R2-D2 írásai 3.0

.





Mayans M.C. S1




3 évvel ezelőtt egy héthetes utazáson vettem részt – no sajnos nem egy hosszú világkörüli útra fizettem be, hanem egy bizonyos Sons of Anarchy (magyarul Kemény motorosok    ) című sorozat 7 évadát néztem egyhuzamban 7 hét alatt. Annak az évnek egyébként toronymagasan a legmeghatározóbb élményét nyújtotta a motoros klub (motoros bűnbanda) életébe való betekintés, s minden hibája és idegesítő mellékhatása ellenére az egyik legjobb sorozatnak tartom, azok között, amiket láttam. Nem egy 24, nem is egy Odaát, de brutálisan jó volt Jax Teller és családja (Gemma, te ribanc    ) története – ennek aztán egyenes következménye, hogy alig vártam már, hogy ismét elmerüljek Kurt Sutter új világában, az eredeti SoA-ban szereplő, kvázi spin-offnak írt Mayans Motoros Klub köré írt új sorozatba. És basszus… ennyi idő után majdnem ugyanazt az élményt kaptam – annyi egyelőre a különbség, hogy itt még össze kell melegednem a karakterekkel, hogy kicsit át kell állítanom az „ízlelőbimbóimat” a mexikói határ melletti történésekre – feledve kicsit Charming városát…

Na szóval. Volt ugye a SoA-ban egy latino motoros banda, a Mayans M.C., aminek vezetője, bizonyos Marcus Alvarez (Emilio Rivera) szoros és fontos üzleti kapcsolatban állt a SoA fiúkkal, ő szállította a drogot nekik, míg a srácok elsősorban fegyverekkel látták el őt és üzletfeleit. A két csapat szükségszerű bűnös kapcsolatrendszerben állt egymással, a kölcsönös tisztelet mellett azonban barátságok is szövődtek köztük (pl- Jax és Marcus)… ami több alkalommal is jól jött, ha egyik-másik motoros klub baja került. A kis rajongói lelkemmel kíváncsian vártam, hogyan és mennyire fűzik össze a két sorozatot, lesznek-e cameók a SoA-ból, egyáltalán hogy működik időben és térben ez az egész világ: nos, kedves olvasóim, azt kell mondjam, bizonyos szempontokból a sorozat minden várakozásomat felülmúlta. Az egy dolog, hogy rögtön az első epizódban van egy hihetetlen szereplés egy visszaemlékezésben, meg az is, hogy a korábban Jason Patrick által irányított Chapter hathatós segítséget nyújt Marcuséknak egy ügyben – de ezek mellett előszedtek két olyan figurát is, akik nagyon komoly szereplői voltak a SoA univerzumnak, akikre így-vagy úgy, de képtelenség nem emlékezni – és akik tevékenyen részt vesznek a Mayans M.C. S1-ben. Nem mondom meg, kik ők, mindenki fedezze fel maga – de zseniális húzás mindkét figura.

Egy Ezékiel nevű srác    (JD Pardo) épp most jött ki a sittről, ahova egy (korrupt) zsaru megöléséért küldték – a DEA-val kötött háttéralku miatt azonban elengedtek 6 évet a büntetéséből. Ő a Mayans M.C. aktuális Jelöltje, aki a szokásos egy év csicskamunka után érdemelheti ki a colort a bőrmellénye hátára, s akit a nem kevésbé beszédes Angel nevű bátyja     (Clayton Cardenas) vitte be a közösségbe. A megállapodásról persze senki nem tud, csupán Ez apja, Felipe (Edward James Olmos!!), és természetesen ez a bizonyos megállapodás lesz a sorozat egyik mozgatórugója: ahogy a SoA esetében, itt is van egy titok, aminek nem szabad kiderülni, itt is végigfut az évadon az ebből eredeteztethető ”Ki az áruló?” szál – azonban most nem állunk meg holmi családi viszálynál, vagy megzsarolt motoros bandatag dilemmájánál. Ez feladata, hogy információkat gyűjtsön a mexikói Gallindo Kartell fejéről, Miguelről – legalábbis először még csak ez – akinek a drogját a Mayans teríti az USA-ban. Azt mondanom sem kell, mennyire remek ez a macska-egér játék, mennyire remekül tud működni a lebukik-nem bukik le hangulat, viszont itt kell feltétlenül azt is megemlítenem, hogy a határ közelsége, a fal és a más filmekből, dokukból megismert alagutak, embercsempészet is mennyire fontos szerepet játszik – és mennyire kiváló hangulatot ad az egésznek. Én magam meg amúgy is bírom ezt a mexikói-amerikai kapcsolatot, megfejelve a rengeteg spanyol szöveggel (bazzeg, végre, a mexikóiak nem tört angollal beszélnek egymás között!!!), kiváló élmény lett volna már csak azt is látni, Ez hogy boldogul a titkával. Hogy sikerül neki a testvérei előtt és között tisztának maradni, hogy tud a fiatal srác megszabadulni a múlt egy balsikeres éjszakájának következményétől – ja, hogy ne legyen egyszerű, azért ölt meg egy zsarut véletlenül, mert üldözött valakit, aki megölte előtte az anyját.

De nem, a dolgok itt nem kicsit túlmutatnak a motoros banda bűnözésén… van ugyanis egy Los Olvidados nevű lázadó csoport Mexikóban, akik nem kevés borsot törnek a Gallindo Kartell és Miguel orra alá. Egyfajta szabadságharcosok ők, a csapat elsősorban a Kartell áldozatainak árváiból verbuválódik (ez milyen zseniális már !!! ), ami árvák egyfajta mexikói Isten városa gyerekekként egészen elképesztő jelenetekkel színesítik az évadot. Komolyan, van két-három olyan szcéna, ami után konkrétan az államat kerestem, nélkülük, a Los Olvidados nélkül, de különösen annak vezetője, Adelita (Carla Baratta) nélkül az egész kevesebbet érne. S ha ehhez hozzáteszem, hogy kapásból két jó, okos, érzelmileg erős és hiteles fordulat is kötődik ehhez a remek karakterhez, akkor azt hiszem, érthető, miért is nélkülözhetetlen ő az egészben: a Mayans M.C. ugyanis nem csak és kizárólag egy banda élete, hanem kicsit kikacsintás a kedvelt mexikói drogkartelles világra is, annak minden mocskával együtt, érintve, felhasználva az illegális bevándorlás, a migránsokra szabadon lövöldöző hazafiak, a gyerekterrorizmus, az egész mexikói gazda(g)sági válság témakörét. Az olyan apró finomságok és kavarások, miszerint Miguel felesége, Emily (Sarah Bolger) Ez korábbi csaja volt, aki a 8 évvel ezelőtti sittre kerülés után lett drogbáróné – s aki épp most keresi valós helyét társa mellett, ezen események hatására kell igazából eldöntenie, a körön belül kerül, vagy marad azon kívül. Mondjuk, a történetbe beírt gyerekrablás nem kicsit segíteni neki ebben…

