Niwrok írásai 2.0

.
Okja



(film)   - Ez histórikus!
(én)     - Nem, ez hisztérikus...


Talán az egyik legmegosztóbb film az elmúlt években errefelé a Snowpiercer volt, a jégvilágban robogó, poszt-apokaliptikus vonat, aminél a társadalomkritika és annak szimbólumai mindenkinél eltérő mértékben fértek bele a sajátos forradalom keretei közé. Joon-ho Bong új filmje hasonló témákat feszeget, ezúttal az élelmiszeriparra kiélezve... de ami a látványt és a cselekményt illeti, ha lehet, még kevésbé fogta vissza magát...

A Mirando vállalat az új igazgató, Lucy vezetésével radikális változtatásokkal igyekszik javítani a cége renoméján, ami élelmiszeripari vállalatként génmanipulációval, kizsákmányolással, az állatok jogait semmibe vevő feldolgozási módszerekkel és a kapzsiságával vált hírhedté. Ennek keretében egy frissen felfedezett állatfaj, a világ élelmezési és környezeti krízisét jelentősen javítani képes "szupermalac" lehetőségeit akarják vizsgálni. A "szupermalac" minden eddigi állaténál kisebb ökológiai lábnyoma és tetszetős külleme remek alap egy reklámkampányra, melynek része, hogy versenyt rendeznek a világ 26 régiójából kiválasztott gazda között, és akinek tíz év gondozás után az állatát kiválasztják, annak óriási díjat adnak át a Mirando nagyszabású ünnepségén. Köztük van egy öregember is, aki az alig öt éves lányunokájával él egy Korea hegyei között eldugott kis házban. A tíz év elteltével egy kutatócsoport járja körbe a gazdákat, köztük a koreai helyszínt is, ahol az Okjának elnevezett szupermalac és a vele együtt tinivé cseperedő Mija boldog gondtalanságban töltötték az eltelt időt. A nagypapa ezalatt mindvégig titkolta, milyen tervei is vannak a kutatóknak Okjával, és amint ez Mija tudomására jut, mindent megtesz annak érdekében, hogy megszabadítsa egyetlen barátját a neki szánt sorstól, akár egyetlen kislányként is szembeszállva egy globális vállalattal... ami elsőre elég esélytelennek tűnik, de Mija ebben nem várt segítőket kap...

Mintha csak önmagában testesülne meg, Bong is a Mirando koncepcióját kívánta az Okjával megvalósítani: képmutatással és illúziókkal eltakarni a defektusokat, hogy szinte az alapjaitól kezdve minden korhad és rohad. A film megpróbál olyan kényelmetlen témákat feszegetni, mint a legkevésbé sem fenntartható húsipar kérdései, az előállítástól elkezdve egészen azokig az emberekig, akik nem tudják, de nem is akarják tudni, hogy milyen utat jár be egy szelet hús, amíg ők azt tálcázva-fóliázva megveszik a szupermarketben. De mindezt a stáb beletömködte egy kvázi mesejáték keretei közé, sok, humornak álcázott blődséggel, nehogy bárki szórakozásában korlátozva legyen. Ezt már rögtön a Mirandos bevezetőt követő fél órában sikerült csúcsra járatni, amiből húsz perc arra megy el, hogy ez a vizilómalactehén össze-vissza hömbölödik, még akkor is aranyosnak próbálják eladni, amikor folyik a taknya meg a nyála, esetleg szarik, és egyben mindenféle veszélyes kalandokkal és összeborulásokkal próbálják azt is érzékeltetni, hogy Mija és Okja mennyire összenőttek a tíz év alatt. És ezzel csak pár perces szakaszokra állnak le a filmben, csak egy-egy kiszólás erejéig, egyébként meg megy az állatvédők új generációjának, az A.L.F.-nak a bénázása, az előkészületek a hülye parádéra, vagy éppen a gyárlátogatás egyesek számára talán kiábrándítónak ható képei (én speciel eddig is tudtam, hogy a csirke nem magától esik szét alkotóelemeire, ahogy azt is, hogy a legtöbb "tanyasi" csirke a kurkumától sárga, és nem azért, mert egész életében a virágos mezőn labdázott a többi baromfival). Nekem meg éppen ezek jöttek be a legjobban (az a "fordítási hiba" például remek volt), mert ebből is látszott, komolytalanul előadni egy komoly témát még lehet jó szatíra, de elkomolytalankodni még a komoly témákat is csak idétlenséget szül.

A kevés apróbb pozitívum mellé igazából csak a színészek miatt tudok egy piros pontot beírni. A mellékszerepek között is akad egy-két kedves ismerős, Shirley "Hisztis Myrthil" Henderson, Steven "Glenn" Yeun, és a mindig profi Paul Dano is közéjük tartozik, de azon kívül, hogy szinte minden szereplő magas fejhangon beszél, senkivel nem volt nagyobb bajom. Ez meg úgy tűnik, az ázsiai filmek egyik velejárója, hogy a szereplőknek muszáj úgy tenniük, mintha most léptek volna ki egy rajzfilmből. Ezüstérem jut csak Tilda Swintonnak, hiába kellett kettős szerepben is helyt állnia a Mirando-ikrekként, de ő például szerintem ugyanúgy túlzásba esett, mint a Snowpiercerben; pszichopata üzletasszony helyett inkább tűnt mesébe illőnek, skizofrén boszorkányként. Aki viszont magasan az aranyat nyerte, az Jake Gyllenhaal, aki elég beleéléssel tudta játszani a kék forrónaciban feszítő, Pampalini-szerű Wilcoxot ahhoz, hogy egyszerre visszataszító, és mégis rettenetesen vicces is legyen egyszerre.

Az Okja leginkább a 101 kiskutya és a King Kong génmutációs keveréke, ami az elcsépeltebb mondanivalóban, az ötlettelenebb szimbólumokban, az őrültebb megvalósításban és a ripacsabb karakterekben is csak visszalépett az elődjéhez képest, és mindezt egyedül azzal próbálja kompenzálni, hogy Mija és Okja is "cuki". Akinek ez elég, az biztos jól fog szórakozni, de én ennél többet várok egy filmtől, mert ezt megkapom akkor is, ha kimegyek egy tanyára kismalacokat meg bocikat simogatni, és ott játszok az "étellel".


4,5/10
.

