Niwrok írásai 3.0

.




Teljesen nyilvánvaló, hogy a mostani helyzetben nem olyan lesz ez a lista, mint szeretném, hanem olyan, amit a lehetőségek engednek. Ezért nem is erőltettem a tizes listát, mert bár láttam tíz filmet tavaly, és sorrendbe is tudnám állítani azokat, de középszerű, egyszernézős filmekkel nem szeretném higítani a listát, és nem akartam TOP6 meg TOP9 listákat. Nálam ez továbbra is inkább ajánló és megemlékezés a legkellemesebb, vagy emlékezetesen kellemetlen filmes élményeimről, mint egy puszta lista. Ezért is nincs BOTTOM-lista .


* * * * TOP 5 * * * *


1. Tőrbe ejtve - /Knives Out/ (2019)
Amúgy is könnyű lekenyerezni egy klasszikus krimi, mondjuk Agatha Christie valamelyik történetének feldolgozásával, de hogy ezen túllépve, ezeket pusztán ihletforrásnak tekintve forgasson le valaki egy egyszerre ódon, és mégis minden elemében modern detektívregényt, az egyértelműen az év legkellemesebb meglepetése lesz onnantól. Bravúros, ahogy egyszerre rajzol karikatúrát az évszázados bűnügyi történetekből, és fordul mégis tisztelettel feléjük, ahogy a lassúnak tűnő kihallgatások ellenére is folyamatos mozgásban van a film, és az is, hogy olyan csavarok vannak a történetben, hogy van egy szakasz, amikor a néző azért kell izguljon, hogy NE derüljön ki az igazság. Ehhez még jön a látvány és a szereplők sztárparádéja, meg sajnos néhány erőltetett politikai kiszólás és egy ügyetlen autós üldözés, de így együtt sem volt kérdéses igazán a film elsősége 2020-ra. Rian Johnson nevét már sokan sokféle okból megjegyezték; én emiatt fogom.

2. A vágyak szigete - /Fantasy Island/ (2020)
Csaknem tíz évvel a Ház az erdő mélyén után éppen ideje volt, hogy megint egy ennyire elvarázsolt kastélyt idéző film kerüljön a palettára. Bár néhány vonásában le sem tagadhatná olcsó horroros örökségét, de a kívánságokban rejlő meglepetések és azok idővel egymásra hatása sokat tett a filmhez, és az elvárt erkölcsi tanulság is illett ide arról, hogy "Jól vigyázz, hogy mit kívánsz, mert a végén még megkapod!". Ha egy kicsit jobban kidolgozták volna a sziget misztikus remetéjének hátterét, vagy egy kicsivel kevésbé nyűgözi le a trópusi paradicsom a stábtagokat, túl sokat időzve a természeti képeken, még jobban is tetszhetett volna.

3. Nyílt titkok - /Das perfekte Geheimnis/ (2019)
Az elmúlt négy évben négyszer került fel Paolo Genovese neve valamilyen módon az év végi listáimra, és ebből háromszor a Teljesen idegenek valamilyen formájában. De hát mit tudok csinálni, ha még mindig ennyire tetszik a baráti vacsorán az asztal közepére kirakott mobilok sztorija?! A németek feldolgozása ráadásul az eddig látott elemek, változtatások legjobbjait olvasztotta magába úgy, hogy egy kicsit aktualizált is a témákon, behozott újabb társadalmi kérdéseket, és volt egy jópofa keretsztorija is, ami segített egy kicsit hitelesebben bemutatni az évtizedes barátok kapcsolatait.

4. 1917 - /1917/ (2019)
A Vágy és vezeklés című film legtöbbször (sőt, sajnos talán egyedül) felemlegetett jelenete az, amikor a dunkerque-i partoknál átkelésre váró katonákon végigpásztázik a kamera úgy öt percben, vágatlanul. Ezt a bravúrt sikerült Sam Mendesnek csaknem két órára bővítenie, ahogy némi trükközéssel az idővel, egy szuszra mutatja be egy kiskatona szemein keresztül az első világháború sokféle arcát, hol szó szerint térdig járva a holttestekben, hol lírai merengésre váltva, háttérben annak a feszültségével, hogy a katonának sikerül-e időben eljuttatni a megfelelő helyre egy üzenetet, hogy ezzel sok száz sorstársa között megmentse a testvérét is. Maga a technikai része önmagában is megérne talán egy jobb helyet, de van benne érzelmi töltet is, és ez mindenképpen a javára válik.

5. Teljes titoktartás - /Les traducteurs/ (2019)
A valamilyen okból szűk térbe zárt emberek pszichológiai küzdelme általában remek táptalaj egy jófajta drámához, és nincs ez máshogy a bestseller regény közös feldolgozására egy francia kastélyba érkező fordítók esetében sem. Ami azonban elsőre csak egy, a regény várt sikerességéhez mért aranykalitkának tűnik, az a nyilvánosságra került oldalak következtében feszült és gyilkos csapda lesz. Érdekes volt, hogy a végkifejletig a film többször is stílust vált, ahogy jó a regény köré szőtt, egyre szélesebb háttér is, de közben meg szerintem nagyobb lehetőség lett volna a sokféle nyelven beszélő szakemberekben, nem csak egy trükkre lett volna az jó, ahogy egy-két helyzet kicsit ki is lóg a filmből, mint például a filozófiai beszélgetés a medence partján.

