, mikor megláttam az ezt lehetővé tevő módszert. Sőt, ezzel kicsit meg is nyugtattam a lelkemet, mert a moziban van pár olyan esemény is, amit normális fizikummal nem lehetne életszerűen megcsinálni, így viszont rá lehet fogni a láthatatlanná válás mellékhatására – és azt se felejtsük el (még ha ez azért ki is található), milyen remekül megágyaznak vele a végjátékra.

Pont arra gondoltam múltkor, hogy szívesen néznék valami igazán izgalmas, nagy effektektől, robbantásoktól és szuper verekedésektől mentes vérbeli thrillert. Nos, én ezt most megkaptam: ez az A láthatatlan ember a 90-es évek legjobb hasonló zsánerfilmjeire emlékeztetett (többször jutott eszembe az Egy ágyban az ellenséggel), amikben a hangulat, az izgalom képes volt azokat az esetleges hibákat feledtetni, amik előfordulhatnak egy-egy moziban. Végre egy amerikai film, aminek van épkézláb forgatókönyve, amiben nem ész nélkül zúdítanak nyakunkba minden ökörséget, amiben a kezdeti feszültséget sikerül a végéig fenn tartani, amiben nem néznek hülyének és nem is hülyék a karakterek.  Igaz, hogy van benn néhány fura és értelmezhetetlen jelenet, igaz, hogy azért a csavarok kiszámíthatóak (ugyanakkor azért azok kivitelezése tapsot érdemel), igaz, hogy Adrianról többet is lehetett volna (és kellett is volna) megtudnunk, de összességében semmi szégyellni valója nincs a filmnek.




80%




.

R2-D2 írta:

A láthatatlan ember

Pont arra gondoltam múltkor, hogy szívesen néznék valami igazán izgalmas, nagy effektektől, robbantásoktól és szuper verekedésektől mentes vérbeli thrillert. Nos, én ezt most megkaptam: ez az A láthatatlan ember a 90-es évek legjobb hasonló zsánerfilmjeire emlékeztetett (többször jutott eszembe az Egy ágyban az ellenséggel), amikben a hangulat, az izgalom képes volt azokat az esetleges hibákat feledtetni, amik előfordulhatnak egy-egy moziban. Végre egy amerikai film, aminek van épkézláb forgatókönyve, amiben nem ész nélkül zúdítanak nyakunkba minden ökörséget, amiben a kezdeti feszültséget sikerül a végéig fenn tartani, amiben nem néznek hülyének és nem is hülyék a karakterek.  Igaz, hogy van benn néhány fura és értelmezhetetlen jelenet, igaz, hogy azért a csavarok kiszámíthatóak (ugyanakkor azért azok kivitelezése tapsot érdemel), igaz, hogy Adrianról többet is lehetett volna (és kellett is volna) megtudnunk, de összességében semmi szégyellni valója nincs a filmnek.

80%

Bár Adrianról tényleg lehetett volna többet beszélni, már az is sokat elmond róla, hogy csak úgy lehet megszabadulni tőle, ha begyógyszerezed és kiszöksz az éjszaka közepén... és akkor is csak átmenetileg.

Én inkább még mindig a láthatatlanos jeleneteket hiányoltam belőle, meg hogy túl korán kiderül, hogy az optika a kulcsa az egésznek. Whannell inkább horrorfilmeken dolgozott eddig, azok a részek működnek is, de a drámát még tanulnia kell.

.

.





Úriemberek




Guy Ritchie neve azt hiszem a köztudatban elsősorban a Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső illetve a Blöff című művei révén van benn, pedig aztán csinált még ő két kifejezetten jó Sherlock Holmes filmet, egy roppant szórakoztató és újszerű Arthur királyt, no meg egy Alladint is. Mégis, mindenki az angol gengszterfilmek angol rendezőjének tartja őt, így most senki nem felejti el kifejezni abbéli örömét, hogy ez az új filmje, az Úriemberek ismét egy gengszterfilm lett. Számomra azonban jóval egyszerűbb a tétel: Ritchie (zsánertől függetlenül) egy újabb zseniális, csak rá jellemző stíluselemekkel felvértezett mozit készített, ami olyan szinten szórakoztatott, hogy csak azt vettem észre magamon, hogy a végére a fülemig ért a szám.

Van egy nagy hatalmú maffiózó, Michael Pearson (Matthew McConaughey), aki a megszokottól eltérően inverz módon amerikai bevándorló Angliában, s aki az angol marihuána termelés és kereskedés atyaúristene. Igazi úriember, pénze és tekintélye miatt előkelő körökben forog, és épp fejébe vette, hogy kiszáll az üzletből… potom 400 millió fontért. Ha valaki csak a mozi első két percét látja, furának találhatja, miért is írom ezeket, meg honnan is tudom ezeket, ugyanis mr. Pearson pint söre kb. a harmadik percben csupa vér lesz egy jól irányzott fejlövéstől – minden itt elhangzott információ egy másfél órás gigászi flashback eredménye. S nem is akármilyen flashbacké, hanem egy oknyomozó újságíróba oltott narrátor által elmesélt történet megelevenedése – ami Ritchie zseniális húzásának és stílusának köszönhetően kvázi filmforgatókönyv jelelget ölt az egész (mint mondjuk a Movie 43 narratívája). Az van ugyanis, hogy Pearson jobbkezéhez, Rayhez (Charlie Hunnam) beállít egy Fletcher nevű fickó (Hugh Grant), aki 20 millió fontot követel tőle, mindezt pedig azért, hogy az általa évek alatt összeszedett bizonyítékok ne kerüljenek a média kezébe. Az egész film – na jó, annak két harmada – így nem más, mint Fletcher meséje Pearsonról,amit Ray színlelt nyugalommal hallgat végig – Ritchie érdeme pedig az, hogy soha, egy percre nem tudjuk, Fletcher igaza vajon tényleg igaz-e. Ray ugyanis (pláne, ahogy előrehalad a történet, és megtudjuk ki és mi is ő) képes olyan hallgatóság lenni, ami bármelyik percben elővesz egy pisztolyt és fejbelövi a faszit.

Egyébként azt hiszem, az lesz a legjobb, ha jóformán semmit nem árulok el sem Pearson, sem Ray életéről – így magáról a sztoriról sem – hisz ha valami, akkor ez az Úriemberek tényleg úgy működik igazán, akkor szélesedik az ember száján a vigyor, ha nézés közben fedezi fel ezt a világot. Guy Ritchie „beteg” világát, ezt a helyenként kényelmetlenül abszurd, angol humorral átitatott történetet, amiben tényleg minden jelentnek, mondatnak szerepe van, s ami szerepre sokszor csak akkor jön rá a néző, amikor a karakter elmeséli, mi miért is történt. S ha már angol humor – természetesen példának lehet felhozni a Ravaszt… és társát, de Ritchie-n kívül is van élet e téren: én magam sokkal többet gondoltam közben az Utópiára , mint az angol rendező első filmjeire. Szóval, teljesen felesleges végigmenni a sztorin, már csak azért is, mert Fletcher előadásában nem is mindig a sztorin van a hangsúly, sokkal fontosabbak azok a dolgok, amik színesítik a történetet. Csak egy apró példa: az talán nem nagy dolog, hogy mondjuk rivalizálás miatt egy banda rajtaüt a konkurencia titkos bázisán, telephelyén, ültetvényén – de ahogy ez ebben a filmben történik, akik és ahogy ezt elkövetik, az beszarás. A következményei is azok lesznek majd, de az a jelenet, amikor a láthatóan béna maszkosok videoklipet csinálnak ebből, majd ahogy előkerülnek a nehézfiúk, és ami ebből kisül… zseniális. És hogy ebből hova jutunk majd… te jó ég – elég annyit mondanom, hogy Black Mirror és a disznó???