Annyit beszéltem már az amúgy zseniális körülményekről, akkor most essen szó magáról a bandáról is. Ugye, a Mayans MC Kalifornia Chapter vezetője nem az a Marcus Alvarez, akit korábban megismertünk, hanem, unokatesója, egy Bishop nevű faszi (Michael Irby). Alvarez egyfajta fő-főnök, egy El Padrino, a Keresztapa a klubon belül – jön-megy az évadban, ő az első számú kapcsolattartó Mexikó felé. A klub hasonlóan színes és „zakkant” figurákból áll, mint a SoA tagjai voltak – de talán a legkülönlegesebb közülük is a Coco névre hallgató srác (Richard Cabral) – bazzeg, amit ő tesz, arra megint nehéz szavakat találni. Az évad elején icipicit még nehéz beilleszkedni az új fiúk közé, de aztán szép lassan mindenkit meg lehet szeretni közülük. Megint abba a fura élvezetbe esünk, hogy gyakorlatilag egy bűnbanda mellett állunk érzelmileg, s szemünk sem rebben egy általuk elkövetett gyilkosság, drogcsempészés, s egyéb disznóságok láttán… mert jó velük lenni, mert jó érzés ismét egy motoros klub képzeletbeli colorját hordani a hátunkon, miközben büntetlenül ülünk a fotelben. Persze ez egyvalamit aztán újfent determinál, s amit magam részéről újfent sajnálok, már így az elején: ennyi bűn, ennyi szándékosan elkövetett gyilkosság után nem maradhat más a végére, mint ahogy a SoA-ban, vagy a BB-ben volt…

S ha már SoA… ugye, felvetődik a kérdés, mennyiben és hogyan kapcsolódik a Mayans M.C. az anyasorozathoz. Jómagam nem egészen értem ennek idővonalát, mert a 8 éves flashbackek kicsit bezavarnak, de kb. párhuzamosan futhat a két sorozat: Alvarez hiányzásaikor akár a SoA-ban is járhat, egy bizonyos ponton a Charming Chapter két tagja is tiszteletét teszi, sőt, egy beszélgetésben említik, hogy Jax Tellernek is rá kell bólintani valamire. Ez pedig akkor kb. a SoA utolsó két-három évadát jelentheti, amikor már Jax vezette a klubot. Azok a kis kényeztetések, amikor meg a két klub találkozik, némi fegyverkereskedelem ügyében, vagy mikor a kissé dilis államügyész felemlegeti a SAMCRO-t, komoly rajongói mosolyt csalt az arcomra. Nagyon-nagyon vártam, hogy feltűnjön, mondjuk Jax (erre egyébként a végén van is esély, sőt az írók kicsit meg is bolondítnak a ruhával), de csak egy másik fontos szereplő motorozik be a Mayans M.C. telephelyére – a hozzá kapcsolt cliffhangerrel meg alaposan megkavarták a szálakat. Nem tudom, Ez ezt hogy dolgozza föl, nem tudom, hogy ha ez igaz, akkor a két klub viszonya hogy alakul – viszont bárhogy is alakul, ennek a SoA fináléja után kell valahogy alakulnia.

Nekem ez rohadtul tetszett, a SoA időhúzását és idegesítő mellékzöngéit szinte mind nélkülözi – viszont egyelőre kevésbé tűnik élesnek, drámainak, mint az. Mondjuk, első évadhoz képest nem piskóta ez sem, de vagy azért, mert még a figurák nem élnek velem annyira, vagy, mert csak simán szélesebb a perspektíva a Los Olvideos miatt, de motoros klub szempontjából kevesebb a dráma. Hangulatában, stílusában tökéletes, méltó társa a SoA-nak, egyedül talán zenéjében gyengébb annál – nekem legalábbis most nincs fejemben egy dal sem, amit írásom végére tudnék illeszteni. Csupán az értékelés…




85%



.

R2-D2 írta:

Mayans M.C. S1

Nekem ez rohadtul tetszett, a SoA időhúzását és idegesítő mellékzöngéit szinte mind nélkülözi – viszont egyelőre kevésbé tűnik élesnek, drámainak, mint az. Mondjuk, első évadhoz képest nem piskóta ez sem, de vagy azért, mert még a figurák nem élnek velem annyira, vagy, mert csak simán szélesebb a perspektíva a Los Olvideos miatt, de motoros klub szempontjából kevesebb a dráma. Hangulatában, stílusában tökéletes, méltó társa a SoA-nak, egyedül talán zenéjében gyengébb annál – nekem legalábbis most nincs fejemben egy dal sem, amit írásom végére tudnék illeszteni. Csupán az értékelés…

85%

Ha jól emlékszem, a SoA esetében többször említették, hogy kvázi egy Shakespeare-királydráma bőrszerkóban.
Ezek szerint a Mayans még nem tart ezen a szinten, de a lehetőség ott van benne.

.

Niwrok írta:

Mayans M.C. S1

Ha jól emlékszem, a SoA esetében többször említették, hogy kvázi egy Shakespeare-királydráma bőrszerkóban.
Ezek szerint a Mayans még nem tart ezen a szinten, de a lehetőség ott van benne.

.

Én ilyet nem mondtam... de lehet benn valami.

Szerintem a Mayans az erősen tagolt motoros/mexikói szál miatt nem lesz olyan, de majd meglátjuk. Mármint hogy én...


.

R2-D2 írta:

Élet

Mindezek ellenére én nem írom le az egész filmet. Eleve – ahogy épp minap fogalmazta meg „valaki” – a világűrben játszódó filmek alapból pozitív hendikeppel indulnak nálam, a mozi e szempontból pedig maximálisan hozta elvárásaimat. Remek a helyszín, jól kidolgozott és hitelesnek tűnő, részletgazdag és átgondolt a környezet. Az első negyed óra unalma után egy igazán feszült, pörgős és izgalmas másfél órát kapunk: pont azt mondtam utána, hogy ha már nem nyírták ki, akkor legalább izgalmas volt a kergetőzés.  A karakterekről sajnos keveset tudunk meg, de magam részéről már korábbi filmek alapján szerettem őket annyira, hogy tudtam értük aggódni – még ha úgy igazából azonosulni nem is. S ha már karakter… az űrpolip (vagy lehet, tintahal?) minden fázisában iszonyat jó volt, a film trükkjeire egy rossz szavunk nem lehet. Végezetül a pozitívabb élményhez mindenképp hozzátartozik maga a moziterem: baszott jól szólt az egész, imádom az ilyen alapos és hangos térhatást.

70%

Nagyjából mindennel egyetértek, amiket korábban írtam (még szép ...    ), annyival engedékenyebb vagyok, hogy másodjára ugye az ökörségek kevésbé fájdalmasak. De ugyanazok a gondolatok jöttek elő az újranézéskor, mint anno, ugyanazon hanyagságok zavartak, mint tavaly a moziban. Talán... talán egyedül a finálé nem fájt annyira, mert már tudtam, mi jön...

Viszont a mozi hangulatára, a középső háromnegyedére, a kergetőzésre, Calvin ( ) fejlődésére továbbra sincs panaszom. A zoknis űrhajósokon most is mosolygom, ahogy a rokkanton is, de egyébként kicsit jobban éreztem magam a film alatt. 5% plusz.  





.

R2-D2 írta:

Boldog halálnapot!

Nem állítom, hogy a Boldog halálnapot! feltalálta a spanyol viaszt, mert kellő távolságból nézve bizony vannak hibái. Vagy legalábbis nehezebben befogadható elemei – de ha mondjuk az ember ezeket nem feltétlenül a saját korából, neméből kiindulva vizsgálja, simán lehet azt mondani, hogy azok is rendben vannak. Teszem azt, lehet, ez egy középiskolás csajnak teljesen mást jelent, mint mondjuk nekem – de én is bőven találtam benn annyi kapaszkodót, hogy szívesen emlékszem vissza a filmre. Hangulatos, vicces, izgalmas, néha érzelmes, tanulságos és még bizony újat is hoz a zsánerbe – nekem, mint megrögzött időutazós, időhurkos filmek rajongójának bőven elég volt az üdvösséghez arra a másfél órára, amit elvett az életemből. A színészek jók, az egész dramaturgia, történetvezetés kellően egyszerű és érthető – csupán azt sajnálom, hogy azt a csengőhangot nem hagyták meg, amire Tree a trailerben ébredt… az úgy azért hiányzott. A picsogós ribizős részeket leszámítva soha rosszabb időhurkos filmet – és remélem, nekem nem ma kezdődött életem hátralevő része, mert akkor ezt az egészet holnap(ma) írhatom újra…

80%

Naná, hogy a második epizód trailere után kedvet kaptam az újrázáshoz... és ez még másodjára is egy baszott jó mozi.

