R2-D2 írásai 3.0

.






Ernelláék Farkaséknál





Még a múltkor, az amúgy zseniális Teljesen idegenek kapcsán merült föl egy újabb magyar film, az Ernelláék Farkaséknál címe – mint hasonló stílusú és gondolatiságú szobadráma. Az, hogy Hajdú Szabolcs filmjét agyba-főbe dicsérik szerte bizonyos portálokon, az nekem nem mond semmit: a dicséretek mögött legtöbbször az áll, hogy milyen tökös is ez a srác, hogy összeveszett a Filmalappal, épp ezért most aztán néhány médiumnál félistenként kell tisztelni. Az, hogy a Délibáb egy kalap szar, az nem számít, csak az, hogy valaki szembe mert menni a Vajna-művekkel… beteges. Nos, ehhez képest nekem meg pont az nem számít, ki, mennyire isteníti ezt a fiatal rendezőt – nekem csak az számít, amit látok a képernyőn.

A kétségtelenül idióta cím (ezzel elég nehéz eladni bármit is) egy egész jó kis családi kört takar. A sztori nagyjából annyi, hogy a Farkas család épp elbúcsúzik a baráti vacsora vendégeitől, épp egy szokványos esti veszekedés bontakozik ki a szemünk előtt, mikor csöngetnek – és teljesen váratlanul beállít Eszter testvére, Ernella, illetve annak családja, hazatérve Skóciából. Itt én itt rögtön meg is állnék egy pillanatra… sokszor van úgy, hogy az adott filmnél az elején elkap, megérint valami, van valami kapocs ami köt a történtekhez, van valami karakter, szituáció akit/amit már a legelején úgy megkedvelek, hogy a lendület kitart végig, s itt sem volt másképp. A helyzet az hogy Keresztnevétmiértisnemtudjuk Farkas (Hajdú Szabolcs) és felesége, Eszter (Török-Illés Orsolya) esti beszélgetése, vitája húsbavágóan életszerű volt számomra. Anélkül, hogy most itt magánéleti kiselőadást tartanék, azt mindenképp elmondhatom, hogy a gyereknevelés kapcsán qrvára átéltem a beszélgetés (és a film) problémáit – kb. annyi idősen, amennyik ők is a filmben. Kifejezetten jó, izgalmas és megnyugtató volt látni, hallani (bár ezt nagyjából akkor is tudtam), hogy másnál ugyanazok a problémák, gondok vannak, amiket és szerencsére túléltem, hogy egy gyerek – esetünkben Brúnó (Hajdú Zsiga) - érkezése az addig idilli kapcsolatba milyen eget rengető változást képes hozni.

Mindebből kifolyólag pedig felfokozott érdeklődéssel vártam a folytatást, ami ugye az, hogy a beszélgetést a már említett csengőhang szakítja félbe, váratlanul beállít Ernella (Tankó Erika), annak férje, Albert (Szabó Domonkos) és lányuk, Laura (Hajdú Lujza). Csak egy megjegyzés ennyi Hajdú után: nem, nem fegyveres marhapásztorok gyülekezete a film, hanem a rendező saját családja és lakása aktív főszereplő a moziban. Hát, igen, ha már nincs Filmalap… szegény ember vízzel főz. De milyen finomat!! Szóval, megérkeznek Ernelláék, Eszter, meg mint jó testvér, rögtön befogadja őket… egyedül Farkasban van némi tüske az egy évvel ezelőtti távozásukkal kapcsolatban. A következő megállót ennél az eseménynél, fordulatnál kell tennem: bizony, még jobban ütött volna az egész, ha nem egyke vagyok, ha át tudtam volna IGAZÁN érezni, milyen érzés is lehet befogadni a bajba került testvéremet. Az Ernelláék Farkaséknál központi témája viszont innentől a két lány kapcsolata, úgyhogy csak az ösztöneimre tudtam hagyatkozni egy-egy jelenet megélésében – ebből, így már hiányzott a személyes kötődés. Az első éjszaka zökkenőmentes lett, aztán – ahogy ez a zsánertől és az egész alaphelyzettől elvárt – sorban jönnek a kisebb, majd nagyobb konfliktusok. Már reggel sikerül összeveszni a két férfinak, a határozott, céltudatos Farkas és a kissé mulya Albert „összecsapásában” igazából nem is kérdés, ki marad talpon…

A film nagyon szépen, nagyon okosan hozza a képbe a szereplők újabb problémáit és az ezekből következő újabb konfliktusokat. Egy pillanatra még az is megfordult a fejemben közben, hogy az egész egy átverés hogy Ernelláék csak pénzt akarnak és a lerobbanó autó csak színjáték… de ahogy haladtunk előre a sztoriban, ahogy bontakoztak ki a karakterek, úgy tűnt egyre távolabbinak ez a gondolat. Ők tényleg szarban vannak, tényleg rá vannak utalva a családi segítségre – még ha szeretet első körben olyan nagyon nem is kaptak. Nagyon jók a kis pengeváltások a testvérek között, ki, hogyan is látja a családon belül elfoglalt helyét, nagyon jó Ernelláék „irigysége” a lakásban látottak kapcsán – ugye, ez tipikusan az a helyzet, amikor rólad beszélnek a hátad mögött, csak most otthagytak egy kamerát. De az egész film összes párbeszéde, problémája hihetetlenül életszerű és aktuális, ha jól belegondolok, tulajdonképp nem igazán találok semmi kivetnivalót semmi konfliktusban. Mindenképp helytálló a kapcsolat a korábban emlegetett Teljesen idegenekkel, de ugyanúgy az Otthonnal vagy akár az Augusztus Oklahomábannal is. Viszont az tény, hogy ez azok light változata, itt nincs csúcsra járatot, kiélezett dráma, tulajdonképp csúcspont – és így katarzis – sincs. Itt mindenki szépen, magában dolgozza föl a dolgokat, a végére pedig szépen mindenki változik annyit, amennyi a közös élethez kell. Tök jók ezek a jellemfejlődések, ahogy Farkas megtalálja a fiával a hangot (ejj, ezek a birkózások, párnacsaták, mennyire ismerősek), ahogy Brunó is változik érezvén a szeretet. De rohadtul tetszett az a mondat is, hogy „Szép vagy. Szépen öregszel.” – basszus, néhány gondolat, néhány téma qrvára betalált.

Én ezt valahogy úgy éltem meg, mint mondjuk pont a Teljesen idegeneket, vagy mondjuk a Trainspotting 2-őt. Vannak alkotások, amik, ha fiatalabb lennék, vélhetően átfutnának rajtam, így viszont, ennyi idősen totál megragadnak bennem. Az Ernelláék Farkaséknál ráadásul minden magyarságával teszi ezt, itt nem kell sem a skóciai drogos környezettel, sem az orosz tajgával azonosulom. Sőt, a mediterrán borozós este hangulatát se kell elképzelnem – itt a mai magyar társadalom, annak is a 40-es korosztályának gondjait láttam a képernyőn… komolyan, néha olyan volt, mintha tükörbe néztem volna. De az, hogy ez egy magyar film, az így egyszerre áldás és átok is. Témája úgy magyar, hogy nem vált nihilbe – de mégis hiányzik belőle az a minimális humor, ami egy családban, egy ilyen helyzetben elengedhetetlen lenne. Akármekkora is a feszkó, a valóságban is csak-csak ökörködik az ember, sokszor már pont azért, hogy azt a bizonyos feszültséget oldja, a békülés és az engedékenység jeleként – itt ilyen nincs. Ez által talán kicsit túl drámai (igazi dráma nélkül), túl rideg és komoly lesz a film, annak hangulata. Ez az egyik, ami kicsit lehúzta az értékelést és nem éri el a hivatkozott filmek pontszámát.

