Niwrok írásai 2.0

.
Jessica Jones S1



Nem egyszer emlegettük már a FilmFórumon a Marvel teljes pályás letámadása kapcsán, amivel lassan három-négy havonta új képregényfilmet küldenek a mozikba, hogy ez a fajta, egyre jobban kiüresedő dömping egyre kevésbé fekszik nekünk. Nem is feltétlenül azért, mert nem lehetne ezeket megnézni, mert nem lennének szórakoztatóak, hanem mert a futószalag mellett egyre kevesebb figyelem jut arra, hogy az akciózáson kívül elég sokat foglalkozzanak a karakterekkel és a történettel; a látvány és az olcsó humorizálás felülírta ezeket a szempontokat (ráérősebb emberek összehasonlíthatják a Vasember 1.-et meg az Amerika kapitányt mondjuk a Hangyával és Dr. Strange-dzsel). Az offenzívából a tévé sem maradt ki, legalább hat-nyolc sorozat bővíti már ott is az MCU-t, és bár nem vágytam rá, hogy ott is szuperhősöket nézzek, kettő esetében elhittem, amikor azt mondták, hogy jók a karakterek, és a sorozatjelleg miatt van idő a bemutatásukra és a hangulatépítésre is. Ezek közül került sorra most a Jessica Jones.

Ahhoz képest, hogy a moziban látott világmegváltó ripacsok micsoda monumentális díszletek között végzik tevékenységüket, szinte meglepő, hogy a Jessica Jones mennyire megmarad a hétköznapok talaján még a körülmények ellenére is. Jessica nem hord jelmezt (legalábbis már nem), és a fizikai erejével sem kérkedik, inkább csak hasznát veszi a magánnyomozói munkája során, ahogy könnyebben elér megfigyelési pontokat a hűtlen házastársak lefényképezéséhez, vagy hatékonyabban leszereli az erőszakoskodó rosszfiúkat, akikkel New Yorknak ebben a kevésbé prospektusba való részében bármikor összefuthat. A néző ezzel viszont csak a történet közepén kapcsolódik be, amikorra Jessica film noirba illő megkeseredettséggel, cinizmussal és whiskey-mennyiséggel éli a napjait, a múltbéli tettei árnyékában. Abban, amiben meghatározó része volt az ő személyes nemezisének, Kilgrave-nek, egy hipnózis-szerű erővel rendelkező mutánsnak, aki többek között Jessica akaratát is az uralma alá vonta korábban, ezzel kényszerítve olyan tettekre, amik azóta is kísértik. Jessica abban a tudatban élte az elmúlt hónapokat, hogy az utolsó leszámolásuk során Kilgrave meghalt, és most pár eseményből rémülten jön rá arra, hogy a "Lila Ember" visszatért.

Kezdem is rögtön vele. Nagy pacsi jár a stábnak azért, hogy Kilgrave emberszerű, csak a ruhája idézi az eredeti színét, a képregényben ugyanis a bőre is lila, és az rém nevetségesen hangzott. Ellentétben azzal, amire képes! Anélkül is, hogy effektcunami lenne a képernyőn, zsigerig tud hatolni a megkérdőjelezhetetlen uralma az emberek felett, amikre, amiért és ahogy utasítja őket, és legalább ilyen nyomasztó az utóhatás, ahogy azok a szerencsések, akik túléltek egy ilyen parancsot, teljesen összeomlanak, amiért esetleg le "akartak" ugrani egy háztetőről, vagy le "akartak" lőni valakit. Külön jó, amilyen ereje a szavaknak van, akár azért, ahogy Kilgrave panaszkodik, hogy a képessége milyen kétségekkel és erőfeszítésekkel jár számára (nehogy felindulásában adjon valakinek "pontatlan" parancsot), akár amikor Jessica a konkrét szavak miatt tudja elejét venni egy-egy halálesetnek.

A kontroll teljes hiánya még akkor is előhozza az emberekből a paranoiát, és lehetnek negatív következményei, ha Kilgrave "csak" futárnak vagy sofőrnek használja őket, Jessica viszont ennek a félelemnek és bűntudatnak sokkal több lépcsőjét ismerte meg a vele töltött idő alatt (például ahogy rendszeresen megerőszakolta), amik az áldozatok gyarapodó számával együtt fokozzák benne a bosszúvágyat... miközben ő maga is fél attól, hogy Kilgrave mit tesz meg másokkal miatta, vagy akár ővele. Bár Jessica mindent megtesz azért (például a "vonzó" személyisége segítségével), hogy távol tartsa magától, akit csak lehet, hogy ne tegye őket célponttá, megvannak a maga segítői és kísérői, részben új ismertségek, részben a múltja révén. Jessicával egy erős női márkanevet akarnak felépíteni a Marvelnél, így nem meglepő módon a mellékszereplők többsége is nő. Olyannyira, hogy egyikük, a törtető ügyvéd komoly leszbikus szerelmi háromszögbe keveredik a történet során, miközben mellékesen Jessica védencének ügyét próbálja valahogy a jog medrében tartani. A legtöbb szálon viszont Jessica mostohatestvére kapcsolódik a sztorihoz, egészen odáig leásva, hogy a családja elveszése után Jessica hogyan került új családhoz, és hogy mi és ki kovácsolta olyan szorosra a köteléküket, hogy sokáig ez volt Jessica egyetlen érzelmi kötődése.

Azért foglalkozok ennyit a karakterekkel és a hátterükkel, mert a jellemek, a szuperhősökben, mint emberekben, és a szuperhősök kapcsán megjelenő érzelmek nagyobb szerepet kapnak, mint maguk a szuperhősök. Amikor kicsit utánanéztem, mit kell tudnom Jessicáról, némileg furcsálltam, hogy neki is volt egy "köpenyes" korszaka (Jewel néven), de még jobban azon, hogy ez az évadban két percre kerül elő. Ugyanígy tudható, hogy a történet része az MCU-nak, de csak pár mondattal utalnak például a Bosszúállókban történtekre, egyébként a "mutánsok" iránti hangulat leginkább az X-Ment idézi, amelyben az emberek még kétkedéssel fogadják, hogy a "ripacsokon" kívül is vannak különleges képességekkel rendelkezők, és az elsődleges viszony feléjük a bizalmatlanság, néha egészen az ellenségeskedésig fajulóan.