Az első negyed óra, az első nap átélése után (ami elkerülhetetlen) tök jól eltalálták az arányokat, a humort, az időhurkok minden sava-borsát, a feszültséget, a drámát, a jellemfejlődést, mindent. A BD extrái között van egy alternatív befejezés, ami szerintem jó, hogy nem került a filmbe: Tree-t a tanár felesége öli meg újból, ami lehet, hogy sokkolóbb lett volna, de a mostani befejezés viccessebb és jobb lezárása a filmnek.

Magam részéről várom a folytatást.

.

R2-D2 írta:

R2-D2 írta:

Boldog halálnapot!

A picsogós ribizős részeket leszámítva soha rosszabb időhurkos filmet – és remélem, nekem nem ma kezdődött életem hátralevő része, mert akkor ezt az egészet holnap(ma) írhatom újra…

80%

Naná, hogy a második epizód trailere után kedvet kaptam az újrázáshoz... és ez még másodjára is egy baszott jó mozi.
Magam részéről várom a folytatást.

Én is, de azt hiszem, az ismétléssel jobb lesz megvárnom a második rész környékét, mert ahogy nézem, ez közvetlen folytatás lesz, és ilyen időtartamban már nem működik úgy a memórián, mint kéne...

.

.





Kártyavár S6




Az a helyzet, hogy ha akarnám, sem tudnám elkerülni azon elmélkedést, miszerint, Mi lett volna, ha… ha Kevin Spaceyről nem derülnek ki mindazok a dolgok, amik ugye pont a hatodik évad előtt robbantak ki, és amik azt eredményezték, hogy a készítők kitették a sorozatból. Képtelenség nem gondolni rá, hogy teljesen más évadot kaptunk volna, ha Francis Underwood karaktere marad a történetben, egészen biztos, hogy egy teljesen más hangulatú és dramaturgiájú Kártyavár köszönt volna vissza a képernyőn ebben az esetben: ennek az évadnak szinte minden percéről süt, hogy Spacey kvázi kibaszott az alkotókkal botrányával, és hogy egyáltalán nem így képzelték az egészet. Nem lehet nem észrevenni azt a dühöt, azt a rengeteg ártalmatlannak tűnő, de hangsúlyos kiszólást, amit Francis (és általa Spacey) kap az évadban, azt, hogy kénytelenek voltak egy totál más finálét (?) kreálni az Underwood házaspár sztorijának. Mert oké, hogy Claire nekem is teljesen egyenértékű „gonosz” volt eddig is, sőt, kettőjük közül ő volt a „kegyetlenebb” és manipulatívabb, de valahogy úgy éreztem, a kétpólusú hatalomvágy egyik pólusának elvesztésével bizony picit csonka lett ez az évad. Csonka… igen, mert még a szokásos 13 részes hosszt sem tudták kitölteni nélküle, a mindösszesen 8 epizódos évad végére ráadásul egy olyan finálét csaptak össze, amitől rendesen felment a vérnyomásom.

Az alapfelállás az, hogy Kevin Spacey ugye egy erőszakos zaklató a valóságban (ilyenkor lehet elgondolkodni azon, mennyire is önmagát adta eddig a sorozatban) – ezért Francis Underwoodnak meg kellett halnia. Szerintem egyébként amúgy is meg kellett volna (egyszerűen egy ilyen produkció nem engedheti meg, hogy egy többszörös gyilkost a történet végén életben hagyjon, legalizálva ezzel némiképp a bűnt), de itt eleve úgy indulunk, hogy Claire már özvegy. Az előző évad után ugye ő az USA elnökasszonya, a Kártyavár pedig Francis nélkül az ő egyszemélyes Canossa járásává alakul: szegényemnek nem elég, hogy nőként el kell fogadtatnia magát a világgal és az amerikai hatalom háttérben megbúvó irányítóival, de kénytelen valahogy megszabadulni férje véres örökségétől és a szekrényből időnként kidőlő csontvázaktól is. Ez egész jó kis alapot ad az évadnak, mi nézők azonban tudjuk, hogy hiába is állítja, hogy semmiről nem tudott korábban, vastagon sáros minden korábbi gyilkosságban és törvénytelenségben. Francis öröksége azonban csak az egyik (remek) összetevője a motivációknak, amibe erősen beleszőtték Spacey valós életbeli kritikáját, a #meetoo mozgalmat, de ugyanolyan hangsúlyos a napi élet másik meghatározó gondolatisága, a női egyenjogúság kérdése is. A Kártyavár (egyébként ahogy a Homeland is) mindig is híres volt arról, hogy érzékenyen reagál az aktuálpolitikára, társadalmi problémákra – azonban ezt eddig szinte kizárólag a hatalmi, politikai viszonyrendszerek keretein belül tette, s talán most először lépett egy szintet azzal az egész, hogy beemel egyéb fontos társadalmi kérdéseket is…

Szóval Claire az elnök, Francis halott, és előkerül a semmiből egy gazdag család, akinek feltett szándéka, hogy Francis hiányában megbuktassák Clairet. Az évad első felében kialakuló hatalmi játszma Claire és a Shepard család között a sorozat legjobb perceit idézi: a titkok kiderítése és bevetése (külön kiemelve az abortuszos témát), az egész konspirációs vonal nekem iszonyat bejött. Fura, vagy nem – bár ezt én már évadokkal korábban is leírtam – a magam részéről egyértelműen az elnökasszony oldalán álltam, minden korábbi aljassága ellenére az írók elérték, hogy az ő sikeréért szurkoltam, és nagyon szorítottam, hogy a cicaharcból kialakuló pengeváltásokból ő jöjjön ki jobban. Az olyan finomságok pedig, mint a két gyerekkori barátnő (külön jók voltak a flashbackek) nagyközönség előtt széles vigyor mögé rejtett beszólásai igazán pikáns ízt kölcsönöztek a történetnek. Kb. az évad feléig nagyon jól elvoltam ezzel az egésszel, számomra ez egyértelműen Claire-ről, az ő túléléséről és pozícióban maradásáról szólt – aminek a csúcsa a női kabinet felállítása volt. Ebből az időszakból – s talán számomra az egész sorozatból – kiemelkedett a halotti toros epizód, abban, ahogy a kamera váltakozva követte a fontos szereplőket, ahogy a politikai, hatalmi manipulációkat a dialógusokon át hallgatva megismerjük, az szerintem zseniális. Ráadásul operatőri, rendezési szempontból is kiemelkedik az egész, kicsit olyan Birdmanos, Viktóriás élményem volt, mintha nem lenne benn vágás – csak váltás egyik karakterről a másikra. Iszonyat tetszett.

