Niwrok írásai 2.0

.
Űrdongó / Bumblebee




Nem állok túl jól a fogadalmakkal, az újéviekkel sem... Ezt a testalkatomnál már csak az a tény mutatja jobban, hogy miután a Transformers: Az utolsó lovag az egyik leggyalázatosabb antifilm volt, amit láttam (és csak azért nem "végigszenvedtem", mert a felénél otthagytam), és megígértem, hogy nincs az az isten, hogy én még egy ilyen ultraszarra pénzt és időt áldozzak... hát, elcsábultam az előzetestől.

Tettem ezt azért, mert a megkésett bevezetőnek szánt film keretében a stáb visszanyúlt ahhoz a stílushoz és korszakhoz, ami számomra a Transformers. Hiába volt még a járművekké átváltozó átlag robothoz képest is abszurd például a pisztollyá vagy kazettás magnóvá átalakuló Shockwave és Soundwave, nekem ők a legemblematikusabb szereplői ennek a franchise-nak Optimuson kívül. Ha csak pár jelenet erejéig is, de végre őket láthattam CGI-vel megcsinálva, ahogy Optimus Prime is csak egy kis digitalizációt kapott az 1980-as évek végén látott alakjához képest. Ami igazán Transformers, az kb. az első öt perc a cybertroni háború és a menekülő Autobotok képeivel, akik bujkálva gondolják megszervezni az ellenállást, a robotharccal, a folyamatos oda-vissza alakulásokkal... és onnantól gyakorlatilag egy teljesen másik film veszi kezdetét.

Mert más nagyon is betartotta az ígéretét. Michael Bay ezúttal csak producere a filmnek (ahogy amúgy Spielberg is), így új rendezőt (Travis Knight) és új forgatókönyvírót (Christina Hodson) kapott ez a kis mellékszál. Ők ketten pedig (feltehetően a stúdió utasítására, de minimum beleegyezésével... és megincsak megemlíteném Spielberget...) sokkal inkább egy ifjúsági filmet gondoltak ráépíteni a gépi alapokra, mint hogy a sokadik robotgyepálást megcsinálják (arra továbbra is ott van Bay, aki már a 7. és a 8. részt is bejelentette... ). Nem véletlen, hogy nem is szerepel a "Transformers" a címben, mert miután Űrdongó a mentőkapszulájában megérkezik a Földre, és egy éppen arra paintballozó kommandós csapat meg egy, a kabint követő Álca működésképtelenné amortizálják a hangrendszerét és a memóriáját, végső rejtekhelyként felveszi egy roncs sárga VW bogár alakját, és ebben a bábállapotban tölt el jó pár hónapot, amíg egy Charlie nevű tinilány rá nem bukkan, egy bontóműhely ponyvája alatt. Onnantól Űrdongó szerepe csaknem végig kimerül abban, hogy óriásira nőtt robot-kölyökkutyaként (az amnézia ugye...) mindenféle galibát okozzon, leginkább azzal, hogy óvatlanul lever és összetör dolgokat, és abban, hogy ezeket követően bűnbánó szemekkel behúzódjon egy sarokba... a Transformereket pedig mindössze kettő darab robot képviseli, akik a lázadó Optimust és az Autobotokat akarják levadászni.

Minden más, a film bő kétharmada így inkább olyan, mintha a Disney rakta volna össze, kb. a Kicsi kocsi újra száguld vagy az E.T. szintjén, csak egy kicsivel drámaibb lett mindez, mert hát ugye ennyit változtak a trendek; cserébe az egész nyakon lett öntve egy jó nagy adag nosztalgiával. Mint az előző részben, itt is van bütykölgetős autószerelő tinilány, aki a nemrég elhalálozott apja emlékének adózik azzal, hogy minden működésképtelen roncsot megpróbál beindítani, a másik ilyen érzelmi kötelék meg a toronyugrás. Természetesen mint minden kamaszt, őt sem érti meg senki; az iskolában ő a kivülálló, a különc, akit a népszerűbb diákok szivatnak, és a családjával sem találja a hangot, mert Charlie szerint az anyja túl gyorsan lépett túl a gyászon, és új élettársat hozott a házhoz. Barátja is talán csak egy van, a szomszéd Memo, aki az esetlen tiniszerelem és a csetlő-botló mellékszereplő feladatát látja el ebben a gigantikus sablonhegyben. És velük még a csetlő-botló óriásrobottal együtt is inkább lett ez egy közhelyes családi dráma, mint bármi más.

De az Utolsó lovag volt annyira rossz, hogy már a sablonosan unalmasnak is tudtam örülni. A lapos sztorit a '80-as évek végének hangulata és az ehhez összeválogatott zenék viszik el leginkább a hátukon, és ha nem egy harci robotot képzeltem Űrdongó helyére, még a sztori is tudott működni. A bejglikóma mellé még jól is esett egy ilyen légüres kis semmi.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Űrdongó / Bumblebee

De az Utolsó lovag volt annyira rossz, hogy már a sablonosan unalmasnak is tudtam örülni. A lapos sztorit a '80-as évek végének hangulata és az ehhez összeválogatott zenék viszik el leginkább a hátukon, és ha nem egy harci robotot képzeltem Űrdongó helyére, még a sztori is tudott működni. A bejglikóma mellé még jól is esett egy ilyen légüres kis semmi.


6,5/10
.

Pedig ezt nagyrészt dicsérik...

Nem igazán csináltál kedvet hozzá, a Ragadozó városok jobban érdekel, de lehet, jövő héten (végre lesz szabadnapom!!!!) megnézem...

Addig is köszi.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Űrdongó / Bumblebee

De az Utolsó lovag volt annyira rossz, hogy már a sablonosan unalmasnak is tudtam örülni. A lapos sztorit a '80-as évek végének hangulata és az ehhez összeválogatott zenék viszik el leginkább a hátukon, és ha nem egy harci robotot képzeltem Űrdongó helyére, még a sztori is tudott működni. A bejglikóma mellé még jól is esett egy ilyen légüres kis semmi.


6,5/10
.

Pedig ezt nagyrészt dicsérik...
Nem igazán csináltál kedvet hozzá, a Ragadozó városok jobban érdekel, de lehet, jövő héten (végre lesz szabadnapom!!!!) megnézem...
Addig is köszi.  

Pedig dicsérhetik is, hiszen nálam ez lett a második legjobb Trafó   . Az egy más kérdés, hogy hiába szeretem ezeket a nagy monstrumokat, leginkább azért, mert nekem ezek is jelentik a gyerekkort, a vasárnap reggel a Fun Factoryban nézett rajzfilmek nosztalgiáját, ezek akkor is járművé meg minden mássá átalakuló robotokról szól... Viszonylag könnyű kihozni belőlük a maximumot, és akkor még mindig nem lesz túl magasan a léc   .

