R2-D2 írásai 2.0

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

El Desconocido

Spoiler:

.

Spoiler:

Spoiler:

.

Niwrok írta:

El Desconocido

Spoiler:

Még szerencse, hogy nem csinálsz ilyeneket...

R2-D2 írta:

Everest

90%

Ez is - csakúgy, mint a Mentőexpedíció -, még másodjára is nagyon tetszett. Annak ellenére, hogy csak fél éve láttam, néhány karakter életben maradására/nem maradásásra már nem is emlékeztem, így még most is tudott újdonságot nyújtani. Ráadásul most már az sem hátráltatott, ami anno a moziban: most már az első percektől figyeltem a nevekre, így sokkal könnyebben eligazodtam a sok színes overall között.

Az extrákból pedig megtudtam, amire leginkább kíváncsi voltam: három fő forgatási helyszín volt, az alaptáborig a Himalája, a négyes táborig az olasz Alpok, a csúcsra mászás meg a stúdió. Nem véletlenül éreztem roppant autentikusnak az egészet, ezek tényleg ott forgattak, amit mutatott a kamera (nagyjából). Kár, hogy összesen fél órányi az anyag, elnéztem volna még - a hozzátartozós kis dokufilm is szívhez szóló volt.

Szóval... ennek is jó helye volt a listán. Örülök, hogy ilyen okos voltam...


.

.





Felperzselt föld





Szokásom szerint, egy-egy történelmi vonatkozású film után igyekszem bővíteni ismereteimet, kicsit kutakodni a neten, hogy jobban megértsem, hogy a látottak hogy kapcsolódtak a valósághoz, kicsit jobban átélni azt a helyzetet, amiben szereplőim futkostak két órán át… nos, eddig ez mindig sikerült, de Libanon történelmébe kis híján beletört a bicskám. Szinte követhetetlen, hogy a Szíriából leválasztott országban épp mikor mely érdekcsoportok, miért ölték egymást, a nagyhatalmak és Izrael épp mikor kinek az oldalán avatkozott be – és hogy fordulhatott elő az a nonszensz dolog, hogy a manapság aktuálpolitikai hírek középpontjában szereplő arab Szíria a nemzetközi közösség legnagyobb megdöbbenésére a libanoni keresztények oldalán lépett be a harcokba a palesztin erők ellen, maga mögött tudva az Arab Liga támogatását is. Két dolog biztos, s mindkettő úgymond vesszőparipám: az egyik, hogy Isten, Allah meg a faszom se tudja még milyen vallás nevében megint csak emberek százezrei haltak meg, a muszlim - keresztény konfliktus pedig számomra értelmezhetetlen módon az emberiség történelmének örök kísérője volt és lesz. A másik, ami szintén rettentő aktuális, hogy: „muszlim menekültek tíz- és százezrei érkeztek az országba, s ez a hirtelen népességi, egyben vallási és kulturális robbanás, a libanoni muszlimok jelentős népszaporulatával maguk javára döntötték a mérleg nyelvét, a helyi keresztények kárára. Felborult a társadalmi egyensúly. A megnövekedett lélekszámbéli súlyukhoz a libanoni muszlimok természetesen gazdasági és politikai hatalmat is akartak – így elkerülhetetlenné vált a polgárháború kirobbanása.”- nos, bazzeg, aki nem vak, az láthatja, hogy most ugyanez zajlik Európában!!!

Konkrétan a Felperzselt föld kapcsán még két apróságot jegyeznék meg: az egyik, hogy Niwrok kolléga picit több mint egy éve járt már ebben a világban a Libanoni keringő kapcsán, s bár akkor megígértem, hogy azt én is megnézem, ez idáig a rajzfilm mivolta miatt kissé háttérbe szorult, de most, hogy így képben vagyok ezzel a világgal, szerintem rávetem magam. A másik meg, hogy ez a bizonyos Dennis Villenevue nevű rendező, aki ezt a művet is levezényelte, nem épp a legjobb barátom: van egyfajta stílusa, vizualitása, filmes látásmódja, ami az eddigi mozikban rendre elidegenített magától… s ez nincs máshogy itt sem. S bár a Felperzselt föld egy korábbi filmje, rengeteg beállítása, lassúsága, némasága néha már a köldöknézegetős, unalmas mozik irányába tolja – hogy ez aztán később se nagyon változzon. Így lett (mondjuk a Sicariohoz hasonlóan) egy kiváló és zseniális alapanyagból egy meglehetősen langyos megformálás, amiben a téma egyszerűen szétfolyik a rendező keze között. Mintha nem tudna bánni sem az idővel, sem a karaktereivel, s hiába mutat kendőzetlenül rettentő erős képeket, a másik oldalon a libanoni táj és a rengeteg kézikamerás felvétel elveszi ezek erejét.

Már az első képek totál értelmezhetetlenek, legalábbis, míg ki nem derül, ki kicsoda és micsoda: magam részéről nem tartom szerencsének egy olyan jelenettel kezdeni a történetet, amire majd valamikor a film folyamán vissza fognak utalni, de önmagában az elején semmi jelentősége és szerepe nincs (maximum hangulatkeltés). Ennyi erővel lehetett volna itt is egy tájkép a sok közül… Aztán jön a manapság szokásos ész-, és mindenféle támpont nélküli időugrás, és a jelenben (2009) vagyunk, ahol Kanadában egy közjegyző az idős Nawal asszony végrendeletét olvassa föl gyerekeinek: Jeanne és Simon Marwannak. Fura mód azonban a végrendelet abból áll, hogy a gyerekek feladatot kapnak anyjuktól, miszerint meg kell keresniük rég halottnak hitt apjukat, illetve eddig nem is létezőnek hitt testvérüket. Az ikrek (mert azok) először értetlenül bámulják a közjegyzőt, Simon, a fiú (Maxim Gaudette) kategorikusan el is zárkózik a feladattól, egyedül Jeanne veszi komolyan anyja kérését – elindul hát Nawal asszony szülőföldjére, Libanonba, felderíteni ősei múltját. Ez lesz a mozi egyik szála, a párhuzamosan futó cselekmény közül először talán kevésbé sokkoló és érdekes eseménylánc, amiben Jeanne gyakorlatilag végigköveti anyja útját a polgárháborúból kikecmergett országban.

