R2-D2 írásai 3.0

Niwrok írta:

Predator – A ragadozó


Próbáltam követni az írásodat, de aztán megnyugtattál, hogy ezen nincs mit követni   .
Eddig sem akartam megnézni, köszönöm, hogy megerősítettél ebben.

.

Ha kicsit zavaros, akkor csak a filmet adta vissza... ja, és szívesen. Tényleg nem létkérdés.

R2-D2 írta:

.

Ready Player One

E tekintetben nekem amúgy is alapból jól kezdődik a film, a Van Halen Jump!-jára feltűnő konténerváros, az egész 2045-ös környezet kétségkívül hatásos és magával ragadó. Még gondolkodtam is rajt, mennyivel könnyebb CGI-vel egy ilyen környezetet megalkotni, mint mondjuk egy majmot, meg hogy majd figyelek, mikor csap be a kamera a váltással és mikortól díszlet az egész – lószart, mama, egyszer csak azt vettem észre, hogy Wade mászik le a lakásból, hogy egy roncstelep mélyén megbúvó autóban magára vegye a cuccát és belépjen az OASISBA.

Az van ugyanis, hogy Spielberg az elmúlt 50-60 év majd összes fontos mozis, játékos és zenei pillanatát beletette ebbe a filmbe.

Én meg ugyebár vevő vagyok a popkult utalásokra, egyik kedvenc sorozatomat, az Odaátot is ezért kedvelem talán az átlagnál kicsit jobban… szóval én egyik ámulatból a másikba estem. Még úgy is, ha természetesen nem ismertem fel mindent és nem is láthattam meg mindent elsőre.

Azt meg, hogy ezt miért egy 71 éves embernek kellett megrendezni, ne kérdezzétek. De a kor egyetlen előnye, hogy az ember sokat lát és hall, sok mindent él át és szeret meg – és úgy néz ki, erre filmet lehet építeni. Azt mondjuk nem tudom, a könyv, ami alapján a mozi készült, valójában mit tartalmaz, de kétlem, hogy ezt itt mind. Ja, meg hát nem lehet a könyvben Twisted Sistert hallgatni.  


85% (elsőre)

Másodikra 90%  - és azt hiszem, meg is van az év ezüstérmese...

Hát ez most is qrva jó volt. Annak ellenére volt qrva jó, hogy érezhetően nem tett jót az élménynek a TV kis képernyője a mozivászon után, sokkal nehezebb volt az apróságokat kiszúrni a pörgős filmben. De így is eszméletlenül bejött, minden perce ámulat, a látvány, a karakterek, a popkult része... örök emlék marad. Tuti, többször nézős, s h amár majd elég sokszor láttam, átállok majd angolra: most ugyanis az van, hogy a BD-n kénytelen voltam a magyar hangsávot választani, hogy tudjak figyelni az utalásokra. Elkezdtem ugyan angolul, felirattal nézni, de már az OASIS-ba való első belépésnél bezavart a dolog: részben ki is takart a képből, részben meg képtelen voltam olvasni és a hátteret vizslatni egyszerre. Pedig... a magyar DD 5.1 hangsáv ez úttal a béka segge alatt van az angol Atmos (lekeverve ugye TrueHD 7.1) vagy DTS HD MA 5.1-hez képest.

De amiért most elővettem ezt az írást, az tuladonképp az, hogy megnéztem a két órányi extrát is, amit a lemezre tettek... gyerekek, beszarás. Van ez a fickó, ez az Ernest Cline, egy korombéli fószer, aki a saját nyolcvanas évekbeli geekségét beleírta a RPO-ba... nem is számítva ekkora sikerre, arra meg pláne nem, hogy egyik imádott rendezője, Spielberg filmet csinál belőle. Hihetetlen élmény lehetett a srácnak az egész forgatás, már eleve az, hogy a világ legnagyobb rendezője kikéri az ő véleményét a készülő filmről. Tetszett, hogy Ernest végig ott volt, tetszett, hogy gyakorlatilag minden változtatást szinte ő maga írt meg, tetszik, hogy van egy saját DeLorean-ja a garázsában, irtó szimpatikus a lelkesedése az egészhez.

A rakás: bazzeg, ezek felépítették, úgyhogy nem CGI (vagy nem teljesen az) az eleje...

És rosszul írtam: Spielberg (Cline) nem ölelt fel akkora időszakot, elsősorban a 80-as évkből vették az ötleteket, de maga a rendező mondta el, hogy kibővítette a mozi popkult részét,nehogy már úgy tűnjön, magáról készít filmet... ha már a könyvben annyit szerepel.

... és ezek után már biztos, elolvasom a könyvet (majd CD-ről megy a Twisted Sister). A Végjáték és az A marsi is nagyon bejött, mindkét film kiváló könyv nélkül is, de a könyv egy más szint.



.

.




Egy lélegzetnyire




A szitu totál hasonló, mint már annyiszor: alapból az is lehet, nem írtam volna erről a kanadai-francia filmről hosszabban… viszont már megint sorba botlok szerte a neten a lehúzó, jobb esetben langyos kritikákba. Legszívesebben most azt mondanám, hogy mindenki mehet melegebb éghajlatra, aki erről a filmről többnyire negatívot írt, de ugye intelligens droid ilyet nem mond – no meg simán benn van a pakliban az, hogy „Egyél tehénszart, tízmilliárd légy nem tévedhet!”… vagyis simán lehet, hogy a többségnek van igaza és én ülök megint fordítva a lovon. Mindegy: ez a sci-fi a maga európaiságával, hitelességével, zseniális ötleteivel legalább annyira elvarázsolt, mint pár éve a spanyol Los ultimos dias – egyébként is, hangulatában, témájában, tematikájában, költségvetésében, hitelességében hozzá tudom leginkább mérni. Persze, aki Hollywood katasztrófafilmjeit tartja mércének, akit nem zavarnak a fizikai törvények teljesen semmibe vétele, aki el tud élvezni a MI, XXX, FF sorozatoktól, netán elalél az ID-től… az jobb ha tényleg kerüli ezt a mozit. Azoknak viszont, akiknek fontosabb az, hogy az átlagember átlag érzelmektől vezérelve mit tesz meg egymásért egy különleges szituban – nos, nekik melegen ajánlom az egészet. Nem egy akcióorgia, nincs CGI és látványdömping, nincsenek szuperhősök, nincs menekülés: helyette van egy tényleg kilátástalan helyzet, amiben nagyjából átlagemberek próbálnak túlélni.

S nekem pont ez jött be belőle a legjobban: az, hogy átlagemberek cselekednek hitelesen átlagon felüli szituban. A mozi kezdetén Mathieu (Romain Duris) hazafelé tart a reptérről, lánya, Sarah (Fantine Harduin) hívja épp, hogy siessen. Teljesen normálisnak tűnik minden, még mikor az épp angolórát tartó Anna (Olga Kurylenko) üdvözli, akkor sem fura semmi: e szempontból annak, aki semmit nem tud a filmről, érdekes és kellemes meglepetés mindaz a körülmény, ahogy és ahol Sarah, a lányuk él. A kislány beteg (mondták, de nem bírtam megjegyezni mi a baja), és elég speciális ellátást igényel… viszont, ha most szépen leírnám, mi is az és hogyan is van, egy icipicit csorbítanám az élményt. Szóval, próbálom majd ezt a rész finoman átugrani, még akkor is, ha a mozi nagy része pont az ő megmentésére épül, pont ő lesz a katalizátor az akció- és drámai zsáner kitejesedésében. Annyi megjegyzés még itt a legelején, hogy ugyan ez egy sci-fi, de nem játszódik annyira a távoli jövőben – közelebb és hihetőbbé hozza ez által a sztorit – de nekem már a legelején is bejött az a néhány belecsempészett high-tech kütyü, ami jobbá, többé tud tenni egy filmet. Simán el tudom hinni, hogy már vannak, vagy a közeljövőben lesznek azon dolgok, amiket itt használnak – beleértve Sarah ápolását is.