Annyival lett jobb a többinél, hogy nem hülyének nézett, csak gyereknek, és annyival lett rosszabb, hogy ezt a filmet is elérte az a trend, hogy cukinak kellett lennie minden más előtt...

.

.
Black Mirror - Bandersnatch




Ha valaki olvas minket, akkor a Black Mirror aligha kerülhette el a figyelmét, hiszen Charlie Brooker antológiasorozata -biztos vagyok benne, hogy nem csak a magam nevében beszélek- örökranglistás nálunk... ha nem is minden darabja, de egy-egy tutira. Röviden annyit róla, hogy az egyes epizódok más-más témát megragadva, de egy jövőkutató alaposságával gondolkodnak és gondolkodtatnak el arról, hogy a technológiai fejlődés, például az internet, az online megfigyelések, a szociális média vagy a virtuális világ emberi és társadalmi szinten milyen változásokat okozhatnak, hova vezethetnek. Most azonban szakítottak az eddigi hagyományokkal, és inkább kísérletezni kezdtek.

Stefan Butler a nyolcvanas évek sok más tinédzseréhez hasonlóan nagy rajongója a számítógépes játékoknak, különösen egy fejlesztő, Colin Ritman programjainak, Stefan ráadásul nem csak játszik ezekkel, hanem maga is próbálkozik játékprogramozással. Ezért is érzi különösen nagy megtiszteltetésnek és lehetőségnek, amikor a Ritmant foglalkoztató kiadó egy pályázatra beadott demo alapján fantáziát lát a programjában, és felajánlják a finanszírozást a program elkészültéhez. Stefan számára ez játék nem csak azért fontos, mert megmutathatja benne az ötleteit, hanem azért is, mert a még gyermekkorában elvesztett édesanyja egyik kedvelt könyve alapján csinálja. Ez a könyv, a Bandersnatch afféle "lapozgatós" könyvként olvasás közben döntési helyzeteket teremt, így vezetve többféle befejezéshez... még úgy is, hogy a könyv és az írója neve egybeforrott egy gyilkossági üggyel. Stefan lelkesen lát neki a program fejlesztésének, azonban a srác minél jobban belemerül a program írásába, minél mélyebben merül el ebben a világban, annál inkább úgy érzi, hogy nem mindig ura a saját cselekedeteinek, hogy külső erő irányítja... és pontosan ez is történik.

Ha már definíció szerint hogy nem kritikai oldal vagyunk, hanem csak megosztjuk élményeinket, gondolatainkat a filmekről... beszéljünk egy kicsit a történetmesélés lehetőségeiről, és ezen belül az interaktivitás helyéről. Amíg csak az általános szóbeli sztorizás, egy színdarab, a klasszikus könyv és a tekercsekre vett film volt lehetőség, erről nem nagyon lehetett szó. Viszont régóta sokakat izgatott, hogy hogyan lehet jobban bevonni a hallgatót/olvasót/nézőt a cselekménybe, hogy ne csak passzív élvezője legyen, hanem aktív részesének is érezhesse magát. Ennek eredményeként már nagyjából 100 éve(!) is jelentek meg olyan könyvek, mely az olvasó számára döntési lehetőségeket biztosítottak (ugyan csak a 80-as évek végén, de Magyarországon is népszerű volt a Kaland-Játék-Kockázat sorozat), színdarabok, ahol a nézők mondhatták meg, a mű melyik befejezését akarják látni, de már az is jó ötven éve volt, hogy a moziban a nézők befolyásolhatták az éppen látott filmet, valamint a nem szexuális értelemben vett szerepjátékot a sokféle fantasy világban is ez az igény hívta életre. A szélesebb körű, akár kétirányú interaktivitás leginkább a számítógépes játékokkal együtt jelent meg, hiszen a játék maga legtöbbször egy karakter irányításáról szól, amiben a dramaturgia csak idővel nyert teret az erőforrások bővülésével összhangban, eredményezve az ún. "átvezető videókon" túl szinte filmszerű élményt biztosító "játékokat" (ilyenek voltak például az ezredforduló körül a Final Fantasy VIII dinamikus átmenetei játék és videó között, vagy mondjuk jó pár éve a Heavy Rain). A technológia egyre több lehetőséget és egyre bonyolultabb kapcsolatot biztosít a "mesélő", a "történet", a "közvetítő" és a "befogadó" között, átívelve a műfajokon (ilyenek a számítógépes játékokon alapuló filmek, de említhetném a Quantum Breaket, ahol a játékkal párhuzamosan egy négyrészes minisorozat nézhető végig a mellékszereplők tevékenységéről, további részleteket kibontva a játékból).

Kioktatásnak tűnhet ezt így végigvenni, de nekem ez a háttér egyben befolyásolta azt az élményt, amit a Bandersnatch nyújtott. Mert nem a cselekmény miatt különleges a Bandersnatch (azt a hozzám hasonló filmbúvárok elég szépen összerakhatják menet közben a Truman Show, a Mátrix és mondjuk a Mr. Nobody elemeiből... amiket mind kedvelek, tehát hiába voltak ismerősek a hozzávalók, rossznak véletlenül sem mondanám a keveréküket), hanem a technológia miatt, amivel a stáb tágítani próbálja a filmélmény határait. A Bandersnatch egy interaktív mozi, amiben a történet bizonyos pontjain a néző lehetőséget kap egy döntésre, az elején még apróságokban, aztán később egyre markánsabban alakítva a történetet, néha pedig visszatérve a korábbi döntésekhez (tehát nincs több "én ezt nem így csináltam volna"   )... Vagy ha úgy tetszik, ez egy olyan filmes labirintus, amiben a néző az, aki az elágazások között bolyongva próbál eljutni a stáblistáig   . Közben a hangulathoz illeszkedve a Bandersnatch olyan témákat feszeget, mint a szabad akarat kérdése, az alternatív valóságok, párhuzamos síkok lehetősége, ahol mondjuk az ember "elmentheti" a pillanatot, hogy ha kell, később visszatérhessen hozzá (hol is láttam ilyet...   ). Mindehhez nagyjából 5 órányi jelenetet forgattak le, amiből a "játékos" döntéseivel összhangban egy nagyjából 90 perces film alakul ki arról, ahogy Stefanon egyre inkább elhatalmasodik a "démon" befolyása a játék írása közben, és hogy ez milyen "lehetőségekhez" és "zsákutcákhoz" vezeti. De az is igaz, hogy a film eközben jócskán eltávolodik a Black Mirror disztópikus-technofób hangulatától (már csak azért is, mert most a Black Mirror is nyakig merül a mindent elárasztó retróban), és talán ez is vezethetett oda, hogy több negatív véleményt olvastam a Bandersnatchről, mivel a sorozatból egyértelműen kilóg.