A gond az, hogy ballasztok is akadtak a sorozatban. A Punisher rossz emlékét idézte fel például az a balfékgyűjtemény, akik Jessica szomszédságában laknak, a drogos kretén éppúgy, mint a bizarr ikerpár a pszichotikus nővérrel és a bogárgyűjtő öccsel. Sokáig irritáló a legtöbb jelenetük, leginkább azon az igyekezeten keresztül, hogy különlegesek legyenek, bármi is lett végül a szerepük a sztoriban. A másik a költségvetés. Természetes, hogy a mozis pénz nélkül nem lesz olyan a látványvilág, mint azt a Marveltől a moziba járó megszokhatta, nem is nagy ár a történet széleskörű drámai vonatkozásaiért, de voltak dolgok, amik hihetetlenül bénán néztek ki, élükön Jessica erejének bemutatásával. Vannak jobb bunyós jelenetek, de a többségük arról szól, hogy amit nem tudtak megoldani CGI-vel, azt megoldották a vágással, és ezt látni kellene, hogy lássátok, mennyire gáz tud lenni; Jessica meglendíti a karját - snitt - a fickó ugrik egy hátraszaltót, neki a falnak. És igazából állandó probléma volt, hogy ezzel a Jessicával, Krysten Ritterrel nagyon ráhangolódni sem tudtam a karakterre, mert a nő közel sem jeleníti meg azt a gazdag érzelemvilágot, ami Jessicában benne van, inkább csak durcáskodik, mint egy tinilány, vagy keménykedik, mint egy kiégett nyomozó; részemről a leggyengébb színésznek tartottam a stábban. Na és hát azok a véletlenek... pontosabban "véletlenek", amiket valaki nem átallott egyszer történetvezetésnek csúfolni, azok teszik fel a negatívumokra a koronát (mondjuk hogy a random rendőrként felbukkanó Simmonsról nem csak az derül ki, hogy "véletlenül" egy titkos kormánykísérlet alanya volt korábban, hanem az is, hogy ennek a kísérletnek "véletlenül" köze van Jessica múltjához is)...

A Jessica Jones vért vizel abból a szempontból, hogy úgy akar egy bő tíz órás előzményfilm lenni, hogy mellette egy másik történet epilógusa, miközben egy új karakternek is felvezetője (Luke Cage), és egy harmadik sorozatba is bekapcsolódik érintőlegesen (Daredevil). Ennyifelé aprózódva pedig sok minden elsikkad, például amikor a lényegi információk néha csak pár szavas visszaemlékezésekből derülnek ki. Emellett ha lehámozom róla Kilgrave-et és Luke Cage-et, még akkor sem Jessica az, akiről a sorozatban a legtöbb vonást megtudtam, akit a legjobban felépített karakternek tartanék, mert az Trish, aztán meg Hogarth. Így bár az első évad nagyrészt tetszett, ez inkább a "periféria" miatt volt így; közel sem sikerült meggyőznie a Netflixnek arról, hogy maga Jessica Jones érdekel engem... pedig a második évad iránti kíváncsisághoz ez azért nem ártana.

7,5/10
.

Niwrok írta:

Jessica Jones S1


Kezdem is rögtön vele. Nagy pacsi jár a stábnak azért, hogy Kilgrave emberszerű, csak a ruhája idézi az eredeti színét, a képregényben ugyanis a bőre is lila, és az rém nevetségesen hangzott.

Niwrok írta:

A Jessica Jones vért vizel abból a szempontból, hogy úgy akar egy bő tíz órás előzményfilm lenni, hogy mellette egy másik történet epilógusa, miközben egy új karakternek is felvezetője (Luke Cage), és egy harmadik sorozatba is bekapcsolódik érintőlegesen (Daredevil). Ennyifelé aprózódva pedig sok minden elsikkad, például amikor a lényegi információk néha csak pár szavas visszaemlékezésekből derülnek ki. Emellett ha lehámozom róla Kilgrave-et és Luke Cage-et, még akkor sem Jessica az, akiről a sorozatban a legtöbb vonást megtudtam, akit a legjobban felépített karakternek tartanék, mert az Trish, aztán meg Hogarth. Így bár az első évad nagyrészt tetszett, ez inkább a "periféria" miatt volt így; közel sem sikerült meggyőznie a Netflixnek arról, hogy maga Jessica Jones érdekel engem... pedig a második évad iránti kíváncsisághoz ez azért nem ártana.

7,5/10

Hááát, nem győztél meg. Annyira, de annyira nem érdekel már ez a egész világ, hogy nem tudom, valaha képes leszek-e rászánni magam ... de nemcsak erre, hanem bármelyik Marvel sorozatra.

És ez lehet akkor is így lenne, ha most áradoztál volna róla...

R2-D2 írta:

Jessica Jones S1

Hááát, nem győztél meg. Annyira, de annyira nem érdekel már ez a egész világ, hogy nem tudom, valaha képes leszek-e rászánni magam ... de nemcsak erre, hanem bármelyik Marvel sorozatra.
És ez lehet akkor is így lenne, ha most áradoztál volna róla...

Pedig neked talán jobban tetszene, mint bosszúfilm, és mint írtam, közelebb áll az X-Men világához, mint a Bosszúállókhoz, úgy, hogy a renegát, bujkáló mutánsokkal foglalkozik... de tukmálni azért nem fogom .
.