+1. Tenet - /Tenet/ (2020)
Ez az a film, ami szerintem egy másik évben simán leszorult volna a középmezőnybe, de most sem fért fel a szűkített listára. Nem azért, mert már nem nyűgöznek le Christopher Nolan "trükkjei", vagy mert nem találom már érdekesnek, ahogy az emberek felől gondolkodik, esetleg az eddiginél jobban zavarna az a rideg mérnöki precizitás, ahogy a filmjeit megtervezi, hanem azért, mert mindezek közé bevágott a filmbe egy unalmas, buta, langymeleg erotikus-romantikus thrillert, és az tette ki a film felét. A hajón történt események és a képrablás körüli felhajtás aztán csak egy hosszúra nyúlt kerete lesz a teljesen újraértelmezett időfelfogásnak és a társadalmi mondanivalónak... csak hát ezeket Nolan már sokadszor dolgozza fel, és eddig mindig jobban sikerült. Én pedig meg akartam emlékezni róla, hogy nem véletlenül "hagytam le".

.

Niwrok írta:

.
The Haunting of Bly Manor (S2)

Éppen ezért a Bly Manor úgy tudott kísértethistória lenni, hogy elvétve vannak csak benne horrorelemek. Mike Flanagan most nem egyensúlyozott, "riogatós dráma" helyett így lett a sztori sima dráma pár ijesztéssel, ami közben azzal lett nyomasztó, hogy a kényszere, a megszállottsága és a "csapdája" miatt depressziósabb mindennél, amit a közelmúltban láttam.


6,5/10
.

Hááát... az értékeléssel egyet értek, kis jóindulattal ennyit nekem is ér... de így, egymás után nézve a kettőt, hatványozottabban érzeni a szakadékot. Pedig aztán stíluselemeiben, vágásokban, áttűnésekben, mindenben szinte nyílegyenes folytatása a Haunting's Hillnek. De. Ez számomra olyan szinten szétesett, hogy a végére nulla élvezet volt nézni: az eleje még, amikor csak tapogatózunk a sötétben, mikor még nem tudni ki micsoda és mit keres ott, addig egész élvezhető és félelmetes volt - de amikor elkezdték az eredet felfedését, hogy akkor most a fél banda már halott... nos, ott elvesztette az érdeklődésemet.

A negatív mélypont az utolsó előtti, fekete-fehér epizód volt, mert értem, hogy az volt A MAGYARÁZAT mindenre, de nekem teljesen hazavágta az egész sztorit. Még horrorhoz, szellemtörténethez képest is idiótaság volt az egész - minden bizonnyal szerepet játszik az Odaáton szocializálódott elképzelésem a más világról, de ezt akkor is kínosnak éreztem volna, ha egy perc SupNatot nem látok...

Elemeiben, részeiben vannak jobb pillanatai, a hangulat abban a házban kifejezetten jó, a színészek is (bár mindkét gyerek roppant idegesítő) jók, Flanagan atmoszférája még mindig remek. Ugyanakkor kár, hogy ez is (meg amúgy a S1 is) beállt a nagy érzékenyítésbe, most már qrvára unom, hogy minden filmben, sorozatban melegeket/leszbiket kell néznem. Még a Haunting's Hill-ben nem volt annyira meghatározó, ott valahogy elsikkadt a történetben, de itt borzasztóan előtérbe van tolva az egész. Ja, és a két horror sorozat között volt balszerencsém látni az Az új mutánsokat, ott is szerették egymást a lányok...

Mindegy, egynek elment, de a S1-re szívesebben emlékezem.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
The Haunting of Bly Manor (S2)

Éppen ezért a Bly Manor úgy tudott kísértethistória lenni, hogy elvétve vannak csak benne horrorelemek. Mike Flanagan most nem egyensúlyozott, "riogatós dráma" helyett így lett a sztori sima dráma pár ijesztéssel, ami közben azzal lett nyomasztó, hogy a kényszere, a megszállottsága és a "csapdája" miatt depressziósabb mindennél, amit a közelmúltban láttam.

6,5/10

Hááát... az értékeléssel egyet értek, kis jóindulattal ennyit nekem is ér... de így, egymás után nézve a kettőt, hatványozottabban érzeni a szakadékot. Pedig aztán stíluselemeiben, vágásokban, áttűnésekben, mindenben szinte nyílegyenes folytatása a Haunting's Hillnek. De. Ez számomra olyan szinten szétesett, hogy a végére nulla élvezet volt nézni. A negatív mélypont az utolsó előtti, fekete-fehér epizód volt, mert értem, hogy az volt A MAGYARÁZAT mindenre, de nekem teljesen hazavágta az egész sztorit.

Mindegy, egynek elment, de a S1-re szívesebben emlékezem.

Akkor nem tudtalak lebeszélni róla, pedig amennyire lehetett, próbáltalak   ...