Ha még nem említettem volna, McConaugheyt alapból bírom, Hunnam meg ugye még mindig Jax Teller a SoA-ból (s Ritchie kettővel ezelőtti filmjének is a főszereplője), így örök kedvencem, de mikor feltűnt Colin Farell, mint boxedző, szinte felröhögtem örömömben. Ő is nagy kedvenc nálam, ennek a mozinak pedig a harmadik-negyedik olyan húzóneve, aki miatt érdemes végigülni a két órát (Hugh Grant is az, de én őt annyira nem ismerem/kedvelem). Valahol olvastam, hogy ő viszi el a show-t a hátán, de ez baromság, ő csak az egyik pillére az egésznek – igaz, hogy abban a három (+1) csapásban, amibe belelavírozzák fiai, olyat alkot, hogy az beleég az ember emlékezetébe –, de szerintem Ray sokkal fontosabb kulcs az Úriemberekben. Már csak azért is, mert egy bizonyos pontig csupán hallgatósága Fletchernek (egy kinyitott fagyasztóládában látott hulla jelzi csak valódi mivoltát), de a fináléban talán fontosabb szerepe lesz bárkinél. Ráadásul úgy épül föl az ő jelleme, hogy lépésről-lépésre kapjuk meg az információkat valódi képességéről és hűségéről – olyan feledhetetlen jelenetekkel megtámogatva, mint mondjuk a látogatása a panellakásban. Szegény Aslan (nem, nem a Narniából, de aztán ki tudja)…

Annyi, de annyi eszméletlen jó és humoros jelenet tarkítja a filmet, hogy szinte képtelenség is lenne mindet felsorolni. Ahogy így most ezt írom és jutnak eszembe képek a filmből, még mindig röhögök rajt, mert hát mi mást is lehet csinálni azon, amikor a telefonokat szerzik vissza, vagy mikor a papírnehezék lyukat üt az ember szemi között, vagy szimplán amit a Fhasz nevű csókából kihoztak („Gyerünk, szedd össze magad,légy fhaszagyerek!” és „ Ki volt ez a mitugrász Fhasz-kalap?” ). Ritchie-nek rettentő jó humora van (ezt mondjuk tudtuk), de ez az Úriemberek sokkal többet nyújt, mint egy újabb, fekete humorú angol vígjáték: csavarjai a legjobb hollywoodi mozikat idézik, ráadásul úgy, ahogy azt csak Ritchie tudja és érti (Sherlock tapasztalat??). Minden fordulat, minden magyarázat működik, soha, egy pillanatra nem érezni sem indokolatlan túlzást, sem ad-hoc megoldást: minden mesterien megírva és kiszámítva… és, nem, nem igaz, amit valahol olvastam, egyáltalán nincs túlcsavarva a vége. Ez pont így jó, ahogy van, pont ennyire kellett megkavarni a szálakat, hogy a néző az utolsó percben se tudja még ki a nyertes és ki a vesztes. Ja, mert azt még el is feledtem mondani, hogy én töredelmesen beismerem, az első percek eseményei engem is teljesen félrevittek, totál mást és máshogy gondoltam a végkifejletről, meg voltam róla győződve, hogy az első percek eseményei egyúttal az utolsóké is – aztán lószart, mama, mikor újból a pint sörhöz érkezünk, még fél óra hátravolt a filmből. De hát nem hiába mondta Personné (Michelle Dockery), hogy „Ha te akarsz lenni a dzsungel királya, nem elég, ha csak játszod a királyt. Tényleg királynak kell lenned. Kételynek nincs helye. Mert a kétely káoszhoz vezet, az pedig bukáshoz.”, nem hiába Michael ez a bizonyos király, ha ráncigálod az oroszlán bajszát, ne csodálkozz, ha leharapja – jobb esetben a fejedet. Amúgy – bár erre konkrétan nem tér ki a film – meg vagyok róla győződve, hogy az a bizonyos kivágott, egy fontnyi hús az felkerül a film végén a kerti rostlapra…

Tulajdonképp nem is tudok (mondjuk, annyira nem is akarok) semmibe belekötni. Ez így jó, ahogy van, a mozi majd’ minden perce kincs, tipikusan az a filmélmény, amiben egyre jobban elmerülsz és egyre szélesebb a vigyor közben az arcodon, míg nézed – és ahányszor megnézed.  Minden karakter zseniális, maga a történet és a dramaturgia nagyon jól össze van rakva (forgatókönyv!!!), Guy Ritchie stílusa pedig pont annyit tesz hozzá az egészhez, hogy egy szép, nagy kerek egész legyen. Bele lehet itt magyarázni mindenféle macsóizmust, meg feminizmust, meg aktuálpolitikai kiszólást, beszólást, meg angol társadalomkritikát – biztos, ezek a gondolatok is igazak, de én, egyszerű néző szimplán veszettül élveztem az egészet. Az U.N.C.L.E. plakátot a falon, a Miramax irodát, a filmes utalásokat, a Nyuszi nevű „benga feka csávót”, Száraz Szem tündöklését és bukását, a fagyasztókamrát, de leginkább Rayt és az Edzőt. Nulla üresjárat, szótlanságukban is remek színészek, agyafúrt és csavaros történet – egyes egyedül a hányásfóbiámat borzolgató egyetlen egy jelenetet hagytam volna ki belőle… igaz, az is inkább volt burleszk, mint valódi gyomorforgató rész ( „Nos, látom, hogy egy kissé rossz a közérzeted…”). De ezen kívül közel tökéletes az egész, nem az a mostanában megszokott akcióorgia, hanem tényleg egy agyafúrt gengszterfilm, Richie – és az év – egyik legjobbja.

Tényleg, eddig egy szavam se lehet az évre, még csak év eleje van, de már legalább három qrva jó filmet láttam… aztán lehet, hogy olyan túl sokat már nem is fogok, nem tudni mikor indul újra az élet a mozi fronton.




90%





.

.





Bloodshot




Szinte már sajnálom, hogy ez a film még a bezárások előtt eljutott a moziba, mert így boldog-boldogtalan, mindenhez értő és mindent jól lehúzni tudó kritikus meg tudta nézni (legálisan) – és jól el is tudja venni a kedvét mindenkinek attól, hogy esetleg belevágjon Vin Diesel újabb kalandjába. Csak azt nem értem, ha valaki ennyire profi és sok filmet néz, mit is várt egy olyan filmtől, ami egy képregény adaptáció (ez ugye alapból helyére teszi a dolgokat) és aminek nevezett úriember a főszereplője (pláne a FF és az XXX sorozat után)? A Bloodshot szerintem messze nem lett olyan rossz, mint azt állítják róla, sőt – leszámítva a már-már kötelezően idétlen akciójeleneteket, főleg a film végén – egész kellemes kikapcsolódást képes nyújtani, egy olyan sci-fi és hi-tech világot tár elénk, aminek majd’ minden részlete önmagában kiváló, s ami részletei messze túlmutatnak az akciófilm zsánerén.

Egyébként szerintem tök felesleges azt tudni, azon lovagolni, hogy akkor ez most milyen képregény világ milyen beindítása. Persze, le lehet írni, meg utána lehet nézni, mi is ez az egész – de megmondom őszintén, ez engem qrvára nem érdekel… s nem érdekelt egy percre sem, miközben pörgött előttem a film. Annyit tudtam róla (amúgy az előzetese sajnálatos módon pont erre van kihegyezve), hogy Ray Garrison (Diesel) egy katona, akit egy laborban felturbóznak, és különleges képességeivel felvértezve rendet vág a rossz fiúk között. Ebből kifolyólag egy agyatlan, lövöldözős akciófilmre számítottam, a nagyjából a szokásos dramaturgia mentén – hogy aztán kb. a tízedik percben már boruljon is minden elvárásom. A film elején ugyanis Ray egy afrikai bevetésen vesz részt, ahol kifejezetten hangulatos háttér előtt likvidál egy túszejtőt – majd pár képkockával később az ellenfél csapdájába esik. Nekem tök tetszett ez az egész felütés, az meg, ahogy elkapták, megint csak kellemes meglepetést okozott: a sokat dicsért Jack Reacher fürdőszobás bunyójához képest kifejezetten jó és hiteles verekedést nyomott le Ray és két támadója. Aztán utána – még a főcím előtt – jött egy újabb olyan jelenet, ami jócskán eltér a szokásos narratívától, innentől pedig bennem végképp felkeltették a kíváncsiságot.

Ray ugyanis bekerül egy programba (igaz, hogy az más és máshogy, de pl. a Forráskód is beugrott), amiben egy műtőasztalon ébred, immár felturbózva: vérét immár nanorészecskék (írnám, hogy nanorobotok, de lehet, hogy az hülyeség) alkotják, amik révén gyorsabb sejtregenerálódásra képes, mint szerencsétlen Logan, fénykorában. Itt kell megjegyezzem, engem mindig is érdekelt – és mindig is elvarázsolt – ez a nanotechnológiás utópia, szóval széles mosollyal néztem, mire is lesz képes általuk Ray. A labor, ahonnan a történet kiindul, zseniális, igazi sci-fi szuper tech környezet, s tök bejöttek azok a módosított, részben felturbózott, részben életben tartott félig kiborg mellékszereplők is, akik Ray csapatát alkotni hivatottak. Mindenekelőtt a KT nevű csaj (Eliza Gonzalez), akinek súlyos légzőszervi sérülését orvosolták, vagy Jimmy (Sam Heughan), akinek először még csak a Pistorius-lábairól tudunk, vagy a vak, de különleges optikai látókkal felvértezett (szó szerint) Tibbs (Alex Hernandez) – a kezdeti katonás farokméricskélés pedig szerintem tök jól illett a történetbe. Felvetődhet ugyan a kérdés, hogy ha már Rayt ilyen szépen sikerült a nanotechnológiával rendbe hozni, akkor a másik három miért is maradt ki a jóból, de hát akkor meg nem lett volna szükség ugye Garrisonra. Rövid helyszín és környezettanulmány után aztán Ray nyakába veszi a világot, hisz a kezdeti amnézia után nyomot talál ahhoz az emberhez, aki őt ide juttatta, no meg aki felelős felesége sorsáért.