Niwrok írta:

.
Okja

A kevés apróbb pozitívum mellé igazából csak a színészek miatt tudok egy piros pontot beírni. A mellékszerepek között is akad egy-két kedves ismerős, Shirley "Hisztis Myrthil" Henderson, Steven "Glenn" Yeun, és a mindig profi Paul Dano is közéjük tartozik, de azon kívül, hogy szinte minden szereplő magas fejhangon beszél, senkivel nem volt nagyobb bajom. Ez meg úgy tűnik, az ázsiai filmek egyik velejárója, hogy a szereplőknek muszáj úgy tenniük, mintha most léptek volna ki egy rajzfilmből. Ezüstérem jut csak Tilda Swintonnak, hiába kellett kettős szerepben is helyt állnia a Mirando-ikrekként, de ő például szerintem ugyanúgy túlzásba esett, mint a Snowpiercerben; pszichopata üzletasszony helyett inkább tűnt mesébe illőnek, skizofrén boszorkányként. Aki viszont magasan az aranyat nyerte, az Jake Gyllenhaal, aki elég beleéléssel tudta játszani a kék forrónaciban feszítő, Pampalini-szerű Wilcoxot ahhoz, hogy egyszerre visszataszító, és mégis rettenetesen vicces is legyen egyszerre.

Az Okja leginkább a 101 kiskutya és a King Kong génmutációs keveréke, ami az elcsépeltebb mondanivalóban, az ötlettelenebb szimbólumokban, az őrültebb megvalósításban és a ripacsabb karakterekben is csak visszalépett az elődjéhez képest, és mindezt egyedül azzal próbálja kompenzálni, hogy Mija és Okja is "cuki". Akinek ez elég, az biztos jól fog szórakozni, de én ennél többet várok egy filmtől, mert ezt megkapom akkor is, ha kimegyek egy tanyára kismalacokat meg bocikat simogatni, és ott játszok az "étellel".


4,5/10
.

A színészekre a Snowpiercerben sem lehetett panasz... nem tudom, ha nem mondod, hogy van ilyen, nem is tudtam volna meg, így viszont egy újabb megnemnézésre ítélt darab, amiről tudok...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Okja

Az Okja leginkább a 101 kiskutya és a King Kong génmutációs keveréke, ami az elcsépeltebb mondanivalóban, az ötlettelenebb szimbólumokban, az őrültebb megvalósításban és a ripacsabb karakterekben is csak visszalépett az elődjéhez képest, és mindezt egyedül azzal próbálja kompenzálni, hogy Mija és Okja is "cuki". Akinek ez elég, az biztos jól fog szórakozni, de én ennél többet várok egy filmtől, mert ezt megkapom akkor is, ha kimegyek egy tanyára kismalacokat meg bocikat simogatni, és ott játszok az "étellel".

4,5/10

A színészekre a Snowpiercerben sem lehetett panasz... nem tudom, ha nem mondod, hogy van ilyen, nem is tudtam volna meg, így viszont egy újabb megnemnézésre ítélt darab, amiről tudok...    

Tehetek én róla, hogy lassan szívesebben fogadod azokat a filmajánlóimat, amiket nem kell felírni a Listára !

.

Niwrok írta:

Tehetek én róla, hogy lassan szívesebben fogadod azokat a filmajánlóimat, amiket nem kell felírni a Listára     !

.

Tehetek én róla, hogy mostanában ilyen... hmmm... szarokat nézel???  

Egyébként meg... Aronofsky, Snowpiercer... csupa vonzó hivatkozási pont, nem?

.
Stranger Things S1




Két okból sem kell nagyon írnom erről a sorozatról a történet szempontjából. Az egyik az, hogy már bő egy éve olvashattatok itt a Stranger Thingsről, de nekem mostanra sikerült csak pótolni. A másik, hogy azzal azért nem lehet vádolni, hogy túl eredeti ötleteket dolgoznának fel benne... de ahogy teszik, az megérdemli az elismerést.

Az ötletgazdák, az írás-rendezés jelentős részét is a kezükben tartó Duffer-tesók ugyanis soha egy pillanatra sem tagadták -nem is tudták volna-, hogy két fő inspirációjuk volt a sorozat megalkotásánál: Stephen King és Steven Spielberg. Alig pár héttel az Az mozis bemutatója után amúgy is adja magát az összevetés, amikor megint csak a természetfelettivel kalandokba és veszélybe keveredő tizenévesek alkotják a történet gerincét, még pontosabban egyikük eltűnése és az ő megkeresése, amiből kialakul egy mentőakció, de aki kicsit jobban ismeri King életművét, találhat más visszaköszönő elemeket, például nekem folyamatosan az Álomcsapda járt az eszemben, ahogy a különleges képességekkel bíró El bemutatásra került. Szintén El az, aki miatt az ST az E.T.-vel is szoros rokonságot mutat, akár csak a szaltózó furgonra, vagy az álruhás-parókás jelenetre gondolva. Így áll össze az újabb "lúzer" banda, akik a barátjukat keresve egy másikat találnak, egy elég furán viselkedő, a beszédét alig pár szóra korlátozó lányra bukkanva, akit befogadva gyorsan kormányügynökök és a közelben titkos kísérleteket folytató tudósok kereszttüzében találják magukat, miközben a szomszédaikból, ismerőseikből egyre többen válnak érintetté a bujkálásban, menekülésben és a küzdelemben... de csak úgy PG-13 módon.

A hangulatáról viszont nagyon szívesen írok, még ha ebben sem tudok olyan sokat hozzátenni a "kolléga" élménybeszámolójához. A hivatkozásokat látva sejthető, hogy a 30-as éveik elején járó Dufferék visszanyúltak az említett filmek korszakába, egyben a saját gyerekkorukba, és teleszórták annak díszleteit, párbeszédeit filmes relikviákkal, utalásokkal (1983-ban érthető módon ezek legnagyobb része a Star Warshoz kötődik), és mellé sikerült olyan soundtracket összeállítani, amely dalok még ma is jól hangzanak. A kertvárosi családi idill képeinek, a pincében a sokak általában ferde szemmel nézett szerepjátékokkal töltött órák jeleneteinek megidézésével, az iskolai rivalizálásokkal, csúfolódásokkal, klikkesedéssel, és még a többi eszközzel sikerült egy olyan korrajzot alkotni, amiből semmi nem lóg ki; amiben nincs sem hiányérzet, sem túlzásba vitt dolog. Persze nem a realizmus volt a lényeg, sokkal inkább a fenti filmekben használt stíluselemek tisztelettel felhasználása. De azért nem csak a múltba merengés határozza meg a sorozat hangulatát, hanem például a bonyodalmak forrását jelentő furcsa világ, az Upside Down, ami ma leginkább párhuzamos valóságnak mondanánk (egy olyan dimenziósíknak, ami egy sötét, rothadó tükörképe a mienknek), aztán meg mindazok a dolgok, amiket az ügynökök a tevékenységük elfedésére, titokban tartására használnak.

