Niwrok írásai 2.0

.
Daredevil S1




Ahogy pár hónapja a Jessica Jonesnál írtam, a mozis inváziót kísérő Marvel-sorozatok iránti érdeklődésem két sorozatra korlátozódott (illetve azóta lett egy harmadik, de az az egyik ottani színész miatt van, nem a témáért vagy a karakterért), a JJ-re és a Daredevilre. Annyiból a DD indult volna előnnyel, hogy a sokak által utált Affleck-féle feldolgozást bizonyos vonásaiért még kedveltem is, így a semminél többet tudtam erről a karakterről, meg jöttek az ajánlások is, de így a már sokszor átkozott, furán működő kíváncsiságom is kisebb volt, ezért lett második... meg ebből, amire igazán érdekelni kezdett, már két évadot kellett volna pótolni .

Pedig eleve a koncepciója érdekes, rögtön a korszak miatt, amiben játszódik. Az írók röviddel a Bosszúállók mozifilm utánra helyezték az évad eseményeit, megteremtve a kapcsolatot a rivaldafényben pózoló szuperhősökkel, ugyanakkor alapot is szolgáltatva arra a gazdasági, politikai és alvilági átrendeződésre, amit egy "koordinátor" segítségével és irányításával a kartellbe tömörült bűnszervezetek (triádok, yakuza, oroszok... bőséges a választék) a szörnysereg által félig lerombolt város maradványain végre kívánnak hajtani. Nincs ez egyáltalán a néző arcába tolva, de a pár mondattal is jól érzékeltetik, és folyamatosan a háttérben is tartják, hogy Manhattan üvegtornyai mellett Hell's Kitchen pusztuló bérházai, gyártelepei is megszenvedik ezt a helyzetet. A hely, aminek a látványvilága is remek kontraszt, engem leginkább a '71-ére emlékeztetett, sok árnyékos sarokkal, a sötétbe burkolózva, nátriumsárga fényekkel, amit csak néha törnek meg a luxus apró szigetei, egy elit lakás, egy étterem vagy egy galéria formájában.

Ugyanígy mutatja ugyanannak az éremnek egy másik oldalát Daredevil karaktere. Matt Murdock (ezúttal Charlie Cox alakításában) persze megmaradt ugyanannak a baleset következtében megvakult fickónak, akinek ezzel párhuzamosan minden más érzéke sokkal élesebb lett, és aki nappal kezdő, de elszánt jogászként a hatalomnak kiszolgáltatottak érdekeit próbálja védeni, éjszaka pedig ugyanezt teszi, de már kevésbé a törvények keretei között. Ennyit már a filmből is tudtam róla, és ezért is tartottam remek húzásnak, hogy ebben az évadban nem a "bejáratott" karaktert lehet egy kicsit bővebben megismerni, hanem visszanyúlunk a legelejére, a pokolian vörös jelmez és a spéci botok előtti időszakra. Arra, amikor Daredevil még nem is létezett, csak egy fiatal srác unta meg a naponta megélt jogi mocsarat, a széttárt kezű hatósági embereket, és akart hatékonyabb eszközökhöz nyúlni a bűnözők elleni küzdelemben, és akinek ehhez mindössze a látáson kívüli érzékszervei, a korábban megszerzett harcművészeti tudása, és egy testre feszülő fekete ruhája van egy különleges csuklyával (az a maszk egy külön bekezdést is megérdemelne, annyira tetszett... noha azért az is sokszor eszembe jutott, milyen könnyen lebuktathatná Mattet, ha valaki akár egyszer belegondolna). Az emberfeletti erejükkel vagy a sebezhetetlenségükkel felvértezett hősök mellett az ő képessége szinte elenyésző, ráadásul egyben hatalmas hátrányt is jelent, és mert szerencsére a készítők meg sem próbálták ezt mindenféle vizuális trükkel "radarlátássá" tenni, szokatlanul és kellemesen emberi is a többiekhez képest. Mondjuk ahogy Bruce Wayne-nek is az az egyetlen "szuperereje", hogy van egy valag pénze, csak Mattnek nincs.

Az ellenfelei sem űrlények meg mutánsok, ahogy az még a szintén a környéken élő JJ és Luke Cage esetén is volt (ld. Killgrave), hanem a már fent vázolt alvilági szövetség. Az évad így ebben a formájában jóval közelebb áll egy politikai játszmákkal és tárgyalótermi krimi-vonásokkal fűszerezett verekedős akciófilmhez, mint a Bosszúállók tagjainak kalandjaihoz. Bár ilyet is láttunk már vagy százat, így nem az újdonság erejével fog elvarázsolni, de amilyen alapossággal és tehetséggel összeválogatták az ebben felbukkanó szereplőket, amilyen kisugárzása van szinte mindenkinek (akár az orosz testvérpárra, akár a kimért, de félelmetesen éber kínai vénasszonyra gondolok, vagy Fisk "szabójára"), és amilyen fordulatokat velük fel tudtak építeni, azzal megtette. Az már más kérdés, hogy a csúcsragadozóként bemutatni kívánt Wilson Fisk (Vincent D'Onofrio remek játéka ellenére) nem érte el azt a hatást -noha egyébként izgalmasan vázolták fel a jellemét-, amihez mondjuk Killgrave-nek megvolt a mentális ereje, így a fő ellenfelet gyengébbnek találtam. De csak picivel, hiszen olyan jelenetek kísérték ezt, mint amikor Matt és Fisk először találkoznak személyesen (amiben már eleve a helyszín abszurditása mosolyra fakasztott). Persze amikor már messzire nyúlt a csápjaival, és látszik, mit is jelent, hogy a rendőség kétharmada az ő "alvó ügynöke", más a gyerek fekvése, de ezt csak a hűbéri rendszerével és rettegő rabszolgák százaival tudja elérni.

