Niwrok írásai 3.0

Niwrok írta:

The Haunting of Bly Manor (S2)

Akkor nem tudtalak lebeszélni róla, pedig amennyire lehetett, próbáltalak   ...

Ha megkérdezed, simán megmondtam volna, hogy ezt hagyd ki, akármennyire is tetszett az első évad, mert azért az egy részért, ami szerintem neked is bejött (bár nem emelted ki Mrs. Grose és Owen időhurkát a konyhai "állásinterjún") nem érdemes rászánni ennyi időt.

De legalább ennyire tetszett...

.

De hát az nem időhurok volt... meg nem csak nekik volt olyan. Vagy ha az volt, akkor tényleg elvesztem az egészben...

Nekem az valami emléknek tűnt, aztán ugye nem értettem, hogy mikor kiderült a kút után, ki kicsoda, hogy hogyan is lehet akkor Helennel beszélgetni... na mindegy.

Ez is letudva, de van még mit pótolni...


.

R2-D2 írta:

Nekem az valami emléknek tűnt, aztán ugye nem értettem, hogy mikor kiderült a kút után, ki kicsoda, hogy hogyan is lehet akkor Helennel beszélgetni... na mindegy.

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Spoiler:

.

De hát ez hülyeség... még Odaát nélkül is az...

.
Lupin S1




Amikor Párizsban a Pellegrini-család árverésre bocsátja Marie-Antoinette kalandos történetű királyi nyakláncát, azt ellopni olyan mestertolvajt kívánna, mint a híres és a foglalkozása ellenére népszerű regényhős Arsené Lupin... de legalábbis az ő szellemiségének olyan örökösét, mint Assane Diop. Egy olyan férfit, aki éveken át csiszolgatta a csalás, a manipuláció és az ál-személyiségek különböző technikáit, hogy például gazdag, hiszékeny özvegyeket szabadítson meg egy-egy ékszerüktől. A királyné nyaklánca azonban személyes okból is fontos Assane számára. Assane apja közel 25 évvel korábban a Pellegrini-családnál dolgozott sofőrként, akiknek a házába Assane is bejáratos volt... egészen addig, amíg az ottani széfből el nem lopták az akkor is a Pellegriniek tulajdonában levő nyakláncot, amivel Assane apját, Babakart vádolták meg, amit ő be is vallott, és ami miatt el is ítélték volna, ha Babakar nem lesz a cellájában öngyilkos. Az így árvaságra jutott Assane mindig is meggyőződéssel hitt az apja ártatlanságában, minden körülmény ellenére, és most úgy érzi, ha már annak idején a nyakék ellopásának hamis vádja miatt vesztette el az apját, és megvan hozzá a képessége, ez "felhatalmazza" őt, hogy ezúttal tényleg el is lopja.

Bár nem olyan mélységben, mint Agatha Christie regényei esetében, de volt szerencsém Maurice LeBlanc egyik könyvén keresztül Arsené Lupinhez ezen sorozat előtt is, és kedveltem is, ahogy abban az "úri betörő" összemérte tudását "Herlock Sholmes"-szal. Ezzel a párhuzammal nagyon tetszett az ötlet, hogy Lupin is részese legyen egy hasonló modernizációnak, mint a Sherlock, és az is előre pluszpont volt, hogy a főszerepre a jelenlegi francia filmipar egyik legnépszerűbb képviselőjét, Omar Sy-t sikerült megnyerni. Az első rész pedig tökéletes felvezetése volt mindannak, amit én ettől a sorozattól vártam. A királyné nyakláncának ellopása önmagában is egy remek heist-mozi lenne, ahol múltidézésként, párhuzamosan megismerheti a néző mindazt a hátteret Assane-ról és a Pellegrinikről, amit fent leírtam. Ez, meg ahogy Omar Sy mindezt szélesen vigyorogva játssza végig, meg azzal, hogy ha ez bosszú is, annak mennyire személyes és mennyire stílusos, úgy sikerült gyorsan megkedveltetni a karaktert még a laikusokkal is, mert azért csak ott motoszkál a nézőben mindig, hogy most egy tolvajért kéne izgulni.

Hogy ez hangsúlyozottan az első részre igaz, az gondolom sejthetővé teszi, hogy a többire viszont nem... de legalábbis nem annyira. Utána is akadtak persze jobb jelenetek, mint például az a szépen előkészített szökés a parkból, vagy az emlékfoszlányok Assane és Claire kapcsolatából, de az évad előrehaladtával egyre kevesebb, és a közepétől sztori is kifulladni látszott. Ennek oka egyfelől az, hogy a Louvre fényeivel és kiállítótermeivel a háttérben, meg az egy éjszaka történtek alatt nincs idő azon gondolkodni, hogy Assane hogyan lehet egyáltalán ott, ahol, egy hírhedt tolvaj szenegáli származású árvájaként, utána viszont minden lépéssel egyre hiteltelenebb lett az a vagyon és szakmai háttér, amit az árvaház és a Louvre között fel kellett építenie. A másik meg az a töredékes, szinte epizodikus cselekmény, hogy gyakorlatilag minden részben megismerünk egy új mellékszereplőt, akik valamilyen szempontból továbblökik Assane nyomozását az apjával történtek ügyében, de igazából mindegyik ilyen csak egy utalásokkal gazdagon megtűzdelt  megidézése valamelyik Lupin-regénynek. Ezt a franciák nyilván két pofára zabálják, de nekem és a LeBlanc munkásságából nálam is kevesebbet ismerőknek nem mondanak semmit, és csak annyit látunk belőle, hogy mondjuk a kamera túl sokáig időzik el egy kártyalapon. A harmadik zavaró dolog meg az az együgyűség volt, ahogy az Assane után nyomozó rendőröket bemutatták, akikről el kéne hinnem, hogy egy Louvre-ban zajló gigaárverés után nem tudnak egy használható fotót sem szerezni róla, és akiknél egyre idegesítőbb volt, hogy az egyetlen értelmesebb kollégájukat halálba szekálják, csak mert neki feltűnik, hogy az ügyek nem csak összefügghetnek, de a kulcsuk valószínűleg Arsené Lupin.

