Niwrok írásai 2.0

Niwrok írta:

Venom

Stílszerűen azt is mondhatnám, hogy Venom olyan Pókember nélkül, mint a House of Cards Francis nélkül... annyival rosszabb, hogy megint fotelhuszárok döntik el, hogyan megy egy motor, valamint hogy már eleve idiótaságnak tartod az egész Pókember-háttérsztorit a radioaktív pók csípésével meg a kis vegyészgyerekkel   .

Én arra számítottam, hogy meg sem nézed.

.

Szembe jött velem a tékában, gondoltam aktuális leszek...  

A motoros jelenethez meg még annyit, hogy a lassulás nélkül autókon keresztülgázoló, azokat oldalra dobáló fekete autók a Jason Bourne legrosszab emlékeit idézték meg bennem...

Viszont az tetszett, hogy a portás abban az újságírós épületben a Mayans M.C. vezetője volt - öltönyben.


.


.

.
Channel Zero S1 (Candle Cove)




Mike Paintert, az íróként is sikeres gyermekpszichológust az utóbbi időben rémálmok kísértik. Ezekben felidéződnek benne annak a közel harminc évvel korábbi esetnek a körülményei, amikor a szülővárosában több gyerek is eltűnt, akik közül néhánynak a holttesteit később egy fa ágaira felnyársalva találták meg a közeli erdőben, de magyarázatot, elkövetőt nem sikerült találni azóta sem. Mike családját azért is viselte meg különösen az eset, mert az eltűntek között volt Mike ikertestvére, Eddie is. Mike-ot ezek az álmok és a körülöttük zajló furcsa események veszik rá végül arra, hogy újra hazatérjen (a felesége és a lánya nélkül), hivatalosan azért, hogy meglátogassa az anyját és a régi barátait, de nem marad sokáig titokban, hogy a valódi ok az, hogy Mike is megpróbáljon utánajárni a gyilkosságok és az eltűnések évtizedes rejtélynek. Két abszurd gondolat mindenesetre már az első pár napban befészkeli magát a fejébe: az egyik, hogy a haláleseteknek valahogy köze van ahhoz a tévés bábműsorhoz, amit gyerekként néztek, de kizárólag csak az eltűnések körüli hetekben látták... a másik, hogy mindez most újrakezdődik.

Nem csodálnám, ha sokan közületek még nem is hallott volna erről a sorozatról. Nekem is csak egy neten olvasott cikk hívta fel rá a figyelmem, pedig már évek óta megy, és műfajban is jól hangzik. A Channel Zero egy horror-antológia sorozat, minden évada külön történetet mesél el, a fentiek így csak erre az évadra vonatkoznak. Ezért is emlegethetnek olyan viszonyítási pontokat egyesek az eddig megjelent írásokban, mint a Stranger Things vagy a Black Mirror, de mert egyikből csak a misztikus hangulatot veszi át, de túl sokat a gyerekekkel nem foglalkozik, a másikból pedig kb. annyira jelenik meg a technológia túlburjánzásától való félelem és az erre való figyelmeztetés, hogy a gyerekeknek a tévé képernyőjét bámulva mosódik át az agya, így én inkább a Homályzónát hoznám példaként. Az úgyis elég széles körű, hogy gyakorlatilag bármilyen természetfeletti dolog beleférjen.

De leginkább talán Stephen King műveihez tudnám kötni, ahol is gyakori motívum a gyerekkorukban valami misztikussal vagy túlvilágival találkozó baráti társaság története, akiknek felnőttként kell szembenézniük az akkori félelmeikkel és tetteikkel. Erről szólt az Az vagy az Álomcsapda, és itt is egy ilyen hatalom mozgatja a szálakat. Ez pedig azért volt jó, mert a szálak párhozamosan futnak, nem csak a Mike gyerekkora idején bekövetkezett gyilkosságok menetét és okait bemutatva, meg annak jelenkori következményeit, de a forgatókönyv ügyesen eldug a közelmúltba is érdekes részleteket, például hogy Mike miért most érezte fontosnak a hazatérést. Közben lehet értetlenkedni, hogy a gyerekek befolyásolására miért pont egy házibarkács kalózos bábfilm a legjobb módszer, ahogy ennek az erőnek a későbbi megjelenési formája is felvethet kérdéseket, de hangulati elemként mindkettő működött. Mondjuk el tudtam volna képzelni egy kicsit összefüggőbb cselekményt abban a bizonyos műsorban, amik jobban reflektálnak a valós eseményekre, nem mindig csak ugyanazt a két három jelenetet unásig, de belefért. Nem szoktam szóvá tenni, főleg, hogy nem hivatalos, de a magyar felirat volt a Rém Révben a legszórakoztatóbb, az Állkapca név a rongyokba öltöztetett csontváznak díjat érdemlően frappáns.

De hogy ez milyen tetűlassan van előadva, tejóisten! Amúgy is az a típus vagyok, aki szigorúbb vágási elveket vallva egy átlagos film vagy sorozat 10-20%-át nagyobb lelkifurdalás nélkül el tudná hagyni, hogy ezzel is kicsit koherensebbé, tempósabbá tegye, amit néz. Természetesen van, amikor ennek drámai jelentősége van, vagy amikor a téma indokolja, de a többség azért nem ilyen. A Candle Cove játékidejének viszont legalább a fele szemét. Nem is csak azért, mert huszadszor is azt a jelenetet mutatva, hogy a gyerekek a bábfilmet nézik, már különösebben semmilyen hatás nem lehet elérni, vagy mert itt sem sikerült mindig normális párbeszédeket írni, hanem mert ezeknél sokkal szélsőségesebben sikerült az egész évadot megfertőzni az unalommal és a közömbösséggel. A jócskán szétnyújtott jelenetekben a mélypontot olyan dolgokkal sikerült elérni, mint hogy itt mindenki olyan drótkötélidegekkel rendelkezik, hogy akkor sem sikít vagy kiált fel rémülten, ha egy félig szétrohadt pofájú, rongyos alak tűnik fel előtte, és egyszerűen kisétálnak a szobából, vagy hogy legalább fél órát tesz ki az amúgy is csak négy órás évadból az, ahogy a szereplők egy mezőn vagy a közeli erdőben sétálnak, másik felet meg az az idegesítően lassú kameramozgás, ahogy két végpont között fél percig mozogva tesz a stáb aprólékosan megfigyelhetővé egy csupasz falat vagy a bozótost. Hiába a sok elfojtott titok és félelem, a bizonytalanság a valós és a képzelt világ egybemosódásáról, azzal sem lehet magyarázni az ilyen fokú letargiát, ha közben a ritmusra még mélylélektani drámák és Tarr Béla életműve is elégedetten csettintenének.