Ray első akciója nekem qrvára bejött. Ahogy a film – és ő – használja a nanotechnológiát, ahogy felcsatlakozik a netre az információkért, az egyszerre idézte meg a Mátrixot és a Transzcendenst. A bosszú, mint motívum tök jó volt, sokkal hihetőbb és életszerűbb, mintha azt mondják egy katonának, hogy menj és nyírj ki valakit – egyébként ezt a húzást én kifejezetten okos ötletnek tartom a forgatókönyvben motiváció gyanánt. Egy bizonyos pontig tök örültem Budapestnek, mint helyszínnek, ez azonban a lánchidas alagútban totál elmúlt – értem én, hogy a világ 99%-án fogalmuk sincs a nézőknek, milyen is a mi kis alagutunk, de bizony az ott játszódó jelenetek, maga a helyszín engem rettentően zavart – mert tudom, hogy az bizony becsapás. Mindegy, bosszú pipa, Ray pedig megnyugodva hazatér –, mert, ahogy feleségének, Ginának is mondta, mindig hazatér – hogy aztán a következő képsorokon rendesen meglepjen a film. Abszolút nem számítottam erre a fordulatra, azt vártam, gondoltam ugyan, várható volt, hogy a zseniális tudós, kvázi Ray atyja, Dr. Harting (Guy Pearce – akit az Időgép óta én nagyon bírok) nem tiszta lapokkal játszik és majd ő lesz Ray ellenfele a filmben, de hogy ez miért, milyen motiváción keresztül és hogyan történik meg, az pozitív értelemben nagyon is meglepett. Végre egy igazán jó ötlet egy filmben, végre nem egy szokásos, hatalom és pénzmániás őrült tudós, aki sértettségből akarja elpusztítani a világos és/vagy ellenfeleit, hanem sokkal személyesebb indokok vezérlik – és ehhez a saját maga által kifejlesztett technológiát használja fel. Bravo!

Innentől aztán nem is ildomos a sztoriról túl sokat írni. Tök jó, ahogy Ray másodjára is bevetésre indul, tök jó, ahogy összeáll neki a kép, a Ginás rész – és annak fordulata – szintén bejött, s tök jó (bár várható volt), ahogy a laboron belül is lesz, aki mellé áll. Kifejezetten tetszett a két IT technikus szerepe, különösen a néger srácé, Wigansé, akinek a karakterén keresztül az amúgy sem vér komoly (nem is szabad egy Vin Diesel mozit úgy nézni) filmbe új szintet lépett a humor – bár tényleg lehet ezt infantilisnek nevezni, de nekem ez esetben kifejezetten bejött az a mesterkélten nagyképű duma, amit a csávó nyomott… lehet azért, mert valahol csodálom az ilyen kocka, számítógépgurukat. Valahogy mindig jól tudnak az írók játszani ezekkel a karakterekkel, akik a semmiből, kajájuk mellől, álmukból felkeltve képesek pillanatok alatt olyan megoldásokat találni, amik az átlag nézőknek (s a többi szereplőnek) nem jutnak eszébe – ld. még a Mentőexpedíció szintén néger űrkutatásos fickója. Emiatt bizony néha széles vigyorral tudtam nézni a filmet, ezúttal nem fogtam a fejemet Ray szuper képességeiből eredő szuper bunyóin – eleve, ez így mégiscsak hihetőbb, mint mondjuk, ha csak egy sima szuperhőst látnánk (ld. még Deadpool) – sőt, továbbra is képes voltam elmerülni a sci-fi környezet nyújtotta technikai csodákban… Mígnem elérkeztünk a fináléhoz, ami aztán sajnos pont olyan sekélyes lett, mint gondoltam.

Ott valahogy minden olyan negatívum előjött, amit addig az addig talán kissé ötletesebb vagy váratlanabb forgatókönyv eltitkolt/elhalasztott. A végén minden a legszokványosabb, legócskább hollywoodi dramaturgia mentén zajlik, s hiába lehetett pontosan lehet tudni, kivel kell majd Raynek a nagy meccsét lejátszani, számomra fájdalmasan béna és együgyű volt az egész: hiába az exosketelon (ld. még Elysium), mint jó ötlet, az a liftes, toronyházas bunyó az irtó gáz: a CGI valóban pocsék, mint ahogy a dr Octopusos/Grievousos szereplő harca is – a másikról meg ne is beszéljünk, mert ő olyan, mintha ott se lenne. A korábbi események, a film felépítése és a karakterek képességeinek tudatában az égvilágon semmi értelme nem volt összeengedni így, őket (még az exosketelonnal sem): a néző amúgy is tudja, hogy Raynek kel győznie, de a felturbózott szuperkatona ellenfelének illett volna valami hitelesebb, keményebb figurát találni. Tök esélytelen az egész, csupán időhúzásnak és egy felesleges CGI zúzdának érezni az egészet – felteszem a kérdést, ha amúgy olyan könnyű kiütni Rayt egy EMP-vel, miért is nem nyomják meg azt a qrva gombot, mielőtt leszakad a lift és összedől minden???

De ennek ellenére a film számomra csak a legvégén bicsaklott meg (omlott össze), egészen addig kitartott az az érdekes világ, ami egyrészt a hi-tech környezetből és Ray átcseszéséből, a motivációkból állt. Nem kell mindig, mindent romba dönteni még egy hollywoodi, Vin Diesel filmben sem, mert akkor bizony összedőlhet az egész korábbi munka, élmény.





70%



.

R2-D2 írta:

.
Bloodshot

A film számomra csak a legvégén bicsaklott meg (omlott össze), egészen addig kitartott az az érdekes világ, ami egyrészt a hi-tech környezetből és Ray átcseszéséből, a motivációkból állt. Nem kell mindig, mindent romba dönteni még egy hollywoodi, Vin Diesel filmben sem, mert akkor bizony összedőlhet az egész korábbi munka, élmény.

70%

Biztos megnéztem volna, de nálunk már nem vetítették (nem volt bohóckodás a 99 nézővel)...

Az előzetes és Vin Diesel alapján nem vártam sokat, és az írásod is csak megerősített benne, hogy ez ilyen Tökéletes katona + kütyük + amnézia. Ha nem annyira agyhalott, mint a XXX 3. az máris egy jó pont, valamikor mostanában biztosan sort kerítek rá.

.

.





Elképesztő történetek S1





Arról tudtatok, hogy 1985 és 1987 között az USA-ban Amazing Stories címmel futott már egyszer ez a sorozat, és két évadja alatt 45 részt élt meg? S hogy az egyes epizódokat olyan rendezők készítették, mint Steven Spielberg, Burt Reynolds, Clint Eastwood, Martin Scorsese, Irvin Kershner, Danny De Vito, Robert Zemeckis, Tobe Hooper vagy Brad Birt??? Nos, ez az új, 2020-as Amazing Stories ennek a koncepciónak az újraélesztése, egy ún. antológia sorozat, amiben az egyes epizódoknak semmi köze nincs egymáshoz, csupán azért lettek összefűzve, mert mindben valamilyen természetfölötti, fura dolog történik a szereplőkkel – időutazás, halálon túli élet, földönkívüliek látogatása… vagy épp szuperhőssé válás. Mondanom sem kell, nekem az első tétel az, ami a legjobban bejött az összes közül, szerencsére ebben az 5 részes (5 X kb. 50 perc) évadban abból kapásból kettő is van.

Az új, mai korba átültetett Amazing Storiesnek persze még nincsenek ilyen nagynevű rendezői, legalábbis ezek a rendezők még nem annyira ismertek, mint elődeik – ugyanakkor ez mit sem jelent maguknak az epizódoknak az élvezhetősége szempontjából. Az, hogy kinek, mi tetszik, persze erősen szubjektív – ahogy említettem, az én gyengém az időutazás – de mind az 5 epizód tartalmaz olyan ötleteket, karaktereket, színészeket (!!), amikbe bele lehet kapaszkodni… a sorozatra mindazonáltal mégsem lehet az mondani, hogy annyira qrva jó, vagy különleges lenne. A legmegfelelőbb kifejezés rá talán az aranyos, valahogy a 2020-as évben is őrzött meg valamit az 1980-as évek bájából – de nem úgy, mint a félrecsúszott Stranger Things, hanem mindezt aktualizálva teszi. Értelem szerint, típusát tekintve nem is nagyon lehet egyben értékelni – a Black Mirrorhoz hasonló módon inkább külön-külön, részenként írnám le néhány szóban a gondolataimat… s ha már Black Mirror… nos, az azért egy teljesen másik szint...