A másik oka a fenti történelmi áttekintésnek az, hogy lehet a Bandersnatch egy fontos mérföldkő a szórakoztatóiparban, bizonyítéka az egyre jobban elmosódó határoknak a történetmesélési eszközök között... aktív játékosként viszont be kell vallom, engem ez a fajta interaktivitás már annyira nem hat meg, hiszen a játékok erről szólnak: az irányításról egy virtuális világban. Ehhez már hozzászoktam, még ha nem is élőszereplős film keretében, hanem egyre javuló minőségű CGI animációval (de egyébként már élőszereplőst is láttam (Late Shift, The Bunker)), az olyan őrült koncepciók meg, mint a The Stanley Parable már némileg túl is mutatnak azon az interaktivitáson, amit a Bandersnatch képvisel. Viszont még így is tudott a film olyat nyújtani, ami szórakoztatott. A Bandersnatch igazi ereje ugyanis abban van, hogy nem pusztán képernyőre visz egy lapozgatós könyvet, engedve a nézőnek, hogy döntéseivel távirányítsa a karaktereket és az eseményeket, hanem abban, hogy lebontja a tévéképernyő negyedik falát, de nem kifelé (például ahogy a House of Cardsban Frank és Claire tudatában van a néző jelenlétének, és beszél hozzájuk, vagy ahogy a hatodik évadban stáb maga is tudott üzenetet közvetíteni rajtuk keresztül arról, hogy mennyire tele a tökük Kevin Spacey botrányával), hanem BEFELÉ IS     ! Nem csak a "néző" hat Stefanra, hanem fordítva is, eredményezve kikacsintások, izgalmas felismerések és poénok kusza hálóját, mint egy furcsa kiterjesztett valóságban. Amennyire szórakoztató volt ezt a koncepciót kiismerni, vagy felfedezni olyan elágazásokat, amik tovább-, vagy egyszerűen szórakoztató őrültségek felé vitték a látottakat (a "Netflix" opciót például nem érdemes kihagyni   ), néha ugyanannyira volt frusztráló, ahogy egy választás után kiderült, hogy az egy már megismert zsákutcába vezet, így össze-vissza kellett tekergetni, ha nem akartam ugyanazt kétszer-háromszor megnézni (ezért is írtam az előbb a labirintusban kóválygó kísérleti patkány példáját... szabad akarat, mi?), vagy ahogy kiderül, hogy egy választásnak nincs is igazi jelentősége.

A Bandersnatch egy kicsit olyan, mint egy bétateszt, de nem azért, mert nincs kész, csak ez a fajta szórakoztatás, az "interaktív mozi" még nagyon gyerekcipőben jár. Ezért mindenképpen megérdemli az esélyt egy különleges élményért, de még a teszt-jelleget figyelembe véve sem tudok elmenni rossz szájíz nélkül amellett, hogy ez a kísérlet egyfelől már nyitott kapukat dönget, és hogy a Bandersnatch leginkább hiányérzetet hagyott maga után.


8/10
.

.
Húzós éjszaka az El Royale-ban / Bad Times at the El Royale




"Kedves vendégek! Isten hozta Önöket az El Royale-ban! A szállodában, melyet igazán az elhelyezkedése és a kialakítása tesz különlegessé, hiszen két állam, Nevada és Kalifornia határán a motel duplán tudja kielégíteni a vendégek igényeit.". Sokszor elhangozhatott ez az évek alatt, amíg az El Royale a 60-as években igazi luxus-kiruccanóhelynek és fontos találkahelynek számított, de így, egy évtizeddel később már igencsak megkopott a fénye. Kevesen találják már vonzónak ezt a félreeső helyet, az évek során ott történtek miatt egyre rosszabb lett a híre, ami azzal is járt, hogy a személyzet is mindössze egy főre csökkent. A huszonéves srácot, aki egyszerre recepciós, gondnok és általában mindenes pedig elég váratlanul éri, hogy hirtelen nem is egy, hanem mindjárt négy vendég jelentkezik be éjszakára, olyan hétköznapinak látszó figurák, mint az átutazó porszívóügynök, vagy a nagy kiugrási lehetőségre váró, de igazából azt már évekkel korábban elszalasztó bárénekes. Csakhogy azt már a bevezető jelenet elárulja a filmben, hogy a szállónak és a vendégeinek legalább egy olyan titka van, amiért érdemes ölni... de természetesen nem csak annyi van.

Drew Goddard nem tartozik a különösen termékeny filmesek közé, legalábbis ami a tisztán saját projektjeit illeti; íróként, producerként több sorozatot és filmet is jegyez, de saját projektje igazán csak kettő volt: ez és a Ház az erdő mélyén. Aki utóbbit nem ismerné, a Ház a picsahorrorok műfajának egy furcsa, kellemesen bizarr továbbgondolása volt, ami nem egyszerűen bezavart egy csapat fiatalt egy kis erdei házba, hogy ott aztán mindenféle rémségek hozzák rájuk a frászt vagy trancsírozzák fel őket, hanem egy remek ötlettel egy filmbe sűrítette ez ÖSSZES lehetséges ilyen típusú mozit, hogy aztán a végén egy fricskával még a nézője orra alá is dörgölje a saját vérszomját. Az El Royale sok dologban mutat hasonlóságot a Házhoz, csak éppen a műfaj változott meg közben, meg mondjuk nem csak stílusgyakorlat akar lenni, felrúgva néhány szabályt és magyarázatot, hanem egy kicsit jobban szeretne kötődni a valós világhoz.

Az El Royale sokkal inkább hasonlít Thorton Wilder egyik regényére, a Szent Lajos király hídjára, ami alapvetően azt mutatta be, hogy milyen életutak, milyen események vezetnek oda, hogy öt ember, és pont az az öt ember van egy mély szakadék felett átívelő függőhídon, amikor az leszakad. Van abban valami sorsszerűség, hogy itt is ilyen vegyes társaság jött össze, de nem csak az volt érdekes, hogy hogyan kerültek ők oda, találkozva ezen az éjszakán, hanem a karakterek folyamatosan előkerülő titkaival párhuzamosan az is izgalmas volt, hogy hogyan reagálnak az új helyzetekben. Mert nagyon okosan és logikusan a szereplők nem tudnak rögtön egymásról mindent, csak a tapasztalataik, az általuk látottak alapján kezdenek viszonyulni egymáshoz, és ez nem egyszer viszi tévutakra őket. Ehhez mind a visszaemlékezések, mind a párhuzamos bevágások nagyon jól passzolnak, amiknek a segítségével a néző számára csak annyira bővül az El Royale körülötti világ térben és időben, amennyire az feltétlenül muszáj.