De remek karakterek sorakoznak Matt segítőiként is. Mondjuk az egy kicsit furcsa volt nekem, ahogy Karen (Deborah Ann Woll) bekerült a képbe az évadnyitóban, de amilyen remek párost alkottak Foggy-val, Matt ügyvédhaverjával (aki egyébként egy pojáca, de legalább stílusos), és ahogy fokozatosan vált egyre vonzóbbá és szerethetővé, gyorsan meg tudtam ezt neki bocsátani; azt a jelenetet, ahogy közösen leoltják Foggy volt nőjét, aki szintén ügyvéd, vagy négyszer néztem egymás után újra . Pedig olyan nő is van a stáblistán, mint Rosario Dawson, csak túl keveset szerepel, akkor is inkább csak "leápolja" Mattet... de nem "úgy" . De jó a mindent elborító bulvárban fuldokló, kiégett ex-oknyomozó újságíró, a nagyanyjának szánt csempész-szivarral könnyen "vesztegethető" rendőr, és még a lakása miatt panaszkodó Mrs. Cardenas is... és akkor még hol vagyunk Stick-től!

Ha nem lenne ezen a sorozaton a Marvel-logo, néhány egymondatos kapcsolódás az MCU-hoz, és egyetlen epizódszereplő ún. mutáns, akiről semmi nem derül ki, csak annyi, hogy akár tömegpusztításra is használható, semmi nem utalna rá, hogy ez egy szuperhősös sorozat. Akkor ez egy nagyjából "Vak végzet" jellegű akciófilm lenne egy bűntől, félelemtől és korrupciótól rothadó várossal a főszerepben, amit két ember nagyon más célokkal és módszerekkel próbál megtisztítani, csak ebben Fisk útját hullák és rombolás kíséri, hogy Hell's Kitchen főnixként születhessen újjá a romokon, a másik meg -csóró Batmanként- próbálja legalább ebből a szempontból tisztán tartani a kezeit, még ha pár bordát vagy kezet neki sem jelent gondot eltörni, ha információra van szüksége. Tudom, hogy egy idő után összeáll a Hell's Kitchen csapata (a The Defenders augusztusban érkezik), és továbbra sem érdekel mindegyik tagja (Luke Cage-ről egyelőre éppen elégnek látom, amit a JJ-ben megtudtam róla), de ha a Daredevil Daredevilként is tartani tudja ezt a szintet, akkor mindenképpen érdemes lesz néznem... meg másnak is .


9/10
.

Niwrok írta:

.
Daredevil S1

9/10

Jöttem, mint mindig, amikor nagyon tetszik egy írás.
Örülök, hogy a kitartó ajánlás végül pozitív eredménnyel zárult! A második évad is jó, de az máshogyan. Nyilván veszít a mostani varázsából, de kompenzálásképpen behoz új karaktereket, s a mostani szereplők sorsát is megkavarja kicsit. Luke Cage-szériája pedig igazán érdemel egy nézést. Az egyébként nem is itt játszódik, hanem Harlemben, és az igazságos melák néger leginkább csak állja a golyókat, meg meghajlít néhány stukkert, vagyis összességében nem miatta érdekes az egész, hanem a fekete maffia ténykedése miatt. Persze a balhé kirobbanásában tragikus szerepe van a címszereplőnek is. Van benne egy belevaló rendőrnő, meg egy sokkal többet szereplő Rosario Dawson is. A Defenders-nívóban nálam 3. de még így is simán élvezetes. Egyébként most kezdem Iron Fist történetét.
Nálam a közös sztorival kapcsolatban van prekoncepció, mivel az eddigieket látva - és nagyon tetszve - nem tudom elképzelni, hogy milyen hiteles történettel terelik össze a különböző főszereplőket, úgy hogy az megmaradjon annál a Netflix-komolyságnál, ami miatt ezeket a figurákat jobban bírom, mint a S.H.I.E.L.D. ügynököket, beleértve Cartert is.

téglagyári megálló írta:

Niwrok írta:

.
Daredevil S1

9/10

Jöttem, mint mindig, amikor nagyon tetszik egy írás.
Örülök, hogy a kitartó ajánlás végül pozitív eredménnyel zárult! A második évad is jó, de az máshogyan. Nyilván veszít a mostani varázsából, de kompenzálásképpen behoz új karaktereket, s a mostani szereplők sorsát is megkavarja kicsit. Luke Cage-szériája pedig igazán érdemel egy nézést. Az egyébként nem is itt játszódik, hanem Harlemben, és az igazságos melák néger leginkább csak állja a golyókat, meg meghajlít néhány stukkert, vagyis összességében nem miatta érdekes az egész, hanem a fekete maffia ténykedése miatt. Persze a balhé kirobbanásában tragikus szerepe van a címszereplőnek is. Van benne egy belevaló rendőrnő, meg egy sokkal többet szereplő Rosario Dawson is. A Defenders-nívóban nálam 3. de még így is simán élvezetes. Egyébként most kezdem Iron Fist történetét.
Nálam a közös sztorival kapcsolatban van prekoncepció, mivel az eddigieket látva - és nagyon tetszve - nem tudom elképzelni, hogy milyen hiteles történettel terelik össze a különböző főszereplőket, úgy hogy az megmaradjon annál a Netflix-komolyságnál, ami miatt ezeket a figurákat jobban bírom, mint a S.H.I.E.L.D. ügynököket, beleértve Cartert is.