Itt jegyzem meg, hogy egyébként ez zseniális. Ahogy a lány követi a nyomokat, ahogy gyakorlatilag végig halad mindazokon a helyszíneken, ahol anyja fiatal korában megfordul, az nagyon tetszett. Alapból is rengeteg remek vágóképet ad a filmhez, váltást a múlt és a jelen között – de borzongató egyben azt is nézni, mennyiben lett más Libanon 35 év alatt… semmiben.  A mozi pedig – ha ez eddig nem derült volna ki – ezzel lesz először egy „tényfeltáró”, pontosabban „múltfeltáró” nyomozós film, amiben párhuzamosan zajlanak az események a 70-es, 80-as évek illetve a jelen között. De egyben ez is rejti a mozi egyik olyan csapdáját is, amit magam részéről szívesen kikerültem volna: már megint az égvilágon semmi támpont nincs arról, melyik jelenetben épp mikor járunk, a változatlannak ábrázolt környezet, a rengeteg fix beállítású ismétlődő tájkép ugyan jól kifejezi az állandóságot, de a film értelmezését, beleélhetőségét nem könnyíti meg. Nem az első eset, amikor nagyon kellene egy filmbe néhány évszám, valami kapaszkodó – mert így annyira összefolynak az egyazon helyszínen zajló események, hogy sokszor nehezen követhető tőle a cselekmény. Az meg már csak keserű hab a tortán, hogy anya és lánya nagyon hasonlítanak egymásra, így Jeanne gyakran keverhető Nawallal.

Azzal a Nawallal, akihez a harmadik szcénában, ha jól számolom, 1970-ben (ezt abból gondolom, hogy mondták, mikor született egyik szereplő) ismerkedünk meg, egy távoli falu mellett. Nawal Marwan, a fiatal keresztény libanoni lány (Lubna Azabal) épp egy olajfa árnyékában találkozik szerelmével, a palesztin menekült Whobattal, kettejük kapcsolatát viszont a család qrvára nem nézi jó szemmel: a film másik történeti szála pont erre a konfliktusra fog épülni. A kitörő polgárháborúban követhetjük végig a lány sodródását az őt kitaszító család és a keresztény-muszlim konfliktus közepette. Ennek csúcsa egyértelműen az a bizonyos buszos jelenet, de a libanoni börtön képei sem kutyák: a lényeg az, hogy (jó ideig) a múlt rejti ennek a filmnek az igazi drámai erejét, a múltban járva egyáltalán nem érez az ember felesleges időhúzást – szemben ugyebár jelennel. Túl sokat erről viszont nem akarok elárulni, a fiatal nő sorsa felkavaró és megrázó, ráadásul valahol a közepe táján a mozi kicsit eltávolodik a történelmi örökségétől és egy jó nagy csavarral, thriller módjára próbálja tovább vinni a sztorit… és nekem ezzel volt a nagyobbik bajom.

Én is nehezen szoktam elhinni másnak, mikor mondja, de most én voltam úgy, hogy a megdöbbentőnek szánt fordulat és felismerés számomra nem volt az: valahogy fixen kitaláltam, mi fog történni (pontosabban mi történt), illetve ki milyen szerepet játszik a történetben. Túl korán kezdtem agyalni a látottakon, túl korán – még a szereplők előtt – sikerült összeraknom a múlt mozaikkockáit… innentől viszont egyrészt kissé érdektelenné vált a film és csak a helyzet feloldását vártam. Másrészt meg… azóta azon agyalok, hogy ez, így, ilyen formában hogy fér bele abba az időintervallumba, amivel a filmben dolgoztak. Akárhogy számolom, nem jön ki … vagy tágabb határokat kellett volna hagyni, vagy a szereplőknek kellene fiatalabbnak lenni: mindenestre az nem működik, hogy az össze-vissza ugrálással, az idő semmibe vételével a nézőt úgyis megkavarjuk, hogy ez ne tűnjön föl neki. Mint ahogy az sem működne – bár kimondva ilyen itt nincs – hogy a tejesen nyilvánvalóan idősebb figurák életkorából letagadunk, mondjuk tíz évet… tetszettek volna akkor tényleg fiatalokat castingolni. Sajnos ennél többet spoilermentesen nem árulhatok el a dologról, aki megnézi, gondoljon rá menet közben, hogy a karakterek hány éves korukban kerültek olyan interakcióba egymással, amibe…

Épp ezért írtam az elején, hogy szerintem Villenevue kezében szétfolyt a film. Túlságosan a csavarra épített mindent, az idővonalakkal, az egyforma tájjal és szereplőkkel, az ad-hoc váltásokkal próbálta kissé megzavarni a nézőt – de ahelyett, hogy a lényegről terelte volna el a figyelmet, csak az élvezhetőséget csökkentette. Ugyanakkor a korabeli közegre, a polgárháború borzalmaira, annak okaira viszonylag kevés időt fordít (még így is van néhány eszméletlenül erős jelenet), ráadásul az adott kor adott szereplőiről mindig minden csak jóval később derül ki: Nawal és Jeanne utazása így gyakran értelmezhetetlenné és unalmassá válik. Pedig ez a film kegyetlen jó is lehetne, ha icipicit átgondoltabban lenne összerakva, ha néhány fő eleme valós kohézióban lenne egymással – no meg, ha épp tudnánk, mikor is történik az, ami. Ennek ellenére feltétlenül ajánlom megnézésre, nem véletlenül szerepelt a 2010-es idegen nyelvű Oscar jelöltek szűk, ötös elitjében – viszont az is igaz, hogy az akkor nyertes Egy jobb világ megérdemelten vitte el előle a szobrot. S még valami: azt hiszem, ezzel megvan az a mozi, amit a Nader és Simin bevezetőjében emlegettem… igen, azt hiszem, én erről olvastam anno, 2010-ben.

Na de most tényleg jöhet a Libanoni keringő.  




80%



.