Amit még mindenképpen figyelembe ajánlanék, azok a remek karakterek, illetve a hozzájuk kapcsolódó alakítások. A kedvencem ebből a körből Joyce volt, akit a mostanában elég kevés filmben látható Winona Ryder testesít meg, és aki olyan átéléssel hozza a nem kicsit hisztérikus, de a fiáért nem csak a tűzbe, de a józan ész határain is bőven túlra menő anya reménykedését, amit nem tudtam nem szeretni... az az egész koncepció a fényfüzérekkel, karácsonyfa-izzókkal zseniális volt, nálam a film csúcsát jelentette. Érdekes volt Jim, a sheriff figurája is (David Harbour személyében), akit egy kis személyes drámával próbáltak közelebb hozni a nézőhöz, de miközben egy megkeseredett zsaruról van szó, egyben az ő elszántsága, kíváncsisága is kell hozzá, hogy ne fulladjanak már az elején kudarcba az események... ezen túl pedig hozzá kötődik az egész évad simán legdurvább jelenete (a bonctermes). Nagyon jók voltak mellettük a kölykök, mindegyik a saját mentalitásával (a Vezető, a Realista és az Udvari Bolond (aki folyton a hasára gondol, de nagy igazságokat is tudott mondani)), és mindegyik a maga kis defektusával, hogy mintha nem lenne elég a kalamajka, még a kamaszkor küszöbén átlépéssel is kénytelenek legyenek kicsit elbajlódni. Mondhatnám tovább is, de a legtöbb epizódnak jó ritmusa, gördülékeny cselekménye volt, pár nem is az, hogy "vontatott", de azért elég komótos szakasszal. Az egy, amit a főbb szálak közül kicsit gyengébbnek találtam a többihez képest, az Nancyé volt; hiába kellett az ő és Jonathan tapasztalata, kis bosszúvággyal vegyült bátorsága is a végső leszámoláshoz, aztán meg Steve felbukkanása, nekem sok volt az odáig vezető középiskolás civakodás.

Szóval aki a 80-as években nőtt fel -még ha itt, a keleti blokkban ennek más is volt a hangulata-, és még nem látta ennyi idő után sem, azért bőséggel találhat olyan dolgokat a Stranger Thingsben, amire nosztalgiával gondolhat vissza az amúgy kellemes szörnyes-kormánykísérletes alapsztori keretei között. Egyébként is bárkinek jó szívvel ajánlom a minősége és a hangulata miatt. Aki pedig már túl van az első évadon, annak talán jó volt ez emlékfrissítésre, mert hamarosan jön a folytatás... konkrétan ma este   .


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Stranger Things S1



Két okból sem kell nagyon írnom erről a sorozatról a történet szempontjából. Az egyik az, hogy már bő egy éve olvashattatok itt a Stranger Thingsről, de nekem mostanra sikerült csak pótolni. A másik, hogy azzal azért nem lehet vádolni, hogy túl eredeti ötleteket dolgoznának fel benne... de ahogy teszik, az megérdemli az elismerést.

Szóval aki a 80-as években nőtt fel -még ha itt, a keleti blokkban ennek más is volt a hangulata-, és még nem látta ennyi idő után sem, azért bőséggel találhat olyan dolgokat a Stranger Thingsben, amire nosztalgiával gondolhat vissza az amúgy kellemes szörnyes-kormánykísérletes alapsztori keretei között. Egyébként is bárkinek jó szívvel ajánlom a minősége és a hangulata miatt. Aki pedig már túl van az első évadon, annak talán jó volt ez emlékfrissítésre, mert hamarosan jön a folytatás... konkrétan ma este   .


8,5/10
.

Ugye, ugye? Én mondtam... el is felejtettem, hogy még nem láttad, örülök, hogy tetszett. Amint lesz az új évadhoz felirat, rögtön rávetem majd magam...

.

R2-D2 írta:

Stranger Things S1

Ugye, ugye? Én mondtam... el is felejtettem, hogy még nem láttad, örülök, hogy tetszett. Amint lesz az új évadhoz felirat, rögtön rávetem majd magam...

Azért a folytatás megint olyan dolog, amivel kapcsolatban apróbb fenntartásaim vannak   . Az első évad egy kerek egész, és bármennyire is csináltak amolyan kis átkötéseket a Twin Peaks utalással meg a csigákkal, ugyanazokat a trükköket már nem lehet ellőni még egyszer. A kérdés az, hogy ezeken az alapokon megáll-e egy új sztori, főleg ha -ahogy olvasni lehetett róla- Elt is vissza akarják hozni.

.

.
Fűrész: Újra játékban / JigSaw




A 2000-évek meghatározó horrorfilm-sorozata egyértelműen a Fűrész volt. 2004-es indulását követően írói-rendezői éves rendszerességgel bonyolították ill. nyújtották a hol morális elvek alapján, hol bosszúból, hol elcseszett pszichológusként vagy éppen társadalomkritikusként gyilkoló John Kramer történetét, aminek az sem tudott gátat szabni, hogy a széria főszereplője a negyedik részt már a boncasztalon tölti. A nézők többsége szép sorban el is engedte a Fűrészt, a második rész után egyre szükségtelenebbnek tartva a futószalagos gyártást, de azért akadtak páran -köztük én is-, akik ugyan nem állandó lelkesedéssel, de várták az újabb és újabb trükköket, keresztutalásokat, átkötéseket, szereplőket és történetszálakat, amik mindig hozzátettek valamit a Nagy Egészhez, a Fűrész-mítoszhoz (nekem például a hatodik rész még talán jobban is tetszett, mint a stílusteremtő első). Mindezt azért mondtam el, mert ugyan a sokadik utolsó rész óta eltelt hét év, ami alatt simán felnőtt egy generáció, akiknek a Fűrész név amúgy nem sokat mond (de bőven el tudom képzelni, hogy olyanok is megnézik majd, akik az első idején még éppcsak megszülettek...), így pedig önmagában az volt az elsődleges kérdés, hogy a nosztalgiázáson és az abból kisajtolható pénzen kívül másért is érdemes volt-e leporolni a kellékraktárat, vagy tudnak-e az eddigiekhez eleget hozzátenni, hogy az új nézőknek ne csak 90 perc csapdában vergődős mészárszék legyen a film.