Mivel antológiáról van szó, ezért még egy esélyt biztosan kap tőlem a Channel Zero, mert a hangulata és a látványvilága elég különleges hozzá. De ha abból is sorozatosan a képernyő előtti elalvás lesz, akkor sajnos kénytelen leszek átváltani másik csatornára.


5,5/10
.

.
Jessica Jones S2




Majdnem pont két éve annak, hogy a Jessica Jones első évadával belekóstoltam a Marvel-Netflix együttműködésbe az égen repkedő Bosszúállókhoz képest egészen emberközelivé tett szuperhősökről, és nagyjából egy éve volt az, amikor az együttműködésükkel létrejött Defenders elég dicstelen pontot tett a The Hand nevű misztikus szervezet évadokon át szőtt terveinek végére. Maga ez a Hand-szál ugyan talán éppen a leggyengébb volt az egészből, az viszont biztos, hogy egyébként nagyon kellemes percei, akár évadai is voltak ennek a szériának, tucatnyi izgalmas vagy drámaian összetett karakterrel, így ha kis szünetet is hagyva az akkori dömping után, de részemről nem volt kérdés a folytatás. Jessica esetében az is indokolta az extra kíváncsiságot, hogy bármennyire is érdekes volt a szuperhősből lett alkesz-cinikus magánnyomozó sztorija, számomra igazán a mellékszereplők voltak a húzói a hangulatnak, és külön kérdőjel volt, hogy a Jessica nemezisét jelentő Kilgrave halálával (akivel szemben nincs az az űrből jött világhódító, akit félelmetesebbnek, bizarrabbnak tartanék...) hogyan tudják akár csak ugyanazt a szintet is megugrani.

Sajnos az elején azt éreztem, hogy nem nagyon. Az előző évad elhintette a magokat ennek az évadnak a háttérsztorijához, még mélyebbre nyúlva Jessica múltjában, de ezt elég vontatottan tette. Annyiból persze érthető volt a dolog, hogy a korábban felfedett kísérleti kutatólabor, az IGH utáni nyomozás visszavezetett nem csupán addig az autóbalesetig, amiben Jessica elvesztette a családját, de addig a folyamatig is, aminek a végén szuperereje lett, annak minden következményével... így éppen elég traumát kellett volna feldolgoznia ahhoz, hogy Jessica a nyomozás helyett inkább amikor csak lehet, a piásüvegért nyúljon. Talán így is marad volna, ha Jessica nem kapta volna három oldalról is a noszogatást a továbblépéshez. Egyfelől a Kilgrave megölésével megszerzett hírneve nem csak normál ügyfeleket, de például egy halálosan rettegő mutánst is az Alias Investigations ajtaja elé sodor, mert az egyébként pufók informatikusra hasonlító fickó szerint egy mutáns vadászik rá. Másrészt éppen ez az a hírnév, ami egyre inkább megfakulva problémát jelent Trish, Jessica mostohatestvére számára, így neki meg valami jó sztorira lenne szüksége, ami akár az IGH tiltott emberkísérleteinek és a nyomok alapján szökésben levő kísérleti alanynak a leleplezése is lehetne. Harmadszor Jessica kénytelen rájönni, hogy egy elszabadult brutális és vérszomjas, maga után minimum halott, de akár cafatokra tépett testeket hagyó mutáns garázdálkodása nem csak személyesen neki, de minden mutáns megítélése szempontjából is hátrányos lehet, így önvédelemből sincs más választása, mint hogy kideríti, mi és miért történt a húsz évvel korábbi autóbaleset után, ami az egész életét duplán is felfordította, és hogy mindez hogyan kapcsolódik ahhoz, ami aktuálisan történik.

Ez így jó is lehetett volna, de annyiból már kevésbé voltam elnéző a vontatottsággal, hogy a vonakodás és a nyomozás közötti szüneteket olyan mellékszálakkal töltötték fel, amik vagy az érintőlegességük, vagy a közhelyességük okán váltak meglehetősen unalmassá. Engem nem különösebben hatott meg sem a Jessica ügyfélkörére ácsingózó fickóval zajló üzleti rivalizálás, sem a Jessica szomszédjába beköltöző latino család, akik a kezdeti súrlódások után az érzelmi-romantikus-törődős űrt voltak hivatottak betölteni, de átvezetőknek elmentek. A nagyobb baj az volt, hogy az eddig bejáratott mellékszereplők sztorija is hasonlóan jellegtelenre sikeredett, amikről csak találgatni lehetett, hogy hogyan fognak nekifutásból becsatlakozni Jessica nyomozásába. Trish szétcsúszását ráadásul még kellemetlen is volt nézni, mert kétségtelen hogy közel kerülve az anyjához (érdekes volt ebben a szerepben újra látni Rebecca De Mornay-t) és az előző évad eseményeinek hatására esik vissza a függőségébe, de ettől egyszerre lett hisztis, simlis és ideggyenge, amik egyáltalán nem illettek a korábbi stílusához. Az évad második fele, amikor a korábban szétszórt darabkák kezdenek összeállni, az már valamivel jobb, még úgy is, hogy idővel el kell fogadni, itt nem valami nagy leleplezésre futnak ki a dolgok (az már a középső epizódban megtörténik), hanem inkább arra, hogy Jessica hogyan próbál lavírozni az eseményekkel sodródásban, néha a saját társai ellen is.

Amellett viszont, hogy a cselekményre legfeljebb a kicsit lassú hömpölygés jellemző, kiszolgálva az írók által megálmodott érzelmi hullámvasutat, külsőségeiben és hangulatában az évad talán még kellemesebb is, mint az előző volt. Na persze nem az akciókra gondolok, mert a szupererő bemutatása még mindig elég bénácska, de például Jessica beszólásai sokkal ütősebbek, a szövegkönyv sokkal frappánsabb, és a püfölésnél jobban szeretem, ha egy-egy mondat "megüti" a fülem (talán ezért nem is fogott meg annyira a Luke Cage, Misty Knightot kivéve). Színészi alakításokban is így volt, mert mondjuk Krysten Ritter és most már Rachael Taylor játéka sem tűnik igazán elsöprőnek, cserébe olyan szereplőkben láttam megcsillanni a hitelességet, mint Hajléktalan 5. és Karótnyelt Parókakészítő 1.. Egyébként pedig önmagában érdekes volt egy olyan sorozatot nézni, ami úgy tud lenni a mostanában felkapott #metoo és a női mozgalom zászlóshajója a képregényes világban, hogy már jó két évvel a #metoo előtt is az volt az első évaddal. Most még annyira sincs benne erős férfi karakter, mint legutóbb Kigrave-vel volt; az egy szem Malcolmon kívül (aki egy kis józanságot tud csepegtetni a sok bűntudat és önsajnálat közé) Oscar például csak egy kis festékkel borítot hasizom a családi gondjai mellett is, Karl pedig a megszállott tudós sablont kapta meg a raktárból, így szinte semmi mélységük nincs. Amíg a DC például nyögvenyelősen próbál női brandet teremteni a Wonder Womannal, sok pénzt és jó hírnevet remélve ettől a befektetéstől, a Netflix -ugyan szintén nem gombokért, de- ösztönösen képes volt megtenni ezt, felépítve a maga erős női karaktereit annyira, hogy most erőlködnie kellett, hogy egy kicsit gyengének mutathassa őket.