Kösz, duplán is   .

Annyit tudok a második évadról a plakátokat látva, hogy Electra és Punisher bejönnek a képbe, ami nyilván eltolódást jelent a képregényes-szuperhősös irányba. Amiatt meg csak azért vannak "prekoncepcióim", mert onnantól, hogy Matt felöltötte az ördögös jelmezt, vagyis az utolsó rész, nekem a leggyengébb szakasz volt az egész évadban. A többihez képest összecsapott, mintha tizenkét részig szépen szövögették volna az írók a szálakat, aztán a balszerencsés 13.-nál döbbentek volna rá, hogy "Úristen, egy részünk van mindent befejezni!", és nekiálltak kapkodni. De majd kiderül, hogy a jelmez és a stílus mennyire függ össze...

Azt jó tudni, hogy a Luke Cage-ben van más is a "madárvédő golyókapkodón" kívül, a maffiás vonal meg eddig is bejött. Nem zártam ki amúgy sem, hogy megnézem, de most csak a mindig újratermelődő lista alján van. Még az Iron Fist is megelőzi, arról legalább még nem tudok semmit   .
.

.
Az élet habzsolva jó / The Spectacular Now




Továbbra is tartom, hogy ha Mr. White nem említi ezt a filmet, akkor nagyjából esélytelen, hogy elém került volna. Plusz ha meg is látom, a cím fordítása miatt rögtön dobtam volna, annyira gagyi, és a nagyobbik baj az, hogy még hazug meg önámító is... legalább annyira, mint volt a Kövéren szép az élet, aztán csak az derült ki belőle, hogy ha van is, biztosan nem "egyenes arányú" a kapcsolat a testsúly és az élet szépsége között. Pedig ha annyira nem is különleges, a The Spectacular Now sokszínű dráma volt egy srácról, aki nem nagyon tudta, mit is akar kezdeni az életével, azon kívül, hogy azt szerette volna, soha ne kelljen máshogy élnie, mint ahogy éppen él.

A középiskola utolsó évében levő Sutter a barátnőjével, Cassidy-vel nem csak szenvedélyesen szerelmesek, de igazi partiarcok is, a társasági élet középpontjai, és Sutter úgy érzi, ennél nem is lehetne boldogabb. Egy félreértést követően aztán mindez darabokra hullik, Cassie elhagyja Suttert, és a lány viszonylag gyorsan vigasztalódik is egy másik sráccal, Sutter pedig egy csúnyább elhajlást követő találkozás után a kicsit visszahúzódó, de kedves és odaadó Aimee-vel kezd járni. Sutter mondjuk ezt alig tekinti többnek, mint "jótékonysági párkapcsolat", "parkolópálya" arra az átmeneti időre, amíg ő és Cassie újra együtt lesznek, de minél tovább jutnak ebben a kapcsolatban, Aimee annál jobban kezd hozzá kötődni, és ő is egyre szívesebben van a lánnyal. Ennek és más, "kijózanító" élményeknek a hatására Sutter kénytelen meglátni, hogy a környezete és a világa sokkal mélyebben van összetörve, mint azt valaha is gondolta volna... és lehet, hogy régebb óta is.

Érdekes, hogy egy feel-good tini szerelmesfilmtől milyen messze jut el a The Spectacular Now. Cassie és Sutter szerelmének első jelenetei olyanok, mint amilyet a fiatalok szeretnének maguknak (vagy amire az idősebbek szívesen emlékeznek vissza), teljes összhanggal, tüzes szexszel, ami közben tényleg csak a jelen, az éppen ott levő, csodálatos pillanat számít, aminek bár sose lenne vége. Még amikor a szakítás történik, az is olyan kis banális "in flagranti" (ami ezúttal tényleg nem az, aminek látszik), és amilyen jószándékú helyzetben Cassie dobja Suttert, a néző még szinte reméli is, hogy újra összejönnek. Aztán képbe kerül Aimee, és ők ketten együtt Sutterrel megint csak jó párost alkotnak, így akkor meg azt hiszi a néző, hogy Sutter megérzi az egyszerűségben rejlő varázst, és visszavéve a lendületből meg az arcából megtalálja a helyét a "kedves lány" mellett. Az efféle rózsaszín lufik aztán szépen leeresztenek, és a néző rájön, a fentiekhez egy másik Sutter és egy másik forgatókönyv kellett volna... és gondolkodhat el a néző, hogy mi is volt a valódi oka annak, hogy Cassie már nem akart együtt lenni Sutterrel.

A történet előrehaladtával ugyanis egyre jobban kikristályosodik, hogy Sutter korántsem az a kedves, kicsit beképzelt srác, ahogy elsőre tűnik, hanem a jókedv és a lazaság alatt elég súlyos gondokkal küzd, ezen belül is leginkább a piával. Nincs ugyan így kimondva, még a főnöke is csak finoman utal rá, de hát Sutter alkoholista. Mi más lenne, aki tizenévesen már laposüveggel a zsebében jár, és rendszeresen hörpöl belőle, vagy "javítja" fel a tartalmával az üdítőjét? A pia keltette jókedv alól aztán egyre gyakrabban pereg fel Sutter alapvető családi problémája, a viszonya az apjával, ami (és aki) az igazi gyökere a filmnek, és ami úgy igazán ütős, hogy vagy tíz éve nem találkoztak; erről szóltak a film messze legerősebb jelenetei. Az is felmerült közben, hogy a rendező James Ponsoldt egyik előző filmje, amit pár éve láttam, a Szárazon is egy "szeszmeghatású" párkapcsolat nehézségeibe kalauzolt el, de még érdekesebb, hogy az akkor megfogalmazott fenntartásaimat szó szerint tudnám erre a filmre is idézni, különösen ami a történetvezetést és a lezárást illeti.

