Niwrok írásai 2.0

.
Akik maradtak




1948, Budapest. A nőgyógyászként dolgozó, negyvenkét éves Aladár egy kórházi vizsgálat során találkozik a tizenéves Klárával. A lány a nagynénjével él kettesben, a férfi magányosan egy belvárosi lakásban, mégis a korkülönbség és az eltérő életkörülmények miatt gyorsan szoros kapcsolat alakul ki közöttük a közös sorsuk miatt: mindketten túlélői a holokausztnak. Ez a feldolgozatlan és feldolgozhatatlan trauma minden percükre rányomja a bélyegét, nehezen nyílnak meg bárki számára, de egymásnak mégis a biztos pontot tudják jelenteni nem csak a múltra, hanem a Rákosi-rendszer jelenére vonatkozóan is.

A történelemoktatás hézagai és a filmesek előszeretettel használt témáinak korlátozottsága miatt különösen érdekelni szoktak azok a mozik, amik az ezek közötti réseket töltik ki. A II. világháború és az '56-os forradalom közötti szakaszról például az utóbbi időben az 1945-öt és a Hajnali lázat is volt szerencsém látni, és ha akadtak is problémáim a megvalósítással vagy a történetvezetéssel, mindkettő érdekes volt abból a szempontból, ahogy a háborús viszonyok és a deportálások utóéletét bemutatták. Az Akik maradtak ebből a szempontból talán még érdekesebb is volt egy kicsivel, mert nem a közvetlen hatásokkal foglalkozott, hanem azzal a monoton bénultsággal, ami a sokk és az alkalmazkodás utáni szürke hétköznapok sajátja. Amikor már elapadtak a könnyek az elvesztett rokonokért, vagy olyan állandó háttérzajjá vált a reménykedés az esetleges túlélők hazatérésében, hogy az ember bele sem gondol, hogy már három éve csinálja.

Aladár és Klára (esetleg még a harmadik szereplő Olga, a nagynéni) viselkedésében ezek mind nagyon érzékletesen benne vannak, és nem tolakodóan, hosszan elnyújtott képekben (de, egy olyan van, a bevezető lassított képsor a szülészeten, ami a film talán egyetlen feleslegesen művészkedő jelenete), hanem olyanokban, amik egyszerűen csak életszerűek. Esti beszélgetések a halvány lámpafénynél, az iskola vagy a kórház folyosóján, egy vasárnap a parkban vagy egy kis cukrászdában. Ezekből is jól megismerhető, hogy külön-külön is érdekes személyiségek ők ketten; a lány, aki még mindig várja haza a szüleit, még a feltételezést sem engedve meg, hogy esetleg meghaltak volna (egyedül a húgát gyászolja, akit látott meghalni), és a férfi, aki mindig ábrándos tekintete és monoton hangja mögé rejti az érzéseit, a gyászát, de közben a pincéje és a szekrénye még tele van a régi holmikkal, amikre rá sem tud nézni, nemhogy rendszerezni, kiválogatni azokat. Együtt pedig rengeteg árnyalatát be tudják mutatni ennek a kapcsolatnak, hiszen mindent jelentenek ők egymásnak, minden szerepet, ami hiányzik az életükből, és amiben a nevelőapa - nevelt lánya viszonylat túlzott egyszerűsítés; abban az olyan jeleneteknek, ahogy Klári vasalja "Aldóka" ingét hajcsavarókkal a hajában, nem lenne helye. Klári hiába csak egy éppen pubertásba lépő, igencsak felvágott nyelvű, cserfes tini, tökéletesen leírja az az Aladár szájába adott mondat, hogy "Öttől hetvenig bármennyi tud lenni.". Így lesznek egymásnak barát, tanár, bizalmas, lelki társ is, vagy néha csak egy haver, vagy valaki, akivel az élet nagy dolgairól lehet filozofálni... amire csak a másiknak vagy maguknak szüksége van, bármennyire is gyanakvó szemmel nézzenek is rájuk egyesek a környezetükben.

Gyanakvó tekintetekben márpedig nincs hiány. A film ugyan keveset foglalkozik a politikai kontextussal, de annyira éppen eleget, hogy a sztálini diktatúrát uraló általános félelemnek és bizonytalanságnak többször is teret adjon, néha akár csak egy mozdulattal utalva rá. Sőt, talán itt láttam eddig azt a legjobban bemutatva, hogy ez a rendszer sokkal inkább tűzte ki céluk a bizonytalanságot és a bizalmatlanságot, mint a megtorlást. Közel sem kellett látványosan tenni valamit, mondjuk a kocsmában szidni a kommunistákat vagy nem elég lelkesen éltetni Rákosit, hanem éppen az volt a feladat, hogy ne lehessen tudni, kit miért vittek be, és akár teljesen véletlenszerű is lehetett, hogy aznap éjjel éppen kiért is jön a fekete autó. Így aztán az emberek számára, aki okot keresett ezek mögött, hirtelen mindenki gyanús lett, mindenki potenciális besúgó, amely közhangulatban senki sem nagyon mert beszélni semmiről, amivel csírájában sikerült elfojtani már a puszta kommunikációt is, nemhogy a rendszerellenes szervezkedést.

Nem csak a korszak miatt érdekes az Akik maradtak, hanem mert nem tagadja meg a humort sem egy alapvetően tragikus témától, azzal az üzenettel, hogy ebben a helyzetben is meg lehet keresni és találni azt a közösséget, akik miatt mindent veszve látva is érdemes túlélni. Mindezt még komoly önmérséklettel is teszi, és Tóth Barnabás filmjének a sok kisebb mellett ez talán a legnagyobb bravúrja: hogy mennyi minden belefér nettó 80 percbe is. Szerintem az utóbbi évek legjobb magyar Oscar-jelöltje, ennek szívesen fogok szurkolni.


8,5/10
.

.
Glitch S1-S2




Amikor az ausztráliai kisváros, Yoorana szolgálatban lévő sheriffje, James egy temetői rongálásról kap bejelentést, nem is sejtheti, hogy ott mivel fogja szembetalálni magát: a várt vandál fiatalok helyett ugyanis hat meztelen, sáros és zavart embert talál a megbolygatott sírok között. A helyi doktornővel, Elishiával kiegészülve próbálják megnyugtatni, megvizsgálni őket, és kiderül, hogy arra sem nagyon emlékeznek, kik ők és hogyan kerültek a temetőbe (már akikkel meg tudják értetni magukat, mert az egyik csak olaszul beszél). James eközben tesz egy olyan felfedezést, amitől csaknem összeesik, az egyik nőben ugyanis a volt feleségére, Kate-re ismer rá... arra a Kate-re, aki két évvel korábban halt meg rákban, és itt temették el.

Több sorozat is volt itt már téma, ami a halál után vagy egy eltűnésből visszatért emberekkel foglalkozik, de mert mindegyik egy kicsit máshogy közelíti meg a témát, így érdekesek tudnak maradni. Ott volt például az In The Flesh, ami az élők közé rehabilitált, gyógyszeresen kezelt (esetenként homokos...) zombikról szólva éppúgy foglalkozik egy családon keresztül ennek közvetlen drámájával, mint társadalmi szinten vizsgálva, hogy a két évig az élőkre vadászó élőhalottak visszailleszkedése mennyire működőképes és elvárható. A Glitch hanyagolja a feltámadás zombi-vonatkozásait (mindenki tökéletes egészségi állapotban van, jobban, mint amikor meghalt), és még ennél is szűkebb körben mutatja be azt, a halálból visszatértek és a még élő rokonaik, ismerőseik közvetlen és személyes drámájává téve ezt a csodaszámba menő eseményt. Így leginkább a Pókember: Idegenben "pitty"-éhez volt hasonlatos, és talán ezért is éreztem most ösztönzést erre, mert ott a "pitty" igencsak össze lett csapva (végülis képregényfilm, nem szociodráma... érthető, csak sajnálatos). Emiatt tetszett, ahogy több oldalról, szinte novelláskötet-szerűen mutatják be az egy-egy visszatért történetén keresztül, hogy a feltámadásuk ténye, a korábbi életük, a haláluk körülményei, a fokozatosan visszatérő emlékeik és az esetleg még Jameshez hasonlóan élő rokonaik kölcsönösen milyen hatással lesznek egymásra.