Aztán… aztán valahol az évad utolsó harmadára elromlott az egész. Mintha csak akkor tudták volna meg az írók, hogy rövidebb lesz ez a fejezet, mint tervezték és valami finálét kell csinálni a Kártyavárhoz – számomra kapkodó és átgondolatlan lett a sorozat. Claire húzása a babával alapban zseniális, de őszintén szólva hatásvadász és lóg a levegőben, a nagyléptű időugrások a fel- és eltűnő szereplőkkel, a már említett kiásott és visszaföldelt (?) Rachellel, a nem tudom én honnan előszedett Tommal (tényleg, hűtőház, vagy mi?), tisztogatásokkal mind azt az érzetemet erősítették, hogy csak jussunk már el az utolsó öt percig. Káosznak tűnt minden, ami történt, a korábban jól átgondolt és megírt dramaturgia ment a kukába – és innentől kezdve egyre több olyan esemény volt, ami hiteltelenné tette az eddig megismert eseményeket. Nem tudom elképzelni, hogy ezt, így, akármelyik elnök le tudná vezényelni, s bár igaz, hogy a CIA képes államérdekből sokszor sok ember elhallgattatni, ez már néha nekem is sok volt. A Shepard család szétesése után simán parkolópályára került, Doug pedig… nos, az évad eddig is egyik fő pillére, a Francishez holta után (is) betegesen ragaszkodó Doug Stamper kerül a középpontba, hogy aztán az ovális irodában részt vegyen a történelem egyik legfurább és számomra legidiótább fináléjában. Félreértés ne essék: bírtam, amit csinált, zseniális, de egyben zavaróan elmebeteg volt a függése Francistől – aminek magyarázata szerintem egészen kiválóra sikeredett –, de valahogy nem találtam a korábbi események tükrében annak a váltásnak a szükségességét, aminek következtében a Shepard családról rá helyezték a fókuszt. Nem is igazán tudtam, hányadán állok vele, de nem azért, mert olyan jól oldották meg azt a feszültségkeltő ötletet, miszerint kinek is az oldalán áll és megteszi-e azt, amit meg tervez tenni, hanem pont az ellenkezője miatt: azt éreztem, a stáb sem igazán tudja, mit akar a karakterével. Mindez pedig kiegészítve a már fentebb említett epizódjellegű, minden reális alapot nélkülöző halálokkal és eseményekkel (külön „kedvencem” a futás közben megmutatott, majd elszállított?? hulla), valamint a befejezéssel, a Kártyavár első felének, kétharmadának zsenialitását alaposan lehúzta.

Azt mondom, sok minden belefért már eddig is a Kártyavárba, ami Underwoodék mocskosságát volt hivatott érzékeltetni, de eddig valahogy mindig, mindennek volt racionális háttere. Na de ami itt a legvégén van – nos, azt nem vette be a gyomrom. Ezt szimplán hülyeség, ami az ovális irodában történik, egyszerűen baromság, hogy azt, ott, úgy következmény nélkül meg lehet úszni. A hab a tortán, ami miatt különösen mérges vagyok, hogy ez önmagában akkora cliffhanger, hogy már csak ezért jól fejbe kéne kólintani valakit – tudva, hogy nem lesz tovább, ezt, így baromság volt befejezni. Ha pedig az volt a cél, hogy ezzel fog összedőlni a Kártyavár (ami amúgy az egész sorozatnak a kvintesszenciája kellene, hogy legyen), akkor illett volna legalább a dőlés kezdetét némileg megmutatni. De nem… arra már nem futotta. Így viszont – nem csak konkrétan ettől, hanem úgy összességében az évad második felétől – meglehetősen kellemetlen élménnyel keltem föl a fotelből: hiába is volt Claire  mindig egy domináns szereplő, Francis nélkül csak egy félkarú óriás, akit talán idén még indokolatlanul meg is gyengítettek picit az írók. Mindez pedig úgy csapódott le számomra, hogy bizony a Kártyavár Francis és Claire Underwood – bocsánat, idén Hale – szimbiózisára épülő sorozat, ami egyik hiányában picit egy fércmű. Nekem annyira ugyan nincs róla rossz véleményem, mint az imdb hozzászólóinak, de hogy mind közül a leggyengébb, az biztos.




65%



.

R2-D2 írta:

Kártyavár S6

Ennek az évadnak szinte minden percéről süt, hogy Spacey kvázi kibaszott az alkotókkal botrányával, és hogy egyáltalán nem így képzelték az egészet. Nem lehet nem észrevenni azt a dühöt, azt a rengeteg ártalmatlannak tűnő, de hangsúlyos kiszólást, amit Francis (és általa Spacey) kap az évadban, azt, hogy kénytelenek voltak egy totál más finálét (?) kreálni az Underwood házaspár sztorijának. Francis öröksége azonban csak az egyik (remek) összetevője a motivációknak, amibe erősen beleszőtték Spacey valós életbeli kritikáját, a #meetoo mozgalmat, de ugyanolyan hangsúlyos a napi élet másik meghatározó gondolatisága, a női egyenjogúság kérdése is. A Kártyavár (egyébként ahogy a Homeland is) mindig is híres volt arról, hogy érzékenyen reagál az aktuálpolitikára, társadalmi problémákra – azonban ezt eddig szinte kizárólag a hatalmi, politikai viszonyrendszerek keretein belül tette, s talán most először lépett egy szintet azzal az egész, hogy beemel egyéb fontos társadalmi kérdéseket is…

Aztán… aztán valahol az évad utolsó harmadára elromlott az egész. Mintha csak akkor tudták volna meg az írók, hogy rövidebb lesz ez a fejezet, mint tervezték és valami finálét kell csinálni a Kártyavárhoz – számomra kapkodó és átgondolatlan lett a sorozat. Claire húzása a babával alapban zseniális, de őszintén szólva hatásvadász és lóg a levegőben, a nagyléptű időugrások a fel- és eltűnő szereplőkkel, a már említett kiásott és visszaföldelt (?) Rachellel, a nem tudom én honnan előszedett Tommal (tényleg, hűtőház, vagy mi?), tisztogatásokkal mind azt az érzetemet erősítették, hogy csak jussunk már el az utolsó öt percig. Azt mondom, sok minden belefért már eddig is a Kártyavárba, ami Underwoodék mocskosságát volt hivatott érzékeltetni, de eddig valahogy mindig, mindennek volt racionális háttere. Na de ami itt a legvégén van – nos, azt nem vette be a gyomrom. Ezt szimplán hülyeség, ami az ovális irodában történik, egyszerűen baromság, hogy azt, ott, úgy következmény nélkül meg lehet úszni. A hab a tortán, ami miatt különösen mérges vagyok, hogy ez önmagában akkora cliffhanger, hogy már csak ezért jól fejbe kéne kólintani valakit – tudva, hogy nem lesz tovább, ezt, így baromság volt befejezni.


65%

Ha most is úgy volt, ahogy korábban mondtad, hogy a megnézésig csak felszínesen olvastál bele az írásomba, akkor nagyon örülök, hogy a "Kevin Spacey-t küldjük el a picsába!" projektet mind a ketten ilyen hangsúlyosnak éreztük. Mert ha csak én láttam volna oda a kiszólásokat, akkor még lehetne, hogy túlgondolom, de így -megerősítéssel- én is magabiztosabban állok bele ebbe a véleménybe.

Ezért mondtam azt, hogy ez az évad nem is csak hogy nem az, ami Spacey botránya és kirúgása nélkül lehetett volna, de nem is igazán a szereplőiről szól, hanem a stábról. Persze érdekes volt, ahogy Shepardékkal kavarognak a szálak, ahogy oda-vissza szurkálnak, de a kiszólások sokasága miatt egyre inkább mellékesnek éreztem, hogy mi történik, és inkább azt kezdtem figyelni, hogy miért. Kérdésként merült fel bennem például az, hogy ha ezt a stáb ennyire csak vért izzadva tudta megcsinálni ezt az évadot, ha a játékidő jelentős része arra megy el, hogy Spacey-t kutyázzák, akkor miért kellett erre dollármilliókat költeni, miért nem mondták meg inkább Spacey-nek, hogy mennyire kibaszott velük. De a válasz persze ott volt végig, és pont a zseniális női kabinettel vált bizonyossá, hogy ez az évad azért készült el, mert sokkal nagyobb botrány lett volna, ha nem készül el. Nem csak mert a nőkből álló kormány olyan ötlet lehetett, ami már jó előre a fiókban várta, hogy Claire legyen az elnöki székben, hanem mert a #metoo korában, felépítve egy ilyen erős női karaktert, nem lehetett megtenni, hogy a sorozatot az "It's my turn!" mondatnál félbehagyják, azt sugallva, hogy Claire-re, vagyis egy nőre az elnöki székben már önmagában senki nem kíváncsi.