A másik az, hogy úgy éreztem, a film végére a rendezőnek mintha elfogyott volna a türelme, ötlete a sztorivezetéssel kapcsolatban. Egy pont után (nagyjából a Brúnós nagyjelenet) a lassú, karakterközpontú építkezés sebességet vált, egyre több eseményt kell megismernünk, egyre kisebb „nekifutással”. Én legalábbis úgy éreztem, simán elbírt volna még a film plusz 15-20 percet, és akkor a vége felé nem kellett volna meglepődnöm, hogy néhány karakter egymáshoz való viszonya az aktuális párbeszéd tükrében mikor is (és miért) alakult át. Ugyanígy hiányzik pl. az a beszélgetés, amikor Ernella pénzt kér Esztertől (ha már annyira látszott más jelentekben a nő zavart viselkedésén a szándék), és a történet egészét tekintve én biza hiányoltam Farkasék arisztokratikus hátterének indokát… tekintve, hogy komoly téma volt az ő jólétük is nem egy beszélgetésben. Mit csinálnak? Hol dolgoznak? Miből a jólét? Tán csak nem filmrendező Farkas? A félig meddig kényszerből választott saját lakás (ami amúgy zseniális és részletes díszlet) és család (akik amúg nagyon jól játszanak)  nem feltétlenül indokolja a háttér rendes kidolgozásának hiányát… ettől az egész nyomokban emlékeztet a hollywoodi „ne kérdezősködj, csak fogadd el” történetmesélésre…

Mindent összevetve, nekem tetszett az Ernelláék Farkaséknál (na, a végére már nem akad össze a nyelvem se ennél a címnél). Az biztos, hogy óriási segítség volt ebben a hasonló korban fellépett hasonló családi ügyek, hogy az egész tényleg a földön jár, valós életek valós problémáival. Viszont… lehetett volna kicsit drámaibb, kicsit kiterjesztettebb, no meg biztos nem ártott volna, ha van egy testvérem.




75%



.

R2-D2 írta:

.
Ernelláék Farkaséknál

Még a múltkor, az amúgy zseniális Teljesen idegenek kapcsán merült föl egy újabb magyar film, az Ernelláék Farkaséknál címe – mint hasonló stílusú és gondolatiságú szobadráma.

Sokszor van úgy, hogy az adott filmnél az elején elkap, megérint valami, van valami kapocs ami köt a történtekhez, van valami karakter, szituáció akit/amit már a legelején úgy megkedvelek, hogy a lendület kitart végig, s itt sem volt másképp. A helyzet az hogy Farkas (Hajdú Szabolcs) és felesége, Eszter (Török-Illés Orsolya) esti beszélgetése, vitája húsbavágóan életszerű volt számomra. Anélkül, hogy most itt magánéleti kiselőadást tartanék, azt mindenképp elmondhatom, hogy a gyereknevelés kapcsán qrvára átéltem a beszélgetés (és a film) problémáit – kb. annyi idősen, amennyik ők is a filmben. Kifejezetten jó, izgalmas és megnyugtató volt látni, hallani (bár ezt nagyjából akkor is tudtam), hogy másnál ugyanazok a problémák, gondok vannak, amiket és szerencsére túléltem, hogy egy gyerek – esetünkben Brúnó (Hajdú Zsiga) - érkezése az addig idilli kapcsolatba milyen eget rengető változást képes hozni.

De az, hogy ez egy magyar film, az így egyszerre áldás és átok is. Mindent összevetve, nekem tetszett az Ernelláék Farkaséknál (na, a végére már nem akad össze a nyelvem se ennél a címnél). Az biztos, hogy óriási segítség volt ebben a hasonló korban fellépett hasonló családi ügyek, hogy az egész tényleg a földön jár, valós életek valós problémáival. Viszont… lehetett volna kicsit drámaibb, kicsit kiterjesztettebb, no meg biztos nem ártott volna, ha van egy testvérem.

75%

.       ....         .

Most leginkább meg vagyok hatva     ...  Bevallom, amikor láttam a filmet, és írtam róla pár sort, nem láttam értelmét feltenni ide is, mert hát az éves kvóták meg az egyebek ismeretében nem éreztem, hogy közönsége lenne... így végül csak ide másoltam be... Most meg ez      ...

Örülök, hogy az a kurta kis ajánlás is elég volt az érdeklődés felkeltéséhez, és hogy ennyire bejött, részben a kötődések miatt. Én egy kicsit elvesztem pár jelenetben ehhez képest, meg az előadás a végén nekem már sok volt, de ha nem is volt benne sok személyes kapcsolódás, maga az alaphelyzet, a konfliktusok és a megvalósítás is abszolút hiteles. Tesóm meg ugyan van, de az ő gondjaira inkább a VAN-ban ismertem rá   .

Köszönöm.

.

Niwrok írta:

Ernelláék Farkaséknál

.       ....         .

Most leginkább meg vagyok hatva     ...  Bevallom, amikor láttam a filmet, és írtam róla pár sort, nem láttam értelmét feltenni ide is, mert hát az éves kvóták meg az egyebek ismeretében nem éreztem, hogy közönsége lenne... így végül csak ide másoltam be... Most meg ez      ...

Köszönöm.

.

Ugyan már, ezt nem akartam...

Megmondom őszintén, nem az xpressre emlékeztem, hanem inkább az itteni reagálásodra... de a végredmény szempontjából mindegy is. A különbség meg pont annyi, amennyi személyes kötődés különbség is van - az elején, az a gyerekes vita... az húsbavágó.

Szóval én köszi.

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Ernelláék Farkaséknál

.       ....         .
Most leginkább meg vagyok hatva     ...  

Ugyan már, ezt nem akartam...

Nem is csak erre a filmre vonatkozott a dolog, hanem úgy egyáltalán a magyar filmekkel szembeni fenntartásaid elapadására... amiben azért -nagyképűség nélkül mondhatom- nekem is volt részem . Gyakorlatilag fél év alatt majdnem mindet megnézted, amikről írtam mostanában, és lassan már te fogsz nekem ajánlani az új magyar filmek közül .
.

Niwrok írta:

... és lassan már te fogsz nekem ajánlani az új magyar filmek közül   .
.

Azt azért megnézem...

.






Majmok bolygója – Háború





Ape-calypse now … természetesen nem véletlen, hogy ez a kiírás egy graffiti formájában megjelenik a moziban (az már más kérdés, hogy ott, azon a helyen, akkor, miért is írták ezt ki    ):  a rengeteg egyéb párhuzam közül talán ez az egyik legszembetűnőbb, amivel viszonyítani lehet a mozit bármihez. A másik meg maga a nagy kivonulás Egyiptomból: Cézár, mint Mózes kivezeti népét az erdőből… de lehet gondolni itt akár a tündék exodusára, akár Rohan elhagyására is…

Kezdjük a lényeggel (hátha ezzel sok olvasó idejét megspórolom): ez – a neten felelhető írásokkal szemben - nem egy dicsérő élménybeszámoló lesz. Azon kevesek közé tartozom ugyanis, akik eddig is hadilábon álltak ezzel az egész franchise-zal, Cézár felnövés történetével, az iszonyat elnagyolt és durr bele háttérrel, de ez a harmadik epizód már oly mértékben leszarja az ésszerűséget, hogy néha bizony már fájt. Annak ellenére, hogy a hossza 140 perc körül van, a legnagyobb fordulatai csak úgy megtörténnek, a felépített jellemek, események totál banálisan, csupán a dramaturgiának alárendelve omlanak össze. Ez még az elején talán annyira nem is szembetűnő – bár azért néhány hollywoodi sablon itt is befigyel –, ez leginkább a munkatáboros szakasztól lesz húsbavágóan kínos. De erről majd talán kicsit később – hisz nem ott kezdünk, oda el kell jutnia a road movienak (a hólepte Kaliforniában      )…

Kicsit aggódtam, mennyire fogom felvenni a fonalat az elején, hisz jó rég láttam már a Forradalmat, de szerencsére az alkotók egyfajta „Previously” módon szépen elmondták a film elején, mi történt eddig. Többek között, hogy Koba háborút robbantott ki a majmok és az emberek között… aminek a film nyitójelenete egyenes következménye lett. A felütés egyébként kifejezetten hatásos és halálos, egy remek akció szcéna, amolyan vietnami módra: mindkét fél súlyos veszteségeket szenved el, Cézár viszont ennek ellenére – talán túlságosan is megengedő módon – a béke érdekében engedményeket tesz. A korábbi filmek tükrében és Cézár eddigi fejlődésének ismeretében ez talán logikus lépés is – ebben az univerzumban fura módon az első perctől kezdve a majmok oldalán kell, hogy álljunk – a nagy, majmokat érintő humán érzelemcunamiban is csupán apró gondolat lehet az adott háborús helyzetben a döntés balgasága. De hát emberek is döntenének így, ha a történet megkívánná… No, a lényeg az, hogy természetesen ennek súlyos ára lesz, feltűnik a  színen az aktuális antagonista, egy bizonyos Ezredes (Woody Harrelson), aki személyessé teszi Cézár számára az egészet. Ha most mondjuk egy tipikus bosszúfilmet néznék, azt mondanám, hogy óriási hibát követett el, de nem mondhatom – valahogy az első film első percétől kezdve nem éreztem a majmokat soha egy súlycsoportban az emberekkel. Pláne, egy ilyen hírhedt, híres, betegesen kegyetlen és célratörő faszi ellenében…