Niwrok írta:

Jessica Jones S1

Pedig neked talán jobban tetszene, mint bosszúfilm, és mint írtam, közelebb áll az X-Men világához, mint a Bosszúállókhoz, úgy, hogy a renegát, bujkáló mutánsokkal foglalkozik... de tukmálni azért nem fogom   .
.

Lehet, egyszer majd... most Westworld S1 pörög...

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Jessica Jones S1

Pedig neked talán jobban tetszene, mint bosszúfilm, és mint írtam, közelebb áll az X-Men világához, mint a Bosszúállókhoz, úgy, hogy a renegát, bujkáló mutánsokkal foglalkozik... de tukmálni azért nem fogom   .
.

Lehet, egyszer majd... most Westworld S1 pörög...

Majd az ünnepek környékén nálam is fog   .
.

.
Szürke senkik



Kis dézsavüm van. Az idei évet nagyjából úgy kezdtem, hogy egy tévéfilmről írtam, ami az első világháború körüli években játszódik magyar viszonyok között, a stáblistán Köbli Norbert neve szerepel forgatókönyvíróként, akinek már az is a sokadik remek munkája volt a magyar történelem egy-egy érdekesebb epizódjáról, és hogy a költségvetés korlátait leszámítva szinte csak jót tudok mondani róla. Ez volt a Félvilág, ami annyira kinőtte magát a DunaTV esti műsorsávjából, hogy azóta mozis vetítések sokasága és egy DVD-megjelenés is igazolja a minőségét, és azt az ígéretes trendet, hogy a magyar filmekkel szembeni nézői fenntartások talán kezdenek alábbhagyni. Az év végével pedig megint egy olyan film kerül sorra, ami tévéfilmként került (először) bemutatásra, az első világháború és Köbli Norbert neve pipa, megint csak pozitív volt az élmény... és a Félvilághoz hasonlóan talán annak ellenére is megtalálja majd a szélesebb közönségét, hogy a cselekménye közel sem olyan bulváros.

Az évek óta tartó "nagy háborúban" az olasz fronton harcoló csapatokból egy ötfős különítmény azt a feladatot kapja, hogy derítsen fel egy többnapi járóföldre levő hírszerző központot, és az információt juttassák vissza a parancsnokságra. A kis csapat elég vegyes összetételű, mind nemzetiség, mind harctéri tapasztalat szerint, lefokozott veterán tiszt éppúgy akad köztük, mint ahogy zöldfülű is, de a kiszolgáltatottság, az elcsigázottság, az elszenvedett tragédiák és a feladat súlya gyorsan összekovácsolja őket, ahogy egyre mélyebbre hatolnak az ellenséges vonalak mögött.

Eleve az embernek egy keze is soknak tűnik, ha meg akarja számolni a magyar háborús filmeket (bár például fű alatt készült egy két éve, a Drága Elza, amit azóta szeretnék megnézni, és talán nemsokára lesz DVD is hozzá, hogy megtehessem), az I. világháború viszont a világ filmtermése szerint is elég elhanyagolt, akár csak a II.-hoz képest is. Filmes szempontból érthető, mert sem a köztudatban nincs annyira benne, technikai felszerelések és látványos csapatmozgások híján pedig annyira monumentálisra sem lehetne megcsinálni, már amennyiben ez a lényegi szempont egy háborús filmmel kapcsolatban. Pedig a katonák szemszögéből nézve éppen annyi lehetőség van benne, mert "A háború sosem változik", a sorsok mögötte éppen olyanok, és többek között ezt ragadja meg jól a Szürke senkik. A film jelentős részét teszi ki, ahogy a katonák esténként a tábortűz mellett melegedve a háború során tapasztaltakról vagy az otthon maradottakról beszélnek egymásnak, hogy ki kit hagyott otthon, ki mit hordoz a hátizsákjában, és ezen keresztül legalább annyi személyes kötődés kialakul a nézőben, hogy megértse a tetteik mögött a motivációt (amihez a színészek is sokat tesznek, a remek alakítások közül én Keszég Lászlót emelném ki Raduként). Ezek a maguk csendességében is drámai percek is jók, és ehhez kapcsolódóan volt kellemesen meglepő a film címe és annak magyarázata. Merthogy előzetesen hallva róla én azt hittem, hogy a Szürke senkik a közkatonákra vonatkozik, azokra, akik távolról egy masszának látszanak, csak közelről derül ki, hogy emberek... de nem, pontosabban nem csak ez az értelmezés van benne. Ott vannak a háborúnak a még névtelenebb, még kevesebb említést kapó résztvevői, és az "ő" behozásuk a képbe egyszerre zseniálisan helyezi el korban és technikában az I. világháborút, és nagyon jó hátteret ad Döme, a Kölyök részvételére a harcokban.

Hiába viszont a "háborús" jelző, senki ne ettől a filmtől várja a normandiai partraszállás megjelenítését, még úgy sem, hogy csekély háborús filmes tapasztalattal is ráismerek mondjuk a Ryan közlegény megmentésének egy-egy jelenetére (ami mellett még jó pár filmet megidéz a Szürke senkik a szakértők szerint). Talán inkább "kommandósnak" lehetne pontosabb mondani, hiszen szintén jelentős jelenet-csoportot tesznek ki a végeláthatatlan erdők felett suhanó kamera és az erdei lopódzások képei, színesítve egy-egy őrszem kiiktatásával. Akciójelenet kettő van, és ezekben is talán csak tucatnyi szereplő van összesen az elhagyatott vidéken; de a parancs jellegéből ez így is következik, abszolút nem hiányzik még az sem, hogy akár egy vágókép erejéig mutassanak egy sereget. Így is éppen eléggé feszült jelenetek kerültek bele, amik a szűk terek mellett is elég izgalmat tartogatnak.

