Niwrok írásai 2.0

.
Annabelle 3. / Annabelle Comes Home




Ahhoz képest, hogy nem érdemes elfelejteni, Annabelle története egy tíz perces bevezetőnek indult a Démonok között elején, már a harmadik résznél tartunk belőle. Szintén ahhoz képest, hogy eleve az egy debil ötlet, hogy ezt a rusnya babát bárki jó szívvel a polcára tegye, akár még a beleköltözött démon nélkül is, azért akadt már kellemes emlék is a hozzá kötődő történetekből (mint a második része), még ha rögtön az elején könnyen el is bukhatott volna az egész (az első résszel). Most már tudjuk, hogy Annabelle hogyan jött egyáltalán létre, valamennyire ismerjük az erejét, így adódhat a kérdés, hogy mi elmesélnivaló van még róla, ami kitölt egy újabb filmet?

Egy év telt el azóta, hogy a természetfeletti jelenségekkel foglalkozó Warren-házaspár birtokába jutott Annabelle-nek, ami azóta is fenyegető várakozással üldögél a kis vitrinjében, a "széfben". Ez nagyjából az az időszak, amikor Warrenék tevékenysége szélesebb nyilvánosságot kap, hiszen természetesen sok találgatás, hitetlenkedés, félelem és gúnyolódás kíséri a Perron-házban történtek utáni heteket. Ezek céltáblája sokszor Judy, Warrenék lánya, akit a szülei munkája miatt az eddiginél is jobban kiközösítenek, szekálnak az iskolában, mint "kis boszorkányt". Az egyetlen, akivel jobban megérti magát, az Mary Ellen, a szöszi bébiszitter, aki most, hogy Ed és Lorraine elutaznak, a szülinapi előkészületeiben is segít Judynak. Ezúttal csatlakozik hozzájuk Daniela, aki a barátságukra hivatkozva kizsarolja Mary Ellenből, hogy megnézhesse magának a hírhedt Warren-házat, mert érdekli az okkultizmus... csakhogy Danielának más tervei is vannak, amik végül odáig vezetnek, hogy Annabelle "szelleme" elszabadul a házban.

Válaszolva a fenti kérdésre, az írók azzal a trükkel éltek az Annabelle harmadik részénél, hogy az a legkevésbé Annabelle-ről szól. Persze lényegében katalizátora az eseményeknek, és később a benne lakó démon is tiszteletét teszi, de két sokkal érdekesebb, általam kedvelt és várt dolog is fontosabb volt, aminek nagyon örültem. Az egyik, hogy Warrenék jelenléte, főleg Lorraine-é (és vele Vera Farmigáé) a két Démonok között után már önmagában is pozitívum, még ha csak így, keretet is adva az eseményeknek. A másik pedig a "széf"... már öt éve izgatja a fantáziámat ez a megszállt és jelképnek szánt tárgyakkal telezsúfolt szoba, amik mind Warrenék egy-egy ügyéhez kötődnek, amikről külön-külön is lehetne egy filmet (vagy legalább sorozatepizódot) forgatni, és amik eddig a rejtélyek homályába vesztek. Most viszont az Annabelle 3. legnagyobb ziccere, hogy Daniela óvatlanságának és engedetlenségének hála jó pár ottani tárgy megelevenedik!

Így pedig nem csak Annabelle démona randalírozik a házban, hanem egy kicsit szűk panoptikumot, egy elvarázsolt kastélyt is kapunk mindenféle túlvilági lényekkel ebben a bő másfél órában. Nagyjából úgy kell elképzelni, mint a Ház az erdő mélyén pincéjét, ahol az a lény elevenedik meg, aminek a tárgyához a kölykök hozzáérnek... csak itt Daniela mindent összetapogat a "széfben". Nem minden rém lett jól eltalálva, nekem például a vérfarkasos vonal elég ötlettelen és összecsapott volt, ahogy a többiek is lehettek volna jobban kidolgozva, viszont a Révész az zseniális, arról simán jöhetne az újabb spin-off mozi. Ezzel együtt viszont az is igaz, hogy a film legérdekesebb jelenetei azok, ahol a tárgyak eredetéről van szó, mint egy múzeumi tárlatvezetésen, és maga az ijesztgetés, és főleg a trancsírozás nem volt annyira szempont. Így ugyan el lehet sikongatni rajta, volt néhány jump-scare (volt két olyan jelenet, amitől nekem is sikerült összerezzenni), de sokszor annyi a feszültség forrása, hogy valamelyik lány egy szál lámpával bolyong a házban, várva, hogy mikor ugrik rá valami a sötétből. Én amúgy is bírom az ilyen zseblámpás filmeket, és ha az Annabelle 3. nem is olyan "vágatlan", mint a La casa muda/Silent House páros, az egy jó ötlet volt, hogy mindössze egy nap, egy éjszaka eseményei adják a gerincét.  

És még a szellemesdi mellett is ott vannak a lányok, akik egy kicsit felemássá tették a film rájuk eső részének megítélését. Kétségtelen, hogy elég hosszan nyúlik el a bevezető, amiben még Mary Ellen "tinédzser lamúrjára" is időt szánnak, egyben komikus figurának a filmbe téve Dákós Bobot, aminek a "horrorosabb" filmek kedvelői biztosan nem fognak örülni... de nekem inkább jópofa volt, hogy egy horrorfilm mer tinifilmes lenni, de amikor para van, akkor para van majdnem egy órán keresztül. A másik, hogy mivel igazán csak négyszereplős a film, így néha megtörik a ritmusa a filmnek, jó pár belső cliffhangerrel szabdalva azt fel, ami nem is önmagában volt gond, hanem például akkor, amikor nem is értettem, hogy az előbb még egymás mellett rettegő csajok miért mentek el alukálni, ráadásul a ház három, egymástól legtávolabb eső pontjára. Viszont az egy pozitívum velük kapcsolatban, hogy van egy kis drámai háttér, ami miatt kötődni lehet a karakterekhez, Judy esetében ugyanis jól be lett mutatva, hogy két oldalról is mekkora teher számára, hogy örökölte az anyja képességét, Daniela karaktere meg azért tetszett, mert a szellemjárás miatta nem csak úgy megtörténik, hanem van indoka, és bár a lány hibát követ el, amiért majdnem túl drága árat kell fizetnie, de a motivációja nagyon is emberi.

Az Annabelle 3. az a film a Démonok között "univerzumnak", mint ami az MCU-nak volt a Bosszúállók. Mostanra elég nagy a forrásanyag, lehetett azokra építeni, lehet "összemesélni" az eddig különálló történeteket, plusz visszautalásokkal színesíteni. Ezek miatt is elég jól sikerült ahhoz, hogy a horrorfilmekben amúgy is állandóan ott levő klisék és butaságok mellett maximum annyit tegyek még szóvá, hogy Warrenéknek mindennél nagyobb szükségük lenne egy jó villanyszerelőre meg pár 60W-os izzóra.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Annabelle 3. / Annabelle Comes Home

Az Annabelle 3. az a film a Démonok között "univerzumnak", mint ami az MCU-nak volt a Bosszúállók. Mostanra elég nagy a forrásanyag, lehetett azokra építeni, lehet "összemesélni" az eddig különálló történeteket, plusz visszautalásokkal színesíteni. Ezek miatt is elég jól sikerült ahhoz, hogy a horrorfilmekben amúgy is állandóan ott levő klisék és butaságok mellett maximum annyit tegyek még szóvá, hogy Warrenéknek mindennél nagyobb szükségük lenne egy jó villanyszerelőre meg pár 60W-os izzóra.


8/10
.

Ez öszességében jó, hír, köszi. Terveztem mozizni, de nem lesz belőle semmi - viszont ha felkerül a tékába, rögtön lecsapok majd rá.

Köszi!

.