Cézár persze fejébe veszi, hogy megkeresi ezt a Tábornokot, egyidejűleg magára is hagyja exodusra készülő népét. Nem tudok elmenni mellette szó nélkül, de ilyet (is) láttunk már milliószor: a vezér, személyes okokból, esetleg hős mártíromságból elhagyja követőit… attól, hogy ezt, itt most majmok teszik meg, attól ez még ugyanolyan sablon, mint máshol. A sok kiszámítható esemény közül ez az egyik lesz az, aminek filmünk szempontjából döntő jelentősége és következménye lesz, és amit egyébként talán a Hollywoodi Filmkészítési Kézikönyv is külön fejezetben taglal – értem, hogy Cézárt ezzel is emberivé próbálják tenni, de nekem nem tetszett az egész. Mindegy, néhányan elindulnak a katonák nyomában, a trópusi esőerdőből hamarosan hófödte táj lesz (  ), Cézárék meg találnak két új társat is. Ehhez csak két dolog: oké, hogy a havazás és a tél jól néz ki a lovagló majmok hátterének, de az egész megint totál nincs átgondolva, hogyan, mennyi idő alatt is tesznek meg ekkora távolságot, illetve milyen hirtelen is kellett bekövetkezni ennek a télnek. Ha abból indulunk ki, hogy Kaliforniában voltunk eddig (ld. első film, plusz az itteni cirkuszi majom), akkor biza’ vagy iszonyat zord idő lett arra, vagy baromi messze lovagoltak angyalkáim. S ha már itt vagyunk, akkor a másik: megint a lovak. Azon már egyszer rágódtam, hogy itt a lovak csak úgy vannak, de azon csak most tűnődtem el, melyik ló cipel ekkora úton egy (esetenként több) gorillát a hátán… hóban.

És eközben arra jöttem rá, hogy a Majmok bolygója – Háború tipikusan hollywoodi népbutítás: elvárja, hogy hülye legyél, elvárja, hogy fogadj el mindent, amit eléd tár, ne is gondolkodj azon, mit látsz. Lovagolnak a gorillák télen, ne foglakozz vele, ez hogy lehet, ennél amúgy is tudunk nagyobb ökörségeket mutatni. Többet is: az egész munkatáboros szakasz egy rossz vicc, amellett, hogy a német/szovjet táborok II vh-s hangulatát megidézi, meg van benn egy kis Híd a Kwai folyón is, teljesen irracionális az egész. Bazzeg, itt az őröknek mi van a szemük helyén, szürkehályog??? De az egész konfrontáció az Ezredes és Cézár között… komolytalan és súlytalan, pláne úgy, hogy az egyikük kezében ott a pisztoly. A faszi motivációja, na meg hogy kik ellen épül a kerítés – anyám. Persze, megint teljes háborús csönd lesz a nagyjelenet idejére, amiben a fejemet fogtam attól a banális fordulattól, amit az az egyik szereplővel tettek… és még nem volt vége a megdöbbenésnek. A csúcs a támadó fehér sereg fel- és eltűnése… ott bizonyosodtam meg végleg a bekezdés elején tett kijelentésem jogosságáról. A film ezen szakaszában sorra jöttek azok a jelenetek, amikben a legkisebb mértékben sem számított, hogy hihető, kidolgozott, életszerű legyen – mármint a film saját univerzumán belül – egyszerűen csak megtörténnek. Ha kell, a főszereplővel történik reggelre valami, ha kell egy komplett csorda válik köddé, ha kell, egy sereg semmisül meg. De HUA kiáltás, az van bazzeg, kétszer is. Mert az olyan qrva jól néz ki…

Sokan mondják, hogy ez az egész franchise tulajdonképp Cézárról, tágabb értelemben a MoCap technológia fejlődéséről szól – és ez igaz. A vezércsimpánz viselkedése, mimikája, gondolkodása, dilemmái, sorsa, drámája már teljesen emberi… technikailag teljesen lenyűgöző…  de attól még mindig csak egy kibaszott majom!!! Az is oké, hogy a trilógia egy görbe tükör az emberiségnek (ez tetszik is, nagyon), tejesen aláírom, hogy az emberiség megérett a pusztulásra, de annak hadd ne örüljek, hogy ezen fikció szerint a majmoké lesz a bolygó... így. A kislányt leszámítva itt már nincs egyetlen épeszű és jószándékú ember sem, amit azért még én is nehezen hiszek el: eddig csupán súlytalanok voltak az emberek, most, az Ezredest leszámítva, mintha nem is lennének. Ráadásul, ha csupán a film végi sakktábla elrendezést nézem, elképzelésem sincs, hogy ebből akkor most hogyan lesz a majmok BOLYGÓJA. Az az állapot, amibe Charlton Heston megérkezik kb. egy évtized múlva – márpedig ide érkezik, hisz két ikonikus szereplő már feltűnik a filmben, az űrhajó már úton van, ráadásul a kolónia is kb. elérte a földrajzi helyszínét. Hogyan lesz egy rakás jelbeszéddel kommunikáló majomból egy évtized alatt beszélő populáció – amikor gyakorlatilag egyetlen értelmes mondatokat kiadni képes állat marad köztük. Na jó, kettő…

S ha már itt tartunk: van egy új szereplő, akinek behozatala a történetbe volt ugye hivatott a film könnyedebb, viccesebb részét szolgálni. Nos, nem mondom, hogy ez semmi szinten nem működött, de néhány kacajt leszámítva inkább kínos volt számomra. A kreténség egy ideig cuki, egy idő után viszont már bosszantó, valahogy nekem a teljes kép vele kapcsolatban meglehetősen felemás – pláne úgy, hogy majdnem a jövőt kell alapozni a képességére. Tisztában vagyok vele, hogy talán ezt is csak én gondolom túl, hogy az írók szerint a dolgok majd csak úgy lesznek, maguktól, de ezen trilógia alapján, ezen történet alapján az én kis fejemben totál nem reális egy majmok uralta és irányította komplett Föld kialakulása. Még egy mozi kellene, amiben hihetően elmagyarázzák, hogyan is lett képes egy rakás makogó állat önszerveződni, e film után kitől tanultak meg beszélni – és ki patkolja a lovakat. Mert egy tanult barátom azt mondta, hogy a patkolt ló elbír egy gorillát…    

Ha viszont mindezek után úgy tűnik, nézhetetlen mozi lenne a Háború, nos azért természetesen messze nem az. Képi világa, látványa bámulatos, az öregedő Cézár új szint a CGI állatok között. A címében említett háború ugyan nem dominál a filmben – ahogy írtam, inkább egyfajta road movieba oltott bosszúfilm, megspékelve egy kis szöktetéssel – de a háború hangulata, a poszt apokaliptikus feeling megvan (jó volt a Coca-Cola kamion)… Az első mozi óta építkező társadalomkritika is átjött, annak ellenre, hogy itt komplett ökörség, amit az Ezredes kapcsán képbe hoztak. Néhány építkezési pont is nagyon bejött, különösen a némaság, és ha már AZ a kismajom feltűnt, jó poén lett volna a másik nevének említése is. Kétségtelenül nagy, látványos, szórakoztató nyári blockbuster lett ez a Háború, de ha az ember icipicit is próbál a történések mögé nézni, rájön, hogy ott bizony nincs semmi. Kár, a második epizód olyan jó volt.





65%



.

R2-D2 írta:

Majmok bolygója – Háború

Ha viszont mindezek után úgy tűnik, nézhetetlen mozi lenne a Háború, nos azért természetesen messze nem az. Képi világa, látványa bámulatos, az öregedő Cézár új szint a CGI állatok között. A címében említett háború ugyan nem dominál a filmben – ahogy írtam, inkább egyfajta road movieba oltott bosszúfilm, megspékelve egy kis szöktetéssel – de a háború hangulata, a poszt apokaliptikus feeling megvan (jó volt a Coca-Cola kamion)… Az első mozi óta építkező társadalomkritika is átjött, annak ellenére, hogy itt komplett ökörség, amit az Ezredes kapcsán képbe hoztak. Néhány építkezési pont is nagyon bejött, különösen a némaság, és ha már AZ a kismajom feltűnt, jó poén lett volna a másik nevének említése is. Kétségtelenül nagy, látványos, szórakoztató nyári blockbuster lett ez a Háború, de ha az ember icipicit is próbál a történések mögé nézni, rájön, hogy ott bizony nincs semmi.