Szóval, a nem túl távoli jövőben egy földrengés következtében (ami nem csak Franciaországot érinti, de ezt a kritikusok úgy el szokták felejteni) sűrű, mérgező gáz tör fel a Föld alól, elárasztva ezzel Párizs utcáit – és amúgy vélhetően az egész bolygó felszínét, kb. 10 méter magasban. A füstre hasonlító gáz rendkívül mérgező, belégzése szinte rögtön halált okoz – aki bizony a legelején nem tudott kb. a negyedik emeletig menekülni, arra tuti halál vár. Nagyon jó az a feszültség, döbbenet, ami magát a kataklizmát kíséri – nem mellesleg remek és hatásos zenével – s esetünkben rögtön a legelején egy nagyon súlyos döntést is meg kell hozni a házaspárnak: lányuk látszólagos biztonságba helyezése után kénytelenek őt magára hagyni, s a két emelettel feljebb lakó idős házaspárhoz menekülni… s nem, egyáltalán nem felesleges az ő szerepük sem a moziban. Sőt!! A felütés tehát szerintem zseniális, ehhez kapcsolódik talán az egyik legjobb kép is a filmben, amikor Mathieu felmegy a tetőre és Párizsból csak a háztetők látszanak – és már ekkor brutális belegondolni abba a szituba, amibe főhőseink kerülnek. Valahogy kénytelenek időnként lejutni lányukhoz, ráadásul előbb-utóbb élelemre is szükség van: a gázban oxigénmaszk nélkül pedig lehetetlen túlélni. Mennyire jó az is, ahogy a film e tekintetben is felépíti magát, mennyire jó egy látszólagos semmitmondó jelenet a film elején, amiből majd szép lassan kialakul az, hogy egy ponton már Anna és Mathieu együtt tudjon elmenni egy raktárba Sarahnak cuccért. A bolyongás a füstben, a drámai látvány, a kilátástalanság remekül el van kapva, a sok helyen csak dramaturgiai szereplőként emlegetett kutyák szereplése is fontos szerintem: részben mert továbbgondolásra késztet, miszerint a kutyák (egy része) miért nem pusztult el, részben meg mert valós és hiteles fenyegetettséget jelentenek két, oxigénmaszkban az utcán bóklászó emberre…

Most beszélhetnék arról, hogy milyen jó és izgalmas mindaz, ami történik, hogy Anna és Mathieu milyen áldozatokat hoz egymásért, hogy mennyire is reálisnak éreztem mindent, amit láttam – de inkább más irányba fordítom a gondolataimat. Ugyanis számomra ez a mozi nem szimplán az eseményei és a sztorija miatt lett jó, hanem mindazon mögöttes tartalma miatt, ami nézés közben csak be-befészkelte magát áramköreimbe. Az egyik ilyen, hogy – bár nincs róla konkrétan szó – de valahol párhuzamot vontam az Az eseményben  életre kelő fák büntetésével, valahol kapásból arra jutottam, hogy Föld Anya szépen meggyógyítja önmagát az által, hogy elpusztítja a z emberiség háromnegyedét. Lehet, ezt csak én magyarázom bele, de nekem Sarah betegsége, a földrengések, az egész kialakult szitu egy komplex egészet alkot, s miután magam részéről kevésbé hiszek egy isteni beavatkozásban (azt tudjuk az Odaátból, hogy ő elment), lehet hívni sorsnak, evolúciónak, bárminek: az Egy lélegzetnyire a maga módján egy olyan posztapokaliptikus mozi, amiben a természet, bolygó megmenti önmagát. Aztán nagy örömömre itt van ugye az, hogy ez nem amerikai film, itt – ha csak pár szóban is – de tényleg logikusan el van magyarázva mi miért nem működik… és miért nem is fog működni. Ez máshol úgy van, hogy fogadd el, ne gondolkozz, ha valami nonszensz, az úgy van jól… itt minden akkucserének, leállt szolgáltatásnak van oka és következménye (most nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, itt tényleg nem töltődik tovább az akku, ha áramszünet van). S végül – megint csak érintőlegesen, egy snitt erejéig – ismét csak benn van az, hogy a túlélők mit is csinálnak egy elpusztult világban egymással és a világgal: külön jó volt ez az egy snitt, külön jó volt, hogy ezúttal ezt nem rágták a szánkba. Mathieu látta, rögzítette és kész: ez az ő történetük, nem az emberiségé.

A másik két dolog részben személyes és inkább a film emberi, érzelmi oldalát érinti. Eleve az a helyzet, amibe és ahogy a házaspár kerül (kezdve azzal, hogy Mathieu hol és miért volt) nagyon kemény: a gyerekért, majd egymásért mindent megtenni kívánó szülők sorsa tök megérintett. Az is tök jó volt, ahogy és ahányszor szétváltak, amiért szétváltak: elsöprő érzést generált mindaz, amit bevállaltak Sarah dobozáért. Aztán itt a két kisöreg… szívhezszóló volt a finálé, ahogy ők kezelték a füstgáz kérdést, ha ennyi idős lennék, vélhetően én is csak így döntenék – pedig aztán menet közben még arra is gondoltam, mennyit lehetett volna csavarni a sztorin, hogy ha mondjuk nem egy idős párhoz, hanem egy ellenségesebb közegbe kéredzkednek be. De aztán a végére így lett szép és kerek az egész. Az Egy lélegzetnyire egész légköre (paradoxon) számomra olyan volt, amit maximálisan át tudtam érezni, ami akár velem, velünk is bármikor megtörténhetne. A sok igaz történet alapján, meg a sok felturbózott, logikátlan és agyatlan hollywoodi látvány- és akciófilm után kifejezetten jó volt látni egy visszafogottabb, emberközpontúbb európai mozit. Lehet, hogy sovány a története, lehet, hogy egyszerűbbek a dialógusai – de legalább senki nem csinál eszement baromságot benne. Nem kellett közben fognom a fejemet, hogy ez most miért és honnan, hanem sokkal inkább izgultam a szereplők sorsáért, együtt éreztem velük, mikor dönteniük kellett. Nem állítom, hogy ebben a szituban egyáltalán lenne kedvem és lenne értelme életben maradni, de ahogy és akiért ők ezt tették, azt maximálisan átéltem és támogatom.

A vége meg… nos, a felétől felmerült bennem ez a megoldás, de Mathieu sorsa így is meglepett – roppant morbid és frappáns lezárása a mozinak. Hogy hogyan tovább… a fene se tudja. Az a képzelet dolga.





80%



Ui: A poszteren szereplő reklámszöveg, miszerint: Tartsd vissza a lélegzeted!... egy óriási marhaság. Baszhatod, előbb-utóbb kell levegőt venni...  





.

R2-D2 írta:

.
Egy lélegzetnyire

Most beszélhetnék arról, hogy milyen jó és izgalmas mindaz, ami történik, hogy Anna és Mathieu milyen áldozatokat hoz egymásért, hogy mennyire is reálisnak éreztem mindent, amit láttam – de inkább más irányba fordítom a gondolataimat. Ugyanis számomra ez a mozi nem szimplán az eseményei és a sztorija miatt lett jó, hanem mindazon mögöttes tartalma miatt, ami nézés közben csak be-befészkelte magát áramköreimbe. Az egyik ilyen, hogy – bár nincs róla konkrétan szó – de valahol párhuzamot vontam az Az eseményben  életre kelő fák büntetésével, valahol kapásból arra jutottam, hogy Föld Anya szépen meggyógyítja önmagát az által, hogy elpusztítja a z emberiség háromnegyedét. Lehet, ezt csak én magyarázom bele, de nekem Sarah betegsége, a földrengések, az egész kialakult szitu egy komplex egészet alkot, s miután magam részéről kevésbé hiszek egy isteni beavatkozásban (azt tudjuk az Odaátból, hogy ő elment), lehet hívni sorsnak, evolúciónak, bárminek: az Egy lélegzetnyire a maga módján egy olyan posztapokaliptikus mozi, amiben a természet, bolygó megmenti önmagát.