Ha megkérdezed, simán megmondtam volna, hogy ezt hagyd ki, akármennyire is tetszett az első évad, mert azért az egy részért, ami szerintem neked is bejött (bár nem emelted ki Mrs. Grose és Owen időhurkát a konyhai "állásinterjún") nem érdemes rászánni ennyi időt.

De legalább ennyire tetszett...

.

Niwrok írta:

The Haunting of Bly Manor (S2)

Akkor nem tudtalak lebeszélni róla, pedig amennyire lehetett, próbáltalak   ...

Ha megkérdezed, simán megmondtam volna, hogy ezt hagyd ki, akármennyire is tetszett az első évad, mert azért az egy részért, ami szerintem neked is bejött (bár nem emelted ki Mrs. Grose és Owen időhurkát a konyhai "állásinterjún") nem érdemes rászánni ennyi időt.

De legalább ennyire tetszett...

.

De hát az nem időhurok volt... meg nem csak nekik volt olyan. Vagy ha az volt, akkor tényleg elvesztem az egészben...

Nekem az valami emléknek tűnt, aztán ugye nem értettem, hogy mikor kiderült a kút után, ki kicsoda, hogy hogyan is lehet akkor Helennel beszélgetni... na mindegy.

Ez is letudva, de van még mit pótolni...


.

R2-D2 írta:

Nekem az valami emléknek tűnt, aztán ugye nem értettem, hogy mikor kiderült a kút után, ki kicsoda, hogy hogyan is lehet akkor Helennel beszélgetni... na mindegy.

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Spoiler:

.

De hát ez hülyeség... még Odaát nélkül is az...

.
Lupin S1




Amikor Párizsban a Pellegrini-család árverésre bocsátja Marie-Antoinette kalandos történetű királyi nyakláncát, azt ellopni olyan mestertolvajt kívánna, mint a híres és a foglalkozása ellenére népszerű regényhős Arsené Lupin... de legalábbis az ő szellemiségének olyan örökösét, mint Assane Diop. Egy olyan férfit, aki éveken át csiszolgatta a csalás, a manipuláció és az ál-személyiségek különböző technikáit, hogy például gazdag, hiszékeny özvegyeket szabadítson meg egy-egy ékszerüktől. A királyné nyaklánca azonban személyes okból is fontos Assane számára. Assane apja közel 25 évvel korábban a Pellegrini-családnál dolgozott sofőrként, akiknek a házába Assane is bejáratos volt... egészen addig, amíg az ottani széfből el nem lopták az akkor is a Pellegriniek tulajdonában levő nyakláncot, amivel Assane apját, Babakart vádolták meg, amit ő be is vallott, és ami miatt el is ítélték volna, ha Babakar nem lesz a cellájában öngyilkos. Az így árvaságra jutott Assane mindig is meggyőződéssel hitt az apja ártatlanságában, minden körülmény ellenére, és most úgy érzi, ha már annak idején a nyakék ellopásának hamis vádja miatt vesztette el az apját, és megvan hozzá a képessége, ez "felhatalmazza" őt, hogy ezúttal tényleg el is lopja.

Bár nem olyan mélységben, mint Agatha Christie regényei esetében, de volt szerencsém Maurice LeBlanc egyik könyvén keresztül Arsené Lupinhez ezen sorozat előtt is, és kedveltem is, ahogy abban az "úri betörő" összemérte tudását "Herlock Sholmes"-szal. Ezzel a párhuzammal nagyon tetszett az ötlet, hogy Lupin is részese legyen egy hasonló modernizációnak, mint a Sherlock, és az is előre pluszpont volt, hogy a főszerepre a jelenlegi francia filmipar egyik legnépszerűbb képviselőjét, Omar Sy-t sikerült megnyerni. Az első rész pedig tökéletes felvezetése volt mindannak, amit én ettől a sorozattól vártam. A királyné nyakláncának ellopása önmagában is egy remek heist-mozi lenne, ahol múltidézésként, párhuzamosan megismerheti a néző mindazt a hátteret Assane-ról és a Pellegrinikről, amit fent leírtam. Ez, meg ahogy Omar Sy mindezt szélesen vigyorogva játssza végig, meg azzal, hogy ha ez bosszú is, annak mennyire személyes és mennyire stílusos, úgy sikerült gyorsan megkedveltetni a karaktert még a laikusokkal is, mert azért csak ott motoszkál a nézőben mindig, hogy most egy tolvajért kéne izgulni.