R2-D2 írta:

Amnézia

Azon tűnődöm, a Before i go to sleep mennyivel is kifejezőbb, mint a magyar cím, mennyivel lett volna jobb a tükörfordítás … a fene sem tudja: mindkettő jelen van a moziban, bár kétségkívül az eredeti választás tartalmi jelentése sokkal ígéretesebb, mint a sima Amnézia. Amnéziás filmet meg különben is annyit láttunk már, vígjátékban, thrillerben, mindenben: talán épp ez is az egyik oka Nicole Kidman tudatlanságának negatív netes megítélését. Ugyanis az Amnézia korántsem lett olyan rossz (ismét), mint azt az általános vélekedés sejteti…

Néha nagyvonalú, néha felületes, no meg persze már többször látott. Mégis, mindig jó elmerülni a semmire nem emlékező szereplő karaktere által egy ilyen filmben, hisz a tudatlanságból eredő félelem az egyik legjobb motiváló erő. A színészek pedig – bárki bármit mond – kiválóan segítenek ebben, Firth ügyesen semmit nem árul el magáról, Kidman meg… amellett, hogy azért meglátszik rajta a kor, még mindig nagyszerű színésznő. A film hangulat nagyon jó, kicsit talán lassú, de mindenképp megér egy nézést.

75%

Hát, egy ilyen "elcsípem a tévében" nézést talán, de azért nem érzem, hogy kevesebb lettem volna, ha kimarad ez a film.

Ahogy Chrisy nyomoz, és összerakja életének kis darabkáit, meg amilyen rendszert kialakított ennek a karbantartására, az összességében tetszett, ahogy a pár váratlanabb csavar is. A gond az volt -és ezt a gondolatot talán éppen a Mementó "ültette" belém-, hogy nem igazán tudtam túlságosan izgulni a nőért, mert azért nem mindig elég, ha csak furcsálljuk a dolgokat (mondjuk hogy miért van minden harmadik-negyedik napon kékre-zöldre verve, amire a doki is "elfelejt" rákérdezni), másrészt meg az érezhető kiszolgáltatottság mellett el is tompultam ugyanezzel az érzéssel kapcsolatban. Úgy voltam vele egy idő után, hogy szegény nővel annyira el lehet hitetni bármit, hogy a cselekményt úgysem ő, hanem az írói önkény fogja alakítani...

Spoiler:

Az mindenesetre érdekes volt, ahogy az "50 első randi" ennek az "állapotnak" a tragikomikus oldalát fogta meg, az Amnézia meg ott folytatja, ahol az abbahagyta...

7/10
.

.






Libanoni keringő





Ahogy ígértem – és ahogy egyébként a múltkori Felperzselt föld után logikus és törvényszerű is volt – Niwrok után több mint egy éves késéssel én is elmerültem a 2008-as idegen nyelvű Oscar-díj egyik újabb jelöltjében, ezúttal az izraeli színekben induló Libanoni keringőben. Ebből az évből egyébként még csak az A Baader-Meinhof csoportot láttam, így nagyjából elvárások és viszonyítási alapok nélkül tudtam (volna) élvezni ezt a filmet… ha annak készítési módja nem zökkentett volna ki ebből folyamatosan.

Legutóbbi, elég tág időintervallumú libanoni látogatásomhoz képest kicsit konkrétabb időszakban járunk: 1982-ben, az izraeli invázió idején. A múltkori bejegyzésemhez képest annyit változott a helyzet, hogy a palesztinok ekkor már annyian vannak, hogy simán nekimennek a keresztény libanoni vezetésnek, a menekülttáboraikból pedig az ősi ellenséget, Izraelt is lövik rakétáikból. Mindez pedig azért lehetséges, mert pár évvel korábban, az utolsó nagyobb menekülthullámmal nem csak egyszerű civilek, hanem 23.000 felfegyverzett milicista és politikai vezetőik érkeztek Libanonba, élükön többek között Jasszer Arafattal. Nem ezen film és írás témája ugyan, de el lehet rajt gondolkozni, mi értelme is volt anno az arab világ közepén létrehozni a zsidó államot, no meg hogy önmagában ebben az évtizedek óta tartó eszetlen öldöklésben végső soron mára már mindenkinek meg van a saját igaza – viszont ez a vélt igazság nem jogosít föl senkit sem öngyilkos terrorista akciókra, sem pedig népirtásra, illetve a fölött történő szemet hunyásra. Merthogy a Libanoni keringő tulajdonképp erről szól, a másfél órás játékidő egyetlen egy dologra van kihegyezve, a Bejrút mellett fekvő, bizonyos sabrai és shatilai menekülttáborban végrehajtott 1982.09.16-i mészárlásra, amiben a libanoni LF milicistái (bosszúból vezetőjük, Bashir Gemayel felrobbantásáért) kb. 3000 palesztint, nőt és gyereket ölnek halomra – ehhez a szörnyűségnek eljutni viszont Ari Folman nevű rendező meglehetősen egyedi utat választott.

Még nem láttam animációs (ál) dokumentumfilmet. Ha másért nem, hát csak ezért érdemes volt végigülni ezt a másfél órát, mert kétségkívül érdekes nézőpontot biztosított a mozinak: technikailag én leginkább egyébként a Kamera által homályosan képi világához érzem leginkább közel a Libanoni keringőt – bár, azért az elkészítési módjuk alapjaiban különbözik. Az is eszembe jutott közben, hogy az Oscar előszobájába igazándiból melyik összetevő juttatta: a formabontó és egyedi filmes technika, vagy esetleg maga a téma, az állítólagos szembenézés témája, amiben a zsidó állam kvázi elismeri felelősségét több ezer ártatlan palesztin lemészárlásában – de aztán arra gondoltam, a Saul fiához hasonlóan mindkettő. Csak ez nem nyert… na, mindegy is. Egy nagyon fontos dolgot szeretnék még megemlíteni a filmmel kapcsolatban: úgy érzem, az egész történet, Folman kutatása elsősorban akkor értelmezhető és élhető át igazán, ha a néző nagy vonalakban tisztában van a libanoni eseményekkel, azok szerepével a történelemben – no de ezt hogy is lehetne elvárni az átlag filmezőtől? Ja, hogy az átlag filmező nem néz ilyet? Az igaz…

