Niwrok írásai 2.0

Niwrok írta:

Outcast S1

... az igazi főszereplő Anderson, aki éveken át alkalmazta az Úr által meghatározott módszereket, amivel látszólag minden rendben ment, aztán jön Kyle, a maga brutalitásával és nyersségével, és olyan alanyoknak sikerül elhoznia a megtisztulást, akiket Anderson már menthetetlennek tartott, vagy akik esetében elvakította a saját büszkesége. Így aztán Anderson mellett Kyle hol afféle asszisztens, hol a pokolba kívánják egymást, amik között meg a teológiai vitáiktól hangos a templom, mivel Kyle nem is hívő (hogyan is lehetne az, ugyebár...), a lelkész pedig eddigi munkája és a hite megcsúfolásának tartja, hogy egy ilyen embernek az Úr ilyen erőt adott a gonosz ellen, miközben az elkötelezett szolgáját gyakorlatilag bohóckodásra kényszeríti.

Ha ezekkel a szálakkal sikerült volna kitölteni a játékidőnek akár csak a 70%-át, talán még azt is mondanám, hogy mindenképpen érdemes megnézni, mert Kyle és Anderson "pöcsméregetése" egészen jó fordulatokat és szereplőket tartogat...

Az Outcast első évada önmagában a "pokoli szolgálatával" ha nem is üdvözülne, de egy kellemes emlék is lehetett volna, a megvalósítás, és az igazán csak az utolsó három részre felpörgő sztori viszont arra kárhoztatja, hogy "kitaszított" legyen. A folytatásban ettől még van lehetőség, Kirkman ezen világa is tetszik...

6,5/10

Erről a bemutató előtt olvastam, tökre felcsigázták az érdeklődésemet, aztán ahogy bele-belefutottam egy értékelésbe, úgy csökkent a kedvem hozzá. Pedig a teológiai viták miatt szerintem nekem még jobban is tetszene...  majd meglátjuk...



.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Outcast S1

Az Outcast első évada önmagában a "pokoli szolgálatával" ha nem is üdvözülne, de egy kellemes emlék is lehetett volna, a megvalósítás, és az igazán csak az utolsó három részre felpörgő sztori viszont arra kárhoztatja, hogy "kitaszított" legyen. A folytatásban ettől még van lehetőség, Kirkman ezen világa is tetszik...

6,5/10

Erről a bemutató előtt olvastam, tökre felcsigázták az érdeklődésemet, aztán ahogy bele-belefutottam egy értékelésbe, úgy csökkent a kedvem hozzá. Pedig a teológiai viták miatt szerintem nekem még jobban is tetszene...  majd meglátjuk...

Szerintem is, ahogy a "megtűrt" démonokkal is így lennél . Valamikor nyáron folytatják, ezt biztosan beteszem a kieső sorozatok helyére.
.

Niwrok írta:

.
Hurok


...csak sajnos ebbe a szépen megszőtt hálóba maga az író is beleragadt. Az egy dolog, hogy annyira sokszor lökte vissza Madarász az idővonal különböző pontjaira a szereplőit, amit nem igazán tudott kézben tartani,

... Hát ki az, aki egy digitális HD-kézikamerát csak azért ráköt a VHS-re, hogy utána az abban levő kazettát lehessen hurcibálni? Ki az, aki szalagos üzenetrögzítőre mondja rá az üzenetét, ahelyett, hogy mobilt használna, és akár annak a hangpostáját? És ezen továbbmenve: mi is van a pótkerékkel? Miért nem lehet elmenni benzinért? Mi van a véres trikóval? És miért kell csőre rántani egy pisztolyt a forgalmas kórházi folyosón?

Úgyhogy annak, "akit" érdekel, most mondom, hogy a játékot, amit ilyenkor csinálni szoktunk "a mi mi után következik" és a "hogyan épülnek fel a hurkok" jegyében, azt itt nem szabad csinálni   ... legalábbis nekem nem ment . Éppen ezért örülnék, ha "más" is próbálkozna, bármi is jött le az írásom alapján a filmről   ...

Madarász Isti még átpörgethette volna ezt a sok visszapörgetést és a forgatókönyvet, mert egy ilyen filmet a csavarok tudnak igazán naggyá tenni, nem az, ha tekergetik, mint a verklit. Így csak elszalasztott lehetőségnek éreztem a Hurkot egy ígéretes és nagyon kedvelt műfajban; olyanban, aminek darabjai éppúgy szólhatnak Élet-mentésről, mint egy Ördögi körről, de valamiről szólniuk kell, és itt számomra ezt nem sikerült megalapozni. Külön zavaró és kicsit dühítő is, hogy apróságokon múlt a hangulat és az élmény; hogy nem pénzből kellett volna több, hanem odafigyelésből és kompromisszumból, és akkor nem csak a ténynek tudnék örülni, hogy van (még   ) egy ilyen filmünk. Aki még nem látott ilyet, annak lehet különleges, és aligha figyel ilyen mélységben a részletekre, de én erre, bármennyire is szeretném, nem tudok 7-esnél többet adni.

7/10
.

Kezdjük a lényeggel: VÉGRE egy olyan magyar film, aminek van stílusa, hangulata, amin nem érződik első pillantásra a nihill meg az izzadtságszag. Ahol nagyjából természetesen viselkednek és beszélnek a szereplők (akkor káromkodnak, amikor én is tenném), s végre nincs benn felesleges, öncélú szex. Az egész film képi világa, színezése, dinamikája, hangulata, kamerabeállításai túlmutatnak a hazai filmes korlátokon - és ez nagyon jó.

Ugyanakkor minden szavaddal egyetértek: én magam nézés közben egyre inkább azt éreztem, hogy ez nem Hurok, ez Káosz. Egy időhurkos filmben IGENIS hadd agyaljak azon, hogyan is épülnek fel a hurkok, igenis hadd gondolkozzak azon, hogy az adott hurkok adott szereplői hova és miért kerülnek. Olvastam a VOXban egy interjút a filmről (még a bemutató előtt), amiben Madarász azt mondta, az egyik inspiráló film a Találmány volt... nos, tökéletesen leképezte azt. Az is hasonló káoszba fulladt, de még ott is tudni lehetett, hol a hurok kezdete és vége és hogy mi lesz a duplikációkkal. Ez a mozi egy halom, egymásra hányt zseniális ötlet, kapocs összessége, de folytonosságában óriásit bukott nálam. Eleve már azzal, hogy akkor melyik Ádámot és Annát követjük végig, egyszer tudta a srác, mi történik, egyszer nem... azt hiszem, a rendező nem picit túlkombinálta az egészet.

Ennek ellenére megveszem majd, és mindenképp újra is nézem - elvégre a Találmányt is kétszer néztem meg, hogy egyszer megértsem. Nekem maga a vállakozás miatt, no meg a képi világa miatt picit többet ér... mondjuk 75%-ot.