A stáb, Kovács István rendező vezetésével tökéletesen találta meg azt a szegmenst a háborús filmeken belül, ahol magyar keretek között is, magyar forrásból is lehet és tud egy film érvényesülni. Nagyobb háttér nélkül, még hazai viszonyokhoz képest is minimális pénzből tudtak megalkotni egy olyan filmet, ami -bármekkora is a látszólagos távolság a két film között- alapjaiban és a kapott élményben nem volt kevesebb, mint a szintén a héten látott Star Wars - Rouge One. Mondom ezt úgy, hogy az egyikben egy dollármilliárdos űrbirodalom és lézerharc a díszlet, a másikban meg egy madárszaros lovaskocsi. Ha figyelembe veszem a készítés körülményeit, meg a szinte minden percet kihasználó játékidőt (ami alig haladja meg az egy órát), talán még egy kicsit több is.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Szürke senkik

A stáb, Kovács István rendező vezetésével tökéletesen találta meg azt a szegmenst a háborús filmeken belül, ahol magyar keretek között is, magyar forrásból is lehet és tud egy film érvényesülni. Nagyobb háttér nélkül, még hazai viszonyokhoz képest is minimális pénzből tudtak megalkotni egy olyan filmet, ami -bármekkora is a látszólagos távolság a két film között- alapjaiban és a kapott élményben nem volt kevesebb, mint a szintén a héten látott Star Wars - Rouge One. Mondom ezt úgy, hogy az egyikben egy dollármilliárdos űrbirodalom és lézerharc a díszlet, a másikban meg egy madárszaros lovaskocsi. Ha figyelembe veszem a készítés körülményeit, meg a szinte minden percet kihasználó játékidőt (ami alig haladja meg az egy órát), talán még egy kicsit több is.

8,5/10
.

Kösz!!! Ezt még az idén megnézem....

Csak ennek a Westworldnek legyen már egyszer vége.


.

Niwrok írta:

.
Szürke senkik


Az évek óta tartó "nagy háborúban" az olasz fronton harcoló csapatokból egy ötfős különítmény azt a feladatot kapja, hogy derítsen fel egy többnapi járóföldre levő hírszerző központot, és az információt juttassák vissza a parancsnokságra. A kis csapat elég vegyes összetételű, mind nemzetiség, mind harctéri tapasztalat szerint, lefokozott veterán tiszt éppúgy akad köztük, mint ahogy zöldfülű is, de a kiszolgáltatottság, az elcsigázottság, az elszenvedett tragédiák és a feladat súlya gyorsan összekovácsolja őket, ahogy egyre mélyebbre hatolnak az ellenséges vonalak mögött.

A stáb, Kovács István rendező vezetésével tökéletesen találta meg azt a szegmenst a háborús filmeken belül, ahol magyar keretek között is, magyar forrásból is lehet és tud egy film érvényesülni. Nagyobb háttér nélkül, még hazai viszonyokhoz képest is minimális pénzből tudtak megalkotni egy olyan filmet, ami -bármekkora is a látszólagos távolság a két film között- alapjaiban és a kapott élményben nem volt kevesebb, mint a szintén a héten látott Star Wars - Rouge One. Mondom ezt úgy, hogy az egyikben egy dollármilliárdos űrbirodalom és lézerharc a díszlet, a másikban meg egy madárszaros lovaskocsi. Ha figyelembe veszem a készítés körülményeit, meg a szinte minden percet kihasználó játékidőt (ami alig haladja meg az egy órát), talán még egy kicsit több is.

8,5/10
.

Igen, meglepő módon a madárszaros lovaskocsi most nem a pénztelenséget szimbolizálja, hanem a tökéletes autentikusságot. Ahhoz képest, hogy magyar, ahhoz képest, amennyiért készült, vitán felül kiváló alkotás: ha nem tudom, hogy mi ez és nem ismerek fel néhány színészt, meg nem mondom, hogy hazai. Remek hangulat, remek díszlet - nekem icipicit magával a történettel volt talán bajom.

Értem és átjött minden, amit Te is írtál, a beszélgetések, a háború megpróbáltatásainak lenyomata, de valahogy a 63 percben túl sok volt a tábortűz körülötti ücsörgés. És ez akkor is így van, ha ez tényleg valósághű, ennél mozgalmasabb nem igazán lehetett a bakák élete (partaszállás vagy Pearl Harbor azért nincs mindennap), de engem kicsit álmosított a semmittevés.

A kevés akció viszont tényleg rohadt jó, a végén, míg eldördül az első lövés, rendesen fokozzák a feszültséget. Jók és valószerűek a halálok és sérülések, az egyik szürke senki halála meg a finálé legkeményebb jelenete. A címmel hasonlóan voltam én is, míg el nem kezdődött, magam is a katonákra tudtam asszociálni, de milyen zseniális az "igazi" szürke senkik asszociáció.

Szóval, soha rosszabb magyar (háborús) filmet!


80%

R2-D2 írta:

Szürke senkik

Igen, meglepő módon a madárszaros lovaskocsi most nem a pénztelenséget szimbolizálja, hanem a tökéletes autentikusságot. Ahhoz képest, hogy magyar, ahhoz képest, amennyiért készült, vitán felül kiváló alkotás: ha nem tudom, hogy mi ez és nem ismerek fel néhány színészt, meg nem mondom, hogy hazai. Remek hangulat, remek díszlet - nekem icipicit magával a történettel volt talán bajom.

A kevés akció viszont tényleg rohadt jó, a végén, míg eldördül az első lövés, rendesen fokozzák a feszültséget. Jók és valószerűek a halálok és sérülések, az egyik szürke senki halála meg a finálé legkeményebb jelenete. A címmel hasonlóan voltam én is, míg el nem kezdődött, magam is a katonákra tudtam asszociálni, de milyen zseniális az "igazi" szürke senkik asszociáció.

Szóval, soha rosszabb magyar (háborús) filmet!

80%

Örülök, hogy belefért még idén, meg persze annak is, hogy neked is tetszett   .