Ennyi körítés után néhány szót magáról a moziról is illene ejteni, bár Niwrok kolléga tavaly elég jól kivesézte az eseményeket. A film elején egy népes kutyafalka rohan keresztül az utcákon, feldöntve mindent, ami az útjába kerül: komikus módon kísértetiesen hasonlított az egész a Fehér isten néhány képsorára – azt leszámítva persze, hogy ez rajzfilm. Nos, ez a 26 kutya egy faszi rémálmának szereplője, aki faszi épp a címszereplőnek, rendezőnek, Ari Folmannak meséli el kényelmetlen éjszakái okozóját. A megfejtés pszichológust igényel, ezért aztán Folman elmegy egy barátjához tanácsért, aki a 30 évvel ezelőtti libanoni eseményekben gyanítja a megoldás kulcsát: fura módon azonban kiderül, hogy Folmannak magának – bár illene – semmi konkrét emléke nincs arról az időszakról. 19 évesen ugyan részt vett az izraeli invázióban, de néhány szembejövő arab nőn kívül az égvilágon semmi emléke nincs… nos, a film talán egyik legnagyobb hibája számomra ezen helyzet abszurditása. Nem önmagában az, hogy valaki az átélt trauma hatására kvázi eltemeti a múltját magában mélyre, hanem, hogy erre 25 év múlva derül fény... a lényeg: Folman a baráti pszicho tanácsára felkeresi volt katonatársait, akiktől azt reméli, megismerheti múltjának sötét foltjait – a film pedig az elbeszélő történetvezetésből lassan átvált dokumentarista stílusú riportfilmbe. Ez egyébként zseniális volt, ahogy a rajzfilmben, a rajzolt interjúban ki volt írva az alany neve, pozíciója, minden…

A Libanoni keringő tulajdonképp egy tény (emlék) feltáró dokumentumfilm, amiben a múlt szörnyűségei a szereplők elbeszélésein keresztül elevenednek meg – rajzolva. Szépen végigjárjuk az izraeli hadsereg útját az invázióban egészen a fináléig, Bejrútig, megtudjuk, hogy is gondolhatták, élhették át a fiatal bakák az egészet. Hogy igazából a pálmafás tengerpart, az egész benyomulás egy ideig buli volt, aztán az RPG-s támadások hatására kezdett rémálommá válni, aztán hogyan is vette át a szereplők (katonák) elméjében az irányítást a félelem szülte őrület. Rettentő erős képsorok lehetnének ezek – konkrétan a film címét adó keringő abszurditásába még úgy is beleborzongtam, hogy ez csak egy rajzfilm – de a technológia, mint olyan, nálam gyakorlatilag kioltotta, elvette a film igazi erejét. Az a helyzet, hogy ahogy haladunk előre a sztoriban, ahogy közeledünk Bejrút felé, ahogy egyre véresebbek lettek a helyszínek és az események, nekem ezzel egyenes arányban hiányzott a valós képi világ. Ez a rajzfilm dolog szép és jó, de számomra sosem lesz olyan hatása, mint egy hús-vér emberekkel készített és forgatott filmnek. Konkrétan én már menet közben átváltottam volna a valós képre (nem csak az utolsó percekre), vagy a rajzfilmbetéteket meghagytam volna szimplán az álmoknak, látomásoknak… akkor egy hihetetlenül ütős alkotás kerekedhetett volna ki belőle. Ráadásul, ha mindehhez hozzáadom a zseniális zenét, ami a képi anyagot megtámogatta, igazán nagyszerű filmélmény ment kárba. Legalábbis számomra.

A lényeg szerintem ebből lejön: nekem a Libanoni keringő legnagyobb hibája az, hogy rajzfilm. Értem, hogy vannak felnőtteknek szóló rajzfilmek, de azt hiszem, ennek a megdöbbentő eseménynek a súlyát pont az ábrázolási formával tompították feleslegesen – mások szerint elviselhetővé, számomra az ingerküszöböm alá. Nem tudtam igazából, mélyen beleélni magam a filmbe, nem tudtam azonosulni a karakterekkel – és sajnos nem tudtam teljes súlyával átérezni a tragédiát sem. Nem tudtam még azon sem morgolódni és elmélkedni, hogy az akkori izraeli vezetésnek, Ariel Sharonnal az élen mekkora felelőssége is van a mészárlásban – mert a valós személyek, valós események, valós tragédiák mind-mind rajzfilmkockává szelídültek a vásznon. És talán pontosan ezért sem éreztem a filmben azt az igazi szembenézést, ami miatt bizony emlegetik ezt a mozit: a stílusa, képi világa jelentősen tompította a zsidó állam esetleges bűntudatát is. Ha volt neki egyáltalán…

Megnézni mindazonáltal érdemes, látunk egy tök különleges alkotást, bónuszként meg újra kapunk egy icipici történelemleckét – egy olyan korról, eseményről, ami nem is volt oly rég, meg amiről úgy általában nem (szívesen) beszél senki. Viszont, ha valaki arra adja a fejét, hogy megnézi, mindenképp vágjon bele a Felperzselt földbe is, a kettő együtt valami fura szimbiózisban van, valahogy tágítják egymás határait.




75%



.

R2-D2 írta:

Libanoni keringő

Legutóbbi, elég tág időintervallumú libanoni látogatásomhoz képest kicsit konkrétabb időszakban járunk: 1982-ben, az izraeli invázió idején. A múltkori bejegyzésemhez képest annyit változott a helyzet, hogy a palesztinok ekkor már annyian vannak, hogy simán nekimennek a keresztény libanoni vezetésnek, a menekülttáboraikból pedig az ősi ellenséget, Izraelt is lövik rakétáikból. Mindez pedig azért lehetséges, mert pár évvel korábban, az utolsó nagyobb menekülthullámmal nem csak egyszerű civilek, hanem 23.000 felfegyverzett milicista és politikai vezetőik érkeztek Libanonba, élükön többek között Jasszer Arafattal.