Az első évad öt része igazából a hurkok nélkül egy pilot-filmnek felel meg, rövid felvezetésben megismertetve a nézőt a modern "Lupin" módszereivel, a stílusával, a múltjával és a családjával, addig a pontig, amíg "Lupin" szembekerül valódi ellenfelével. A második évadra ennél mindenesetre több kell, több betörés és több háttér, mert Lupin így nem úri betörő lesz, hanem egy tolvajlásból élő, jópofa vasárnapi apuka.


7/10
.

Niwrok írta:

.
* * * * TOP 5 * * * *

Teljesen nyilvánvaló, hogy a mostani helyzetben nem olyan lesz ez a lista, mint szeretném, hanem olyan, amit a lehetőségek engednek. Ezért nem is erőltettem a tizes listát, mert bár láttam tíz filmet tavaly, és sorrendbe is tudnám állítani azokat, de középszerű, egyszernézős filmekkel nem szeretném higítani a listát, és nem akartam TOP6 meg TOP9 listákat. Nálam ez továbbra is inkább ajánló és megemlékezés a legkellemesebb, vagy emlékezetesen kellemetlen filmes élményeimről, mint egy puszta lista. Ezért is nincs BOTTOM-lista .

Most, hogy a szokásos gigászi munka ( ) után kész az enyém is, csak annyit fűznék hozzá(d), hogy teljesen vállalható a sorrended... ismét van átfedésünk, a német BUÉKot meg ugye még nem láttam.

Nekem valahogy ez a Tőrbe ejtve a kakukktojás (xpressen is), az valahogy nem "kattant be" nálam annyira... annyira, hogy akár dobogós is legyen. Jó film, meg minden, de mikor olvastam a kínálatot, miből lehet választani, elsőre át is siklottam felette.

Na, mindegy. Én nem panaszkodom, én qrva sok mindent láttam, ha ez az év is legalább ilyen lesz, egy szavam se lehet.


.

Niwrok írta:

.
Lupin S1

Az első évad öt része igazából a hurkok nélkül egy pilot-filmnek felel meg, rövid felvezetésben megismertetve a nézőt a modern "Lupin" módszereivel, a stílusával, a múltjával és a családjával, addig a pontig, amíg "Lupin" szembekerül valódi ellenfelével. A második évadra ennél mindenesetre több kell, több betörés és több háttér, mert Lupin így nem úri betörő lesz, hanem egy tolvajlásból élő, jópofa vasárnapi apuka.


7/10
.

Köszi az ajánlót, nem ígérem, hogy rohanok megnézni, de esetleg valamikor lesz hozzá kedvem.


.

.
Az ABC-gyilkosságok / The ABC Murders




Lassan öt éve írtam az And Then There Were None című BBC minisorozatról, azaz magyarul a Tíz kicsi katona/néger néven íródott Agatha Christie regény egy újabb feldolgozásáról -a Krimi Királynője születésének jubileumára készítve-, ami az amúgy is erős és egyedi történetet a viharos szigetre csalogatott bűnösökről és a végzetükről még pluszban megterhelte egy elég komor hangulattal. Az azonban csak nemrég tudtam meg, hogy ez egy azóta is futó minisorozat-sorozatnak volt a része, általában évente megörvendeztetve a közönséget egy újabb minőségi feldolgozással. Noha az adaptált regények nem igazán tartoznak a kedvenceim közé (a Bűbájos gyilkosok például nekem nem több egy gyilkosságokkal szegélyezett limonádénál), azért majd sorra fog kerülni mindegyik, de abban biztos voltam, hogy az ABC-gyilkosságokat fogom előre venni, már csak azért is, mert ott legalább Poirot nyomoz.

Az 1930-as évek közepén Hercule Poirot (John Malkovich) már nem az a magánnyomozó és a rendőrség állandó segítője, aki a társasági életnek is egyfajta központja volt, hanem csak egy magányosan élő, a régi dicsőségén merengő, a fiatalságát visszahozni akaró öregúr. Bár még mindig kap leveleket, csak töredékét, mint régen, és a rajongói üzenetek közé egyre gyakrabban kerül gyalázkodás is, például hogy idegenként semmi keresnivalója Angliában (mert hát a náci propagandára Angliában is volt vevő...). Ezért is tűnik ki számára a borítékok közül egy egyszerű fehér levél, aminek a stílusa barátian együttérző, ugyanakkor fenyegető is -megnevezve egy gyilkosság helyét és napját-, amit névtelen írója csak A.B.C. monogrammal szignóz. Poirot kihívásnak veszi a levelet, és a Scotland Yardra siet, hogy tájékoztatást kérjen, valóban történt-e gyilkosság a nevezett helyen és időben, de az azóta nyugalmazott Japp helyett egy mogorva, fiatal nyomozóhoz, Crome felügyelőhöz (Rupert "Ron Weasley" Grint) irányítják, aki nem egyszerűen a Japptól megszokott önérzettel reagál Poirot jelenlétére, hanem egyenesen dühvel, szinte kidobatva Poirot-t az irodájából. Ez a harag akkor sem változik sokat, amikor kiderül, hogy Poirot aggodalma jogos volt, és hogy egy "A" betűs város "A.A." monogrammú lakosát tényleg megölték, és a holttest mellett ott hagyta a gyilkos a vasúti menetrend egy példányát, kinyitva az "A"-nál.