Annyira egy szereplőre, Sutterre koncentrál, hogy a többiekre alig van érintőlegesen idő, amitől például hiába téma hosszan, hogy Aimee és a családja milyen kapcsolatban áll, csinálva valamiféle mumust az anyjából, ez az anya meg sem jelenik a filmben. Közben meg, ahogy elkopnak az emberek mellőle, és Sutter próbál egyre többeket leépíteni, egyre töredékesebb lett a film, és biztos működik ez így is, egyszeri felismeréssel, de ahogy a gödörből két perc és egy filozofikusnak ható monológ alatt eljutottam a stáblistáig, az nekem elég összecsapott volt. Pedig remek karakterei, azon belül remek mellékszereplői vannak a filmnek (Marcus kétségeinek bemutatásáért hatalmas piros pont!), és még jobb színészei. Az élen ott van Miles "Whiplash" Teller, aki Sutter figurájának minden árnyalatát kiválóan hozza, de olyan szinten, hogy amennyire olvastam, még improvizálni is volt kedve a jelenetekben, amik később a végleges verzióba is bekerültek. A dobogó alsóbb fokán a Cassidy-t megformáló Brie Larson van, aki úgy lényegült át bulizós tinilánnyá, hogy fel sem ismertem, pedig már láttam őt a Szobában és alig pár hete a King Kongban, és ez mindössze azok előtt két-három évvel lett felvéve! Az élbolyt azok alkotják, akik egy-két jelenet erejéig férnek csak bele a forgatókönyvbe, de így is feltűnően erőteljes az alakításuk, ide értve Sutter "családját" (Jennifer Jason Leigh, Kyle Chandler, Mary Elisabeth Winstead) és Marcust (Dayo Okeniyi). A sereghajtó az a Shailene Woodley, aki ezúttal megfelelően, néha még jól is játszik (láttam tőle már sokkal rosszabbat is), illik hozzá Aimee karaktere, de a többiekhez képest, mellettük látványosan passzív és lusta, és amint nem őt veszi közvetlenül a kamera, azonnal kiesik a szerepéből, és unott fejjel néz maga elé.

James Ponsoldt ugyan valamivel érettebben nyúlt a hétköznapi élet (és azon belül kiemelten az alkoholizmus) kihívásai és a párkapcsolatok témaköréhez, mint amikor legutóbb "találkoztunk", de még mindig kicsit felszínes, érezhetően megijed az igazi mélységektől, érzelmektől... éppúgy, ahogy a szereplői. Jó kis romantikus dráma volt ez is , de igazán Ponsoldt következő, április környékén érkező filmje, az A kör iránt keltette fel az érdeklődésem, hogy lássam, ő hova jut el a saját "felnövéstörténetében".


7/10
.

Niwrok írta:

.
Az élet habzsolva jó / The Spectacular Now

Jó kis romantikus dráma volt ez is , de igazán Ponsoldt következő, április környékén érkező filmje, az A kör iránt keltette fel az érdeklődésem, hogy lássam, ő hova jut el a saját "felnövéstörténetében".


7/10

Köszi a remek írást, még nem tudom, mikor lesz kedvem alkoholistás-romantikus drámát nézni, de egyszer talán lesz.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Az élet habzsolva jó / The Spectacular Now

Jó kis romantikus dráma volt ez is , de igazán Ponsoldt következő, április környékén érkező filmje, az A kör iránt keltette fel az érdeklődésem, hogy lássam, ő hova jut el a saját "felnövéstörténetében".

7/10

Köszi a remek írást, még nem tudom, mikor lesz kedvem alkoholistás-romantikus drámát nézni, de egyszer talán lesz.

Segítek: nem lesz .
Ha mégis lesz, szólj, és mondok helyette valami mást .
.

Niwrok írta:

.

Továbbra is tartom, hogy ha Mr. White nem említi[/color][/url] ezt a filmet, akkor nagyjából esélytelen, hogy elém került volna. Plusz ha meg is látom, a cím fordítása miatt rögtön dobtam volna, annyira gagyi1
7/10
.

Igen a magyar címek, erről talán még beszéltünk is anno a fórumon. Nincs kérdésem, örülök, hogy megnézted a 7 pont meg teljesen reális! Szívesen az ajánlást hisz nem pont erre való ez a fórum, hogy ajánljunk egymásnak filmeket? Engem mellesleg érdekelne az a másik piás film amit R2-nak ajánlanál!(Bár lehet, hogy abban Nicoholas Cage játszik?)
Számomra Shailene maga a megtestesült Aimee volt, legalábbis az alakjával a mosolyával és minden egyébbel ami a színésznőn is látszik vagy érezhető! Én mondjuk inkább egy Aimeee-vel jönnék össze mint egy Cassidy-vel. Sutter családja érdekes volt az apai vonal meg olyan emberi, hogy úgymond öröm volt látni. A műfaji váltások nekem is átjöttek sőt tetszettek is, főleg, mert a valóság sem csak vígjáték vagy dráma.