.
Channel Zero S3 (Butcher's Block)




Alice és Zoe, a huszonéves testvérpár gyakorlatilag a múltjuk elől menekülnek el, amikor Alice elvállal egy elszegényedő, pusztuló kisvárosban egy szociális munkási állást. Ennek a menekülésnek éppúgy része a lányok anyja, akit egy pszichiátrián kezelnek, Zoe szenvedélybetegsége, ami miatt hónapokat töltött rehabilitáción, de Alice számára még egy örökletesnek látszó betegség réme is. Hogy a kisváros és a munka mennyire alkalmas erre, az elég kérdéses, amit a lányok már az első napon megtapasztalnak. A főbérlőjüktől például megismerik a környék egyik bizarr történetét arról, hogy milyen pletykák terjednek a helyi mészárszéket korábban üzemeltető Peach családról, és arról, hogy a nyom nélküli eltűnésük után milyen események kezdődtek a városban. Igazán azonban akkor kerülnek a lányok az események sűrűjébe, amikor Alice első családlátogatásakor gyakorlatilag az ő jelenlétében rabolják el az ott élő anyát és lányát. A gondokat csak tetézi, hogy a helyi rendőrség oszlopos tagjai nem igazán veszik komolyan sem az eltűnéseket, sem a furcsaságokat, így Alice maga kezd nyomozásba a gettóban történtekről.

A Channel Zero második évada után gyorsan neki is estem a harmadiknak, mert az már azért lényegesen jobb volt, mint az első, de még így is teljesen felvillanyozott, hogy a harmadik mennyivel jobb. Lehet, hogy önmagában a sztori egyik eleme sem új, hangulatra meg olyan, mintha csak az Alice Csodaországban adna randevút benne a Twin Peaksnek, de ahogy az első két részben sorra jöttek az újabb és újabb mellékszálak, és ahogy ezek segítségével egyre több rétege lett a sztorinak, úgy tetszett meg egyre jobban. A párhuzamos világ és az eltűnések megadják a sztori gerincét, ahogy Peachék is érdekes színfoltot jelentenek, de a teljes képhez nagyon sokat hozzátett az Alice és Zoe közötti kapcsolat, ahogy az is, hogy a sztorinak van egy izgalmas szociográfiai vetülete, de még a rendőrapa és rendőrfia közötti dráma is tartogat meglepetéseket.

Jó az, hogy ilyen sokféle tud lenni egyszerre a Butcher's Block, hogy ennyi minden keveredik benne, de sajnos az alaphelyzet felvázolása után már nincs igazán tér a kibontásukra. Érthető, hogy az egyre szürreálisabb képekkel és a "nyári lak" jeleneteivel Alice megőrülésének folyamatát kívánták érzékeltetni, megteremtve az indokot arra, hogy Alice és Zoe viszonya a Peach családhoz hogyan változik meg ezalatt a hat rész alatt... és ez kifejezetten jó. De ettől még lehetett volna egy kicsit összeszedettebb mindez, hiszen két részre teljesen elvesznek a lányok, alig történik velük valami, és a "kinti" eseményeket is túlságosan meghatározza a Robert elől való bénácska menekülés, mint valami rossz picsahorrorban. A mellékszálak egy része is elvesztegetettnek tűnt nekem a végére, ahogy például az egész diákhiteles/családlátogatós szál csak arra jó, hogy legyenek kevés vizet zavaró mellékszereplők, akiknek nagyobb trauma nélkül el lehet vágni vagy szét lehet marcangolni a torkát.

De azért a látvány és a hangulat még ezekben a szakaszokban is fenntartotta az érdeklődésem. A Channel Zero stábja remekül tud ráérezni arra, hogy egy-egy szokatlan vagy váratlan kellékkel, jellemvonással hogyan lehet a nézőt kizökkenteni a komfortzónájából, és amiért még mindig a "nyomasztó" a leginkább jellemző szó a stílusra. Hátborzongató volt például az a jelenet, ahogy Alice egy házban gyanús zajokat hall, és utána a falra tapasztja a fülét, hogy hallja, honnan jönnek, a fal túloldalára fordulva a kamera meg egy nyelvet mutat, ahogy végignyalja a fal másik oldalát. Kicsit olcsó hatása van, és néha kicsit gagyi némelyik, de a hangulatba még így is beleillik, hogy két részen át "csak" egy semmibe vezető márványlépcső borzolja a kedélyeket. A téma miatt ráadásul az eddigi két, viszonylag trancsírmentes évad után itt aztán fröcsög a vér és a belsőség rendesen, az évad legjellemzőbb figurája meg az az alak, ami kvázi egy nyers húsból gyúrt gólem.

Kár, hogy a harmadik résztől feladtak a tempóból, mert akkor simán adtam volna rá 8,5/10-et is. Így ugyan kevesebb, de még így is előrelépés, és az mindig jó, ha egy sorozat képes a folyamatos fejlődésre.


8/10
.

Niwrok írta:

Hurok

Az egyik, ha nem a legfelülreprezentáltabb zsáner a mi kis oldalunkon -a rendelkezésre álló alapanyagokhoz képest- az idővisszapörgetős-alternatívsíkos filmek típusa. Gyakorlatilag amit csak lehetett ezen belül látni, és a legkisebb jót is olvastuk vagy feltételeztük róla, azt mi láttunk (ha esetleg bárki, aki olvas minket, tudna olyanról, ami kimaradt, és szerinte érdemes lenne látnunk, nyugodtan megoszthatja velünk   ), és még ha a jelenleg csúcson álló Triangle-hez nem is jutottak közel, a nagy részéről jó véleménnyel voltunk. Így aztán amikor felmerült, hogy magyar stáb is készít ilyet, naná, hogy látnom kellett   !

Madarász Isti még átpörgethette volna ezt a sok visszapörgetést és a forgatókönyvet, mert egy ilyen filmet a csavarok tudnak igazán naggyá tenni, nem az, ha tekergetik, mint a verklit. Így csak elszalasztott lehetőségnek éreztem a Hurkot egy ígéretes és nagyon kedvelt műfajban; olyanban, aminek darabjai éppúgy szólhatnak Élet-mentésről, mint egy Ördögi körről, de valamiről szólniuk kell, és itt számomra ezt nem sikerült megalapozni. Külön zavaró és kicsit dühítő is, hogy apróságokon múlt a hangulat és az élmény; hogy nem pénzből kellett volna több, hanem odafigyelésből és kompromisszumból, és akkor nem csak a ténynek tudnék örülni, hogy van (még   ) egy ilyen filmünk. Aki még nem látott ilyet, annak lehet különleges, és aligha figyel ilyen mélységben a részletekre, de én erre, bármennyire is szeretném, nem tudok 7-esnél többet adni.

7/10

Másodszorra kifejezetten jobban szórakoztam rajta. A hibái, az értelmetlenségei és a folyamatos visszacsatolás helyett meglevő káosz továbbra is ott voltak, és most is úgy éreztem, hogy a lelkesedést és a dédelgetett ötleteket engedni kellett volna egy profi írónak kicsit jobban összefésülni. De közben az ötletes továbbgondolások és a tényleg alig pár percnyi szünet az állandó akcióban most hangsúlyosabb volt, és így kicsit az érzelmi szál is jobban átjött.

8/10
.

Niwrok írta:

Hurok

Másodszorra kifejezetten jobban szórakoztam rajta. A hibái, az értelmetlenségei és a folyamatos visszacsatolás helyett meglevő káosz továbbra is ott voltak, és most is úgy éreztem, hogy a lelkesedést és a dédelgetett ötleteket engedni kellett volna egy profi írónak kicsit jobban összefésülni. De közben az ötletes továbbgondolások és a tényleg alig pár percnyi szünet az állandó akcióban most hangsúlyosabb volt, és így kicsit az érzelmi szál is jobban átjött.

8/10
.

Én is megnéztem pár hónapja újra a gyerekekkel és osztom a frissített véleményedet. Nekem is jobban tetszett, mint elsőre.


.