Hogy ez hangsúlyozottan az első részre igaz, az gondolom sejthetővé teszi, hogy a többire viszont nem... de legalábbis nem annyira. Utána is akadtak persze jobb jelenetek, mint például az a szépen előkészített szökés a parkból, vagy az emlékfoszlányok Assane és Claire kapcsolatából, de az évad előrehaladtával egyre kevesebb, és a közepétől sztori is kifulladni látszott. Ennek oka egyfelől az, hogy a Louvre fényeivel és kiállítótermeivel a háttérben, meg az egy éjszaka történtek alatt nincs idő azon gondolkodni, hogy Assane hogyan lehet egyáltalán ott, ahol, egy hírhedt tolvaj szenegáli származású árvájaként, utána viszont minden lépéssel egyre hiteltelenebb lett az a vagyon és szakmai háttér, amit az árvaház és a Louvre között fel kellett építenie. A másik meg az a töredékes, szinte epizodikus cselekmény, hogy gyakorlatilag minden részben megismerünk egy új mellékszereplőt, akik valamilyen szempontból továbblökik Assane nyomozását az apjával történtek ügyében, de igazából mindegyik ilyen csak egy utalásokkal gazdagon megtűzdelt  megidézése valamelyik Lupin-regénynek. Ezt a franciák nyilván két pofára zabálják, de nekem és a LeBlanc munkásságából nálam is kevesebbet ismerőknek nem mondanak semmit, és csak annyit látunk belőle, hogy mondjuk a kamera túl sokáig időzik el egy kártyalapon. A harmadik zavaró dolog meg az az együgyűség volt, ahogy az Assane után nyomozó rendőröket bemutatták, akikről el kéne hinnem, hogy egy Louvre-ban zajló gigaárverés után nem tudnak egy használható fotót sem szerezni róla, és akiknél egyre idegesítőbb volt, hogy az egyetlen értelmesebb kollégájukat halálba szekálják, csak mert neki feltűnik, hogy az ügyek nem csak összefügghetnek, de a kulcsuk valószínűleg Arsené Lupin.

Az első évad öt része igazából a hurkok nélkül egy pilot-filmnek felel meg, rövid felvezetésben megismertetve a nézőt a modern "Lupin" módszereivel, a stílusával, a múltjával és a családjával, addig a pontig, amíg "Lupin" szembekerül valódi ellenfelével. A második évadra ennél mindenesetre több kell, több betörés és több háttér, mert Lupin így nem úri betörő lesz, hanem egy tolvajlásból élő, jópofa vasárnapi apuka.


7/10
.

Niwrok írta:

.
* * * * TOP 5 * * * *

Teljesen nyilvánvaló, hogy a mostani helyzetben nem olyan lesz ez a lista, mint szeretném, hanem olyan, amit a lehetőségek engednek. Ezért nem is erőltettem a tizes listát, mert bár láttam tíz filmet tavaly, és sorrendbe is tudnám állítani azokat, de középszerű, egyszernézős filmekkel nem szeretném higítani a listát, és nem akartam TOP6 meg TOP9 listákat. Nálam ez továbbra is inkább ajánló és megemlékezés a legkellemesebb, vagy emlékezetesen kellemetlen filmes élményeimről, mint egy puszta lista. Ezért is nincs BOTTOM-lista .

Most, hogy a szokásos gigászi munka ( ) után kész az enyém is, csak annyit fűznék hozzá(d), hogy teljesen vállalható a sorrended... ismét van átfedésünk, a német BUÉKot meg ugye még nem láttam.

Nekem valahogy ez a Tőrbe ejtve a kakukktojás (xpressen is), az valahogy nem "kattant be" nálam annyira... annyira, hogy akár dobogós is legyen. Jó film, meg minden, de mikor olvastam a kínálatot, miből lehet választani, elsőre át is siklottam felette.

Na, mindegy. Én nem panaszkodom, én qrva sok mindent láttam, ha ez az év is legalább ilyen lesz, egy szavam se lehet.


.

Niwrok írta:

.
Lupin S1

Az első évad öt része igazából a hurkok nélkül egy pilot-filmnek felel meg, rövid felvezetésben megismertetve a nézőt a modern "Lupin" módszereivel, a stílusával, a múltjával és a családjával, addig a pontig, amíg "Lupin" szembekerül valódi ellenfelével. A második évadra ennél mindenesetre több kell, több betörés és több háttér, mert Lupin így nem úri betörő lesz, hanem egy tolvajlásból élő, jópofa vasárnapi apuka.


7/10
.

Köszi az ajánlót, nem ígérem, hogy rohanok megnézni, de esetleg valamikor lesz hozzá kedvem.


.

.
Az ABC-gyilkosságok / The ABC Murders




Lassan öt éve írtam az And Then There Were None című BBC minisorozatról, azaz magyarul a Tíz kicsi katona/néger néven íródott Agatha Christie regény egy újabb feldolgozásáról -a Krimi Királynője születésének jubileumára készítve-, ami az amúgy is erős és egyedi történetet a viharos szigetre csalogatott bűnösökről és a végzetükről még pluszban megterhelte egy elég komor hangulattal. Az azonban csak nemrég tudtam meg, hogy ez egy azóta is futó minisorozat-sorozatnak volt a része, általában évente megörvendeztetve a közönséget egy újabb minőségi feldolgozással. Noha az adaptált regények nem igazán tartoznak a kedvenceim közé (a Bűbájos gyilkosok például nekem nem több egy gyilkosságokkal szegélyezett limonádénál), azért majd sorra fog kerülni mindegyik, de abban biztos voltam, hogy az ABC-gyilkosságokat fogom előre venni, már csak azért is, mert ott legalább Poirot nyomoz.