Nem akarom, meg nem is szabad most tételesen felsorolni, hogy melyik "zombi" kicsoda, hogy kivel mi történik. Inkább csak annyi a lényeg, hogy ez a kevés szereplő is lefed vagy 150 évet a városka történetéből, a hozzájuk kapcsolódó sztorielemek között pedig akad szerelmi dráma, örökösödési vita vagy gyilkosság. Elég változatos a cselekmény, még úgy is, hogy azért láthatóan megvannak azok, akiknek inkább a múltbeli jelentősége fontos, míg másoknál az, hogy mit kezdenek magukkal a feltámadásuk után. Például nekem a Kirstie-hez kötődő egyik jelenet volt a kedvencem, Kevin sorsa talán a legkeményebb mind közül, pedig ő meg sem halt... A leginkább kiemelt szereplő természetesen Kate, róla azért is mertem írni, ráadásul egymagában is elég sok aspektusát magába foglalja a cselekménynek az ő feltámadása, hiszen ő a legfrissebb hulla. Emiatt egyszerre kell foglalkozni olyan banális kérdésekkel, hogy Kate akkor természetesen igényt tartana a régi házára, a régi dolgaira meg a régi kutyájára, a másik konfliktus meg abból ered, hogy James -nem igazán számítva arra, hogy szeretett nejét még viszontlátja, ha vár rá két évet- újranősült, az asszony, Sarah meg éppen mindenórás terhes.

Mivel az egész kétszer hat rész, így gondoltam, lezavarom a másik sztoriszálat is (vagyis a második évadot), ami az első évadban még csak utalás szintjén létezik igazán (ahogy gyanúsan sokszor és látványosan bukkan fel egy közeli gyógyszerészeti kutatóintézet neve), de később igencsak szövevényes és fordulatos lesz. Az első sokkig, az első veszélyforrás kiiktatásáig és a lassan szétfoszló amnézia ködének felszállásáig ugyanis nem is nagyon van idő feltenni az egyébként nyilvánvaló kérdést a halottak visszatérésének módjáról, ahogy arról sem, hogy miért pont ők jöttek csak vissza a temető sok száz halottja közül. Lehetne persze valamiféle isteni közbeavatkozás is a megoldás, és van is egy ilyen misztikus, engem az Outcastra emlékeztető vonulata is a sztorinak, de lassan fény derül a feltámadás "tudományos" hátterére, és egy furcsa alakú kis fém síp szerepére...

Ami a megvalósítást illeti, abban nem szabad csodákat várni. Kint játszódik az ausztrál prérin, sokszor elég komótosan, nagyon semmi extra nincs abban, amit látni, ez sokszor inkább a belső drámákról szól. Ettől még jól eljátszott és kellemes (még ismerős arc is akad a színészek között, ami általában kis pluszt jelent), de a bevezető elég hosszú lett ahhoz, hogy....


7,5/10

Spoiler:

.

Niwrok írta:

.
Annabelle 3

Az Annabelle 3. az a film a Démonok között "univerzumnak", mint ami az MCU-nak volt a Bosszúállók. Mostanra elég nagy a forrásanyag, lehetett azokra építeni, lehet "összemesélni" az eddig különálló történeteket, plusz visszautalásokkal színesíteni. Ezek miatt is elég jól sikerült ahhoz, hogy a horrorfilmekben amúgy is állandóan ott levő klisék és butaságok mellett maximum annyit tegyek még szóvá, hogy Warrenéknek mindennél nagyobb szükségük lenne egy jó villanyszerelőre meg pár 60W-os izzóra.


8/10
.

Ennyire nekem nem jött be, az első 54 percben szinte semmi nem történik és ez egy idő után roppant álmosított. A Ház az erdő mélyén nekem is beugrott közben - ellentétben a Bosszúállókkal: a szoba valóban rengeteg filmes "kincset" rejt, de valahogy akkor sem éreztem ezt a filmet egy Univerzum "koronájának"... miközben persze értem, te mire gondolsz, de én más szemszögből közelítek a hasonlatodhoz.

A második fele ezzel az elszabadult szellemvilággal tetszett, a Révész konkrétan qrva jó, a Pokolkutya meg ugye volt a SupNatban is. Viszont, míg odáig eljutottam... az nem tetszett. Hiába volt indokolható motivációja a csajnak, hogy lemenjen a szobába, azoknak a "ne menj le'" és "ne nyisd ki" feliratoknak, utasításoknak a megszegése bántóan fájt, az ilyenek egy Csupasz pisztolyba valóak.

Ja, meg megint az van, hogy szerintem nem ártott volna alaposabban képbe lennem az egész Univerzummal, mert így bizony ez csak egy újabb futkosós sikoltozós tinihorror lett nekem a sok közül... de már unom, hogy lassan minden mozihoz millió másik dologot kell fejben tartanom, hogy igazából hatással legyen rám.

Nekem olyan 70% körül van.


.

.
Nightflyers S1




Kétségtelen, hogy George R.R. Martin neve annyira egybeforrt a Trónok harca sorozattal (vagyis hivatalos nevén a Tűz és Jég Dala ciklussal), mintha egész életében nem is írt volna mást, pedig a 70-es évektől induló írói karrierjébe azért bőven fért még ez-az. Ilyen például az Ezer Világ ciklus is, ami a Csöcsök&Sárkányokkal szemben sci-fi, és inkább lazán kapcsolódó antológiának felel meg, mint regényfolyamnak. Ennek a része az a novella is, amiből a Nightflyers készült.

A XXI. század végére ugyan az emberiség már képes idegen világok elérésére és kolonizálására, de úgy tűnik, ez a későn jött esély már nem fog igazán segíteni senkin. A Föld környezeti és energetikai válsága és egy halálos járvány megtizedelték a lakosságot, és nem nagyon látszik ezekre megoldás... amikor is az teljesen váratlan helyről érkezik. Az űrkutató és kommunikációs szakértő Karl egy különös égitestet fedez fel, ami a későbbi vizsgálatok szerint egy idegen faj űrhajója is lehet. Az első kapcsolatfelvételi kísérletek kudarccal végződnek (nem érkezik semmilyen válasz), de ellenséges szándékot sem mutatnak a volcrynra keresztelt űrlények, ezért Karl úgy véli, érdemes lenne megpróbálni "személyesen" beszélni az idegenekkel, hátha a technológiájuk -amit remélhetőleg az emberek rendelkezésére bocsátanak- mentőöv lehet a földi életnek. Ehhez kapóra jön, hogy egy kolonizáló hajó, a Nightflyer tulajdonosa és kapitánya fantáziát lát a küldetésben, ezért miután Karl összeverbuvált magának egy kisebb csapatot sokféle szakterületről a minél eredményesebb kommunikációs kísérlet érdekében, a hajó több hónapos útjára indul a volcryn anyahajó felé. Azonban a Nightflyeren több olyan kockázati tényező is akad, ami nem pusztán a feladat teljesülését veszélyezteti, hanem a legénység életét is.