De azzal, hogy mindehhez díszletként ott van az El Royale, valami sokkal különlegesebb keveredett ki belőle. Annak sajnos pont nem sok jelentőségét láttam, hogy a szálló két állam, és hogy melyik két állam határán van, illetve Nevada fontos volt azért, hogy a végén legyen helye a rulettkeréknek. Viszont még így is az egésznek a kialakítása, az elrendezése pazar, és mert viszonylag szűk helyen játszódik az egész film, kevés szereplővel, így még az olyan hatalmas termek, mint a recepció is tele van apró tárgyakkal, amiket felfedezi a néző, amíg a szereplők igazából csak beszélgetnek, és aminél a bejelentkezéses jelenet is van majdnem fél óra. Ennél már csak azok a sztorik tesznek többet a hangulathoz, amik nem a szereplőkhöz, hanem a helyhez kötődnek; azok az anekdoták, amiket Miles mesél a helyről (pedig ő még a fénykorban talán itt sem volt), képek nélkül is beszélnek arról, hogy mi minden volt az El Royale, és amire a kéjbarlang még egy nagyon enyhe kifejezés.

Ez is egy olyan film, amit úgy lehet a legjobban ajánlani, ha az ember nem mond róla semmit, hiszen a játékidő hosszúságát leginkább a folyamatos meglepetések és csavarok tudják ellensúlyozni... pedig egyébként drámaként és thrillerként sem utolsó.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Húzós éjszaka az El Royale-ban / Bad Times at the El Royale

Drew Goddard nem tartozik a különösen termékeny filmesek közé, legalábbis ami a tisztán saját projektjeit illeti; íróként, producerként több sorozatot és filmet is jegyez, de saját projektje igazán csak kettő volt: ez és a Ház az erdő mélyén.
.

Ajaj....

Niwrok írta:

.
Ez is egy olyan film, amit úgy lehet a legjobban ajánlani, ha az ember nem mond róla semmit, hiszen a játékidő hosszúságát leginkább a folyamatos meglepetések és csavarok tudják ellensúlyozni... pedig egyébként drámaként és thrillerként sem utolsó.


8/10
.

Mindenképp megnézem, mert érdekel (egyelőre a 2:20 játékidő hátráltat kicsit), de amiket írtál róla, az alapján reménykedek, hogy jó is lesz.


Különösen ezért: "Az El Royale sokkal inkább hasonlít Thorton Wilder egyik regényére, a Szent Lajos király hídjára, ami alapvetően azt mutatta be, hogy milyen életutak, milyen események vezetnek oda, hogy öt ember, és pont az az öt ember van egy mély szakadék felett átívelő függőhídon, amikor az leszakad." - mert bár erről a könyvről nem olvastam, de a felvetés tetszik.

.

Niwrok írta:

.
Űrdongó


Minden más, a film bő kétharmada így inkább olyan, mintha a Disney rakta volna össze, kb. a Kicsi kocsi újra száguld vagy az E.T. szintjén, csak egy kicsivel drámaibb lett mindez, mert hát ugye ennyit változtak a trendek; cserébe az egész nyakon lett öntve egy jó nagy adag nosztalgiával.

De az Utolsó lovag volt annyira rossz, hogy már a sablonosan unalmasnak is tudtam örülni. A lapos sztorit a '80-as évek végének hangulata és az ehhez összeválogatott zenék viszik el leginkább a hátukon, és ha nem egy harci robotot képzeltem Űrdongó helyére, még a sztori is tudott működni. A bejglikóma mellé még jól is esett egy ilyen légüres kis semmi.


6,5/10
.

A Bon Jovira felvillanyozódtam, a Rick Astley kiköpése meg megnevettetett...

Amúgy nem volt ez rossz, tényleg olyan diznis, gyermeteg és szerethető. Nekem annyira nem hiányzott Űrdongó, mint harci robot, valahogy itt, ebben a környezetben ilyen szelíden működött...

... az már sokkal inkább elgondolkodtatott ( a nyilvánvaló ökörségek mellett, miszerint végig lehet gyalulni egy csomó helyszínt anélkül, hogy bárki járna arra), hogy hol az istenben volt Charlie évekkel később, mikor a TR1 játszódik...

Ez a baj ezekkel az előzményfilmekkel, hogy inkább kérdéseket vetnek fel, mint válaszokat adnánk - leszámítva a címszereplő(k) esetét.

Nekem simán 75%

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Űrdongó

Minden más, a film bő kétharmada így inkább olyan, mintha a Disney rakta volna össze, kb. a Kicsi kocsi újra száguld vagy az E.T. szintjén, csak egy kicsivel drámaibb lett mindez, mert hát ugye ennyit változtak a trendek; cserébe az egész nyakon lett öntve egy jó nagy adag nosztalgiával.

6,5/10
.

A Bon Jovira felvillanyozódtam, a Rick Astley kiköpése meg megnevettetett...
Amúgy nem volt ez rossz, tényleg olyan diznis, gyermeteg és szerethető. Nekem annyira nem hiányzott Űrdongó, mint harci robot, valahogy itt, ebben a környezetben ilyen szelíden működött... ... az már sokkal inkább elgondolkodtatott ( a nyilvánvaló ökörségek mellett, miszerint végig lehet gyalulni egy csomó helyszínt anélkül, hogy bárki járna arra), hogy hol az istenben volt Charlie évekkel később, mikor a TR1 játszódik... Ez a baj ezekkel az előzményfilmekkel, hogy inkább kérdéseket vetnek fel, mint válaszokat adnánk - leszámítva a címszereplő(k) esetét.

Nekem simán 75%

.

Jó, hát ha az ember/robot amnéziás, akkor könnyű szelídnek lenni . De tudom, ha nincs a címben "Transformers", akkor ne azt várjam .

Csak ha azt a laza 20-25 évet veszem, akkor Charlie valószínűleg azon izgul, hogy a gyerekeit felvegyék főiskolára .
A film végén elválnak útjaik, ami szerint nem tartják a kapcsolatot utána, amikor meg Optimus jön a TR1-ben, akkor ott Dongó már csak katona, végrehajtja a parancsokat, és aligha van ideje bandázni .

.

.
Végtelen útvesztő / Escape Room




"- Nézd, bekötött ide egy csövet a kis hülye! Vajon mit remélt tőle?!
.- Oxigént, köcsög!"

Érdekes visszacsatolás, ahogy a szabadulószoba jellegű filmekből (pl. Fűrész) kiindulva elszaporodtak a szabadulószobák, majd mostanra a szabadulószobák népszerűsége hív életre szabadulószobás filmeket. Úgy bő egy éve már be is mutattak ilyen címmel egy egész szeméttelepre való hulladékot, és ilyenkor a néző könnyen elfordul a többitől is. Én viszont szeretem annyira a stílust, az összezárt emberek reakcióit és az ötletesebb feladványokat, hogy ne így tegyek... még ha az általában ezeket követő trancsír egyáltalán nem is hoz lázba.