.
Stranger Things S3




A titkos kormánykísérletből megszökött El, kamaszodó barátai és Hawkins városának lakosai már kétszer verték vissza a Tótágasnak nevezett sötét dimenzióból érkezett lényeket, nem kevés áldozat árán... és most ennek jutalmaként úgy tűnik, gondtalanul élvezhetik végre a nyár adta örömöket. Sokan nem feledték persze az elszenvedett rémségeket, ahogy az áldozatokat sem, de ezzel együtt is szinte mindenki megtalálja a maga örömét a strandon, az újonnan nyitott pláza boltjaiban és mozijában, vagy esetleg egy új szerelem ölelésében, vagy ha kell, akkor az iskola befejezése után ez az első alkalom belekóstolni a felnőttek világába az első munkahelyeken. A sorozat eddigi eseményeihez képest már-már abnormálisan nyugodt, csillogó, világos és vidám a hangulat, így persze nem is maradhat ez sokáig így. Egy titkos csoportnak ugyanis tudomására jutott, milyen kísérletek folytak a mostanra elhagyatott Hawkins Laborban, és nem törődve a következményekkel kezdenek újabb kutatásokba... ez pedig felébreszti azt az eddig a sötétben rejtőzködő lényt, aminek új terve van a világ elpusztítására.

Kicsit írnom kellett a szörnyekről és a háttérről is, mert bár a bevezető megadja az alaphangulatot, az utána következő részek egy-két jelenetet leszámítva egy habkönnyű nyári tinifilmnek is elmennének. Nem mondom, hogy ez egy cseppet sem zavart (főleg az úszómester Billy-t stírölő, kiguvadt szemű háziasszonyoknál éreztem, hogy nem kicsit túlárad a limonádé), de alapvetően jó volt ezt a csapatot ennyire gondtalannak látni, akiknek csak a pubertás szokásos dolgaival kell megküzdeniük, úgymint barátok, csajok, pasik, szülők, ruhák, stb.. Különösen jó volt ezt látni Elnél, akinek végre van lehetősége kicsit jobban felfedezni a világot Max és Mike segítségével, mint átlag tinédzser, bármennyire is szigorúan akarja fogni Hopper sheriff apaként, és aki végre nem szakadt göncökben meg kopaszon kénytelen végigcsinálni egy évadot. Erre ráfűzve pedig van egy csomó kellemes apróság, olyan témák, amik egyértelműen a változás egy-egy pozitív vagy negatív hatásáról szólnak (például hogy hogyan húzták le Hawkins kis boltjai a rolót a pláza miatt), azokról sem feledkezve meg, akik félve vágnak bele egy ilyen változásba, vagy éppen ragaszkodnak a régi megszokásokhoz, például a gyerekkor dolgaihoz, és nem akaródzik nekik továbblépni.

Viszont ami a szörnyes részt illeti, kicsit csalódtam. Azt értem, hogy ebben a történetben nehéz újat behozni, hiszen az alapok elég kötöttek (és most még sokkal többet mozog a történet a kisvárosban, mint eddig összesen, behozva a képbe például a polgármestert), de mikor visszaolvastam az előző évados írásainkat, én is meglepődtem, hogy mennyire egy kaptafára készült ez az évad is. Szinte ugyanazokat a mondatokat fogalmaztam meg, mint amiket a második évad után leírtam, mintha a szereplők kicsit beleragadtak volna ezekbe a karakterekbe, és miközben szeretnének felnőni, erőszakkal visszarántják őket a gyerekkorba, és ugyanazt kell csinálniuk, mint legutóbb is. Így talán ennyivel van benne több, erőszakból, mert amíg az első két évad inkább a misztikumával és a homályvilág lényeivel keltett borzongást, csak rövid kitérőt hagyva a Resident Evil-szerű demi-dogoknak, itt már az első résztől fröcsköl a vér, mállik a hús, robbannak a belsőségek, csak hivatkozásnak használva a Tótágast, és én a trancsírnak sosem voltam akkora barátja, mint egy jó riogatásnak. Ettől még jó ez a másik dimenzióból ideszakadt Kisgömböc, de nem ragadott annyira el, nem kötött le annyira, mint az előző történetek.

Ezzel együtt is két dolog volt, ami nem igazán kedveltem ebben az évadban, és amiért a múltkorihoz hasonló élmény-számot ezúttal lefelé kerekítettem. Először is borzasztóan esetleges volt egyik-másik nyom, amik mentén a megintcsak túl sok részre szakadt csapatok elkezdtek gyanakodni, és jó pár dolog érezhetően csak azért került bele a sorozatba (aztán gyorsan elfelejtésre...), hogy egy-egy jelenetet segítsen kötni valahova. Ezek a gyerekek már kétszer megmentették a világot, de még mindig úgy írják meg őket Dufferék, mintha nyeretlen kétévesek lennének, akik nem beszélnek meg semmit. Ez oda fut ki, hogy kizárólag az utolsó részben mesélik össze a szálakat, és ezt pont azt az izgalmas fokozatosságot, egymásra épülést vette el a mostani etaptól, ami az első évadban például még jól megvolt... meg hát engem például erősen a The Strainre emlékeztet, ha úgy történik vérengzés egy kórházban, hogy arról másnap egy nyikkanás nincs, mindenki megy a vásárba önfeledten partizni. A másik gondom pedig a szálak egyikével volt, a fagyis bagázzsal, kezdve már azzal, ahogy azt a titkos üzenetet elcsípik. A hasonló filmekben persze mindig van egy kis humor meg játékosság, segítve a túllépést azon az itt is mindvégig, a három évadon átívelő abszurditáson, hogy egy csapat gyerek ilyen akciókban, titkos kormánykísérletek leleplezésében meg szabotálásában vesz részt... ez kb. az E.T. óta velejárója ennek a stílusnak. Ami viszont itt zajlik a titkos földalatti létesítménnyel és az egész háttérrel, az már inkább kínos, mint vicces, közben meg olyan mélyen és eltúlozva nyomva a kor hangulatához valamennyire persze illő, de messze eltúlzott sztereotípiákat, hogy az egész egy rossz karikatúrára emlékeztetett, amin eszembe sem jutott nevetni.

A harmadik évad egy kerekebb, teljesebb lezárását adja a Stranger Things sorozatnak, az eddigiekhez méltó minőségben adva elő egy újabb véres-rettegős sztorit a Tótágasról és El csapatáról, közben még egy nosztalgialöketet adva a rajongóknak, egy utolsó nyári élményt, mielőtt mindenkinek kényszerűen fel kell nőni, tovább kell lépni.

És ebben az egészben az a "legfurcsább", hogy állítólag lesz 4. évad is... Érdemes megvárni a stáblistás jelenetet .


8/10
.

.
Templomosok / Knightfall S2




Még "Trónok harca light"-nak is kis túlzással volt csak nevezhető a History Channel sorozata, ami a keresztes háborúk után még dicsőséggel emlegetett templomos lovagok bukására építette a sztoriját, de a főszereplője köré szőtt titkok és rejtélyek, valamint a drámai helyzetek miatt érdekelt a folytatás.

Miután Fülöp király előtt lelepleződött a kereszteslovag Landry és Johanna királyné viszonya (amiből az asszony ráadásul várandós is volt), és haragjában az uralkodó leszúrta hűtlen feleségét, Landry számára nem maradt más sors, mint a feltétel nélküli vezeklés a bűnbocsánatért. A kitaszított, minden rangjától megfosztott és megvetett egykori rendparancsnokot még újoncnak is csak korábbi rendtársai, ismerői közbenjárására fogadja falai közé a chartres-i rendház, ahol a többi újonccal együtt kell bizonyítania elhivatottságát, hitét és engedelmességét... még ha ez utóbbi nem is megy zökkenők nélkül. A személyes ellentétnél azonban sokkal nagyobb problémája van Fülöpnek a templomos lovagokkal, hiszen egyre kevésbé tűrheti a névleg a pápa (XIII. Bonifác) irányítása alá tartozó hadsereg puszta létéből eredő fenyegetést, és az sem elfelejtendő, hogy az igencsak üres államkincstárat régóta a templomosoktól elkobozni tervezett aranyakkal gondolja feltölteni. Ennek a három-legyet-egy-csapásra tervnek a végrehajtására az eddig is az összeesküvésekben élenjáró DeNogaret tanácsos mellett a hadjáratokból frissen hazatérő Lajos herceg lesz az ideális jelölt, főleg úgy, hogy a hercegnek külön elszámolnivalója van Landryvel, hiszen ő úgy tudja, a templomos lovag ölte meg az anyját.