S1E1 – The Cellar (A pince)

Sam és Jake testvérek, házfelújítással foglalkoznak. Az egyik vidéki ház pincéjében aztán Sam fura jelenséget tapasztal, nem is tudja, mi történt – csak miután felfut az emeletre, akkor veszi észre, hogy testvére eltűnt… a ház pedig száz éves pompájában tündököl. A srác visszakerült 1919-be, ahol rögtön belebotlik egy gyönyörű – ámde az akkori társadalmi viszonyok (házasítás, női egyenjogúság) között meglehetősen „elnyomott” körülmények között élő nőbe, Evelynbe. Némi kaland és viszonylag gyors helyzetfelismerés után persze Sam vissza akar jutni a saját korába, de immár a nővel együtt, aki nyilvánvalóan kilóg abból a korból, amiben él. Remek dramaturgiával megírt epizód, amiben Sam ugrál az időben, amiben találtak egy kiszámíthatatlan, de nem megmagyarázott (melyik is az??) okot az időutazásra, s amiben a szerelmi szál sem tudja elhomályosítani a zsáner kötelező, meghökkentő stíluselemeit. Nekem nagyon bejött az egész, tök jó volt, ahogy Sam, nemcsak hogy elfogadja helyzetét, hanem alkalmazkodik is ahhoz, és tök életszerűen próbálja kihasználni a lehetőségeit. Mondjuk a 100 évente feltűnő vihar okozta lehetőség kicsit erőltetett, de tök jók voltak az időutazás nyomán elejtett és elrejtett üzenetek, amiket ugye saját magának küld, s ide tartozik az is, hogy egyáltalán nem a megszokott hollywoodi finálét kapjuk – ahogy amúgy egyik epizódban sem. Talán csak az nem jött be (szerencsére csupán apró utalás volt erre), hogy a pc jegyében testvére ha jól láttam egy férfival él együtt, úgy nevelik gyereküket… de ettől függetlenül egy teljesen korrekt, időutazásos történet. Egyszerű, aranyos és jó - számomra az évad legjobbja.


S1E2 – The Heat (A futam)

Tuka és Sterling két néger csaj, tipikus "öribarik". Együtt lógnak, mindkettő kiváló futó, s készülnek az iskolai válogatóra. Egy szerencsétlen és súlyos baleset után aztán olyan történik, ami alapjaiban változtatja meg kapcsolatukat – az egész epizód pedig erről a kapcsolatról szól. Most nem fogom leírni, mi is ez és hogyan történik, elég legyen annyi, hogy a természetfelettinek óriási szerepe van benne, s hogy simán elmehetne egy lightosabb, pozitív hangulatú Odaát epizódnak. Viszont, az összes közül ez jött be legkevésbé, ennek pedig három oka van: az egyik, hogy full néger környezetben játszódik, annak minden negatív fennhangjával (stílus, zene, karakterek, duma) együtt. A másik, hogy valamiért ebbe is bele kellett hozni a meleg szálat, ami ugyan a sztori szempontjából jogos és érthető, de egymás után nézve a két részt, az volt az érzésem, hogy erősen marketing jellege van a dolognak. A harmadik meg az, hogy akkor én most qrvára nem értettem a végét, a tetőn játszódó események után nem tudtam hova tenni az utcai jelenetet – csak akkor lenne értelme, ha Sterling követné Tukát az ő világába – de erre utaló jel nem volt. Mindegy, még így is aranyos, megható kis fejezet – némi kérdőjellel és keserű utóízzel…


S1E3 – Dynoman and the Volt

Ebben egy képregény- és szuperhős mániás kisfiú és annak mogorva, balesetet szenvedett nagyapjának történetét ismerjük meg, aki egy 30 évvel ezelőtt feladott csomag tartalma miatt átmenetileg szuperhőssé válik. Talán az összes közül ez érdekelt a legkevésbé, viszont a családi kapcsolatok, a mogorva papa (R.I.P Robert Forster) a kiközösített gyerek, az egész fura család kellemes (és néha vicces) perceket szerzett. Elég sok elrejtett mondanivaló van benn az öregkorról, a társadalmi viszonyokról, a családi kapcsolatokról (após), a nyugdíjazásról – viszont az egész egy szuperős köntösbe van öltöztetve, egy gyűrűn keresztül, ami ráadásul különleges képességek birtoklásán túl a végén összehozza a családot is. A finálé itt sem a szokásos, a látvány, a hangulat kicsit (nagyon) retro, mintha csak a Hull a pelyhes jelmezeit láttam volna. Ez is inkább aranyos, mint annyira maradandó, de ezt sem volt kínszenvedés nézni…


S1E4 – Signs of Life (Az élet jelei)

Alia 18 éves (néger ) csaj, pincérnő egy étteremben. Talpraesett, hisz 6 éve egyedül él – akkor került anyja kómába egy baleset következtében. Aztán, egyik nap hírt kap a kórházból, hogy anyja teljesen váratlanul magához tért, sőt, a gyógyulásnak olyan jeleit produkálja, ami az orvostudomány számára hihetetlen. Emellett ráadásul jó pár furcsaság is van esete körül, többek között folyékonyan beszél spanyolul, s nem is ismeri meg a lányát – mintha nem is ő lenne. Persze sok mindent rá lehet fogni az amnéziára, Alia kezdeti gyanakvása is alábbhagy, egészen addig, míg az anyja mellett feltűnik egy magas, szőke, fehér fickó, Wayne (Josh Holloway a Lost Sawyere!!!), akit lenyomozva a csaj rájön, hogy ő is most ébredt föl a kómából. Jó kis kalandos sztori, leginkább talán a Burokhoz és/vagy a Whispershez tudnám hasonlítani, azzal a kiegészítéssel, hogy az égvilágon semmit nem tudunk meg az idegenek szándékáról – azon kívül, hogy haza akarnak jutni. A test felhasználása, meg mondjuk az autókonvoj megsemmisítése persze nem egy szép dolog, meg nem ártott volna némi útmutató ahhoz sem, hogy kik ezek a fénylények és hogyan, hol is éltek eddig, de a kis történet alapján nem tűntek egyértelműen inváziós erőnek… a finálé meg itt is kicsit más, mint szokott. Kicsit érzelmes, de pont illik ez az egész epizód is az aranyos kategóriába.


S1E5 – The Rift (A Hasadék)

Mary Ann és mostohafia, Elijay épp új otthonuk felé autóznak, mikor is egy anomália miatt egy második világháborús repülőgép zuhan le mellettük. Kimentik a pilótát a gépből – a srácnak, Cole hadnagynak azonban (logikusan) fogalma sincs, melyik évben van, az epizód első része tök jól felépített időutazós kavarás, amikor is az utazó veszett kutyaként futkos a számára ismerős helyszínen, lehetetlen korban. Ez is jó lett volna alapból, de aztán kiderül, hogy a hatóság számára nem ismeretlen az esemény – sőt, számomra nagyon ötletes csavarral a történetben összekötik az ilyen váratlan ugrásokat bizonyos természeti katasztrófákkal. Ez nem a hagyományos időutazós történet, sőt, azon túl, hogy szegény Cole-t szinte az egész részen keresztül végigkergetik, csavarnak is rajta még egyet, miszerint a cél a srácot visszajuttatni ugyanabban az állapotában, minden egyes magával hozott tárggyal együtt, amiben és amivel együtt érkezett. S igen, össze kell rakni a gépet, nem hiányozhat egy csavar sem, sőt, egy csokinak is szerepe van… s ha már minden epizódnál kitértem arra, hogy mennyire is nem hollywoodi a finálé, itt is meg kell említenem: nem is csak az a lényeg, hogy nem kifejezetten happy endre játszik az élet, hanem hogy mit kezd magával az az ember, aki visszamegy kvázi meghalni a múltjába. Vajon elkerüli-e a halált, vagy minden eleve el van rendelve???

Talán ennyi kedvcsináló elég volt mindenkinek ahhoz, hogy belevágjon ebbe a családi kalandba (kár, hogy csak feliratos gyárilag). Az új Amazing Stories egyszerre folytatja aktualizálva elődje hagyatékát, közben pedig valamiért folyamatosan azt lehet érezni rajta, hogy megtartotta a nyolcvanas évek feelingjét is: nem egészen tudom, ezt hogy érték el, hisz tök modern minden, de talán a kevesebb vulgaritás, a szinte nulla explicit tartalom, az önmagukban hétköznapi hősök együttese okozta az érzést. Jó kis kaland sorozat, talán lehetne picit félelmetesebb, fantasy dúsabb, misztikusabb, de bőven van benne potenciál – csak jó kis mini történeteket kell kitalálni és jó forgatókönyveket kell írni.