Ez a film kicsit Kocka, kicsit Belko Experiment, kicsit meg Ház az erdő mélyén. Már a bevezetője is tetszett, az is, ahogy a későbbi résztvevők közül mutatnak be hármat (van köztük reménytelenül lecsúszott fiatal alkesz, nagyon magának való főiskolás zseni és beképzelt bróker), és az is, hogy már maga a meghívó is egy feladvány... meghívó egy szabadulószobába, amit egy közeli ismerősüktől kaptak ajándékként vagy kihívásként. A megadott címen a portással ellátott épület nagyon exkluzívnak kinéző várótermében még összefutnak egy iraki veteránnal, egy volt bányásszal, és egy olyan sráccal, aki már nagy tapasztalattal rendelkezik a szabadulószobák terén. Hirtelen rájönnek, hogy már benne is vannak a játékban, hogy a meghívót kamuból kapták olyan személy nevében, akit ismernek, és természetesen arra is rájönnek, hogy az egész szabadulószoba halálos csapdák sorozata, bla-bla-bla...

Három dologgal több, mint egy sima szabadulószobás mozi. Egyfelől azzal, hogy fontos szerepet szán a szereplőinek... annyira fontosat, hogy legalább van három mondat a múltjukról és a személyiségükről, aminek segítségével még az is kiderül, mi és miért köti őket össze (pedig lehetnének ugyebár szimpla bulizó fiatalok egy szülinapi elhajláson...). A másik, hogy a feladványok jó része kötődik valamelyikőjükhöz, vagy a megoldás, vagy egy tárgy, amit ott találnak; a Télapós rejtvény például "állati" jópofa, egyben pedig tragikus is. A harmadik pedig az, hogy milyen őrültségeket tudtak felvonultatni itt "szoba" címszó alatt... nem akarok spoilerezni, de garantált meglepetés volt mindig, amikor a túlélők kinyitották egy új "szoba" ajtaját.

Sajnos mint egy tükörteremben, ugyanezeknek megvan a negatív tükörképe is a filmben. Például hogy a karakterek személyiségének, testalkatának csak elvben van szerepe, és lehet azt mondani, hogy a túlélésért folytatott harc miatt lettek bizonyos jelenetek olyanok, mint ha mindenki most jött volna a Ninja Warrior középdöntőjéből, de én úgy éreztem, csak a szobák összeállítása miatt tették ezt bele, nem azért, mert ténylegesen foglalkozni akartak vele. Hasonló az például, hogy a szociofób csajszi hova fejlődik a végére, mekkora vezéregyéniség lesz, és persze, tegye, de azért elég furcsán veszi ki magát... A rejtvényeknek igazán csak a számával és a kitalálhatóságával volt bajom, mert csak öt szoba van, és mindegyik csak egy-egy trükkre épül, és félve mondom ki, de ebből a szempontból a Szabadulószoba feladatai "szabadulószobásabbak" voltak. Na és persze a szobáknál is van pocsék, az ujjlenyomatos például nagyon rossz; látszik rajta, hogy az írók akartak még egy szobát, csak már nem volt ötletük, ezért odadobták ezt a stroboszkópos drogos tripet a hullámzó képpel és egy szimpla kocsmai bunyóval.  

Csak azért ennyi a pont, mert akkora marhaság, hogy ciki lenne rá többet adni   ... de egyébként kellemes másfél óra volt, jól szórakoztam rajta. Még a teljes értelmetlenségén is   .


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Végtelen útvesztő / Escape Room

Úgy bő egy éve már be is mutattak ilyen címmel egy egész szeméttelepre való hulladékot, és ilyenkor a néző könnyen elfordul a többitől is.


Csak azért ennyi a pont, mert akkora marhaság, hogy ciki lenne rá többet adni   ... de egyébként kellemes másfél óra volt, jól szórakoztam rajta. Még a teljes értelmetlenségén is   .


6,5/10
.

Mikor először megláttam a címet, azt hittem, megint a Szabadulószobáról írsz... még gondlkodtam is, hogy akkor ezt most hogy...

Az értéklés ugyan nem hoz lázba, de ha egyszer elcsípem a neten, megnézem. Csak össze ne keverjem őket...


.

.
Babylon Berlin S1




1929, Berlin. Egy fiatal kölni rendőr, Gereon Rath érkezik megbízatással a berlini erkölcsrendészetre, mert egy zsarolási ügy szálai egy fővárosi filmstúdióig vezetnek. A számára új szellemiségű környezet (például a sokféle politikai frakció jelenléte) segíti az otthoni megszokásból való kiszakadást, a kollégákon, a lakótársakon és a nyomozómunkán keresztül pedig gyorsan értékes emberi kapcsolatokra is szert tesz. Közéjük tartozik Bruno, a kissé megkeseredett, cinikus és korrupt zsaru, aki Gereont társnak megkapja, vagy például Charlotte, a kedves, cserfes lány, aki szó szerint éjt nappallá téve, több állásban és szerepben is próbál helyt állni azért, hogy a szűkölködő, ellenben elég nagyszámú családját minél jobban kisegítse. A véletlen azonban úgy hozza, hogy a kompromittáló filmszalag keresése közben egyre gyakrabban botlik bele egy jóval nagyobb ívű összeesküvés szálaiba, ami nem csak a német legfelsőbb körökig vezet el, hanem akár egy diplomáciai botrányhoz is vezethet.

Ez is egy olyan sorozat, ami ha nem is történelmi hitelességgel mutat be egy kevéssé szem előtt levő kort, de azzal a kevéssel is felkelthet érdeklődést... vagy legalább vázlatosan kitöltheti a nagyvonalú oktatás és ismeret hiányos részeit. Hiszen adná magát, hogy ha Németország, akkor nemzetszocialisták, de Hitler pártja még ebben a pár évben kezd csak megerősödni, a kiteljesedő gazdasági válság hatására. Sokkal többet foglalkozik a sorozat a Szovjetunió Berlinig elérő belpolitikai ügyeivel, mert az egyik fő konfliktust a különféle kommunista frakciók előretörése és egymás közötti harcaik jelentik, illetve az, hogy a sztálini hatalom hogyan próbálja ezeket eltakarítani. Egy Frida Kahlo előadás kapcsán például már megtudtam pár érdekességet Trockij száműzetésben töltött éveiről, a későbbiekről, amik éppen ekkor kezdődnek, az először Törökországba menekülő Trockijjal, és azzal, hogyan próbálják ő és a hívei kintről felépíteni az ellenállást. Később azért felbukkannak a náci-kezdemények még afféle földalatti, titkos mozgalomként, de a szerepük még nagyon nem tud kibontakozni.