Biztos, hogy lehet máshogy is filmet forgatni a katonák mindennapjairól, a tábortüzes üldögéléseknél viszont tényleg a pénztelenség látszott. Mondjuk a történetben így volt helye, ellenséges területen öt emberrel nem nagyon lehet nagyobb bulit csinálni.

.

.
Assassins's Creed



"Videojátékból nem lehet jó filmet csinálni", tartja az ősi mondás, és három évtizedes játékos múlttal oldalakat tudnék írni arról, hogy ez miért nem igaz... és talán valamivel kevesebbet arról, hogy miért igaz mégis. Jó filmet ugyanis nem videojátékból lehet csinálni, hanem izgalmas alapötletű, jó történetekből, amik ezrével találhatók a játékok világában, de nem lehet annak eszköztárát egy az egyben adaptálni a mozivászonra, hiszen teljesen más lehetőségei és korlátai vannak egyiknek és a másiknak. Itt szokott a legtöbb feldolgozás pofára esni, mert mondjuk egy játék világa és sztorija ezernyi kis szilánkból és foszlányból áll össze egy egésszé, és erre a fajta szétaprózódásra, lassú építkezésre egy film időkerete nem alkalmas.

Ha például az Assassin's Creedet nézem, abból csak én tudtam írni vagy négy képernyőnyit (I., II., III., IV.), és ez már az, amit zanzásítottam. Az a filmre sem változott. Az alap továbbra is a két titkos, évszázadok óta működő szervezet, a templomosok és az assassinok harcáról szól. De arra még a két órás játékidő sem elég, hogy kellően árnyalják ezt a szembenállást, így a templomosok ilyen tucat-kacat világuralomra törő háttérhatalom lettek, aki az emberek szabad akaratának "elpusztításában" látják a megoldást, az assassinok pedig azért gyilkolják végig a történelmet, hogy ebben megakadályozzák őket (nekem például jobban tetszik esetükben a rend-káosz tengely mentén való felosztás, annak minden pozitív és negatív hozadékával együtt). Az összecsapásaik jellemzően arról szólnak, hogy az assassinok rendjének tagjai generációkkal ezelőtt megszereztek és elrejtettek olyan, isteninek tartott hatalommal felruházott ereklyéket, amik a templomosok kezében a biztos győzelem zálogai lehetnének... de az ereklyék holléte a rájuk utaló rejtjelekkel és nyomokkal együtt a feledés és az elmúlás homályába vesztek. A templomosok új módszere ennek az elveszett tudásnak a pótlására, megismerésére abban rejlik, hogy az egyik kutatólaboratóriumuk, az Abstergo vezetője szerint az emberi DNS részben eltárolja a felmenők emlékeit, és egy géppel, az Animusszal ki is lehet nyerni ezeket az adatokat, megalkotva azokból egy virtuális valóságot. Ehhez csak olyan kísérleti alanyok kellenek nekik, mint a mozi főszereplője, Cal Lynch, akit gyilkosságért halálra ítéltek, így viszonylag könnyű eltüntetni a nyomait a nyilvántartásokból és a társadalomból, és akinek a XV. század végén, Spanyolországban élő őse, Aguilar de Nerha a rendelkezésre álló adatok szerint elrejtette az egyik legfőbb ereklyét, az Édeni Almát.

Nem is lehet kérdés, hogy ahogy a játék, úgy a film fő vonzereje is az az időszak, ami ebben a múltbeli valóságban zajlik. Aguilar, mint ember múltjáról, személyiségéről viszonylag kevés dolog derül ki, az is inkább csak az egyik társával, egy női assassinnal való kapcsolatán keresztül, de a küldetések, amiket egy gyermekkorú herceg védelme érdekében hajt végre, megakadályozandó az elrablását, és ezzel azt, hogy az apja, a szultán váltságdíjként átadja a nála levő Almát a templomosoknak, azok nagyjából úgy néznek ki, ahogy kell. A felkapaszkodás a magas épületekre, a parkouros ugrálás egyik házról a másikra, a vívás az őrökkel, majd a végén a rejtett alkarpenge belemártása a kijelölt célpont torkába, kiegészítve olyan jelenetekkel, mint a lovaskocsis küzdelem, mindez a spanyol inkvizícióval, a kor legnevesebb templomos szervezetével a háttérben... azon kívül, hogy nem interaktív, remekül átadják azt az élményt, amit maga a játék jelentett, de a laikusok számára is érdekes lehet. Nyilván sokan vannak, akik ebből néztek volna kicsit többet, részletesebb bemutatását a kornak, amiben játszódik, több időt szánva az assassinokra, vagy egyszerűen csak többet akciózva.

Nem biztos, hogy így van, de azt hiszem, a film a játék rajongóinak nagy része szemében azt a megbocsáthatatlan bűnt követte el többek között, hogy a múltra koncentrálás helyett jelentős szerepet adott a jelennek, Cal történetének is. Az Abstergo-vonalat ugyanis szinte mindenki utálja és feleslegesnek tartja, sokak szerint már a gyártó Ubisoft is tucatnyiszor megbánta, hogy behozták a sztoriba ezt a szálat, legalábbis erre lehet következtetni abból, hogy egyre kevesebb jelentőséggel bír a játékokban mindez. Ehhez képest a film kiegyenlíti az arányokat, az Abstergo telephelyén történtek bőven nem merülnek ki abban, amit régen úgy írtam le, hogy "reggelfelkel-pisikaki-befekszikazAnimusba-felkelazAnimusból-pisikaki-ágybafekszik". Sokat foglalkozik a film a templomosok motivációjával, azzal, hogy az erőszakból akarják "kigyógyítani" az embereket, aztán azokkal a további tesztalanyokkal, akiknek a családfáját a templomosok gyökerestől akarják kitépni, de éppúgy azzal is, hogy Calra hogyan hatnak az Animusban töltött órák, milyen mellékhatásokkal és veszélyekkel jár Aguilar emlékeinek felszínre hozása. Amellett, hogy utóbbit ezzel a "szellemképes" módszerrel láthatóvá tenni mennyire gázos volt, nekem mégis beleillett a történetbe, mert úgy éreztem, a "kezdőknek" megadja azt a háttérismeretet, ami a film cselekményének jobb megértéséhez kell, de -ha engednék- egy kicsit bővítene a játékosok ismeretein, elképzelésein is a világról (Cal és Aguilar története nem része a játékoknak, teljesen új szereplők, ahogy mindenki).