Az 1930-as évek közepén Hercule Poirot (John Malkovich) már nem az a magánnyomozó és a rendőrség állandó segítője, aki a társasági életnek is egyfajta központja volt, hanem csak egy magányosan élő, a régi dicsőségén merengő, a fiatalságát visszahozni akaró öregúr. Bár még mindig kap leveleket, csak töredékét, mint régen, és a rajongói üzenetek közé egyre gyakrabban kerül gyalázkodás is, például hogy idegenként semmi keresnivalója Angliában (mert hát a náci propagandára Angliában is volt vevő...). Ezért is tűnik ki számára a borítékok közül egy egyszerű fehér levél, aminek a stílusa barátian együttérző, ugyanakkor fenyegető is -megnevezve egy gyilkosság helyét és napját-, amit névtelen írója csak A.B.C. monogrammal szignóz. Poirot kihívásnak veszi a levelet, és a Scotland Yardra siet, hogy tájékoztatást kérjen, valóban történt-e gyilkosság a nevezett helyen és időben, de az azóta nyugalmazott Japp helyett egy mogorva, fiatal nyomozóhoz, Crome felügyelőhöz (Rupert "Ron Weasley" Grint) irányítják, aki nem egyszerűen a Japptól megszokott önérzettel reagál Poirot jelenlétére, hanem egyenesen dühvel, szinte kidobatva Poirot-t az irodájából. Ez a harag akkor sem változik sokat, amikor kiderül, hogy Poirot aggodalma jogos volt, és hogy egy "A" betűs város "A.A." monogrammú lakosát tényleg megölték, és a holttest mellett ott hagyta a gyilkos a vasúti menetrend egy példányát, kinyitva az "A"-nál.

Ez a történet is rendhagyó annyiból, hogy szinte az elejétől kezdve felajánlja az ideális gyanusítottat, az Alexander Bonaparte Cust névre hallgató utazóügynököt, aki önmagában is elég furán és zavartan viselkedik ahhoz, hogy persze túl nyilvánvaló legyen, hogy ő is csak báb egy sakkjátszmában. Emellett bár szép számmal akadnak gyanusítottak minden gyilkossághoz, igazából senkinek nem látszik oka MINDEN gyilkosságot elkövetni (mert persze lesz gyilkosság "B"-vel, "C"-vel és "D"-vel is), ezért is nehézkesebb a nyomozás, mint hogy az jó ritmusú legyen; csak várni kell, hogy az emberek szép sorban meghaljanak, mindegyik helyszínen összeszedve egy-két apróságot, leszakad papírdarabokat meg ilyesmiket. De a regény is ilyen, ezért is érződik a szándék, mint az And Then There Were None esetében is volt, hogy a nyomozás, a csavaros bűnesetek helyett azon legyen a fókusz, amiért Christie maga is megírta ezeket a regényeket, és amit mindig ki is emelek a műveinél: hogy alapvetően az emberi gyarlóságról, az emberek között levő konfliktusok sokféleségéről és a világ általános romlottságáról, szennyéről szólnak, nem arról, hogy ki kit hol mivel gyilkolt meg. Az csak a méz a porrá tört gyógyszeren.

Erre pedig a sorozatgazda Sarah Phelps rá is erősít a képi világgal, az emberi jellemek bemutatásával, és azzal, hogy Poirot is el van foglalva a saját nyomorával, ráadásul még a múltját is átírták, hogy gyökeret verhessen benne a vallásos bűntudat. A nyomozás izgalma és a "Ki tette?" feszültsége helyett inkább lehet együtt érezni a garniszállót vezető nő lányával, Lilyvel, akit az anyja szívesen felkínál a vendégeknek egy kis örömszerzésre némi apróért, még akkor is, ha a vendégről az "undorító" a legenyhébb jelző, amit el lehet mondani. A jó és engedelmes háziasszonynak nevelt Megannal, akinek nem csak a kihívóan öltöző húga, de az anyja is könnyedén elcsábítja a vőlegényét. A nagybeteg Lady Hermione-val, aki már mindenkinek csak útban van -leginkább a Lord pénze után epekedő Thorának, Sir Clarke titkárnőjének-, és akiben már csak a szép emlékek tartják a lelket. És ez a drámaiság határozza meg ennek a Poirot-nak a személyiségét is, hiszen már a legritkább esetben hívják akár azért is, hogy eltűnt szakácsnőket keressen meg, és már azt az időt is visszasírja, amikor a "kis szürke agysejtek" vásári mutatvánnyá lettek, a felső tízezer vacsorapartijainak irigyelt szórakozásává, ő maga pedig megbecsült detektívből a bulvárrovatba került. De legalább nem lett belőle szenilis méhész, mint ahogy Sherlock volt a Mr. Holmesban...

Ez még annyira sem lett krimi, mint a Tíz kicsi néger feldolgozása, de mert eredetileg sem az volt benne a legfontosabb, így elnézhető. A stáb munkájára és a színészekre sem lehet panasz, legfeljebb arra, hogy kicsit önismétlő, ez a történet szerintem két részben is elfért volna a három helyett.


7,5/10
.