Bár a Nightflyers jóval korábbi mű, mint a Trónok harca, azért Martin stílusából és történetvezetési módszereiből sok minden visszaköszön... legalábbis a gyártó SyFy tett róla, hogy sok minden ismerős legyen az egyszeri nézőnek (a novellát nem olvastam, így nincs viszonyítási alapom). Természetesen ha Martin, és az ember látta a Trónok harcát, rögtön beindul a pavlovi reflex a drámára és az intrikára (meg persze a mindenféle kombinációkban zajló szexre... abból is akad azért...), még úgy is, hogy itt azért a szereplők sokkal jobban össze vannak zárva. Mindenkinek van legalább egy rejtegetnivalója vagy személyes traumája, ami meghatározza a viselkedését a többiekkel és a motivációit, de már az egy jó konfliktusforrás, hogy nem mindenki ragaszkodik ugyanannyira a küldetés sikeréhez. Nem mindenki tartja például életbiztosításnak egy idegen faj ajtaján bekopogtatni, míg mások ebben látják az utolsó lehetőséget a saját mocskukban és korábbi közönyükben fuldokló emberiség megmentésére, így szinte folyamatos a pengeélen táncolás, hogy lesz-e lázadás a Nightflyeren vagy sem. Ezen az sem segít, amikor az űrhajó egyre inkább kezd egy halálos csapdára hasonlítani.

Mert a Nightflyershez azért horrort is adagoltak rendesen. Ennek egyik forrása az a telepatikus mutáns, Thale, akit Karl hozatott félig titokban a hajóra, hogy egyfajta tolmácsa legyen a volcrynoknak, és azért titokban, mert pontosan ismerte azokat az előítéleteket az L-1-nek nevezett fajjal szemben, amiket sokan nem tudnak jól kezelni. Mit is lehetne jól tűrni abban, ha egy elég nagyszájú, arrogáns tinédzser nem pusztán beleolvas a gondolataikba, hanem képes képeket, látomásokat is beültetni a fejükbe? A másik az űrhajó egyik titka, ami miatt sokszor úgy tűnik, a hajónak saját élete és akarata van. És persze az idegeneknek a távolság csökkenésével egyre erősödő befolyása, "kisugárzása" is okoz kellemetlen perceket a legénységnek. Ezekben így együtt az volt a legérdekesebb, hogy menet közben hogyan értelmezték át azt a nyitójelenetet, ami az első rész elején még a tömeges mészárlás és az általános megőrülés előhírnökének tűnt.

Így elég összetett, jó hangulatú kis sorozat lett a Nightflyers... nem egy The Expanse, de elvoltam vele. Leginkább az érződik belőle, hogy úgy a közepénél, az öt hónapos előreugrás után kifogyott belőle a szusz. De nem is annyira számít, mert a megérkezés katartikus pillanatában beütött a kasza, a sorozatnak egy évad után lehúzták a rolót, így már nagyjából sosem derül ki, hogy mihez is kezdtek a volcrynok az emberiséggel.


6,5/10
.

.
Hotel Beau Sejour S1




Nemrég írtam a Glitchről, mint az élők és a halottak furcsa keveréke közötti emberek körül zajló nyomozásról, és most megint egy hasonlót sikerült kiválasztanom a sorozatok feneketlen zsákjából. Ez leginkább egy tíz évvel ezelőtti filmre, a Láthatatlanra emlékeztetett, ahol egy középsulis srác "lelke" próbálta megtalálni a "gyilkosait", és bár szinte senki nem tartja sokra azt a filmet, én szívesen emlékszem rá, a koncepciója meg akkor is ígéretesnek tűnt.

Kato Hoevent, a belga tinilányt meggyilkolják egy felújítás alatt levő szálló egyik szobájában... ami után Kato véres fejjel tér magához a szobában. A lány először azt hiszi, csak elkábult, azért az amnézia és a furcsa látomások, de ahogy hazabotorkálva azzal szembesül, hogy senkivel nem képes kapcsolatba lépni a családjából, mindenki úgy viselkedik, mintha ott sem lenne... úgy jön rá arra, hogy tényleg nincs ott. A kezdetben az eltűnése, majd a holttest felfedezése után a gyilkosság okán átfogó nyomozás indul, közösen a helyi rendőrök és a szövetségi nyomozók által, ami lehetőséget biztosít Katonak arra, hogy ő maga is kutasson a gyilkosa után, meg az után is, hogy miért ragadt ilyen köztes állapotban a világban. A fordulópontot az hozza el a lány számára, miután felfedezi szellem-létének egyik különlegességét, azaz hogy bár szinte mindenki számára láthatatlan, ott van az a "szinte".

Kato sztorijának különlegessége ez a fura szellemvilág, ami igazán egyedivé tette ezt a sorozatot még a hasonlók között is. Ennek része az is, hogy a látszani-nemlátszani dolognak is megvan a maga érdekessége, annak is, hogy kik azok, akik látják, de még annak is, hogy Kato inkább képvisel egy párhuzamos világot, mintha két alternatív valóság folyna folyamatosan egybe. Előbbinek ugye az a lényege, hogy a "látók" tolmácsolják a lány mondatait, tetteit, illetve hogy Kato sokszor jelen lehet olyan helyeken is, ahol amúgy nem lehetne (pl.: rendőrségi kihallgatásokon), de vannak helyzetek, amikor mindez megfordul, és mondjuk az egyik szereplő csak úgy tesz, mintha Kato ott lenne, mintha a nevében beszélne, de valójában nincs ott, vagy éppen Katonak kell bujkálnia az egyik "látó" elől szellemként is, nehogy észrevegye. Mindez abból adódik, hogy a "látók" számára Kato még él, minden szempontból érzékelik, a testét is, a tetteit is (pl. képesek elolvasni azt, amit a lány ír, és ami másoknak csak üres papírlap), és ettől alakul ki a párhuzamos világ érzete, azoknak, akik látják, és azoknak, akik nem. De közben meg Katonak nem sok köszönete van a látókban, hiszen az egyéni titkok, rejtegetni- és szégyellnivalók között fel sem merül, hogy a lány össze tudja fogni ezt a kis társaságot, hogy közösen akadjanak a gyilkosa nyomára, sőt, van olyan is, aki kifejezetten ellene dolgozik.

Titokból és drámából ugyanis akad bőven... néha talán még egy kicsit sok is. Egy ilyen kisvárosban természetesen mindenki ismer mindenkit, de ahogy a rendőrség egyre mélyebbre ás, úgy kerül napvilágra a szennyes, nagyjából öt évre visszamenően. Láncreakciószerűen derülnek ki a családi kapcsolatok például, hogy Kato szülei elváltak, a reménytelenül alkesz (nem mellesleg iskolaigazgató) apját az anyja lecserélte egy özvegyemberre, akinek a volt felesége azzal a férfival kavart, akinek a volt felesége annak a rendőrnek a sógornője... és ez csak nagyjából öt szereplő a harmincból, és még nem beszéltem arról, hogy hogyan kerül képbe a helyiek megszállottsága a motokrossz iránt, vagy hogy hányan foglalkoznak a szereplők közül drogkereskedelemmel. Változatos lett ettől a Beau Sejour, de a nyomozás ettől szinte teljesen a szereplőkkel zsonglőrködésre korlátozódott, a rendőrök azért kellettek, hogy mindez kiderüljön, és nagyjából White-nál meg a magát önként feladó vallomásánál éreztem azt, hogy a kevesebb igencsak több lett volna.