A sokszor laposka cselekményvezetés és a többségében órákra előre kitalálható "fordulatok" között azért bőven csillantak meg olyan apróságok, amiért még mindig esélyes, hogy ebből az etapból is Jessicáé lesz az ezüstérem a Defenders-ek között. Ráadásul amit múltkor hiányoltam, hogy egy kicsit jobban legyen fókuszban a címszereplő, hogy róla, az ő érzéseiről, dilemmáiról, félelmeiről és múltjáról is derüljön ki legalább annyi, mint a körülötte élőkről, az végülis megkaptam... De ezzel együtt is hiányzott az évadból egy olyan erőteljes ellenfél, mint Kilgrave volt, hiszen Jessicának és a társainak ezúttal leginkább önmagukat kell, kellene legyőzni.


7/10
.

.
Joy




Ha csak annyit olvastam volna erről a filmről, hogy Joy Manganoról szól, aki a Csodafelmosó feltalálásából és annak nyereségéből sikeres teleshop-céget alapított... aligha néztem volna meg, és ha jól sejtem, az itteni érdeklődés is csekély lenne iránta. Viszont ott volt mellette a filmet forgatókönyvíróként és rendezőként jegyző David O. Russell, akinél nálam kevés szélsőségesebben megítélt filmes van. Ennek oka leginkább az, hogy a Napos oldal feldolgozását nagyon tudtam utálni a sablonos közhelyei miatt, de egyébként is olyan kedvencek fűződnek a nevéhez, mint az A harcos Mark Whalberggel és Christian Bale-lel, vagy az Amerikai botrány, meg egy olyan értelmezhetetlen szemét is, mint a Multik haza!. A Joy leginkább olyan volt, mintha minden felsoroltból kevertek volna kicsit hozzá.

Ahogy például a Joy indul, én 10 perc után azon gondolkodtam, hogy akkor ez ennyi volt, és kikapcsolom... Aranyos volt persze, ahogy az egész történet a mindig optimista nagymama narrációjában ismerjük meg, meg a színészeknek is tudtam örülni (Jennifer Lawrence-nek különösen), de Joy családjának bemutatása minden szempontból elvette a kedvem a folytatástól. Biztosan vannak ilyen családok, de az egész annyira színpadias, kínos és depressziós volt egyszerre, amivel hirtelen ilyen töménységben nem tudtam mit kezdeni. Mint egy tragikus családi mocsár, ami semmit és senkit nem ereszt, és mindenki ott fuldoklik benne; ahol az egyik szobában Joy drámakirálynő anyja nézi végtelenítve évtizedek óta ugyanazt a zsibbasztóan ostoba szappanoperát, a pincében a volt férje karaoke-zik saját magának, mint feltörekvő, de a sarki kocsma árnyékából soha ki nem növő énekes, a konyhában a mindig pesszimista nővére osztja az észt arról Joy gyerekeinek, hogy az élet semmi más, mint a napi robotolás a falusi autójavító műhelyben, amiből a pénz az éhenhaláshoz sok, minden máshoz kevés, és ne is vágyjanak többre, míg az apját éppen akkor passzolja le a volt szeretője, mint egy megunt háziállatot, és neki szintén csak a pincében lesz egy ágya ebben a többgenerációs elmegyógyintézetben. Mindehhez nagyon nem hiányzott az öreg De Niro egyre ripacsabb játéka, vagy hogy a "drámakirálynővel" előadott rikácsolásuk megtöltse a házat. Tapasztalva Russell korábbi ballépéseit el tudtam képzelni, hogy ez a film végig csak ennyi lesz, és arra még az én időm is túl drága lett volna... de azt is úgy tapasztaltam eddig, hogy ha nem enged a gagyinak, akkor nagyon mély kapcsolatokat is ki tud fejezni pár jelenettel vagy mondattal.

Szerencsére itt az utóbbi jött be. Ahogy a család önmagában háttérbe került, és a Joy-jal való viszonyukat kezdte el kidolgozni a film, mindjárt érdekesebb lett. Mert a kreatív ötleteivel a lány már gyerekkorában is megmutatta, hogy arra képes, amire láthatóan senki más a rokonai közül: továbblépni abból, ami van. Önmagában mindegy az, hogy az most egy papírházikó papírbútorokkal és papírlakókkal, amivel kedvére elbabázhatott, amíg az otthona, a háza fizikailag és képletesen is széthullott, vagy a már a bevezetőben is említett Miracle Mop, amivel a saját életét remélte igazán egy kicsit kitakarítani, a lényeg Joy személyiségében van. És ez a része már tetszett a filmnek. Onnantól, hogy előkerült az apja új barátnője, aki újgazdag özvegyként megadhatta azt a mentőövet Joy-nak, hogy befektetőként lépjen fel, az ötlete finanszírozójaként, és Joy végre igazán elkezdhette megvalósítani egy tervét, már máris jobb lett az egésznek a hangulata. Onnantól ez a család nem csak dilinyósok gyülevészete volt, hanem azoknak az akadályoknak a halmaza, amiket Joy-nak le kellett győznie. Az anyját, akinek a kiszolgálása felemésztette az idejét. Az apját, akiből Joy minden nehézsége vagy botlása előhozta a mártírt, hogy ő a hibás azért, mert nem tudta meggyőzni az ötletei, a tervei hiábavalóságáról. A nővérét, aki féltékenységből és a saját életét igazolandó nem elég, hogy ott szidta Joy-t, ahol tudta, de nem egyszer szándékosan is keresztbe tett neki azzal, hogy be akarta bizonyítani, amit Joy tud, azt ő is, és persze jobban. Ebben már csak színesítők voltak azok a külsősök, akiket például meg kellett tanítani arra, hogy gondolkodjanak teljesen máshogy a felmosásról, mint előtte. A küzdelemben, ami a teljes anyagi csőd rémével is fenyegetett, pedig igazán csak három ember volt Joy segítségére, a volt férje, aki barátként sokkal jobban működött, mint házastársként, Neil, aki elérhetővé tette, hogy a Miracle Mop szélesebb felhasználóréteget is elérjen, mint egy fagyos parkoló egy kisvárosi bevásárlóközpont előtt, és aki bár talán a legkevesebbet szerepelt, de mégis a legnagyobb lendületet tudta Joynak adni a leginkább szükséges pillanatokban, az a barátnője, Jackie. Az egész helyzetet az a jelenet fejezte ki a legjobban, amikor Joy -már félig a siker kapujában- maga beszélhet egy tévéműsorban a találmányáról.