A végén amikor:

Mr. White írta:

Niwrok írta:

Továbbra is tartom, hogy ha Mr. White nem említi ezt a filmet, akkor nagyjából esélytelen, hogy elém került volna. Plusz ha meg is látom, a cím fordítása miatt rögtön dobtam volna, annyira gagyi.

7/10

Igen a magyar címek, erről talán még beszéltünk is anno a fórumon. Nincs kérdésem, örülök, hogy megnézted a 7 pont meg teljesen reális! Szívesen az ajánlást hisz nem pont erre való ez a fórum, hogy ajánljunk egymásnak filmeket? Engem mellesleg érdekelne az a másik piás film amit R2-nak ajánlanál!(Bár lehet, hogy abban Nicoholas Cage játszik?)

A végén amikor:

Gondolom a "Las Vegas, végállomás"-ra utaltál, de el kell oszlatnom egy kis félreértést   . Csak általánosságban mondtam, hogy ajánlok ehelyett R2-nak egy másik "piás-romantikusat"... és nem kevés iróniával   . Külön-külön is utálja ezt a két témát, nemhogy együtt   .

Spoiler:

.

.
Egy tökéletes nap / A Perfect Day



"Döntsd el, hogy mi kell: zászló vagy víz?"


A szlogen ezen a fórumon sokszor az "Ezt nélküled nem láttam volna". Ez a film olyan szinten "radar alatt" volt, hogy semmi nem volt benne, ami megragadta volna a figyelmem (még a borítója is valami "B" kategóriás akciófilmre emlékeztetett), és ami igen (a sztorija), ami aztán hozott magával minden mást, ahhoz R2 rövidke írása kellett. De azt a részét a fórumnak kevesen is olvassák, meg meg is érdemli, hogy kiemelt helyen legyen... nem azért, mert nagyon mást tudnék írni, csak bővebben . Mert egy kellemesen összetett, szórakoztatóan elgondolkodtató filmről van szó szerintem is.

Egy nemzetközi segélyszervezet tagjai a boszniai háború vége felé egy hegyi kutat próbálnak megtisztítani mielőbb egy beledobott hullától, meggátolandó, hogy a fertőzés miatt már fertőtlenítővel se lehessen sokáig újra ihatóvá tenni a vizet. Mindössze négyen vannak, a tolmácson és a vízügyi szakértő Sophie-n kívül csak két öreg róka alkotja a csapatot: a cinikus, nagy nőcsábász hírében álló Mambrú (Benicio del Toro), és a feszültséget humorral és cseppnyi őrültséggel oldó B. (Tim Robbins). A kiemelés közben viszont elszakad a kötél, így új kötelet kéne találniuk, ami viszont ebben a fél-háborús övezetben egyre reménytelenebb vállalkozásnak tűnik. Sem a helyiekkel, sem a környéken állomásozó ENSZ csapatokkal nem jutnak sokra -mintha tíz méter kötél olyan ritkaság lenne, amiről az öregek mesélnek a tábortűz körül, hogy fiatalon hallottak róla történetet a falu bölcsétől-, az addigra hat fősre bűvült csapat (egy orosz bürokratával és egy helyi fiúval kiegészülve) így elindul egy kis háborús road-movie-ra, kötélért.

Már eleve a kis társaság is elég színes ahhoz, hogy érdekes történet kerekedjen belőle. Mambrú és B. bemutatását már nagyjából megejtettem, több a jellemükről nem is nagyon derül ki, de mert évek, talán évtizedek óta csinálják ezt, magáról a segélyszervezeti munkáról is szól az ő szerepeltetésük. A megformálóik, del Toro és Robbins kellően beleélik magukat a szerepbe, de azért nem nagyon tudtam elengedni a gondolatot, hogy 10 évvel ezelőtt B. szerepére tutira John Malkovichot válogatták volna be. Az ő rutinjuk ellenében volt jó kiegészítés a két csaj, duplán is, mert mindketten más-más nézőpontot hoztak a filmbe. Az első missziójára érkező, egy nyílt konfliktusok nélküli háború szörnyűségeiről, viszontagságairól és veszélyeiről alig valamit tudó Sophie-nak ez az egyszerűnek tűnő feladat egyfajta beavatási szertartássá válik, sok "elsővel", így ő leginkább a néző "szeme", aki jó eséllyel szintén először látja ezeket a dolgokat. És bár valóban feleslegesen sokat foglalkozik a film az átkötésekben a bürokrata Katya és Mambrú egyszervolt szerelmi életével, az Olga Kurylenko alakította aktakukac a szabályokhoz való merev ragaszkodásával tisztán jeleníti meg egy etnikai konfliktus azon szereplőit, akik az íróasztal mellett ülve nagyon szép és haladó szellemű dolgokat tudnak kitalálni arról, minek hogyan kéne történnie egy háborús helyzetben, de vajmi kevés fogalmuk van arról, hogy az mennyire működik a gyakorlatban.