Belga sorozatként nyilván nem ez lesz a legkeresettebb, de egy jórészt kellemesen izgalmas és fordulatos krimit láttam, ami leginkább a maga szűk, mégis sokféleképpen egymásba kapcsolódó közösségével tett rám mély benyomást. Kár, hogy amikor már nem volt kavarnivaló, akkor az írók tíz perc alatt összecsapták az egészet a legértelmetlenebb, legerőltetettebb befejezéssel, amit csak el tudtam volna ebben a helyzetben képzelni. De legalább csak egy évad, tíz rész az egész... annyit megért.


6,5/10
.

.
The Walking Dead S9




Több szempontból is sorsfordító volt a múltkori lezárás, ahogy az a mostani évad is. Az én mostani szempontomból annyiból, hogy talán először a nyolc évad alatt az előzőnek úgy lett vége, hogy nem volt olyan nagyobb cliffhanger, ami miatt a nézők (köztük én) körömrágva találgatták volna, mi lesz a folytatás, és emiatt a hype-ot sem éreztem annyira, mint eddig. Szinte fű alatt ment le az újabb évad, ami érthető is annyiból, hogy -akárcsak magában a sorozatban- sokan a nézők közül "elhullottak" a hosszú út alatt, a többiek meg megbékélni látszottak azzal, amit kaptak/kapnak a sorstól. Már nem voltak igazán titkok, már nem volt különösebb lelkesedés, csak a csendes remény, hogy van még mondanivaló ott, ahol már a sorozattól folyamatosan távolodó képregényt is lezárták, mert ott már nem volt.

Sorsfordító volt a szereplők szempontjából is (amit az új főcím is kifejez), hiszen a szűkös erőforrásokért való folyamatos küzdelem ellenében megjelent egy égből kapott könyv, ami megmutatta, hogy lehet más út is... nem olyan, mint volt, de mondjuk olyan, mint egy középkori-vadnyugati állapot. Visszalépve 150-200 évet, de van élet a halál után. Ez lett az az újdonság, Rick minden évadra megújuló koncepciója, ami gyakorlatilag érdekessé tudta tenni azt is, hogy kvázi csak egy kolónia, pontosabban kolóniák laza szövetsége épülget itt lassan. Ez már nem elsődlegesen a vér és húscafatok borította, hanem a sok kézi erővel és primitív gépekkel termékennyé tett föld, ahol a gyerek nem olyan anomália, mint Judith (vagy olyan láthatatlan szóbeszéd, mint amilyen Maggie évadokon át soha nem látszó, soha le nem záruló terhessége volt...), hanem ahol a párok komolyan gondolják, hogy ebben a világban fel tudják nevelni a gyerekeiket. Ahol épül-szépül Hilltop és a többi település, ahol tud működni a kereskedelem és akár egymás kisegítése is, és ahol olyan nagyszabású projektek is létrejöhetnek, mint egy új híd, vagy olyan vívmányok, mint a kereskedelem. Ahol a zombik már igazán akadályt sem jelentenek, inkább csak egy kis véres-csonkolós felvillanást azoknak a nézőknek, akik a TWD-re még mindig zombifilmként gondolnak, akik azt keresik még benne. Ez viszont természetesen nem jelenti azt, hogy minden tökéletes lenne ebben a világban, különben nem lenne belőle sorozat. Az nem lepett meg (mert az írók nem először élnek ezzel az olcsó trükkel...), hogy a múltkori, Rickkel szemben létrehozott titkos szövetség parkolópályára került, az azóta eltelt egy év alatt legalábbis semmit nem tettek, de az sem, hogy megvannak azok a törésvonalak, ami mentén a konfliktusokat drámává és konfrontációvá lehet érlelni. Az egykori csapat, Rick és a "hadnagyai" viszonya mára megváltozott, leginkább azért, mert nem elsődlegesen egymásért vannak felelősséggel (bár a múltjuk nem tűnik el a nézeteltérések felbukkanásakor sem), hanem mert mindenkinek van saját közössége, vezetőként pedig már azok túlélése, biztonsága is a vállukon nyugszik... még ha a korábbi halálos ellenségeikről is van szó. Az Új Világ már sokkal inkább szól a diplomáciáról, mint a fegyverekről, és ahol az öntörvényűséget, az egyéni, megkérdőjelezhetetlen hatalmat kezdi felülírni az alapszabályokra, törvényekre vonatkozó igény. Ahol az "ősközösségeket" kezdi felváltani a civilizált társadalom csírája.

Sorsfordító a nézők szempontjából is, hiszen egy igencsak nosztalgikusra sikeredett mini évadzáróval akár a teljes sorozatot is be lehetett volna fejezni. Ehelyett az írók éltek a másik olcsó trükkel, ha már kimerült egy téma, és éveket ugrottak előre a történetben, hogy hosszan lehessen elmélkedni a kimaradt idő alatt történtekről, hogy új szereplőket lehessen bevezetni, új hatalmi viszonyokat, új ellenfelet lehessen bemutatni. A kérdés felvetése, ami az új helyzetben megfogalmazódik, kifejezetten érdekes, talán az egyik legmarkánsabb a sorozat eddigi történetében, hiszen most már a legritkább esetben van szükség és lehetőség a szimpla túlélő-showra, és az egyén, egy szűk csoport túlélése helyett lehet téma az egész emberiség túlélésének módja. Rick és csapata sok mindent kipróbált ebben a helyzetben, a bizalom és az elutasítás sokféle módját végigzongorázva a többi emberrel, eljutva eddig a zombis "A farm, ahol élünk"-ig, az új riválisok, Alfáék viszont simán bemutatják ennek teljes tagadását (előzetesen egy izgalmas, talán később kibővített lehetőséget felvetve). Az ő száluk volt az, amiért érdemes volt ezt a szakaszt megnézni, amiben van potenciál egy folytatásra, ami újra félelmet költöztetett a mostanra kicsit elkényelmesedett csapatok szívébe, és akikkel szemben úgy taktikára, új módszerekre van szükség...

A többi sokszor azért elég buta, röhejes vagy éppen unalmas volt... mint eddig. És őszintén szólva nem is írtam volna nagyon erről, mert a szó is kár a távirányítós, ostobán kezelt zombikra, a néha már a teljes életképtelenség és agyhalál peremén egyensúlyozó szereplőkre, a mágikus, de amúgy teljesen értelmetlen "véletlenekre", az időnként abszurd komédiába hajló epizódokra, az egyébként nálam továbbra is pozitív megítélésű külsőségekre vagy az esetenként egész fordulatos drámára sem kitérve. Azért nem, mert kilenc évad után az ezekhez való viszonyom már nem változik, nem tudok ezekről újat mondani. Viszont amilyen ostoba parasztvakítás zajlik az évadzáró epizódban, azt ki kell írnom magamból, mert az már nem is dühítő, hanem szomorú... Szomorú, hogy ennyire nincs önmérséklet az írókban, hogy ennyire gátlástalanul nézik agyhalottnak a még a sorozattal kitartókat... és annyiból örültem ennek, hogy ezt talán a közön(y)ség sem nyelte le szó nélkül, mert az imdb-n 9 pont körül értékelt 15. rész után (ami szerintem ugyan nem ér annyit, mert ott sincs épkézláb magyarázat arra, hogy ami megtörténik, az hogyan történhet meg, de tényleg jó és katartikus lett, az az igazi évadzáró) a 16. az extráival együtt sem kapott nagyon 7,5-nél többet...