Nos, ez a 26 kutya egy faszi rémálmának szereplője, aki faszi épp a címszereplőnek, rendezőnek, Ari Folmannak meséli el kényelmetlen éjszakái okozóját. A megfejtés pszichológust igényel, ezért aztán Folman elmegy egy barátjához tanácsért, aki a 30 évvel ezelőtti libanoni eseményekben gyanítja a megoldás kulcsát: fura módon azonban kiderül, hogy Folmannak magának – bár illene – semmi konkrét emléke nincs arról az időszakról. 19 évesen ugyan részt vett az izraeli invázióban, de néhány szembejövő arab nőn kívül az égvilágon semmi emléke nincs… nos, a film talán egyik legnagyobb hibája számomra ezen helyzet abszurditása. Nem önmagában az, hogy valaki az átélt trauma hatására kvázi eltemeti a múltját magában mélyre, hanem, hogy erre 25 év múlva derül fény...

Rettentő erős képsorok lehetnének ezek – konkrétan a film címét adó keringő abszurditásába még úgy is beleborzongtam, hogy ez csak egy rajzfilm – de a technológia, mint olyan, nálam gyakorlatilag kioltotta, elvette a film igazi erejét. Az a helyzet, hogy ahogy haladunk előre a sztoriban, ahogy közeledünk Bejrút felé, ahogy egyre véresebbek lettek a helyszínek és az események, nekem ezzel egyenes arányban hiányzott a valós képi világ. Ez a rajzfilm dolog szép és jó, de számomra sosem lesz olyan hatása, mint egy hús-vér emberekkel készített és forgatott filmnek.

Megnézni mindazonáltal érdemes, látunk egy tök különleges alkotást, bónuszként meg újra kapunk egy icipici történelemleckét – egy olyan korról, eseményről, ami nem is volt oly rég, meg amiről úgy általában nem (szívesen) beszél senki. Viszont, ha valaki arra adja a fejét, hogy megnézi, mindenképp vágjon bele a Felperzselt földbe is, a kettő együtt valami fura szimbiózisban van, valahogy tágítják egymás határait.

75%

Igazából ezt is vártam, és jó, hogy legalább ennyire tetszett. Nagyjából tudtam, hogy állsz a rajzfilmekkel, és tudni, hogy vannak "felnőtt témájú rajzfilmek", az ugye nem ugyanaz, mint tapasztalni és elfogadni, hogy ez is csak egy önkifejezési forma ...

Ráadásul itt szerintem szerepe volt a filmbeli, általam idézett mondatnak is ("Annyit rajzolsz, amennyit akarsz, csak ne filmezd le!"): éppen azért, mert ez "csak" egy rajzfilm, talán könnyebben hunytak szemet felette azok, akiket ez érzékenyen érintett, és akiknek talán hatalma is lett volna ahhoz, hogy egy "valódi" filmnek a sokszoros költségvetését megfúrják, ahogy az interjúalanyok is kisebb hajlandóságot mutattak volna a "kamera elé álláshoz". Valószínűnek tartom, hogy nem rajzfilmként el sem készülhetett volna.

A 25 év meg talán tényleg furcsa lehet, de részemről belefért, hogy Folmant ennyi idő múlva érte annyi inger (leginkább az álmain keresztül), hogy egyáltalán felmerült benne az igény kitölteni a vakfoltokat, meg megkérdőjelezni, hogy tényleg arra emlékszik-e, ami történt.

.

Niwrok írta:

Libanoni keringő

Ráadásul itt szerintem szerepe volt a filmbeli, általam idézett mondatnak is ("Annyit rajzolsz, amennyit akarsz, csak ne filmezd le!"): éppen azért, mert ez "csak" egy rajzfilm, talán könnyebben hunytak szemet felette azok, akiket ez érzékenyen érintett, és akiknek talán hatalma is lett volna ahhoz, hogy egy "valódi" filmnek a sokszoros költségvetését megfúrják, ahogy az interjúalanyok is kisebb hajlandóságot mutattak volna a "kamera elé álláshoz". Valószínűnek tartom, hogy nem rajzfilmként el sem készülhetett volna.

Na, ez a lényeg, a szembenézés kétségeivel pontosan erre céloztam én is. Élőszóban könnyebben el lehetne ezt mondani, meg kiegészíteni sok-sok más dologgal, de leírva az ember próbál disztingváltabban fogadkozni. Már csak a megbélyegzés miatt is...

De én is pont így látom.


.

.






Különvélemény S1





„Hárman voltak. Dash, Arthur és Agatha. Prekognitívoknak hívták őket
Képesek voltak gyilkosságokat előrelátni. A rendőrségünk hat éven át akaratuk
ellenére fogva tartotta őket, hogy ezzel megmentsenek másokat.
De végre kiszabadultak, miután a kormány Precrime Programját leállították.
Biztonságban és a külvilágtól elzárva éltek egészen mostanáig.”

Tíz évvel járunk Spielberg filmjének eseményei után. Az amúgy hatékony program megszüntetése után a fővárosban szépen visszatért minden a normális kerékvágásba: gyilkosság, rablás, bűnszervezetek, minden. A helyi rendőrség a maga módszereivel próbálja ugyan felvenni a harcot a rosszfiúkkal, de előre látott események hiányában többnyire csak futnak az események után. Megoldást talán a közeljövőben bevezetendő „Hawk Eye” program hozhat, egy olyan szoftver, ami az emberi viselkedéseket (úgyis mindenki mindig képben van a sok retinaszkenner miatt) elemezve megjelöli a potenciális erőszaktevőket. Addig azonban marad a helyszínelés… hacsak… hacsak valaki nem segít a rendőrségnek a gyilkosságok megakadályozásában. Nos, igen, jól gondoljátok: a sztori váza az, hogy a prekogok már nem mind élnek boldogan azon a szigeten, ahova kiszabadulásuk után kerültek, hanem a saját mentalitásuknak megfelelően próbálnak boldogulni a 2060-as években. Viszont a képességük nem múlt el, továbbra is látják a gyilkosságokat (külön-külön), de csak Dash (Stark Sands) az, aki segíteni próbál…