80%




.

R2-D2 írta:

.
Elképesztő történetek S1

Talán ennyi kedvcsináló elég volt mindenkinek ahhoz, hogy belevágjon ebbe a családi kalandba (kár, hogy csak feliratos gyárilag). Az új Amazing Stories egyszerre folytatja aktualizálva elődje hagyatékát, közben pedig valamiért folyamatosan azt lehet érezni rajta, hogy megtartotta a nyolcvanas évek feelingjét is: nem egészen tudom, ezt hogy érték el, hisz tök modern minden, de talán a kevesebb vulgaritás, a szinte nulla explicit tartalom, az önmagukban hétköznapi hősök együttese okozta az érzést. Jó kis kaland sorozat, talán lehetne picit félelmetesebb, fantasy dúsabb, misztikusabb, de bőven van benne potenciál – csak jó kis mini történeteket kell kitalálni és jó forgatókönyveket kell írni.

80%

Úgy, hogy Spielberg volt a producere , vagy legalábbis ott volt köztük.

Jól hangzik, szerintem majd meglesem.

.

.






Kontroll nélkül / Systemsprenger





„Az idegbaj öröklődő betegség. Én is a gyerekeimtől kaptam”.

Nem tudom, köztetek kinek van gyereke, de akinek van, az biztosan átélt már olyan szituációt, amikor is az alapból „normális” gyerek is bekattan valamiért, s valami hihetetlen hisztit produkál – szerencsésebb esetben otthon, rosszabb esetben nyilvános helyen. Szülőként qrva nehéz ezt kezelni, úgy is, ha az ember természetesen imádja a gyerekét – én pl. a garázsba zártam be őket, ha elgurult a gyógyszer náluk… na de mi van akkor, ha olyan egyedülálló anya vagy, akit alapból is egy erőszakos, viselkedészavaros kislánnyal áldott meg a sors, s akinek olyan dühkitörései vannak, amik már ön- és közveszélyesek??  Ha alapból túl korán jött esetleg a gyerek és még egy egészséges utód felnevelésére sem vagy készen, nemhogy egy betegére? Megpróbálod kezeltetni, ugye? És ha nem sikerül? Leadod? Vagy megvárod, míg elveszik tőled? És azt hogy viseled??

A Kontroll nélkül egy 2019-es német film, ami egy viselkedészavaros kislányról, Benniről szól – és itt most a viselkedészavaron annak legdurvább megjelenési formáját értsétek. A kislánynak olyan dührohamai vannak, hogy gyakran szerez másoknak és okoz magának komoly fizikai sérüléseket – a mozi első képkockái pont egy ilyen esemény kórházi kezelésével kezdődik. Aztán kikerül a kórházból, vissza a sokadik intézetbe, ahol szinte csak órákat, esetleg napokat kell arra várni, hogy ismét kitörjön belőle az a féktelen, kezelhetetlen harag, ami valamiért benne lakozik. Túl sok információt nem is közöl velünk a történet erre vonatkozóan – van egy elejtett mondat ugyan, hogy gyerekkorában párnát nyomtak az arcába – mindösszesen annyi a biztos, hogy anyján kívül senki nem érhet a 9 éves lány arcához… aki pedig ezt a szabályt megszegi, az készüljön a legrosszabbra. Benni ezen túl sem egyszerű eset, a dühkitörés majd minden olyan esetben fellép nála, ha csak szimplán ellentmond neki valaki – ilyenkor pl. a saját fejét is képes az ablakba verni. Ugyanakkor nem kevés gonoszság is van benne, korához képest mintha szándékosan keresné is a bajt, beszól mindenkinek, kötekedik bárkivel – és egyszerűen elveszi, amit akar… akkor is, ha azzal azt kockáztatja, hogy jól elverik.

Egy ilyen kislány persze fokozott figyelmet és törődést igényel, de nevelő, vagy szociális munkás legyen a talpán, aki mindig, minden helyzetben megőrzi a hidegvérét, mikor is Benni kezelhetetlenné válik. Ráadásul a kis csaj gyakorlatilag senkit nem fogad el (egykönnyen), talán csak a kissé molett Bafané asszonyt, aki viszont emberfeletti módon próbálja megmenteni a lányt az elmegyógyintézettől. Persze, ez sem teljesen igaz, hisz ő is látja, hogy menthetetlen a helyzet, de miután 12 év alatt senkit nem lehet bezárni, próbál mindig új helyeket keresni Benninek. Aztán, jobb esetben egy betört ablak, rosszabb esetben egy betört orr lesz a vége… és ilyenkor vetődik fel a jogos kérdés, hogy hol van anya, az az anya, akiért Benni szinte rimánkodik. Érdekes amúgy a film abból a szempontból, hogy ugyan sokszor nem kis mértékben terheli rá a „tehénre”, Biancara, Benni anyjára a felelősséget (késés, határozatlanság, stb..), de egyszerre ad felmentést is a gyerek nevelése alól. Sokkal összetettebb jellem ő is, mint azt elsőre gondolnánk egy olyan anyáról, aki eldobja gyerekét – ld. még Elveszett lányok –, több jelenet is van, amikor együtt van a család, de egy idő után Benni ott is ugyanolyan kezelhetetlenné válik… a néző meg valahol megérti az anya döntését a film végén. Hisz Benni ön- és közveszélyes, mellette sem a testvérei, sem ő nincs biztonságban (ld. még Elveszett lányok, le nem forgatott valós befejezés), így némileg mentesíteni lehet a nőt tettei súlya alól, hisz nézőként látjuk, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, ha a kislány diliházba kerülne. Egyébként – elképesztően hatásos jeleneteken keresztül – a film nem csinál gyilkost Benniből, holott kiborulásának minden mozdulatában benn van ennek veszélye… az már más kérdés, hogy ettől még nem lesz sajnálhatóbb – legalábbis, nekem nem volt az.

Kb. a film harmadánál lép be a képbe egy fiatal szociális gondozó, Micha, aki szárnyai alá veszi a kislányt, és egy háromhetes erdei elszigeteltség révén próbál neki segíteni. Úgy is alakul, hogy Benni, a kis vadállat, a dühöngő törpe a kezdeti bizonytalanság után elfogadja a srácot, sőt, apjának is tekinti – a baj csak az, hogy ez meg már túlmegy minden szakmai és etikai határon. Beteget ugye nem viszünk haza, ha meg hazaviszünk, vállaljuk annak következményeit: a mozi egyik legnagyobb erénye az a feszültség generálás, ami Benni kiszámíthatatlanságára épít – hisz soha nem tudhatjuk, mire képes, mondjuk egy karján fekvő bébivel… pláne az olyan jelenetek után, mint a korcsolyapályás. A két főszereplő kapcsolata amúgy is egy kegyetlen jó drámát hordoz magában, az egyik oldalon ott van a srác, aki talán maga is hasonló múlttal rendelkezik, a másik oldalon meg ott egy kitörni készülő vulkán, akinél soha nem tudhatod, mikor tör elő a tűz. S ha kitör, mit lehet csinálni? Felpofozni? Megijedni? Megnyugtatni? Vagy hagyni, hogy elfusson egy szál pizsamában az erdőbe??  Megint a kérdés: lehet-e egyáltalán együtt érezni, azonosulni egy ilyen karakterrel? A fényképezés, dramaturgia meg még rá is tesz egy lapáttal, hisz többnyire Bennit követi a kamera, a film nagy részében vele vagyunk – ráerősítve ezzel arra a bizonyos együttérzésre – s csak néha leszünk objektív szereplői a történetnek…

Egész sor kőkemény, de egyben zseniális jelenet tarkítja a filmet. Ezek kivétel nélkül a kislány rohamaihoz kapcsolódnak, hol a tapintható feszültséghez (mint mikor egy horrorban várod a jump scare elemet), hol a megtett eseményhez, hol pedig a benyugtatózott, kiszolgáltatott lány látványához kapcsolódnak. A kezdeti, első alkalmakkor érzett sokk sosem múlik el, a film nagyszerűen játszik az érzelmekkel, mert mikor épp elhiszed már, hogy Benni jobban van, jön a következő őrület. Egyébként, ami nekem kicsit nem tetszett az egészben, az pont az a művészi képmontázs, az a rendezői húzás, ami az ilyen alkalmakat előre jelezni, kiegészíteni hivatott… bár értem, hogy az elborulni látszó elme jelképe az elhomályosodó képernyő, a lila (esetünkben gondolom a gyermek miatt rózsaszín) köd, valahogy én ezt nem mindig éreztem helyén- illetve a helyzethez valónak. Mintha icipicit megtörné a jelenet dinamikáját, sokkoló jellegét…