Így aztán a film is olyan lett, mint Joy karrierje: a kezdeti nehézségek után azért csak megjelentek a fogódzók és a pozitívumok, amikkel az író/rendező O. Russell és a stáb (O. Russell megint a "kedvenc" triójával dolgozott együtt, azaz Jennifer Lawrence-szel, Robert de Niroval és Bradley Cooperrel), elérte, hogy izguljak azért, sikeres lesz-e egy takarítóeszköz, és hogy Joy életét is sikerül-e kitakarítani vele.


7/10
.

.
Aquaman




Amíg a Marvel az egy évtizede épített univerzumával még a huszadik filmjével is többé-kevésbé meg tudta találni a közönségét, amely filmhalomból azért minden érdeklődő ki tudta választani a kedvencét, a DC eleve fordítva ülte meg a lovat, ami miatt legtöbbször csak azt hallani, hogy kinek melyik volt a legkevésbé rossz a DCCU filmjeiből. Nekem még annak idején éppen a bevezető Acélember jött be a legjobban (persze a tornádós kreténség nélkül), és azon kívül csak a Wonder Woman tudott egyáltalán a középszerűség fölé emelkedni nálam, a többi meg vagy a BOTTOM-listámon vagy annak közelében végezte. Az Igazság Ligájában bemutatott keserű, iszákos Aquamanből kiindulva ettől a filmtől sem vártam sokat... csak hát ott volt a rendező személye...

Hogy a DC-nél mennyire a gombhoz keresik a kabátot, hogy mennyire fogalmuk sincs a Marvel-féle cselekményépítésről és a filmek közötti kapcsolatokról, az abból is látszik, hogy az említett Igazság Ligája filmben levő Vízember-jelenetet nem lehet elhelyezni sehogy sem ebben a filmben, sem a karaktert, sem a cselekményt illetően. Ezúttal az önálló film a fogantatásától kezdve mutatja be Arthur Curry történetét, aki egy felszíni száműzetésbe menekülő atlantiszi királyné és egy világítótoronyőr gyermekeként látta meg a napvilágot. A családi idill azonban nem tartott sokáig, az atlantiszi kommandó néhány évvel később rátalált szökevény királynéjukra, és bár az első osztagot sikerült legyőzni, hogy a vízalattiak ne jelentsenek fenyegetést Arthurra, a királyné hazatért a biztos halálba. Nagyjából húsz évvel ezután Arthur a tengerek és óceánok önkéntes és elég magányos igazságosztója, megmentve például egy orosz tengeralattjáró legénységét a hi-tech kalózoktól, de atlantiszi múltja utoléri. Bár saját magát sem tartja igazán uralkodó típusnak, hamarosan egy víz alatti trónviszály közepén találja magát, ami a féltestvér öccse diadala esetén a felszínnel zajló háborúval fenyeget.

Ha azt nem is lehet mondani, hogy összeszedett lenne a történet (túl hosszan és túl feleslegesen épít például arra a csavarra, hogy Arthur hogyan tud olyan sokat a képességeiről és a víz alatti harcról úgy, hogy elvileg sosem járt Atlantiszban, így összecsapva Arthur kamaszkorát), de legalább unatkozni nem unatkoztam alatta. Nem csak Arthur hátterét építi ugyanis fel, hanem egy családi drámát meg egy komplett tengeralatti birodalomét is, és közben egy rövidke bosszútörténetre és egy elveszett ereklye utáni kincskeresésre is szán időt. Nekem például bejött, hogy párhuzamosan végig lett turnézva mind a hét vízalatti királyság, azoknak pár jelenetben bemutatva a jellegzetességeit, kitérve egy kicsit Atlantisz múltjára is, de azért akad benne némi társadalmi mondanivaló is, mondjuk ahogy a tenger visszaküldi a "feladónak" a szemetet, amit a felszíniek dobáltak bele az évszázadok során. Hogy ennyi mindent a filmbe zsúfolva is sok az a két és fél óra, azt az egyre kényelmetlenebbé váló mozis szék jelezte, de ott voltak az olyan önismétlések is, hogy a harmadszor váratlanul, a mondatok közepén egy atlantiszi fegyvertől berobbanó fal már egyáltalán nem váratlan.

Amivel egy kicsit sikerült ellensúlyozni ezeket a történetbeli és karaktereket illető sablonokat, az leginkább a látvány és az akciójelenetek voltak... pedig igazán azokban sem volt semmi eredetiség. Az mindenképpen újszerű DC-vonalon, hogy nem komor letargiával, hanem egy kicsit csibészes humorral (a vécékagylós tényleg frappáns volt a sok olyan poén mellett, amik csak azt akarták érzékeltetni, hogy Arthur mekkora őstulok... amely szerepet Jason Momoa láthatóan élvezte) és igazi neonfényes színkavalkáddal próbáltak hangulatot építeni, hivatkozással arra, hogy Arthurnak mennyire éles és érzékeny a látása a víz alatt... de azért a rendező James Wan sem tudta meghazudtolni magát, hogy az egyik királyság torz hallényeibe egy kis borzongató horrort csempésszen. Csakhogy ez a modern, szinte futurisztikus technikával rendelkező titokzatos királyság kicsit olyan, mintha nem Atlantisz, hanem Wakanda süllyedt volna el (amit csak tovább erősített ez a rituális harc a trónért), a kék és ibolya színek ilyen tobzódása meg eléggé arra utal, mintha az Avatar segéd-látványtervezőit sikerült volna megnyerni erre a projektre. Mindebben igazán csak a víz alatt is vörösen folyva izzó láva a furcsa, egyébként látványfilmnek tökéletesen megteszi, a sokféle tengeri lénnyel, az antik romokra épülő vízfelszín-karcolókkal, és a víz közegét, térbeliségét a harcokban többször is kihasználó tempóval legalább a DC-filmek közül kimagaslik ez a film.

Nem mondanám, hogy az Aquaman végre dobott egy mentőövet az igencsak fuldokló DC filmes univerzumnak, de legalább készült egy olyan eredetfilm, amit a tempó és a hangulat miatt annak is lehet kedve megnézni (például vízalatti fantasyként), aki nem ismeri vagy bírja ezt az egész képregényes világot.


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Aquaman

Nem mondanám, hogy az Aquaman végre dobott egy mentőövet az igencsak fuldokló DC filmes univerzumnak, de legalább készült egy olyan eredetfilm, amit a tempó és a hangulat miatt annak is lehet kedve megnézni (például vízalatti fantasyként), aki nem ismeri vagy bírja ezt az egész képregényes világot.


7,5/10
.

Köszi!!

Azt hittem, már elmarad...