Spoiler:

Lehet, hogy csak a kilenc évad alatt hozzám nőtt lassú drámázás és a zombiapokalipszises Barátok Közt miatt nem zavarnak már annyira a hülyeségek sem, hogy tényleg csak nagyon kirívó esetekre kapom fel a vizet. Azon túl viszont, hogy fura, hogy ez az évad igazából két fél évad összeragasztva (az előzőnek az epilógusa, és egy új sztoriszálnak a kezdete), igazán egyik fele sem rossz, a társadalomfilozófiai fejtegetései és az emberi oldala meg még mindig érdekesek tudnak lenni... Csak győzze az ember kiásni a rengeteg holt súly alól.


7/10
.

Niwrok írta:

.
The Walking Dead S9

A többi sokszor azért elég buta, röhejes vagy éppen unalmas volt... mint eddig. És őszintén szólva nem is írtam volna nagyon erről, mert a szó is kár a távirányítós, ostobán kezelt zombikra, a néha már a teljes életképtelenség és agyhalál peremén egyensúlyozó szereplőkre, a mágikus, de amúgy teljesen értelmetlen "véletlenekre", az időnként abszurd komédiába hajló epizódokra, az egyébként nálam továbbra is pozitív megítélésű külsőségekre vagy az esetenként egész fordulatos drámára sem kitérve. Azért nem, mert kilenc évad után az ezekhez való viszonyom már nem változik, nem tudok ezekről újat mondani. Viszont amilyen ostoba parasztvakítás zajlik az évadzáró epizódban, azt ki kell írnom magamból, mert az már nem is dühítő, hanem szomorú... Szomorú, hogy ennyire nincs önmérséklet az írókban, hogy ennyire gátlástalanul nézik agyhalottnak a még a sorozattal kitartókat... és annyiból örültem ennek, hogy ezt talán a közön(y)ség sem nyelte le szó nélkül, mert az imdb-n 9 pont körül értékelt 15. rész után (ami szerintem ugyan nem ér annyit, mert ott sincs épkézláb magyarázat arra, hogy ami megtörténik, az hogyan történhet meg, de tényleg jó és katartikus lett, az az igazi évadzáró) a 16. az extráival együtt sem kapott nagyon 7,5-nél többet...

Spoiler:

7/10
.

Sajnálom, hogy nem volt időm írni róla, de nagyjából ugyanezen véleményen vagyok - legalábis a végső értékelés tekintetében. Egyre kevésbé tetszik ez a kínlódás,

Spoiler:

Gáz az egész, úgy, ahogy van - már csak becsületből nézem tovább, de nem érdekel.


Köszi, hogy írtál és hogy tartod a frontot.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
The Walking Dead S9

A többi sokszor azért elég buta, röhejes vagy éppen unalmas volt... mint eddig. És őszintén szólva nem is írtam volna nagyon erről, mert a szó is kár a távirányítós, ostobán kezelt zombikra, a néha már a teljes életképtelenség és agyhalál peremén egyensúlyozó szereplőkre, a mágikus, de amúgy teljesen értelmetlen "véletlenekre", az időnként abszurd komédiába hajló epizódokra, az egyébként nálam továbbra is pozitív megítélésű külsőségekre vagy az esetenként egész fordulatos drámára sem kitérve. Azért nem, mert kilenc évad után az ezekhez való viszonyom már nem változik, nem tudok ezekről újat mondani. Viszont amilyen ostoba parasztvakítás zajlik az évadzáró epizódban, azt ki kell írnom magamból, mert az már nem is dühítő, hanem szomorú... Szomorú, hogy ennyire nincs önmérséklet az írókban, hogy ennyire gátlástalanul nézik agyhalottnak a még a sorozattal kitartókat... és annyiból örültem ennek, hogy ezt talán a közön(y)ség sem nyelte le szó nélkül, mert az imdb-n 9 pont körül értékelt 15. rész után (ami szerintem ugyan nem ér annyit, mert ott sincs épkézláb magyarázat arra, hogy ami megtörténik, az hogyan történhet meg, de tényleg jó és katartikus lett, az az igazi évadzáró) a 16. az extráival együtt sem kapott nagyon 7,5-nél többet...

Spoiler:

7/10
.

Sajnálom, hogy nem volt időm írni róla, de nagyjából ugyanezen véleményen vagyok - legalábis a végső értékelés tekintetében. Egyre kevésbé tetszik ez a kínlódás,

Spoiler:

Gáz az egész, úgy, ahogy van - már csak becsületből nézem tovább, de nem érdekel.

Köszi, hogy írtál és hogy tartod a frontot.

Nem tudtam, eldönteni, hogy valamiért még nem nézted, vagy tényleg csak írni nem volt időd róla ... most már legalább tudom...

Ez van olyankor, amikor a színészek felmondanak. Andrew Lincoln bevallottan megunta, de lassan rájött, hogy soha nem mossa le már magáról ezt a szerepet, Lauren Cohan meg elment egy gyorsan el is kaszált sorozat főszerepére, így mindketten jönnek már jövőre vissza így vagy úgy. Nehéz lehet, hogy az íróknak hirtelen kell kitalálni más menetet a sztorinak, egy ilyen szituval "...borzasztó nehéz akármit is kezdeni; viszont az egyetlen rossz döntés nem kezdeni vele akármit sem!". Rick eltűnéséből még volt valami konfliktus, hatalmi űr, Maggie viszont úgy hagyta ott Hilltopot, hogy mind a mai napig nem tudni, miért is tette ezt, főleg egy totyogós gyerekkel.

Plusz én egy kicsit fordítva láttam az általad írt két dolgot. Judith elvileg az a gyerek, aki már csak ezt a világot ismeri, de ehhez képest a nulla veszélyérzetével, az ezekhez párosuló vagányságával és önérzetével úgy dirigál mindenkinek, mint valami Boss Baby... beképzelt, arrogáns kis picsa, hiába (vagy éppen azért, mert) próbálják benne ötvözni Ricket, Carl és Michonne-t is. Ehhez képest viszont Alfáékban volt valami arról, hogy hogyan lehet szélsőségesen alkalmazkodni ennek a világnak a farkastörvényeihez. Amikor Rickék kenték be magukat, akkor ők a zombik elől akartak elrejtőzni, hogy túléljenek, Alfáék viszont a zombik között találták meg a maguk menedékét, és inkább a többi ember elől bujkálnak. Persze ahogy így előadják, ők ebben a formában halálra vannak ítélve ("Feláldozzuk a gyereket, ha sírni merészel"... Qué?   ), meg egy tisztességes szarás is akadályokba ütközik, de az érdekes bennük, hogy ők a zombikat nem ellenfélnek, hanem fegyvernek és bizarr módon társnak tekintik.
.

.
Drakulics elvtárs




A 70-es évek vége felé a magyar államvezetés és az állambiztonsági szolgálatok egy különleges vendég érkezésére készülnek. Az "Adjunk vért Vietnámnak!" mozgalom keretében Magyarországra látogató Fábián elvtárs ugyanis igencsak kalandos életet maga mögött tudva éppúgy együtt nőtt fel Kádár Jánossal, mint amennyire résztvevője volt a kubai forradalomnak, az utóbbi éveket azonban az USÁ-ban töltötte... és ahhoz képest hogy 60 éves elmúlt, még 40-nek sem néz ki. A kémelhárítástól megbízottak, köztük az élettársi viszonyban levő Kun László és Magyar Mária elvtársak hivatalosan azért kapják Fábián megfigyelésének feladatát, hogy meggyőződjenek az imperialista befolyás alatt élő Fábián beszervezhetőségéről, a KGB-n keresztül informált Kádár viszont pontosan tudja, hogy a Szovjetunió vezetésének mik a valódi tervei a vér iránt különleges érdeklődést mutató Fábiánnal.