Ez a történet is rendhagyó annyiból, hogy szinte az elejétől kezdve felajánlja az ideális gyanusítottat, az Alexander Bonaparte Cust névre hallgató utazóügynököt, aki önmagában is elég furán és zavartan viselkedik ahhoz, hogy persze túl nyilvánvaló legyen, hogy ő is csak báb egy sakkjátszmában. Emellett bár szép számmal akadnak gyanusítottak minden gyilkossághoz, igazából senkinek nem látszik oka MINDEN gyilkosságot elkövetni (mert persze lesz gyilkosság "B"-vel, "C"-vel és "D"-vel is), ezért is nehézkesebb a nyomozás, mint hogy az jó ritmusú legyen; csak várni kell, hogy az emberek szép sorban meghaljanak, mindegyik helyszínen összeszedve egy-két apróságot, leszakad papírdarabokat meg ilyesmiket. De a regény is ilyen, ezért is érződik a szándék, mint az And Then There Were None esetében is volt, hogy a nyomozás, a csavaros bűnesetek helyett azon legyen a fókusz, amiért Christie maga is megírta ezeket a regényeket, és amit mindig ki is emelek a műveinél: hogy alapvetően az emberi gyarlóságról, az emberek között levő konfliktusok sokféleségéről és a világ általános romlottságáról, szennyéről szólnak, nem arról, hogy ki kit hol mivel gyilkolt meg. Az csak a méz a porrá tört gyógyszeren.

Erre pedig a sorozatgazda Sarah Phelps rá is erősít a képi világgal, az emberi jellemek bemutatásával, és azzal, hogy Poirot is el van foglalva a saját nyomorával, ráadásul még a múltját is átírták, hogy gyökeret verhessen benne a vallásos bűntudat. A nyomozás izgalma és a "Ki tette?" feszültsége helyett inkább lehet együtt érezni a garniszállót vezető nő lányával, Lilyvel, akit az anyja szívesen felkínál a vendégeknek egy kis örömszerzésre némi apróért, még akkor is, ha a vendégről az "undorító" a legenyhébb jelző, amit el lehet mondani. A jó és engedelmes háziasszonynak nevelt Megannal, akinek nem csak a kihívóan öltöző húga, de az anyja is könnyedén elcsábítja a vőlegényét. A nagybeteg Lady Hermione-val, aki már mindenkinek csak útban van -leginkább a Lord pénze után epekedő Thorának, Sir Clarke titkárnőjének-, és akiben már csak a szép emlékek tartják a lelket. És ez a drámaiság határozza meg ennek a Poirot-nak a személyiségét is, hiszen már a legritkább esetben hívják akár azért is, hogy eltűnt szakácsnőket keressen meg, és már azt az időt is visszasírja, amikor a "kis szürke agysejtek" vásári mutatvánnyá lettek, a felső tízezer vacsorapartijainak irigyelt szórakozásává, ő maga pedig megbecsült detektívből a bulvárrovatba került. De legalább nem lett belőle szenilis méhész, mint ahogy Sherlock volt a Mr. Holmesban...

Ez még annyira sem lett krimi, mint a Tíz kicsi néger feldolgozása, de mert eredetileg sem az volt benne a legfontosabb, így elnézhető. A stáb munkájára és a színészekre sem lehet panasz, legfeljebb arra, hogy kicsit önismétlő, ez a történet szerintem két részben is elfért volna a három helyett.


7,5/10
.

.
Másik nyelven álmodok / I Dream in Another Language / Sueño en otro idioma




Elsőre az jutott eszembe ezt a filmet nézve, hogy mielőtt takaréklángra került volna a világ, hányszor emlegettük, hogy mi olyanok vagyunk sokszor, mint egy Hollywoodon kívüli filmes blog, szemezgetve mozis kínálatból a világ minden tájáról, némi büszkeséggel, hogy a szélesebb látókör még egy fotelből sem akadály. De ezek is elmaradoztak az utóbbi időben (a múltkori Oscar kínálatából is csak az Élősködők került sorra itt), én sem fordítottam akkora figyelmet a kevés megmaradt filmes piacra, mert így is elég mozgóképet tol az orrom alá a streaming... és ezzel a filmmel tűnt fel, hogy ez (is) hiányzik. Mert ez a film alapvetően erről szól: a veszteségről.

A Vera Cruz Egyetem nyelvész hallgatója, Martín a mexikói dzsungel egy kis falujába érkezik, hogy tanulmányozzon egy kihalófélben levő nyelvet, mielőtt az végleg eltűnne. Bár a kutatásaiból úgy tudja, hogy mindössze két ember beszéli még anyanyelvi szinten a zikrilt, Jacinta néni és Isauro bácsi, a környékbeliektől megtudja, hogy lenne még egy harmadik is, de vele nem sokra menne, mert a mogorva Evaristo sosem volt egy könnyű ember, amióta meg a felesége öt éve meghalt, azóta még az őt gondozó unokájához, Lluviához is alig szól. Ráadásul Isauro és Evaristo között évtizedes harag van, ami azok szerint, akik még emlékeznek egyáltalán az esetre, Evaristo felesége, María miatt robbant ki, és azóta a két férfi egyetlen szót sem váltott és nem találkozott. Martín számára azonban nem marad más választás, mint hogy őket valahogy kibékítse, mert Jacinta sajnálatos halála miatt csak ők ketten maradtak, akik segíthetnek neki tanulmányt írni a zikrilről.