A célzást vettem, talán egyszer, valamikor megnézem. De miután ebből az Univerzumból semmit sem láttam, nem tervezek sietni vele - ne haragudj.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Aquaman

Nem mondanám, hogy az Aquaman végre dobott egy mentőövet az igencsak fuldokló DC filmes univerzumnak, de legalább készült egy olyan eredetfilm, amit a tempó és a hangulat miatt annak is lehet kedve megnézni (például vízalatti fantasyként), aki nem ismeri vagy bírja ezt az egész képregényes világot.


7,5/10
.

Köszi!!
Azt hittem, már elmarad...
A célzást vettem, talán egyszer, valamikor megnézem. De miután ebből az Univerzumból semmit sem láttam, nem tervezek sietni vele - ne haragudj.

Csak félig volt célzás, mert párom volt vele így . Soha egy képregénymozit nem látott, hülyeségnek is tartja az egész jelmezes-szuperhősös bohóckodást. A páncélozott cápák viszont bejöttek neki... legalábbis amennyire bejöhettek. .

.

.
Űrdongó / Bumblebee




Nem állok túl jól a fogadalmakkal, az újéviekkel sem... Ezt a testalkatomnál már csak az a tény mutatja jobban, hogy miután a Transformers: Az utolsó lovag az egyik leggyalázatosabb antifilm volt, amit láttam (és csak azért nem "végigszenvedtem", mert a felénél otthagytam), és megígértem, hogy nincs az az isten, hogy én még egy ilyen ultraszarra pénzt és időt áldozzak... hát, elcsábultam az előzetestől.

Tettem ezt azért, mert a megkésett bevezetőnek szánt film keretében a stáb visszanyúlt ahhoz a stílushoz és korszakhoz, ami számomra a Transformers. Hiába volt még a járművekké átváltozó átlag robothoz képest is abszurd például a pisztollyá vagy kazettás magnóvá átalakuló Shockwave és Soundwave, nekem ők a legemblematikusabb szereplői ennek a franchise-nak Optimuson kívül. Ha csak pár jelenet erejéig is, de végre őket láthattam CGI-vel megcsinálva, ahogy Optimus Prime is csak egy kis digitalizációt kapott az 1980-as évek végén látott alakjához képest. Ami igazán Transformers, az kb. az első öt perc a cybertroni háború és a menekülő Autobotok képeivel, akik bujkálva gondolják megszervezni az ellenállást, a robotharccal, a folyamatos oda-vissza alakulásokkal... és onnantól gyakorlatilag egy teljesen másik film veszi kezdetét.

Mert más nagyon is betartotta az ígéretét. Michael Bay ezúttal csak producere a filmnek (ahogy amúgy Spielberg is), így új rendezőt (Travis Knight) és új forgatókönyvírót (Christina Hodson) kapott ez a kis mellékszál. Ők ketten pedig (feltehetően a stúdió utasítására, de minimum beleegyezésével... és megincsak megemlíteném Spielberget...) sokkal inkább egy ifjúsági filmet gondoltak ráépíteni a gépi alapokra, mint hogy a sokadik robotgyepálást megcsinálják (arra továbbra is ott van Bay, aki már a 7. és a 8. részt is bejelentette... ). Nem véletlen, hogy nem is szerepel a "Transformers" a címben, mert miután Űrdongó a mentőkapszulájában megérkezik a Földre, és egy éppen arra paintballozó kommandós csapat meg egy, a kabint követő Álca működésképtelenné amortizálják a hangrendszerét és a memóriáját, végső rejtekhelyként felveszi egy roncs sárga VW bogár alakját, és ebben a bábállapotban tölt el jó pár hónapot, amíg egy Charlie nevű tinilány rá nem bukkan, egy bontóműhely ponyvája alatt. Onnantól Űrdongó szerepe csaknem végig kimerül abban, hogy óriásira nőtt robot-kölyökkutyaként (az amnézia ugye...) mindenféle galibát okozzon, leginkább azzal, hogy óvatlanul lever és összetör dolgokat, és abban, hogy ezeket követően bűnbánó szemekkel behúzódjon egy sarokba... a Transformereket pedig mindössze kettő darab robot képviseli, akik a lázadó Optimust és az Autobotokat akarják levadászni.

Minden más, a film bő kétharmada így inkább olyan, mintha a Disney rakta volna össze, kb. a Kicsi kocsi újra száguld vagy az E.T. szintjén, csak egy kicsivel drámaibb lett mindez, mert hát ugye ennyit változtak a trendek; cserébe az egész nyakon lett öntve egy jó nagy adag nosztalgiával. Mint az előző részben, itt is van bütykölgetős autószerelő tinilány, aki a nemrég elhalálozott apja emlékének adózik azzal, hogy minden működésképtelen roncsot megpróbál beindítani, a másik ilyen érzelmi kötelék meg a toronyugrás. Természetesen mint minden kamaszt, őt sem érti meg senki; az iskolában ő a kivülálló, a különc, akit a népszerűbb diákok szivatnak, és a családjával sem találja a hangot, mert Charlie szerint az anyja túl gyorsan lépett túl a gyászon, és új élettársat hozott a házhoz. Barátja is talán csak egy van, a szomszéd Memo, aki az esetlen tiniszerelem és a csetlő-botló mellékszereplő feladatát látja el ebben a gigantikus sablonhegyben. És velük még a csetlő-botló óriásrobottal együtt is inkább lett ez egy közhelyes családi dráma, mint bármi más.

De az Utolsó lovag volt annyira rossz, hogy már a sablonosan unalmasnak is tudtam örülni. A lapos sztorit a '80-as évek végének hangulata és az ehhez összeválogatott zenék viszik el leginkább a hátukon, és ha nem egy harci robotot képzeltem Űrdongó helyére, még a sztori is tudott működni. A bejglikóma mellé még jól is esett egy ilyen légüres kis semmi.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Űrdongó / Bumblebee

De az Utolsó lovag volt annyira rossz, hogy már a sablonosan unalmasnak is tudtam örülni. A lapos sztorit a '80-as évek végének hangulata és az ehhez összeválogatott zenék viszik el leginkább a hátukon, és ha nem egy harci robotot képzeltem Űrdongó helyére, még a sztori is tudott működni. A bejglikóma mellé még jól is esett egy ilyen légüres kis semmi.


6,5/10
.

Pedig ezt nagyrészt dicsérik...

Nem igazán csináltál kedvet hozzá, a Ragadozó városok jobban érdekel, de lehet, jövő héten (végre lesz szabadnapom!!!!) megnézem...

Addig is köszi.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Űrdongó / Bumblebee

De az Utolsó lovag volt annyira rossz, hogy már a sablonosan unalmasnak is tudtam örülni. A lapos sztorit a '80-as évek végének hangulata és az ehhez összeválogatott zenék viszik el leginkább a hátukon, és ha nem egy harci robotot képzeltem Űrdongó helyére, még a sztori is tudott működni. A bejglikóma mellé még jól is esett egy ilyen légüres kis semmi.