Nekem sokkal nagyobb bajaim voltak az említett "szellemképekhez" hasonló dolgokkal. Mindenki fontosnak tartotta előzetesen kiemelni, hogy a tavalyi Macbeth-tel befutott, fiatal rendező, Justin Kurzel kapta meg a lehetőséget az Assassin's Creed elkészítésére, pedig talán érdemes lett volna feltenni a kérdést, hogy valóban ugyanazok a rendezői kvalitások és eszközök kellenek-e egy Shakespeare-adaptációhoz, mint egy történelmi alapokon nyugvó sci-fi akciófilmhez. Részemről nem, és ennek eredményeként legalább 15-20 percnyi távolba révedő arcot, lassított felvételt, feleslegesen közelről vett jelenetet (ott csaptam képletesen a karfára, amikor patamagasságban mutatták folyamatosan a vágtató lovakat) és semmitmondó vágóképet tudtam volna gátlás és kétség nélkül kihagyni a filmből. A megmaradó jelenetek nagy része is sajnos részemről élvezhetetlen (de inkább dühítő) volt amiatt, hogy a CGI részletgazdagságán spóroló stáb a múltbeli jeleneteknél kb. annyi réteg füstöt és port digitalizált a képekre, mintha a közelben egy lángoló kőolajmezőre lecsapott volna egy homokvihar. Ez a jelenben csak azért nem annyira zavaró, mert amúgy is minden betonszürke és sötét tónusú, csak mondjuk az Animus által kivetített fénykévékből nem látni éppen semmit, mert minek is... Az Abstergonál történteknél inkább a forgatókönyvírónak kellett volna a kezére csapni, mert nem elég, hogy nála a misztikus azt jelenti, hogy a szereplőknek monoton, sejtelmes hangon kell állandóan beszélnie, lehetőleg teljes blődségeket, de olyan röhejes/ostoba beszólásokkal is megszórta a filmet, mint a "Te anyád fia vagy!", vagy az, hogy Cal teljesen véletlenszerűen tud megszakítani egy párbeszédet azzal, hogy ő éhes.

Az első hírektől kezdve nagyon vártam ezt a filmet, tűrve a többszöri halasztást és a teljes bizonytalanságot is, és úgy jöttem ki a moziból, hogy megérte, mert alapjaiban azt kaptam, amit vártam. Ami problémáim vannak a filmmel, azok technikai jellegűek, rendezői döntésekből vagy a forgatókönyvíró közönyéből fakadnak, megfejelve a gyártó Ubisoft koncepciójával (volt olyan nyilatkozatuk, ami szerint nem baj, ha nem lesz a film jó vagy nyereséges, mert igazából csak egy reklámkampányt helyettesítenek vele). Nem lett olyan jó film az Assassin's Creed, mint amilyen akár csak némi odafigyeléssel is lehetett volna, de ez nem azért van, mert egy játékon alapul... már csak azért sem, mert néhányan úgy látom, hajlamosak elfelejteni, hogy annak az első része maga sem volt több piszkozatnál.

7,5/10
.

Holnap nézem ( , mert miért is ne szilveszterkor?) és reflektálok....

.
Mozart in the Jungle S1



A sok komolykodás után legyen az új évhez kapcsolódóan valami könnyedebb   .

A New York-i Szimfonikusok vezetője, Gloria egy fiatal, bohém zseni, Rodrigo szerződtetésével akar némi vérfrissítést megvalósítani, ezzel gyakorlatilag nyugdíjazva a korábbi karmestert és zenei vezetőt, Thomas Pembridge-et. Reményei szerint a csere a zenekar pénzügyi gondjaira is megoldás lesz, de a csodagyerekként felfedezett, és azóta sikert sikerre halmozó Rodrigot túlságosan nem kötik le az ilyen földhözragadt dolgok, mint a pénz. Rodrigo szenvedélyessége ugyanis nem csak a pulpituson nyilvánul meg, hanem hektikusan változó zenekari próbákban, gyakran váltogatott zeneművekben és mondjuk a könnyű drogok használatában. Mindez az állandósághoz, kimértséghez és precizitáshoz szokott úri közönség esetében hordoz némi kockázatot, bármilyen lehengerlőnek, izgalmasnak és vonzónak is találják Rodrigo stílusát. Különösen nehéz követnie a váltásokat Hailey-nek, akinek régi álma, hogy ebben a zenekarban dolgozhasson oboásként, és egy lépéssel közelebb jut ehhez, amikor néhány véletlen folytán Rodrigo asszisztense lesz.

Bár a zenekar a sorozatban fiktív, maguk a benne levő történetek és helyzet nem teljesen, az Blair Tindall azonos című könyvén alapul, aki a 2000-es évek elején maga is oboásként próbált érvényesülni New Yorkban. De a stáb egyéb személyeket is használt ihletőül, Rodrigo karakterében például sokan Gustavo Dudamelre ismertek, aki hasonló latinos temperamentummal vezeti évek óta a Los Angeles-i Filharmonikusokat. Így áll össze ez a színes, sokrétű világ a klasszikus zenére építve, de mégis napjaink modern világában, aminek a bemutatására ez a mai sorozatokhoz mérten meglehetősen rövid évad szolgál (10 epizód, legfeljebb fél órás részekkel, amik között alig 20 perces is akad). De ennyit azokról a dolgokról, amivel csak megspóroltam a Wikipedia cikkeire kattintást   .