Természetesen van az úgy, hogy egy korábbi évadban egy történetszál lezárul, és ahelyett újakat kell hozni a cselekménybe, de engem igencsak meglepett, hogy a legutóbb egy rejtélyes üzenetig jutó küldetés a Szent Grál után itt még csak megemlítve sincs. Múltkor éppen azt írtam, hogy sokan kimerevített képekkel fogják majd találgatni, hogy mi van az aprócska tekercsre írva, és hogy annak mi is a jelentése, milyen szerepe lesz Landry jövőjében... de ennyit el kell spoilereznem: a nagy büdös semmi! Azonban talán még ez sem zavart volna, ha folytatódtak volna a nem nem túl bonyolult, de azért az érdeklődést fenntartó szövetkezések és árulások, hasonlókkal, mint Izabella lángoló hintós akciója... de nem. Mindenkinek van egy-két feladata, amit vég nélkül ismételget az évad teljes hosszában, nem egy értelmetlen vagy közhelyes fordulattal megspékelve (Lydia életben hagyására például szerintem maguk az írók sem tudnának talán magyarázatot adni), amik miatt a sztori Fülöp körül játszódó részére a reakcióm a teljes közöny volt. Hogy mennyire nem volt egyetlen használható ötlete sem az íróknak, arra a három legjobb példa, ahogy a jó szarkavarónak bizonyuló Bonifácot szó szerint pillanatok alatt félreállítják, hogy Margit szála érezhetően csak azért került a sztoriba, hogy a kis vipera Izabella is csináljon valamit, és ahogy Gawain meghasonul a végén, utólag két mondatban elmesélve, hogy miért is hasonult meg.

Múltkor is szóvá tettem, hogy ha már a sorozatot a History Channel csinálja, akkor lehetett volna egy kicsit jobban építeni a történelemre, de ez most még kevésbé volt szempont. Ha az első évadot ahhoz hasonlítottam, mintha a Blikk írna a keresztes lovagokról, ez az évad kb. a Story magazin sztárpletykáinak szintjét lövi be. Az első évad legalább foglalkozott egy kicsit Landry dilemmáival és kétségeivel, nem is csak olyanokat értve ez alatt, hogy a hite és a házasságtörés hogyan férnek meg, hanem hogy a pápának, Jézus földi helytartójának való engedelmesség kiterjedhet-e olyanra, ami a hitével szembemegy, és igazán csak a pápaság evilági hatalmát hivatott erősíteni. Aztán a sorozat akkor még kilátott a saját hátsójából, nem téve úgy, mintha Franciaországon kívül nem létezne semmi, de most sehol egy külföldi követ, sehol egy vatikáni nyomozó a merénylet után, sehol a nemzetközi diplomácia, hogy legalább színesítse az egyes epizódokat.

Ami tetszett az évadban, azt jószerével egy kezemen meg tudom számolni. A látványban, a harci jeleneteknél és a vívásokban továbbra sem nagyon találtam kivetnivalót, nem érve el ugyan dollárszázmilliós produkciók szintjét, de a célnak és a körítésnek megfeleltek. Az egyetlen olyan történelmi dolog, ami érdekesség volt, az a Szent Lázár Rend behozása volt a sztoriba, meg talán még az tetszett a cselekményben, ahogy a templomosokra megpróbálták ráverni az eretnekség vádját. Nem volt benne semmi különösebben érdekes, de Landry sztorija nem volt rossz, az évad első fele jól hozta egy katonai kiképzéses film kliséit, a második pedig a már összeedződött katonatársakkal elment egy sima bajtársfilmnek, ahol egy-egy mondat legalább jut minden fiatalra, még ha a hátterüknek, a múltjuknak nincs is igazán jelentősége. És továbbra is általában elégedett voltam a színészekkel, a királyi udvar tagjait alakítókkal kevésbé, a templomosokat játszókkal jobban. Végül természetesen nem hagyhatom ki azt, akit a sorozat producerei egyértelműen az évad jolly jokerének és fő vonzerejének szántak, vagyis a Talus mester szerepében megjelenő Mark Hamillt, aki tényleg remek, és apró fricskaként pont azt a karaktert hozza, azt a kicsit yodás jedit, amit szerintem a Star Wars rajongói annyira vártak tőle a Star Wars - Az utolsó Jedi közben... de ott nem kaptak meg. A sorozat gyengeségeit talán az mutatja a legjobban, hogy még ő is csak közepesre tudta menteni ezt az egészet.

Szóval az első évad "kis túlzással Trónok harca light"-jából lett egy "erős túlzással sem hasonlítható a Trónok harcához", puhafedeles lovagregény. Még felszínesebb, még összecsapottabb, még közhelyesebb az évad egésze, mint volt az előző, pedig két résszel még kevesebb is, ahol a lovagos részek még elfogadhatóak is lennének, ha nem erőltetnék a királyi udvar érdektelen intrikáit.


6/10
.

Niwrok írta:

.
Stranger Things S3

A harmadik évad egy kerekebb, teljesebb lezárását adja a Stranger Things sorozatnak, az eddigiekhez méltó minőségben adva elő egy újabb véres-rettegős sztorit a Tótágasról és El csapatáról, közben még egy nosztalgialöketet adva a rajongóknak, egy utolsó nyári élményt, mielőtt mindenkinek kényszerűen fel kell nőni, tovább kell lépni.

És ebben az egészben az a "legfurcsább", hogy állítólag lesz 4. évad is... Érdemes megvárni a stáblistás jelenetet .


8/10
.

Juj, ez nekem óriási csalódás volt... csalódás és idegesítő. Max 70%, de megpróbálom zúzott bordával és vállal írva szavakba önteni.

A kórházas rész pedig még csak nem is az idiotizmus csúcsa, hanem a teljes titokban, több száz méter mélyen megépített, több tízezer négyzetméteres titkos orosz bázis Hawkins határában.

Biztos láthatatlan teherautók hordták el a földet közben, meg láthatatlan repülökön közlekedtek a csúcstechnikát felvonultató szovjet katonák - 1989-ben, amerikai földön...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Stranger Things S3

A harmadik évad egy kerekebb, teljesebb lezárását adja a Stranger Things sorozatnak, az eddigiekhez méltó minőségben adva elő egy újabb véres-rettegős sztorit a Tótágasról és El csapatáról, közben még egy nosztalgialöketet adva a rajongóknak, egy utolsó nyári élményt, mielőtt mindenkinek kényszerűen fel kell nőni, tovább kell lépni.

És ebben az egészben az a "legfurcsább", hogy állítólag lesz 4. évad is... Érdemes megvárni a stáblistás jelenetet .

8/10

Juj, ez nekem óriási csalódás volt... csalódás és idegesítő. Max 70%, de megpróbálom zúzott bordával és vállal írva szavakba önteni.
A kórházas rész pedig még csak nem is az idiotizmus csúcsa, hanem a teljes titokban, több száz méter mélyen megépített, több tízezer négyzetméteres titkos orosz bázis Hawkins határában.
Biztos láthatatlan teherautók hordták el a földet közben, meg láthatatlan repülőkön közlekedtek a csúcstechnikát felvonultató szovjet katonák - 1989-ben, amerikai földön...

Az orosz vonatkozást szándékosan hagytam ki az írásomból, egyfelől mert nem akartam lelőni a "poént", másrészt meg azért, mert nem akartalak befolyásolni... De így már nyugodtan leírhatom, hogy az egy nagy marhaság, még egy ilyen film keretei között is. Minden egyes dolog, ami Dustinnal történik, fájt, annyira buta és erőltetett, aminek a végén a hitetlenkedéstől a lélegzetem is elakadt, ahogy minden másodpercre ki van számolva, de a sorozat hirtelen ráér duettet énekeltetni vele és a csajával .
A végén talán megenyhített a plázás-tűzijátékos attak, mert az rohadt jól nézett ki, azért adtam nyolcat, de simán voltak szakaszai, hogy az 5 pontot is soknak éreztem.

Ehhez képest a leendő folytatást már most temetem, mert az alaphelyzetből indulva ennél csak nagyobb hülyeség lehet, ha a gyerekek a Szovjetúnióba teleportálva fognak kommandózni...

.