De ez jó, tekintve, hogy magyar.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Hurok


Madarász Isti még átpörgethette volna ezt a sok visszapörgetést és a forgatókönyvet, mert egy ilyen filmet a csavarok tudnak igazán naggyá tenni, nem az, ha tekergetik, mint a verklit. Így csak elszalasztott lehetőségnek éreztem a Hurkot egy ígéretes és nagyon kedvelt műfajban; olyanban, aminek darabjai éppúgy szólhatnak Élet-mentésről, mint egy Ördögi körről, de valamiről szólniuk kell, és itt számomra ezt nem sikerült megalapozni. Külön zavaró és kicsit dühítő is, hogy apróságokon múlt a hangulat és az élmény; hogy nem pénzből kellett volna több, hanem odafigyelésből és kompromisszumból, és akkor nem csak a ténynek tudnék örülni, hogy van (még   ) egy ilyen filmünk. Aki még nem látott ilyet, annak lehet különleges, és aligha figyel ilyen mélységben a részletekre, de én erre, bármennyire is szeretném, nem tudok 7-esnél többet adni.

7/10
.

Kezdjük a lényeggel: VÉGRE egy olyan magyar film, aminek van stílusa, hangulata, amin nem érződik első pillantásra a nihill meg az izzadtságszag. Ahol nagyjából természetesen viselkednek és beszélnek a szereplők (akkor káromkodnak, amikor én is tenném), s végre nincs benn felesleges, öncélú szex. Az egész film képi világa, színezése, dinamikája, hangulata, kamerabeállításai túlmutatnak a hazai filmes korlátokon - és ez nagyon jó.

Ugyanakkor minden szavaddal egyetértek: én magam nézés közben egyre inkább azt éreztem, hogy ez nem Hurok, ez Káosz. Egy időhurkos filmben IGENIS hadd agyaljak azon, hogyan is épülnek fel a hurkok, igenis hadd gondolkozzak azon, hogy az adott hurkok adott szereplői hova és miért kerülnek. Olvastam a VOXban egy interjút a filmről (még a bemutató előtt), amiben Madarász azt mondta, az egyik inspiráló film a Találmány volt... nos, tökéletesen leképezte azt. Az is hasonló káoszba fulladt, de még ott is tudni lehetett, hol a hurok kezdete és vége és hogy mi lesz a duplikációkkal. Ez a mozi egy halom, egymásra hányt zseniális ötlet, kapocs összessége, de folytonosságában óriásit bukott nálam. Eleve már azzal, hogy akkor melyik Ádámot és Annát követjük végig, egyszer tudta a srác, mi történik, egyszer nem... azt hiszem, a rendező nem picit túlkombinálta az egészet.

Ennek ellenére megveszem majd, és mindenképp újra is nézem - elvégre a Találmányt is kétszer néztem meg, hogy egyszer megértsem. Nekem maga a vállakozás miatt, no meg a képi világa miatt picit többet ér... mondjuk 75%-ot.

De ez jó, tekintve, hogy magyar.

Te másodikra megértetted a Találmányt   ?! De jó neked   ! Én háromszor néztem, és próbáltam követni az ábrát, ábrákat, de így is valahol a 3. szint környékén elvesztem a fonalat a 9-ből   .

Pedig a Találmány még meg is van alapozva a "hibernáló"-géppel... Itt meg "Csak!"... Én is újra szeretném nézni, de az a baj, hogy még csak nem is kecsegtet a jobb megértés lehetőségével, hiszen nem érzem, hogy azért nem értettem volna meg, mert valami felett átsiklottam. Ugyanis nincs mit igazán megérteni.

.

.
Ha már a '71-ről nem írtam külön, csak röviden   ...


The Siege of Jadotville



Úgy látszik, a háborús filmek vannak soron, vagy négyet néztem az utóbbi hetekben. Ez elé speciel úgy ültem le, hogy csak annyit tudtam róla, mint többségében ti, akik ezt olvassátok, azon kívül meg pár színész nevét, akik játszanak benne... ami még úgy is elég sovány, hogy Mark Strong, és a The Fall óta már Jamie Dornan is nekem elég jó ajánlólevél. Ehhez képest egy ritka összetett kis politikai helyzetbe csöppentem bele a film segítségével, aminek mind a korszaka, mind a helyszíne abszolút egyedi.

A Kongói Köztársaság déli tartománya, Katanga a '60-as évek elején hasonló hidegháborús gócpont volt, mint Vietnam vagy Kuba. A terület nem pusztán ásványkincsekben volt gazdag, hanem azon belül is hadászati alapanyagokban, és bár bármelyik nagyhatalom szívesen sajátította volna ki Katangát, de részükről az is elfogadható alternatíva volt, hogy a bányaipari multicégek (még a gyarmati korból származóak) mindkettejüket ellátták, kiegyenlítve az erőviszonyokat. Az 1961-ben megválasztott új elnök azonban kommunista fordulatot, és ezzel államosítást akart megvalósítani, kiebrudalva a magáncégeket, a régi ügymenetben érdekelt politikusok viszont a vállalatok által fizetett zsoldosok segítségével csírájában véget vetettek ennek az elképzelésnek egy merénylettel, ami nem pusztán a polgárháborút tette valós lehetőséggé, de azt is, hogy a meggyengült helyzetben az USA és/vagy a Szovjetunió fenyegetve érzi a saját pozícióját, aminek beláthatatlan következményei lehettek volna. Mivel a támadás a törvényes rend, a demokratikus jogállam ellen is történt, az akkor viszonylag fiatal szervezetnek számító ENSZ vezetősége békefenntartókat vezényelt a veszélyeztetettebb régiókba... ezzel csak még inkább olajat öntve a tűzre.