Hogy kevés szereplővel, viszonylag szűk helyen játszodik a film, meg hogy lassan bontakozik ki a történet, azt több dologgal is sikerült ellensúlyozni. Az első persze az, hogy jó drámához méltóan nagyon gazdag az érzelemvilága, az olyan magától értetődőektől, mint Martín és Lluvia bimbózó szerelme (gondolom nem árulok el nagy spoilert azzal, hogy ha van egy fiatal srác meg egy hasonló korú fiatal lány a képletben, akkor azok össze fognak jönni), a családi kapcsolatokon át (adja magát Lluvia és a nagyapja kapcsolata ebben a kérdésben, de Martín is beszél a nagypapájáról, és hogy miatta lett nyelvész) annak a titoknak a súlyáig, hogy mire is haragudott meg ennyire engesztelhetetlenül Estuvio annyi éve (a mai filmes világban már elcsépeltnek hat egy ilyen "fordulat", az egyéb jelzőkről nem is beszélve, de kétségtelenül őriz a világtörténelem sok ilyen sztorit, főleg ennyire kicsi, szinte teljesen magukra utalt közösségekben). A "rejtély" megfejtésére tett kísérletek és a szűkös idő miatt (Isauro elég beteges, előre vetítve, hogy Martínnak gyorsnak kell lenni, ha sikerrel akar járni) amúgy is már-már olyan az egész, mint egy heist-mozi, csak itt nem egy széf tartalma lehet a végső jutalom, hanem egy jól kimunkált szakdolgozat, de még inkább egy régi ellentét feloldása. Plusz nem elfelejtendő, hogy maga a dzsungel, a természetközeli helyszín is hozzátesz a filmhez... de ez így együtt is csak a felszín és a dramaturgia.

Ezek is érdekesek voltak, de volt a háttérben két olyan téma, amikre kíváncsibb lettem az alapsztoriról olvasva, és amikkel -ha csak pár mondat vagy erejéig is- szerencsére foglalkozik is a film. Az egyik a nyelvek kérdése. Noha a zikril csak kitalált nyelv (bár azt olvastam, hogy sokat merít a rendező nagymamájának történetéből, aki szintén az utolsó használói közé tartozott egy nyelvnek), még ezt sem tudták úgy megalkotni, hogy ne találjanak hozzá ki egy egész kultúrkört (még ha az én ízlésemnek egy kicsit túl misztikusat is az "Összhangzattal"), mert a gondolkodás, a világról alkotott képünk, és annak kifejezése, a nyelv szoros és kölcsönös kapcsolatban állnak egymással. Nem lehet jól megtanulni anélkül egy nyelvet, hogy az ember ne próbálja megérteni a gondolkodásmódot is mögötte, nem csak amiatt, hogy hányféle szava van az eszkimóknak a hóra, hanem eleve amiatt, hogy egy nyelv használói hogyan helyezik el magukat a kifejezésmódjuk által térben és időben, vagy a többi emberhez képest, vagy hogy mire figyelnek jobban (nemrég néztem egy videót arról, hogy a spanyol nyelvben a "híd" hímnemű szó, míg mondjuk a németben nőnemű... és ennek bizony vannak kifejezésbeli lenyomatai is). Ez itt benne van abban is, ahogy Lluvia angolt próbál tanítani a kis helyi rádión keresztül, és abban is, hogy mik a céljai ezzel, abban is, ahogy a zikrilt az "erdő" nyelveként mutatják be, és abban is, hogy Evaristo mennyire felszabadult lesz attól, hogy végre a saját nyelvén beszélhet valakivel (és ahogy ezen keresztül kifigurázza Martínt, az a film legjobb és legpozitívabb jelenete volt nálam... és ezért is sajnáltam, hogy olyan lett a befejezés, amilyen). A másik gondolatkör meg a két öregúrhoz kapcsolódik, de sokkal általánosabban annál, mint hogy minden nyelvvel egy sajátos látásmód is elveszik a világból; nem, nekem ebben sokkal tágabban értelmezett dolog az, hogy egy ötven éves viszály, egy régi sérelem vagy egy gondolat megrögződése önmagában mennyi veszteséget, kárt is tud okozni az emberekben.

Mindig öröm egy olyan filmet találni, ami nem csak az alaphelyzetével tud összetett és izgalmas lenni, de több rétegben gondolatébresztő is. Sajnálnám, ha csak azért, mert egy vonatkozásában beleillik valamilyen mintába, azért rögtön el is legyen könyvelve "olyan" filmnek... de talán eleget írtam ahhoz minden másról, hogy ez ne így legyen.


8/10
.

.
The Expanse S5




A XXIV. század közepén, amikorra sok küzdelem után a saját jólétébe belekényelmesedett Föld, a függetlenedő kolóniaként sokáig ellenséges Mars és mindkettő alapanyag-ellátásáért felelős, emberileg kizsákmányolt Öv együtt megnyitottak egy átjárót közel másfél ezer meghódítható világra, akár egy új aranykor is eljöhetett volna... ha nem lennének a régi sérelmek. De vannak, és ezeknek egyetlen arca van, Marco Inaros, aki az Öv radikális mozgalmait egyesítve akarja megszilárdítani a saját hatalmát, nem kérve a Föld és a Mars láncos kutyájának szerepéből, ahogyan a Belsőkkel szövetkező övlakókat látja. Az előkészületei a támadásra eléggé a háttérben zajlanak ahhoz, hogy a sorozat főhősei, a Rocinante legénysége leginkább a személyes, leginkább családi ügyeivel legyen elfoglalva, amíg a Roci átesik a szükséges nagyjavításon...