65%

Nem olvastam még el részleteiben, mert előbb szeretném látni. Remélem, a héten még sor kerül rá, bár sajnos a napi egyetlen előadás elég béna időben van (délután 2).
Nekem viszont a látottakról valamiért a Jégkorszak ugrott be... Véletlen?
.

R2-D2 írta:

Majmok bolygója – Háború

Kezdjük a lényeggel (hátha ezzel sok olvasó idejét megspórolom): ez – a neten felelhető írásokkal szemben - nem egy dicsérő élménybeszámoló lesz. Azon kevesek közé tartozom ugyanis, akik eddig is hadilábon álltak ezzel az egész franchise-zal, Cézár felnövés történetével, az iszonyat elnagyolt és durr bele háttérrel, de ez a harmadik epizód már oly mértékben leszarja az ésszerűséget, hogy néha bizony már fájt. Annak ellenére, hogy a hossza 140 perc körül van, a legnagyobb fordulatai csak úgy megtörténnek, a felépített jellemek, események totál banálisan, csupán a dramaturgiának alárendelve omlanak össze. Ez még az elején talán annyira nem is szembetűnő – bár azért néhány hollywoodi sablon itt is befigyel –, ez leginkább a munkatáboros szakasztól lesz húsbavágóan kínos. De erről majd talán kicsit később – hisz nem ott kezdünk, oda el kell jutnia a road movienak (a hólepte Kaliforniában      )…

65%

Annyira jó, hogy nem nekem kellett leírni azt a szót, hogy "exodus", meg hogy "Mózes" ! Mert azért lássuk be, sokat nem kellett gondolkodni azon a történeten, amiben a kiválasztott majom a rabszolgaságból átvezeti népét a sivatagon az új otthonukba, az ígéret földjére... ahova maga a vezető már nem léphet be... És azon sem, ahogy ugyanitt a koncentrációs táborokat bemutatják. Cézár hátterét már ismerjük, a múltja itt megjelenő árnyait is, így annak nagyjából ilyen folytatást vártam, de nekem az Ezredes figurája is rendben volt a maga hollywoodi módján... nem olyan ritka elmebaj a teljes pusztításban látni egy fertőzés megállítását...

Ami nem volt rendben (előre kijelentve, hogy a táborba érkezésig nem volt nagyobb gond)...

Spoiler:

Azt kell viszont mondanom, mivel a film maga szolgáltat indokot arra a lappangó vírussal, hogy a benne levő emberek olyan hülyék, mint a fél seggem, így nekem ennyivel jobban belefértek a fentiek (az emberek tudnak úgy is agyatlanok lenni, hogy még tudnak beszélni )... Ahogy a hó is, mivel Kalifornia egy része a Sziklás-hegységben van, így konkrétan tele van sípályákkal meg havas hegycsúcsokkal (azon lehetne persze értekezni, hogy a hóhatárról lejönni, át a sivatagon egy nyíllal az oldaladban az mennyire hihető/nevetséges...). Azt is tudomásul kell venni, hogy ez a film egy olyan mozinak ágyaz meg, ahol a majmok lovagolnak, így kötelességük volt lovagló majmokat beletenni, még ha érzésem szerint ennek a stáb tagjai sem látták semmi értelmét, azért is nem adtak erre magyarázatot...

De ez sem lehet mindenre kifogás. Értem én, hogy ez tech-demo, így több minden megengedett, és hogy okok nincsenek, csak megtörténik, amit megkövetel a forgatókönyv... csak hát annak meg ilyen sztorival még Cézár személyes érintettségével együtt is bődületesen hosszú. Olyan jó lenne, ha a filmkészítők belátnák, hogy a nagyon művészi és nagyon tartalmas filmeken kívül mindennek túl sok a 120 perc feletti műsoridő, főleg ha semmibe révedő majmokkal töltenek ki hosszú perceket. Személyes véleményem egyébként az, hogy Cézár szájmozgása jobb volt az előző részben, és a "gondterhelt majom" ábrázat is többször szétcsúszott. Ezektől sem akaródzik több pontot adni rá, de mondjuk...

6,5/10 "fölé"
.

Niwrok írta:

Majmok bolygója – Háború


Ami nem volt rendben (előre kijelentve, hogy a táborba érkezésig nem volt nagyobb gond)...

Spoiler:

6,5/10 "fölé"
.

Ezeket pont így gondolom/gondoltam én is... csak spoilermentesen nem írhattam ki.  

Spoiler:

Niwrok írta:

Azt kell viszont mondanom, mivel a film maga szolgáltat indokot arra a lappangó vírussal, hogy a benne levő emberek olyan hülyék, mint a fél seggem...

 

Niwrok írta:

De ez sem lehet mindenre kifogás. Értem én, hogy ez tech-demo, így több minden megengedett, és hogy okok nincsenek, csak megtörténik, amit megkövetel a forgatókönyv...

 Ahogy említettem is vala...

Akkor ezt most nagyon egyformán láttuk. Szomorú, de ez van - pedig a második még mindkettőnknek bejött... többé-kevésbé...  



.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Majmok bolygója – Háború

Spoiler:

Spoiler:

...először meg nagyjából Mózesnél   . Mert ugyebár ő is így járt, nem juthatott be a Kánaánba a bűnei miatt   .

Bár az egyébként felmerült bennem, mekkora Kánaán a majmoknak egy sziklás bozótos pár fával, ahol igazából semmi élelem nincs nekik, és még mászni sem nagyon tudnak mire... De tudom, itt is a folytatás kötötte meg a forgatókönyvírók kezét.
.

.






Valerian és az ezer bolygó városa





Ami elsőre eszembe jut erről a filmről, az az, hogy bámulatos… sok sci-fit láttam már (azt hiszem, talán e fórumon ebben a zsánerben én vagyok jobban otthon), de ennyire látványos, ötletes, innovatív, részletgazdag hátterű és képi világút talán még soha. Ez az egész film, az első percétől az utolsóig nem csak a szokványos látványorgia néhány jó ötlettel, hanem egy 140 perces ötletorgia baromi jó és hangulatos látvánnyal. Ezt, így eddig talán csak Lucas és Cameron tudta, de ők sem ennyire sűrűen – a Valerianban az ember nem győzi kapkodni a fejét a hihetetlen mennyiségű fikción, ezt a filmet tényleg újra kell nézni párszor, és vélhetően minden egyes alkalommal lesz mit felfedezni benne…

Laikusoknak annyit mindenképp érdemes tudni az egészről, hogy a film alapja egy bizonyos Valerian és Laureline című francia képregény sorozat, aminek első epizódja 1967-ben jelent meg, s ami saját bevallása szerint óriási hatással volt Luc Bessonra. Igen, arra a Luc Bessonra, akire sok mindent lehet mondani, kétségkívül vannak gyengébb mozijai – de sem vizuális tehetségét, sem üzleti érzékét nem szabad elvitatni: előbbinek ékes példája a méltán közkedvelt Az ötödik elem, utóbbira pedig az európai kis Hollywood, a francia EuroCorp létezése és sikere. A lényeg mindebből pedig az, hogy a képzeletbeli minőségi inga, ami mondjuk Besson műveinek minőségét hivatott érzékeltetni, ezúttal a pozitív irányban lengett ki – majdnem a végletekig – ez a film önmagában egy csoda, ha ez a tengeren túl készült volna, mindenki maga alá vizelt volna gyönyörében… mert hogy ezt oda lehet tenni a legnagyobb hollywoodi blockbusterek mellé.