Az említett könyv alcíme ("Szex, drogok és klasszikus zene") nagyjából körbe is írja, hogy mire is lehet számítani. Ebből Hailey szakmai előmenetele és magánélete a kevésbé hangsúlyos, mert azért ő is összejön egy Alex nevű balettáncossal, ahogy a gyakorlással, az oboatudás tökéletesítésével töltött órák is benne vannak a sztoriban, de ő a többiekhez képest csak egy kis szürke egér, aki végigkíséri a többiek pályafutását és kalandjait. A végére még Hailey barátnője, Lizzie és érdekesebb szereplő lett, leginkább a családi háttere miatt. Vannak kisebb szerelmi viszonyok, amik végigkísérik az évadot, például Pembridge és az egyik csellista között, ami afféle nyílt titokként bonyolódik, még Mrs. Pembridge is tud róla, és ismerve a férjét leginkább az dühíti ebben, ha hülyének is nézik a megcsalás mellé. Igazán három páros volt, akiket én jobban kedveltem. Gloria és Rodrigo kapcsolata tisztán szakmai, de ahogy az olasz felmenőkkel bíró Gloria a maga mentalitásával próbálja idegroham nélkül túlélni a spanyol Rodrigot, akit ritkán sikerül csak lerángatni a spirituális és egyéb felhők közül, az jó pár vicces helyzetet eredményezett. Szintén szakmai és valami tisztelettel vegyes rivalizálássá fajul Rodrigo és Pembridge, a két Maestro vetélkedése, ami leginkább utóbbi irigységéből fakad, felidézve, amikor még ő zsűrizte a kis taknyost, aki most kitúrta őt a helyéről. Szerelem és szenvedély ügyében pedig azért voltam ilyen visszafogott, mert mindent elhomályosít ebből a szempontból, amikor felbukkan Anna Maria, Rodrigo felesége, mert a kissé pszichotikus, avantgárd hegedűművész esetében a "se veled, se nélküled" közel sem fejezi ki a valóságot, mondjuk ahogy Rodrigo rajongásig imádja a nőt, ugyanakkor retteg is tőle, mintha az bármelyik pillanatban vadállattá változhatna a benne tomboló tűztől, és letéphetné a párja fejét, mint valami emberi imádkozó sáska.

Jó, hogy vannak olyan filmek, sorozatok, amik egy kicsit próbálják közelebb hozni az klasszikus zenét a mai kor emberéhez, ahogy Rodrigo is próbálkozik vele az egyik epizódban. Úgy egy éve ugye a Whiplash volt ilyen, amihez képest a Mozart in the Jungle "csak" pár Golden Globe díjjal és jelöléssel rendelkezik, és a színfalak mögötti erőfeszítések helyett inkább a könnyedség a lényeg. Azon belül is leginkább a sorozat pozitív kisugárzása, ami nem csak a nehézségek ellenére is mosolygós karaktereknek köszönhető, hanem a zenében és a zenészekben rejlő erőnek is.

8/10
.

Niwrok írta:

Mozart in the Jungle S1


A sok komolykodás után legyen az új évhez kapcsolódóan valami könnyedebb  

Hogy te miket nézel...

Niwrok írta:

Hailey-nek, akinek régi álma, hogy ebben a zenekarban dolgozhasson oboásként, és egy lépéssel közelebb jut ehhez, amikor néhány véletlen folytán Rodrigo asszisztense lesz.... Hailey szakmai előmenetele és magánélete a kevésbé hangsúlyos, mert azért ő is összejön egy Alex nevű balettáncossal, ahogy a gyakorlással, az oboatudás tökéletesítésével töltött órák is benne vannak a sztoriban...


8/10

Nem tudom, biztos velem van baj, de én valami miatt ha az oboázást meghallom, mindig sikeresen asszociálok másra. Most is, ahogy olvastalak, szegény Hailey-t láttam magam előtt, ahogy... ahogy oboázik. Na, mindegy...


.

R2-D2 írta:

Mozart in the Jungle S1

Nem tudom, biztos velem van baj, de én valami miatt ha az oboázást meghallom, mindig sikeresen asszociálok másra. Most is, ahogy olvastalak, szegény Hailey-t láttam magam előtt, ahogy... ahogy oboázik. Na, mindegy...

Nagyjából vért izzadtam írás közben, hogy találjak egy olyan kifejezést az "oboázásra", ami nem vezet "zavaró" áthallásokhoz.

Aztán belátva, hogy ez lehetetlen, inkább így hagytam .

.

.
Outcast S1



Rome az álmos amerikai kisvárosok mintapéldánya is lehetne, ha időnként nem ütné fel a fejét a városban valami, amit nem lehet máshogy jellemezni, mint hogy "gonosz". Az évek során többen is a démoni megszállás jeleit mutatták a lakók közül, de aki leginkább megszenvedte ezeket az eseményeket, az Kyle Barnes. Ő még gyerekként az anyjával átélte ezt a folyamatot, aztán később a felesége is az ördögi hatalom áldozata lett, ráadásul utóbbi következményeként Kyle-ról az terjedt el, hogy egy erőszakos vadállat, aki bántalmazza a családját. A pletykák, a városka lakóinak megvetése és kiközösítése elől Kyle kénytelen volt egy időre elköltözni, de része volt ebben egyfajta bűntudatnak is, mintha ő lenne a megszállások okozója, és nem akarta kitenni ennek a kevés megmaradt rokonát, például a mostohatestvérét, Megant. Nem sokkal azután, hogy visszatér, egy kisfiúról kezdik beszélni, hogy megszállta az ördög, a helyi lelkész, Anderson pedig hiába jártas az ördögűző rituálék terén, tehetetlennek látszik. Kyle az újabb eset kapcsán kénytelen rájönni, hogy mégiscsak szerepe lehet a megszállásokban, és ez újabb veszélyt jelenthet a családjára, ahogy az egész városra is...