80%

A családi meg a "gyógyítós" része nekem is tetszett. Utóbbit jó, hogy kiemelted, mert arra nem szántam egy-két szónál többet, pedig megérdemli.

A film maga meg annyira nem, mert ezzel a franciás stílussal nem vagyunk különösebben nagy barátok. Evvan...

.

Niwrok írta:

Egy lélegzetnyire

A családi meg a "gyógyítós" része nekem is tetszett. Utóbbit jó, hogy kiemelted, mert arra nem szántam egy-két szónál többet, pedig megérdemli.

A film maga meg annyira nem, mert ezzel a franciás stílussal nem vagyunk különösebben nagy barátok. Evvan...

.

Tényleg, a "Föld-fing"!!!

Elfelejtettem, hogy erről írtál már, azt meg végképp, hogy nem jött be annyira: most, hogy elolvastalak, és láttam a mozit, néhány dologban talán egyet is értek - bár.... az nekem eszembe sem jutott, miért nem ütköztek össze az autók. Szerintem teljesen rendben volt az utcakép így, ez azért nem Flashforward, itt valóban lehetett idő megállni. A pánikra nekem totál elég volt a távoli robbanás - ahogy írtam, nem ez volt a fő csapás a moziban - sőt, Sarah filozofálgatása sem tűnt annyira bénának a halál árnyékában.

Mindegy, ezen nem veszünk össze, nekem tök bejött.



.

R2-D2 írta:

Sötétségben

Hiába róják föl a filmnek, hogy nem tett neki jót a hosszadalmas írás – amúgy, meglepően kevés kritika található, szerintem tök kevesen látták – nekem bejöttek azok a fordulatok, amiket Natalie egymásra épülve be-be csempészett a moziba. Egyedül talán a legvégső lóg ki a sorból, de az meg az én értelmezésemben inkább csak sejteti, mint állítja azt, amibe belekötöttek: számomra teljesen rendben van a film. Ráadásul úgy, hogy semmit, de tényleg semmit nem tudtam róla (kezdetekor még Dormert sem), még kellemes meglepetést is ért: valamiért én ezzel a címmel horrort vártam, nem is tudom miért, de végig az volt a fejemben, hogy az elé a zsáner elé ülök le – menet közben jöttem rá, hogy ez bizony egy thriller, egy érdekes politikai áthallással átitatott fordulatos, izgalmas thriller. Eleve, egy vak szereplő kálváriája egy moziban, a látás hiányából eredő kiszolgáltatottság tud plusz feszültséget adni a történetnek, onnantól pedig nem először látjuk azt, hogy a vak mégsem annyira béna, mint ahogy azt a környezete hiszi (    … Vaksötét).

80%

Talán azért vártál ilyen címmel horrort, mert abból is van vagy egy tucat ezzel a címmel... de hát hova is jutnánk a sok "Elátkozott", "Véres" és "Sötét" című filmek nélkül   . De ha semmit nem tudtál róla, még Dormert sem, akkor mi alapján nézted meg pont ezt   ?

Tetszett, köszönöm. Volt egy kis klasszik SzívTV-s érzete   , de jó volt a sztori, és a megvalósításban is akadtak feltűnően jó részek nekem (pl.: a bunyós rész a furgonban). Az, hogy csak lassan bővült a kör, a világ, hogy most akkor ki milyen szerepet játszik ebben az ügyben, nekem bejött, és a fordulatokat sem éreztem légből kapottnak vagy kényszernek, mert legalább egy-két morzsát mindegyikkel kapcsolatban elszórtak előre, így valamennyire lehetett készülni is ezekre, meg találgatni, hogy mi hogy is van akkor. Azt nem mondom, hogy a végére nem lett egy kicsit zavaros, hogy ki kivel is van, vagy hogy nem lett túlpörgetve a film az utolsó csavarral, de azért belefért.

Spoiler:

7,5/10


Ha tetszik ez a kiszolgáltatott-de-mégsem koncepció, ajánlom a Hush-t. Ott nem vak csaj van, hanem süketnéma, és az horror   .

.

R2-D2 írta:

Majmok bolygója - Háború

Kezdjük a lényeggel (hátha ezzel sok olvasó idejét megspórolom): ez – a neten felelhető írásokkal szemben - nem egy dicsérő élménybeszámoló lesz. Azon kevesek közé tartozom ugyanis, akik eddig is hadilábon álltak ezzel az egész franchise-zal, Cézár felnövés történetével, az iszonyat elnagyolt és durr bele háttérrel, de ez a harmadik epizód már oly mértékben leszarja az ésszerűséget, hogy néha bizony már fájt.

Kétségtelenül nagy, látványos, szórakoztató nyári blockbuster lett ez a Háború, de ha az ember icipicit is próbál a történések mögé nézni, rájön, hogy ott bizony nincs semmi. Kár, a második epizód olyan jó volt.

65%

A polcon sorakozó lemezek "fogyasztása" kapcsán most ez került a lejátszóba, hátha... hátha másodjára valami megfog a filmből... de nem.

Ugyanolyan pocsék, mint volt, ugyanozon pontok mentén ugyanzokat a hülyeségeket éltem át megint. Egyszerűen az egész trilógia az első epizód záróképétől Cézár finálájáig egy összefércelt történet, aminek azon kívül, hogy a CGI majon tényleg qrva jól néz ki, az égvilágon semmmi értelme és logikája nincs.

Kár, mert egy jó eredettörténettel jó lett volna ezt tényleg a '68-as Majmok bolgyójához kötni. De most már biztos, hogy nem sikerült. Cseppnyi pozitívum, hogy ebben a nagy pixel és hangőrületben a DVD nagyon szépen teljesít (számomra ennyit ér a film) és tulajonképp az origi Majmok bolygója folytatásainál nem rosszabb. Szóval, a polcon elfér.

Marad a 65%


.

.





12 majom S4




Miután tudom, hogy van még, aki az első évad óta parkolópályára tette az utóbbi idők egyik legjobb és legszórakoztatóbb időutazós sorozatát (tessék már hinni nekem!!), kicsit gondban vagyok… úgy kellene összefoglalnom a negyedik, egyben záró évad eseményeit, hogy nem lövök le semmi olyan poént, ami az előző évadokban történt. Nehéz lesz, mert már néhány fontos karaktert elvesztettünk (akikre pedig illene hivatkoznom), néhány egészen fontos dolog is kiderült, ami aztán időközben megváltozott – mindegy, megpróbálok spoilermentes maradni… A legfontosabb mindenesetre az, hogy a sorozat agya, bizonyos Terry Matalas lehetőséget kapott arra, hogy az általa kitalált – és szvsz eddig csak általa átlátott – időutazásos, időhurkos káoszt a fináléra rendbe tegye és az előző három évad feltett kérdéseire válaszokat adjon. Jelentem sikerült: a néhány egészen zseniális kapocs (pl. a második évadban látott, jégből kiásott, vírust magában hordozó lény kicsoda) mellett valóban szép kerek sztorit kaptunk 10+1 epizódban… ami a végére azt is elérte, hogy még meg is könnyeztetett. De erről később.