Én akartam múltkor több személyes történetet, több hátteret... hát most aztán megkaptam. Annyit, hogy akár bele is fulladhattam volna, csak sajnos mindennek az lett az ára, hogy a szedett-vedettnek indult, a sok kaland és veszély során aztán szinte családdá kovácsolódó legénység tagjai kb. a világ négy sarkába szétszéledve intézik a saját kis ügyeiket... Ezeknek a párhuzamosan futó történetszálaknak viszont csak egy része zajlik azért, hogy a szereplők által összeszedett kirakósokból kirajzolódjon a nagyobb kép, egy újabb, pusztulást hozó összeesküvés; a cél inkább az, hogy addig is történjen mindenkivel valami, amíg Inaros felrúgja a kisasztalt. Holden még csak-csak összeszed morzsákat egy lehetséges támadásról a Tychon, amíg a Roci javítására vár, ahogy Bobby is rábukkan egy fegyvercsempész hálózatra, akik a szükségtelenné, és emiatt kevésbé felügyeltté váló marsi fegyverarzenált árusítják ki, mindezek az információk meg szokás szerint Avasarala kezében futnak össze, akit a politikai karrierje elismeréseként legutóbb bürokratának száműztek a Holdra, de még ezek is úgy el lettek nyújtva és szétaprózva, hogy az egész évad amúgy öt mondatnyi sztorijából is kettőt az utolsó rész utolsó öt percében sikerült "elmondani".

Az Expanse egyik jellegzetessége mondjuk mindig is az volt, hogy a cselekménye a nagyobb játszmák farvizén játszódott, ahol egy olyan magányos kis űrhajónak, mint a Roci, és vele a Holden-Naomi-Alex-Amos négyesfogatnak is szerep juthatott... de most annyira távol vagyunk a tömegektől, annyira mellékzönge minden, hogy nekem partra vetett halként vergődött csak ez az évad. Bármennyire is volt személyes indíttatású Amos útja a Földre, és bármennyire is utaltak vele arra, sugallták vele, hogy hogyan zilálódik szét a Föld civilizációs hálója alig pár óra alatt egy katasztrófa után, arra én nem igazán tudok The Expanse-ként tekinteni, ha mindennek a végén, az utolsó öt percben csap csak bele Holden kezébe azzal, hogy "Csá, megjöttem, és hoztam egy vendéget is", és tér vissza vele abba a közösségbe a sorozat, amiből szerintem óriási hiba volt kilépnie. Egyszerűen azért, mert aminek a végigkísérésére az évad fele szánva lett, vagyis Naomi, Marco és Filip kapcsolatának összegubancolására majd szétvágására, az még úgy sem ért meg ennyi időt, hogy egy családi kötelék kerül vele egy háborús helyzetben terítékre. Eközben Holdennek az évad második felében szinte semmi szerepe, ahogy Bobby és Alex is csak sodródnak vagy öt részig az űrben, Amos ugye lent kavar a Földön, és konkrétan még olyan karaktereknek is nagyobb szerep jut, mint Camina Drummer és az ő legénysége. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy az egyik főszereplőt úgy írják ki a sorozatból az évadzáróban, hogy azt még Frank Underwood is megirigyelné.

De még ilyen körülmények között sem mondanám, hogy nem adott volna semmit az évad... csak kevesebbet, mint eddig bármikor. Ha már ez a fő csapásirány, a drámában, a szereplők közötti kapcsolatokban is van lehetőség, csak arra kéne már rájönnie néhány rendezőnek, hogy nem attól lesz drámai valami, ha két ember egymás mellett ülve motyog maga elé, elrévedve közben a távolba, hanem akkor, ha érezni a tétjét egy döntésnek, vagy ha szenvedély van egy kapcsolatban. Anya és fia vitatkoznak arról, hogy ki kit hagyott el és miért, és ezt a kapcsolatot nem sikerült megtölteni annyi érzelemmel, mint amikor a közös mentorukról, Cynről van szó, és megint Caminát kell példaként hoznom, mert azt tették az egész évad alatt a leginkább átélhetővé, hogyan próbál lavírozni a fogadott családja iránti szeretete és az Inarosszal kapcsolatos undora és bosszúvágya között. Avasarala politikai játszmái is jók, annak az érzékeltetése is, hogy a Holdon mennyire mellőzöttnek érzi magát, ahogy az is, hogy vészhelyzetben mégis mindenki tőle várja a megoldást. Annyit azért hozzá kell tenni, hogy a The Expanse azért is volt mindig nehezített pályán, mert sok múlik a színészeken, és hát... azt továbbra sem lehet mondani róla, hogy Oscarra méltó alakításokat láthatnánk. És bár nincs sok belőle, az akciók is tetszettek, az űrcsaták, a támadások képei, és ezzel együtt jól épül az a feszültség az elején, ahogy az Inaros által előkészített terrortámadás egyre közelebb kerül.

Ahhoz képest, hogy a SyFy lett hírhedt arról, hogy ontja magából a B-kategóriás gagyit, nekem az Amazonos váltás jelentett egyre határozottabb törést a The Expanse történetében és hangulatában. A hírek szerint a következő, a hatodik évad lesz az utolsó... nem mondom, hogy pillanatnyilag ezt tudnám annyira sajnálni, mint amikor a harmadik évadról terjedt el ugyanezt.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
The Expanse S5

A hírek szerint a következő, a hatodik évad lesz az utolsó... nem mondom, hogy pillanatnyilag ezt tudnám annyira sajnálni, mint amikor a harmadik évadról terjedt el ugyanezt.