A film annak kéksapkás osztagnak a története, akik azt kapták parancsba, hogy egy fő szállítási útvonalon felügyeljék és akadályozzák a milíciák mozgását. Ebben már eleve annak különös jelentősége volt, hogy írekről beszélünk, a semlegességre külön büszke Írországról, akikről a hozzám hasonló laikusoknak többször is elmondják a film szereplői, hogy emiatt még életükben nem álltak szemben puskával, nem öltek embert, és őket sem sebesítették még meg. A katonáknak a feladatukról is kb. annyi elképzelésük volt, hogy elmennek egy kis szafarira, aztán megdicsőülve attól, hogy részt vettek egy nemzetközi misszióban, szép nyugisan hazatérnek. Mivel a feletteseik is úgy gondolták, hogy úgysem fog semmi történni, hiszen mindent az ellenőrzésük alatt tartanak, így felszerelésben sikerült nagyjából egy fegyvermúzeum szintjét megütni, a támaszpontnak kinevezett Jadotville pedig gyakorlatilag egy porfészek volt, ami valamikor egy benzinkút lehetett pár műhellyel, körbevéve magas fűvel, egy völgyben, kb. nulla védelmet és fedezéket biztosítva egy támadás esetén. Mindehhez akadtak még dilettáns hivatalnokok, pánikhelyzetben jórészt hasznavehetetlen vezérkari főnökök, a saját seggüket és a hírnevüket a katonák életénél is jobban féltő diplomaták, civilek és polgárok, akiket az ENSZ a nagy bizonyítási szándékban elfelejtettek megkérdezni, hogy egyáltalán akarnak-e maguk mellé a "védelmükre" egy katonai bázist, stb., stb.. Hogy mindez ilyen gazdag tárházaként a Titanic-szindrómának (ez az a hiba az emberi gondolkodásban, amikor valaki azon tévedésében, hogy egy bizonyos probléma úgysem következhet be, ezért nem is készül fel annak elkerülésére vagy a következmények mérséklésére) nem torkollott teljes vérfürdőbe, az a film szerint nagyjából egyetlen embernek volt köszönhető (a katonák bátorsága és kitartása mellett), mégpedig az osztag parancsnokának, Pat Quinlannek (őt játssza Jamie "Mr. Szürke" Dornan). Ő ugyan szintén tankönyvben látott eddig csak hadmozdulatokat, és a filmbeli jellemrajz szerint hajlamos volt túlgondolkodni a dolgokat (máris kedvelem a fickót   ...), amiért kezdetben bizalmatlanok voltak vele az emberei, de utóbb csak kiderült, az ötletei, az utasítására kiépített védelmi vonalak legalább esélyt jelentettek a támadók ellen.

Noha két bekezdésen keresztül szinte csak tartalmi leírást adtam ajánlóként, nekem ez volt az érdekesebb része a filmnek, a lassan kiépülő nemzetközi és emberi kapcsolati háló, amiben visszaköszönt a Hotel Ruandában és a Senkiföldjében már feldolgozott ENSZ-bénázás (bár én kicsit "furcsálltam" és hiányoltam, hogy Kennedy-t még korabeli felvételeken is megidézik, a szovjeteket viszont egy fotó sem képviseli Hruscsovról). Ez alapozta meg igazán az érdeklődést az iránt, hogy ezek a szerencsétlenül megszívatott katonák hogyan és meddig álltak helyt egy kezdettől elég reménytelen helyzetben, és kb. ennek ideje jut jobban a jellemek bemutatására is (mondjuk sajnos éppen a többségben levő katonák azok, akik között talán ha nyolc-tíz jellegzetes figura akad, egyébként mind ugyanolyan kalandvágyó kölyök a vágóhídra vezényelve), a színészek is ebben a szakaszban tudnak jobban kiteljesedni, a már említett Strongon és Dornanen kívül megemlítve még Guilleaume Canet-t, aki a zsoldosok vezetőjét alakítja.

Onnantól, hogy minden szereplő bemutatásra került, vagyis kb. 35-40 perc után aztán megkezdődik a címbeli ostrom, aminek szintén vannak pozitív vonásai, erről viszont annyira nem is nagyon lehet írni, hiszen csak darálás van vagy egy órán keresztül. Viszont akadt azért gondom is egy-kettő. Jönnek a rohamozó golyófogók az AK-ikkal, és a lövészárkokban levő írek úgy kapkodják le őket, mintha ez valami videojáték lenne. Nekem ebben csak az a fura, hogy már csak a nagy számok törvénye miatt is, bármennyire nem tudnak lőni a csóringerek, ha elég sok golyót kilőnek, csak el kéne találniuk valamit, vagy főleg valakit, nem? Ugyanez a helyzet a zsoldosok rendelkezésére álló fegyverarzenállal, amivel egyre nagyobb tűzerőt képesek biztosítani, de sokszor olyan, mintha szándékosan csak az épületeket vagy az út porát lőnék, és ebből a szempontból tökmindegy, hogy a dzsipekre szerelt gépágyúkról, gránátvetőkről vagy egyebekről van szó. Ez nem von le semmit a veszélyből, amivel a katonák szembetalálták magukat, de még az ostrom képeinek meglepetéséből, izgalmából vagy látványosságából sem. Csak azt hiszem, a stáb egy kicsit túlszínezte azt, ami Jadotville-nél történt, még ha tudom is, mert olvastam, hogy a repülő éppen valós fenyegetés volt.

Kicsit túl hősies, kicsit túl csodaszámba menőek egyes jelenetei (például a helikopter lezuhanásánál egyszerűen nem lehet elhinni, hogy senki még csak meg sem sérült a szétrepülő törmeléktől), de a történelmi háttere, pár jobban bemutatott karaktere, és az "ostrom" képei, trükkjei (a felborított dzsip egészen zseniális) és feszültsége miatt mégis csak jó filmnek tartom... meg újabb érdekes adaléknak az ENSZ egész hátteréhez.

8/10
.

Niwrok írta:

The Siege of Jadotville


Úgy látszik, a háborús filmek vannak soron, vagy négyet néztem az utóbbi hetekben. Ez elé speciel úgy ültem le, hogy csak annyit tudtam róla, mint többségében ti, akik ezt olvassátok, azon kívül meg pár színész nevét, akik játszanak benne... ami még úgy is elég sovány, hogy Mark Strong, és a The Fall óta már Jamie Dornan is nekem elég jó ajánlólevél. Ehhez képest egy ritka összetett kis politikai helyzetbe csöppentem bele a film segítségével, aminek mind a korszaka, mind a helyszíne abszolút egyedi.

A film annak kéksapkás osztagnak a története, akik azt kapták parancsba, hogy egy fő szállítási útvonalon felügyeljék és akadályozzák a milíciák mozgását. Kicsit túl hősies, kicsit túl csodaszámba menőek egyes jelenetei (például a helikopter lezuhanásánál egyszerűen nem lehet elhinni, hogy senki még csak meg sem sérült a szétrepülő törmeléktől), de a történelmi háttere, pár jobban bemutatott karaktere, és az "ostrom" képei, trükkjei (a felborított dzsip egészen zseniális) és feszültsége miatt mégis csak jó filmnek tartom... meg újabb érdekes adaléknak az ENSZ egész hátteréhez.

8/10

Igen rákattantál(tunk) a Netflixre...

Köszi az ajánlást, ezt mindenképp megnézem. Bírom az ilyen mozikat.


.

R2-D2 írta:

The Siege of Jadotville

Igen rákattantál(tunk)  a Netflixre...
Köszi az ajánlást, ezt mindenképp megnézem. Bírom az ilyen mozikat.

Szerintem mondtam már, de ebben nálam jelentős szerepe van annak, hogy nagyjából egy éve, amikor februárban kijött a House of Cards új évada, akkor regisztráltam rá. Igazából ha havi két filmet megnézek rajta, már a pénzemnél vagyok, a sorozatokról nem is beszélve. A minőségről meg nem nagyon kell beszélni, azt látjuk, bár azért azt el kell mondjam, mostanában sokat hígult a cucc, sokkal nehezebb guberálni benne, mint az elején.