Mit is írjak, mit is írjak… kezdjük a történet vázával. A harmadik évad ugye értelmet adott a Tanúnak, az Elsődlegeseknek és a Titánnak – az már más kérdés, hogy egy kiváló fordulattal (ugye annak, aki még nem látta) aztán mégsem az lesz minden, amire számítunk. Az évad elején a Tanú leginkább keresi önmagát, próbálja a megingott tekintélyét visszaállítani – sikeresen. Célja, a Vörös erdő létrehozása, amiben mindenki a legboldogabb pillanatában ragad, egyre veszélyesebb az emberiségre és a környezetére nézve, ami valahol nem is csoda. Az igazi fanatikusokon kívül kevés ember fogadná el, hogy a Föld története minden időpillanatában egyszerre pusztulna el (ez amúgy zseniális elképzelés), kevesen elégednének meg egyetlen, örökké tartó állapottal – az meg csak mellékhatás a dolognak, hogy így nem hétmilliárd halott lenne, mint a vírus esetén, hanem annál jóval több. Nem is igazán akarok – nincs is igazán értelme belegondolni –, mit is akar ez jelenteni, mindenesetre az lenyűgöző ötlet, hogy az idő elpusztításával az mindig, minden időpontban a véget jelenti. A negyedik évad központi témája és fő csapása tehát az, hogy a Tanú a Titán erejét kihasználva egy gigaparadoxonont szándékozik létrehozni, ami elpusztítja az Időt – a kis csapatunk, Cole, Katarina és Cassie, no meg Jennifer pedig meg akarja akadályozni ezt. No de mi esélye van egy összeeszkábált időgépnek, meg néhány időhopponáló mellénynek egy gigantikus időutazó város minden technikai hátterével és felszereltségével szemben? Egyáltalán: milyen esélye van egy maroknyi „lázadónak” egy hadseregnyi katonával szemben???

Természetesen nem sok, de hát ismerjük már ezt a dramaturgiát: főhőseink minden nehézséget leküzdve csak eljutnak a végkifejletig. Ehhez pedig az időutazást használják, hisz valamikor a múltban készült egy fegyver, ami évszázadokra eltűnik, majd egy 1940-es náci bemutatón kerül elő újra, s amit 1491-ben fognak aktiválni – hogy az épp fogalmuk sincs, mikor található Titánt és annak őrült vezetőjét elpusztítsák. Egyszerűen veszettül szórakoztató az egész, s hamarosan kiderül, hogy a 12 majom, mint sorozat egy gigászi időhurok, van hozzá egy történet is, egy saját farkába harapó kígyóról. Oldalakat tudnék ömlengeni mindazon részletekről, amiken Cole és a többiek utazásaik során átmennek, zseniálisnál zseniálisabb időugrások tarkítják a sztorit: a vigyor az arcomon egye szélesebb lett – míg aztán két résszel a vége előtt ki nem derült, ki és hogyan törheti meg a ciklust. Ha jól belegondolok, tök logikus az egész, a legelső perctől kezdve az orrom előtt volt a megoldás – mégis tök nehezen fogadtam el, minek kell történnie. Ezért is írtam az elején, hogy az írók a nagy csihipuhi, lövöldözős finálé után egy olyan lezárást adtak az egésznek, amin az ember szíve összeszorul. Simán elhitették velem, hogy nincs másik út, a végére simán beletörődtem a karakterekkel együtt én is a megváltoztathatatlanba… amúgy meg, milyen durva az, hogy valakit a halála előtt megmentesz, csak azért, hogy a nagy csatában melletted tudjon harcolni – de utána vissza kell mennie ugyanarra az időpontra meghalni, hisz akkor nem történhetne meg az, hogy megmented… és ez csak egy apró mozzanat. Nem tudok rá mást mondani, úgy ahogy van, beszarás az egész.

894, 1491, 1852, 1940, 1966, 1971, 2007, 2009, 2013, 2017, 2018, 2037, 2043, 2046. Ezek azok az évszámok, amikben a negyedik évadban megfordulunk – már a múlt évadban sem volt gond a látvánnyal, de most is ki kell emelnem azokat a korrajzokat, amik az adott korszakot színessé teszik. Bárhol járunk, az hibátlan, a Vadnyugatos rész is qrva jó, a Hitleres parádés – és mekkora már, hogy a kissé hibbant Jennifer kapásból boszorkány lesz a középkorban. Apropó, Jennifer. Írtam már a többi évadnál, hogy a sorozat lelke számomra a csaj karaktere, és ez most sincs másképp: ha párhuzamot kell vonnom az eredeti film Goinese (Pitt) és ezen sorozat Goinese (Hampshire) között, Jennifer simán veri Jeffreyt – igaz, sokkal több játékideje is volt rá. S ha már szóba került a névadó, inspiráló mű… nos, annak ellenére, hogy teljesen egyértelműen semmi köze nincs Gilliam agymenéséhez (különösen a film azon részéhez), egészen parádés jelenetet emeltek át belőle a sorozatba. Nekem legalábbis iszonyat tetszett az a kapocs, amivel egyrészt tisztelegtek a ’95-ös mozi előtt, másrészt meg, ahogy egy újabb rejtélyes gordiuszi csomót átvágtak a néha szinte kibogozhatatlan történetben. Mert mekkora már, hogy amit évekig keresel, amit hajszolsz, amit meg akarsz akadályozni, azt azért nem tudod megakadályozni, mert ha sikerülne, akkor el sem juthatnál odáig, hogy megtudd, mikor és hogyan kell megakadályozni (ez most rém sejtelmes, de zseniális). És akkor, abban a pillanatban döntened kell, hogy mit csinálsz, mert a vírus elszabadulás egy szükséges és törvényszerű elem ahhoz, hogy megtörd az önmaga farkába harapó kígyó ciklusát, azt az időhurkot, amit talán épp magad okoztál, és aminek magad is részese vagy.

Annyira szívesen elmesélnék részleteket azokból a zseniális időugrásokból, azokból az évszázadokon átívelő emberi kapcsolatokról, amik átszövik a negyedik évadot – de nem tehetem. Ezt nézni kell, ezt magadnak kell felfedezned, akkor tudsz igazán meglepődni, ki kinek a kicsodája (konkrétan Cole anyján felhördültem) – pedig most már szándékosan nem is állítottam meg a filmet, hogy megértsem mit látok, hogy elgondolkodjak rajta, lehetséges-e mindez. Egyszerűen megbíztam az írókban, hogy ők legalább tudják, ki kivel, mikor és hol… már csak azért is, mert ugye az ember emlékei a négy év alatt csak halványulnak. És talán épp ezért is volt különösen jó a legvége, amiben kvázi újraindul az idő, amiben újra átélhetünk néhány dolgot – egyfajta alternatív síkon (amúgy is egyfajta jutalomjáték ez a már kiírt karakterek számára). S még valami, ami mindenképp említést érdemel a „ködösítés” közepette: most már nem újdonság, mert nem most vezették be, de néhány egészen szenzációs popkult kiszólást sikerült beletenni a sorozatba… ismét. Egyik kedvencem a Sebhelyesarcú (hehe, az eredeti filmben is volt ilyen karakter), a másik meg a Tolkienes – már csak azért is, mert előbbi 1940-ben utóbbi 1491-ben (!!) hangzik el. Beszarás. Pont annyi ilyen van benn egyébként, ami még nem teszi idiótává, vagy erőltetetté az egészet, de a szórakoztató faktorhoz maxi hozzátesz egy jó nagy lapáttal. Az meg már csak egy sajnálatos tény marad, hogy a legmagasabb labdát, a McFly-osat nem ütötték le… pedig volt egy autós rész, ott lehetett volna.