6,5/10
.

Köszi. Miután ez is rajt van a soha véget nem érő listán, most már tudom, hogy megváérom az utolsó évadot és majd egyben nézek hatot.

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
The Expanse S5

A hírek szerint a következő, a hatodik évad lesz az utolsó... nem mondom, hogy pillanatnyilag ezt tudnám annyira sajnálni, mint amikor a harmadik évadról terjedt el ugyanezt.

6,5/10
.

Köszi. Miután ez is rajt van a soha véget nem érő listán, most már tudom, hogy megváérom az utolsó évadot és majd egyben nézek hatot.

Ennek örülök, hogy még nem vettem el tőle a kedved .

Te a sci-fikkel engedékenyebb vagy, szerintem neked jobban bejönne, de abban majdnem biztos vagyok, hogy Avasaralát például utálnád .

.

Niwrok írta:

.
Manhunt S1 - UNABOMBER


... de egy kicsit azért zavart, hogy James szinte népmesei hősként került itt bemutatásra, akinek nem is az Unabomber volt a fő ellenfele, hanem az FBI-os főnökei és a bürokrácia.

James ugyanis már a nyomozás során is megszállott volt, teljesen háttérbe szorítva a családot és a magánéletét, de szép lassan adagolva azért sejtetni engedik, hogy Jamesnek ez az alaptermészete, és sokszor előbb látjuk a romokat, amik az ügynök útját szegélyezik, mint hogy megismernénk, miért is zuhant be a fickó annyira, hogy alig két év után az FBI-nak egy erdei kunyhóba kell a kvázi vadon élő Fitzgerald után menniük.

Vajon milyen fogadtatásra találnának ma, amikor egyre kevesebben hisznek például abban, hogy a Google és a Facebook cuki cicás videók megtalálására és megosztására szolgál leginkább, viszont egyre többen abban, hogy a Föld lapos?


8,5/10
.

Engem nem kicsit zavart, azon szurkoltam, talán Fitz elküldi valamikor a p*csába a két főnökét...

Köszi az ajánlást, tényleg jó volt, magára a témára (levélbombák) talán még emlékszem is, de semmi konkrétum nem maradt meg bennem az ügyről 1997-ből. Azt a kiáltvány szívesen támogatom én is, és végig az motoszkált a fejemben, hogy ehhez minek kellett embert ölni - bármennyire is állította magáról Ted, hogy nem bolond, szerintem simán az...

Izgalmas, hangulatos kis sorozat, tökéletesen beleillik az America Crime Strories illetve az A cinkos/Félelmetes nap történetekbe.


.

.
Az alibi / Ordeal by Innocence




Pár hete az ABC-gyikosságok kapcsán emlegettem, hogy a BBC mostanában évente készít feldolgozásokat Agatha Christie műveiből, és hogy sorra fogom venni őket a képernyőn... és itt is. Csak aztán a Tommy és Tuppence forró nyomon (Partners in Crime) és az A vád tanúja (The Witness of Prosecution) elég középszerű próbálkozások lettek, pedig Beresfordékra különösen kíváncsi voltam a feldolgozott regény, az N vagy M miatt. Már éppen kezdett volna elmenni a kedvem, mert a Bűbájos gyilkosokat már a múltkor is említettem, hogy nem tartom sokra, az Az alibiből meg láttam már a 1984-es, Donald Sutherlanddel és Faye Dunawayjel készült filmet, és az sem volt igazán pozitív élmény. Mégis... ahogy visszaolvastam az utóbbiról az akkori, rövidke írásomat, akkor pont az zavart benne a legjobban, ami most megfogott benne; de hát ezért is érdekesek ezek a filmes "lenyomatok" ennyi időre visszamenően.

Mrs. Rachel Argyle-t karácsony szenteste meggyilkolják az otthonában, miközben az egész család és a személyzet (Rachel férje (Leo), a házaspár örökbefogadott, de már felnőtt korban levő gyerekei (Mary, Tina, Hester, Mickey, Jack), Mary balesetből lábadozó férje (Philip), a család személyi titkára (Gwenda) és a házvezetőnő (Kirsten)) az ünnepre készül. A gyanú elég gyorsan Jackre terelődik a megtalált ujjlenyomatok alapján, aki amúgy is a legnehezebben kezelhetőnek tartanak, a család fekete bárányként tekint rá, de Jack váltig állítja, hogy ártatlan, és erre tanúja is van, mert a gyilkosság idején éppen stopposként ült egy autóban, úton a közeli város kocsmája felé. Az autót vezető férfi létezésére azonban semmi bizonyíték nincs Jack szaván kívül, mert a tanú nem kerül elő, az ügy pedig végül el sem jut a bírósági szakaszba, mert Jack meghal az előzetes letartóztatásban. Másfél évvel később, amikorra a család lassan megbékélt a halálesetekkel, és éppen Leo és Gwenda házasságkötésére készülnek, egy férfi kopogtat be az Argyle-házba. Dr. Arthur Calgaryként mutatkozik be, és elmondja, hogy ő az a férfi, aki Jacket a városba vitte azon a végzetes estén, de rögtön utána egy kutatás miatt az Északi-sarkra kellett mennie, így nem is hallott az esetről, amíg vissza nem tért Angliába.