S a végére még két gondolat. Az egyik, hogy elképzelni sem tudom, hogyan sikerült a kis színésznőt, Helena Zengelt így dirigálni, amit a kislány a képernyőn alakít, arra nehezen találni szavakat. Egyetlen egy percre nem jutott eszembe, hogy ez csak játék, színészkedés lenne, annyira vérprofi minden egyes megmozdulása, hogy az beszarás. Meggyőződésem, még fogunk hallani róla. A másik meg – ugyan ez nem sarkalatos témája a mozinak – hogy a Kontroll nélkül mennyire is erős kritikája annak a rendszernek, társadalomnak, aki nem tud mit kezdeni egy ilyen esettel. Hatványozottan igaz ez a nagyon fejlettnek tartott  Németországra, az ember azt gondolhatja ezen film alapján, hogy ha ott nem megy, akkor máshol sem – végig érezni (s ránk is telepszik) a hatóságok részéről azt a bizonytalanságot, hogy mit is csináljanak a lánnyal. Hogy a nevelők, szociális gondozók milyen keretek közé vannak zárva, hogy emberként sem igazán tudják, mi lenne a helyes. Mert ugyan a többségi társadalom szemszögéből egyértelműnek tűnik a választás a diliház képében – de mégiscsak egy „ártatlan” gyerekről van szó. Ehhez kapcsolódóan én mondjuk hiányoltam a történetből a pszichológust, pontosabban a nagyobb pszichológusi ráhatást, a moziban feltűnő doktornő is inkább fizikai megoldásokat vetett be a kezelésben: ez által a nézőben kialakul(hat) egy olyan érzés, hogy Benni tulajdonképp valódi segítség nélkül marad. Mert az őt mindenhova cipelő Bafané asszony, vagy Micha inkább csak felületi gyógyír a sebekre – mintha úgy igazából mindenki lemondott volna Benniről, mintha mindenkinek az lenne a legjobb, hogy bedugnák egy zárt intézetbe, s a probléma el is tűnt. Az igaz, eltűnt, de nem meggyógyult… ld még Jennifer Goines a 12 majom sorozatból.

A Kontroll nélkül egy kőkemény film egy nyilvánvalóan beteg kislányról, aki első pillanatra csak az anyját keresi. Mélyebbre tekintve pedig egy borzongató utazás egy sérült gyermek lelkébe – no meg a vele semmit kezdeni nem tudó, akaró civilizáció mocsarába. Egy erős dráma, amit szerintem minden szülőnek látni kellene (hogy tudjon örülni neki, hogy az ő gyereke nem is olyan rossz), amit mutogatni, ajánlani kell és lehet mindenfelé – de kétlem, hogy én ennek önszántamból még egyszer nekiülnék. Az a tipikus qrva jó film, ami annyira hatásos, hogy nem akarod többet látni.





85%




.

Niwrok írta:

Jól hangzik, szerintem majd meglesem.

Lesz mit. Ellátlak (ellátjuk egymást és a kedves olvasókat) néznivalóval.

.

R2-D2 írta:

Kontroll nélkül / Systemsprenger

A Kontroll nélkül egy kőkemény film egy nyilvánvalóan beteg kislányról, aki első pillanatra csak az anyját keresi. Mélyebbre tekintve pedig egy borzongató utazás egy sérült gyermek lelkébe – no meg a vele semmit kezdeni nem tudó, akaró civilizáció mocsarába. Egy erős dráma, amit szerintem minden szülőnek látni kellene (hogy tudjon örülni neki, hogy az ő gyereke nem is olyan rossz), amit mutogatni, ajánlani kell és lehet mindenfelé – de kétlem, hogy én ennek önszántamból még egyszer nekiülnék. Az a tipikus qrva jó film, ami annyira hatásos, hogy nem akarod többet látni.

85%

Múlt héten jutott eszembe a Play, ott egy vonaton felejtett babakocsival sem tudott mit kezdeni a rendszer...

Nem értek hozzá annyira, de ez valamiféle autizmusnak tűnik, és annak talán nem is a legsúlyosabb formája... Jól hangzik, ezt is felírtam.

.

.





Mayans M.C. S2






7 évadnyi SoA és egy évadnyi Mayans M.C. után – no meg gyakorló motorosként – azt hiszem, nem kell csodálkozni rajta, hogy ismét nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az új, 10 órás kalandba, ami az USA-Mexikói határ mentén játszódó sorozat tartogatott: másodjára már régi ismerősként köszönthettem a latino motoros banda tagjait a képernyőn. Az előző évad ismerkedéséhez képest annyi volt a változás, hogy immár kevésbé vártam, hiányoltam a kapcsokat az anyasorozathoz (így hatványozottabban örültem neki, ha volt is egy-egy): hamar visszarázódtam ebbe a világba, s mostanra már megismertem, megkedveltem az új karaktereket is. Már ott tartok, hogy csak nagyon kicsi különbséget érzek Jax Teller csapata és a Mayans klub tagjai között – ugyan továbbra is úgy gondolom, hogy előbbiek színesebb, érdekesebb egyéniségek, de hát velük 7 évadot éltem meg, míg a Mayákkal eddig még csak kettőt.

Első lépésben szeretnék egy dolgot helyre tenni – miután utánanéztem az egésznek – egyúttal reflektálni a saját magam által felvetett kérdésre is. Ugye, tök tapasztalatlanul és információ hiányban az első évad értékelésénél felvetettem egy kérdést, mikor is játszódik ez a sorozat. Nos, némi kutakodás után kiderítettem, hogy az első évad eseményei négy évvel a SoA fináléja után történnek – így sajnos esély sincs kedvenc Jax Tellerünk feltűnésére… persze, flashbackként még elképzelhető, ahogy Gemma is előbukkant, de valós időben ugye erre nincs lehetőség. Ez alapjaiban átértékelt néhány dolgot nálam a sorozattal kapcsolatban, ennek tudatában kicsit jobban el is engedtem a SoA-t, s ezzel a lendülettel talán mélyebben is el tudtam merülni a Mayans MC ügyes-bajos dolgaiban. Fájó az egész, de miután már nem vártam mindenáron a kapcsokat és az átfedést, talán kicsit könnyebben nyíltam meg még jobban az új világ felé. A felé az új világ felé, ami a nagy képet tekintve talán még mindig nem ér elődje nyomába, de részleteiben millió finomságot rejt – hála a sorozat atyjának, Kurt Sutternek, aki más univerzumokkal ellentétben átlátja és koordinálja az egészet. Tök érezni, hogy van gazdája, szíve és lelke a Mayans M.C.nek is, hogy ami történik, az terv szerint zajlik, hogy van eleje és remény szerint vége is mindennek. Az már más kérdés, hogy elnézve az eseményeket – ahogy amúgy azt írtam már korábban – túl sok választási lehetőség nincs, bizonyos dolgok, amiket itt bizonyos karakterek (főszereplők) megtesznek, meghatározzák majd sorsukat… ahogy vélhetően majd a sorozat fináléját is.

Pár hónap telhetett el azóta, mióta EZ, a Mayans MC Jelöltje felismerte egy ikonikus SoA figurában anyja gyilkosát, és ez idő alatt is mániákusan próbál bizonyítékot és bizonyosságot szerezni gyanújáról. Nem egyszerű a helyzete, hisz csak úgy nem nyírhat ki egy baráti Chapter tagot, gondjai és gondolatai pedig egyre inkább maga alá temetik. A korábbi események miatt ráadásul megromlott viszonya tesójával, Angellel is, aki szinte szóba se áll vele – ez a feszültség pedig már a klub tagjai között is aggodalmat vált ki… nem utolsó sorban pedig alapjaiban veszélyezteti a szavazást, amiben a klubtagoknak egyöntetűen kellene voksolniuk EZ tagságáról. Az évad egyik fő szála értelemszerűen az lesz, hogy a két testvér mihez kezd egymással – és apjukkal – mikor és hogyan jönnek rá arra, hogy szükségük van egymásra, mi kell ahhoz, hogy a sok ki nem mondott titok és hazugság okozta utálat átforduljon testvéri, bajtársi szeretetté. Ha úgy nézem, a Mayans S2 egyik alappillére az a családi dráma, amiben a Reyes család (EZ, Angel és apjuk) titkokkal és bűnnel terhes kapcsolata tárul elénk, annak minden drámai és felemelő pillanataival együtt. Önmagában ez is egy qrva jó dolog, a tetkós, coloros figurák között játszódó „shakespeare-i királydráma” tele van ínyencségekkel, hol vicces, hol erőszakos, hol érzelgős pillanatokkal – az a bunyó, amit pedig a két srác az évad egy bizonyos pontján egy bizonyos szituban, szitu miatt lenyom, remek feloldása az egésznek.