Engem már az első jelenetsorral, azzal a bizonyos montázzsal levettek a lábamról. Ahogy az Alfa Űrbázis (nem tehetek róla, az ilyen Alfa kapcsán asszociálok az Alfa Holdbázisra) történetét bemutatták, ahogy egyre előbbre járunk az időben, ahogy bővül az űrállomás, ahogy jönnek az idegen lények, az a kézfogásos képsorozat az számomra zseniális. Már itt lehet érezni a mérhetetlen kreativitást, ez a sok rengeteg faj, azok képessége, a békés egymás mellett élés és egymás tanítása, az Alfa felépítése és kihasználása (erről majd később lesz szó) egyszerűen bámulatos. Egy olyan jövőkép, ami a megszokottól eltérően ezúttal nem disztopikus, valami mérhetetlen optimizmus és melegség jellemzi, amit – bár én kedvelem ellenkezőjét is – kifejezetten jó érzés volt nézni. De még csak magamhoz sem tértem a felütés ámulatából, a történet rögtön elrepít egy olyan világra, amitől szó szerint leesett az állam: a Mül bolygó egyszerűen maga a csoda. Első blikkre a mesés trópusi képeslapok jutottak eszembe róla, annyira gyönyörű, megnyugtató az egész – megint csak tök jó érzés nézni egy fajt, ami ennyire harmóniában él a természettel (ld még Avatar)… az édes és látványos tortán meg csak hab mondjuk az a kis állat, amibe elől beletesznek valamit és azt sokszorosítva adja ki magából hátul. A konverternek hívott kis lény amellett, hogy végtelenül aranyos, egy kész kreatív bomba, mekkora ötlet már, hogy mindent sokszorosít: tök jól jönne egy ilyen nekem is… vagy bárki másnak. Azt már írtam máshol, mennyire is bírok új világokat, lényeket felfedezni, megismerni egy sci-fiben, mennyire is szeretem, ha az alkotók veszik a fáradtságot és elvisznek engem eddig nem látott helyekre… és itt ezt az első negyed órában megkaptam. Ráadásul valami eszméletlenül barátságos és látványos módon.

A filmmel kapcsolatban sok kérdés innentől kezdve nem volt. A két főszereplő, Valerine őrnagy (Dane DeHaan), illetve Laureline őrmester (Cara Delevingne) nekem az első perctől szimpatikus páros volt, hiába írták máshol, nekem tök tetszett (és elég is volt) az a bizonyos kémia közöttük. Van, aki a romantika kiteljesedésének hiányát rótták föl a filmnek, de nekem ez végig inkább egy buddy movie-nak tűnt, mint szerelmes filmnek – még ha az egyik szálban deklaráltan a két fiatal egymásra találása is volt a központi téma. A karakterekre ezúttal csak pár szót pazarolok: mindkettő ügynök a maga nemében tök jól megírt és eljátszott figura, s bizony nekem teljesen bejött a kettejük köré írt humor is. Ez, így, ebben a világban teljesen rendben volt, mint ahogy az amúgy nem túl magvas gondolatokat és nem túl eredeti fordulatokat felvonultató történet is. Túl sokat erről sem érdemes írni – részben mert mindenki merüljön el benn maga, részben meg mert valóban egyszerű és kiszámítható… no de milyen is legyen egy képregény sci-fi sztorija? Van a két ügynök, akiket megbíznak a feladattal, azt természetesen elvégzik, majd természetesen rájönnek egy államközi titokra, megmentik egymást néhányszor és kész. Közben azért nagyjából hamar kiderül, ki melyik oldalon is áll, túl sok meglepetés nincs is azon az úton, amin járnak – sokkal fontosabb itt az, ahol járnak. És amit mi ott látunk.

Egyik ámulatból a másikba estem. Már az első küldetés helyszínén is csak tátottam a számat, a többdimenziós piac egyszerűen beszarás, az a sok idegen lény, az egész környezet simán elférne a Tatuinon is. Nekem egyébként a sivatagi hangulat miatt a John Carter is beugrott: a fiú és a lány akciója a némi túlzás ellenére is magával ragadó volt. Annyi, de annyi mindent lehetne csak erről a bolygóról, a piacról, az egész világról írni, hogy akár holnapig írhatnám… aztán még csak ekkor jött az „Otthon, édes otthon”… mármint az Alfa. Mintha csak Coruscantra tévedtem volna, elképesztő élmény volt látni azt a sok-sok csodát, azt a rengeteg ötletet, amit a különféle lények ( kacsacsőrű emlősök    ) lakhelye és képessége köré felépítettek. Millió apró dologra figyeltem fel még így is, hogy lóhalálában rohantuk az Alfa mélyére, az az üldözés például megint csak a Coruscantra emlékeztetett – és nem, nem a Valerian lop a SW-tól. Sokkal inkább inspirálta Lucast e képi világ… Az egyetlen dolog, ami kicsit talán kizökkentett a moziból, az a kb. negyed órás kitérő volt ott lenn, azoknál a pörölyfejű lényeknél, no meg előtte az alakváltó tánca. Az szerintem hosszúra sikerült – s a történet szemszögéből is feleslegesnek gondolom ezt a vacsorás jelenetet: annyira nem lett humoros, mint lehetett volna, és a film korábbi kreativitásán is némi csorba esett az idióta vonulással (még ha a kaják jók is voltak). Szerencsére a finálé rendesen kárpótolt mindenért, tök jó volt, ahogy minden és mindenki a helyére került – a gyöngy, a konverter, a nép és a két szerelmes is. Persze, önmagában csak egy sablon happy end az egész, de a dolgok mögé nézve itt is érezni azt a pozitív kisugárzást, ami tulajdonképp az egész mozi jellemezte.

A csúcsra járatott kreativitás egy percig sem vált hiteltelenné, a hajmeresztő kütyük, lények és látvány egy XXVIII-ik századi történetben bármilyen mennyiségben jöhetnek. Valahogy így is szeretem elképzelni a jövőt – ha az emberiség nem pusztítaná el magát addigra, akkor ez az egész nem is annyira utópia. A fajok egymás mellett élése, egymástól tanulása mérhetetlen potenciált rejt – és akkor csak halkan jegyzem meg azt a finom kis fricskát, miszerint csakazértis az embereknek kell a vezető szerepet betölteni a világban… a film szerint is. Pedig aztán a fiatal ügynökök mellett engem nem is az ismertebb színészek emberi karakterei hoztak lázba, hanem sokkal inkább az idegen lények: teljes SW feeling kapott el akár a piacon, akár az Alfa mélyén jártunk. A Mül lényei, az Avataros kecsességükkel például egyértelműen ellopták a show-t az emberek elől. Sok amerikai produkció elvérzik a túltolt történeten, vagy az eszementül felpörgetett látványon, sok más mozi a ráköltött dollármilliók ellenére is keserű szájízt okoz a nézőkben nagyvonalúsága, átgondolatlansága miatt, amikor a részleteket, az ok-okozat összefüggéseket nagy ívben leszarja. A Valerian sikere ezzel szemben az, hogy fogott egy tényleg egyszerű, de érthető és átélhető sztorit, néhány tök szimpatikus szereplőt (ember, idegen lény vegyesen) és egy soha nem látott háttér előtt játszatja el a történetet. Így, ilyen egyszerű: nem kell ahhoz sok, hogy az ember jól érezze magát egy filmen. Ez a mix a szórakoztatás magasiskolája, amiben nem a hülyeségeken, a felesleges időugrásokon, meg nem magarázott dramaturgiai elemeken kell rágódni, itt sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy elveszünk a részletekben. Pontosabban, hogy nem veszünk észre valamit – első nézésre. Még szerencse, hogy többször is meg lehet majd nézni…

Ahogy írtam ezt az egészet, a sok pozitív emlék hatására egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy talán a moziból kijövet még szigorúbb is voltam a filmmel, mint kellett volna – pedig a széles vigyor már akkor is ott ült az arcomon. Azt hiszem, a héten elviszem rá a gyerekeket is (ja, mert azt el is felejtettem írni, hogy végre egy tök jó családi film – amit értenek és élveznek a kisebbek is). Ha még írnék három oldalt, lehet még feljebb is menne a tetszési indexem, így marad a



85%


Ami jó, az jó.  




.