6,5/10
.

Pedig ezt nagyrészt dicsérik...
Nem igazán csináltál kedvet hozzá, a Ragadozó városok jobban érdekel, de lehet, jövő héten (végre lesz szabadnapom!!!!) megnézem...
Addig is köszi.  

Pedig dicsérhetik is, hiszen nálam ez lett a második legjobb Trafó   . Az egy más kérdés, hogy hiába szeretem ezeket a nagy monstrumokat, leginkább azért, mert nekem ezek is jelentik a gyerekkort, a vasárnap reggel a Fun Factoryban nézett rajzfilmek nosztalgiáját, ezek akkor is járművé meg minden mássá átalakuló robotokról szól... Viszonylag könnyű kihozni belőlük a maximumot, és akkor még mindig nem lesz túl magasan a léc   .

Annyival lett jobb a többinél, hogy nem hülyének nézett, csak gyereknek, és annyival lett rosszabb, hogy ezt a filmet is elérte az a trend, hogy cukinak kellett lennie minden más előtt...

.

.
Black Mirror - Bandersnatch




Ha valaki olvas minket, akkor a Black Mirror aligha kerülhette el a figyelmét, hiszen Charlie Brooker antológiasorozata -biztos vagyok benne, hogy nem csak a magam nevében beszélek- örökranglistás nálunk... ha nem is minden darabja, de egy-egy tutira. Röviden annyit róla, hogy az egyes epizódok más-más témát megragadva, de egy jövőkutató alaposságával gondolkodnak és gondolkodtatnak el arról, hogy a technológiai fejlődés, például az internet, az online megfigyelések, a szociális média vagy a virtuális világ emberi és társadalmi szinten milyen változásokat okozhatnak, hova vezethetnek. Most azonban szakítottak az eddigi hagyományokkal, és inkább kísérletezni kezdtek.

Stefan Butler a nyolcvanas évek sok más tinédzseréhez hasonlóan nagy rajongója a számítógépes játékoknak, különösen egy fejlesztő, Colin Ritman programjainak, Stefan ráadásul nem csak játszik ezekkel, hanem maga is próbálkozik játékprogramozással. Ezért is érzi különösen nagy megtiszteltetésnek és lehetőségnek, amikor a Ritmant foglalkoztató kiadó egy pályázatra beadott demo alapján fantáziát lát a programjában, és felajánlják a finanszírozást a program elkészültéhez. Stefan számára ez játék nem csak azért fontos, mert megmutathatja benne az ötleteit, hanem azért is, mert a még gyermekkorában elvesztett édesanyja egyik kedvelt könyve alapján csinálja. Ez a könyv, a Bandersnatch afféle "lapozgatós" könyvként olvasás közben döntési helyzeteket teremt, így vezetve többféle befejezéshez... még úgy is, hogy a könyv és az írója neve egybeforrott egy gyilkossági üggyel. Stefan lelkesen lát neki a program fejlesztésének, azonban a srác minél jobban belemerül a program írásába, minél mélyebben merül el ebben a világban, annál inkább úgy érzi, hogy nem mindig ura a saját cselekedeteinek, hogy külső erő irányítja... és pontosan ez is történik.

Ha már definíció szerint hogy nem kritikai oldal vagyunk, hanem csak megosztjuk élményeinket, gondolatainkat a filmekről... beszéljünk egy kicsit a történetmesélés lehetőségeiről, és ezen belül az interaktivitás helyéről. Amíg csak az általános szóbeli sztorizás, egy színdarab, a klasszikus könyv és a tekercsekre vett film volt lehetőség, erről nem nagyon lehetett szó. Viszont régóta sokakat izgatott, hogy hogyan lehet jobban bevonni a hallgatót/olvasót/nézőt a cselekménybe, hogy ne csak passzív élvezője legyen, hanem aktív részesének is érezhesse magát. Ennek eredményeként már nagyjából 100 éve(!) is jelentek meg olyan könyvek, mely az olvasó számára döntési lehetőségeket biztosítottak (ugyan csak a 80-as évek végén, de Magyarországon is népszerű volt a Kaland-Játék-Kockázat sorozat), színdarabok, ahol a nézők mondhatták meg, a mű melyik befejezését akarják látni, de már az is jó ötven éve volt, hogy a moziban a nézők befolyásolhatták az éppen látott filmet, valamint a nem szexuális értelemben vett szerepjátékot a sokféle fantasy világban is ez az igény hívta életre. A szélesebb körű, akár kétirányú interaktivitás leginkább a számítógépes játékokkal együtt jelent meg, hiszen a játék maga legtöbbször egy karakter irányításáról szól, amiben a dramaturgia csak idővel nyert teret az erőforrások bővülésével összhangban, eredményezve az ún. "átvezető videókon" túl szinte filmszerű élményt biztosító "játékokat" (ilyenek voltak például az ezredforduló körül a Final Fantasy VIII dinamikus átmenetei játék és videó között, vagy mondjuk jó pár éve a Heavy Rain). A technológia egyre több lehetőséget és egyre bonyolultabb kapcsolatot biztosít a "mesélő", a "történet", a "közvetítő" és a "befogadó" között, átívelve a műfajokon (ilyenek a számítógépes játékokon alapuló filmek, de említhetném a Quantum Breaket, ahol a játékkal párhuzamosan egy négyrészes minisorozat nézhető végig a mellékszereplők tevékenységéről, további részleteket kibontva a játékból).

Kioktatásnak tűnhet ezt így végigvenni, de nekem ez a háttér egyben befolyásolta azt az élményt, amit a Bandersnatch nyújtott. Mert nem a cselekmény miatt különleges a Bandersnatch (azt a hozzám hasonló filmbúvárok elég szépen összerakhatják menet közben a Truman Show, a Mátrix és mondjuk a Mr. Nobody elemeiből... amiket mind kedvelek, tehát hiába voltak ismerősek a hozzávalók, rossznak véletlenül sem mondanám a keveréküket), hanem a technológia miatt, amivel a stáb tágítani próbálja a filmélmény határait. A Bandersnatch egy interaktív mozi, amiben a történet bizonyos pontjain a néző lehetőséget kap egy döntésre, az elején még apróságokban, aztán később egyre markánsabban alakítva a történetet, néha pedig visszatérve a korábbi döntésekhez (tehát nincs több "én ezt nem így csináltam volna"   )... Vagy ha úgy tetszik, ez egy olyan filmes labirintus, amiben a néző az, aki az elágazások között bolyongva próbál eljutni a stáblistáig   . Közben a hangulathoz illeszkedve a Bandersnatch olyan témákat feszeget, mint a szabad akarat kérdése, az alternatív valóságok, párhuzamos síkok lehetősége, ahol mondjuk az ember "elmentheti" a pillanatot, hogy ha kell, később visszatérhessen hozzá (hol is láttam ilyet...   ). Mindehhez nagyjából 5 órányi jelenetet forgattak le, amiből a "játékos" döntéseivel összhangban egy nagyjából 90 perces film alakul ki arról, ahogy Stefanon egyre inkább elhatalmasodik a "démon" befolyása a játék írása közben, és hogy ez milyen "lehetőségekhez" és "zsákutcákhoz" vezeti. De az is igaz, hogy a film eközben jócskán eltávolodik a Black Mirror disztópikus-technofób hangulatától (már csak azért is, mert most a Black Mirror is nyakig merül a mindent elárasztó retróban), és talán ez is vezethetett oda, hogy több negatív véleményt olvastam a Bandersnatchről, mivel a sorozatból egyértelműen kilóg.