Az évad másik, egyre hangsúlyosabb és bonyolultabb családi szála a Gallindo kartellhez, annak vezetőjéhez, Miquelhez, feleségéhez, Emilyhez és annak anyósához, Dittahoz kötődik. Itt is titok titok hátán: úgy néz ki Sutternek ez a mániája, itt senki nem mond el senkinek semmit, mindenki próbálja saját maga megoldani a dolgait, hogy aztán egyre mélyebbre süllyedjen saját mocskában – ez pedig természetesen remek, sok feszült és elgondolkodtató pillanatot szül. Ott van ugye az a kartell főnök, aki kénytelen háttéralkut kötni a DEA-val, de közben segíti a mexikói szabadságharcosokat is, így élve kettős életet. De ez a kettős élet is kettős, hisz az amerikai Miquel próbál törvénytisztelő, becsületes vállalkozó maradni, míg a mexikói énje, a határ alatti alagútrendszeren átkelve továbbra is a drogkartell vezetője – annak minden brutális következményeivel együtt. No de mi van, ha a feleség, a saját céljai érdekében, kissé naivan próbál intézni valamit – történetesen pont exét, EZ-t kéri fel erre a feladatra – ami aztán balul sül el, balesettel végződik… nos, logikus, hogy egy fura halál után rögtön azt mondja mindenki, hogy a Kartell áll a dolgok mögött, nem? Úgy, hogy közben férje mit sem tudott róla? Em dilemmája a körön kívüliségről rendesen rövidre lett zárva, hisz egy nem szándékos, de általa okozott haláleset miatt már ő sem lesz olyan, mint korábban volt. Ha meg erre az egész kavarása ráépítem Ditta karakterét, aki szintén titkolózik, és láthatóan kapcsolatban van az öreg Reyessel… azt hiszem, mindenki megnyalhatja a tíz ujját attól a hihetetlenül bonyolult, de remekül felépített családi katyvasztól, amit látunk. A Gallindo és a Reyes család történetének összefonódása, a két szál egymásba gabalyodása egészen zseniális fordulatokat, drámákat és döntési kényszereket hoz – hogy csak egy példát említsek: ha választanod kell apád és gyereked, illetve annak anyjának megmentése között, te kit választanál??

Ráadásul mindenki életét alapjaiban próbálja befolyásolni az a Potter, aki hamvaiból feltámadva újra aktív – és aki legalább olyan geci és alattomos, mint a SoA S4-ben volt. Ez a fickó külön kategória, ahogy a SoA-ban, itt is legszívesebben kitekertem volna a nyakát, hogy szegény motoros gyilkosokat és drogbárókat szívat ( ), de meg kellett elégednem néhány apróbb elégtétellel, amiben is az ő által felbérelt zsoldosokat teszik helyre a fiúk. Na, az megint egy zseniális húzás és történeti szál volt: ahogy a Mayans MC az évadban több alkalommal is háborúba indul, ahogy elintézik a problémás ügyeiket, az beszarás. Legyen az egy idióta, sportmotoros klub helyretétele, vagy épp a zsoldosok kicsinálása, vagy a Vatos Moltidos mexikói klubbal való nézeteltérés intézése… kegyetlen (jó). Amúgy is ugye, nem lenne igazi motoros sorozat az egész, ha nem lenne benn némi motoros bandaháború is: nos, a Vatos Moltidos MC kapcsán mindent megkapunk e tekintetben, amire vágyunk, de a Swole Boys MC-sal történő nézeteltérés rendezése sem piskóta. Ide tartozik, hogy a Mayans Chapterek találkozásakor annyira jó figurák, annyira durván kinéző, de nekem szimpatikus alakok tűnnek fel, hogy szinte kedvem lett volna beülni közéjük (persze, kis nyikhaj magyar motoros mit keresne ott, de akkor is).

Legvégére hagytam azt, ami talán sok korábbi rajongót érdekelhet: mennyi átfedés van, mennyi átfedés lehet egyáltalán a Mayans M.C. S2 és a SoA között… a már említett négy, öt év tükrében. Nos, a már múltkori évadban feltűnő Jason Patrick, illetve Happy mellett (akinek a kutyája Opie), egy egészen zseniális húzása volt Sutternek: a SAMCRO új elnöke is tiszteletét teszi a sorozatban!!! Széles vigyorra görbült a szám, mikor megláttam – kíváncsi is vagyok, hogy a finálé balsikerű leszámolásában elkövetett hiba most majd milyen eseményláncot indít el a két klub között. Jax ugye már nem hozhat békét, Marcus pedig láthatóan jól érzi magát Gallindo biztonsági főnökeként, viszont a Bishop (és a tagok) által elkövetett „bűnök” alapjaiban felforgathatják az egész bandák közti viszonyrendszert. Még az is lehet, hogy Jax Teller öröksége megy a kukába – mert már lassan senki nem lesz, akinek érdeke lenne betartani, aki még emlékezne a fiatal srác hitvallására. Apropo: van egy jelenet, mikor egy út menti sziklába vésett monogram tűnik fel a képen – először azt hittem, Jaxre utalnak, de aztán az évszámból rájöttem, hogy apja az… a JT úton…

Tény, hogy a Mayans M.C. még mindig csupán – ámde egyre erősödő – árnyéka a SoA-nak, de most már megvan a maga határozott stílusa, karaktere, amibe bele lehet szeretni. Szerintem hamarosan kilép ebből a spin off szerepből, hamarosan sequel lesz, s önállóan is lesz olyan jó, mint a SoA volt – minden adottsága megvan hozzá. Baszott jó figurái (Coco), remek antagonistái (Potter) vannak, s egy nagyszerűen összerakott, csavaros története, ahol minden döntésnek súlya van, s ami döntések általában nem maradnak következmények nélkül. Elég, ha abba belegondolunk itt a végén, hogy mi is volt az a közvetlen ok, amiért a Mayans hadba indul, s mi lett ennek a vége…





85%





.

.





A visszaút





Szinte minden netes írás megemlíti az A visszaút kapcsán, hogy a film erősen kötődik Ben Affleck magánéleti problémájához, azon belül is alkoholizmusához. Sőt, olvastam valahol, hogy szegényemnek kifejezetten zűrös családi háttere van a témában, mintha ez valami féle feloldozást jelentene neki (és akár másoknak, hasonló szituációban) arra, hogy olyan lett, amilyen. Magam részéről – erre talán még ki is térek később – soha nem fogadtam el semmilyen indokot az alkohol rabjává válásra, s soha nem is szerettem azokat a mozikat, amikben vagy teljesen természetes volt a főszereplő alkoholizmusa, vagy szimplán sajnálnom kellett volna érte őt – azt gondolom, az emberi gyengeség legalja, ha valaki abban látja a megoldását a problémáira, ha minden nap seggrészegre issza magát. Amúgy is drasztikus véleményem van az ivásról, de ezt a békesség kedvéért inkább nem részletezném… inkább annyit tennék hozzá, így indításként, hogy szégyen-nem szégyen, nekem fogalmam sem volt Ben Affleck problémáiról (mint ahogy amúgy a többi „sztár” hasonló gondjairól sem).

Ebből kifolyólag a film első harmada kifejezetten nem tetszett. Megint azt kellett néznem, hogy egy főszereplő nap mint nap hullarészegre issza magát, hogy a munkahelyén titokban, műanyagpohárból vedeli a sört és fém kulacsból a rövidet. Erős hitelességi gondot éreztem mindezek látványán (hát senkinek nem tűnik föl ez?    ) mint ahogy az sem tetszett, hogy a jóember szívbaj nélkül beül az autóba minden áldott nap, s menet közben is sört iszik – itt jegyzem meg, hogy az is fura, hogy amennyit megiszik, ahhoz képest meglepően jól és zökkenőmentesen közlekedik, míg leparkol a kocsma előtt – ahonnan aztán esténkén úgy cibálják haza. Szóval, adva van egy fickó, bizonyos Jack Cunnigham (Affleck), aki látványos önpusztító életet él: napjainak vége totál deliriumban végződik, ivócimboráin kívül nincs túl sok kapcsolata a világgal. Néha elmegy nővéréékhez (szintén bepiálva), de aztán állapotából adódóan ott is hamar veszekedésbe torkollik az ottléte – kb. húsz perc alatt majdnem hogy meg is utáltam a fickót. Ne haragudjatok, de én nem tudok együtt érezni senkivel, aki idáig jut, saját életemből és korábbi munkahelyi és családi kapcsolataimból kialakult bennem egy masszív alkohol- és alkoholista utálat: mindamellett, hogy nem csak szimplán nem szívesen nézek egy ilyen karaktert a vásznon, egyúttal haragszom is arra a társadalomra, aki mindezt hagyja és cinkosan összekacsint a delikvens háta mögött. Mert inni az ugye buli, meg el lehet rajta röhögni, legjobb esetben majd hazavisszük az illetőt éjjel… az elején kicsit haragudtam is a filmre, hogy mindezt reálisan, de érdemi kritika nélkül ábrázolja. Értem én, hogy ez a valóság, de mintha itt is azt olvastam volna ki az egészből, hogy ez van, ezen nincs mit – és nem is lehet változtatni. Tök jó lett volna, ha már itt, az elején kapunk valami éles társadalomkritikát az ügyben, de sajnos ahogy az életben, itt is mindenki lapít, mint szar a fűben és senki nem vesz észre semmit, vagy ugyan észre vesz, de nem akar tenni semmit.