R2-D2 írta:

Valerian és az ezer bolygó városa

Ami elsőre eszembe jut erről a filmről, az az, hogy bámulatos… sok sci-fit láttam már (azt hiszem, talán e fórumon ebben a zsánerben én vagyok jobban otthon), de ennyire látványos, ötletes, innovatív, részletgazdag hátterű és képi világút talán még soha. Ez az egész film, az első percétől az utolsóig nem csak a szokványos látványorgia néhány jó ötlettel, hanem egy 140 perces ötletorgia baromi jó és hangulatos látvánnyal. Ezt, így eddig talán csak Lucas és Cameron tudta, de ők sem ennyire sűrűen – a Valerianban az ember nem győzi kapkodni a fejét a hihetetlen mennyiségű fikción, ezt a filmet tényleg újra kell nézni párszor, és vélhetően minden egyes alkalommal lesz mit felfedezni benne…

Ahogy írtam ezt az egészet, a sok pozitív emlék hatására egyre inkább érett bennem a gondolat, hogy talán a moziból kijövet még szigorúbb is voltam a filmmel, mint kellett volna – pedig a széles vigyor már akkor is ott ült az arcomon. Azt hiszem, a héten elviszem rá a gyerekeket is (ja, mert azt el is felejtettem írni, hogy végre egy tök jó családi film – amit értenek és élveznek a kisebbek is). Ha még írnék három oldalt, lehet még feljebb is menne a tetszési indexem, így marad a

85%

Én is úgy emlékeztem, hogy ez azért nem ennyi volt eredetileg ...

Nem is tudnál, de nem is kell neked úgy írni róla, mintha nem az SW-vel szemben tetted volna mérlegre, hogy "Ja, itt benézünk Jabbához, aztán ott van Coruscant... meg az űrhajó is tökre a Sólyom...", és talán téged lepett meg a legjobban, hogy a Valerian ugyan jobb nem lett, de állta az összemérést , pedig az SW-nek van 40 évnyi meg egy könyvtárnyi előnye . Mert ugyan nem rágja a szádba a saját szabályait, de elfogadod a létezésüket, mert egy egyszerű történetet is meg tud színesíteni a sok kis mellékzöngével, és mert tudott kicsit ifjúsági is lenni a komoly morális kérdései mellett is.

Besson azt mondta, hogy ezt a filmet a tízéves önmagának csinálta, és elérte vele, hogy akár negyvenen-ötvenen túl is közel abba az állapotba juttatta el a nézőit, amilyenben mondjuk az SW után lehettek annak első megnézésekor .

.

Niwrok írta:

Valerian és az ezer bolygó városa

Nem is tudnál, de nem is kell neked úgy írni róla, mintha nem az SW-vel szemben tetted volna mérlegre, hogy "Ja, itt benézünk Jabbához, aztán ott van Coruscant... meg az űrhajó is tökre a Sólyom...", és talán téged lepett meg a legjobban, hogy a Valerian ugyan jobb nem lett, de állta az összemérést   , pedig az SW-nek van 40 évnyi meg egy könyvtárnyi előnye . Mert ugyan nem rágja a szádba a saját szabályait, de elfogadod a létezésüket, mert egy egyszerű történetet is meg tud színesíteni a sok kis mellékzöngével, és mert tudott kicsit ifjúsági is lenni a komoly morális kérdései mellett is.

Besson azt mondta, hogy ezt a filmet a tízéves önmagának csinálta, és elérte vele, hogy akár negyvenen-ötvenen túl is közel abba az állapotba juttatta el a nézőit, amilyenben mondjuk az SW után lehettek annak első megnézésekor   .

.

Ehhez nincs mit hozzáfűznöm.

Hétfő óta zakatolnak a képek a fejemben, mindig jut eszembe új dolog, lény, ötlet... ilyet tényleg csak a SW esetén éreztem eddig.

Az a vacsorajelenet tiszta Indiana Jones 2 volt...

.






Dunkirk




A Dinamó-hadművelet során a brit haderő több mint 300 000 szövetséges (brit, francia és belga) katonát mentett ki a német csapatok által körbezárt Dunkerque térségéből 1940. május 26. és június 3. között. A Brit Expedíciós Haderőt, illetve a francia és belga hadsereg katonáit az 1940. május 10-én megindított franciaországi hadjárat során szorította vissza a La Manche partjára a német Wehrmacht, amely előtte még lerohanta és elfoglalta Hollandiát, Belgiumot és Luxemburgot is. A német harckocsik, miután gyakorlatilag kettévágták a frontvonalat, május 20-án értek ki a csatorna partjára, majd hamarosan támadást indítottak a legfontosabb kikötővárosok – Calais, Boulogne-sur-Mer és Dunkerque – ellen. Május 26-án elesett Calais, és ezen a napon kiadták a parancsot a bekerített katonák evakuálására. És igazából ezen a napon kezdődik filmünk… legalábbis nagyjából…

Egyébként már a cím is zavaró kicsit. Mi, itthon – már aki icipicit és képben van a törivel – ezt az eseményt, helyet, csatát ugyan mindig is a dönkerinek ismertük, de az eredeti, francia Dunkerque írásmód alapján – véleményem szerint, jobb, tisztességesebb és érthetőbb is lett volna, ha ez lett volna a film címe. De mindegy, angol a világnyelv, angolul meg ezek szerint Dunkirk a Dönker… csak azért picit fura, hogy egy francia helyszínt azért angolul kell hívni, mert Hollywood (még ha koprodukcióban is) úgy kívánja meg. Ez persze a tényen nem változtat: a Dunkirk így is egy kifejezetten erős háborús eposz lett, Christopher Nolan újabb nagyszerű filmje – azonban ez a mozi sem a nolani életműben, sem a háborús filmek széles választékában nem a legjobb darab. Magam részéről ugyanakkor meglehetősen örülök, hogy hosszú idő után végre ismét moziban is láttam valami jó filmet, végre van egy nevező az idei TOP 10-be, de ezzel együtt abban az eufóriában mégsem tudok elmerülni, ami most ezt a filmet netszerte övezi. Vannak gyenge pontjai, amikkel együtt is jó – viszont amik nélkül simán csúcsra érhetett volna. Az első és legfontosabb ezek közül pedig a roppant érdekes, ámde balul elsülő történetvezetés: rendesen káoszt képes okozni a három időpontból, három történeti szálon elindított, egy katarzis felé tartó eseménylánc – pláne úgy, hogy a szereplői néha annyira lényegtelenek, hogy még csak nevük sincs.

Nem először látunk ilyet, hogy egy film csúcspontjához több lépcsőben, több nézőponton át jutunk el – Nolan nem találta fel a spanyolviaszt – de ennyire nulla háttér információval indítani ezt a mesélést meglehetősen ... lélektelen volt. A móló – 1 hét: fiatal angol osztag közeledik a dunkerque-i partokhoz, lassan, de kissé felelőtlenül haladnak a kihalt utcákon, a felelőtlenségnek pedig ára is van, az épp szarni készülő (tényleg, mi lett vele?    ) főhősünk is csak nagy szerencsével jut le a partra. A film első pár percére különösebb panasz nem lehet, rendesen beszív az egész, megalapozza a hangulatot: feszült, izgalmas, durva, mindez pedig kiegészülve a TDK Why so Siriousára emlékeztető zenével igazán maradandó és emlékezetes nyitány. Ebből zökkent ki a következő,  A tenger – 1 nap című fejezet, amiben egy angliai kikötőbe kapcsolva látjuk, hogy a lelkes amatőr tengerészek épp átkelni készülnek a Csatornán. Itt jegyzem meg, hogy bármennyire is fontos volt a valós események szemszögéből ez a civil segítség, a mozinak kifejezetten rosszat tett a kezdetben viszonylag ingerszegény szál… ráadásul, a kis srác hajóra lépésének már ekkor tudni lehetett a végét. Ez amúgy 6 nappal később játszódik, mint a nyitó jelenet – de ekkor még az emberben ez nem tudatosul. Mint ahogy az sem, hogy az A levegő – 1 óra szálat is elhelyezze a képzeletbeli idővonalon – magamat tapasztalt filmnézőnek tartom, de ez a bontás, így, ennyire nulla magyarázattal és ráhangolódással inkább megkavart, mint berántott volna…

Tudom, hogy kevesen olyan bátrak, hogy filmnézés előtt olvasnak kritikát/ajánlót az adott alkotásról – ha mégis van itt olyan, akkor azoknak felhívom figyelmét arra, hogy ezeket tartsák észben: könnyebb lesz eligazodni a mozi szerkezetén. Ez a hármasság ugyanis végig megmarad – természetesen azt az egy célt szolgálva, hogy egy nagy, film végi eseményben és katarzisban csúcsosodjon ki. Vannak amúgy ennek a szerkezetnek egészen látványos előnyei is: én legalábbis élveztem, mikor az egyes szálak jelenetei összekapcsolódnak, mikor mondjuk egy légi csata két nézőpontból is terítékre kerül – kár, hogy közben óhatatlanul kerülünk más időpontba és más helyszínre is. Meglehetősen illúzió és hangulatromboló – a zene ellenére is – volt, mikor például az A móló éjszakai eseményei után hirtelen az A tengeren vagyunk: egyrészt az addig esetleg jól adagolt feszültség válik köddé, másrészt meg a folyamatosan változó időjárási körülmények a háttérben bizony hagynak az emberben némi bizonytalanságot. Nálam például többször volt az, hogy azon külön gondolkodni kellett, hogy lehet az egyik képsoron köd, a másikon vakító napsütés – és akkor nem mindenáron a kákán keresem a csomót, hanem néha bosszantóan feltűnő volt az egész. Ezen kívül ugyanakkor a néző megszokta, hogy minden filmnek van egy íve, történeti és érzelmi vonalon egyaránt, itt ez az egész a koncepció miatt elveszik – pedig amit Nolan magából a dunkerque-i csatából bemutat, ahogy azt a kilátástalanságot és óriási veszélyt érzékelteti, az nekem nagyon bejött.