.
Másik nyelven álmodok / I Dream in Another Language / Sueño en otro idioma




Elsőre az jutott eszembe ezt a filmet nézve, hogy mielőtt takaréklángra került volna a világ, hányszor emlegettük, hogy mi olyanok vagyunk sokszor, mint egy Hollywoodon kívüli filmes blog, szemezgetve mozis kínálatból a világ minden tájáról, némi büszkeséggel, hogy a szélesebb látókör még egy fotelből sem akadály. De ezek is elmaradoztak az utóbbi időben (a múltkori Oscar kínálatából is csak az Élősködők került sorra itt), én sem fordítottam akkora figyelmet a kevés megmaradt filmes piacra, mert így is elég mozgóképet tol az orrom alá a streaming... és ezzel a filmmel tűnt fel, hogy ez (is) hiányzik. Mert ez a film alapvetően erről szól: a veszteségről.

A Vera Cruz Egyetem nyelvész hallgatója, Martín a mexikói dzsungel egy kis falujába érkezik, hogy tanulmányozzon egy kihalófélben levő nyelvet, mielőtt az végleg eltűnne. Bár a kutatásaiból úgy tudja, hogy mindössze két ember beszéli még anyanyelvi szinten a zikrilt, Jacinta néni és Isauro bácsi, a környékbeliektől megtudja, hogy lenne még egy harmadik is, de vele nem sokra menne, mert a mogorva Evaristo sosem volt egy könnyű ember, amióta meg a felesége öt éve meghalt, azóta még az őt gondozó unokájához, Lluviához is alig szól. Ráadásul Isauro és Evaristo között évtizedes harag van, ami azok szerint, akik még emlékeznek egyáltalán az esetre, Evaristo felesége, María miatt robbant ki, és azóta a két férfi egyetlen szót sem váltott és nem találkozott. Martín számára azonban nem marad más választás, mint hogy őket valahogy kibékítse, mert Jacinta sajnálatos halála miatt csak ők ketten maradtak, akik segíthetnek neki tanulmányt írni a zikrilről.

Hogy kevés szereplővel, viszonylag szűk helyen játszodik a film, meg hogy lassan bontakozik ki a történet, azt több dologgal is sikerült ellensúlyozni. Az első persze az, hogy jó drámához méltóan nagyon gazdag az érzelemvilága, az olyan magától értetődőektől, mint Martín és Lluvia bimbózó szerelme (gondolom nem árulok el nagy spoilert azzal, hogy ha van egy fiatal srác meg egy hasonló korú fiatal lány a képletben, akkor azok össze fognak jönni), a családi kapcsolatokon át (adja magát Lluvia és a nagyapja kapcsolata ebben a kérdésben, de Martín is beszél a nagypapájáról, és hogy miatta lett nyelvész) annak a titoknak a súlyáig, hogy mire is haragudott meg ennyire engesztelhetetlenül Estuvio annyi éve (a mai filmes világban már elcsépeltnek hat egy ilyen "fordulat", az egyéb jelzőkről nem is beszélve, de kétségtelenül őriz a világtörténelem sok ilyen sztorit, főleg ennyire kicsi, szinte teljesen magukra utalt közösségekben). A "rejtély" megfejtésére tett kísérletek és a szűkös idő miatt (Isauro elég beteges, előre vetítve, hogy Martínnak gyorsnak kell lenni, ha sikerrel akar járni) amúgy is már-már olyan az egész, mint egy heist-mozi, csak itt nem egy széf tartalma lehet a végső jutalom, hanem egy jól kimunkált szakdolgozat, de még inkább egy régi ellentét feloldása. Plusz nem elfelejtendő, hogy maga a dzsungel, a természetközeli helyszín is hozzátesz a filmhez... de ez így együtt is csak a felszín és a dramaturgia.

Ezek is érdekesek voltak, de volt a háttérben két olyan téma, amikre kíváncsibb lettem az alapsztoriról olvasva, és amikkel -ha csak pár mondat vagy erejéig is- szerencsére foglalkozik is a film. Az egyik a nyelvek kérdése. Noha a zikril csak kitalált nyelv (bár azt olvastam, hogy sokat merít a rendező nagymamájának történetéből, aki szintén az utolsó használói közé tartozott egy nyelvnek), még ezt sem tudták úgy megalkotni, hogy ne találjanak hozzá ki egy egész kultúrkört (még ha az én ízlésemnek egy kicsit túl misztikusat is az "Összhangzattal"), mert a gondolkodás, a világról alkotott képünk, és annak kifejezése, a nyelv szoros és kölcsönös kapcsolatban állnak egymással. Nem lehet jól megtanulni anélkül egy nyelvet, hogy az ember ne próbálja megérteni a gondolkodásmódot is mögötte, nem csak amiatt, hogy hányféle szava van az eszkimóknak a hóra, hanem eleve amiatt, hogy egy nyelv használói hogyan helyezik el magukat a kifejezésmódjuk által térben és időben, vagy a többi emberhez képest, vagy hogy mire figyelnek jobban (nemrég néztem egy videót arról, hogy a spanyol nyelvben a "híd" hímnemű szó, míg mondjuk a németben nőnemű... és ennek bizony vannak kifejezésbeli lenyomatai is). Ez itt benne van abban is, ahogy Lluvia angolt próbál tanítani a kis helyi rádión keresztül, és abban is, hogy mik a céljai ezzel, abban is, ahogy a zikrilt az "erdő" nyelveként mutatják be, és abban is, hogy Evaristo mennyire felszabadult lesz attól, hogy végre a saját nyelvén beszélhet valakivel (és ahogy ezen keresztül kifigurázza Martínt, az a film legjobb és legpozitívabb jelenete volt nálam... és ezért is sajnáltam, hogy olyan lett a befejezés, amilyen). A másik gondolatkör meg a két öregúrhoz kapcsolódik, de sokkal általánosabban annál, mint hogy minden nyelvvel egy sajátos látásmód is elveszik a világból; nem, nekem ebben sokkal tágabban értelmezett dolog az, hogy egy ötven éves viszály, egy régi sérelem vagy egy gondolat megrögződése önmagában mennyi veszteséget, kárt is tud okozni az emberekben.