Amióta inkább pszichodrámaként tekintek Agatha Christie könyveire (legalábbis az "Utálom a világot!"-típusúakra), és nem pusztán bűnügyi rejtélyekként, azóta várom, hogy valaki kellő feszültséggel tudja megtölteni a szereplőit, hogy egy gyanúsított felbukkanása ne csak találgatás legyen, hanem tényleg érezni lehessen mögötte a motivációs hálót, a konfliktusokat, és tegye mindezt egy család keretei között. A könyveket ismerve azt hittem, ha egyszer feldolgozás készül a Ferde házból, az viszi majd a prímet, mert a Leonidesek tökéletes példái annak, hogyan tudja a vagyon jelentette biztonság kényelme elsorvasztani, eltorzítani a lelkeket, de az végül megragadt a külsőségekben és a művészieskedő lassításokban. Lehet, azért gondoltam ezt, mert Az alibit pont nem olvastam .

Ennek a feldolgozásnak a kapcsolatain, ritmusán is lett volna még mit finomítani (és erre csak részben magyarázat, hogy az eredetileg 3x1 órás részeket egyes országokban, így a magyar vetítéskor is szétvagdosták, 4-szer 45 perces epizódokat csinálva belőle), voltak családtagok, akikre több időt lehetett volna szánni, de ahogy most több adaptációt is néztem ugye, vitán felül ez volt a legsűrűbb, a legjobban összerakott és a legnyomasztóbb is egyben. A szériát forgatókönyvíróként jegyző Sarah Phelps eddig is egyre jobb munkát végzett, de azt hiszem, az Alibit rendező Sandra Goldbacher érzett rá ennyire jól ennek a családnak a rezdüléseire. Már az egy hatalmas piros pont nekik, hogy végre beszéltetik a szereplőiket, nem csak némán maguk elé meredve próbálják megemészteni a sérelmeiket és a traumáikat (az A vád tanúja két órás volt, de pont emiatt kb. 15-20 perc ért belőle valamit). Abból pedig akad bőven, szinte attól a perctől kezdve, hogy az Argyle-házaspár magukhoz vette ezeket a gyerekeket, akiket jómódban neveltek, de láthatóan (több visszaemlékezés is bekerült ennek bemutatására) nem tudtak szeretni. De itt végre, egy térbe zárva működik az is, ahogy egymás felé villannak a tekintetek, vagy éppen lesüti valaki a szemét, ahogy élesebb lesz egy hang azok között, akik szinte az egész életüket összezárva töltötték, és akik mellett Philip keserű cinizmusa vagy Gwenda türelmetlensége és megvetése azért tud üdítő lenni, mert legalább őszinte, és nincs benne több évnyi képmutatás és megalkuvás (Matthew Goode és Alice Eve pedig kiválóak a szerepükben).

A stáb viszont még ezzel sem elégedett meg, hanem tovább bonyolították a szálakat azzal, hogy az ABC-gyilkosságokhoz hasonlóan egy kicsit hozzászőttek a történethez, egy kicsit kipótolták a hiányzó részeket. Arthurnak például eredetileg csak annyi szerepe volt, hogy ő legyen az alibi (ami persze önmagában is elég feszültségforrás lehetett, hiszen ha Jack ártatlan volt, akkor értelemszerűen valaki másnak kell lennie a házból a gyilkosnak), és bár egy kicsit kényelmetlen a neurotikus Arthur jelenléte a képernyőn, ahogy rajta keresztül behozzák a képbe az atomháborús paranoiát és bűntudatot, megfejelve a pincében levő atombunkerrel, az szépen kiegészítette a sorban kiteregetett családi szennyest. Kicsit kurtán-furcsán lett lezárva az a szál (nem hiszem, hogy a helyi rendőrfőnök halála ennyire ne érdekelne senkit, főleg a körülményeire tekintettel), de nekem hozzátett a történethez a Gould-házaspár, mint családi barátok felbukkanása is, mert igazán ez az a szakasz, ami hátteret ad Jack jellemének, hiszen mivel a cselekmény idejére halott, őt megismerni nincs túl sok lehetőség. Mindez együtt oda vezetett, hogy a végét is átírták, kreálva egy kicsit abszurd, de ütős befejezést.

Ezért mindenképpen érdemes volt rászánni az időt a BBC sorozatára, hogy eljutottam eddig vele. Mondanám, hogy van olyan jó, tudom annyira ajánlani, mint az And Then There Were None-t, de mert annak a horroros jelenetei nem igazán illettek számomra egy Agatha Christie műhöz, és mert az Alibi hasonlóan nyomasztó hangulatának mégiscsak egy korhadó családfa az alapja... igazából még jobban is tetszett.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Spotlight: Egy nyomozás részletei / Spotlight

Mi ma már nyilván többet hallunk az efféle dolgokról, könnyebben megírja egy újság, ha kipattan egy ilyen botrány, így magasabban van az ingerküszöbünk, amit a kezdeti egy darab molesztálási ügy előszedése még nem is nagyon ért el. De ahogy elkezdett exponenciálisan növekedni az érintettek száma, hogy minden új kutatási módszerrel váltottunk egy nagyságrendet, és még mindig csak Bostonon belül, és még azt is bagatellizálni próbálták, hogy ugyan már, csak 5% a selejt, és csak a szerencsén múlt, hogy mindez kiderült, ott azért már erőteljesebben szorult ökölbe a kéz. Közben meg sorra jöttek az igazi ziccerek: ahogy mindössze a származására hivatkozással próbálták és tudták volna ellehetetleníteni Baron nyomozását, ahogy kiderült az újságírók érintettsége az ügyben, kié így, kié úgy, ahogy belekerült mindebbe a média szerepe ("Bocs, de nem írhatjuk meg, mert azzal elveszítenénk az előfizetőinket!"), ahogy sorra lepleződtek le az egyházi szervek módszerei.