Konkrétan itt kapcsolódunk be a történetbe, amikor Dash rendőrségi támogatás híján sokadik gyilkosságról marad le, sokadjára nem tudja megakadályozni azt. Sőt, az egyik esetnél majdnem gyanúsított lesz belőle, mikor Lara Vega nyomozó (Meagan Good) felfigyel a félszeg srácra a tömegben: kénytelen elmondani neki, ki is ő és honnan is tud annyit az ügyről. A dolgot bonyolítja, hogy a prekogok kilétét nem ártana titokban tartani, egyrészt „használatuk” ugyebár törvényileg tilva vagyon, másrészt meg természetesen itt is jön majd az "aktuális" Wyland Corporation, aki hátsó utakon próbálja felhasználni a három fiatal képességeit… olyannyira, hogy már egy új tejfürdőt is építettek nekik, elfogásuk, becserkészésük esetére.  A rövidke sorozat – mert miért is, ne, ez is csak egy évad, ezt is kaszálták – rövidke első szakaszában Dash és Vega összebarátkozását és közös munkáját látjuk, ahogy a rendőrlány a fiú segítségével sikeresen akadályoz meg néhány gyilkosságot. Bár én kifejezetten nem kedvelem az ilyen epizodikus sorozatokat, még ez is nagyon bejött, mert megszámlálhatatlan kapocs kötötte az eredeti mozifilmhez – de ezekről később.

A sztori aztán ott kezd kitágulni, amikor Dash egyedüli látomása már nem elég, szükség van ikertesójára, Arthurra (Nick Zano) is. Ő mondjuk nem egy egyszerű, önzetlen és segítőkész figura, jövőbelátó képességeit kihasználva igazi nagykutya lett a pénzszerzésben, kizárólag tesójára való tekintettel hajlandó megadni az áldozatok és esetleg a gyilkosok nevét. Ja, mert azt elfelejtettem mondani, hogy az írók zseniálisan felépítették a precrime működését: a hajdani tejfürdőben a három gyerek az eseményt három különböző szemszögből, súlyozással látta: Dashé volt a felvétel a gyilkosságról, Arthuré a nevek, számok, címek, míg Agatháé a fájdalom, a kín, amit az áldozat átélt. Hármójuk kompenzált látomása volt az, amit a hajdani John Anderton akcióiban felhasznált… s mielőtt bárki felhúzná a szemöldökét, mindez működik. Pontosabban nem, nem mond ellent egyértelműen a mozifilm eseményeinek, sokkal inkább zseniálisan kibővíti azt – ahogy egyébként az egész sorozat teszi. Arthur belépésével nagyot tágul egyébként az évad, nem csak néhány új, egészen szenzációs szereplő behozatalával – Andromeda (Jennifer Cheon, ugyebár), hanem önmagának az egész eseményláncnak, fenyegetettségnek egy másik szintre, sőt szintekre emelésével. A helyzet az, hogy a korábbi filmes örökség remek felhasználása, a nagyszerű karakterek mellett egészen okos és ötletes forgatókönyvet sikerült kanyarítani a sorozathoz – sőt, a maga módján még nagyjából le is van zárva az egész.  

S ha már elérkeztünk az örökséghez: számomra egyértelmű, hogy a Különvélemény sorozatot az nézi meg, akinek tetszett a Különvélemény mozifilm (más eset szerintem idiotizmus   ). Ez olyan szintű alázattal folytatja annak történéseit, hogy tanítani lehetne: minden egyes helyszín, mondat, gondolat, képi világ szervesen kapcsolódik a 2002-es filmhez. A történet fonala szépen fel van véve, van idő, mód és szándék megmagyarázni és kibővíteni dolgokat. A prekogok látomása (elsősorban ugye Dashé) pontosan úgy néz ki, mint a mozifilmben, sőt felhasználnak nem egy korai helyszínt is a történetben – van amit flashback formájában, van, amit valós időben. Felületes pillantásra feltétlenül az A Cég és annak folytatás sorozata jut eszébe az embernek erről, de ez kérem más szint… ebből konkrétan nem hiányzik a korábbi főszereplő (bár, mekkora poén lehetett volna egy cameo), de nem is annak a nevében folytatódik a sztori. Itt a tejfürdőből kiszedett három szerencsétlen gyerek életébe kukkantunk be – azon belül is Dashre fókuszálva – akiket viszont sajnos nem azok a színészek játszottak, akik 2002-ben feküdtek a tejfürdőben. Félreértés ne essék, egyáltalán nem zavaró a dolog, hisz Agathát leszámítva pl. a két fiút akkor nem is nagyon láttuk, csupán egy ilyen „i-re a pont” lehetett volna szereplésük… ugyanis az „i” nélkülük is létezik!! Itt van Wally, a srác, aki 2002-ben gondozta a gyerekeket, s akit ismét Daniel London játszik!! Én qrvára örültem, mikor megláttam őt, mert amellett, hogy itt is egy zseniális, kicsit elvont figurát hozott, egyértelmű állásfoglalás volt a két világ összekötésének szándékában. Arról meg ne is beszéljünk, hogy az évad legjobb, leghumorosabb pillanataiban aktívan részt vett…

De van itt izombénító, arctorzító szérum, van rengeteg retinaszkenner, a reklámok személyre szólóan ugyanúgy futnak a háttérben. Vannak konkrét mondatok, gondolatok (Mindenki menekül), amiket átemeltek a mozifilmből, az egész jövő hi-tech hangulatának újrateremtésében csak a költségvetés szabhatott határokat. Baromi jól néz ki az egész, a Tom Cruise-féle Különvélemény kissé akciósított jellege helyett itt sokkal inkább a jövőkép és az emberi kapcsolati háló hangsúlyos. Megszámlálhatatlan apró kütyü, ami színesíti a sorozatot, szinte minden epizódban van valami felfedezni való- talán csak egyedül az Agathára (Laura Regan) fókuszáló E07-ben van kissé kevesebb belőlük… no de az meg egy szigeten játszódik, a nagyvárosi technológiától távol. Én, aki imádtam Spielberg Különvéleményét (aki amúgy természetesen producer itt is) szinte lubickoltam az egész sorozatban: tetszettek a helyszínek, karakterek, minden egyes nyomozást végigizgultam… a fináléra meg…nos arra elismerően csettintettem. Nem csak azért, mert a Memento Mori anarchista csoporttal, annak céljaival, eszközeivel, az egész terrorakció felépítésével zseniálisat húztak az írók, hanem mert az évadot végigkísérő Agatha-víziót úgy sikerül megvalósítani, hogy majd kiugrottam a bőrömből elégedettségemben.