.
Isten hozott Marwenben / Welcome to Marwen




Sokféle történetet lehetett látni már a mozikban, filmekben arról, ahogy egy ember megszemélyesít egy tárgyat vagy egy fantáziavilágot, hogy így kerüljön el bizonyos konfliktusokat vagy egy szembenézést. Mark Hogancamp története is ezek közé illik, ugyanis középkorú férfi létére szinte egész nap babákkal játszik, a háza mellett és a házában pedig egy takaros kis makettvárost is felépített ehhez, Marwent. A babák közül az egyik őt személyesíti meg egy lezuhant vadászgép pilótájaként, a többit, a női babákat pedig egy-egy, a közelében lakó vagy hozzá közel álló nőről mintázta, és így együtt mind egy nagy II. világháborús fantáziavilág szereplői, akiknek a folyamatosan szervezkedő, orvul támadó náciktól (Marknak szép gyűjteménye van ilyen babákból is) kell megvédeniük ezt az idilli "kisvárost". Ezek a játékok azonban nem (csak) egy "bolond" ember kedvtelései, képzeletbeli barátai, hanem nagyon is szomorú mementói annak, ami Markkal történt évekkel korábban, és annak is, hogy milyen állapotban él Mark azóta is. A fickó illusztrátor és képregény-rajzoló volt addig a napig, amíg egy kocsmai verekedés után öt fickó úgy helyben nem hagyta, hogy Mark csaknem belehalt, utána másfél hónapra kómába esett, és a sérüléseiből maradandó idegrendszeri károsodással, többek között amnéziával tudott csak felépülni. A hosszú rehabilitáció után írni is alig volt képes, nemhogy rajzolni, így talált rá a fotózásra, hogy kifejezze magát... és így lett a fotói tárgya Marwen és az ott "történtek".

Bár úgy tűnhet, túl sok mindent leírtam a sztoriról, ezek nagy része gyakorlatilag az első tíz percben kiderül, ahogy az animációs technikával megcsinált bevezetőből kilépve rögtön a bábjait igazgató Markot látjuk, az ápolónőjével folytatott beszélgetésből pedig a háttérről is megtud a néző minden fontosat. Hogy az alaphelyzet ilyen gyorsan felvázolásra kerül, és hogy különösebb meghasonulás, jellemfejlődés nincs szerintem a filmben, attól még nem lett unalmas a Marwen, én például elvoltam azzal, ahogy sorra fedeztem fel, hogy melyik baba ki alapján lett része az óriás babaháznak, vagy hogy milyen párhuzamosságok vannak Mark élete és Marwen között. Utóbbiakban látszott például, hogy Marwen fenntartása nem is feltétlenül menekülés, inkább eszköz arra, hogy Mark kimondatlan és kimondhatatlan gondolatainak és tetteinek legyen közvetítője. Mert mondjuk a valóságban Marknak gondot jelent még az is, hogy szemtől szemben álljon a támadóival tanúként az ellenük zajló tárgyaláson, Marwenben viszont kéjes élvezettel tud rajtuk napjában többször is "bosszút állni", kifejezni a gyűlöletét, megvetését irántuk, ahogy a hölgykommandó náci jelmezben levő babákként rendszeresen szitává lövi "őket". A másik oldalon ott van Nicol felbukkanása, és az amilyen viszonyba ők kerülnek, de Mark nyilván nehezen nyílik meg a közvetlen beszélgetéshez, így ezt is inkább csak "elbábozza"... bár nekem Nicol esetében némi hiányérzetem maradt, mert Kurt szála igencsak félbehagyott, ilyen formában pedig felesleges. Mindezen túl érdekes volt az is, hogy hogyan nyúlnak egyes elemek még a film keretein is túlra, és jelenik meg benne például az USÁ-ban egyre nagyobb problémát okozó ópiátfüggőség.

Engem mindebben az lepett meg a legjobban, hogy a történet maga valós alapokon nyugszik; Mark Hogancamp élő személy, ahogy a támadás és annak utóélete is hasonlóképpen zajlott. Érdemes rákeresni a neten, hogy mennyiben tér el a valóság a filmtől, nem is azért, mert nélkülözhetetlen lenne a film befogadásához, hanem azért, mert sokat árnyal Mark személyiségén. A film szempontjából mondjuk még kifejező is, hogy meg sem próbálnak foglalkozni azzal, hogy Marknak milyen élete volt a megtámadása előtt; az író/rendező Robert Zemeckis minden szereplőt elhagyott Mark távoli múltjából, és ugyanígy nem foglalkozik azzal, hogy előtte is megvoltak a maga problémái. Mintha a kómával új élete kezdődött volna, és mivel nem emlékszik rá, ez valamennyire így is van. A gond ezzel az, hogy Mark karaktere ezzel együtt felszínesebb is lett, és a film sokkal inkább a furcsaságaira (például hogy állandó kísérőként egy modell dzsippet húz maga után, babákkal tele) és az általa kitalált történetekre helyezi a hangsúlyt, mint arra, hogy mit is jelent Marknak lenni. Újabb Zemeckis-i hagyományként például látványos a CGI-vel megelevenedő babaváros, amitől olyan Marwen, mint valami világháborús animációs minisorozat. Ezek teszik ki a film felét, miközben egy-egy fénykép is tökéletesen kifejező lenne, hiszen Mark is azokat készít, és minden más csak a képzelet és a szórakozásra vágyó nézők által támasztott igény műve.

A főszereplő Mark élettörténete tényleg filmvászonra kívánkozik, de ehhez a CGI-babaházzal szerintem Zemeckis a könnyebb utat választotta, mint ha jobban benézett volna Mark "hobbijai" mögé. Így bár vannak benne drámaibb jelenetek, igazából egy könnyed romantikus filmnek hat... pedig az alapsztori legkevésbé sem az.


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Isten hozott Marwenben / Welcome to Marwen

A főszereplő Mark élettörténete tényleg filmvászonra kívánkozik, de ehhez a CGI-babaházzal szerintem Zemeckis a könnyebb utat választotta, mint ha jobban benézett volna Mark "hobbijai" mögé. Így bár vannak benne drámaibb jelenetek, igazából egy könnyed romantikus filmnek hat... pedig az alapsztori legkevésbé sem az.


7,5/10
.

Hááát... nem tudom... Robert Zemeckis neve jó ajánlólevél, de annyira most nem vagyok ráhangolódva erre a mozira...

Érdekesnek tűnik, de most még azt sem fordulhat meg a fejemben, hogy he egyszer lesz időm, megnézem... mert sajnos nem lesz.

Mindenesetre köszi az írást, így legalább szem előtt van.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Isten hozott Marwenben / Welcome to Marwen

A főszereplő Mark élettörténete tényleg filmvászonra kívánkozik, de ehhez a CGI-babaházzal szerintem Zemeckis a könnyebb utat választotta, mint ha jobban benézett volna Mark "hobbijai" mögé. Így bár vannak benne drámaibb jelenetek, igazából egy könnyed romantikus filmnek hat... pedig az alapsztori legkevésbé sem az.

7,5/10

Hááát... nem tudom... Robert Zemeckis neve jó ajánlólevél, de annyira most nem vagyok ráhangolódva erre a mozira...
Érdekesnek tűnik, de most még azt sem fordulhat meg a fejemben, hogy he egyszer lesz időm, megnézem... mert sajnos nem lesz.
Mindenesetre köszi az írást, így legalább szem előtt van.

Azért egy információt még ideteszek a filmről, mert szerintem gyorsan segít majd eldönteni a nem is létező kérdést .

Spoiler:

.

.
Daredevil S3




Most, hogy a Marvel-Netflix Defenders-sorozatainak mindegyike lehúzta a rolót, én pedig vegyes érzelmekkel elengedném ezt a "külvárosi Bosszúállók" csapatot, az eddig kimaradt, "desszertnek" tartogatott Daredevilre is sor került. Tudom, még van egy Jessica Jones S3, de az már közel sem érdekel ennyire, és bár valószínűleg megnézem, de nem várom, hogy különösebben megmozgasson; ennek a szériának a Daredevil volt a gerince és az etalonja nálam.