Gyakorlatilag ez nyomja rá a bélyegét az egész filmre, amiért az ENSZ békefenntartói megint csak elég felemás szerepben jelennek meg: lehet, hogy szerintük papíron a háborúnak már mindjárt vége, de erről egyfelől a helyieknek elfelejtettek szólni, másrészt az ellenségeskedés még sosem szűnt meg attól, hogy egy szerződésre, törvényre vagy nyilatkozatra került néhány aláírás. Annyiból érthető, hogy a falak mögül, egyezményekre hivatkozva keveset tudnak tenni az elhagyatott hegyi utakon tovább tisztogató katonai csapatok, az általános bizalmatlanság, a civilek kiszolgáltatottságán nyerészkedők, a csapdaként elásott robbanószerek (itt mondjuk nincs, de nem egy filmben jelent már meg, hogy a hullák vagy a sebesültek alá rejtettek aknát... itt "csak" döglött tehenek vannak, és a tippelgetés, hogy vajon hogyan gondolkodtak a csapda felállítói), a hátrahagyott romok és a szomszédokat egymásnak ugrasztó viszályok ellen. Azt viszont már laikusként kevésbé veszi be az ember gyomra, amikor az előírásokhoz való csökönyös ragaszkodás teljesen értelmetlen dolgokat eredményez, mint itt az elaknásított kutak esete: az a prioritás, hogy az aknamentesítés elsőbbséget élvez a lakosság vízhez juttatásában, ezért hiába lehetne könnyebben elérhetővé tenni a vizet a dagadt fickó tetemének kiemelésével, az tilos, mert előbb az aknákkal kell foglalkozni. A Bábel c. film mentős jelenetére emlékeztetett ez a józan észre fittyet hányó protokoll, amikor is az volt a döntés, hogy nem küldenek mentőautót a lőtt sebes, elvérző sérülthöz, mert az út sokáig tartana, ezért helikopterrel kell menni érte, ami viszont nem tudott elindulni műszaki hiba miatt ...

Ez még csak a gerince azoknak a dolgoknak, ami miatt majdnem végig izgalmas, hol érzelmes, hol vicces film volt az Egy tökéletes nap. Rengeteg olyan apró kis történet van ebben, amiről még ugyanennyit írhatnék (megemlítve akár csak a kutyát, a tehénpásztort vagy a raktáras fickót), ahogy a háborús állapotok díszleteiről is sokat lehetne még mesélni, mert nagyon hitelesek voltak, vagy ahogy annak is megvolt a hangulata, hogy ez a háború itt volt a szomszédban, és mégis mintha erről tudnánk a legkevesebbet. A lényeg viszont nekem benne van az eddigiekben, a film utolsó tíz másodpercében, és ebben a pontszámban...

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Egy tökéletes nap / A Perfect Day


A szlogen ezen a fórumon sokszor az "Ezt nélküled nem láttam volna". Ez a film olyan szinten "radar alatt" volt, hogy semmi nem volt benne, ami megragadta volna a figyelmem (még a borítója is valami "B" kategóriás akciófilmre emlékeztetett), és ami igen (a sztorija), ami aztán hozott magával minden mást, ahhoz R2 rövidke írása kellett.

A lényeg viszont nekem benne van az eddigiekben, a film utolsó tíz másodpercében, és ebben a pontszámban...

8,5/10
.

Örülök, hogy megnézted, annak meg még jobban hogy tetszett is!

Most, ahogy olvastalak, sorra ugrottak be a film képei... ami kifejezetten jó hír. Azt jelenti, hogy maradandó film volt.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Egy tökéletes nap / A Perfect Day

A szlogen ezen a fórumon sokszor az "Ezt nélküled nem láttam volna". Ez a film olyan szinten "radar alatt" volt, hogy semmi nem volt benne, ami megragadta volna a figyelmem (még a borítója is valami "B" kategóriás akciófilmre emlékeztetett), és ami igen (a sztorija), ami aztán hozott magával minden mást, ahhoz R2 rövidke írása kellett.

A lényeg viszont nekem benne van az eddigiekben, a film utolsó tíz másodpercében, és ebben a pontszámban...

8,5/10

Örülök, hogy megnézted, annak meg még jobban hogy tetszett is!
Most, ahogy olvastalak, sorra ugrottak be a film képei... ami kifejezetten jó hír. Azt jelenti, hogy maradandó film volt.  

Tudom , már mondtad ezt akkor is, amikor ráraktam a filmet a tavalyi TOP 10 listámra .

Jogos észrevétel lenne persze azt mondanod, hogy ahhoz képest sokáig húzódott ez az írás, de nemrég visszanézve vettem észre, hogy arról a listáról már csak erről meg a Roomról nem írtam. És éppígy jogos azt mondani, hogy ez egy maradandó film, mert minimális beletekeréssel meg tudtam írni ezt a "kritikát", mert nekem is még ott voltak a fejemben a film képei, érzelmei és hangulatai.

A Room meg jó eséllyel megmarad lyuknak, az írásodhoz meg az azt követő kommentáromhoz úgysem nagyon tudnék hozzátenni semmit. De majd kiderül egy esetleges újranézésnél ...
.

.
Sing Street




A tizenéves Conor a család egyre romló anyagi helyzete miatt (a 80-as évek közepén Írország gazdasága eléggé gödörben volt) kénytelen új, egyházi finanszírozású iskolába járni. A szigorú szabályok, a merev gondolkodású tanárok, az iskolában is lecsapódó társadalmi feszültségek és az új, csendes gyereknek "kijáró" szekálások tortúrává változtatják a srác első napjait, de csak amíg nem találkozik Raphinaval. A londoni életről és modellkarrierről ábrándozó, ráadásul érettebb lány (hiszen kerek egy évvel idősebb Conornál...) elsőre elérhetetlennek tűnik a fiú számára, amikor is egy hirtelen ötlettől vezérelve, egy barátja és a bátyja ihletésére Conor úgy dönt, hogy együttest fog alapítani, és kihasználva az akkori videoklipes őrületet veszi rá Raphinat, hogy szerepeljen benne. A Sing Street nevű banda a különböző zenei stílusok között formálódva pedig nem csak a hódítás eszközévé, de egyfajta mozgalommá is kinövi magát.