Évek teltek el a film szerint is azóta, hogy John Kramer és a segítői utoljára hallattak magukról, de a tetteik nem múltak el nyomtalanul, sem rendőrségi, sem rajongói körökben. Amikor aztán egy bizarr hullát találnak egy hídról lógva, a nyomok nem csak arra engednek következtetni, hogy valaki Kramer stílusában, az ő motívumait (például a bőrből kimetszett kirakósdarabot) felhasználva követte el a gyilkosságot, de egy megtalált hangfelvétel alapján -minden józan észnek ellentmondva- arra is, hogy azt maga Kramer követte el, és hogy új játék indult, aminek még négy ember a résztvevője. Az ügyet megkapó nyomozó, a boncoló orvos és annak asszisztense együtt próbálnak a dolog végére járni, lehetőleg azelőtt, hogy minden áldozatot elérné a végzete.

A nyomozás jelenti így az egyik cselekményszálat, részemről sajnos a fontosabbikat. Nem is csak azért "sajnos", mert ez leginkább azt jelenti, hogy látványos hülyeségekkel próbálják előadni itt a technikai bravúrokat (dettó, mint az egyre idegesítőbben elburjánzó Helyszínelők-sorozatban), lézervágókkal, DNS-fóliákkal meg disznószar-analízissel, hanem a szereplők szempontjából is. Miközben egészen érdekes kapcsolatokra derül fény az egyes karakterek között, hogy honnan ismeri egymást a nyomozó, a rendőrségi lótifuti meg a doki, ki milyen terheket, múltat cipel, vagy éppen hogy ki mit gondol a másikról, ott van köztük Eleanor, aki egyszerre bántóan sablonos az összes csicsa ellenére is (sőt, éppen azok miatt, mert minden sorozatban így képzelik el a laborosokat és a háttérszemélyzetet Greg Sanders óta), közben meg annyira erőltetett minden megmozdulása a Fűrészes utalások megteremtéséhez, hogy az már fájt. Lassúbb, finomabb módszerekkel, több rávezetéssel ez sokkal jobban működött volna, mivel azonban a cél az lehetett, hogy 91 percbe mindent fel kell idézni, ami csak korábban történt és köze lehet a mostani ügyhöz, de közben az új nézőknek se legyen nyomasztó, hogy nem ismerik olyan behatóan az előzményeket, és a nyomozásnak is pörögni kell, ezért behajigálnak egy-egy mondatot, tárgyat, de azok többsége légből kapott és a semmibe vezet. Pedig ha volt eddig előnye a sokadik folytatásnak is, az az átgondoltság volt, és ez erre a mostanira nem igazán jellemző.

Hasonlóan felemásra sikeredett a csapdás szakasz. A kezdetben öt áldozat útját szokás szerint végigköveti a film a kábulattól kezdve, ahogy tudatára ébrednek a láncnak, a nyakörvnek és a vödörnek a fejükön... és már itt elkezdődnek a bajok. A Fűrésznek persze mindig volt némi házibarkács hangulata, de attól még volt ez annyira feszült, hogy a nézőnek nagyon fel se tűnjön, és főleg nem ment át ez komikusba. Itt viszont egy-egy kellék, de leginkább a bohócszerűen vergődő Ryan, később meg az egész gabonasilós jelenet egyszerre gagyi és nevetséges is, ott látszik leginkább, mennyire harmadvonalasok is azok a színészek, akiket sikerült erre a filmre megnyerni. Szintén hiba volt az időtényező, amikor is pár percig vijjognak a körfűrészek, húsba vágnak a drótok és az emberek pánikolnak, ami ugye hozzátartozik egy ilyen filmhez, viszont kényszer és időtényező híján egy-egy csapda között ellaposodik, unalmassá válik a várakozás a következő vérfröccsre, amit a lelkizés és a vallomások is csak részben tudnak kitölteni (a sok személyes kötődés mellett például nekem elsikkadt, hogy Ryan miért kerül a történetbe). És nem csak itt érhető tetten az időzavar, hanem a kellékekben is (kapásból az Insidious 3. jutott eszembe, ott ugyanennyire nem tudtak következetesek lenni), de még inkább a cselekmény menetében, ami ilyen formában sokkal kevésbé a szereplők manipulációjáról szól, mint a nézőkéről, és minden érdekessége ellenére talán ez befolyásolta legjobban a filmélményt... negatív irányba.

Hangulatra nekem az jött le, hogy a Jigsaw inkább a sztori "kirakós" részét helyezi előtérbe a sztorinak -bár nem nélkülözi az eszetlen trancsírozást sem-, amitől hiába a sok motívum, amivel most is bővíteni akarták a Fűrész-univerzumot, sokkal inkább tűnik ez egy rajongói filmnek, egyben tárlatvezetésnek a korábbi részek kellékei, sztorielemei között. Az író-rendező Spierig-páros láthatóan otthon van a Fűrész-filmek apró részleteiben, de ettől még nincs tapasztalatuk benne, hogyan kell egy olyat összerakni, főleg amiben ennyi mindent kell összegyúrni, így megrekedtek a kissé kontár utánzás szintjén... de igazságtalan lennék, ha nem tenném hozzá, hogy a puskás jelenet például bravúros volt, az adta vissza messze legjobban az egész Fűrész-hangulatot, szellemiséget. Viszont ugyanettől sokkal inkább hajlamos a forgatókönyv nyomokat, utalásokat elszórni, akár csak úgy is, hogy ami megtörténni látszik, az egyszerűen nem történhetett meg (sokszor nem túl jól, de megteszi), így rávezetve a nézőt a későbbi csavarokra, amik eddig is a sorozat fő védjegyét adták. Leszámítva az egy-két ötletesen hamis nyomot (pl.: a motorbalesetes fickó személyét) ezt inkább az új nézők tudják talán élvezni, a többieknek szerintem azok ismétlés-jellege miatt nem sok meglepetés lesz benne, mert mindent láttak már korábban, csak újra lett fazonírozva. Ott marad a megelevenedő nosztalgia...

Így részemről ez Kirakós filmnek jobb volt, mint Fűrésznek (amihez utóbbi amúgy is inkább csak hátterül szolgál, mint hogy szervesen kapcsolódna hozzá), de mindkét vonatkozásában túl sok kisebb-nagyobb hibája van ahhoz, hogy egyben jónak is tartsam.


6,5/10
.