Mindig öröm egy olyan filmet találni, ami nem csak az alaphelyzetével tud összetett és izgalmas lenni, de több rétegben gondolatébresztő is. Sajnálnám, ha csak azért, mert egy vonatkozásában beleillik valamilyen mintába, azért rögtön el is legyen könyvelve "olyan" filmnek... de talán eleget írtam ahhoz minden másról, hogy ez ne így legyen.


8/10
.

.
The Expanse S5




A XXIV. század közepén, amikorra sok küzdelem után a saját jólétébe belekényelmesedett Föld, a függetlenedő kolóniaként sokáig ellenséges Mars és mindkettő alapanyag-ellátásáért felelős, emberileg kizsákmányolt Öv együtt megnyitottak egy átjárót közel másfél ezer meghódítható világra, akár egy új aranykor is eljöhetett volna... ha nem lennének a régi sérelmek. De vannak, és ezeknek egyetlen arca van, Marco Inaros, aki az Öv radikális mozgalmait egyesítve akarja megszilárdítani a saját hatalmát, nem kérve a Föld és a Mars láncos kutyájának szerepéből, ahogyan a Belsőkkel szövetkező övlakókat látja. Az előkészületei a támadásra eléggé a háttérben zajlanak ahhoz, hogy a sorozat főhősei, a Rocinante legénysége leginkább a személyes, leginkább családi ügyeivel legyen elfoglalva, amíg a Roci átesik a szükséges nagyjavításon...

Én akartam múltkor több személyes történetet, több hátteret... hát most aztán megkaptam. Annyit, hogy akár bele is fulladhattam volna, csak sajnos mindennek az lett az ára, hogy a szedett-vedettnek indult, a sok kaland és veszély során aztán szinte családdá kovácsolódó legénység tagjai kb. a világ négy sarkába szétszéledve intézik a saját kis ügyeiket... Ezeknek a párhuzamosan futó történetszálaknak viszont csak egy része zajlik azért, hogy a szereplők által összeszedett kirakósokból kirajzolódjon a nagyobb kép, egy újabb, pusztulást hozó összeesküvés; a cél inkább az, hogy addig is történjen mindenkivel valami, amíg Inaros felrúgja a kisasztalt. Holden még csak-csak összeszed morzsákat egy lehetséges támadásról a Tychon, amíg a Roci javítására vár, ahogy Bobby is rábukkan egy fegyvercsempész hálózatra, akik a szükségtelenné, és emiatt kevésbé felügyeltté váló marsi fegyverarzenált árusítják ki, mindezek az információk meg szokás szerint Avasarala kezében futnak össze, akit a politikai karrierje elismeréseként legutóbb bürokratának száműztek a Holdra, de még ezek is úgy el lettek nyújtva és szétaprózva, hogy az egész évad amúgy öt mondatnyi sztorijából is kettőt az utolsó rész utolsó öt percében sikerült "elmondani".

Az Expanse egyik jellegzetessége mondjuk mindig is az volt, hogy a cselekménye a nagyobb játszmák farvizén játszódott, ahol egy olyan magányos kis űrhajónak, mint a Roci, és vele a Holden-Naomi-Alex-Amos négyesfogatnak is szerep juthatott... de most annyira távol vagyunk a tömegektől, annyira mellékzönge minden, hogy nekem partra vetett halként vergődött csak ez az évad. Bármennyire is volt személyes indíttatású Amos útja a Földre, és bármennyire is utaltak vele arra, sugallták vele, hogy hogyan zilálódik szét a Föld civilizációs hálója alig pár óra alatt egy katasztrófa után, arra én nem igazán tudok The Expanse-ként tekinteni, ha mindennek a végén, az utolsó öt percben csap csak bele Holden kezébe azzal, hogy "Csá, megjöttem, és hoztam egy vendéget is", és tér vissza vele abba a közösségbe a sorozat, amiből szerintem óriási hiba volt kilépnie. Egyszerűen azért, mert aminek a végigkísérésére az évad fele szánva lett, vagyis Naomi, Marco és Filip kapcsolatának összegubancolására majd szétvágására, az még úgy sem ért meg ennyi időt, hogy egy családi kötelék kerül vele egy háborús helyzetben terítékre. Eközben Holdennek az évad második felében szinte semmi szerepe, ahogy Bobby és Alex is csak sodródnak vagy öt részig az űrben, Amos ugye lent kavar a Földön, és konkrétan még olyan karaktereknek is nagyobb szerep jut, mint Camina Drummer és az ő legénysége. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy az egyik főszereplőt úgy írják ki a sorozatból az évadzáróban, hogy azt még Frank Underwood is megirigyelné.