Ami viszont nagyon is ki tud, az a film látványvilága és hangulata. Rég nem láttam kosztümös sorozatból ilyen aprólékosan látványosat, bizonyos jelenetekben még a The Alienistet vagy a Taboot is sikerült túlhaladnia. Ez annyiból talán meglepő lehet, hogy a Babylon Berlin német sorozat, annyiból viszont számomra biztosan nem, hiszen részben ezért figyeltem fel egyáltalán rá, hogy a forgatókönyvet Tom Tykwer jegyzi. Én mondjuk az A bűn árfolyama c. filmmel figyeltem fel a nevére jobban, de lehetnek, akiknek ez már a Parfümmel vagy az A lé meg a Lolával megtörtént... és így, hogy a Wachowski-tesókkal közös amerikai meló (az itt is bemutatott Sense8) lezárult/elbukott, Tykwer otthon vágott bele az új projektbe. És megint hihetetlen munkát végzett. Rögtön az első pár képkocka egy olyan bravúrral összevágott montázs arról, az első világháború -sok más veteránhoz hasonlóan- milyen mély nyomot hagyott Gereon személyiségében, hogy már ez megdobta a hangulatom. Utána sem volt szinte egy olyan helyszín sem, amibe bele tudtam volna kötni, mind a zsúfolt bérlakások kormos falai, mind a füstöt, dzsessztől hangos lebujok fantasztikusan néznek ki... és ha nagyon akarnék, a madártávlatból felvett, nagy tereket és Berlin egészét mutató képek lógnak ki egyedül a sorozatból, mert a CGI kicsit elnagyolttá és sterillé tette azokat. Viszont még ezeken is láthatóak olyan mozgalmas tömegjelenetek, amiket csak hollywoodi szuperprodukciókba várna az ember, és nagyon bejött, ahogy a füstös, mocskos városból egy fél epizód erejéig kiszabadulva tiszta vasárnapi piknik hangulata lesz a Babylonnak. Ugyanez igaz a szereplők kidolgozottságára is, ami hiteles és drámaian összetett, tényleg érződik, hogy itt nem egy burokban élnek az emberek, hanem egy-két megjegyzésem vagy jeleneten keresztül a világ is hat rájuk. Nagyon jó például, ahogy Gereon háborús traumája végigkíséri az epizódokat, de amit igazán megjegyeztem, mint a hitelesség legékesebb bizonyítéka, az az, hogy ezek a szereplők néha finganak... és nem azért, hogy ezzel legyen egy kis komikus szünete a politikai és alvilági harcok komorságának, hanem egyszerűen azért finganak, mert az emberek időnként bizony finganak. A mérleg másik serpenyőjébe mondjuk bekerült, hogy a cselekmény néha kicsit erőszakos alakításának eredményeként van olyan szereplő, aki a nyolc rész alatt is háromszor tud majdnem meghalni, de még abban is csak az érződik, hogy a fickó minden tapasztalata és megérzése ellenére is szeretne megbízni abban a nőben, akit szeret.

A Babylon Berlin első évada a maga hat órájában éppen csak addig jut el, hogy felrakja a táblára a bábjait, de azt lenyűgöző látvánnyal és részletgazdagsággal teszi. Viszont ebben a formájában egy kicsit hosszúra nyúlt bevezető hatását kelti, mert igazán csak egy szál lett lezárva, a többi még éppcsak bonyolódni kezdett. Ez most már annyiból elfogadható, hogy pár hónapja lement a második évad, és folyamatban a harmadik készítése, úgyhogy van még tartalék a vasúti kocsik rejtélyében, de szigorúan az első évadot nézve ez...


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Babylon Berlin S1


Ez annyiból talán meglepő lehet, hogy a Babylon Berlin német sorozat, annyiból viszont számomra biztosan nem, hiszen részben ezért figyeltem fel egyáltalán rá, hogy a forgatókönyvet Tom Tykwer jegyzi. Én mondjuk az A bűn árfolyama c. filmmel figyeltem fel a nevére jobban, de lehetnek, akiknek ez már a Parfümmel vagy az A lé meg a Lolával megtörtént...


A Babylon Berlin első évada a maga hat órájában éppen csak addig jut el, hogy felrakja a táblára a bábjait, de azt lenyűgöző látvánnyal és részletgazdagsággal teszi. Viszont ebben a formájában egy kicsit hosszúra nyúlt bevezető hatását kelti, mert igazán csak egy szál lett lezárva, a többi még éppcsak bonyolódni kezdett. Ez most már annyiból elfogadható, hogy pár hónapja lement a második évad, és folyamatban a harmadik készítése, úgyhogy van még tartalék a vasúti kocsik rejtélyében, de szigorúan az első évadot nézve ez...


7,5/10
.

"...de lehetnek, akiknek ez már a Parfümmel vagy az A lé meg a Lolával megtörtént..."

Én tudtam erről, olvastam is róla, sőt, talán valamelyik adón még láttam is belőle részletet - mindazonáltal vannak olyan korszakok a történelemben, amiben játszódó filmek/sorozatok nézéséhez nekem hangulat kell. Fura mód az 1920-39-ig terjedő időszak nekem ilyen - úgyhogy köszi az írást, így szem előtt lesz. Csak annyi mindent kéne már pótolnom... Te meg mindig jössz az újdonságokkal...

Niwrok írta:

... de amit igazán megjegyeztem, mint a hitelesség legékesebb bizonyítéka, az az, hogy ezek a szereplők néha finganak... és nem azért, hogy ezzel legyen egy kis komikus szünete a politikai és alvilági harcok komorságának, hanem egyszerűen azért finganak, mert az emberek időnként bizony finganak...

Bizony, bizony!


.

.
Madarak a dobozban / Bird Box




Malorie (Sandra Bullock) középkorú és egyedülálló nőként nehezen birkózik meg azzal az állapottal, hogy egy kellemetlen emlékű kapcsolat hagyatékaként gyereket vár, ami sikeres festőként nem igazán szerepelt a tervei között. A terhesség annyira leköti minden gondolatát, hogy az sem különösebben foglalkoztatja, amikor a híradásokban egy világméretű, gyorsan terjedő, pusztító katasztrófáról számolnak be, ami tömeges öngyilkosságban nyilvánul meg. De nem lehet sokáig közömbös, mert Malorie a kórházból, ultrahangról hazafelé tartva a testvérével (Sarah Paulson még ebben a rövid szerepben is kiváló) együtt tapasztalja meg, mit is jelent ez az "esemény", ami olyan hirtelen csap le az emberekre, hogy a többségnek éppen csak arra van ideje, hogy bemeneküljenek a legközelebbi fedett helyre, így Malorie is nagyjából féltucatnyi vadidegennel kénytelen rettegni és bujkálni. A világon a teljes elszigetelődés lesz úrrá, és mielőtt a kommunikációs eszközök és a média elnémulna, még annyi eljut a legtöbb túlélőhöz, már aki erre nem jött rá magától, hogy a halálesetek a látással függnek össze... vagyis bármi is okozza az öngyilkosságokat, nem szabad ránézni.