Pár éve láttam Bodzsár Márktól az Isteni műszak című filmet, amit röviden egy mentőkocsi díszletébe helyezett Kontrollnak mondanék, jó nagy adag kommunista nosztalgiával nyakon öntve. Fekete komédiaként és hangulatra nekem tetszett, a poénjai és a hangulati elemei közül többön is jót derültem, de voltak nagyon túlrajzolt szereplői (mint például a magát nindzsának képzelő, kéjgáz-függő ápoló) meg egy-két vontatottabb szakasza, ezért nem maradt meg annyira jó emlékként. Amikor aztán olvastam, hogy Bodzsár egy kádárista vámpírfilmet (már ez is mekkora egy abszurd paradoxon!) készül vászonra vinni, nagyon reméltem, hogy az Isteni műszak számomra pozitív tulajdonságait megtartva lecsiszolja a sorjákat, mert akkor nem tudtam volna nagyobb hibát elképzelni benne. Még egy kicsit meg is lepett, hogy ez mennyire jól sikerült neki.

Amit a negatívabb kritikák sem tudnak megtagadni a filmtől, az a színészi játék és a korrajzból eredő hangulat. Nagy Zsolt remekül hozza, amilyennek én elképzelnék egy beat-korszaki vámpírt a pajesszal, a vagánysággal meg a menő sportkocsival, Walters Lili pont annyira szende még az elején, amennyire átváltozik később annak köszönhetően, hogy minden szempontból kinyílt neki a világ, és az eddig inkább hősszerelmes szerepekben látott Nagy Ervin is érdekes a kicsit bénácska, elkényelmesedett, műmacsó Laci szerepében. De gyakorlatilag mindenkinek az alakítása tetszett, sok kedvelt ismerős akadt köztük; egyedül talán a Kádár szerepére megtalált Rába Rolandot találtam furcsa választásnak, vagy a sminkesnek kellett volna még dolgoznia rajta, mert így nehéz vele azonosítani a Főtitkár Elvtárssal. Ami pedig a 70-es évek Magyarországának megidézését illeti, elég sok kellék itt van, ami nekem jól esett, a pártbizottsági vacsorák kimért vendégeitől a pálinkától jókedvében dalra fakadó téeszelnökig, meg van úttörővasút meg házmester meg mozgalmi dalok meg krumplis tészta (bár szerintem a krumplileves stílszerűbb lett volna ), és bár alapvetően vígjátékról van szó, azért felvillan itt a besúgóhálózat, a konspirációk és a fenyegetettség is.

Amiért nekem mégis több lett ezt, mint egy sima nosztalgikus felsorolás, azt Bodzsár stílusának tulajdonítom, hogy mindent egy kicsit kifordítva, karikatúraként került vászonra. A pártvacsorán a kórházi ágyával betolt díszvendég, az úttörővasúton a huligánokra felkészülő őrsvezető, a remízben előadott leszámolásnál a fokhagymák kreatív használata, stb.. A házmesterék például amilyen komikus mellékszereplőnek tűnnek, ahogy az elején folyton azt figyelik, hogy Laci és Mari meddig szexelnek, és stopperrel mérik meg fogadásokat kötnek rá, vagy amilyen életszerűek diópucolás és -darálás közben, annyira komolyra fordul a szerepük a végén, mert hát mégiscsak házmesterek egy védett házban. Emellett én nagyon élveztem a szövegkönyv finomságait is, az olyan rendőrségi szakzsargonokat, hogy "egy prostituáltnak látszó kurva", a használt kódneveket, vagy ahogy az osztagot vezető Laci megkéri a kedves kollégákat, hogy ugyan már a szálloda bemikrofonozása közben ne tegyék tönkre a Gellért Szálló berendezését azzal, hogy mindenhol elszórják a hamut. Nem nagy dolgok ezek, de szinte minden jelenetre jutott valami apróság, egy kisebb beszólás vagy egy kellék, ami miatt felnevettem, vagy éppen csak élveztem az odafigyelést, a munkát és a törődést, amit ebbe a filmbe fektettek.

Nekem az a része is bejött, ahogy mindezeket a dolgokat összekeverték egy klasszikus vámpírtörténet kellékeivel. Úgy érzem, hogy az Alkonyat-filmekkel igencsak megfakult a vámpírok renoméja, mostanában nem nagyon készül velük mozi (ez most a zombik évtizede inkább), a Drakulics elvtárs viszont mutatott egy lehetséges irányt, amerre ezeket lehetne modernizálni (és ebből a szempontból nekem az Underworld-sorozattal sem volt bajom). Persze előkerülnek a vámpír-lét olyan kellékei, mint a vér, de Fábiánnak már bevált módszere van arra, hogy a napi betevőt túl nagy feltűnés nélkül biztosítani tudja, ahogy a már említett fokhagyma is jó magyarosan, leginkább kolbász formájában jut szerephez, vagy a lángosra kenve , de a szentelt víz, a kereszt és a karó sem marad ki. Nekem a horrorokban sem az unásig ismert kellékekkel van bajom, hanem ha egy író-rendező semmi újat nem tud mondani azokról, hanem csak beleírja őket különösebb összefüggés nélkül a sztoriba, mert az ember ugyan unja őket, de ha nem lennének, akkor hiányoznának. És valahol ilyen az a vágy és félelem furcsa keverékével átitatott románc is, ami Fábián és Mari között szövődve végigkíséri a filmet, hiszen a csábítás alapvető egy vámpírmoziban, itt meg szépen el lehet érni vele, hogy egy tisztán vígjátéknak induló film szinte kémthrillerré váljon a végére. Akit pedig érdekel ez a vonal, még a kommunizmusba ágyazott vámpírlét filozófiájáról is elmélkedhet közben, mert ahogy máshol olvastam, a természetfeletti és materializmus kettőssége fedezhető fel a vámpírra vadászó titkosrendőrségben, de nekem ott volt benne a vámpírban megtestesülő Nyugat csábító fenyegetése is.

Amennyire paródia vagy béna is lehetett volna a szocialista vérszívó, annyira szórakoztató és izgalmas filmet eredményezett az abszurditásában is remek ötlet, a jó forgató- és szövegkönyv, és a szinte mindenre odafigyelő gárda. A "szinte" a magyar filmekkel kapcsolatos, állandósulni látszó problémám miatt van ott, hogy ne tessenek már spórolni a hangmérnökön, mert a tök... lámpásom kivan vele, hogy nem mindig érteni, mit beszélnek egy magyar filmben!

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Drakulics elvtárs

Amennyire paródia vagy béna is lehetett volna a szocialista vérszívó, annyira szórakoztató és izgalmas filmet eredményezett az abszurditásában is remek ötlet, a jó forgató- és szövegkönyv, és a szinte mindenre odafigyelő gárda. A "szinte" a magyar filmekkel kapcsolatos, állandósulni látszó problémám miatt van ott, hogy ne tessenek már spórolni a hangmérnökön, mert a tök... lámpásom kivan vele, hogy nem mindig érteni, mit beszélnek egy magyar filmben!

8,5/10
.