De minden képkockán látszik, hogy a stáb mennyire megszenvedett ezzel. A finálé pedig mindenekelőtt ennek a szenvedésnek, ennek a "fájdalomnak" vet véget. Menet közben néha nem is értettem, Claire miért szólogat ki többször is úgy a fájdalom típusairól, hogy annak nem mindig van a cselekmény szerint szerepe, de annyira nincs, ahogy akár a bevásárlólistájáról is beszélhetne. A végén lett értelme. Mert ott igazából nem Doug miatt hangzik el a "Kész. Nincs több fájdalom.", hanem a sorozat miatt. Mert ezt a "reménytelen" vergődést, ezt a haláltusát csak így lehetett befejezni, egy kegyelemdöféssel, hogy ne szenvedjen, ne kínlódjon tovább...

Arra csak utólag emlékeztetett egy-két netes cikk, hogy ezzel egyben keretbe is foglalták a sorozatot, mert az így indult:



Ezért nem cliffhanger ez: mert már semmi köze a szereplők valóságához. Arról lehetnek nézetkülönbségek, hogy a sorozat mikor hagyta el a realitások talaját, hogy mikor lett következmények nélküli (szerintem már Cathy múltkori lépcsőn lelökését sem lehetett volna megúszni), de ez a finálé nem is a következményekről, a folytatás lehetőségéről szól, de nem is szólhat a lezárásról sem (hiszen még azt, amit le lehetett volna, sem zárták le... például Shepardék is festményekről beszélgetnek az utolsó jelenetben egy teraszon).

Ezt nem lehet folytatni, de nem is fogja senki; éppen azért lett olyan, amilyen. Ez csak megszabadított mindenkit a "haszontalan" fájdalomtól...

.

Niwrok írta:

Kártyavár S6

De a válasz persze ott volt végig, és pont a zseniális női kabinettel vált bizonyossá, hogy ez az évad azért készült el, mert sokkal nagyobb botrány lett volna, ha nem készül el. Nem csak mert a nőkből álló kormány olyan ötlet lehetett, ami már jó előre a fiókban várta, hogy Claire legyen az elnöki székben, hanem mert a #metoo korában, felépítve egy ilyen erős női karaktert, nem lehetett megtenni, hogy a sorozatot az "It's my turn!" mondatnál félbehagyják, azt sugallva, hogy Claire-re, vagyis egy nőre az elnöki székben már önmagában senki nem kíváncsi.

Ez remek konklúzió. Örülök, hogy neked is tetszett maga az ötlet az új kormánnyal...

Idézet :

Ha most is úgy volt, ahogy korábban mondtad, hogy a megnézésig csak felszínesen olvastál bele az írásomba, akkor nagyon örülök, hogy a "Kevin Spacey-t küldjük el a picsába!" projektet mind a ketten ilyen hangsúlyosnak éreztük. Mert ha csak én láttam volna oda a kiszólásokat, akkor még lehetne, hogy túlgondolom, de így -megerősítéssel- én is magabiztosabban állok bele ebbe a véleménybe.

Azért a magasba emelt (gyűrűs ??) mutatóujjat nem igazán lehetett máshogy érezni. Egyébként a felszínesség mellett ez megmaradt bennem, mármint hogy mennyire is be- és kiszólnak Spaceynek, de nem azért vettem észre, mert írtad.

Idézet :

Ezért nem cliffhanger ez: mert már semmi köze a szereplők valóságához. Arról lehetnek nézetkülönbségek, hogy a sorozat mikor hagyta el a realitások talaját, hogy mikor lett következmények nélküli (szerintem már Cathy múltkori lépcsőn lelökését sem lehetett volna megúszni), de ez a finálé nem is a következményekről, a folytatás lehetőségéről szól, de nem is szólhat a lezárásról sem (hiszen még azt, amit le lehetett volna, sem zárták le... például Shepardék is festményekről beszélgetnek az utolsó jelenetben egy teraszon).

Ezt nem lehet folytatni, de nem is fogja senki; éppen azért lett olyan, amilyen. Ez csak megszabadított mindenkit a "haszontalan" fájdalomtól...

Na de ha - legyen a fordulópont talán Cathy balesete - eddig azért tényleg életszagú (még ha mocskos is) volt az egész, a finálé 3 epizódjának összes iracionalitása teljesen hazavágja az egészet. Nekem legalábbis hiányzott magának a címnek az értelmezése, hogy hogyan dől össze az egész. Ehelyett van egy - kövezz meg, nekem ez cliffhanger, már olyan értelemben, hogy igenis tudni akarom, mi jönne EZ után - jelenet, ami által az egész egy filmszakadás érzetét kelti.

Filmszakadás, amit Spacey okozott???  

Azért meghallgattam volna azt a beszélgetést, ami Robin Wright és Kevin Spacey között zajlott, az S6 forgatása előtt...

S még valami: A korábbi We are the terror is mennyire más jelentést kap Spacey szájából...



.

Niwrok írta:

Kártyavár S6

Nem mutatóujj volt az, hanem középső   ... A beállítás meg olyan volt, mint amikor Frank megkapta a "F U" mandzsettáit, amit már akkor is "Fuck You"-ként lehetett érteni   .

.

Ja, arra gondoltam, természetesen. Pedig még ki is próbáltam itthon...

.





Világok őre / Черновик





A Világok őre (Черновик; Csernovik, szó szerint: „Piszkozat”) egy 2005-ben megjelent fantasy kalandregény Szergej Vasziljevics Lukjanyenko tollából. A regény a kétrészes Kirill-ciklus első része, melynek címadója Kirill, az emberfeletti képességekkel bíró ún. „funkcionális”, aki vámosként a világok közötti átjárót köteles őrizni. Folytatása az Őrök világa című regény… és vélhetően hasonló címmel jön majd a folytatása ennek a mozinak is. Kicsit megnyugvás egyébként ezt tudni, én előzetesen nem rendelkeztem ezen információval – így értetlenül néztem a félbeszakadt történetet a film végén: nem állítom, hogy tűkön ülve várom a második fejezetet, annyira nem volt jó a mozi, de ha majd egyszer belefutok, biztosan megnézem.

Az orosz filmekkel kapcsolatban jártam már így is és úgy is… drámában és sci-fiben egészen zseniális alkotásokat produkáltak az ottani alkotók, viszont fantasyben… nos, ott van még mit tanulniuk. A Világok őre pedig – bár több zsáner is erőteljesen képviselteti magát benne – inkább utóbbiba tartozik, s nem állítom, hogy önmagában csak ez lenne vele a baj, de azért valahol fura, hogy megint pont egy orosz fantasy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. De az is igaz, hogy nem kell messzire menni ahhoz, hogy az óceán túlpartján készült mozikból is találjunk kevésbé sikerülteket: elég csak a nem oly régi az A setét toronyra gondolni… hozzájuk képest teljesen vállalható a Világok őre is, csak itt sem ártott volna valami koherens alapokon nyugvó forgatókönyvet produkálni. Ismét bebizonyosodott, hogy az ötletelés önmagában kevés, hiába a zseniális alap, a néha bizony parádés alkotóelemek sokasága – ha nincs egybefűzve egy normális történetbe, ha az ember időközben elveszti a fonalat menet közben, ha a nézőnek néha fogalma sincs arról, hogy hol van, mikor, ki mit és miért csinál… nos, az az ilyen filmek halála. És igen: itt is bebizonyosodik, hogy mekkora baj, ha a néző nem ismeri a komplett hátteret, ha az alkotók úgy csinálnak egy filmet, ha feltételezik azt, hogy mindenki járatos abban az univerzumban, amit képernyőre visznek.