.
Wheelman




A bostoni éjszakában a Sofőr (értem én, hogy ezeknek mindig nagyon titokzatosnak kell lenni, meg most még külön poént is csinálnak belőle, de én már eléggé unom, hogy egy "Sofőrnek" ritkán van rendes neve, ami nélkül nehéz írni róla ...) új megbízására készül. A közvetítője által szerzett -és nem mellesleg az adóssága törlesztésére szolgáló- meló során két fickónak kell segítséget nyújtania egy bankrablásban, aztán a pénzzel együtt elvinni őket -persze a zsarukat lerázva- a megjelölt helyre. Rutinmunka. Hogy mégsem lesz az, arról a rablás közben kapott telefonhívása gondoskodik, amely során az ismeretlen hívó közli, hogy ha a Sofőr nem hallgat rá, nem teszi pontosan azt, amit mond, akkor a visszaérkező bankrablók a munka végeztével agyon fogják lőni. A Sofőrnek mindössze másodpercei vannak dönteni, hogy a telefonálónak hisz-e, hátrahagyva a társait, ezzel magára haragítva őket és a megbízót, vagy nem, kockáztatva, hogy igazat mond... És mindez csak az első lépés, döntés és telefon az estét meghatározó események láncolatában.

Ahol csak olvastam emlegetni ezt a filmet, egy összehasonlítási alap került elő mindenhol, és ha olvastátok, amiket mi írtunk róla, vagy láttátok mostanában akár már tévében is, talán nektek is eszetekbe jutott a Locke. Nem ahhoz hasonló drámaként persze, de a szinte végig egy autóba bezárt, arra korlátozódó perspektíva, és a többnyire csak a lebonyolított telefonokon keresztül megismert és alakított háttér és cselekmény egyaránt megvan kapcsolódási pontként. Így kerülnek be a történetbe az újabb és újabb szereplők, legtöbbször csak a hangjukon keresztül, akik még mélyebbre nyomják Sofőrt az elcsesződött meló jelentette, egyre fojtogatóbb fostengerben, vagy éppen valamifajta kapaszkodót, esetleg kiutat jelentenek neki, amikor összecsapni látszanak a feje felett a barna hullámok. Így egyfelől a bizonytalanságból eredő feszültség lett a film fő hangulati eleme, aminek egyre inkább személyes vonatkozásai is lesznek, másrészt jó a váltakozás is a párhuzamosan zajló ügyekben, például hogy Sofőr 13 éves lányának pont most jut eszébe felpörgetni önnön kamaszodását.

De azért az események is nagyobb tempóra kapcsolnak, ha már egyszer autós akciófilmről van szó, és abból a szempontból is sok pozitívumot lehet sorolni. Bár lehetett már látni szebb, intenzívebb utcai autós üldözéseket, lövöldözéseket, egy-két snittben sikerült emlékezetesebbeket produkálnia a stábnak. Külön jó, ahogy az este eseményei egymásra is hatnak, és bármilyen kihaltak is az éjszakában az utcák, azért önmagában is akad rajta veszélyforrás (például az utcai bandák képében), főleg ha valaki a szokásosnál idegesebb is, mert éppen az életéért küzd. És ez nem csak Sofőrre igaz, nekem például messze a film legjobb jelenete volt Clay-é, akár a durvaságára, akár a következményeire, akár a sarokba szorított ember viselkedésének mintáira gondolva. Mindehhez pedig egyben a főszerepre Frank Grillo remek választás volt, hiszen már nem egy moziban bizonyította, hogy illik hozzá ez a szereptípus, a Purge: Anarchy-val meg azt is, hogy akár egy egész ilyen filmet is el tud vinni a hátán.

A Wheelman keretében Jeremy Rush jó karakterekkel és a lehetőségekhez mérten fordulatos történetvezetéssel dobta fel az amúgy más filmekben gyorsan lefulladó autós üldözéseket. Olvastam olyan kritikát, amiben a film kapcsán morális kérdéseket is emlegettek, de én ilyet nem nagyon találtam, viszont nagyobb mélység nélküli akciófilmként is kellemes szórakozás volt.


8/10
.

.
Thor: Ragnarök / Thor: Ragnarok




"Ez egy kör, de nem akármilyen kör, hanem egy agyament kör. Egy kör, aminek az egyetlen értelme, hogy semminek nincs benne értelme."

Nem lehet könnyű dolga annak, aki most akár nézőként, akár rendezőként bele akar vágni egy Bosszúállók Marvel-moziba. Ennyire közel az Infinity Warhoz, a minden eddigi eseményt, az elmúlt tíz évet (amúgy hihetetlen, hogy ennyi film után ez még csak tíz éve kezdődött) magába olvasztó, monumentális filmhez, amikor már ezernyi szál köti össze a karaktereket és a történéseket, igazi kihívás ezeket összefogni. Az egyik utolsó lépcsőfokot, a Thor 3.-at megkapó Taika Waititi talán éppen ezért is úgy döntött, esze ágában sincs ezzel fárasztania magát vagy a nézőket, és inkább beröffenti a diszkófényes-pezsgőfröcskölős baszatáskát, hogy utoljára még legyen egy kis felszabadultság, mielőtt a sorozat belefejel a pusztulás és a kérlelhetetlen elmúlás fekete mélységébe Thanos marka által.

Azért a stáb szerencsére nem próbált meg teljesen elszakadni attól, ami az MCU alapvető lényege, de túl sem bonyolította. A képregényfilmek ritkán szólnak másról ugye, minthogy a világ sötétségének bugyraiból kiemelkedik valami gyilkos és veszélyes, általában világuralmi törekvésekkel, aminek a közjó érdekében vesznie kell, esetleg kombinálva valami gyilkos és veszélyes tárggyal, amivel a birodalmak leigázása biztosítható, és amiért a Föld hősei versenyt futnak. Az aktuális "gyilkos és veszélyes" a Cate Blanchettként testet öltő Hela, aki ugyan a haja fazonírozásán, a halállal fenyegetésen és a csípőbillentős pózokba beálláson kívül sokat nem csinál, de legalább jelenlétével is mesél Odin mocskos kis titkairól (a mennyezet lebontása talán a film legjobb jelenete), amit az öreg király szégyenében és képmutatásában sikerrel törölt ki még a Kilenc Birodalom kollektív emlékezetéből is, és ez egy jó eleme volt a filmnek. Hasonlóan bejött nekem az, ahogy bármilyen messze is esik Asgard a Földtől, azért megtették a szükséges átkötéseket az eddigi részekkel, néha olyan semmitmondó geg-sorozatként előadva, mint Dr. Strange epizódszerepével, néha meg olyan frappánsan, mint a Thor 2. (akinek már nem lenne meg, az hogy zárult, előzékenyen kapunk egy emlékfrissítő színdarabot, igazi sztárparádéval   ) vagy az Ultron kora esetében (ha már az nem derült ki, hogyan került az előzetesben is benne levő Hulk éppen a "megfelelő" helyre, legalább az igen, hogy honnan). Mindenesetre a hosszú útról, nehéz küzdelemből épp csak hazatérő Thor nem bír el az Odin által is csak megfékezni tudott Helával, az első ütközetük -még úgy is, hogy Loki ezúttal a bátyó segítségére van- Thor csapdába esésével zárul, amiből a Villámok Istenének mindenáron szabadulnia kell, ha meg akarja menteni a népét. Mint kiderül, ennek a sok nehézséggel szegélyezett hazaútnak például sarkalatos pontja az, hogy egy űrhajóval át kell repülni egy galaktikus méretű seggen... aha, egy seggen, sőt, "A" seggen, jól olvastad.