.

.
A fegyvertelen katona / Hacksaw Ridge



"Kérem, Uram! Hadd mentsek meg még egyet!"

Ezen az oldalon már többször volt téma a fanatizmus, a megszállott képviselete egy célnak vagy eszmének, és sokszor nem is túl pozitívan nyilatkoztunk erről. Mégis, ahogy a hőst és a tömeggyilkost csak a nézőpont választja el egymástól, felmerül a kérdés, nem ugyanígy válik-e el a kitartás, a meggyőződés, a megszállottság és a fanatizmus... amely kérdés nagyon is illik egy olyan embernek a történetéhez, aki úgy tudott háborús hős lenni, hogy ehhez nem kellett tömeggyilkossá válnia.

A film a II. világháború történetében szinte egyedülálló ember, Desmond Doss életét mutatja be, nem csak a háború közvetlen előzményeire és körülményeire kitérve, hanem Doss gyermekkorára is, aminek fontos szerepe lett az események alakulásában, a film szempontjából meg a karakterépítésben. A fiú apja ugyanis Nagy háborús veterán volt, akinek a példáján keresztül Desmond közvetlenül láthatta, hogy a csatatér még a túlélők életét is mennyire roncsolja, ő maga pedig megtapasztalhatta, hogy milyen törékeny az emberi élet, milyen könnyen okozható végzetes seb, akár csak hirtelen felindulásból, felelőtlenségből. Mindez és az erős vallásos neveltetés együtt vezetett arra az eredményre, amit a magyar cím már jó előre leleplez, azaz hogy Desmond, bár jelentkezett a hadseregbe, de lelkiismereti okokból megtagadta a fegyverviselést, felcserként, életeket mentve akarta szolgálni a hazáját, segíteni a társait.

De hosszú út vezetett még addig, hogy elszántságát bizonyítani is tudja, és hogy az angol címben levő okinawai sziklameredélyen rászolgáljon a tiszteletre, az elismerésre és a kitüntetésre... mert a társai, a parancsnokai és senki a hadseregből nagyon nem kért ebből a segítségből. A magánéleti és romantikus felvezetést követően a film egy jelentős részét teszi ki Desmond helytállása a kiképzőtáborban, ami részemről a film leggyengébb szakasza. Nem csak azért, mert szinte semmi pluszt nem ad a már ismert kiképzőtáboros sablonokhoz, ahova megérkezik a különc közlegény, és ahol van egy üvöltözős őrmester, van pár jellegzetes figura, akiket próbálnak kiemelni az egyenruhás emberi masszából, és a vezetők, akik hol félrenézéssel, hol direkt gáncsolással meg kollektív szívatásokkal próbálják eltántorítani a különcöt a szándékaitól, akár így, akár úgy. De mindez elég lassan is történik, többször teljesen el is távolodik a történetvezetés Desmondtól, és elidőzik egy poénosnak gondolt pucér férfiseggen, ami ilyen hosszan már nem igazán az, és a szereplőválogatás gyenge pontjai is megmutatkoztak. Mert már Andrew Garfield is bárgyúra tudta venni a figurát, amikor Desmond először néz rá ÚGY egy nőre, vagy ahogy lereagálja, ahogy próbálják ráerőszakolni az anyámasszony katonája szerepét, de akinek az egész lényétől idegen ez a film, az Vince Vaughn.

A hadbírósági jelenet az, ami visszavitte a filmet a téma által megkívánt mederbe, mert a végkimenetel ismeretében is érdekes... vagy talán éppen azért, hogy hogyan talál ez a srác magában elég erőt ahhoz, hogy ennyiféle kísértésnek és erőszaknak ellenálljon. Ahol már mindenkinek fontosabb Desmond megtörése -akár a saját érdekeire hivatkozva rábírni, hogy adja végre fel, vagy a bűnbeesés lehetőségével is fenyegetve-, mint hogy egy puskával lássák masírozni. De Desmond és az osztaga végül eljutnak a Hacksaw Ridge-re (van egy keret a filmben, ami ezt előre elárulja, nem spoiler), ami egy bunkerekkel és a sziklába fúrt utakkal gazdagon díszített, szétágyúzott mészárszék, ahol ha sikerül is az amerikaiaknak egy pár méteres sávon előretörni a majd ötven méter magas sziklapárkányon, amire csak egy szélesebb kötélhágcsó jelenti a biztonságos fel- és leutat, azt pár napon belül visszafoglalják a japánok. Még talán az elhaladó teherautó-konvoj vagy a frissen érkezők mellé beosztott túlélők elcsigázottsága sem készítheti fel őket és a nézőt arra, ami odafent van. Mel Gibson ugyanis a legintenzívebb háborús díszletet teremtette meg a Ryan közlegény és az Az őrület határán óta, némely dolgokban még túl is szárnyalva azt. Mert én például a John Rambo óta nem láttam ilyen hentesmunkát, csak éppen ez nem percekig tart, hanem vagy egy órán át lövi keresztül a testeket a géppuska, robbantja cafatokra a katonákat a gránát, vagy sikítanak fájdalmukban, ahogy a lángszóró tüze leégeti róluk a bőrt. Érdekes, hogy pont a The Siege of Jadotville után jutottam el erre a filmre, ugyanis bár háborús film mindkettő, hangulatukban teljesen mások; annak néha videojátékos hangulata helyett ez szinte egy pillanatra sem ereszt... és ebben a pokolban ott cikázik Desmond, osztva a morfiumot és a kötszert.