Az első fél óra után az államat kerestem. Van egy fiatal srác, Kirill (Nikita Volkov), akit egy vérbeli orosz rendőrfurgon hátuljában ismerünk meg, s akit fura módon elfelejtenek intézkedés alá vonni. Ő sem érti, mi van körülötte – de mi sem: a történet szerint jön ugyanis egy 24 órás flashback, amiből kiderül, hogy egy napja Kirill még egy menő építész, ünnepelt sztár volt, akinek új projektje hatalmas sikert aratott. Céges buli, szelfik, csinos barátnő – minden, ami egy fiatalembernek megadathatott. Ekkor egyébként még nem zavart egy bizonyos, sehova sem tartozó jelenet Annával, Kirill barátnőjével, gondoltam, majd csak lesz értelme (nos, nem), egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltem, ahogy Kirill alól kicsúszik a talaj. Mert kérem szépen, amit láttam, az az utóbbi idők egyik legjobb eseménylánca, a Játsz/ma hangulatát idéző képsorok: a srác hazamegy, de a lakásában egy vadidegen nő lakik, a saját kutyája sem ismeri meg. A szomszédjai elsőre még igen, de aztán már ők sem, sőt, a munkahelyén senki nem emlékszik az előző esti bulira, na meg hogy ki is ez a srác. Mondd, néző, te mit tennél adott helyzetben? Hogy tudnád bizonyítani, ki is vagy te, ha egyik óráról a másikra semmilyen nyilvántartásban nem szerepelsz, nincs személyid, s a saját szüleid sem emlékeznek rád??? Ha gyakorlatilag pár óra alatt mindent és mindenkit eltüntetnek, amihez, és akihez kötődsz??? Bediliznél, te is, ugye? A film első negyede ezzel a bizonytalansággal, ezzel a szokatlan helyzettel nekem nagyon bejött – ráadásul van olyan okos a dramaturgia, hogy a főszereplővel együtt mi se tudjunk semmit a dolgokról.

Aztán egyszer csak jön egy üzenet Kirill mobiljára, amin követnie kell egy irányt, az út végén meg egy elhagyottnak tűnő, amolyan világítótorony szerű épület áll. Kirill ekkor tudja meg, hogy ő különleges, a régi élete már nem létezik, és innentől a feladata a párhuzamos világok – párhuzamos Moszkva – közötti közlekedés felügyelete, az esetleg átvitt termékek megvámolása. Amolyan határőr, aki kinyitja az ajtókat azoknak, akik arra jogosultak, hogy a világok között közlekedhessenek, úgy, hogy közben ő is szabadon közlekedhet 15 km-es távolságban az épülettől. Néha tátott szájjal bámultam mindazon ötleteket, amik a film ezen szakaszában elém tárultak, kezdve azzal, hogy az épület az új lakója gondolatára reagálva olyanná alakul, amilyennek ő szeretné (jó poén volt, mikor a mentor nőt vetkőztette meztelenre egy gondolattal), folytatva a különféle, Counterpartot megidéző alternatív Moszkva képeivel. A Kreml és a Vörös tér mindegyikben adott, de van, ahol tenger mosta partjait, van, ahol az 50-es évek munkatáboraira hajaz a látvány – és van egy titokzatos világ, amiben nem volt világháború, Hitler pedig egy festő Bécsben. Kirill feladata pedig pont ez: kinyitni ennek a világnak az ajtaját, amit eddig egy Őrzőnek sem sikerült. A srác amúgy egy tipikus Kiválasztott, jellemfejlődése a jól megszokott és sablonos eseményláncokon keresztül történik, megfejelve azzal a romantikus csavarral, hogy ő bizony nem hajlandó korábbi barátnőjét elfeledni, elengedni. Amikor aztán Anna egy másik fickó oldalán épp turistáskodni készül és átkel egy másik Moszkvába, Kirill úgy dönt, visszaszerzi magának a láthatóan amnéziált nő kegyeit.

A film minden bonyodalma tulajdonképp ebből ered majd, Kirillt hiába próbálják mindenféle nagyhatalmú felettesei irányítani, ő megy a saját feje és Anna kegyei után. Közben sorozatban szegi meg azokat a szabályokat, amiket Őrzőként be kellene tartania, egyre inkább konfrontálódik mindenkivel, s az ajtókat használva több kalandos utazáson vesz részt. S ha már ajtók: nekem már a Mátrixban is bejöttek a mindig máshova nyíló ajtók, itt is valami hasonló van… csak az a baj, hogy ahogy Kirill jön-megy és merül el a saját maga által okozott káoszban, úgy lehet egyre inkább elveszni magában a filmben is. Nem nagyon tudom leírni – még spoileresen sem – mire gondolok, mert egy idő után annyira követhetetlen és ad-hoc az egész, hogy néha fájt. Sem a karakterekből, azok motivációikról nem igazán értünk meg semmit, sem arra nincs magyarázat, hogy mi volt az az óriás Matrjoska baba abban a világban, ami megtámadta Kirillt. Hogy van az, hogy van egy elvágott torkú nő, aki víz hatására meggyógyul (miért pont víz és hogyan??), hogy mi volt az a jelenet, amikor Kirill kikerül a Kiválasztott státuszból. Kik azok, akik irányítják Kirillt és a világokat, honnan és hogyan jöttek, fejlődtek idáig. Oké, a MIB szerű emlékezettörlés az még csak hagyján a fényképezőgéppel, de ezek a szuperképességek… nem az a baj, hogy vannak, hanem hogy nem tudjuk, honnan és hogyan, kik ők egyáltalán és mit is akarnak. Legalább mondanák azt, hogy mondjuk Jedik, vagy Mágusok, esetleg roxforti varázslók, boszorkányok – akkor minden könnyebb lenne… de így… Így csak passog az ember, a szinte nulla – de fontosnak tűnő – kohézióval rendelkező események láttán, s gondolkodik azon, hogy tulajdonképp mi a faszt is lát.

Mindezekből következik, hogy a Világok őrzője egy felemás mozi lett. Azt mondom, hogy a sok apróság miatt mindenképp érdemes megnézni (a Cinemax műsorán van, magyar szinkronnal, de fönn van a nettékában is), de ennek az egésznek a visszafejtése embert próbáló feladat. Lehet, hogy ha az ember elolvasná a könyvet, akkor minden sínre kerülne – no de milyen film az már (megint), hogy csak akkor érthető és értelmezhető, ha valaki olvasta is hozzá az adaptáció alapját… anélkül csupán egy érdekes, ötletes nagy katyvasz – amiben ha nem lennének egészen jó húzások, akkor mehetne akár a kukába is. A több helyen szidott CGI és látvány ellenben szerintem rendben van, a (természetesen) ismeretlen orosz színészek is jók. Van dinamikája is a mozinak, az első fél óra feszültsége remek, utána a rácsodálkozás a világokra szintén. Sok üresjárat nincs benne, egyedül talán az akciójelenetekkel tarkított végjáték hagy némi kívánnivalót maga után… bár még mindig inkább a gépfegyverrel főhősünkre lövöldöző óriás Matrjoska drónok elől menekülő Kirill akciójelenetét nézem, mint egy szimbióta által vezetett motor hiteltelen száguldását. Mert erről tudom, hogy baromság, és nem is kell elhinnem…

Most, hogy utánaolvastam, és tudom, hogy egy duológia első felvonását láttam, a legvégére sem haragszom már annyira. Remélem, Moszkvában nem akkora úr a Box Office, hogy ne csinálnák meg a második részét.  