Ezen a ponton talán érdemes egy kicsit utánamenni, hogy ki is ez a Taika Waititi. Hollywood új mániája, hogy a kiöregedő vagy éppen inkább a tévé felé forduló rendezői helyére fiatal, kvázi elsőfilmes tehetségeket találjon, akik esetleg már összehoztak valami széles (el)ismertségű produkciót a saját zsebükből vagy kis költségvetésből, és hozzájuk vágnak százmilliót, hogy akkor nesze, duplázd meg. Waititi a Thorra kiválasztásakor leginkább még csak a Hétköznapi vámpírokat, azaz a lakótársként együtt élő vámpírok életébe betekintést engedő komédiát tudta letenni az asztalra, ami alapvetően nekem is tetszett, de éppen ezért fogadtam kétkedve, amikor hallottam az új-zélandi rendező és a Marvel együttműködéséről. Utólag már jól látszik, az ottani karakterét nem tudta megtagadni, bár azt sem mondom, hogy teljesen meg kellett volna... meg hát a Dr. Strange-ből nekem már az jött le, a Marvel egyre kevésbé akar ellenállni a "gagyi" csábításának.

Így Waititi miatt és által (ha nem tudott mondjuk legalább a szaros-petés "poénra" nemet mondani a Marvelnek, azért is ő felel rendezőként) aztán Thor csapdájában a film is bolyong vagy egy órát, hogy kiszabaduljon a bulizás, a félszáz infantilis és kínos beszólás, továbbá a 80-as évek rikító neonfényeinek és ritmusának egyébként elismerésre méltó aprólékossággal és rajongással kidolgozott tükörlabirintusából. Nem a humor vagy a lazulás létjogosultságát kérdőjelezem meg egy képregényfilmnél, hanem az késztetett arra egyre sűrűbben, hogy az arcomat minél mélyebbre temessem a tenyerembe, hogy ezt ki, milyen célból, milyen mennyiségben és minőségben zúdítja rám a vászonról. Lehet, én emlékszem rosszul, de Thor úgy indult neki ennek az egésznek, hogy forrófejű és önérzetes, de egyben a hatalmára és a származására büszke hercege volt Asgardnak, akit viszont itt az első öt-tíz percben látni lehet, az egy bohóckodó pojáca, bármennyire is élvezi az új szerepét Chris Hemsworth. Lehet azt mondani, hogy amik eddig történtek, később pedig amiket a Nagymester fogságában átél, azok ebbe az irányba fejlesztették Thor jellemét, például hogy puszta tárgyak helyett a saját erejében tudjon bízni, vagy hogy elesett bajtársai helyére új társakat találjon magának (ebből például egy olyat, akinek szintén van elszámolnivalója Helával), de amit Starlordtól és a társaságától még akár széles mosollyal is fogadok, az Thortól nekem idegen. Mivel Hela oldalán nem sok minden történik vagy másfél óráig, így még jobban fájt, hogy ezzel a sokszor dedósnak ható, burleszkszerű jelenetekkel bőséggel megszórt, de azért egy-két izgalmasabb akciót is tartalmazó (ld. Thor és Hulk viadala), még egy MCU-film keretei között is értelmetlen, de baromi látványos kiruccanással a Sakaarra csak azt takargatják, hogy anélkül a film alig közelítené meg az egy órát. A humor "minőségéről" pedig annyit, hogy egy közepesen ótvaros Adam Sandler filmet talán sikerülne beelőzni velük nagyjából egy fingós viccnyivel. Lehet, hogy én vagyok cinikussá savanyodva, de a fütyis "poénokból", mondjuk hogy Hulknak nagy, zöld farka van (miért, milyen legyen, kicsi és lila   ?!), az öribari-örihari szintű óvódai viszályokból, az egymáshoz dobált játékokból, és a "Te voltál undok!"-"Nem, te voltál az undok!" jellegű vitákból azt hiszem, kinőttem... ilyen töménységben legalábbis biztosan. És komolyan, 2017-ben még mindig ennyire viccesnek találja bárki a Shakeweightet?!

Sokan ujjonganak, hogy a Thor: Ragnarök fricskát nyom az egész képregénystílusnak, de szerintem a) az a Deadpool volt, aki amúgy is ilyen, és b) ez így nem játékosan nyom egy barackot a Marvel eddigi munkájának, hanem egy kokainnal és LSD-vel vastagon fedett, pszichedelikus buli keretében először felrobbantja, majd lehányja, aztán vinnyogva körbetáncolja. Simán 5 alá pontoztam volna még a második óra vége felé is, akármennyire is elrágózott rajta a szemem, de az utolsó szakasz, kb. a szökéstől kezdve elég tisztességes, sokat javított a hangulatomon. Mégis, ha az a cél, hogy ne fájjon a régi karakterek hiánya, amikor a Marvel búcsút int a Bosszúállók első mozis generációjának, és már az elején se nagyon érdekeljen a második, akkor a Marvel részemről a legjobb úton halad.


6/10
.

Niwrok írta:

.
Thor: Ragnarök / Thor: Ragnarok

Nem lehet könnyű dolga annak, aki most akár nézőként, akár rendezőként bele akar vágni egy Bosszúállók Marvel-moziba. Ennyire közel az Infinity Warhoz, a minden eddigi eseményt, az elmúlt tíz évet (amúgy hihetetlen, hogy ennyi film után ez még csak tíz éve kezdődött) magába olvasztó, monumentális filmhez, amikor már ezernyi szál köti össze a karaktereket és a történéseket, igazi kihívás ezeket összefogni.