Annyira olajozott és rutinszerűen működő rendszer mutatkozik meg az összegyűjtött adatokból -ami még mindig csak Boston!-, annyira benne van gyakorlatilag az évszázados(!) megszokás, hogy az teljesen elképesztő! Tudtam én, hogy ennek így KELL működnie az elsikált, előásott ügyek fényében, csak nem sejtettem! Hogy szemrebbenés nélkül sakkoztak a papokkal, hogy ha az egyik helyen valamelyiknek terhes kezdett lenni a személye, gyülekeznek körülötte a viharfelhők, akkor egy kicsit el lehet küldeni betegszabadságra, akár közvetlenül az erre rendelt egyházi szanatóriumba, és egy rövidke, fél-egy éves "nagygenerál" után el lehet helyezni egy olyan helyen, ahol az embereknek fogalma sincs az előéletéről. És ebben áll a finálé "bekarikázásának" könnyedsége és súlya: gyakorlatilag oda sem kell nézni a papírra. A "sick leave" rendszere annyira beteg és korrupt, annyira pofátlanul alapoz az emberek elszigeteltségére, félelmeire, tudatlanságára, tájékozatlanságára -pont úgy, ahogy megszokták-, és végső soron árulja el a hívők beléjük vetett bizalmát, hogy az egyházi szövetségnek sikerült még lejjebb csúsznia nálam a listán, pedig eddig sem voltak éppen a top háromban.

9/10

Nem ezt terveztem nézni, de tegnap este éppen elkezdődött a tévében, ahogy lapozgattam a csatornák között, és ott ragadtam előtte.

Mert továbbra is ott lehet ragadni előtte. Nem csak a téma felháborító mivolta miatt, az egész gennyesen korrupt, összekacsintós, szőnyeg alá söprős, félrenézős, megalkuvós szerkezete miatt, ami inkább összezár, mint hogy kivetné magából a férgeket, ami olyan mélyre vezet tekintély, hatalom és önámítás kérdésében, mint kevés más, hiszen egy több száz éves rendszer korhadásait fedik fel, amire még soha nem volt eddig a történelemben lehetőség és precedens. Hanem azért is, mert még így a két órás időben sem nagyon van felesleges jelenet, és hiába csak emberek beszélgetnek, de ahogy nő a tét, ahogy folyamatosan jönnek az újabb darabkák, az folyamatosan fenntartja a feszültséget, és az oknyomozó újságírás legjobb arcát mutatja be vele... meg annak fájó hiányát napjainkban.

Nem mindegyik Oscar-díjas film "öregedett" jól az évek során. Ez nekem igen.

9/10
.

Niwrok írta:

.
Akik maradtak

A történelemoktatás hézagai és a filmesek előszeretettel használt témáinak korlátozottsága miatt különösen érdekelni szoktak azok a mozik, amik az ezek közötti réseket töltik ki. Az Akik maradtak ebből a szempontból talán még érdekesebb is volt egy kicsivel, mert nem a közvetlen hatásokkal foglalkozott, hanem azzal a monoton bénultsággal, ami a sokk és az alkalmazkodás utáni szürke hétköznapok sajátja. Amikor már elapadtak a könnyek az elvesztett rokonokért, vagy olyan állandó háttérzajjá vált a reménykedés az esetleges túlélők hazatérésében, hogy az ember bele sem gondol, hogy már három éve csinálja.

Aladár és Klára viselkedésében ezek mind nagyon érzékletesen benne vannak, és nem tolakodóan, hosszan elnyújtott képekben, hanem olyanokban, amik egyszerűen csak életszerűek. Együtt pedig rengeteg árnyalatát be tudják mutatni ennek a kapcsolatnak, hiszen mindent jelentenek ők egymásnak, minden szerepet, ami hiányzik az életükből, és amiben a nevelőapa - nevelt lánya viszonylat túlzott egyszerűsítés. Így lesznek egymásnak barát, tanár, bizalmas, lelki társ is, vagy néha csak egy haver, vagy valaki, akivel az élet nagy dolgairól lehet filozofálni... amire csak a másiknak vagy maguknak szüksége van, bármennyire is gyanakvó szemmel nézzenek is rájuk egyesek a környezetükben.

8,5/10

"Miért kurva az, aki fél egyedül?"

Régóta újra szerettem volna nézni, és mert ma láttam már egy ide kapcsolódó filmet (A pásztor), stílszerűnek tűnt ezt elővenni.

És ugyanolyan jó volt, mint elsőre. Nem adott mást vagy többet, de ugyanúgy magába tudott húzni a szemlélete, a korszaka, a hangulata, az érzelmei és azok a jelenetei, amik pár másodpercben is elmesélnek egy egész filmet. Megvan a tragédiája a halálnak és a menekülésnek is, benne lenni abban, ahogy annak idején a zsidókra vadásztak, de túlélőnek lenni, együtt élni a veszteség sokféle árnyalatával, és közben meg próbálni új kapcsolatokat, új kötéseket keresni az atomjaira hullott családokban, közösségekben, az sem kisebb pokol.

Tudom, hogy "vannak", akik úgy érzik, besokalltak a témától, de így, lassan felépülő romjaiban és ennyi érzékenységgel még biztosan nem látták ők sem.

9/10
.