Talán ennyiből lejött, hogy énnekem ez bizony rettentően tetszett – de hát nem is lehetett volna várni mást. Az epizodikus történetmesélés köré egyre inkább szövődik egy többszintű veszélyt magában foglaló háló, de hát már megint nem tudjuk meg, mit lehetett volna ebből kihozni. Megint egy újabb, félbehagyott és ígéretes TV sorozat, mehet polcra a társai mellé – igaz, itt legalább szóltak időben, hogy valahol normális helyen el kéne vágni a szálakat. Ez sikerült ugyan, de én tök szívesen néztem volna, mi lesz a jövőben, hisz bőven lett volan potenciál az anyagban. Néha nem értem Hollywoodot, hogy az amúgy közel nézhetetlen, hasonló szisztémára épülő iZombie, vagy a The Strain miért kap berendelést, míg jobbnál jobb sorozatok tűnnek el a süllyesztőben. Én ezt a sokkot most úgy próbálom feldolgozni, hogy úgy veszem, láttam a Különvélemény film második epizódját egy 7 órás gigászi mozifilm keretében, aminek a végén majdnem ugyanott tartunk, ahol az eredeti mozi végén.




85%




.

R2-D2 írta:

Különvélemény S1

Nos, igen, jól gondoljátok: a sztori váza az, hogy a prekogok már nem mind élnek boldogan azon a szigeten, ahova kiszabadulásuk után kerültek, hanem a saját mentalitásuknak megfelelően próbálnak boldogulni a 2060-as években. Viszont a képességük nem múlt el, továbbra is látják a gyilkosságokat (külön-külön), de csak Dash (Stark Sands) az, aki segíteni próbál…

A rövidke sorozat – mert miért is, ne, ez is csak egy évad, ezt is kaszálták – rövidke első szakaszában Dash és Vega összebarátkozását és közös munkáját látjuk, ahogy a rendőrlány a fiú segítségével sikeresen akadályoz meg néhány gyilkosságot. Bár én kifejezetten nem kedvelem az ilyen epizodikus sorozatokat, még ez is nagyon bejött, mert megszámlálhatatlan kapocs kötötte az eredeti mozifilmhez – de ezekről később.

Talán ennyiből lejött, hogy énnekem ez bizony rettentően tetszett – de hát nem is lehetett volna várni mást. Az epizodikus történetmesélés köré egyre inkább szövődik egy többszintű veszélyt magában foglaló háló, de hát már megint nem tudjuk meg, mit lehetett volna ebből kihozni. Megint egy újabb, félbehagyott és ígéretes TV sorozat, mehet polcra a társai mellé – igaz, itt legalább szóltak időben, hogy valahol normális helyen el kéne vágni a szálakat.

85%

Lehet, hogy egyszer meg fogom nézni, mert az eredeti mozifilmet én is szeretem, de ezek a "csaj + furi/zseni csávó nyomoz" típusú procedurális sorozatok (azt hiszem, így hívják szaknyelven ezeket az egy-egy ügy per epizódos cuccokat) vannak most abban a kategóriában, mint pár éve a YA-filmek. Annyi van ezekből és annyira vér unalmasnak hangzik az alapötlet állandó ismétlődése miatt az egész koncepció, hogy egyszerűen a gondolattól kiráz a hideg, hogy ilyet nézzek, még ha egyébként érdekel is, mint ez vagy a Limitless, vagy mondjuk a sima nyomozós How to Get Away With Murder, amit amúgy mindenki dicsér, és ráadásul zseniálisan keverni látszik a krimit a tárgyalótermi krimivel... És hogy már Lucifer is azért jön a Földre, hogy nyomozzon, az nekem maga a ...
.

.





Holtpont (2015)




Megkövetem magam… meg bizony. A Kathryn Bigelow féle Holtpont világéletemben személyes kedvencem volt, minden idők egyik legjobb, leghangulatosabb filmjének tartom: az újraforgatásnak már a hírére is rosszul voltam. Az égvilágon semmi értelmét nem láttam, nem tudtam elképzelni, mi értelme van ugyanazt a történetet 20 év különbséggel még egyszer elmesélni, hogy is lehetne (lehet-e egyáltalán) az egészhez úgy hozzányúlni, hogy valami értékelhető pluszt kapjunk, hogy is lehetne a beépülős adrenalin bombából még többet kihozni. Nem véletlen, hogy anno a moziban ezt decemberben kihagytam, mint ahogy az sem, hogy néha látatlanban is hevesen támadtam a filmet néhány helyen – egyszerűen szentségtörésnek éreztem önmagában a létét is. Még a tegnapi megtekintés előtt is fel voltam rá készülve, hogy az utóbbi idők egyik legjobb földbe döngölős írását fogom megejteni ma… aztán hogy, hogy nem, az lett a vége, hogy a film után szinte szégyelltem magam, hogy ennyire nem bíztam az új Holtpontban.