A képregényfilmek ritkán szólnak másról ugye, minthogy a világ sötétségének bugyraiból kiemelkedik valami gyilkos és veszélyes, általában világuralmi törekvésekkel, aminek a közjó érdekében vesznie kell, esetleg kombinálva valami gyilkos és veszélyes tárggyal, amivel a birodalmak leigázása biztosítható, és amiért a Föld hősei versenyt futnak.

Mint kiderül, ennek a sok nehézséggel szegélyezett hazaútnak például sarkalatos pontja az, hogy egy űrhajóval át kell repülni egy galaktikus méretű seggen... aha, egy seggen, sőt, "A" seggen, jól olvastad.

Mivel Hela oldalán nem sok minden történik vagy másfél óráig, így még jobban fájt, hogy ezzel a sokszor dedósnak ható, burleszkszerű jelenetekkel bőséggel megszórt, de azért egy-két izgalmasabb akciót is tartalmazó (ld. Thor és Hulk viadala), még egy MCU-film keretei között is értelmetlen, de baromi látványos kiruccanással a Sakaarra csak azt takargatják, hogy anélkül a film alig közelítené meg az egy órát. A humor "minőségéről" pedig annyit, hogy egy közepesen ótvaros Adam Sandler filmet talán sikerülne beelőzni velük nagyjából egy fingós viccnyivel. Lehet, hogy én vagyok cinikussá savanyodva, de a fütyis "poénokból", mondjuk hogy Hulknak nagy, zöld farka van (miért, milyen legyen, kicsi és lila   ?!), az öribari-örihari szintű óvódai viszályokból, az egymáshoz dobált játékokból, és a "Te voltál undok!"-"Nem, te voltál az undok!" jellegű vitákból azt hiszem, kinőttem... ilyen töménységben legalábbis biztosan. És komolyan, 2017-ben még mindig ennyire viccesnek találja bárki a Shakeweightet?!

Sokan ujjonganak, hogy a Thor: Ragnarök fricskát nyom az egész képregénystílusnak, de szerintem a) az a Deadpool volt, aki amúgy is ilyen, és b) ez így nem játékosan nyom egy barackot a Marvel eddigi munkájának, hanem egy kokainnal és LSD-vel vastagon fedett, pszichedelikus buli keretében először felrobbantja, majd lehányja, aztán vinnyogva körbetáncolja.

6/10
.

Nagy taps, remekül megfogalmaztad mindazt, amit én is gondoltam. Nekem csupán annyival ért többet, hogy sci-fiként tekintettem rá (új helyszínek, bolygók, lények, stb... bár először azt hittem, a Kőember jött át a F4-ből), valamint széles vigyorral hallgattam kétszer (!!!) a Led Zeppelin zenéjét. De az egész egy mérhetetlenül buta, infantilis- és néha alpári - humorú, gyermeteg katyvasz lett. Ez minden, csak nem vicces, pedig arra készültem - helyette néha értetlenül bámultam a vásznat, keresve azt a pillanatot, amikor röhögnöm kellett volna. Egyre távolabb kerülök én már az MCU-tól, igaz, annyira sose mélyedtem el benne. De Thort eddig szerettem, Asgard, a haj, a stílus, a kalapács... minden klappolt. Nos, a mozi végére semmi nem maradt.

Az idézet meg akár a Mátrix harmadik részének elejéről is származhatna.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Thor: Ragnarök / Thor: Ragnarok

Sokan ujjonganak, hogy a Thor: Ragnarök fricskát nyom az egész képregénystílusnak, de szerintem a) az a Deadpool volt, aki amúgy is ilyen, és b) ez így nem játékosan nyom egy barackot a Marvel eddigi munkájának, hanem egy kokainnal és LSD-vel vastagon fedett, pszichedelikus buli keretében először felrobbantja, majd lehányja, aztán vinnyogva körbetáncolja.

6/10

Nagy taps, remekül megfogalmaztad mindazt, amit én is gondoltam. Nekem csupán annyival ért többet, hogy sci-fiként tekintettem rá (új helyszínek, bolygók, lények, stb... bár először azt hittem, a Kőember jött át a F4-ből), valamint széles vigyorral hallgattam kétszer (!!!) a Led Zeppelin zenéjét. De az egész egy mérhetetlenül buta, infantilis- és néha alpári - humorú, gyermeteg katyvasz lett. Ez minden, csak nem vicces, pedig arra készültem - helyette néha értetlenül bámultam a vásznat, keresve azt a pillanatot, amikor röhögnöm kellett volna. Egyre távolabb kerülök én már az MCU-tól, igaz, annyira sose mélyedtem el benne. De Thort eddig szerettem, Asgard, a haj, a stílus, a kalapács... minden klappolt. Nos, a mozi végére semmi nem maradt.  

Elsőre én is azt hittem, az a Lény, és ez valami bravúrosan titokban tartott crossover...

Mi mást tudnék mondani egy filmre akkor, amikor már a prológus alatt feszengtem a székben? Amikor a Karib-tenger kalózainak burleszkjei jöttek zsinórban, csak metroszexuális kalóz helyett asgardi félistennel. A béna forgolódás a lánccal? A Bifröstben ülő csajok beterítése nyálkával? Annak a bizbasznak a felborítása Stragne-nél, majd ideges pakolgatása? Még a felszínt is alig kapargatják, pedig már ezektől is rövidzárlatot kapott az agyam.

És azt mondom, hogy kár, mert amikor a film Thor marad, akkor egy jó szuperhősmozi... Akár a legjobb Thor is lehetett volna nekem, de így a legrosszabb lett a két középszerű előzmény mellett.

.

Niwrok írta:

Thor: Ragnarök / Thor: Ragnarok

A béna forgolódás a lánccal? A Bifröstben ülő csajok beterítése nyálkával? Annak a bizbasznak a felborítása Stragne-nél, majd ideges pakolgatása? Még a felszínt is alig kapargatják, pedig már ezektől is rövidzárlatot kapott az agyam.

És azt mondom, hogy kár, mert amikor a film Thor marad, akkor egy jó szuperhősmozi... Akár a legjobb Thor is lehetett volna nekem, de így a legrosszabb lett a két középszerű előzmény mellett.

.

A láncas jelenet az tisztára Riddick 2 volt...