Ahhoz képest, hogy milyen nehéz háttér előtt játszódik, annyira pozitív a hangulata ennek a szerelmes-tinis filmnek, amennyire csak lehet. Ebben a zenének nagy szerepe van, ami egyszerre lesz közösségteremtő, de egyben menekülés is, például Conor szüleinek rossz házassága elől. Erről az író-rendező John Carney gondoskodott, aki eleve remek tracklistet válogatott össze a korszak zenéiből (még ha a Duran Duran, az A-ha, a The Cure vagy a Depeche Mode nem is mindenki rajongásának tárgya), de az új dalok is jól illenek ide.

Aztán ahhoz képest, hogy szó szerint nulláról indulnak vele, hiszen amikor a lány rábólint a klipre, még az együttes sem létezik, jó volt látni, milyen messze jutnak vele, mennyi ötletet tesznek bele az ifjak, akár önmagában a zene öröméért. De a sok jópofa, lelkes srác és Raphina mellett a kedvenc szereplőm mégis Brendan, Conor bátyja lett. Az idősebb fiútestvérek ugyanis általában csak azért vannak egy filmben, hogy még inkább pokollá tegyék a pubertás öcsikéjük életét, ehhez képest viszont jó volt látni, ahogy Brendan az összes kudarca, csalódottsága és cinizmusa ellenére is hogyan noszogatja és segíti Conort -a maga módján és stílusában- egyre jobbá válni abban, amit csinál, ami végül visszacsatolásként rá is jó hatással lesz.

Nem nagyon mennék bele a részletekbe, a stábba vagy az ismertebb arcokba, csak mint egy egyszerűen jó élményről gondoltam írni róla, anélkül, hogy az "Általános film" topikba száműzném. Ünnepek idején talán elnézhető egy rövidebb írás is... és úgysem ez lesz a legrövidebb itt .

9/10
.

.
Fences




A tavalyi botrány után -ami a fekete filmesek megbecsülését érintette leginkább- az Amerikai Filmakadémia az idei évet láthatóan egyfajta engesztelésnek szánta, így még a legjobb filmek jelöltjeinek listáján is erősen felülreprezentáltak voltak a feketék hátrányos megkülönböztetésével, polgárjogi problémáikkal foglalkozó, illetve megspékelt filmek. A Hidden Figures azt emelte ki remek alakítások segítségével és az űrhajózás mérföldköveinek bemutatásával, hogy ez a fajta fehér önérzet hogyan mehetett a hatékonyság, akár a szovjetekkel való verseny rovására, a Moonlight, ami ugye nyert is, duplán markolt bele a tutiba egy fekete meleg srác színműből adaptált történetén keresztül, a Fences pedig egy munkáscsalád történetét vitte vászonra valamikor az ötvenes évek Amerikájából.

Troy Maxson (Denzel Washington) és a felesége, Rose (Viola Davis) kevés pénzükből napról napra, egyszerűen, de sok vidámsággal élik az életüket. A férfi kukásként dolgozza végig a hetet, amíg az asszony otthon az ételről és a tisztaságról gondoskodik, továbbá neveli a 17 éves fiukat, Cory-t. Délutánonként aztán megélénkül a ház, mert még ha kevesen is járnak hozzájuk, de gyakori vendég a Troy előző házasságából született, már felnőtt Lyons, a környéken lakó barát és kolléga, Bono, és Troy testvére, Gabe, aki egy súlyos háborús sérüléssel kénytelen együtt élni. Ilyenkor Troy szívesen ül ki a hátsó udvarra, és vég nélkül ontja a történeteket, amikben a valóság keveredik a fantáziával és sok-sok baseballal, és amik a nehézségek ellenére is zálogai a jó hangulatnak. Ezek a jobb napok. Troy-nak azonban vannak rosszabb napjai is, amikor felszínre törnek azok az érzések, amiket gyerekkora óta magában hord, és ami egyik nap a határozottságát, a kiállását adja, az másnap talán megkérdőjelezhetetlen merevség, hogy megőrizze a családot olyannak, amilyennek ő akarja... és miközben Rose is csak ezt szeretné, attól fél, éppen Troy fogja lerombolni azt.

Az a jó ebben a filmben, hogy éppen annyira foglalkozik a diszkrimináció kérdésével, hogy az ne menjen a családi dráma rovására. Ez adja magát az olyan kérdéseknél, mint hogy Troy mennyit küzd a szakszervezetnél azért, hogy feketeként is sofőr lehessen belőle, de csak a kukák kiborogatására tartsák elég jónak őket, vagy hogy súlya legyen, amikor Cory a focira akarja feltenni az életét. De ahogy Troy a vidám történetekből kifogyva az apjáról kezd beszélni, és arról, hogyan kellett elszöknie előle a gyerekkorból épp csak kinőve, abban is felidéződik a rabszolgatartó társadalmi rendszer és annak utóhatásai, ami Lincoln után 40 évvel is éppúgy "szedte az áldozatait", mint jóval később is.