A másik oka a fenti történelmi áttekintésnek az, hogy lehet a Bandersnatch egy fontos mérföldkő a szórakoztatóiparban, bizonyítéka az egyre jobban elmosódó határoknak a történetmesélési eszközök között... aktív játékosként viszont be kell vallom, engem ez a fajta interaktivitás már annyira nem hat meg, hiszen a játékok erről szólnak: az irányításról egy virtuális világban. Ehhez már hozzászoktam, még ha nem is élőszereplős film keretében, hanem egyre javuló minőségű CGI animációval (de egyébként már élőszereplőst is láttam (Late Shift, The Bunker)), az olyan őrült koncepciók meg, mint a The Stanley Parable már némileg túl is mutatnak azon az interaktivitáson, amit a Bandersnatch képvisel. Viszont még így is tudott a film olyat nyújtani, ami szórakoztatott. A Bandersnatch igazi ereje ugyanis abban van, hogy nem pusztán képernyőre visz egy lapozgatós könyvet, engedve a nézőnek, hogy döntéseivel távirányítsa a karaktereket és az eseményeket, hanem abban, hogy lebontja a tévéképernyő negyedik falát, de nem kifelé (például ahogy a House of Cardsban Frank és Claire tudatában van a néző jelenlétének, és beszél hozzájuk, vagy ahogy a hatodik évadban stáb maga is tudott üzenetet közvetíteni rajtuk keresztül arról, hogy mennyire tele a tökük Kevin Spacey botrányával), hanem BEFELÉ IS     ! Nem csak a "néző" hat Stefanra, hanem fordítva is, eredményezve kikacsintások, izgalmas felismerések és poénok kusza hálóját, mint egy furcsa kiterjesztett valóságban. Amennyire szórakoztató volt ezt a koncepciót kiismerni, vagy felfedezni olyan elágazásokat, amik tovább-, vagy egyszerűen szórakoztató őrültségek felé vitték a látottakat (a "Netflix" opciót például nem érdemes kihagyni   ), néha ugyanannyira volt frusztráló, ahogy egy választás után kiderült, hogy az egy már megismert zsákutcába vezet, így össze-vissza kellett tekergetni, ha nem akartam ugyanazt kétszer-háromszor megnézni (ezért is írtam az előbb a labirintusban kóválygó kísérleti patkány példáját... szabad akarat, mi?), vagy ahogy kiderül, hogy egy választásnak nincs is igazi jelentősége.

A Bandersnatch egy kicsit olyan, mint egy bétateszt, de nem azért, mert nincs kész, csak ez a fajta szórakoztatás, az "interaktív mozi" még nagyon gyerekcipőben jár. Ezért mindenképpen megérdemli az esélyt egy különleges élményért, de még a teszt-jelleget figyelembe véve sem tudok elmenni rossz szájíz nélkül amellett, hogy ez a kísérlet egyfelől már nyitott kapukat dönget, és hogy a Bandersnatch leginkább hiányérzetet hagyott maga után.


8/10
.

.
Húzós éjszaka az El Royale-ban / Bad Times at the El Royale




"Kedves vendégek! Isten hozta Önöket az El Royale-ban! A szállodában, melyet igazán az elhelyezkedése és a kialakítása tesz különlegessé, hiszen két állam, Nevada és Kalifornia határán a motel duplán tudja kielégíteni a vendégek igényeit.". Sokszor elhangozhatott ez az évek alatt, amíg az El Royale a 60-as években igazi luxus-kiruccanóhelynek és fontos találkahelynek számított, de így, egy évtizeddel később már igencsak megkopott a fénye. Kevesen találják már vonzónak ezt a félreeső helyet, az évek során ott történtek miatt egyre rosszabb lett a híre, ami azzal is járt, hogy a személyzet is mindössze egy főre csökkent. A huszonéves srácot, aki egyszerre recepciós, gondnok és általában mindenes pedig elég váratlanul éri, hogy hirtelen nem is egy, hanem mindjárt négy vendég jelentkezik be éjszakára, olyan hétköznapinak látszó figurák, mint az átutazó porszívóügynök, vagy a nagy kiugrási lehetőségre váró, de igazából azt már évekkel korábban elszalasztó bárénekes. Csakhogy azt már a bevezető jelenet elárulja a filmben, hogy a szállónak és a vendégeinek legalább egy olyan titka van, amiért érdemes ölni... de természetesen nem csak annyi van.

Drew Goddard nem tartozik a különösen termékeny filmesek közé, legalábbis ami a tisztán saját projektjeit illeti; íróként, producerként több sorozatot és filmet is jegyez, de saját projektje igazán csak kettő volt: ez és a Ház az erdő mélyén. Aki utóbbit nem ismerné, a Ház a picsahorrorok műfajának egy furcsa, kellemesen bizarr továbbgondolása volt, ami nem egyszerűen bezavart egy csapat fiatalt egy kis erdei házba, hogy ott aztán mindenféle rémségek hozzák rájuk a frászt vagy trancsírozzák fel őket, hanem egy remek ötlettel egy filmbe sűrítette ez ÖSSZES lehetséges ilyen típusú mozit, hogy aztán a végén egy fricskával még a nézője orra alá is dörgölje a saját vérszomját. Az El Royale sok dologban mutat hasonlóságot a Házhoz, csak éppen a műfaj változott meg közben, meg mondjuk nem csak stílusgyakorlat akar lenni, felrúgva néhány szabályt és magyarázatot, hanem egy kicsit jobban szeretne kötődni a valós világhoz.