70%



.

R2-D2 írta:

.
Világok őre / Черновик

A Világok őre (Черновик; Csernovik, szó szerint: „Piszkozat”) egy 2005-ben megjelent fantasy kalandregény Szergej Vasziljevics Lukjanyenko tollából. A regény a kétrészes Kirill-ciklus első része, melynek címadója Kirill, az emberfeletti képességekkel bíró ún. „funkcionális”, aki vámosként a világok közötti átjárót köteles őrizni. Folytatása az Őrök világa című regény… és vélhetően hasonló címmel jön majd a folytatása ennek a mozinak is. Kicsit megnyugvás egyébként ezt tudni, én előzetesen nem rendelkeztem ezen információval – így értetlenül néztem a félbeszakadt történetet a film végén: nem állítom, hogy tűkön ülve várom a második fejezetet, annyira nem volt jó a mozi, de ha majd egyszer belefutok, biztosan megnézem.

70%

Én eddig orosz fantasyból csak az Őrség-filmeket láttam, ami nekem tetszett, de mondjuk arról tudtam is, hogy egybe tartoznak, így egy estén pörgött le a kettő, egymás után, nagyjából egy filmként.

Ez is látszik, hogy tele van jó ötletekkel, egy esélyt megér. Szóval "vettem, vettem" .

.

R2-D2 írta:

A bátrak / Only the Brave

Fura kettősség jellemzi a mozit: meglehetősen lassúnak és merengőnek tűnik, sokszor érzi úgy az ember, hogy az igazi bevetések, a megtörtént tűzesetekben való részvétel háttérbe szorul a karakter- és a csapatépítés rovására, sokszor van úgy, hogy bizony inkább néztem volna a hősies küzdelmet a lángoló erdőben. Mondjuk… ahelyett, hogy Marsh és felesége, Amanda veszekedését hallgassam, vagy esetleg egy elsőre sehova nem tehető drogos hülyegyerek kínlódást lássam – de persze semmi és senki nincs itt ok nélkül, a fináléra minden ilyen apróságnak szerepe lesz. Számomra az is nehézkes volt, hogy nem igazán értettem ezt a rohamtempót, ami gyakorlatilag a mozi kétharmadát jellemzi, ha jól számolom, 2005. június 21. és 2013. június 18. között játszódik a történet, közben három, négy komoly tűzesetnél is voltak a fiúk (igen, zömük huszonvalahány éves), mégis olyan epizódszerű az egész film felosztása. Épp hogy csak érintünk dolgokat és eseményeket egyik képen megszületik a baba, a következő snitten már akár három éves is. Persze, a fináléra minden kisimul, az utolsó negyed órára minden karaktertörténet összesűrűsödik, minden gyakorlatnak, elméleti és fizikai terhelésnek szerepe lesz – de közben, nézés közben inkább csak gyűlik az emberben a kétség és a kérdés.

Higgyétek el, érdemes megnézni az A bátrakat, nem mindennapi élmény lesz. Egészen parádés színészgárda, hiteles és hihető karakterek és emberi kapcsolatok, érzelmek jellemzik, és pluszban az ember több új ismerettel gazdagodik az erdőtüzek oltásával kapcsolatban. Nem ám csak víz, aztán oké… ááá… árokásás, irtás, ellentűz, stb. Mondjuk, a legelején a helikopteres vízszívás az beszarás, simán elhiszem, hogy van ilyen… Átélhető és átérezhető a kiemelt karakterek motivációi és döntési nehézségei, végre nem semmitmondó, hanem tényleg hús-vér dialógusokkal tűzdelve. Ha icipicit rövidebb lenne, de legfőképp, ha menet közben lehetne tudni, mi miért van úgy, ahogy (ezt nem tudom, hogy lehetne megoldani, csak egy érzés), akkor még magasabb pontszámot is érdemelne. De az az utolsó negyed óra…

80%

Teljesítettem a kívánalmakat, igazából az egész filmről csak annyit tudtam, amikor leültem elé, hogy egy drámás-katasztrófás filmet fogok látni tűzoltókkal.

És én is nagyjából ugyanígy láttam... Lehet, hogy azért, mert egy Lánglovagok kaliberű filmet vártam leginkább, így egy kicsit nehezebben vettem az első másfél óra terjedelmét és lassú építkezését, viszont a végén voltam kénytelen rájönni, hogy talán öt-hat szereplőn kívül másnak nem jutott részletesebb bemutatás, és így a kötődés is hiányos maradt. Nekem is epizódos, töredékes volt, a Tellert alakító srácról a lecsúszottsága miatt elsőre azt hittem, hogy bénaságból ő gyújtja majd azt a tüzet, amit ez a csapat elolt, de az élet nem ezt a sztorit írta meg.

Az alapanyag jó benne, csak valahogy a rendezés nem találta meg benne a ritmust. Bátrabban lehetett volna építeni egy háborús-bajtársas vonalra, hiszen az újonc karakterében ez már ott van, és a tűz ellen is van annyira veszélyes és halálos küzdeni, annyit taktikázni ellene, mint egy hús-vér ellenféllel szemben. Lett volna idő a mélyebb karakterbemutatásra, talán még a tüzek testközelibbé tételére is, és akkor lehetett volna több pont is... de így is egy jó filmet láttam.

7/10
.

Niwrok írta:

A bátrak / Only the Brave

Az alapanyag jó benne, csak valahogy a rendezés nem találta meg benne a ritmust. Bátrabban lehetett volna építeni egy háborús-bajtársas vonalra, hiszen az újonc karakterében ez már ott van, és a tűz ellen is van annyira veszélyes és halálos küzdeni, annyit taktikázni ellene, mint egy hús-vér ellenféllel szemben. Lett volna idő a mélyebb karakterbemutatásra, talán még a tüzek testközelibbé tételére is, és akkor lehetett volna több pont is... de így is egy jó filmet láttam.

7/10
.

Tulajdonképp nálam is az utolsó negyed óra adta hozzá a + 10%-ot... Engem lesokkolt az élet által írt forgatókönyv.

.




Mars - Utunk a vörös bolygóra S1-2




A Mars - Utunk a vörös bolygóra című sorozat a National Geographic egyik legdrágább projektje, ami keveri a fikciós drámák műfaját a csatornától már megszokott tudományos-ismeretterjesztő stílussal. A Mars Ron Howard és Brian Grazer producerek, a NatGeo és a NASA fejéből pattant ki: az alkotók megkeresték a NASA-t, hogy kooperáljanak egyet, és a tudomány mai állását alapul véve gondolják végig, milyen lenne, ha 2033-ban expedíció indulna a Marsra. Az eredmény pedig egy tudományos alapokon nyugvó történet lett, amiből akár valóság is lehet: a történet szerint 2033-ban, a Daedalus űrhajó egy maroknyi űrhajóssal megérkezik a Vörös Bolygóra, először természetesen még csak kutatás céljából, ám a zömében tudósokból álló legénység feladata a terraformálás lehetőségeinek megteremtése is. Az első évad – a gyengébbik évad – nagy részében a csapattal együtt az élet nyomait keressük a Marson, míg a második évadban már 10 évvel később járunk, s a bolygó fel- és kihasználását követhetjük nyomon.