De ez a téma inkább csak a film közepén kerül elő, amire már a néző átvergődött a meglehetősen harsány első fél órán. Amire megismerte azt a kirakatot, amit a Maxson-család  maga előtt is mutatni szeretne magából: az egymásért kerge tiniként rajongó házastársakról, a dicső sportsikerek elé néző fiúról, ahol még a család fekete báránya, a klubokban zenélő Lyons is csak annyira "fekete", hogy időnként eljön az apjához lejmolni egy kis pénzt fizetésnapon. Ahol még nincs szó arról, hogy Troy gondolkodására hogyan nyomta rá a bélyegét az apja, később pedig az ifjúkori ballépései, amik akkor a létfenntartáshoz tűntek szükségesnek, és hogy az öregedésben megkeseredett beteljesületlen célok és vágyak hogyan kezdik el szétfeszíteni ennek a családnak a kereteit. Ahol igazán kiderül, hogy az alma mennyire nem esett messze a fájától, ahol a baseball-hasonlatok és a szigorúsággal vegyes tekintélyelvűség (ld. "Amíg az én kenyeremet eszed, addig azt csinálod, amit mondok!") réseibe egyre inkább beszivárog a félelem az ismeretlentől. Ahol még Rose nem mondta el a szívszorító beszédét a féltestvéreiről (tényleg erős jelenet, nem lennék meglepve, ha Viola Davis erre kapta volna meg az Oscart), ahol még nem került elő Gabe története, és hogy milyen viszonyban vannak Troy-jal, és ahol még Troy sem vallotta be, hogy mit is csinál akkor, amikor a haverokkal eljár sörözni. És ebben áll a cím magyarázata, a szimbólumként megjelenő kerítés, és ahogy ki is mondják: van, aki azért épít kerítést, hogy kint tartson valamit, más éppen azért, hogy bent.

Az epilógusnak is beillő vége, az utolsó húsz perc azonban eléggé lefelé görbítette a számat. Már az is zavart, hogy a harmadik "felvonást" lezáró konfliktus utóhatását egyszerűen átugorva a film előrelép vagy tíz évet, pedig engem az jobban érdekelt volna, mint amit maga az író fontosnak tartott megmutatni. Hiába jó érzelmileg a jelenet, összességében sokat nem ad a filmhez. A nagyobbik baj viszont az, hogy a talán pozitívnak szánt befejezés akkora fejesugrást csinál a meseszerű giccsbe, amitől épp az a valószerűség és mélység illan el, amire olyan sokat épített a film.

A Fences egy olyan férfi története, aki a múltja terhe alatt sok hibát elkövetett -ami miatt sok terve és álma csak terv és álom maradt-, és most, hogy ennek vezekléseképpen olyan sokáig próbált megmaradni a jó apa és a jó férj szerepében, megérezve az öregség és azon keresztül a halál szelét, úgy érzi, az életnek kell még mást is tartogatnia, mint ezt. Talán egy kicsit hosszúra nyúlt, de a sztori -egy elsőre egyszerűnek látszó családi drámán keresztül is- érdekes annyira, az alakítások meg vannak olyan hitelesek, hogy az eddig látott jelöltek közül talán leginkább ennek adtam volna az én díjamat... de ahhoz a lezárást valahogy máshogy kellett volna megadni ennek a filmnek, az az egyetlen, ahol Denzel Washington rendezése megbotlik. Így csak erős középmezőny.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Fences

A Fences egy olyan férfi története, aki a múltja terhe alatt sok hibát elkövetett -ami miatt sok terve és álma csak terv és álom maradt-, és most, hogy ennek vezekléseképpen olyan sokáig próbált megmaradni a jó apa és a jó férj szerepében, megérezve az öregség és azon keresztül a halál szelét, úgy érzi, az életnek kell még mást is tartogatnia, mint ezt. Talán egy kicsit hosszúra nyúlt, de a sztori -egy elsőre egyszerűnek látszó családi drámán keresztül is- érdekes annyira, az alakítások meg vannak olyan hitelesek, hogy az eddig látott jelöltek közül talán leginkább ennek adtam volna az én díjamat... de ahhoz a lezárást valahogy máshogy kellett volna megadni ennek a filmnek, az az egyetlen, ahol Denzel Washington rendezése megbotlik. Így csak erős középmezőny.


8/10
.

Köszi!

Időközben van felirat, úgyhogy a héten meg is nézem - pont végeztem Rickék kalandjaival, úgyhogy jó lesz kicsit mást nézni.

Niwrok írta:

téglagyári megálló írta:

Niwrok írta:

Daredevil S1

9/10

Jöttem, mint mindig, amikor nagyon tetszik egy írás.
Örülök, hogy a kitartó ajánlás végül pozitív eredménnyel zárult! A második évad is jó, de az máshogyan. Nyilván veszít a mostani varázsából, de kompenzálásképpen behoz új karaktereket, s a mostani szereplők sorsát is megkavarja kicsit. Luke Cage-szériája pedig igazán érdemel egy nézést. A Defenders-nívóban nálam 3. de még így is simán élvezetes. Egyébként most kezdem Iron Fist történetét.
Nálam a közös sztorival kapcsolatban van prekoncepció, mivel az eddigieket látva - és nagyon tetszve - nem tudom elképzelni, hogy milyen hiteles történettel terelik össze a különböző főszereplőket, úgy hogy az megmaradjon annál a Netflix-komolyságnál, ami miatt ezeket a figurákat jobban bírom, mint a S.H.I.E.L.D. ügynököket, beleértve Cartert is.

Kösz, duplán is   .

Azt jó tudni, hogy a Luke Cage-ben van más is a "madárvédő golyókapkodón" kívül, a maffiás vonal meg eddig is bejött. Nem zártam ki amúgy sem, hogy megnézem, de most csak a mindig újratermelődő lista alján van. Még az Iron Fist is megelőzi, arról legalább még nem tudok semmit   .

Na, az első néhány rész alapján lehet, mégis jobb lett volna az Iron Fist helyett a Luke Cage-et választani .
.