Mindenekelőtt ugyebár az A móló című fejezetben: ahogy az újsütetű bajtársak az életükért futnak a hordággyal a német bombázások közepette, amilyen szerencsejáték volt önmagában az életben maradás azon a partszakaszon, az nagyon tetszett – számomra hiteles és életszerű volt minden, tök jól átjött a kimenekítés minden nehézsége. Nolan pedig azzal, hogy gyakorlatilag a kettő/három bakát követi a kamerával, még úgy is tök személyessé képes tenni az egészet, hogy gyakorlatilag semmi háttértörténetük nincs: a néző tényleg velük együtt lélegzik, s egyúttal szurkol is nekik, hogy sikerüljön kijutni Franciaországból. Nem is tudom, volt-e akár egy pillanat is, amikor nem hittem el, hogy ezt mindnyájan túlélik… jó, nagyon jó és jó összerakott az első szint, legalábbis az, ami a kiskatonákra épül. A Cillian Murphy által életre keltett névtelen katona kényszeredett eredettörténete talán kissé ki is lóg ebből a képből – mint amúgy vele az egész második szint… jó, persze a végére kell egy hajó, de akkor is. A harmadik szint, a három Spitfire géppel, a légi csatákkal viszont tényleg zseniális: Nolannak sikerült teljesen testközelbe hoznia a II világháborút a levegőben. Azt ugye nem igazán tudjuk ellenőrizni, a légi jelenetekből mennyi a valóság, de amit itt látunk, az hihetőnek tűnik. Egyébként is: valahogy az egész elmesélt sztoriban nekem egy percre nem merült föl az, hogy ez vajon tényleg így történt-e, sokkal inkább a mesélés szerkezetén mérgelődtem. És még valami: ha valaki azon morfondírozna, miért és hogyan is sikerült ez az egész, miért és hogyan is volt az, a számbeli és technikai fölényben lévő németek nem csináltak mészárlást a parton, akkor olvasson utána kicsit… nem, nem a film elnagyolt, ez állítólag Hitler utasítása volt. És állítólag máig egyik legvitatottabb döntése…

Én a történelmi hűségen menet közben nem is rágódtam, a fenti információkat utólag szedtem össze – a moziban próbáltam teljesen átadni magam Nolan víziójának. Ez többé-kevésbé sikerült is, a sokak által szidott zene nekem rengeteget segített ebben. Önálló albumként vélhetően képtelen lennék végighallgatni, de kép aláfestő soundtracknak egészen kiváló: valami elemi erővel hat az ember idegrendszerére és csak tolja föl a feszültség potméterét. A Dunkirk annak ellenére izgalmas mozi lett, hogy gyakorlatilag az egész szerkezete meg kívánja ezt akadályozni, a látványára, a korrajzára az égvilágon semmi panasz nem lehet (azt én nem is igazán veszem hibának, hogy nagyjából 1000 statiszta volt hivatott érzékeltetni a több tízezres tömeget, ez van mindenhol).  A két-három állandó Nolan színész kvalitása ugyebár nem megkérdőjelezhető, ők tették dolgukat – az élet és a forgatókönyv most kissé szürkébb szerepet szánt nekik: mert ebben a filmben nem a tipikus világmegmentő egyedi hősök vannak, hanem mindeni az… ebből kifolyólag pedig nincs is túlmisztifikálva jóformán senki. Az ismeretlen fiatal srácok pedig, akik nagy része eddig nem is nagyon állt mozifilmben kamerák előtt, szintén hibátlanul tették dolgukat, ebben a nolani pokolban telesen jól átadták a túlélés szinte lehetetlen küldetését – annak ellenére, hogy a Dunkirk meglehetősen visszafogott és családbarát erőszak és sérülések terén. Látszik, hogy Nolan nem Gibson…

Az már csak hab a tortán, hogy a mozi végén szóba került az a bizonyos Churchill beszéd, amit én az Iron Maiden ’84-es albuma óta ismerek, de mindeddig lusta voltam utánanézni és elhelyezni az egészet térben és időben. Nos, most már tudom, hogy az Aces High nyitószövege ez után a dunkerque-i csata után mondódott el a brit parlamentben… sőt, azt is tudom már, hogy talán ezeknek a Spitfire pilótáknak is emléket állít a dal: így meg mennyivel jobb már a filmre gondolni, ha az ember dúdolhat hozzá egy kis Iron Maident. És így már sokkal könnyebb is ugye jó értékelést is adni… bár… ez igazából az első percektől nem volt kérdés. Tetszett, szeretem a háborús filmeket, Nolant, s bár ez a csomag lehetett volna jobban a szájízem szerint is, így is




80%



Ui: Arra viszont csak a fejem tudom fogni, ha valaki azt szóvá teszi (USA Today újságírója) – egyáltalán eszébe jut!!! – hogy a moziban kevés a nő és nincs benn színes bőrű főszereplő… a PC-s anyád…  



.

.






Better Call Saul S3







Végre!!! Végre, 2 évad (két és fél) várakozás után előkerül SAUL!!! Végre van értelme a címnek, az egész koncepciónak – még ha a Breaking Bad szűz nézőnek továbbra sem lehet halványlila fingja arról, miért is kell egy komplett sorozatot szentelni egy…khmmm… reklámszakembernek…  

Ugye, úgy kezdődött az egész, hogy volt a kultikus, elemeiben zseniális, ámde azért nem tökéletes (A légy    ) anyasorozat, a Breaking Bad (BB). Ennek egyik szereplője volt egy bizonyos Saul Goodman nevű ügyvéd, az alvilág ügyvédje, aki hajlamos volt jó pénzért bizonyos ügyekben az átlagostól eltérő szabadságot használni, az átlagostól eltérő megoldásokat alkalmazni – s bizony járni a másik oldalon is. Nos, ahogy korábban már írtam erről, a Better Call Saul (BCS) ennek az embernek az eredettörténete, az egész koncepció csak és kizárólag arra van kihegyezve, hogy az itt szereplő Jimmyből hogyan és milyen úton válik majd az a bizonyos Saul, akit ismerhetünk. A korábbi évadok ( S1, S2 ) ugyanakkor inkább váltottak ki belőlem unalommal kevert csodálkozást, miszerint most mit is akarnak az írók a karakterrel - de ez, ez a harmadik évad végre elhelyezte az egészet abban az univerzumban, amit hiányosságai ellenére roppant mód kedvelek. A BCS évadok közül messze ez a legjobb, de talán még a BB elejére is befér a BCS harmadik etapja. Ugyan kicsit nehezebben rázódtam bele, de aztán egészen kiváló élmény volt, ahogy Jimmy harcol a világgal, tesójával és saját magával, egészen kiváló élmény volt felismerni, felfedezni azt az utat, amit az írók Jimmynek szántak, amin eljutunk a BB kezdetéig. Az más kérdés, hogy továbbra is azt gondolom, hogy részben túl messziről indították a háttértörténet, részben meg iszonyat zavaró ( és amúgy idióta dolog) 10 évvel idősebb színészekkel forgatni egy hat évvel korábban játszódó cselekményt…