Bár a sorozat nem is nagyon akar más lenni, mint egy modernizált Ördögűző, legalább a stáb vette a fáradtságot, hogy nem csak újraforgattak vagy kvázi folytattak egy filmet (ld. Damien), hanem egy új karakter felépítésével próbálták megidézni annak hangulatát. Ennek megfelelően persze már az első részben kipipáltak egy csomó utalást, a kicsavart testhelyzetektől kezdve a "démoni tudáson" át az epehányásig, ahogy utána is akad egy-egy, de onnantól, még a további ördögűzések mellett is, sokkal nagyobb hangsúly került a Rome-ban tanyát vert démonok hátterére, illetve hogy ennek kapcsán hogyan értékeli át Kyle és Anderson az eddigi világképét. Úgyhogy aki az előzetesek vagy a pilot mézesmadzagjának bedőlve ebben a sorozatban akarja megtalálni az ördögűzés Dr. House-át, az már most borítékolhat magának egy csalódást, a megszállós díszlet ellenére az Outcast ugyanis inkább drámasorozat. Éppen úgy ugye, ahogy a zombikkal a háttérben a The Walking Dead is leginkább az, ami nem is annyira meglepő, ha utánaolvasunk, hogy az alapul szolgáló képregénysorozatot mindkettőnél ugyanaz, Robert Kirkman írja.

Ebben az az érdekes, hogy látszólag Kyle-nak van könnyebb dolga; neki "csak" a hétköznapi életbe kell visszatérnie, munkát találnia, lépésenként újraépíteni a kapcsolatot a feleségével és a lányával, és ebben még segítsége is akad Megan személyében. Persze ez sem megy erőfeszítés nélkül, nem fáklyásmenet megküzdeni a bűntudattal és az emberek megvetésével, újraélve a múltat a régi házban, meg hogy emellett nehéz elfogadnia a benne levő hatalmat, mely nem egyszer áldozatokat is követelt (például az anyját), és követelhet bármikor... Kyle-nak okkal az az elve, hogy még mindig jobb egy kisördöggel élni a vállunkon, mint vegetálni csövekre kötve egy kórházban. Lehet ő tehát a megtört hős, az igazi főszereplő Anderson, aki éveken át alkalmazta az Úr által meghatározott módszereket, amivel látszólag minden rendben ment, aztán jön Kyle, a maga brutalitásával és nyersségével, és olyan alanyoknak sikerül elhoznia a megtisztulást, akiket Anderson már menthetetlennek tartott, vagy akik esetében elvakította a saját büszkesége. Így aztán Anderson mellett Kyle hol afféle asszisztens, hol a pokolba kívánják egymást, amik között meg a teológiai vitáiktól hangos a templom, mivel Kyle nem is hívő (hogyan is lehetne az, ugyebár...), a lelkész pedig eddigi munkája és a hite megcsúfolásának tartja, hogy egy ilyen embernek az Úr ilyen erőt adott a gonosz ellen, miközben az elkötelezett szolgáját gyakorlatilag bohóckodásra kényszeríti.

Ha ezekkel a szálakkal sikerült volna kitölteni a játékidőnek akár csak a 70%-át, talán még azt is mondanám, hogy mindenképpen érdemes megnézni, mert Kyle és Anderson "pöcsméregetése" egészen jó fordulatokat és szereplőket tartogat (remekül megcsinálták például Mildred figuráját), és úgy általában az emberek közt, álcázva élő démonoknak is megvan a maga izgalma. Csak hát még az elég lassan csepegtetett sztorit is sikerült szétszabdalni olyan részekkel, amik vagy annyira érintőlegesen kapcsolódnak a fő szálhoz, hogy nyilvánvalóan csak vattának kerültek bele, vagy annyira semmi hangulatuk nincs, hogy annyi erővel akár reklámszünetek is lehetnének helyettük. Előbbire a legjobb példa Megan ex-pasijának a városba érkezése, ami drámai szempontból akár még lehetne is érdekes, ha Megan nem eleve mellékszereplő lenne, és ha nem lenne ez a szakasz annyira teletömve töltelékjelenetekkel, mint a karácsonyi pulyka (a hoteles résszel vagy fél epizód elmegy a semmire), de még annál is jobban untam a rendőrök órákra szétfolyó nyomozgatását a kibelezett mosómedvékkel szegélyezett ösvényen megközelíthető lakókocsiban történtek kapcsán. Utóbbira meg adja magát az öltönyös-kalapos fickó, akiről fel sem tételezem, hogy ne esne le bárkinek első pillantásra, hogy ő bizony "góré" személyesen... már amennyiben annak Liz Hurley helyett most éppen egy püffedt fejű pedofil képében volt "kedve" megtestesülni.

Még a mérlegbe dobálhatnám az egyébként kellemes színészi alakításokat (Patrick Fugit, Philip Glenister és Grace Zabriskie mellett meg kell említenem Reg E. Cathey-t, akit a House of Cards barbecue-sütödés Freddyjeként láthattunk) éppúgy, mint a feltűnően pocsék vágást, de az a helyzet, hogy ezek is kiegyenlítik egymást éppúgy, mint nagyjából az eddig felsorolt szempontok. Amikor a jól végzett munka iránt érzett önelégültség veszélyeit adta az író a karakterek szájába, pontosan ráérzett arra, hogyan esik majd a büszkeség "bűnébe" a stáb. Az Outcast első évada önmagában a "pokoli szolgálatával" ha nem is üdvözülne, de egy kellemes emlék is lehetett volna, a megvalósítás, és az igazán csak az utolsó három részre felpörgő sztori viszont arra kárhoztatja, hogy "kitaszított" legyen. A folytatásban ettől még van lehetőség, Kirkman ezen világa is tetszik...

6,5/10
.