Az addigi elemek sok mindent pakoltak bele az ítélkezés képzeletbeli serpenyőjébe, hogy a néző maga több szempontból is láthassa Desmondot, mert lehet elismerésre méltó, amiért megharcol; a motivációi is tisztán kirajzolódnak, de nem elhanyagolhatóak annak a kockázatai sem, ha valaki a harctéren egy pisztolyt vagy szuronyt sem tud rántani a rájuk rohamozó ellenségre, ezzel életeket sodorva veszélybe, köztük a sajátját. Lehetett bármilyen intenzív is a harc, ahol a fegyverropogáson és a robbanásokon csak néha szűrődik át a sebesültek kiáltása, a film tükrében mégis csak olyan volt, mint egy újabb próbatétel Desmond előtt. Többen beszélnek is az előzetes ítéleteikről, mert itt már le kell tenni a voksot, hogy ki minek látja Desmondot: ki az, aki beállna az "Add már fel!" kórusba, bármilyen okból, vagy mellé állna, és bátorítaná. Hogy Desmond tényleg hős-e, életek tucatjainak megmentője egy olyan helyzetben, amikor mindenki más a saját irhájának védésével volt elfoglalva, vagy minden hősiessége és kitartása ellenére csak egy felelőtlen hazardőr, és csak hihetetlen adag szerencse mentette meg őt és a társait attól, hogy mind ott hagyják a fogukat, vagy egy szánalmas bolond, akit a hadsereg közelébe sem lett volna szabad engedni, mert túl komolyan vette, amikor a képzeletbeli barátja azt mondta neki, hogy "Ne ölj!", vagy egy gyáva alak, aki gyáva volt ölni még a legválságosabb helyzetekben is, vagy akár egy fogalmatlan hazaáruló, akinek csak az életmentés volt a fontos, és elvakultságában azt sem nézte, hogy kinek segít... vagy egy erkölcsös, vallásos ember, aki a hibáiért és a bűneiért vezekelt, és tette a dolgát, ahogy a hitéből telt. Mert túl talán még a háborús jeleneteknél is érdekesebb volt a filozofálás arról, hogy a meglevő keretek között ki hogyan tud részt venni a számára fontos dolgok megvédésében, ha hagyják, még ha ez erőfeszítést is kíván. Bennem a dolog mindenesetre a köteles jelenetnél dőlt el végleg, a sebesültek lejuttatásánál, a "szenvedélybetegek" könyörgésénél. Az azé az emberé, aki nem tudja elviselni a terhet, hogy ha esetleg meg tudna menteni még egy embert, akkor ne próbálja meg. Az a kitartás belőlem már csak elismerést tudott kiváltani.

Mel Gibson ezzel a filmmel mintha esszenciáját kívánta volna adni a rendezői pályafutásának, mert éppúgy benne van az eszme, a hit melletti kitartás a végsőkig, mint az A rettenthetetlenben, a jézusi tanítások miatti meghurcolás a Passióból, és az Apocalypto nyers brutalitása. A rengeteg egyszerűsítés és rövidítés ellenére is (Doss azért jóval több bevetésen, több helyszínen vett részt a háborúban, mint ami a filmből látszik) egy remek háborús drámával körített portréja egy olyan embernek, aki tényleg mindenkivel szembe ment az autópályán.


8,5/10
.

Niwrok írta:

A fegyvertelen katona / Hacksaw Ridge

Mel Gibson ezzel a filmmel mintha esszenciáját kívánta volna adni a rendezői pályafutásának, mert éppúgy benne van az eszme, a hit melletti kitartás a végsőkig, mint az A rettenthetetlenben, a jézusi tanítások miatti meghurcolás a Passióból, és az Apocalypto nyers brutalitása. A rengeteg egyszerűsítés és rövidítés ellenére is (Doss azért jóval több bevetésen, több helyszínen vett részt a háborúban, mint ami a filmből látszik) egy remek háborús drámával körített portréja egy olyan embernek, aki tényleg mindenkivel szembe ment az autópályán.


8,5/10

De jó! Ezt mindenképp meglesem, bár még nem tudom, hol és mikor. Ha nem hozzák el a CC-be, nehéz lesz, mert én az art mozi kamaratermében kizárt dolog, hogy végigülök két órát...

Niwrok írta:

... és ebben a pokolban ott cikázik Desmond, osztva a morfiumot és a kötszert.

Hol is láttam ilyet??? ...

Ja, megvan! A The Free State of Jonesban...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A fegyvertelen katona / Hacksaw Ridge

Mel Gibson ezzel a filmmel mintha esszenciáját kívánta volna adni a rendezői pályafutásának, mert éppúgy benne van az eszme, a hit melletti kitartás a végsőkig, mint az A rettenthetetlenben, a jézusi tanítások miatti meghurcolás a Passióból, és az Apocalypto nyers brutalitása. A rengeteg egyszerűsítés és rövidítés ellenére is (Doss azért jóval több bevetésen, több helyszínen vett részt a háborúban, mint ami a filmből látszik) egy remek háborús drámával körített portréja egy olyan embernek, aki tényleg mindenkivel szembe ment az autópályán.


8,5/10

De jó! Ezt mindenképp meglesem, bár még nem tudom, hol és mikor. Ha nem hozzák el a CC-be, nehéz lesz, mert én az art mozi kamaratermében kizárt dolog, hogy végigülök két órát...

Őszintén szólva, amikor írás közben kerestem, hogy te írtál-e a filmről, és némi meglepetésemre nem találtam semmit, becsípődött egy gondolat arról, hogy ha akartad, biztos láttad, csak nem láttad értelmét belemenni a meddő vitába arról, hogy miért került be ez a film a fanatikus-vallásos szál miatt a "bolondokat a bolondokházába" körbe . De ezek szerint csak alkalom nem volt rá, ami azért valahol megnyugtat .

De annyira nem is kéne meglepődnöm, hiszen nálunk is a kisterembe száműzték Desmondot, de úgy, hogy pótszékezni kellett, mert amellett még a napi egy vetítést a matinénak is nehezen nevezhető 15:00-ra tették (18-as karikás háborús filmről beszélünk!) egész héten, így azon páriáknak, akik hétköznap akkor még bőven dolgoznak, a hétvégi két vetítési időponton kellett osztoznia. Kiindulva abból, hogy mégiscsak II. világháborús Mel Gibson rendezésről van szó, finoman rákérdeztem a pénztárnál, hogy milyen indíttatásból nem találtak neki más helyet és időpontot. Erre szinte dühösen felcsattant a csaj - lehet, nem én tettem fel aznap először ezt az álnaiv kérdést neki, a legkevésbé illetékesnek-, hogy "A nagyteremben vetített film népszerűbb!", amit az Utazókról lévén szó készséggel elhiszek. De azt nem, hogy akár csak hétfőtől szerdáig nem fért volna bele mondjuk 6-tól az A fegyvertelen katona, mert nem hiszen, hogy ez a kilencedik vetítési alkalomnál annyira rontotta volna a "népszerű" film jövedelmezőségét, vagy akár csak helyet cserélve a Zsivány Eggyel (az 5 órai vetítés), amit három hete vetítenek folyamatosan, és nem hiszem, hogy még mindig tolulna rá a nép.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

... és ebben a pokolban ott cikázik Desmond, osztva a morfiumot és a kötszert.

  Hol is láttam ilyet??? ... Ja, megvan! A The Free State of Jonesban...  

Igen, kb. annyira intenzív és szépen fényképezett ez is, csak nincs vége öt perc után.

És sok apró pillanat is belefér, villanások, amik mutatják, milyen lehetett ott lenni. Volt például egy, azt nagyon megjegyeztem, amikor egy sánc mögött fekvő srácot súrol egy golyó, és látszik a szemén, hogy van éppen egyetlen pillanata felfogni, mekkora mázlija is volt, mielőtt egy másik golyó kilyukasztja a koponyáját az orrcsontja mellett...

.