Az El Royale sokkal inkább hasonlít Thorton Wilder egyik regényére, a Szent Lajos király hídjára, ami alapvetően azt mutatta be, hogy milyen életutak, milyen események vezetnek oda, hogy öt ember, és pont az az öt ember van egy mély szakadék felett átívelő függőhídon, amikor az leszakad. Van abban valami sorsszerűség, hogy itt is ilyen vegyes társaság jött össze, de nem csak az volt érdekes, hogy hogyan kerültek ők oda, találkozva ezen az éjszakán, hanem a karakterek folyamatosan előkerülő titkaival párhuzamosan az is izgalmas volt, hogy hogyan reagálnak az új helyzetekben. Mert nagyon okosan és logikusan a szereplők nem tudnak rögtön egymásról mindent, csak a tapasztalataik, az általuk látottak alapján kezdenek viszonyulni egymáshoz, és ez nem egyszer viszi tévutakra őket. Ehhez mind a visszaemlékezések, mind a párhuzamos bevágások nagyon jól passzolnak, amiknek a segítségével a néző számára csak annyira bővül az El Royale körülötti világ térben és időben, amennyire az feltétlenül muszáj.

De azzal, hogy mindehhez díszletként ott van az El Royale, valami sokkal különlegesebb keveredett ki belőle. Annak sajnos pont nem sok jelentőségét láttam, hogy a szálló két állam, és hogy melyik két állam határán van, illetve Nevada fontos volt azért, hogy a végén legyen helye a rulettkeréknek. Viszont még így is az egésznek a kialakítása, az elrendezése pazar, és mert viszonylag szűk helyen játszódik az egész film, kevés szereplővel, így még az olyan hatalmas termek, mint a recepció is tele van apró tárgyakkal, amiket felfedezi a néző, amíg a szereplők igazából csak beszélgetnek, és aminél a bejelentkezéses jelenet is van majdnem fél óra. Ennél már csak azok a sztorik tesznek többet a hangulathoz, amik nem a szereplőkhöz, hanem a helyhez kötődnek; azok az anekdoták, amiket Miles mesél a helyről (pedig ő még a fénykorban talán itt sem volt), képek nélkül is beszélnek arról, hogy mi minden volt az El Royale, és amire a kéjbarlang még egy nagyon enyhe kifejezés.

Ez is egy olyan film, amit úgy lehet a legjobban ajánlani, ha az ember nem mond róla semmit, hiszen a játékidő hosszúságát leginkább a folyamatos meglepetések és csavarok tudják ellensúlyozni... pedig egyébként drámaként és thrillerként sem utolsó.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Húzós éjszaka az El Royale-ban / Bad Times at the El Royale

Drew Goddard nem tartozik a különösen termékeny filmesek közé, legalábbis ami a tisztán saját projektjeit illeti; íróként, producerként több sorozatot és filmet is jegyez, de saját projektje igazán csak kettő volt: ez és a Ház az erdő mélyén.
.

Ajaj....

Niwrok írta:

.
Ez is egy olyan film, amit úgy lehet a legjobban ajánlani, ha az ember nem mond róla semmit, hiszen a játékidő hosszúságát leginkább a folyamatos meglepetések és csavarok tudják ellensúlyozni... pedig egyébként drámaként és thrillerként sem utolsó.


8/10
.

Mindenképp megnézem, mert érdekel (egyelőre a 2:20 játékidő hátráltat kicsit), de amiket írtál róla, az alapján reménykedek, hogy jó is lesz.


Különösen ezért: "Az El Royale sokkal inkább hasonlít Thorton Wilder egyik regényére, a Szent Lajos király hídjára, ami alapvetően azt mutatta be, hogy milyen életutak, milyen események vezetnek oda, hogy öt ember, és pont az az öt ember van egy mély szakadék felett átívelő függőhídon, amikor az leszakad." - mert bár erről a könyvről nem olvastam, de a felvetés tetszik.

.

Niwrok írta:

.
Űrdongó


Minden más, a film bő kétharmada így inkább olyan, mintha a Disney rakta volna össze, kb. a Kicsi kocsi újra száguld vagy az E.T. szintjén, csak egy kicsivel drámaibb lett mindez, mert hát ugye ennyit változtak a trendek; cserébe az egész nyakon lett öntve egy jó nagy adag nosztalgiával.

De az Utolsó lovag volt annyira rossz, hogy már a sablonosan unalmasnak is tudtam örülni. A lapos sztorit a '80-as évek végének hangulata és az ehhez összeválogatott zenék viszik el leginkább a hátukon, és ha nem egy harci robotot képzeltem Űrdongó helyére, még a sztori is tudott működni. A bejglikóma mellé még jól is esett egy ilyen légüres kis semmi.


6,5/10
.

A Bon Jovira felvillanyozódtam, a Rick Astley kiköpése meg megnevettetett...

Amúgy nem volt ez rossz, tényleg olyan diznis, gyermeteg és szerethető. Nekem annyira nem hiányzott Űrdongó, mint harci robot, valahogy itt, ebben a környezetben ilyen szelíden működött...

... az már sokkal inkább elgondolkodtatott ( a nyilvánvaló ökörségek mellett, miszerint végig lehet gyalulni egy csomó helyszínt anélkül, hogy bárki járna arra), hogy hol az istenben volt Charlie évekkel később, mikor a TR1 játszódik...

Ez a baj ezekkel az előzményfilmekkel, hogy inkább kérdéseket vetnek fel, mint válaszokat adnánk - leszámítva a címszereplő(k) esetét.

Nekem simán 75%

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Űrdongó

Minden más, a film bő kétharmada így inkább olyan, mintha a Disney rakta volna össze, kb. a Kicsi kocsi újra száguld vagy az E.T. szintjén, csak egy kicsivel drámaibb lett mindez, mert hát ugye ennyit változtak a trendek; cserébe az egész nyakon lett öntve egy jó nagy adag nosztalgiával.

6,5/10
.

A Bon Jovira felvillanyozódtam, a Rick Astley kiköpése meg megnevettetett...
Amúgy nem volt ez rossz, tényleg olyan diznis, gyermeteg és szerethető. Nekem annyira nem hiányzott Űrdongó, mint harci robot, valahogy itt, ebben a környezetben ilyen szelíden működött... ... az már sokkal inkább elgondolkodtatott ( a nyilvánvaló ökörségek mellett, miszerint végig lehet gyalulni egy csomó helyszínt anélkül, hogy bárki járna arra), hogy hol az istenben volt Charlie évekkel később, mikor a TR1 játszódik... Ez a baj ezekkel az előzményfilmekkel, hogy inkább kérdéseket vetnek fel, mint válaszokat adnánk - leszámítva a címszereplő(k) esetét.

Nekem simán 75%

.

Jó, hát ha az ember/robot amnéziás, akkor könnyű szelídnek lenni . De tudom, ha nincs a címben "Transformers", akkor ne azt várjam .

Csak ha azt a laza 20-25 évet veszem, akkor Charlie valószínűleg azon izgul, hogy a gyerekeit felvegyék főiskolára .
A film végén elválnak útjaik, ami szerint nem tartják a kapcsolatot utána, amikor meg Optimus jön a TR1-ben, akkor ott Dongó már csak katona, végrehajtja a parancsokat, és aligha van ideje bandázni .

.