Nem nagyon keresek hibát a 12 majom záró évadában, mert nagyon jól éreztem magam rajta. Minden bizonnyal szét lehetne cincálni az egyes elemeit, a hurkokat, a kapcsokat, de nem visz rá a lélek (jó, a 894-es jeleneten eltűnődtem, mintha máshogy lett volna vágva az a bizonyos lelet, de mindegy), mert nem érdemli meg. Az első évad útkeresése – óóó, de rég is volt már – és epizodikus felosztása után egy hihetetlenül összetett, izgalmas, vérbeli időutazásos történetet kapunk, az egyik legjobbat a témában, amiben a múlt néha azért történhet meg úgy, ahogy megtörténik, mert a jövőből jött utazók ráhatása vannak arra a jelenre, amiben feltűnnek. Maga negyedik évad verse a legjobb példa erre: a kisgyereknek, akinek olvassák, fogalma sem lehet róla, hogy az a vers nem a múltjának a része, hanem bizony a jövőjéé… nem is akárhogy. Bármennyire is átgondolatlannak és keszekuszának tűnt három évadon át az egész, a negyedikre valóban helyére kerül minden, s ha megbékélünk az icipicit amatőrnek tűnő (legalábbis a mai blockbusterekhez képest) látvánnyal, CGI-vel, trükkökkel, no meg, ha elfogadjuk, hogy a gonoszok oldalán harcoló maszkos hadsereg nem más, mint a szükséges hullahegy része… nos, akkor azt hiszem feledhetetlen élmény az egész.

S hogy magamat igazoljam, álljon itt egy idézet egy olyan helyről, aminek írásaival nem mindig sikerül egyetértenem – a sorozatjunkie-n találtam az alábbi összegzést: "A 12 Monkeys egy izgalmas, fordulatos, olykor egy kicsit őrült sorozat, amelynek ugyan adni kell egy kis időt, amíg kiépíti az univerzumát, és megtalálja a hangját, de a végére abszolút megéri, számomra biztosan megérte. Minden tisztelet megilleti a készítőket, akik megalkották ezt a 4 évadon át tartó komplex kirakóst, amely méltó képviselője lett az időutazós műfajnak."

Maxi egyetértek.





90%





.

R2-D2 írta:

.

12 majom S4

Az első évad útkeresése – óóó, de rég is volt már – és epizodikus felosztása után egy hihetetlenül összetett, izgalmas, vérbeli időutazásos történetet kapunk, az egyik legjobbat a témában, amiben a múlt néha azért történhet meg úgy, ahogy megtörténik, mert a jövőből jött utazók ráhatása vannak arra a jelenre, amiben feltűnnek. Maga negyedik évad verse a legjobb példa erre: a kisgyereknek, akinek olvassák, fogalma sem lehet róla, hogy az a vers nem a múltjának a része, hanem bizony a jövőjéé… nem is akárhogy. Bármennyire is átgondolatlannak és keszekuszának tűnt három évadon át az egész, a negyedikre valóban helyére kerül minden, s ha megbékélünk az icipicit amatőrnek tűnő (legalábbis a mai blockbusterekhez képest) látvánnyal, CGI-vel, trükkökkel, no meg, ha elfogadjuk, hogy a gonoszok oldalán harcoló maszkos hadsereg nem más, mint a szükséges hullahegy része… nos, akkor azt hiszem feledhetetlen élmény az egész.

90%

Niwrok írta:

Május 29, 2015: Tetszett nekem is az a három rész, amit láttam, a pontjaimból is látszik, hogy nálam a 12 majom folyamatosan javult. Be fogom fejezni, de hogy mikor...

Jan. 31, 2016: Észben van tartva, de nem ez az elsődleges pótolnivalóm .

Aug. 28, 2016: Nem felejtettem el, és mert a két nagy elmaradást már majdnem letudtam (a TWD S6 hiányzik még), idővel sorra fognak kerülni az efféle elmaradások is... meg hát ezt igazából csak folytatni kéne.

Szept. 17, 2017: Sokadszor ígérem, mindig az orrom előtt is van, de tényleg meg fogom nézni, szerintem még valamikor a télen, akkor úgyis könnyebben megy a pótlás. Most, hogy a régi sorozataim szinte mind lezárultak, kell is a vérfrissítés...

Ez az ígérgetés is ilyen több idősíkon futó dolog, szinte már illik a sorozat témájához.... És ezek csak azok, amiket hirtelenjében megtaláltam...

Kombinálhatnám is, meg mondhatnám, hogy most már úgyis vége, most már érdemes lesz befejezni, hogy lehet tudni, hova is fut ki a lezárás. De a homályos ígérgetés helyett próbaképpen legyen itt valami konkrétabb: még három sorozatévadom van, amiket meg fogok nézni előtte, azokat már kiválasztottam, és ha ezek nem futnak ki az új Kártyavárig, akkor az lesz a negyedik, de utánuk ez jön... legalább az első évaddal.

.

Niwrok írta:

12 majom S4

Kombinálhatnám is, meg mondhatnám, hogy most már úgyis vége, most már érdemes lesz befejezni, hogy lehet tudni, hova is fut ki a lezárás. De a homályos ígérgetés helyett próbaképpen legyen itt valami konkrétabb: még három sorozatévadom van, amiket meg fogok nézni előtte, azokat már kiválasztottam, és ha ezek nem futnak ki az új Kártyavárig, akkor az lesz a negyedik, de utánuk ez jön... legalább az első évaddal.

.

Nem sürgetem, csak Te is tudod, milyen az, mikor valami tök tetszik és mutatni akarod másnak is... igen, Banshee, TURN, stb...

Esetleg annyiban más ez, hogy itt időutazás van a középpontban, azt meg mindketten szeressük... de természetesen kivárom. Az első évad még annyira nem ütős, attól ne várj olyan sokat, de aztán utána... majd meglátod.

Nagyon remélem, hasonlóan látod majd, míg én.


.

R2-D2 írta:

Tarzan legendája

Miután összességében elégedett voltam a mozival, nem is nagyon akarok annak negatívumaival foglalkozni. Ahogy olvashattátok, történettel, karakterekkel, színészekkel az égvilágon semmi bajom nincs, egyedül talán a mozi technikai megvalósítására húzhatom a számat. A filmre költött 180 millió USD nem kevés, mégis, azt kell mondjam, jó néhány jelenetben még foglakozhattak volna az utómunkával. Mind az állatok, mind a dzsungel megjelenítésében vannak hiányosságok: a remek hangulatból néha kizökkent a nagyvonalú CGI. Az állatok néha zseniálisan részletgazdagok és életszerűek, néha meg bizony csóválja a fejét az ember, amikor egy majomra néz. De ide tartozik pl. a finálé is, a tengerparti várossal – az is úgy van csak megcsinálva, hogy gyors jelenet, jó lesz ide bármi is. Ez a gyorsaság kontra minőség leginkább még az őserdei képeknél érhető tetten, ott éreztem azt néha, hogy a jelenet intenzitása, színezése, vágása csupán azt a célt szolgálja, hogy a bizony gyengébb CGI-t elfedje. Ezt leszámítva teljesen élvezhető – megkockáztatom, JÓ – a film, a nemzetközi bevételi és kritikai trendekkel szemben nekem megint csak ez tetszett jobban a Dzsungel könyvénél.

80%

Van abban valami jó, hogy két év után nézel újra valamit, ami korábban tetszett: amellett, hogy maga az egész korábbi pozitív feeling újra előjön, felejtesz annyit, hogy képes vagy rácsodálkozni a történet egyes elemeire. Így voltam én ezzel a nem túl agyondicsért újkori Tarzan mozival is: már első megnézésre is bejött, egy rém szórakoztató, kellően humoros és látványos kalandfilm (a golyónyalást el is felejtettem ), ami képes úgy aktualizálni Tarzan történetét, hogy nem dönti romba annak mítoszát - és másodszorra nagyjából ugyanolyan élmény volt. A történelembe helyezése megint nagyon bejött, néhány túlzsúfolt, kevésbé kidolgozott akciójelenetet (vonat, város) leszámítva szerintem nagyon rendben van az egész. Nincsnek hajtépő dramaturgiai bakik, nincsenek oda nem illő ki- és beszólások, valahogy az egész kiválóan működik. Én talán még egy krokodilos birkózást beletettem volna, az valahogy annyira megmaradt bennem a korai Johnny Weismülleres érából...