Az egész megint úgy kezdődik, ahogy szokott: a BB utáni jövőből látunk egy kis epizódot Saul életéből – eddig sem volt igazán kétségem arról, hogy minden ilyen szösszenet egy nagyobb kép része, de most talán már azt is sejteni lehet, mire is megy ki a játék. Egy padlóról sokszor felálló, gyakorlatilag mindent túlélő, ámde mindenét feladni kényszerülő ügyvéd mihez kezd egy gyorsétteremben magával, a múltjával… nem gondoltam volna, hogy ebben az irányban indulnak el az írók, de most már sejtem, hogy tervezik lezárni Saul Goodman történetét. A kis megszokott kitérő után aztán rögtön bele is csapunk a lecsóba, mégpedig a BCS másik szálát is használva: a korábbi/későbbi bérgyilkos, Mike próbálja lenyomozni, ki, miért és hogyan akadályozta meg, hogy kinyírhassa az öreg Salamancát…    ez pedig a BB legjellegzetesebb, de ugyanakkor talán legkínosabb dramaturgiáját használva. Mike gyakorlatilag egy epizódon keresztül nem szól semmit, csak szétszed egy autót, néhány tanksapkát, no meg követ és figyel – a maga módján jó ez az eseménylánc, de visszarázódni valamibe egy év után kifejezetten lassú és unalmas felütés lenne. Még szerencse, hogy a váltótárs, Jimmy és bátyja, Chuck szála már jóval több izgalmat és érdekességet tartogat, tekintve, hogy a két McGill fivér a múlt évadbeli Jimmy ügylet után végképp háborús viszonyba került egymással. Nagy vonalakban megint csak ez lesz a BCS két fő csapásiránya, mármint Mike és Jimmy külön szála, amik persze néha keresztezik egymást, összekapcsolódnak, és amik külön-külön szépen, lassan egyre közelebb kerülnek a BB nyitányához.

Én nem igazán tudok választani a kettő közül. Mike történetében ugye feltűnik az a Gus Fring, aki a BB egyik legikonikusabb alakja volt, aki miatt az anyasorozat oly sok kellemes (?) percet okozott. A nosztalgia is rögtön működik, tök jó volt megint belépni egy Los Pollos Hermanos csirkés gyorsétterembe… és rohadt jó volt az egész viszonyrendszer, annak átalakulása Gus, Mike és Hector Salamanca között. Külön tetszett (megint) Nacho figurája, az a komplett eseménylánc, ami az öreget oda és olyan állapotba juttatja, amiben megismerjük majd… legalábbis vélhetően, mert ott konkrétan még nem tartunk. De mondhatnám a Kartelles pénzátadást azon az ominózus medenceparton is, ahol majd a mérgezett tequilát issza mindenki: kétségkívül eltalálták azokat a sarokpontokat, figurákat, amiket érdemes behozni a sztoriba, megdobogtatva velük a rajongók szívét és kiegészíteni, és egyúttal hangulatossá téve az aktuális sztorit. A korábbi évadok majd minden ellenérzése elszállt, Mike tök hitelesen és logikusan kerül közelebb ahhoz, aki majd lesz – nem tudom, tényleg kell-e ehhez négy, öt évad, majd meglátjuk –ahhoz a Gushoz hű, profi takarítóhoz, aki meghatározó mellékszereplő volt a BB-ben.

Az amúgy, hogy Mike szála, az egész kartelles, Salamancás dolog tetszett, az annyira nem is meglepő, a korábbi évadokban is ezek jelentették a túlélést és a túlnézést (már az öreg miatt alapból, aki zseniális    ). Viszont az, hogy ebben az évadban Jimmy szála ennyire jó lett, hogy még az exrendőrös gyorséttermes sequelt is felülmúlja, az kétségkívül meglepő. Mintha az írók csak most kapcsoltak volna, miért is kezdték el ezt a spin-off sorozatot, mintha most jöttek volna rá, ki is itt a címszereplő. Az csak egy dolog, hogy végül is egészen kiváló módon hozták képbe Saul Goodman nevet, de amellett végig, 10 epizódon keresztül építkezve juttatták el főhősünket ahhoz nagyon közeli állapotba, amiből majd a kis iroda kialakul. Kezdtünk ugyebár egy rettentő mély családi konfliktussal, amiben Jimmy bátyja kihasználja tesója vallomását, és magnókazettára veszi azt – egyetlen célja, hogy öccsét eltiltassa az ügyvédi hivatástól. A maga nemében kiváló kis dráma ez, amiben rengeteg hétköznapi kérdés is felmerül, többek között a testvéri szeretet kontra egyéni ambíció kérdése… aminek kemény lezárása Chuck dumája Jimmyhez, miszerint ő sosem szerette igazán őt. Külön tetszett, hogy ezen az úton végre eljutunk a bíróságra, ami epizód az egész sorozat egyik legjobb fejezete lett, elhozta a korábban annyira hiányolt tárgyalótermi drámát, méghozzá rettentően magas színvonalon. Amik és ahogy ott történtek, az egyszerűen zseniális volt számomra. Az egész testvéri civakodás pedig csak egy útjelző oszlop simlis Jimmy történetében, egy annak vélt lezárása egy fontos mérföldkő abban, miért is lett a karakter az, ami. A mindenáron bizonyítani vágyó, alapból rendesnek tűnő, tehetséges Jimmyből a majdani Saul Goodman… ez az igazán mély, emberi sorsot befolyásoló ütközet két testvér között volt az egyik, ami Jimmyből Sault csinál… majd. A másik valahol egyértelműen Kim kell, hogy legyen, s bár nekem nem volt mindig teljesen egyértelmű a két figura (üzlettárs) egymáshoz való viszonya, a férfi és a nő kapcsolatában kétségkívül ott a konfliktus magja. Valami, valamikor valahol majd történni fog, aminek hatására Saul figurája megjelenik – ez, így visszaolvasva kicsit skrizofrénnek tűnik, de nem tudom jobban elmagyarázni.  

Még csak azt sem tudom mondani, hogy Jimmy saját egoizmusa és pénzéhessége miatt rombol le maga körül mindent – egyszerűen a törvények tág határok közt alkalmazása, a kényszer (esetünkben az egy éves eltiltás) szülte etikátlan viselkedés eredményezi azt, hogy célját bár eléri, de közben lassan mindenki megutálja. Ékes példája ennek az egész öregasszonyos vonal, egy újabb katalizátor ahhoz, hogy az ezen az úton szerzett haszon bizony áldozatokkal jár – a kérdés csak az, hogy a karakter mikortól fogadja el azt, hogy a cél szentesíti az eszközt alkalmazása esetén a háborúban halottak maradnak a földön. Most pedig még úgy tűnik, Kim az, aki azt a bizonyos féket nyomja, még ő az, aki kordában tudja tartani Jimmyben lévő „vadállatot” – de tekintve, hogy a lány a BB-ben nem szerepel, érdeklődéssel várom, mikor és miért szabadul el Saul… az elektromágnesességallergiás Chuck esetében elméletileg már tudjuk, ugyebár. Amúgy, nagyon tetszett Jimmy minden egyes kis trükkje, pénzkereseti forrása, amiket képes bevetni a cél érdekében – szégyen, vagy nem, én teljes mellszélességgel mellette voltam.  

A lényeg, így a végszó tájékán, hogy messze ez volt eddig a legjobb BCS évad. Végre látszik, ki hová tart, nagyon jók azok a sorsfordító események, motivációk, amik ezt az utat egyengetik. Persze, az írók ezt már tudhatták előre, de én csak most éreztem először azt az átgondoltságot, ami kell ehhez az egészhez: ahogy mondtam, szerintem kicsit távolról indították a sztorit, a legelején még nem lehetett látni az út végét. Most már igen, ráadásul azzal, hogy okosan – nem túltolva – beemelnek egy-egy későbbi figurát az anyasorozatból, tök jó személyessé és rajongóbaráttá teszik az egészet. Az első percektől úgy éreztem, hogy a BCS egy BB fan service, ez áll még most is, viszont most először gondolom azt, hogy önmagában is élvezhető a sorozat, ami két figura sorsát, jellemfejlődését mutatja, hogy is kerültek a törvény másik oldalára. Kíváncsian várom, lesznek-e az írók annyira tökösek, hogy akár Jesse-t, akár Waltert egy-egy cameo erejéig beemeljék a sztoriba – és mindezt sikerülne-e izzadtságmentesen megoldaniuk… és ezek után bizony kíváncsian várom immár a következő évadot is. Most már komolyan érdekel, hogy lesz a reklámügynökből ügyvéd… az Ördög Ügyvédje.




80%



.