Ezzel a sokkoló felütéssel indul Susanne Bier legújabb filmjének sztorija, ami két szálon mutatja be Malorie történetét. Az egyikben szerepel ez a ház, ahol a fenyegetés elől menekülő viszonylagos idegenek (vannak azért, akik a környékről ismerik egymást) próbálják elbarikádozni magukat, kiismerni a lehetőségeiket (például azt, hogy kamerán, képernyőn keresztül is működik-e ez a "kényszeröngyilkosság"), és megteremteni a túlélésük feltételeit, mert egyre biztosabb, hogy ha nem lesz muszáj, talán soha nem fogják elhagyni ezt a házat. Nem rossz a szitu, sokféleképpen meg lehet oldani egy ilyen bonyolult helyzetet, és vannak igazán kimagasló jelenetek (az első portya az utánpótlásért nagyon átélhetőre sikerült), de sem a szereplők jellemébe, sem a kapcsolatukba nem sikerült különösebb mélységet belevinni. Figyelembe véve a két órás játékidőt, azért csak lett volna lehetőség néhány percet rászánni mindenkire, ha már az a koncepció, hogy hónapokra vannak összezárva 100 négyzetméteren. Akkor talán nem tűnt volna fel ennyire, hogy az általam kedvelt Jacki Weaver Cherylként mennyire el van dugva a többiek háta mögé, mint például a nagyhangú, mogorva alkesz Douglas (John Malkovich) vagy a kötelező romantikus szál Tom. A bentlakók helyett inkább azon van a hangsúly, hogy a többi túlélő belekeveredése a történetbe milyen konfliktusokat idéz elő (például hogy be kell-e engedni bárki más idegent ebbe a közösségbe, akik amúgy szintén idegenek egymásnak), főleg, hogy ez hívja fel a figyelmet az "esemény" egyik tulajdonságára, ami nagyjából olyan furcsa, mint hogy az Androméda-törzs fertőzését annak idején miért csak egy alkoholista és egy síró csecsemő élte túl. De így is ott van a "lehetett volna ez jobb is" érzése, főleg a másik szál fényében.

Egy nagyjából öt éves ugrást követően ugyanis már csak Malorie-t láthatjuk, ahogy teljesen a vak életre berendezkedve, de akkor már két kisgyerekkel az oldalán indul el, mert rádión keresztül fel tudta venni a kapcsolatot más túlélőkkel, akiknek állítólag sikerült egy védett kis közösséget létrehozni. De mert odáig eljutni gyalog lehetetlen, az egyetlen út egy közel kétnapos sodródás lenne egy sebes folyón, csónakkal. Az egy dolog, hogy ebből már a párhuzamosan bemutatott házbeli eseményekből sok válasz kiderül azelőtt, hogy egyáltalán a kérdést lenne idő feltenni, tehát elvesz annak feszültségéből, de a hangulata is annyival jobb ennek a szakasznak, hogy néha már-már zavart, amikor a kamera "visszakapcsolt" a házba. A bekötött szemmel utazás a folyón egy jóval izgalmasabb kép, mint a már sokszor látott túlélősdi, főleg, ahogy az operatőr időnként megmutatja, hogy Malorie mennyit is érzékel a világból maga körül, mindezt egy olyan úton, ami akár csapda is lehet, ahol igazán csak a remény és a hit vezetheti őket, és ahol szintén bukkannak fel veszélyek. Mindez ráadásul egy nagyon erős dilemmába torkollik, tulajdonképpen arra van felépítve az egész múltbéli jelenetsor, és legalább ilyen erős az utána következő "teszt"; nagyjából ez volt az egyik oka, hogy a közepén kicsit leülő film végén mégis jó hangulatban álltam fel.

A másik ilyen a film viszonya a halálesetekhez vezető "eseményhez", vagyis a "szörnyekhez". A legtöbb ilyen film, például a tavalyi Hang nélkül hosszú ideig csak elsuhanó árnyakként ábrázolja a "lényeket", de egyre többet fed fel belőlük, ahogy az emberek is kiismerik a viselkedésüket, ahogy a származásukra is hellyel-közzel fény derül. Még Shyamalan Eseménye végén is lett valamiféle magyarázat, mi okozza a pusztulást, aztán a néző kezdett vele, amit tudott. A Bird Box -kétségtelen, hogy nem mindenki örömére- ellenben végig csak sejtet, a nézők sem láthatják a kiváltó okot, de hagyja, hogy találgassanak. Vannak elejtett félmondatok, furcsán felkavarodó falevelek vagy elsuhanó árnyak a lefüggönyözött ablak előtt, amik felfoghatók utalásként, de aki a "szörnyet" várja, sajnos ki kell ábrándítanom. Ez a fajta "láthatatlanság", a "sötétben tapogatózás" engem is zavart egy kicsit az elején, és természetesen szívesen tudtam volna meg többet az okokról. Így igazán onnantól tudtam jobban élvezni a filmet, amikor megfordítottam a dolgot, és találós kérdést csináltam belőle: "Mi lehet az, amire a filmben látottak, hallottak utalhatnak, ilyen tulajdonságokkal rendelkezhet, és a puszta látványa, a vele való szembesülés elől az ember egyedüli kiútnak a halált látja?"... Mivel "ők" maguk nem képesek a támadásra, ezért fizikai lények helyett szerintem a megoldás inkább filozófiai síkon keresendő, de ezt a játékot mindenki magának kell végigcsinálnia, még ha nekem is vannak tippjeim.

Összességében úgy látom, hogy még a pörgősre és sokkolóra megcsinált bevezető, a közepesen langyos házbeli éldegélés és a vak vízitúra hangulata mellett is a Bird Boxban a külső fenyegetéssel szemben nagyobb szerepet kap a belső "utazás" és "felfedezés", nekem ez tetszett benne. Mert a külsőségeit nézve és a ladikos szakaszt leszámítva a Hang nélkül nekem jobban bejött.


7,5/10
.

Niwrok írta:

Madarak a dobozban / Bird Box

Ezzel a sokkoló felütéssel indul Susanne Bier legújabb filmjének sztorija,

Hoppá. Akkor ez mindenképp nézős lesz!

Niwrok írta:

Összességében úgy látom, hogy még a pörgősre és sokkolóra megcsinált bevezető, a közepesen langyos házbeli éldegélés és a vak vízitúra hangulata mellett is a Bird Boxban a külső fenyegetéssel szemben nagyobb szerepet kap a belső "utazás" és "felfedezés", nekem ez tetszett benne. Mert a külsőségeit nézve és a ladikos szakaszt leszámítva a Hang nélkül nekem jobban bejött.