Amúgy is hozzátett az élményhez a BD képe és hangja - azért bárki bármit mond, még mindig a lemez az igazi minőség. Rengeteg extra is van a lemezen, minden magyar felirattal - és meglepő módon egyáltalán nem csak egymás seggét nyaldosó PR anyag, hanem igazán lényegi extra tartalom. Jók voltak a trükkök, a díszlet kialakítása, mi a CGI és mi nem az, jó volt érezni a tiszteletet az alkotók részéről a franchise iránt. Lehet, most nem adnék rá 80%-ot, mint elsőre, de nem is sokkal maradna el tőle az értékelés.

Ez egy őseredei akciófilm a szórakoztatóbb fajtából, a komolyabbra ott az Apocalypto.



.

.






Sicario – A zsoldos napja




Két éve, ennek a mozinak az első felvonása kifejezetten nem tetszett nekem – az azóta nálam ismételten elbukott Denis Villeneuve rendező a remek elemekből sokadszorra nem volt képes egy épkézláb és normális forgatókönyvű, visszafogott, nem elszállt filmet készíteni. Most, a második fejezet után (amire egyébként szerintem az első tükrében az égvilágon semmi szükség nem volt) kicsit felemás az élmény: az A zsoldos napja sokkal jobb és fogyaszthatóbb lett Villeneuve nélkül, azonban most meg az egészet a popularitás miatt akkora ökörségek tarkítják, hogy rossz belegondolni. Bosszantó ökörségek, mert csupán annyi lenne az egész (megint), hogy valaki elolvassa azt az istenadta forgatókönyvet és szól, hogy – „Bazzeg két perc alatt nem lesz éjszakából nappal.”

Nem akartam kínozni magamat, úgyhogy nem néztem újra az előző fejezetet, így az A zsoldos napja kénytelen volt önállóan, a saját lábán megállni nálam. Mint kiderült, az újrázás nem is nagyon hiányzott: ez a film eseményeiben, történetvezetésében csak nagyon lazán kapcsolódik előzményéhez – a főbb karakterek és a helyszínen kívül ez egy teljesen új sztori… érezhetően első fele (de erről majd később). Nem az első film, amit a mexikói-USA határon játszódó eseményekről látok (a legérdekesebb egyébként e témában talán pont egy dokumentumfilm, a Cartel Land volt, még ha az tovább is lépett más témába is), néhány évadnyi Narcos és Breaking Bad, no meg a Babel után szinte otthonosan mozgok a környéken. Ennek ellenére meglepett az elején az egész, ugyanis a korábbi drog helyett az embercsempészet került a középpontba – és el kell ismerjem, egy hangulatos, de talán kevésbé ütős jelenettel indít a mozi. Legalábbis kevésbé ütős, mint az első Sicario kezdése volt, de hogy sokkal butább, az biztos: ritka, hogy egy film első öt perce után kezembe temetem a fejemet… tessék mondani, kedves írók, ha van egy robbanás, akkor a helyszínen hogy maradhat érintetlenül három darab imaszőnyeg? Mik azok, varázsszőnyegek az Ezeregyéjszaka meséiből?    És a hülyeségnek még nincs vége, a túlzott hollywoodiasítás már a következő, szintén robbantásos jelenetben tetten érhető: ha áll egy faszi egy bombamellénnyel magán, kezében a gyújtószerkezet, s már két másik detonáció történt, akkor épeszű ember nem az öngyilkos merénylő mellett akar elmenni, ugye???  

A lényeg egyébként ezekben a robbantásokban van: a Sicario 2 egyszerre próbálja meglovagolni az aktuális politikai trendeket az USA/Mexikó határával kapcsolatban, valamint a sajnos egyre gyakoribb robbantásos merényleteket. Ez még nem is akkora baj, az már más kérdés, hogy mihez kezd ezzel a forgatókönyv... nos, a nagyokosok azt találták ki, hogy erre a támadásra hivatkozva megbüntetik a mexikói kartelleket – merthogy ők csempészték a merénylőket az országba. Na, most. Szerintem rém kínos, hogy „Mától a Kartellek terrorszervezetek és harcolni kell ellenük”… bazzeg, elég sok filmet láttam a témában ahhoz, hogy önmagban ez a kijelentés, ez az ok, ez a katalizátor nekem kevés és komikus legyen. A feladattal az előző rész Mattjét (Josh Brolin) bízzák meg, aki valami eszement és teljesen követhetetlen tervet eszel ki: robbantsunk ki bandaháborút Mexikóban, de nehogy megtudják a mexikóiak, hogy mi voltunk. És majd akkor ők jól kinyírják egymást, különösen azt a csúnya gengsztervezért, Reyest, aki ugye megölette az előző epizód sicarioja, Alejandro (Del Toro) családját korábban. Túl sokat nem akarok elárulni a sztoriból azért a hülyeségen kívül legyen valami meglepetés is – mindenesetre azért halkan megjegyzem, hogy nekem ez az egész alapkoncepció, annak lebonyolítása ezer sebből vérzik. Mert oké, jó az elrablás, az összes akciójelenet hangulatos és jól megcsinált, a mexikói, texasi sivatagos környezetet mindig is bírtam háttérnek, de nem gondolkodtak olyan nagyon sokat a forgatókönyvön, annak történetvezetésén.

A karakterépítésen szintén nem: a kőkemény bérgyilkos, aki a saját feje után megy, az most is megvan, de most valaki kinyitotta a Nagy Filmkészítési Kézikönyvet és talált benn egy olyan passzust, hogy az ilyen főszereplőnek bizony van szíve is. S ha már van szíve, akkor gondolom a következő oldalon az is szerepelt eme nagyszerű szakkönyvben, hogy ez nem vezet jóra, s hogy a csúnya, gonosz állam innentől majd likvidálni akarja őt is… meg csomagját is. A kör pedig úgy zárul be, hogy naná, hogy a likvidálást az vállalja magára, aki az egész folyamatot elindította – a legvégére elérünk egyfajta Jason Bourne/Jack Bauer szintű helyzethez, amiben a szervezet kidobja magából legjobb emberét, ezáltal ellenségévé teszi: ezért írtam, hogy egy kétrészes film első fejezetét láttuk, ugyanis a napnál világosabb, hogy a következő film mondjuk viselheti a Sicario – The Hunting címet. Amiben – mily meglepő, erre is volt már millió példa, a magára hagyott, elárult ügynök az igazát keresi – s talán a lánya helyetti lányát is…

Azonban annak ellenére, hogy úgy unblock az egész történettől nem estem hanyatt, rengeteg újrahasznosított elemből, hollywoodi sablonból áll, kiszámítható fordulatokkal és karakterekkel, valahol mégis sokkal jobb és befogadhatóbb volt, mint az előző felvonás. Nincs öncélú művészieskedés, sokkal inkább közönségfilm lett belőle, ezzel azonban egy átlagos tucat akciófilm szintjére süllyedt az egész (de még így is jobb). A fentebb említett két óriási ökörség mellett még több apróság tarkítja a kalandos forgatókönyvet, amikkel én egyébként úgy nagyjából el is lettem volna… de aztán a végére csak kicsúszott a talaj a lában alól. Történik ugyanis, hogy egy jelenetben egy valakit nagyon súlyosan megsebesítenek éjszaka. Bűnözők balra el, sötétben, sok autón. Felmentős sereg, helikopteren 2 (!!!) percre az akciótól. Következő két snitt: vakító napfény, sok autó eltűnt, maradt kettő, amit becserkész a kettő helikopáter. Na most. Vagy az van, hogy Mexikóban eszméletlen gyorsan kel fel a nap (két perc alatt), s akkor logikus, hogy ugyan a konvoj háromnegyede Thanos csettintésekor pont elpárolgott, de a súlyosan sérült jóember is gyalog megtalálja őket – vagy… vagy megint nagy ívben leszarták az alkotók az egészet. Jómagam egyébként kifejezetten allergiás vagyok arra, mikor egyik jelenetben töksötét van, aztán ugyanazon körülmények között a cselekmény verőfényes napsütésben folytatódik. Mert értem én, hogy jobban néz ki a tűző mexikói napfényben halomra lőni egymást, de nem hiszem el, hogy ennyire nem figyel oda senki erre a hirtelen éjszakából nappal jelenségre… vagy csak nagy ívben leszarnak téged, kedves néző. Úgyis megnézed, és úgysem foglakozok vele… és ez már azért bosszantó.