Történik ez még akkor is, amikor rögtön ennek az évadnak az elején egy elég komoly dolgot kell megugrani, mégpedig hogy Matt hogyan élhette túl, amikor egy több kilométer mélyen levő alagútban rászakadt egy felhőkarcoló. Ezen túl kell lépni, ez a feltétele, hogy ez az évad egyáltalán létezzen, és az írók meg is tesznek mindent, hogy a néző ne ezzel foglalkozzon, leginkább úgy, hogy visszatérnek az első évad hangulatához és szálaihoz. A másodikat ugye nagyon meghatározták a The Hand mesterkedései és Elektra, amik nekem az eltúlzott misztikusságuk miatt nem is jöttek be annyira, de mostanra mindkettő a múlté, előbbi testileg, utóbbi lelkileg törve meg Mattet. A lábadozás, az elszámolás Istennel (Matt vallásossága mindig is érdekes témát és kettősséget jelentett "ördögként"), a képességeinek újratanulása (a sérülései egy időre ténylegesen vakká teszik), a bántó teher, hogy a barátai halottnak hiszik, és egyáltalán az, hogy ki is ő, milyen emberré tették őt a múltjának eseményei és körülményei, valamint hogy innentől mit is akar kezdeni az életével, mind visszahozták azt a drámát, amiért igazán szeretem ezt a sorozatot, akár önmagában tekintve is. Mindig is ott lebegett a kérdés, hogy hogyan fér meg Matt Murdock és Daredevil egy testben, végül a Karentől és Foggy-tól való eltávolodáshoz vezetve, és ez újra aktuális, hiszen Matt már megpróbálta egyszer Daredevilt hátrahagyni, és az nem ment... Külön örültem annak, ahogy kicsit háttérbe került eközben Daredevil karaktere, legalábbis ami a ruhát illeti (hiszen az megsemmisült), amivel Matt visszatér ahhoz a szerepéhez, ami a vörös ördögjelmez felvétele előtt volt rajta.

Mintha nem is lett volna a Hand-féle kitérő, nagyjából úgy folytatják Matté mellett Fisk történetét is. Az ő szála ugye ott tartott, hogy a Nelson & Murdock Ügyvédi Iroda rács mögé juttatta a bűnszervezeteket sokáig a háttérből mozgató gengszterfőnököt, amivel talán a nagy ember még el is tudott volna számolni, azzal viszont nem, ahogy Matt Fisk nőjét, Vanessát kezdte fenyegetni, bűntársként nemzetközi elfogatóparancsot intézve az Európába menekült galériatulajdonos ellen. Ahogy pedig szorulni kezd a hurok Vanessa körül, Fisk úgy dönt, hogy az eddigi teljes némaságát megtörve alkut ajánl az FBI-nak, feladva korábbi üzlettársait, hónapokra elég gyors és látványos sikert adva a szövetségieknek, amiért cserébe csak annyit vár, hogy ejtsék a vádakat Vanessa ellen. Bár sokak számára meggyőző, ahogy Fisk a szerelméért aggódik, Matt nem tartozik ezek közé, és amint megtudja, hogy az alku keretében Fisk háziőrizetbe került a börtönből, minden alkalmat megragad arra, hogy Fisket visszajuttassa a rácsok mögé. Csakhogy ez már csak azért sem lesz egyszerű, mert Fisket éppen az FBI védi, szinte megközelíthetetlen, így egy idő után Matt és Fisk vetélkedése egy vakon folyó sakkjátszmához kezd hasonlítani, amiben úgy látszik, Fisk már két lépéssel előre jár.

Két olyan ember harca lett a téma, akik közül az egyik be van zárva egy szobába, a másik pedig rejtőzködni kénytelen, így a küzdelem leginkább a továbbra is kiváló mellékszereplőkön keresztül zajlik, akik ugyan a bábjai ennek a sakkpartinak, csak éppen önálló akarattal, múlttal és érzelmekkel teli bábjai. Ebben pedig továbbra is bírom Foggy-t; a barátsága Matt-tel, az eközben érzett bűntudata, és a Marci (nem megijedni, Marcella ) hatására felébredő ambiciói is jó kiegészítői az évadnak. De nekem még mindig Karen a kedvencem, leginkább azért, mert valahányszor megjelent a korábbi évadokban, a Punisherben vagy a Defendersben, és egy gyilkosság volt a téma, mindig ott volt a gesztusaiban az, hogy ha önvédelemből is, de embert ölt... és ez az évek óta felette lógó Damoklész kardja most lesújtani készül. Harmadikként akivel legtöbbet foglalkozik az évad, az Dex ügynök, akinek a személyiségét, múltját lassan adagolt kirakósok formájában fedik csak fel, ami egy fél epizódot kitevő visszaemlékezésben csúcsosodik ki, hogy minden részletében ismertek legyen a motivációi, amikor annak jelentősége lesz. Végül mindezt olyan kisebb drámák színesítik, mint hogy Foggy-ra hogyan próbál nyomást gyakorolni a családja, hogy hagyja ott az ügyvédi pályát, hogy mik történtek azon az ártalmatlan családi vacsorával induló estén, amik teljesen felforgatták Karen életét, hogy a Fisk ügyét vezető Nadeem ügynöknek milyen családi problémái vannak, és hogy azok milyen erkölcsi dilemmákig vezetnek, de olyanok is, mint amikor az FBI-os főnökasszony az apjával való kapcsolatáról és a kegyes hazugságokról beszél.

A stílus, a technikai részek pedig ugyanúgy remekek, mint eddig, nagyon jól átjön belőlük a hangulat... kicsit klausztrofób, sötét, szűk helyiségekkel, kevés szabadtéri jelenettel, de ez következik a fent leírtakból. A többi Defenderhez képest ebben találtam legjobbnak a verekedős jeleneteket; Danny misztikuma, Luke komikuma és Jessica túljátszottsága mellett ezek voltak a leginkább reálisak (ha az ember szemet húny afelett, hogy a bucira meg pépesre vert fejeken másnap egy véraláfutás sincs...). A jó hangulatomat erősítette, hogy a többiek is igazán akkor akadtak ellenfelükre, amikor magukkal néztem szembe (Davos, Bushmaster és Alisa is gyakorlatilag másolták a hősök képességeit), úgy küzd meg most Daredevil a saját negatív tükörképével, aki közben kicsit egy olyan tradicionális ellenfél karakterjegyeit is képbe hozza, mint Bullseye. Az írókat is dicséret illeti, a fordulatok többségében jók (még olyan is akadt, amire én sem számítottam), ellenben volt egy, ami nem volt rossz, de nagyon lelassította a tempót, annak nem tett jót. Érezhető, hogy utolsó évadnak szánták, így mindent bele akartak sűríteni, ami ötlet csak volt, ami a képregényekből fontos lehet, és ez néha a kidolgozottság rovására ment. Amire ez nem igaz, az a szövegkönyv, ami miatt megszámolni sem tudom, hány jelenetet tekertem vissza, ami nálam eddig is egyfajta fokmérő volt, annyira tetszett néha csak egy szó, egy hangsúly vagy egy tekintet. A színészek közül Charlie Cox és Deborah Ann Woll volt a leginkább emlékezetes, és ezúttal jobban bejött Vincent D'Onofrio karaktere és orgánuma is, a Foggyt alakító Elden Hensont viszont egy picivel gyengébbnek éreztem (igaz, közben sidekick barátból simaszájú ügyvéddé lépett elő), és a barátnőjét alakító Amy Rutberget is a kelleténél jobban próbálták eladni "házicicának", így kicsit hiányzott a szarkazmusa. Végül meg kell említenem, hogy mennyire bírtam, amilyen trükköket használtak, például ahogy az eddig a vakság álcája mögé bújó Matt úgy rejtőzik el az emberek között, hogy látónak "tetteti" magát, ami pár aranyköpéssel együtt kis humort csempészett ebbe a nagyon is komor és véres évadba.

Nem mondom, hogy tökéletes lett ez az évad, már csak azért sem, mert a közepére kicsit kifulladt, és néha kizökkentettek olyan dolgok, amit hibának éreztem, vagy amik máshogy talán jobban tetszettek volna. De hogy az egyik legjobb ebben a szériában, együtt pedig az egyik legjobb sorozat, amit láttam, az biztos. Kár érte, hogy a torkára lépett a Disney, de így is megvan a szinte teljes lezárása.


9,5/10
.