7,5/10
.

Nagyon jó az egész alapötlet, s bár én mindig jobban szeretem az egyértelmű dolgokat, de írásod alapján rengeteg potenciál van a dologban. Szóval... még nem néztem, de amint elérhető lesz magyar vonatkozással, rárepülök.

Köszi.


.

.
Légió / Legion S1




Legutóbb a rövid ajánlók között bemutatott Unsane-nél írtam arról (na jó, persze az sem tegnap volt...), hogy milyen érdekesnek, egyben fenyegetőnek találom az elmegyógyintézetek, pszichiáterek kezében összpontosuló hatalmat. Ma már ugyan nem az elektrosokk és társai a bevett módszerek, azok sokat finomodtak az elmúlt száz évben, de az nem, hogy az "őrület" sokszor csak a társadalmi megítélést képezi le, és jellemzően abban gyökereznek, hogy mennyire nem ismerjük még mindig eléggé az agy és a test működését, az elme és a lélek mibenlétét.  

Vegyük például David Haller esetét. Aktuálisan a Clockwork Elmegyógyintézetben lakó srácban ugyanis gyermekkora óta nagyon fel sem merült, hogy épelméjű lenne. Szinte folyamatosan hangokat hall a fejében, gyakran történnek bizarr vagy természetfelettinek látszó dolgok körülötte, és a megmagyarázhatatlan események miatt a környezetétől is csak ezt a véleményt erősítő reakciókat kapott, félelemmel, aggodalommal, csúfolódással és kiközösítéssel reagálva David megnyilvánulásaira. Ennek ellentételezésére, kezelésére sok módszert próbált már, többek között a pszichoterápiát, a gyógyszereket és a keménydrogokat is, de mind csak ideig-óráig működött, inkább csak elfedve a problémát, mintsem megoldva. David állapota azonban az intézetbe kerülését és egy megmagyarázhatatlan halálesetet követően felkelti több szervezet érdeklődését is, szerintük ugyanis David nem őrült, hanem egy mutáns, akiket már addigra éppen elég jól megismert, elismer illetve retteg a világ, az általa tapasztaltak pedig "mindössze" a képességeinek a részei. Hogy jobban megismerhessék David lehetőségeit, őt pedig megtanítsák irányítani a képességeit, a Dr. Melanie Bird vezette Summerland mutánsai megszöktetik őt az intézetből, a másik szervezet, a Hármas Részleg felügyelete és őrizete alól, és már az első vizsgálataik alapján megdöbbennek, hogy David mennyivel többre képes, mint amiről akár csak álmodtak... és azon is, hogy mennyivel veszélyesebb.

Noha a szöktetést megelőző szakasz, benne a Clockworktől David gyermekkori visszaemlékezéseiig csak a film egy szakasza (maga az intézet például csak az első rész), de emiatt írtam le leginkább, ami a bevezetőben szerepel. Mert még ezzel a pár jelenettel is kiválóan érzékeltették, hogy milyen fájdalmas, ijesztő és furcsa dolog lehetett Davidként felnőni. Ha például az ember a kiságyban fekve azt látja, hogy a könyvek remegni kezdenek a polcukon, akkor előbb fog arra gondolni, hogy látomásai vannak, vagy hogy szellemek és szörnyek ijesztgetik az ágy alól (na meg még ha ennek keretében egy hatalmas papírmasé fejű fiúcska az egyik mesekönyvből és egy izzó sárga szemű kövér ember képei kísérik ezt), mint hogy telekinetikus képességei lennének. És akkor ez megy huszonpár éven keresztül, folyamatosan, anélkül, hogy David értené, miért történnek vele a dolgok, amik történnek, miért gondolkodik úgy, ahogy... attól azért keveseknek nem bomlana fel a fonal, és keresnének megnyugvást valami hétköznapiban és "normálisban".

Főleg amikor kiderül ennek az egésznek a csavarja. Ehhez kapcsolódóan esetleg néhány embernek csalódást kell okoznom, ugyanis bár tisztában vagyok vele, hogy a Légió az X-Men kánon része, amit a hozzáértőbbeknek már elárult a fenti kép "O" betűjében levő "X", én nem ismerem annyira ezt a világot, hogy ehhez különösebben kötni tudjam vagy akarjam David történetét. Maga az X-Menes háttér ugyan magyarázatot ad arra, hogy David hogyan lehet képes arra, amire, és a rajongóknak ad például rajonganivalót az évad végén átadott információval, de nekem a "csavar" mindebben az, ahogy és amiért David elméje működik. Szintén kevéssé fogott meg az a titkos szervezetes rész, ami David testvérének, Amynak az elrablásáról, és az érte indított mentőakcióról szól, ahogy a Lenny-vel való barátság képei, és inkább csak átvezetőnek tartottam a David és Syd között alakuló románcot.

Mert akkor már sokkal jobban megfog és érdekel, ahogy David viselkedését próbálva megérteni Melanie és Ptonomy alámerülnek David emlékeiben. Annak szürrealitása, labirintusszerűsége és csapdái olyan, nálam all-time kedvencekkel mutatnak rokonságot, mint az A sejt vagy az Eredet, olyan dolgokra térve ki például az emlékezet működését illetően, mint hogy az mennyire befolyásolható, mennyire változik az évek, a tapasztalatok során... vagy például önvédelmi reakcióként, egy trauma feldolgozásának részeként. Mivel pedig ez a nyomozással kevert utazás egy szuperképességekkel (pl. telepátiával) rendelkező, nem kicsit kaotikus elmében történik, bármennyire is kellemetlenek voltak az ezt kísérő és látványban meghatározó stroboszkópszerű bevágások, az időnként torzított perspektíva, a látszólag értelmetlen cselekmény vagy a lassítások, számomra valahol természetesek voltak egy ilyen elme keretei között. Az meg például Park Chan-Wook kitaszított filmjére, a Cyborg vagyok, amúgy minden okéra emlékeztetett, mert az összes bolondsága mellett is azt a Shakespeare-i közhelyet próbálta érzékeltetni, hogy "bolond beszéd, de van benne rendszer". Na jó, az mondjuk már szerintem is erős túlzás volt, amikor az egyik rész nem is egy valós, hanem egy képzelt elmegyógyintézetben játszódott...

Ahogy David is a különleges képességek széles spektrumával rendelkezik, ugyanúgy foglal magába, idéz meg a róla készült sorozat műfajilag és hangulatra is élesen eltérő filmeket, építve mindezt az X-Men alapjaira. Egy ilyen agymenés annak vizuális kakofóniájával együtt aligha lesz mindenki kedvence, de a megtalált kapaszkodók, ismerős elemek segítségével összességében nekem egynek jó volt.


7/10
.