Niwrok írta:

The Siege of Jadotville


Úgy látszik, a háborús filmek vannak soron, vagy négyet néztem az utóbbi hetekben. Ez elé speciel úgy ültem le, hogy csak annyit tudtam róla, mint többségében ti, akik ezt olvassátok, azon kívül meg pár színész nevét, akik játszanak benne... ami még úgy is elég sovány, hogy Mark Strong, és a The Fall óta már Jamie Dornan is nekem elég jó ajánlólevél. Ehhez képest egy ritka összetett kis politikai helyzetbe csöppentem bele a film segítségével, aminek mind a korszaka, mind a helyszíne abszolút egyedi.

Először is köszi az ajánlót, nélküled ezt (sem) láttam volna.    

Én így már ugye többet tudtam róla, de nem kevésbé volt nagyszerű élmény, nagyjából azokért, amiket te is írtál. Jó volt a politikai helyzet vázolása, s ismét remek volt az afrikai hagulat megteremtése (ahogy amúgy általában az arab hangulat is mindig remekül sikerül a filmeken). Az csak fura véltlen, hogy az Eichmann-show után megint láttam egy történetet a 60-as évek elejéről, így, utólag érdekes, mennyi minden is történt az időtájt - pedig nem is a XX század legmozgalamsabb időszaka.

Mark Strongon rendesen meglepődtem, nagyon átalakult ehhez  szerephez.

Niwrok írta:

Onnantól, hogy minden szereplő bemutatásra került, vagyis kb. 35-40 perc után aztán megkezdődik a címbeli ostrom, aminek szintén vannak pozitív vonásai, erről viszont annyira nem is nagyon lehet írni, hiszen csak darálás van vagy egy órán keresztül. Viszont akadt azért gondom is egy-kettő. Jönnek a rohamozó golyófogók az AK-ikkal, és a lövészárkokban levő írek úgy kapkodják le őket, mintha ez valami videojáték lenne. Nekem ebben csak az a fura, hogy már csak a nagy számok törvénye miatt is, bármennyire nem tudnak lőni a csóringerek, ha elég sok golyót kilőnek, csak el kéne találniuk valamit, vagy főleg valakit, nem? Ugyanez a helyzet a zsoldosok rendelkezésére álló fegyverarzenállal, amivel egyre nagyobb tűzerőt képesek biztosítani, de sokszor olyan, mintha szándékosan csak az épületeket vagy az út porát lőnék, és ebből a szempontból tökmindegy, hogy a dzsipekre szerelt gépágyúkról, gránátvetőkről vagy egyebekről van szó. Ez nem von le semmit a veszélyből, amivel a katonák szembetalálták magukat, de még az ostrom képeinek meglepetéséből, izgalmából vagy látványosságából sem. Csak azt hiszem, a stáb egy kicsit túlszínezte azt, ami Jadotville-nél történt, még ha tudom is, mert olvastam, hogy a repülő éppen valós fenyegetés volt.

Kicsit túl hősies, kicsit túl csodaszámba menőek egyes jelenetei (például a helikopter lezuhanásánál egyszerűen nem lehet elhinni, hogy senki még csak meg sem sérült a szétrepülő törmeléktől), de a történelmi háttere, pár jobban bemutatott karaktere, és az "ostrom" képei, trükkjei (a felborított dzsip egészen zseniális) és feszültsége miatt mégis csak jó filmnek tartom... meg újabb érdekes adaléknak az ENSZ egész hátteréhez.

8/10

No igen, a csata... alapból rendben volt, intenzív, jó ritmusú, jó beállításokkal (és baszott jó hanggal). Viszont... a golyók azok valami csodagolyók voltak, az íreket rendesen kerülték. Amikor igazán szarban voltak, valami miatt az ellenség mindig megállt, vagy visszavonult. Nem kicsit van kiszínezve az egész hősies pár nap - de ez nem von le semmit a csapat érdemeiből a valóságban. Elvégre tényleg ott voltak és tényleg hazajöttek.

A legjobban amúgy nekem a francia zsoldosos kocsmabeli dialógus tetszett - annak rohadt jó hangulata volt, jó dumával.


Nekem is simán megéri a 80%-ot.



.

.
Mr. Selfridge S4



Gondolom, már mindenki tűkön ülve várta, hogy hogyan alakul a századfordulós "Nők a pult mögött", hiszen csaknem másfél évvel ezelőtt írtam róla utoljára. De most már ki lehet ereszteni a felgyűlt gőzt, végre ennek a folytatása is sorra került.

Ezúttal a szokásosnál egy kicsit nagyobbat ugrott előre ez az évad, majdnem 10 évet, a Selfridge's áruház megnyitásának húszadik évfordulója környékére. Ennyi idő alatt természetesen sokaknak gyökerestől fordult fel az élete, így megint csak egy teljesen új felállást kell megszoknia a nézőnek. Ebben Harry már alig látszik foglalkozni a céggel, legalábbis sokkal többet mutatnak a vad éjszakai tivornyáiról és kártyapartijairól, amik csak még inkább felpörögnek, amikor belibben a képbe a két múltkor is emlegetett Dolly-lány, akik a celebek korabeli megfelelői, a szó "parishiltoni" értelmében. Pedig az évek Harry felett sem múltak el nyomtalanul, aminek hol egy balesetben látja bizonyítékát, hol egy halálesetben, amire csak még több munka, még több parti és még nagyobb kockázat a válasz, amit egyre kevesebben néznek jó szemmel, leginkább persze a családján belül. A dolog néha odáig fajul, hogy olyan embereket haragít magára a pénzszórással és a türelmetlenséggel, akiket nagyon nem kéne, vagy éppen a fiára lesz féltékeny, mintha az a babérjaira törne, és ki akarná túrni az üzletből, miközben a komoly, családos Gordon még mindig csak az apját akarja büszkévé tenni a gondjaira bízott üzletágak sikerre vitelével. Közben mintha csak az áruház sikerének a kisugárzása tenné, aki onnan indult, mostanra mind fényes karriert tudhat magáénak, legyen az a pincérként induló Victor, aki most a város legnépszerűbb klubját vezeti, vagy Kitty, az egykori bolti eladó, akire talán újabb lehetőségek várnak a tengerentúlon. Aztán van, akinek a fárasztó, de szeretetteljes feladata, hogy négy tinédzser gyereket neveljen egyedül, miután mindhárom nőt elvesztette, akik fontosak voltak neki, de talán még visszatérhet a szerelem az életébe (azaz Mr. Groove), és még a legutóbb a kilátástalanság miatt oly kétségbeesett ex-Lady Loxley is egy neves párizsi divatház tulajdonosaként tér vissza Londonba, pedig a válás szinte pénztelenül hagyta. Vagyis igazából szinte mindenkinek a sorsa jobbra fordult, kicsit megízlelve a sikert, a gazdagságot vagy a boldogságot, aminek szilárd alapja az áruház... csak hát mindjárt beszédesebb lesz az elején említett évforduló, ha leírom, hogy ez 1929-et jelenti, és vele a bukást...