.
6 Days




Irán londoni nagykövetségét megtámadja egy csoportnyi terrorista, túszul ejtve az ott dolgozókat és az éppen bent tartózkodó ügyfeleket, továbbá egy rendőrt, aki a bejárat őrzésével volt megbízva. Mivel az eset fényes nappal történik a város forgalmas diplomatanegyedében, a BBC és más médiatársaságok kamerái talán még azelőtt a helyszínre érnek, hogy sikerülne a rendőrségnek és az illetékeseknek berendezkedni a környező épületekben, hogy onnan irányítsák a műveleteket, valamint hogy megérkezzen az illetékes túsztárgyaló, illetve hogy az SAS egyik egységét odarendeljék. A terroristák követelései elvbarátaik szabadon bocsátását tartalmazzák, azzal a kitétellel, hogy ha ez nem teljesül, a túszokkal együtt felrobbantják az épületet. A túsztárgyaló bravúrjával végül a közvetlen vérengzést sikerül elkerülni, de az érzékeny nemzetközi diplomácia viszonyai között nem sok mozgástere van egyik félnek sem, így ezzel kezdetét veszi a hosszúra nyúló patthelyzet.

Eddig talán nem tűnik többnek, mint egy sokadik túszmentős akció-krimi, de az érintett országokból azért esetleg már sejthető, hogy nem akármilyen, sőt, nem akármelyik túszdráma került itt feldolgozásra. Nekem mondjuk nem volt meg az emlékeim között, akkoriban még a tapsolós lepkét sem nagyon tologattam, talán éppen ezért is örültem, hogy a filmen keresztül a történelem egy újabb szeletkéjét, az 1980. április 30. és május 5. között zajló eseményet megismerhettem. Főleg azért, mert mostanra már azért jó pár olyan film is akadt, amiket be tudtam csatolni a történetet alakító körülményekbe, amiből egy rövid összefoglalót a film is ad a főcím aláfestéseként. Fél évvel járunk az iráni iszlamista forradalom után (ld. Under the Shadow), de még fél évvel azelőtt, hogy annak következtében az irak-iráni konfliktus háborúvá eszkalálódna az itt is kulcstényezőt jelentő (és azóta sem sokat enyhülő) kuzesztáni etnikai ellentétek miatt. A mindössze egy évet a miniszterelnöki poszton töltő Margaret Thatcher amúgy sem túl népszerű a gazdasági reformjai miatt, és éppen elég terror az angolok számára az, ami az írországi The Trouble-ön keresztül megjelenik, nem hogy még harmadik félként érintettek legyenek két másik ország ellenségeskedésében. Ebben a helyzetben egy londoni nagykövetség fenyegetése olyan érdekütközéseket, hatás- és felelősségi köröket birizgál meg, amihez talán a tojásokon járást lehet leginkább hasonlítani.

Hát még ha hozzátesszük azt, hogy hogyan, milyen módszerekkel lehet egyáltalán egy ilyen helyzetet kezelni, amely kétséggel (legalábbis a hozzám hasonló tudatlanok számára ez kétség volt) és a viszonyok, a mérlegelések változásával a film elérte, hogy minőségi felvételein és a lehetőségekhez mérten fordulatos és izgalmas forgatókönyvével folyamatosan fenn tudta tartani a feszültséget. Az egyik lehetőség a békés rendezés tárgyalásos lefolytatása, aminek a központi figurája a túsztárgyaló Max Vernon, akiben Mark Strong ismét azt a zseniális, magával ragadó karaktert hozza, mint amiért a Hazugságok hálójában annyira megkedveltem; az a jelenete például, ahogy egyáltalán a kapcsolatot fel tudja venni az akkor még az adrenalintól fűtött terroristákkal, tökéletes. Mivel azonban ebben a módszerben nem sokan bíznak -még úgy is, hogy a terroristák követeléseinek élből elutasítása akkoriban még nem volt annyira bevett gyakorlat, ezért itt is próbálnak legalább részeredményeket elérni-, ezért folyamatosan készenlétben tartják az SAS-osztagot, akiknek a leginkább mutatott arca Rusty Firmin, akit Jamie Bell alakít. Fegyveres megoldás esetén sem mindegy azonban, hogy ezzel milyen kockázatok járnak, akár "csak " a túszok életére tekintettel, mivel az épület elég erődszerű, sok apró, nehezen betájolható szobával, így opció lehet közvetlen letámadás, vagy hogy valami trükkel előcsalogatják a terroristákat, próbálva egy jobban ellenőrzés alá vehető helyen kiszabadítani a túszokat (nem hagyva figyelmen kívül a véresen végződő müncheni eset tanulságait!), esetleg egy kommandósakciót végrehajtani, és így tovább... Ehhez sokat hozzátesz, ahogy a helyzet és az álláspontok változásával együtt az SAS-t is látjuk a különféle lehetőségekre felkészülni, amely akciókat néha csak az utolsó pillanatokban fújják le, egyre jobban kifárasztva őket, a másik meg az, ahogy mindebben szerepet játszanak mondjuk az utcán a kordonok mögött sorban felállított kamerák... Ja ám, mert a média már akkor is árgus szemmel figyelte az ilyeneket, a füstgránátra és a "gyilkosságra" vonatkozó érvek/ellenérvek például megdöbbentőek ebben a helyzetben! Ami pedig leginkább meghatározta a hangulatot, az leginkább az volt, hogy az egész intézési mód mennyire "angol": nem csak a rendőrök vagy a politikusok, de a terroristák oldaláról is voltak olyan mondatok, amiket én elképzelhetetlennek tartottam volna bármilyen túszhelyzetben, bárhol, bármilyen régen is történt... még úgy is, hogy a valós alapokon és az archív felvételeken túl azért érezhető egy kevés idealizálás a megvalósításban.

Mint ahogy a Siege of Jadotville esetében is, lehet, hogy a cselekmény dinamikájánál vagy a megvalósításnál jobban magával ragadott a történelmi-politikai környezet, ami azt megalapozta, de azokban sem találtam kifogásolni valót pár kisebb részleten kívül. Ezzel együtt is talán a film utolsó mondata döbbentett meg a legjobban, pedig előtte is akadt éppen elég izgalmas fordulat ebben a szokatlanul zajló és végződő túszdrámában.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
6 Days

Mint ahogy a Siege of Jadotville esetében is, lehet, hogy a cselekmény dinamikájánál vagy a megvalósításnál jobban magával ragadott a történelmi-politikai környezet, ami azt megalapozta, de azokban sem találtam kifogásolni valót pár kisebb részleten kívül. Ezzel együtt is talán a film utolsó mondata döbbentett meg a legjobban, pedig előtte is akadt éppen elég izgalmas fordulat ebben a szokatlanul zajló és végződő túszdrámában.


8,5/10
.

Hoppá!

Köszi az ajánlót, Stranger Things után az elsők között lesz.


.