Aztán, miután majdnem abbahagytam a mozit, jött egy éles váltás (szerintem egyébként tök hiteltelen és életszerűtlen az egész): az addigi alkoholista fickó saját korábbi középiskola kosárcsapatának edzője lett. Feltétlenül meg kell jegyezzem, hogy ez egy egyházi iskola, a bajnokság, amiben játszik a csapat, az pedig egy katolikus iskolai (ez fontos lesz!!!   )  bajnokság – a film pedig szép lassan átalakul egy sportdrámává. Jack elvállalja az edzőséget, és onnantól józan életet élve  ( )  sikerre vezeti a kissé szétszórt, tehetségtelen, egyházi nevelést kapó ifjakat. Na, innentől kezdett a film igazán érdekelni: egyre több minden derül ki Jack múltjáról és egyre szignifikánsabb lett az egyházi iskola, nevelés karikatúrája a moziban. Azt azonban feltétlenül meg kell jegyezzem, hogy ekkorra már Jack nagyon mélyen volt nálam, és hiába a történetbe beépített dráma, ami indokolni volt hivatott lecsúszásának okát, számomra ez túl későn jött… szinte minden kapcsolatot elvesztettem azzal a főszereplővel, akivel ezek után azonosulnom kellett volna. S hogy ez mégiscsak sikerült – nos, az a mozi igazi erénye és csodája. Ami után az A visszaút átvált egy sportfilmmé, annak minden sablonjával együtt, hirtelen megszépült minden: Jack nem iszik, a fiúk egyre látványosabb sikereket érnek el, és ugyan éreztem, hogy törékeny jégen járunk Jack betegségével kapcsolatban, azok az érzelmi manipulációk, azok a sikerélmények – és mindenekelőtt azok körítése!! – amik a kosárlabdához kötődtek, más szintre emelték a mozit. Ismét előjött a széles vigyor, mert egyszerre tudtam örülni a Bishop Hayes iskola csapatának, és Jack győzelmének az alkohol fölött – sokszor gondoltam azokra a múltam béli eseményekre, amikor boldog voltam, mikor ismerősöm, hozzátartozóm átmenetileg letette a poharat (aki átélt hasonlót, az tudja, miről beszélek).

Ennyiből talán lejön, hogy az A visszaút egyszerre egy sportfilm és egy alkoholizmussal küzdő ember drámája, dramaturgiája szerint egymást váltva, majd a végére összegabalyodva – önmagában ez a remek mix miatt is azt mondom, érdemes megnézni a filmet. Volt viszont még egy valami, ami miatt nekem az átlagnál kicsit jobban bejött a film, mégpedig az, hogy Jack, természeténél, habitusánál, koránál, személyes tragédiájánál fogva bizony távol került attól az egyházi neveléstől, amit ő is pont ebben az iskolában szedett össze. Az a szitu ugyanis, hogy – főleg a meccseken – az edzőként extázisban töltött percek alatt nem egyszer káromkodással motiválja a csapatot, kommentálja az eseményeket, amúgy tök életszerű és hiteles módon. Viszont, az iskola egyfajta felügyelőként egy papot küld minden alkalommal kísérőnek a csapat mellé, ez pedig egészen remek dialógusokat és konfliktusokat szül Jack és az atya között. Gondolkodtam, hogy szedek ki idézetet a fordításokból, de annyi lenne, hogy elengedtem a dolgot… mindenesetre nagyon élveztem a katolikus neveléssel szembemenő viselkedést, ami Jack mindenki megbotránkoztatására produkált. Az olyan dumák meg, mint ez: „A fasznak sípolt ez a tyúkeszű! Az istenit!” – az atya ránéz – „Dolgozom rajta.” – „Jobban kellene!” … nos, az ilyenek adták nekem a film fűszerezését. Ez, a kevesek által említett és észrevett harmadik összetevő miatt lett nekem ez a film a végére egészen kedvelhető – és jó mozi, ami ráadásul egy olyan fináléval, utolsó negyed órával rendelkezik, amin magam is meglepődtem.

Mert azt ugyan továbbra is fenntartom, hogy maga a film sajnos nem ás túl mélyre az alkohol társadalmi megítélésébe, nem ítéli el szigorúan sem az alkoholistát, sem a környezetét, de azzal, amit a forgatókönyv Jackkel tesz, az szerintem nem épp szokványos. Mindig is érezni lehetett azt a bizonyos vékony jeget, de egészen a legutolsó percig úgy voltam vele, hogy mindazok ellenére, amik itt történnek, pozitívabb lesz a végkifejlet. Mert ezt szoktuk meg, mert Hollywoodtól a sportfilmes zsánerben ezt vártuk volna – de nem, itt máshogy alakul az élet. Nyilván, Ben Affleck személyes élete kvázi beleíródott a történetbe, de eddig ilyet nem láttunk, hogy az az ember, aki győzelemre visz egy csapatot, itt és így végezze egy történetben – okos és merész húzás volt az írók részéről, de bejött. Ez, így talán még érzelmesebb is, mintha a szokott klisék szerint zárulna a sztori – no meg ugye meg kellett mutatni azt is, mennyire is fontos egy szenvedélybetegnél, hogy el kell jönnie annak a pontnak, amikor ő maga is felismeri betegségét és ő maga is aktívan akarja a változást az életében. Miután Jack vissza- és elesik, picit csalódtam is a figurájában, úgy éreztem, egy órányi drukkolás után cserben hagyott, de aztán pár képkockával később rá kellett jönnöm, ez így tökéletes, ahogy van.

Az A visszaút egyszerre sportfilm, terápiás dráma és némileg valláskritikus vígjáték – külön-külön ugyan talán felületes minden egyes összetevője, de az alkotóknak sikerült egy érdekes és hatásos mixet összegyúrni belőlük. Nem szedi le a keresztvizet annyira a piálásról, mint én azt szeretném, van benn némi érthetetlen és számomra elfogadhatatlan jelenet is e témában, sőt, Jack karaktere sem mindig úgy viselkedik, ahogy én viselkednék, de mindezek ellenére képes egy magával ragadó, néha szórakoztató, érzelemgazdag film lenni. Beszélnek itt Oscar jelölésről – nálam annyit nem ér –, amit azért túlzásnak érzek, viszont az biztos, hogy tényleg egy jó és talán tanulságos mozi. Nem egy tündérmese az biztos, és ha Ben Affleck tényleg átment ehhez hasonlókon, akkor csak azt tudom neki üzenni, hogy kitartás. Meg hogy menjen el kosáredzőnek, az hátha az segít.





80%





„- Nem tudom, emlékszik-e a diákéveire, de a Hayesben vannak bizonyos viselkedési szabályok. Például az, hogy káromkodni tilos. Megértem, hogy motiválni szeretné a csapatot, de talán lehetne más módszerrel is.
- Szóval azt szeretné... ha egy kicsit... krisztusibb lennék a kispadon?
- Azt szeretném, ha észben tartaná, hogy a Hayesnek nem az a küldetése, hogy kosármeccseket nyerjünk, hanem hogy becsületes, hívő férfiakat neveljünk ki.  Gondolja át, kérem! Megtenné?
- Rendben.
- Köszönöm!
- Atyám! Hadd kérdezzek valamit. Olyan sok szörnyűség zajlik a világban. Bárki van is odafent, maga szerint nem szarja le, mit mondok a srácoknak?
- Minket, keresztényeket arra szólít fel az Isten, hogy beleszőjük a hitünket a hétköznapjainkba. Szóval nem, Jack. Szerintem nem szarja le.”


Nyilván.  





.