Egyébként, olyan nagyon rossz véleményem nincs a Sicario 2-ről. Remek zenével (ahogy az elődje is) megtámogatott, teljesen átlagos és átlagosan buta hollywoodi akciófilm, annyiban még talán különleges is, hogy szerintem valakinek az írók közül volt fizikaórája gyerekkorában. Legalábbis nincsenek benne FF szintű agyament baromságok, persze, a jó fiúk sokkal pontosabban lőnek, mint a rosszak, de úgy nagyjából hollywoodi lövöldözős akciófilmnek hitelesnek mondható. A földrajzi helyszín, a spanyol nyelv tök jól áll a filmnek, sokkal autentikusabb tőle a sztori – kár, hogy ez a sztori nem igazán van átgondolva, inkább csak paneleket épít egybe. Ahogy Niwrok kolléga nyúlfarknyi korábbi írásában remekül megfogalmazta: „a film első fele egy aprólékosan kidolgozott, de aztán befulladó küldetés krónikája, amit Josh Brolin tesz állati szórakoztatóvá, a második fele egy elnagyolt road-movie, amihez nekem még Benicio del Toro szó szerint vért köpő alakítása is kevés volt.” Ezzel maxi egyet tudok érteni én is, s bár mindkét fejezetnek megvannak a maga idiótaságai, valahol tényleg az első felvonás lett a film jobbik fele. A – szintén idézet – másik dolog, a "mágikus véletlenek sorozatából" következő finálé ráadásul egyértelművé teszi a folytatást – de erre most azt hiszem, nagyobb szükség van, mint volt erre a második részre…




70%





.

R2-D2 írta:

Sicario – A zsoldos napja

Azonban annak ellenére, hogy úgy unblock az egész történettől nem estem hanyatt, rengeteg újrahasznosított elemből, hollywoodi sablonból áll, kiszámítható fordulatokkal és karakterekkel, valahol mégis sokkal jobb és befogadhatóbb volt, mint az előző felvonás. Nincs öncélú művészieskedés, sokkal inkább közönségfilm lett belőle, ezzel azonban egy átlagos tucat akciófilm szintjére süllyedt az egész (de még így is jobb). A fentebb említett két óriási ökörség mellett még több apróság tarkítja a kalandos forgatókönyvet, amikkel én egyébként úgy nagyjából el is lettem volna…

Ahogy Niwrok kolléga nyúlfarknyi korábbi írásában remekül megfogalmazta: „a film első fele egy aprólékosan kidolgozott, de aztán befulladó küldetés krónikája, amit Josh Brolin tesz állati szórakoztatóvá, a második fele egy elnagyolt road-movie, amihez nekem még Benicio del Toro szó szerint vért köpő alakítása is kevés volt.” Ezzel maxi egyet tudok érteni én is, s bár mindkét fejezetnek megvannak a maga idiótaságai, valahol tényleg az első felvonás lett a film jobbik fele.

70%

A szőnyeges dologra már nem emlékszem, a terrorista felé(!) "menekülő" gyerekes szülőre nagyon is ...

Bár ugyanaz a pont, ha csak árnyalatnyira is, de szerintem ez volt a gyengébb. Villeneuve stílusa nekem sem tetszett, de az legalább különleges módon volt rossz, ez meg a hülyeségei és a sablonjai miatt lett az.

.

.





American Crime Story  S2 – A Gianni Versace gyilkosság




Bár tudom, hogy sokatoknak újdonságként fog hatni, hogy van egy ilyen projekt is a világon, de most engedelmetekkel eltekintek a tágabb bevezetőtől azzal kapcsolatban, mi is ez az egész (az első évados ajánlóban kitértem rá) – egyébként mindketten láttuk, mindkettőnknek tetszett is az O.J. Simpson ügy feldolgozása (nekem picivel jobban), amikről itt és itt olvashattok. Ahogy anno írtam is, már akkor tudni lehetett, hogy az FX csatorna egy négyévados antológia sorozatot tervez, de két éve még az volt a terv, hogy a Katrina eseményei lesz a második évad, ez pedig a harmadik – nos, valamiért (azért vannak elképzeléseim) változtattak az ütemterven és megcserélték a sorrendet. Így került előbbre az ACS második évadjába az 1997-ben, saját miami háza előtt meggyilkolt divattervező, Versace esete, Maureen Orth Vulgar Favors: Andrew Cunanan, Gianni Versace, and the Largest Failed Manhunt in U. S. History című könyve alapján.

Gianni Versace (Reggio Calabria, 1946. december 2. – Miami Beach, 1997. július 15.) olasz divat- és jelmeztervező volt. Munkájára hatással volt Andy Warhol, az ókori római és görög művészet, valamint a modern absztrakt művészet – a XX. század második felének egyik legszínesebb és legtehetségesebb divattervezőjének tekintik, természetesen ő alapította a híres Versace márkát. Az első butikot Milánóban nyitotta 1978-ban, ami hamar nagy népszerűségre tett szert, halála ellenére öröksége pedig tovább él: ma már a Versace egyike a világ vezető divatházainak. Magánélete – minden rosszindulat nélkül, mint oly sok hasonlóan sikeres, „művész” -hez hasonlóan – kevésbé volt sikeres és látványos, szegényem ugyanis meleg volt, a sorozatban is szereplő Antonio D'Amico nevű jóemberrel 11 évig volt együtt, kapcsolatuknak pedig az őrült pszichopata, Andrew Phillip Cunanan (aki egyébként szintén buzi volt) vetett véget. Az egészhez hozzátartozik az, hogy akkor még nem volt ez a fene nagy pride, meg miegymás, még USA-ban sem, így kifejezetten kínos volt az időtájt nyilvánosan homoszexuálisnak lenni. Természetesen ez lesz a sorozat egyik pillére, erről kicsit később…

Az van ugyanis, hogy bármennyire is Versace az ACS S2 címadója, ez egyáltalán nem róla szól. Ugyan vele indul az egész, meg azért egy stabil alap a történetben, de ez a sorozat, ez a gyilkos története. Hogyan lesz egy kifejezetten okos és intelligens fiúból egy férfiprostituált és mi kell ahhoz, hogy a szeretethiány átcsapjon begőzölt állapotba – és négy ember meggyilkolásába. Honnan jött ez az ember, mi volt a célja Versace meggyilkolásával, hogyan tudott 3 halott után is simán keresztülutazni a fél Államokon úgy, hogy közben rendesen körözték. Ki is ő és mit tett – és miét tette azt, amit tett… az ACS S2 a valóságban ugyanis nem csak és kizárólag a Gianni Versace gyilkosság története (az a keret), hanem egy elmebeteg fiatal homokos ámokfutása. Van valami irónia abban, hogy egy híres meleget ez híressé válni akaró másik meleg öl meg, de ez a sorozat legnagyobb meglepetésemre messze túlmutat a dolgon – és az sem kevésbé ironikus és tanulságos, hogy én, aki kifejezetten homofóbnak tartom magam, végig tudtam nézni ezt a kilenc részt… és még tetszett is. Ebben természetesen óriási szerepe van annak, hogy a csatorna a nyilvánvaló mondanivaló és gondolatisága mellett ez esetben sem próbált senki mellé állítani, ami témához kapcsolódó jelent van, az meg csak nagyon ritkán szólaltatta meg kis homofób lelkem csengőjét.