Talán túl könnyű rásütni az efféle sorozatokra, hogy sekélyesek, ahogy prémgalléros hölgyek szemlézik a parfümöket a csillogó vitrinek tükrében, vagy ahogy gazdag úrifiúk kérnek randevút a megilletődött kisasszonytól a kendős részlegről. A Mr. Selfridge azonban (és talán ez mindegyiknek vonása, csak nem nézek eleget ahhoz, hogy tudjam) mindig megtalálta azt a kort, amikor annak nehézségeit is be tudta mutatni, és teszi ezt most is, talán sokkal nyíltabban is, mint eddig. Nem csak arról van szó, hogy az ízlés vagy a technológia változása milyen kihívások és kockázatok elé állítja az üzletet (pedig már lehet porszívót meg mosógépet kapni, és a tévé is megrendelhető, előbb-utóbb úgyis feltalálják...), Harry tőzsdei hazardírozásával együtt, hanem ettől kicsit függetlenül az életkorból eredő dilemmák, amik az eltelt évtizedekben sem nagyon változtak, legfeljebb csak a társadalmi környezetük. Eddig a konfliktusok legtöbbször a szereplők között zajlottak, üzleti rivalizálás, szerelmi féltékenység vagy bosszú formájában, amiből most is akad bőven, vagy olyan társadalmi problémákat képeztek le, mint a világháború, de most valamivel több a személyes probléma, ami önmagában is megáll. Egy szeretett rokon elvesztésének fájdalma. Szembesülés egy halálos betegséggel, és abból következően az élet végességével, őrlődve a kétségben, hogy vajon minden át lett-e adva az utódoknak, amit átadható volt a boldog, eredményes életük érdekében. Vagy éppen fordítva, karrier és gyermekvállalás között dilemmázva, látva azt is, hogy egyik sem vezet eredendően a jobb élethez, főleg nem az akkori nőideál és a "női princípium" elvárásainak fényében, miközben arra is érdemes gondolni, ki hol akar tartani tíz év múlva, vagy hogy mit is súgnak az ösztönei. De van olyan szál is, ami a nők hátrányos megkülönböztetését még kiegészíti a feketék, a "gyarmatiak" társadalmi kiközösítésével, háttérbe szorításával is, ami nem kicsit groteszk abban a sorozatban, ahol ebben az évadban van talán az első két színesbőrű szereplő... de itt legalább akad. Mindennek meg remek ellenpontjai a Dolly-nővérek, akik játsszák a botrányhősnőt mindenki megrökönyödésére mínusz Harry, és talán nem soviniszta erkölcscsőszködés azt mondani, hogy rég láttam két ilyen pezsgőmeghajtású "sötétszőke" picsát.

Nekem ez így még mindig érdekes volt, szívesen néztem a szereplők életének alakulását, vele az olyan kis megszokott epizódokat, mint a Micimackó könyvbemutatója az áruházban. Örülhettem például Katherine Kelly visszatérésének Mae-ként, még ha nem is az a rideg, manipulatív arisztokrata, aki valaha volt, hanem egyszerűen egy sikeres üzletasszony, elismert ruhatervező, aki a régi idők emlékére és a barátságra tekintettel dolgozni kezd Harrynek, mint a divatrészleg vezetője, és aki még mindig ellenállhatatlanul vonzó a férfiak számára. Sok jó színész akad, akár a könnyedség, akár a dráma kifejezéséről van szó, és az időtáv miatt teljes stílusváltáson is átesett a Mr. Selfridge, teljesen lecserélődött a ruhatár a 20-as évek végéhez illően, de még a frizurák sokféleségével is próbáltak korhűen lenni, így dicséret jár a jelmezeseknek és a sminkeseknek... de azért így sem voltam még annyira elégedett sem a külsőségekkel, és aki ennek keretében megint csak leginkább kilógott a környezetből, az Harry Selfridge. Mindenkit próbáltak például egy kicsit öregíteni, de Jeremy Pivennel nekem túlzásba estek; megtört, ráncos embert csináltak belőle, pedig azért ötven körül még nem kéne annak lennie, olyan Derrick-táskákkal, hogy nem menne át velük a reptéri ellenőrzésen. Pivenről ráadásul múltkor még csak azt mondtam, hogy kicsit beleunni látszik a szerepbe, most viszont már olyan, mintha ott sem lenne; sokszor ugyanaz az atyáskodó, ernyedt játék, néha megszakítva egy-egy műsírással. Hol van itt az embereiért tűzbe menő vezető, vagy a hibái ellen küzdő férfi, és hol van az a Piven, aki sokak kedvence lett Ari Goldként, vagy aki ezt a jelenetet úgy elnyomta, olyan átéléssel, hogy még mindig beleborsódzik a hátam?! És ugyanez igaz a díszletekre is, ami mindig is maximálisan aprólékos és életteli volt, sok fejlődéssel évadról évadra, mostanra például sok külső helyszínnel, akár külföldiekkel is megspékelve, ezúttal viszont sokszor volt olyan érzésem, hogy csak színpadi díszletet látok, amiben nem igazán találják a helyüket a karakterek, és csak kóvályognak, keresve a szavakat... olyannyira, hogy egy idő után zavaró lett a rendszeres bevágás az éppen nem beszélő szereplőkre, vagy feltűntek az "elharapott" mondatok, "elcsúszó" szájak.

A Selfridge's áruház hosszú utat járt be onnantól, amikor a londoni hölgyek még illetlenségnek gondolták a közszemlére kitett, szabadon megfogdosható portékát, ahogy a Mr. Selfridge sorozat is, amíg a romantikus légyottok, a titkolt viszonyok és a bálok fiatalos ragyogásától eljutott addig a kicsit megfáradt, de patinájában még mindig gazdag drámasorozatig, ami erre az évadra lett. Tudomásom szerint nem terveznek belőle folytatást (nem is nagyon lenne kivel, amilyen sebességgel kiírták az alap karaktereket, így vagy úgy), úgyhogy részemről ezt a boltot becsukom, térjen be hozzánk máskor is.

7,5/10
.

Niwrok írta:

Mr. Selfridge S4

Mindenkit próbáltak például egy kicsit öregíteni, de Jeremy Pivennel nekem túlzásba estek; megtört, ráncos embert csináltak belőle, pedig azért ötven körül még nem kéne annak lennie, olyan Derrick-táskákkal, hogy nem menne át velük a reptéri ellenőrzésen.

7,5/10

Ez jó. Köszi az idegenvezetést a boltban, jó volt olvasni, mindazonáltal azt hiszem, ez azért nem az én sorozatom, de ki tudja.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Mr. Selfridge S4

Mindenkit próbáltak például egy kicsit öregíteni, de Jeremy Pivennel nekem túlzásba estek; megtört, ráncos embert csináltak belőle, pedig azért ötven körül még nem kéne annak lennie, olyan Derrick-táskákkal, hogy nem menne át velük a reptéri ellenőrzésen.