Bíztató, amiket írsz, de engem pont az abszurditása és az előzeteseben felsejlő tipikusan magyar mivolta tántorít el tőle... de majd ha kijön a tékába, lehet, megnézem.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Drakulics elvtárs

Amennyire paródia vagy béna is lehetett volna a szocialista vérszívó, annyira szórakoztató és izgalmas filmet eredményezett az abszurditásában is remek ötlet, a jó forgató- és szövegkönyv, és a szinte mindenre odafigyelő gárda. A "szinte" a magyar filmekkel kapcsolatos, állandósulni látszó problémám miatt van ott, hogy ne tessenek már spórolni a hangmérnökön, mert a tök... lámpásom kivan vele, hogy nem mindig érteni, mit beszélnek egy magyar filmben!

8,5/10
.

Bíztató, amiket írsz, de engem pont az abszurditása és az előzeteseben felsejlő tipikusan magyar mivolta tántorít el tőle... de majd ha kijön a tékába, lehet, megnézem.

Ha arra gondolsz "tipikus magyar mivolt" alatt, hogy unalmas köldöknézés vagy bármi szürreális lenne benne, akkor attól nem kell félned. Ahhoz képest, hogy egy vámpírról szól, alapvetően nagyon is földhözragadt .

Hányás, az van benne, egyszer, amikor Fábián gyomra nem bírja a falusias vendéglátást és a parasztos bőségtálat .

.

.
Az aszfalt királyai / Le Mans '66




A Ford Motor Company hiába volt az 1960-as években az egyik legnagyobb autógyár, de ez a Fordhoz mérten az unalmas tömeggyártással volt egyenlő. Ennek megváltoztatására és az értékesítés felpörgetésére a cég marketingesei őrült ötlettel álltak Henry Ford II. (Ford unokája) elé, mégpedig hogy a Ford ne csak amerikai, hanem nemzetközi autóversenyeken is méresse meg magát, és úgy egyáltalán is nyisson a fiatalabb, sportosabb generáció felé. A betörésre való első kísérlet kudarca után még ennél is őrültebb ötlet került az asztalra: hogy a Ford saját versenyautót építsen, és európai terepen, saját pályáján mérje össze magát az akkoriban egyeduralkodónak számító Ferrarival. Ehhez már csak egy tervező és egy jó versenyző kéne, és előbbit viszonylag gyorsan le is szerződtetik a volt autóversenyző, azóta autóépítéssel foglalkozó Carroll Shelby személyében, a sofőr azonban állandó vita tárgya lesz a vezetőség és Shelby között. Ő ugyanis Ken Milest látná szívesen a volán mögött, mert vérbeli versenyző és remekül ért a kocsikhoz is, de a legkevésbé sem az a reklámarc, akit a Ford mikrofon közelébe akarna engedni, mert nem véletlenül ragadt rajta a "Bulldog" becenév.

Általában is bajban vagyok az önéletrajzi filmekről szóló írásoknál, hiszen legyenek bármilyen jól is összerakva ezek a mozik, a magamfajta fotelhuszár leginkább az ismeretei bővülését várja tőle, és ha ez megvan, akkor sokszor el is veszik az érdeklődés jelentős része. Még inkább így van ez most, ahol ugyan kétségtelenül fordulatosan lett felvezetve a sztori (merthogy nem tudtam erről nagyjából semmit), jók a színészek, és sok mindenben lenyűgöző az autóversenyzés világa, de utólag tűnt fel, hogy egyébként mennyire népmesei hangulata van Miles és a Ford történetének, mint mondjuk a Hamupipőkének, ahol Miles a címszereplő, Shelby a tündérkeresztanya, a Leo Beebe-ben megtestesülő sales-részleg meg egy személyben alakítja a mostohát és a mostohatestvéreket. A riválisai sem könnyítették meg a dolgát, mert pár éve a Hajsza a győzelemért eléggé lekörözte nálam a mezőnyt, már csak azért is, mert a sebesség megszállottsága és a vásznon/képernyőn szinte átszűrődő benzingőz mellett két izgalmas karakter, kétféle versenyzőtípus nagyon emberi története is volt.

Ezzel együtt is nagyon elvitt magával a film, aminek annyira jó tempója volt, hogy a 150 perc körüli játékidő sem nagyon tűnt fel, és ahol a pörgés talán csak három-négy jelenetre ül le, de akkor is szándékosan, fokozva a drámaiságot, vagy éppen a filozófiai mélységet keresve a lóerők mögött. Még a bevezetőt sem éreztem vontatottnak, pedig bőven sokáig eltart, amíg a forgatókönyv az összes lényeges szereplőt felrakja a táblára, amíg az autó, a GT40 egyáltalán felmerül. Ahol aztán rögtön utána olyan kanszag lett a filmben, mint egy középiskolai fociedzés után az öltözőben. Az autóversenyzés, meg úgy általában a versenyek amúgy is valamiféle globális farokméregetésről szólnak, hogy kinek nagyobb (gyorsabb, erősebb...), de itt aztán ezt nagyon sikerült kimaxolni, például azzal, hogy az egyetlen nő, aki nem kirakati babát játszik, az Miles felesége, Mollie, de ő is autóbuzi, szóval nem lóg ki a sorból. A legszembeszökőbb, amire majdnem az egész autóépítős-versenyzős szakasz fel lett fűzve, az az, ahogy puszta személyes sértettségből Beebe ott gáncsolja Milest, ahol tudja, az meg persze soha nem fél visszaszólni, de a legmeghatározóbb, a legnagyobb ívű rivalizálás a Ferrarival, és személyesen Enzo Ferrarival zajlik (a film néhány országban Ford vs. Ferrari címmel került mozikba).

Ezért is mondom, hogy nekem az olaszországi szakasz és a Ferrari lett a leginkább emlékezetes, már csak azért is, mert Remo Girone játssza Enzo Ferrarit, és nekem az ő személye harminc éves nosztalgia, mert még a Polip sorozatban szerepelt a Tanoként, a maffia ügyvivőjeként. Persze a többi színész is kiváló, mert gondolom sem Matt Damont, sem Jon Bernthalt nem kell bemutatni; előbbi mondjuk hasonló karaktert hoz, mint az Informátorban (meg általában), utóbbi pedig meglepően háttérbe van a film második felében szorítva. Az igazi átváltozóművész ugyanis megint Christian Bale, aki Dick Cheney alakítása után megint ledobott vagy 25-30 kilót, hogy a szikár Miles bőrébe bújhasson.

Azt éreztem összességében, hogy ez a film is kicsit biztonsági játékot játszik, ahol az esetleges mélységek helyett a könnyed poénok sablonjaira és a melodrámára építenek. De a sebesség varázsa, és az abban keresett tökéletesség bűvöletében élők története ilyen körítéssel és odafigyeléssel, kézzelfoghatósággal még így is egy jó filmet eredményeztek.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Az aszfalt királyai / Le Mans '66

Azt éreztem összességében, hogy ez a film is kicsit biztonsági játékot játszik, ahol az esetleges mélységek helyett a könnyed poénok sablonjaira és a melodrámára építenek. De a sebesség varázsa, és az abban keresett tökéletesség bűvöletében élők története ilyen körítéssel és odafigyeléssel, kézzelfoghatósággal még így is egy jó filmet eredményeztek.


8,5/10
.

Ez bíztató... a héten talán vasárnap tudok kibújni a csigaházból és elmenni moziba rá.

.

.
Black Earth Rising S1




"- Although, I am a pastor...
-- OK, then go and boil some milk."