.
Relics and Rarities S1




Sokáig gondolkodtam, hogy ennek itt van-e a helye, és van-e itt helye (azon túl, hogy tudom, nem ennek "kellett" volna jönnie, hanem valami "sötétebbnek" ), de végülis ez az én kis "játszóterem", ez meg egy "sorozat", aminek van története, közben meg most fel vagyok villanyozva annyira, hogy ne érdekeljenek annyira a körülmények ...

De előtte egy kicsit az okokról. Emlegettem már fantasy vagy sci-fi jellegű filmek kapcsán, hogy évekig játszottam asztali-kockadobálós szerepjátékokat, így ha mondjuk kijön egy olyan film, mint a Bright vagy az Altered Carbon, egészen jól el tudom ezeket helyezni a fejemben a mások számára esetleg szokatlan keveréknek tűnő stílusukkal együtt (orkok rendőrzubbonyban...), mert többfélét kipróbáltam (konkrétan a Star Wars-t is ). Fantasy-t is persze, de az olyanokat például a Gyűrűk Ura egy kicsit általánosan ismertebbé tette, mint az olyan futurisztikus-mágikust, mint a Shadowrun, ami az én kedvencem. Szerencsére az 1970-es, 80-as évektől talán már eltelt annyi idő, hogy ne tapadjon erre a hobbira annyi sztereotípia, mint az elején (sátánista rituálék, úgy'biza!), közben meg akik gyerekként, fiatal felnőttként találkoztak ezzel a fajta "társasjátékkal", azok mára a harmincas-negyvenes generáció tagjai. Erre szoktam mondani, hogy nem kell sokat várni, és nyugdíjasotthonokban is zajlanak majd szerepjáték-partik, mert az öregedő generáció jó eséllyel magával viszi ezeket a dolgokat, amiket gyerekként, fiatalként szeretett. Persze ettől még kicsit "gyerekes" dolognak van tartva (de hát melyik rajongás nem az?), esetleg olyan dolognak van elkönyvelve, amit pattanásos szüzek űznek az anyjuk pincéjében. Pedig mindent lehámozva róla az egész csak olyan -ahogy ezt mondani szoktam, ha bárki a szerepjáték természetéről kérdez- mint egy interaktív színházi előadás, ahol a játékosok egy-egy szereplő "jelmezébe", karakterébe bújnak egy küldetés megoldásának keretében, és az összes többi "színházi" szerep (drámaíró, rendező, díszletes-kellékes, súgó, stb.) a Játékmester, a Mesélő feladata, aki megtölti élettel, akcióval és képekkel a keretet, egy jó könyvhöz hasonlóan mindezt a "színészek" képzeletében megjelenítve azzal, amit elmond.

De mire fel mondom ezt most el? Nos, azért, mert a múltkor bemutatott Daredevil S3 után szokás szerint körülnéztem az imdb-n, hogy kinek milyen egyéb munkái voltak vagy vannak azóta, hiszen sok színészt megkedveltem (azt még nem is mondtam, hogy a Daredevilnél az ötletgazda-producer Drew Goddard volt, aki például a tavalyi Húzós éjszaka az El Royale-ban-t is jegyezte; tőle is eredhet a sorozat jól átgondolt összetettsége és a karakterek kidolgozotttsága). És ott néztem, hogy Charlie Cox (Matt Murdock megformálója) szerepel ebben a Relics and Raritiesben, ami olyan jó kis fantasy-kincskeresősen hangzott, szóval tovább olvastam. Az első meglepetés akkor jött, amikor kiderült, hogy ez nem más, mint egy tv-show-vá alakított "élő" szerepjáték, a Dungeons&Dragons szabályok szerint (azt mondjuk éppen nem ismerem annyira, bármennyire is az mindennek az alapja), ahol a kamera jórészt azt mutatja, hogy 5+1 ember (öt játékos, egy Mesélő) ülnek egy nagy asztal körül, mindenféle stilizált díszletek és kellékek között, és szerepjátékoznak (és mert sokaknak van közülük színészi háttere, így egy kicsit nagyobb beleéléssel, mint ahogy mi szoktuk ), egyébként minden más a néző képzeletében játszódik le, ahogy a játékosokéban is. A második akkor jött, amikor néztem, hogy Charlie Cox úgy került ebbe bele, hogy a 6 epizód mindegyikébe hívtak a négy állandó játékos mellé egy sztárvendéget, és rögtön jött a harmadik, ugyanis ebből a körből, a Defendersből ott volt két másik kedvencem a stáblistán, Deborah Ann Woll (Karen Page) és Simone Missick (Misty Knight). Kvázi a TOP3, akikért leginkább tetszettek a Netflixes Marvelek! Utána állt csak össze a kép, hogy az egész gyakorlatilag Deborah Ann Woll projektje, aki a magánéletben nagy szerepjátékos (ő maga Mesélőként terelgeti ezt a kalandot), beszervezve a barátait és kollégáit, gyakorlott szerepjátékosokat és abszolút kezdőket egyaránt (akik közül talán Kevin Smith a legismertebb), és hogy egy amcsi szerepjátékbolt youtube-csatornájára(!) készült a Relics and Rarities.

Nem fog ez mindenkit érdekelni, nem is azért írtam róla. Nekem viszont egyszerre volt érdekes, nosztalgikus, vicces, izgalmas... amibe egy kis irigység is keveredett. Több okból nem játszottam már évek óta; egyrészt azért, mert a régebbi baráti társaság kicsit eltávolodott egymástól és a szerepjátéktól, másrészt a játékból is kiábrándultam picit. Itt sok minden vissza jött abból, hogy miért is szerettem ezt játszani, meg abból is valamennyi, hogy miért hagytam abba. A Relics and Raritiesnél egyszerű, de jól kitalált kalandokkal dolgozik a hat epizódból legalább öt (az erdős kaland nekem túl egyszerű lett); a két órás kalandokba nem is fér nagyon több, és így, szerkesztve jó a tempója is, mert ki lehetett vágni azokat a részeket, amikor percekig a karakterlapokat nézegették, hogy ki mekkora bónuszt is kap a támadására. A karakterek is felemásak lettek nekem; Veros, a lovag elég idegesítő volt, de ettől még jól volt kijátszva a beképzelt nőcsábász "konzerv", a másik véglet meg mondjuk a félork barbár volt, aki többször is az ősei szelleméből nyert erőt, meg az állandóan a mágiával, mérgekkel vagy éppen gyógyító főzetekkel teli üvegcséivel babráló gnóm, aki egyszerre volt kapzsi és önfeláldozó. Utóbbiakat nagyon bírtam. Jópofák és ötletesek a vendégkarakterek (például a kalóz a mágikus kezével, az ördögi magánnyomozó a kis famulusával, vagy a sárkányfajzat pap, készen egy jó kis ördögűzésre), és tök jó, ahogy látszik a játékosaikon a tanácstalanság (többen is annyit tudtak előtte a D&D-ről saját bevallásuk szerint, amennyit a Stranger Thingsben láttak belőle ). Ugyanakkor -tapasztalatlanság ide vagy oda- nagyon kreatívak is tudtak lenni a feladatmegoldásokban, vagy éppen a balszerencséjük a legnagyobb poén, hogy a szellemlátó pap egyetlen túlvilági lelket sem képes érzékelni az egész játék alatt, az akrobata ügyességű sírrabló meg az összes csapdát úgy találja meg egy kriptában, hogy aktiválja azokat... És ahogy nálunk voltak emlékezetes pillanatok, amiket akár évekkel később is felidézünk egy beszélgetés alkalmával, úgy lesz itt is talán ezzel a csapattal. Ahogy Beryl a víz alatti kalandban brutálisan megöl egy rájuk támadó cápát, és annak a levágott fejét fegyverként használva veri orrba a másik cápát... Ahogy Rikki a barbár és egy múmia közé veti magát, hogy így védje meg társát a támadók terjesztette ragálytól, amivel ő már megfertőződött, és akár halálos is lehet... Ahogy a csapat következetesen hiteti el mindenkivel, hogy ők egy helyi biztonsági cég alkalmazottai... Ahogy Zora, a szent fénybe burkolózó paplovag a végén lesújt a fő ellenfélre egy "Megdöglesz, ribanc!" kíséretében. Ezek hiányoznak kicsit... ezért az a pici irigység...