7,5/10

Ez jó. Köszi az idegenvezetést a boltban, jó volt olvasni, mindazonáltal azt hiszem, ez azért nem az én sorozatom, de ki tudja.  

Ha segít eldönteni, szerintem ez nem a te sorozatod . De a változatosság miatt jó volt ilyet is nézni, és olyan kis nosztalgia volt írni róla, mert ez volt az egyik első sorozat, amivel bejelentkeztem itt... noha már akkor sem voltak illúzióim, hogy tömegeket fogok vonzani rá.

.

.
Sötét helyek / Dark Places






A harmincas évei végén járó Libby Day anyagi problémákkal küzd, ami nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy gyakorlatilag egész életében nem dolgozott. Az egyetlen bevételi forrása az volt, hogy ennyi idő után is megpróbálta életben tartani az emberek sajnálatát a tragédiája iránt; ő volt ugyanis az egyetlen túlélője a családja, az anyja és a két nővére lemészárlásának, amikért végül Bent, Libby bátyját ítélték el, nem csekély részben Libby vallomása alapján. A pénz azonban elapadni látszik, már a lakbérre sem futja, ezért is jön jól, hogy egy önjelölt hobbinyomozókból álló egyesület keresi meg Libby-t azzal, hogy egyfelől párszáz dollárért nekik is mesélje el annak az éjszakának a történetét, és a körülményeket, ahogy éltek, másrészt mivel nekik meggyőződésük, hogy Ben ártatlan, csak a tinédzser fiú "sátánista" jellegű szokásai miatt szálltak rá, azt szeretnék, ha az ügy elévülése és végleges lezárása előtt Libby per-újrafelvételt kérne, és immár felnőttként győződne meg arról, hogy valóban Ben gyilkolta-e le a családját. Libby kizárólag a pénzért, kelletlenül rááll a dologra, viszont ahogy meglátogatja Bent a börtönben (akivel rég megszakított minden kapcsolatot, és akit emiatt egyáltalán nem ismer), egyre inkább foglalkoztatni kezdi, mi is történt valójában harminc éve.

A felütése nagyon erős volt a sztorinak, messze az jött be a filmből a legjobban. Nem véletlenül hirdeti már a borító is, hogy "A Holtodiglan szerzőjétől", az író (Gillian Flynn) azzal a történettel, főleg a Csodálatos Amy szállal bőven bizonyította, hogy az érdekes alaphelyzetek, az összetett női karakterek nagyon fekszenek neki, és ez Libby esetében is így volt. Hiába él még az emberek emlékezetében ijedt szemű, rettegő árva kislányként, Libby már közel sem az, amiről mi is beszélhetne jobban, mint a tény, hogy legalább húsz éve csak jószándékú emberek kihasználásából él, turnézva a saját nyomorpornójával, hátha leesik érte egy kis apró. A gyilkosságok felidézése is unott rutinná lett, hiába kísértik éjszakánként rémálmok, és mivel eddig megélt belőle, teljesen betokosodott ebbe a szerepbe, így a nyomozás egybeesik az élete új irányával, amiben (bármilyen furán is hangzik közel a negyvenhez), meg kell tanulnia célokat kitűzni, és eldönteni, mihez is akar kezdeni az élete másik felével. Hasonlóan érdekes egyébként az egyesület, azon belül is a vezetőjük (Nicholas Hoult, azaz "R" alakításában) bemutatkozása, amilyen csodabogárnak állítják be őket (sokat nem kell erőlködni, hiszen mégiscsak mészárlások, családirtások túlélőivel beszélgetve, az esetek részleteit kitárgyalva töltik a szabadidejüket), ezért sajnáltam is, hogy Lyle egy idő után egyszerű taxissá vedlik át, akinek egyetlen funkciója, hogy Libby-t fuvarozza.

A film gerincét ehhez illeszkedve Ben kiszabadítására tett erőfeszítések, a régi rokonok, barátok megkeresése, illetve az akkori események illusztrációszerű bemutatása adja, amivel nem csak az a gond, hogy elég csapongó, hanem az is, hogy meg sem próbál szimpatikus figurákat felvonultatni. Ben sem az, mert az egykori minden ellen lázadó, "sátánista" tini megtért Jézus karjaiba, és nem tűnik többnek, mint egy ájtatos manó, plusz Corey Stoll játssza, és hát nekem róla még nagyon sokáig a CDC és a vámpírangolnák fognak eszembe jutni. De szinte minden karakter, akit Libby felkutat, lecsúszott a harminc év alatt, ami Libby alkoholista apjának eleve nem volt nehéz, de a középiskola kis szöszkéje is addig jut el, hogy most már két vodkáért meg egy cigiért kínálja a gyönyört egy útszéli kamionparkoló lepukkant csöcsöldéjében. A karakterrajzok viszont ennek ellenére nagyon részletgazdagok, jól megírtak, bármennyire, vagy éppen mert ennyire körbelengi őket a rothadás, aminek az igazi tragédiája Libby anyjának a hiánya, aki hiába tett meg és áldozott fel mindent életében, nélküle a gyerekeinek csak ilyen élet jutott. Bármennyire is nem volt szimpatikus Ben, azzal, hogy a visszaemlékezésekben egy jólelkű fiúnak mutatják, aki rossz társaságban keresett magának barátokat, és azzal, hogy a beilleszkedés szélsőséges formáját választotta, meg is bélyegezte magát egy életre, és ahogy Libby is ettől remél valamiféle megnyugvást, valamennyire mégis lehet izgulni azért, hogy kiderüljön az igazság.

A nyomozás részletei, ahogy Libby egyre mélyebben gázol a nyomorban és a "white trash"-ben, ahogy például részletek kerülnek elő az unatkozó tinikről, akik teheneket  szurkáltak meg késsel éjszakánként, hogy ezzel is "kifejezzék", ők milyen nonkonformista-anarchisták, meg ahogy egy ilyen közösségben persze már arra is rásütötték, hogy "sátánimádó", aki rockzenét hallgatott... szóval engem ez az Elah völgyébenre emlékeztetett (szintén Charlize Theron filmje, talán azért is). Az viszont kár, hogy a sok részlet között elveszik a "gyerek", a párbeszédek drámaisága mellett a bűnügyi rész másodlagos, így az egyre abszurdabb nyomok időszakos előásása mellett inkább csak arra szolgál, hogy éppen ezt a drámaiságot lehetővé tegye.

Vannak tehát nagyon jól megírt drámák a filmben, csak mert ezeknek a pontjait egy hol kusza, hol unalmas, a végére meg a puszta meghökkentésre játszó krimiszál köti össze, az összbenyomás mégsem volt túl pozitív. Ahogy egyébként kb. a Holtodiglannal is volt.

6,5/10
.