Az 1994-es ruandai népirtás során a helyszínen a háborús bűnök felderítését végző jogászcsapat egyik tagja, Eve Ashby örökbe fogad egy árván maradt kislányt. Bő húsz évvel később Eve híres nemzetközi jogász, a kislány pedig, már Kate Ashby néven szintén a jogi pályát választotta törvényszéki nyomozóként, a mészárlás testén és lelkén viselt nyomainak következtében azonban depresszióval küzd. Éppen egy öngyilkossági kísérlet után próbál visszatérni a munkához, amikor Eve legújabb megbízatása miatt anya és lánya között sosem tapasztalt törés jelenik meg. Az egyik, a mészárlások megfékezésében jelentős szerepet vállaló tuszi tábornokot ugyanis a Hágai Törvényszék elé akarják állítani emberiség ellenes bűncselekmények miatt. A perben Eve a vádat képviselné, Kate azonban a népét megmentő hősként tekint arra az emberre, így elfogadhatatlannak tartja, hogy az anyja a tábornokot -még ha a módszerei fel is vetnek jogi kérdéseket- segítsen börtönbe juttatni, aki nélkül talán ő sem élne, és aki mellett még sokkal súlyosabb bűnök maradtak elszámolatlanok. Hamarosan aztán Kate is egyre közelebb kerül a régi és az új ruandai politika útvesztőihez, és mire észbe kapna, már egy hasonló módon perbe fogott ruandai politikusnő ártatlanságát próbálja meg bizonyítani.

Már amikor az első jelenetben, egy nyilvános interjú során elhangzó kérdés azzal vádolja Eve-et, hogy az egész nemzetközi háborús bűnöket vizsgáló jog annak a fehér felsőbbrendűségi gondolatnak egy modern megnyilvánulása, ami még mindig szellemi elnyomás alatt akarja tartja Fekete-Afrika országait, akkor sejtettem, hogy ez egy jó sorozat lesz. Sőt, már sejtettem azt az előzetesből, ahogy Eve és Kate egymáshoz vágja a "Nézd meg ezt jól!" mondatot. Az előző hónapok általában negatív tapasztalatai, gyorsan kifulladó sorozatai között onnantól csak az volt a kellemes meglepetés, hogy ez bizony kitartott a végéig, mind a nyolc részig. Ez részben annak köszönhető, hogy igencsak magas az egy részre jutó fordulatok száma; mondjuk amikor éppen elkezdünk jólesően megutálni egy zseniális, de tenyérbemászó karaktert (akit egyébként maga az író/rendező játszik), és alig várjuk, hogy még több olyan, királyvízként maró aranyköpéssel ajándékozzon meg, mint a fenti (csillagos tízes szójáték a "pastor", mint lelkész, és a "pasteur", mint pasztőrözés hasonló alakja között )... aztán percekkel(!) később már ki is kerül a reflektorfényből, ott azért benn szorult a szusz egy pillanatra. A másik ok pedig az, hogy nagyjából egy három mozifilmből álló sorozatra van benne elég téma, halványan mondjuk úgy, mint az eredeti Millenium-sorozat feldolgozásnál, mert én mondjuk naívan azt hittem, hogy az egészet kitölti majd a tuszi tábornok elleni per egy feszült kis tárgyalótermi krimi keretében, de azt a szálat meg például a második rész közepére lezárták, teret engedve egy olyan politikai szarkavarásnak, amit látva még talán Frank Underwood is elégedetten csettintene.

Afrika az ismeretlensége okán elég jó táptalaj egy ilyen sokrétű sztorihoz, izgalmas figyelni például a nyelvek keveredését, a popkult kiszólásait vagy a felvállalt történelmi emlékez(tet)ést, de a legjobb az benne, ahogy párhuzamosan foglalkozik Ruanda múltjával és jelenével. Az 1994-es eseményekről néhányaknak annyi fogalma van, amennyit esetleg a Hotel Ruanda című filmben látott (jelen!), és mert az ember hajlamos egy ilyen helyzetben a lemészárolt százezrekkel szimpatizálni, el van könyvelve úgy, hogy a "gonosz" hutuk lemészárolták a kisebbségben levő tuszikat. A film cselekménye többször is szervesen kapcsolódik az akkori események megítéléséhez, és elsősorban annak árnyalásához, hogy a mészárlás, mint robbanáspont hogyan eredt a gyarmati viszonyokból, a hatalom egyenlőtlen elosztásából, vagy hogy a nemzetközi közvélemény és az ENSZ hogyan nézte azt majdnem tétlenül végig, de nem ez a legfőbb erénye. Filmes hasonlattal élve, a sorozat kontextusában mai ruandainak lenni ugyanis nagyjából olyan, mintha az emberek túléltek volna egy egy hónapos Purge-t, bármelyik oldalon, azóta is magukon hordva az akkor történtek stigmáit és sebeit, és így próbálnának meg egymás mellett élni, "nyugatiasodással" próbálva felépíteni olyan viszonyokat, amivel kivívják a fejlett társadalmak elismerését, hogy talán majd egyszer saját jogon elfogadják őket... és akkor itt csatolnék vissza a második bekezdésben említett vitához Eve és a főiskolai diák között... Hogy milyen kettős világ ez, arra talán a legjobb példa, ahogy Ruanda sorozatbeli, demokratikusan -bár jogilag kétes módszerekkel- megválasztott elnökénél egyáltalán felmerül, hogy talán úgy kéne hiteltelenné tenni őt a nép szemében, előkészítve a hatalomból való elmozdítását, hogy elterjesztenék róla, hogy boszorkány...

Ebben a helyzetben pedig sok karaktert kiemelhetnék, hiszen Eve vagy a John Goodman által játszott Michael Ennis (az ügyvédi iroda vezetője), Alice Munezero vagy Bibi Mundanzi is remekül összetett jellemrajzzal bírnak. A forgatókönyv néha képes egyes szereplők teljes élettörténetét is elmesélni úgy, hogy az adott szereplőnek összesen ha két mondata van (Sophie Barré), de az epicentrumban akkor is Kate Ashby és az őt megjelenítő Michaela Coel állnak. Bravúr szinte minden perce, mert annyira karakteres a megjelenése, hogy nehezen veszi le róla a szemét az ember, másfelől meg annyi erővel adja át Kate kétségeit, félelmeit, traumáit és időnként a haragját, gyűlöletét is, hogy a néző ösztönösen hátrébb dől a fotelban. Kate saját bevallása szerint is "el van baszva", állandóan reszket körülötte a levegő a feszültségtől, ami látszik, bármikor kitörhet belőle. Ebből a kettősségből lettek az olyan kiváló jelenetek, mint Kate első találkozása azzal az emberrel, akit leginkább felelősnek tart mindabban, ami vele történt, és a néző várná, hogy mi lesz Kate reakciója, de arra biztosan nem számít, ami végül történik...

Egy afrikai miliőben játszódó Tetovált lány, aminek a politikai játszmái, a karakterei és a szövegkönyve néha-néha a House of Cardsot idézik... Kell még valamit mondanom?


9/10

U.i.: Van egy szakasz a közepe táján, amit gyakorlatilag végighánynak. Szóltam .
.

Niwrok írta:

.
Black Earth Rising S1

Egy afrikai miliőben játszódó Tetovált lány, aminek a politikai játszmái, a karakterei és a szövegkönyve néha-néha a House of Cardsot idézik... Kell még valamit mondanom?


9/10

Nem kell. Jegyzem, de hogy mikor kerül rá sor, nem tudom. De sebaj, arra elfelejtem, mit írtál és csupa újdonság lesz.


.