Nincs értékelés meg semmi, csak láttam, jól esett, és jól esett írni róla... Talán kicsit meghozta a kedvem magához a szerepjátékhoz is, Deborah Ann Woll jöhetne hozzánk mesélni .

.

.
Elveszett próféciák / Good Omens S1




Terry Pratchett és Neil Gaiman az angol fantasy irodalom elismert és népszerű alakjai, akik önállóan is tartalmas életművet tudhatnak maguk mögött; előbbi leginkább az angol abszurd humorban igencsak bővelkedő Korongvilág ciklusával, utóbbi meséivel és felnőtt meséivel tette le leginkább a névjegyét (mozirajongók leginkább talán a Coraline-t és a Csillagport ismerhetik tőle). Egy paródiának indult ötletből azonban közös regényük is született, egyben ezen sorozat alapja, mely igencsak sajátos értelmezését adja a Végítéletnek, a Jelenések könyvének, Menny és Pokol seregeinek... és egy kicsit az Ómen filmeknek is.

A hatezer éves terv lassan céljához ér, az Antikrisztus hamarosan a Földre érkezik, hogy beteljesítse a rá kiszabott feladatot, és elindítsa a Végső Háborút angyalok és démonok seregei között a világ uralmáért. A terv megvalósulásába azonban aprócska hiba csúszik akkor, amikor az emberiség felügyeletével az idők kezdete óta megbízott angyal, Azirafael, és a már az Édenben is az embereket a kísértésbe vivő Crowley úgy érzik, hogy túlságosan élvezik a földi élet nyújtotta örömöket ahhoz, hogy szó nélkül hagyják elpusztulni a világot, így arra készülnek, egy kicsit belekontárkodnak az Antikrisztus felcseperedésébe, nevelésébe, mielőtt az 11 éves korában -felismerve valódi erejét- elhozná a Végítéletet. A terv megvalósulásába további hibák csúsznak egy sátánista apáca ügyetlenkedése, egy XVI. századi boszorkány szép és pontos jóslatai és egy bájos angol falucska lakói miatt. Mindezek az apró hibák összességükben talán azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy a világnak mégsem lesz vége egy kellemes nyári szombat délután, nem sokkal teaidő után, és hogy az Apokalipszis Motorizált Lovasai hiába kezdenek gyülekezni... de persze ebbe még a Menny és a Pokol seregeinek is lesz egy kis beleszólása.

Fantasy könyvek közül ez az egyik kedvencem, így nagyon megörültem annak, amikor láttam, hogy sorozat készül belőle. Bár inkább Gaiman történeteit olvastam (azokat is inkább akkor még, amikor kicsit morbidabb vonalon mozgott, és nem merült el ennyire a gyerekkönyvek világában), Pratchett könyeiből is ismerek párat (például a Hollywood világát kikarikírozó Mozgó képeket), és bár van, amikor nagyon zsibbasztó a humora, az biztos, hogy kevesen képesek ennyire figyelni történeteik minden kis apró mókás részletére. Az Elveszett próféciák mindkettejük munkásságából a legjobbat örökölte, amiből a sorozatra sajnos annyi változás történt, hogy Pratchett annak munkálataiban már nem tudott részt venni (2015-ben meghalt), így inkább Gaiman elképzelése és stílusa dominál. A humor például jócskán megcsappant, a narráció is csak töredékét képes ennek átadni, ráadásul a vége felé egyre jobban fogyatkoznak ezek a jelenetek. Közben magát a cselekményt jól követi a sorozat, sok olyan dolgot is átvéve, amit nem is vártam volna (vagy éppen olyan fricskákkal kiegészülve, hogy Isten egy nő (Frances McDormand hangján), aki igencsak sötét bőrrel teremtette az első emberpárt... néhány fundamentalista keresztényt ráz is az ideg az "istenkáromlás" miatt), így megismerheti a néző Anathema és Newt évszázadokra visszanyúló történetét és egymásra találását is, Agnes Nutter könyvét, Crowley halálfélelemben élő szobanövényeit, vagy hogy például a Lovasok közül Éhínség milyen remekül érzi magát a modern divatszakmában és az élelmiszeriparban. Érthető módon az adaptáció kívánt némi kompromisszumot, hiszen a lényegi cselekménye négy napra korlátozódik, sok párhuzamos, akár csak pár soros fejezetekre szabdalva (ami előfordul, hogy nehezen követhető vagy értelmezhető), így sajnos olyan, szerintem jópofa részletek kimaradtak belőle, hogy a Sokbeszédű Szent Beryl Apácarend életében milyen szerepet tölt be a csütörtöki fél órás asztalitenisz, és nélkülözni voltam kénytelen a Nebraskai Elektromos Vezeték Evangélikus Kórus "Jézus a szerelő életem kapcsolótábláján" című zsoltárját is. Szóval maradt némi hiányérzet, de szinte csak olyan, amiért akár elő lehet venni a könyvet is, és ennyi dologgal pro és kontra még bőven madarat lehetett volna fogatni velem.

Amiért viszont csalódtam a sorozatban, az az, hogy Adamet mennyire háttérbe szorították az írók, miközben neki kellett volna lenni a kulcsfigurának. Van sajnos egy olyan érzésem, hogy ennek két fő oka volt, és őket úgy hívják, hogy Michael Sheen (Azirafael) és David Tennant (Crowley), akik nagyszerű, karizmatikus színészek remek játékkal, a stáb és a producerek pedig a szerződtetésüket követően juthattak arra a döntésre, hogy a nézők jobban be tudják majd fogadni, ha a Végítélet kettejük angyali-ördögi, fura barátságára épül, mintha készítenek egy sorozatot, amire ma könnyen lehetett volna mondjuk egy Stranger Things utánérzésként tekinteni. Így viszont Adam szinte mellékszereplő a saját történetében, és ez nem csak a puszta tény miatt zavart. Amire leginkább emlékeztem mindig is a könyvből, az az a szeretet volt, amivel Adam öntudatlanul is megvédte kis falucskáját, ahogy valami idilli ifjúsági film helyszínévé varázsolta még fel sem fedezett erejével, meg a lelkes izgalom, ahogy a barátaival mindenféle dolgokról beszélgettek, ahogy a gyerekek el szokták képzelni maguknak a világot, benépesítve azt könyvekből, filmekből eredő fantáziáikkal... majd mindezek után az arra való ráébredés csalódása, hogy a világ tele van "döglött bálnákkal, kivágott erdőkkel és atomhulladékkal", és ami ráviszi Adamet, hogy így talán nincs is értelme tovább folytatni, hogy a világ tényleg megérett a pusztulásra, és ebben a folyamatban csak az utolsó lépés az, amikor ráébred, hogy neki meg is van a hatalma ehhez. Nagyon fontos része az egésznek Adam jelleme és annak formálódása, és egy kiváló pillanat, ahogy megszületnek az Apokalipszis Új Lovasai. A sorozatban ebből szinte csak annyi jött le, hogy a srác össze-vissza varázsol mindenféle csudákat, igazán csak látványelemként bekerülve az egyes epizódokba (például hogy Atlantisz kiemelkedik az óceánból), aztán a hatalmától megrészegülve megzakkan, és vöröslő szemeivel a frászt hozza a barátaira. Mindehhez még hozzátehető az is, hogy a könyv egyben egy aprócska segélykiáltás is a jövő nemzedékétől az egyre inkább szemétdombbá változó Föld ellen (és az 1990-es), ennél pedig aligha lehetett volna aktuálisabb témát találni, tekintettel arra, hogy túl sok minden nem változott azóta sem, a "jövő generáció" pedig mostanra rohadtul megunni látszik azt, hogy minden eddiginél több a döglött bálna, a kivágott erdő és a hulladék.

A Good Omens sorozat kicsit szerkesztettebb formában, de szinte szóról szóra átvette, és kiváló képekkel jeleníti meg két kiváló író közös könyvét. Sajnos azonban ez a "szinte" a történet számomra leginkább sarkalatos, leginkább várt része, nem mellesleg alapvető hangulati eleme és tanulsága miatt került oda, és ez az élményfaktorra is rányomta a bélyegét.

Így a könyv 9/10 pontja mellett a sorozat nekem csak 7/10.

.