Műfaja nem egészen fikciós sorozat, hanem inkább spekulatív, de tudományos alapokon nyugvó: önálló sci-fiként is megállná a helyét, de szerkezetéből kifolyólag nem lehet maximálisan elmerülni szimplán a kalandokban. Az egyes epizódok felépítése (főleg az elején) ugyanis úgy néz ki, hogy megírtak egy forgatókönyvet, rendes fikciósat, majd felvettek pár interjút tudósokkal, szakértőkkel, NASA-alkalmazottakkal, és ezeket majd összevágták a történésekkel – ezeket az interjúkat beillesztették magába a sztoriba, de megtörve annak esetleges lendületét. Nem egy rossz ötlet ez, kétségkívül érdekessé, hitelessé teszi az egészet, de van úgy, hogy a néző inkább követné a jövő kis marsi csapatának küldetését, mintsem a jelen tudósainak okfejtését hallgatná arról milyen lehetne a Mars gyarmatosítása. Milyen lehetne, milyen lesz…

2033-ban az emberiség képes lesz arra, hogy embert küldjön a Marsa. A 7 hónapos út simán megy, azonban már rögtön a landolásnál problémák merülnek fel, és egyébként számomra meglepő módon már az első epizód tartogat drámát is. Az arányok itt még kevésbé tetszettek, nekem kicsit sok volt a tudomány a sci-fi rovására, de ahogy telt az idő, úgy lett egyre kerekebb és értékelhetőbb az egész. A landolás után a csapatnak nem kis nehézségébe kerül eljutni az előre telepített bázisra (kifejezetten izgalmas és hiteles események után), ahol aztán új élet kezdődik számukra: bizonyítékot kell keresni az életre, és egyúttal párhuzamosan el kell kezdeniük a légkör átalakítását is. Itt jön képbe amúgy az interjúhalmaz, amikben jó alaposan elmagyarázzák az egésznek a lényegét, hogy lehetne évtizedek alatt (!!!!) megváltoztatni a Marsot úgy, hogy élni lehessen rajta. Persze, ha halott a bolygó, ha soha nem is volt rajt semmi élet, felesleges kínlódni – Földön pedig az őket küldő, támogató Alapítványban egyre türelmetlenebbül várják az eredményt. Szerencsére az alapítványt az a Joon vezeti, ki Hanahnak, a marsi kolónia parancsnokának az ikertestvére, így kicsit könnyebb húzni az időt, és kivárni az eredményt – mert azt ugye nem kell mondanom, hogy természetesen megtalálják az élet nyomait a fagyos Marson. Egyre több telepes egyre jobb és komolyabb körülményeket teremt a bolygón, és a sorozatnak a rengeteg remek tudományos okfejtés mellett van ideje emberi sorsokkal, kapcsolatokkal és drámákkal is foglalkozni. Sőt, azzal is, mit tesz a pszichével önmagában az ottlét szimpla tudata.

Az első évad azonban még így is csak egy langyos felvezetés mindahhoz, ami a másodikban jön: számomra az S2 hozta el mindazon katartikus élményeket, ami miatt most egyáltalán billentyűzet elé ültem. A második évad ugyanis egy vérbeli kalandos sci-fi (például olyan epizóddal, ami akár egy szűk Androméda törzs is lehetne), egy igazi, nagybetűs marsi fantasztikus film. Az évad elején már a 2040-es évek elején járunk, a kolonizáció jól halad, azonban a költségek a Földön az egekbe szökkentek – így megjelentek az első magáncégek is az Alapítvány körül. Hogy, hogy nem, épp egy milliárdos által vezetett bányászcég lesz az első, aki magánúton a bolygóra repül, feladatuk pedig természetesen a még szűz égitest kiaknázása. Mert hát mekkora buli is az, hogy elsőként ők rendelkeznek majd minden nyersanyaggal, ami ott található, mekkora helyzeti előny is az, hogy ha ők találnak elsőként folyékony vizet a Mars mélyén. Általuk aztán egy teljesen más szintre kerül a sorozat, kapunk rögtön két rivális és részben ellenérdekelt csoportot, amit ugyan össze kellene, hogy tartson a Földtől való hatalmas távolság és az idegen világ minden veszélye, ám a tudomány kontra profit szülte ellentét folyamatos feszültséget generál köztük.

Most nem fogom elspoilerezni, de kifejezetten jó epizódokat írtak e téma köré, számomra a második évad szinte minden perce élmény volt: már csak azért is, mert a korábban fajsúlyosabb dokumentarista jelleg kissé háttérbe szorult. Oké, itt is van ilyen, Trump klímapolitikájától kezdve a Greenpeace működésén át a szibériai vírusfertőzéssel bezárólag, de most valahogy sokkal jobban volt adagolva minden. Nem tört meg a lendület, lehetett végigizgulni egy-egy történetszálat, ami pedig a tudományos részt illette, most kiválóan egészítette ki a fő anyagot. Mert igen, a fő szál immár egyértelműen a marsi emberek élete, sokkal inkább a (szomorúan realista) fikció veszi át a szerepet a sztoriban. Az emberek közti hatalmi játszmák, a tragédiák súlya, azok feldolgozása, egyáltalán néha a puszta életben maradásért folytatott küzdelem és egymásra utaltság ábrázolása egyszerűen pazarra sikeredett. Nézőként meg… azt úgysem kell az értelmesebbjének elmagyarázni, hogy mire lenne képes a magánszektor a profit érdekében a bolygót illetően, hogy mennyire is mellékes lenne ott (is) a környezetvédelem. Hisz még környezet sincs… Mindezek mellé meg kapunk egy születendő kisbabát, ami amúgy nem is lenne nagy szám, de mikor elkezdték azt fejtegetni, hogy a Marson született babának mennyi nehézséget okozna a földi élet (már csak az eltérő gravitáció miatt is), és kvázi szüleivel együtt örökké ott kellene élnie – nos, ez a téma önmagában rendkívül elgondolkodtató.

Természetesen a jó történet mellé egy jó sorozatba kellenek jó és szerethető karakterek is, itt pedig azokból sincs hiány. Akár a főszereplő Hannahra (Jihae), akár az ezermester Javierre (Alberto Ammann), vagy a tudomány megszállottjára, Martara (Anamaria Marinca) gondolok, mind-mind nagyszerűen megírt, hiteles, emberi gyarlóságokkal felruházott figura, akik tényleg úgy viselkednek, ahogy a hasonló emberek hasonló helyzetben tennék – a Földtől minimum 80 millió kilométerre. De még az újonnan érkezett bányászcég emberei sem teljesen unszimpatikusak, valami van Kurtban (Jeff Hephner) is, amitől a néző kegyeibe fogadja… Jent (Roxy Sternberg) meg nem kell magyarázni, ugye… Az, hogy NGC sorozat, az senkit ne tartson vissza, a látványra egy szem panasz nem lehet – különösen igaz ez a második évadra. Díszlet és CGI szempontjából is simán elmehet egy közepes költségvetésű mozifilmnek mindaz, amit látunk, ráadásul büszkévé tehet minket a tudat, hogy a Mentőexpedíció után újra Marson játszódó történetet forgattak Budapesten. Sivatagunk nincs, a külső felvételeket Marokkóban rögzítették, de tekinthető ez is (részben) magyar sorozatnak.  S még annyit az egészhez: az első évad ugyan papíron hét részből áll, de a hetedik epizód egyfajta extratartalom, egy epizódhosszúságú werkfilm mintha egy DVD kiadvány extrája lenne.

Nem azt mondom, hogy rohanni kell megnézni, meg hogy megvan az új Stranger Things vagy Dark, de 12x 45 percet simán megér. Izgalmas és egyben tanulságos kis sorozat, amiben NatGeo alapossága keveredik a Mentőexpedíció kalandosságával.





80%




.