1997. július 15-én Versace (Édgar Ramirez) épp a szokásos reggeli sétájából tartott hazafelé, mikor hazaérvén, a kapuban odalépett hozzá az akkor 28 éves Andrew Cunanan (Darren Criss) és közelről fejbe lőtte. Sokkoló kezdés, nem is tudom, jól tettem-e, hogy ezt így leírtam: jómagam nem tudtam, mi fog történni – mentségemre váljon, hogy ez sem nem spoiler, sem nem hosszan elnyújtott eseménysorozat vége. Ez a felütés, innen indulunk és majd ide is érkezünk vissza 8 epizód múlva, annyira az elején van, hogy az embernek ideje sincs túl sokat gondolkodni rajta, mi történik. Ebből az időpontból aztán egy egészen sajátos dramaturgián keresztül járjuk be az utat idáig – talán már rögtön a második jelentben visszaugrunk hét évet, mikor is Andrew és Gianni először találkoztak. Aztán megint jelen, aztán múlt – és ez így megy tovább… azonban van egy nagyon figyelemreméltó filmes húzása a sorozatnak. Az, hogy nem lineáris egy cselekmény, az nem újdonság, viszont ahogy itt van, olyat még nem láttam: a múlt úgy jelenik meg, hogy Cunanam esetében mindig egy picit lépünk vissza, minden eseményhez van egy előtörténet, ami szervesen kapcsolódik hozzá, de utólag derül ki, mi az. Nem olyan, mint mikor lehúzol egy zipzárt, vagy egy varrást visszafejtesz, hanem pont utóbbi példa esetén maradva olyan, mint mikor visszafejtesz valamit, majd ugrasz hátra 10 centit és ott kezded újra, elérve a már korábban visszafejtett részhez. Meg kellett szokni, de nekem nagyon bejött az egész – ráadásul (köszönöm!) folyamatosan tájékoztatva vagyunk, épp mikor és hol járunk. Versace esetében kicsit más a helyzet, az ő története jobban hasonlít a flashbackekhez, betegsége, a cég felépítése, kapcsolata tesójához, anyjához, pasijához nem alkot összefüggő egészet. S ha már itt járunk. Ki kell emeljem, hogy Donatella Versace nem más, mint Penelope Cruz – azt meg mindenki döntse el, hogy egy spanyol színésznő angol akcentussal mennyire hiteles egy olasz szerepben (én ezúttal is szívesebben néztem volna egy többnyelvű filmet, amiben mondjuk az olaszok egymás között olaszul beszélnek, nem pedig akcentusos angolul – mínusz 5%).

Kifejezetten érdekesre és izgalmasra sikeredett Cunaman története, meglepően jól és részletesen fel van építve a srác karaktere. A pszichopata, mosolygós kis gecié, aki szívbaj nélkül veri szét kővel vagy téglával valaki fejét. A történetvezetésből ráadásul az a fura helyzet is előáll, hogy annak ellenére, hogy a fiatalabb énje még nem gyilkos, szinte várjuk, hogy agyonverjen/megöljön valakit – pedig még nincs életének, jellemének azon szakaszában. Nekem tök bejött az, ahogy a srác kettős, hármas személyiségét bemutatták, egyrészről a betegesen szerelmes és féltékeny meleg fickót, aztán a világ szélhámosát, a hímringyó buzit, no meg a totál elmebeteg erőszakos vadállatot. Nagyon jól megírt és eljátszott szerep ez – persze, nem tudni, ebből mi a valós (az áldozatok biztosan), de vélhetően itt is az élet írta a forgatókönyvet. Sikerül egy kevésbé ismert sorozatgyilkos köré egy hihető sztorit köríteni, amiben nem kell azon gondolkozni, hogy ez most hogy nem lehet – s aminek a fináléja előzetes ismertség hiányában még ütős is lehet. Történetre, korrajzra, hangulatra, színészi játékra egy rossz szavam nem lehet – maga mesélés dramaturgiája pedig kellően érdekes ahhoz, hogy lekössön 9 órára.

Még két dolog van, amiről mindenképp akarok mondani pár szót. Az egyik, a gondolom sokakat foglalkoztató – engem legalábbis foglalkoztatott – kérdés, hogy normális, talán kicsit konzervatívabb beállítottságú nézőként mennyire lesz zavaró a sorozat melegsége. Nos, tekintve, hogy gyakorlatilag mindenki homokos benne, óhatatlanul kíván némi kompromisszumot a nézőtől, ha azt a néhány buzibárt, meg a tényleg elvétve elcsattanó csókot az ember képes elviselni, akkor az egész szépen a háttérben marad. Szerintem sikerült az alkotóknak a jó ízlés határain belül maradni a témában – sőt, meglepő módon beúszni az ember fejébe néhány gondolattal. Említettem már, hogy abban a korban járunk, amikor bűn volt melegnek lenni – erre pedig elég sok mindent nagyon okosan ráhúztak az írók. Többek között van egy tök jó monológ Andrew egyik hálótársa szájából, ami valahol megdöbbentően rávilágít arra, miért is nem fogta el a rendőrség a srácot annyi idő alatt. Miért csak a negyedik gyilkosság után volt a hajtóvadászat… 3 jelentéktelen (mondjuk egyik nem volt az) homokos halála nem volt akkora katalizátor, hogy megtegyék. Buzi öl buzit, kit érdekel, gondolták. A másik ilyen, maga a meleghelyzet akkor: nagyon jó és egyben megdöbbentő volt Jeff epizódjában a hadsereges dolog – magam sem állok mellettük, de még így is fura és rossz volt nézni, amik történtek, ahogy bántak velük. A harmadik meg – szinte kötelező módon – a szülői szerep: hogy viszonyul apu, anyu ahhoz, amikor kiderül, hogy szeretett fia, lány homokos… mit tennék vajon én? S ha már szülők – nem ehhez a témához, de fontos – rohadtul bejött Andrew filippino apjának sztorija, az egész bankos, brókeres pénzlehúzós dolog, 10 évvel a válság előtt.

Magam részéről óriási dolognak tartom, hogy az American Crime Story ebben a formában és ezzel témával is magával tudott ragadni: egyszerre egy pszichopata gyilkos főszereplésével készült thriller, meg egy meleg kór- és körkép a 90-es évek Amerikájáról. Nem sokkal ér kevesebbet, mint elődje, talán pont a homokos attitűdje, esetleg a fentebb említett nyelvi sokszínűség elmaradása miatt éreztem picit gyengébbnek – de még így is bőven egy minőségi sorozat. Arra kíváncsi vagyok, hogy a Katrina és a Crime Story hogy függ össze, de majd meglátjuk.





80%




.




.

R2-D2 írta:

.
American Crime Story  S2 – A Gianni Versace gyilkosság

Magam részéről óriási dolognak tartom, hogy az American Crime Story ebben a formában és ezzel témával is magával tudott ragadni: egyszerre egy pszichopata gyilkos főszereplésével készült thriller, meg egy meleg kór- és körkép a 90-es évek Amerikájáról. Nem sokkal ér kevesebbet, mint elődje, talán pont a homokos attitűdje, esetleg a fentebb említett nyelvi sokszínűség elmaradása miatt éreztem picit gyengébbnek – de még így is bőven egy minőségi sorozat. Arra kíváncsi vagyok, hogy a Katrina és a Crime Story hogy függ össze, de majd meglátjuk.

80%

A sztori annyira nem hat meg, mint amennyire a Simpson-per érdekelt, de biztosan megnéztem volna amúgy is, a stáb miatt is.
Mondjuk sajnos kevésbé tárgyalótermi krimi, mint amennyire az volt, de talán a pszichológiai része is érdekes lesz.

.