De még ilyen körülmények között sem mondanám, hogy nem adott volna semmit az évad... csak kevesebbet, mint eddig bármikor. Ha már ez a fő csapásirány, a drámában, a szereplők közötti kapcsolatokban is van lehetőség, csak arra kéne már rájönnie néhány rendezőnek, hogy nem attól lesz drámai valami, ha két ember egymás mellett ülve motyog maga elé, elrévedve közben a távolba, hanem akkor, ha érezni a tétjét egy döntésnek, vagy ha szenvedély van egy kapcsolatban. Anya és fia vitatkoznak arról, hogy ki kit hagyott el és miért, és ezt a kapcsolatot nem sikerült megtölteni annyi érzelemmel, mint amikor a közös mentorukról, Cynről van szó, és megint Caminát kell példaként hoznom, mert azt tették az egész évad alatt a leginkább átélhetővé, hogyan próbál lavírozni a fogadott családja iránti szeretete és az Inarosszal kapcsolatos undora és bosszúvágya között. Avasarala politikai játszmái is jók, annak az érzékeltetése is, hogy a Holdon mennyire mellőzöttnek érzi magát, ahogy az is, hogy vészhelyzetben mégis mindenki tőle várja a megoldást. Annyit azért hozzá kell tenni, hogy a The Expanse azért is volt mindig nehezített pályán, mert sok múlik a színészeken, és hát... azt továbbra sem lehet mondani róla, hogy Oscarra méltó alakításokat láthatnánk. És bár nincs sok belőle, az akciók is tetszettek, az űrcsaták, a támadások képei, és ezzel együtt jól épül az a feszültség az elején, ahogy az Inaros által előkészített terrortámadás egyre közelebb kerül.

Ahhoz képest, hogy a SyFy lett hírhedt arról, hogy ontja magából a B-kategóriás gagyit, nekem az Amazonos váltás jelentett egyre határozottabb törést a The Expanse történetében és hangulatában. A hírek szerint a következő, a hatodik évad lesz az utolsó... nem mondom, hogy pillanatnyilag ezt tudnám annyira sajnálni, mint amikor a harmadik évadról terjedt el ugyanezt.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
The Expanse S5

A hírek szerint a következő, a hatodik évad lesz az utolsó... nem mondom, hogy pillanatnyilag ezt tudnám annyira sajnálni, mint amikor a harmadik évadról terjedt el ugyanezt.

6,5/10
.

Köszi. Miután ez is rajt van a soha véget nem érő listán, most már tudom, hogy megváérom az utolsó évadot és majd egyben nézek hatot.

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
The Expanse S5

A hírek szerint a következő, a hatodik évad lesz az utolsó... nem mondom, hogy pillanatnyilag ezt tudnám annyira sajnálni, mint amikor a harmadik évadról terjedt el ugyanezt.

6,5/10
.

Köszi. Miután ez is rajt van a soha véget nem érő listán, most már tudom, hogy megváérom az utolsó évadot és majd egyben nézek hatot.

Ennek örülök, hogy még nem vettem el tőle a kedved .

Te a sci-fikkel engedékenyebb vagy, szerintem neked jobban bejönne, de abban majdnem biztos vagyok, hogy Avasaralát például utálnád .

.

Niwrok írta:

.
Manhunt S1 - UNABOMBER


... de egy kicsit azért zavart, hogy James szinte népmesei hősként került itt bemutatásra, akinek nem is az Unabomber volt a fő ellenfele, hanem az FBI-os főnökei és a bürokrácia.

James ugyanis már a nyomozás során is megszállott volt, teljesen háttérbe szorítva a családot és a magánéletét, de szép lassan adagolva azért sejtetni engedik, hogy Jamesnek ez az alaptermészete, és sokszor előbb látjuk a romokat, amik az ügynök útját szegélyezik, mint hogy megismernénk, miért is zuhant be a fickó annyira, hogy alig két év után az FBI-nak egy erdei kunyhóba kell a kvázi vadon élő Fitzgerald után menniük.

Vajon milyen fogadtatásra találnának ma, amikor egyre kevesebben hisznek például abban, hogy a Google és a Facebook cuki cicás videók megtalálására és megosztására szolgál leginkább, viszont egyre többen abban, hogy a Föld lapos?


8,5/10
.

Engem nem kicsit zavart, azon szurkoltam, talán Fitz elküldi valamikor a p*csába a két főnökét...

Köszi az ajánlást, tényleg jó volt, magára a témára (levélbombák) talán még emlékszem is, de semmi konkrétum nem maradt meg bennem az ügyről 1997-ből. Azt a kiáltvány szívesen támogatom én is, és végig az motoszkált a fejemben, hogy ehhez minek kellett embert ölni - bármennyire is állította magáról Ted, hogy nem bolond, szerintem simán az...

Izgalmas, hangulatos kis sorozat, tökéletesen beleillik az America Crime Strories illetve az A cinkos/Félelmetes nap történetekbe.


.