Azt a kérdést persze mindenképp fel kell tennünk, hogy volt-e létjogosultsága ennek, ilyen formában moziba kerülni. Nos, a helyzet az, hogy ilyen címmel talán valóban nem, de önmagában ennek a történetnek, ilyen hangulattal és ilyen képekkel mindenképp. Az új Holtpont ugyan valóban tartalmaz nyomokban Holtpont-elemeket (nevek, utalásokat), de istenigazából nem sok köze van a klasszikus műhöz: szerencsésebb lett volna csupán egy inspirációként tekinteni az eredeti filmre, nem pedig vállaltan remakelni, és akkor nem is lenne szükségszerű azzal párhuzamba állítani sem. Ugyanis ez az új mozi szinte mindent átértelmez a 91-es filmhez képest, a hajdani bankrablós történet helyett sokkal inkább egy globálisabb, spirituálisabb világ felé fordul – viszont azt hiszem, ez rendesen megfeküdte a nézők gyomrát. Azt pedig 20 év távlatából már mindenki elfeledte, hogy anno még a Patrick Swayze-féle Bodhi is spiritualitásról beszélt – igaz, akkor még elsősorban csak a szörfözéssel kapcsolatban. Itt az alkotók teljesen új és más szintre emelték ezt az érzést, a kissé öncélú pénzszerzéssel összekötött „Élj a mának” szlogen helyett egy globális önmegvalósító rendszerbe helyezték az extrémsport világát – mert igen, itt nem csak szörf és ejtőernyő van, hanem motor (!!!), szörf, hegymászás, ejtőernyő, siklóernyő, bázisugrás, snowboard… még Harcosok Klubja is. Minden, mi szem, szájnak és az extrémitásnak (és az önpusztításnak) ingere. S még valami. Ahogy kicsit felvázolom majd a tartalmat, szándékosan ki fogom az elején hagyni a neveket – talán alátámasztva azon állításomat, mennyire is szükségtelen volt ezt az egészet Holtpontnak nevezni, mennyire is szükségtelen volt új Utahot és Bodhit kreálni.

Nekem már az első 5 percben sok minden eldőlt. Két krosszmotoros srác (szívem csücske, ezzel törtem össze magam   ) egy hegyen nekivág egy lehetetlennek tűnő szakasznak: a gerincen motorozva, helikopterről készült külső felvételek előtt száguld végig a szakaszon… hogy aztán az utat egy brutális ugratóval fejezzenek be. Ezen amúgy mosolyogtam picit, rögtön beugrott a Taxi, viszont az egész motorozásnak, a felvételeknek, az eseményláncnak hihetetlen hangulata van, ráadásul full életszerű az egész. Ezt, így, profik nagyjából megcsinálják – igaz, a legvégén kibaszott nagy szerencse kell hozzá... nos, viszont mivel a szerencse ugye nem mindenkinél van automatikusan a  hátizsákban, a megdöbbenéssel együtt elégedetten csettintettem is a felütés végén. Néhány évvel később a világot fura bűnesetek foglalkoztatják: néhány őrült a legkülönfélébb helyzetekben károsítja meg az amerikai érdekeltségeket, azonban a pénzt nem tüntetik el, nem tartják meg – hanem egyszerűen szétszórják a szegények között. A bűnügyi helyszínekről történő menekülésük pedig minden képzeletet felülmúl, van, hogy egy ejtőernyős ugrás után nyomtalanul eltűnnek az őserdőben, van, hogy bázisugrást hajtanak végre egy felhőkarcolóról – de csak az FBI soraiba frissen érkezett „tanuló” rakja össze a képet, hogy a bűnözők talán nem is a pénz miatt csinálják az egészet, hanem valami teljesen más célból.

A fiatal srác, aki ekkor még csak nem is ügynök (!), maga is extrém sportoló volt – a Youtube ismert sztárja –, próbál közelebb kerülni a csapathoz, de fogalma sincs, hol keresse őket… egészen pontosan egy ötlete van: évtizedes hullámokat várnak egy partszakaszra, ahol a világ összes ilyen őrültje fellehető lesz. Nos, a kölyök maga is jó szörfös, de 20 méteres hullámokba majdnem beletörik a bicskája – szerencsére, miután ismerik az arcát és múltját a netről (!!), megússza élve a kalandot… olyannyira, hogy hamarosan egy siklóugrás, majd egy hegyi snowboard csúszáson találja magát. Az amúgy is vagány, veszélyt kereső srácot totál beszívja ez a világ, s menet közben egyre inkább tisztába kerül azzal, hogy társai a keresett bűnözők, mint ahogy azzal is, hogy élete lehetősége előtt áll: végigcsinálhatja az úgynevezett Ozaki Nyolc Próbatételét. Ugyanis az új Holtpont nem holmi pénzszerzésről szól, hanem egy maroknyi őrült hajszájáról a lehetetlen után: nyolc, egyenként is életveszélyes, meglehetősen misztikus küldetés teljesítéséről, amivel a természet ereje előtt róják le tiszteletüket, illetve – ironikus módon – próbálják egyben meghazudtolni is azt. Az, hogy mellesleg visszaadnak néhány millió dollárt a szegényeknek, vagy néhány millió dollár értékű aranyat a földnek… az csak másodlagos.

Az egész új Holtpont ( , csak nem bírok megbarátkozni ezzel a címmel) megint csak egy gigászi adrenalin bomba, épp, ahogy elődje is volt. Itt viszont a hangsúly sokkal inkább magán az extrém sporton van, némi misztikus és talán nehezebben értelmezhető mondanivalóval: a bizonyos elnökös bankrablók helyét környezetvédelmi anarchisták veszik át, akik tetteikkel sokkal inkább a figyelmet akarják felhívni a Föld kizsákmányolására, mintsem saját hedonizmusuk megvalósítására. Ezen a szemüvegen keresztül az új Holtpont akár tekinthető akár valamilyen PR filmnek is, de miután ez a kutyát sem érdekelné, muszáj volt akció álruhába öltöztetni – viszont ez az akcióruhának egyszerre kellett megfelelni az extrémsportot űzők és azt nézni kedvelők igényeinek, no meg a mai trendek felpörgött igényeinek is. Sikerült: a moziban jóformán alig van valami pihenő, remek ütemű szerkezet, dinamikus történetvezetés – hehe, amúgy a sztori nincs agyonbonyolítva. S ha már itt tartunk: a legnagyobb kritika talán pont a sekélyes sztorit illeti – no de miután leszögeztük, hogy ez nem az a bankrablós beépülős mozi, hanem inkább egy természet- és Földvédelmi PR film, nem is lehetett azt a feszültséget várni, mint a ’91-es eredetitől. Ráadásul van egy tök jó húzás az egészben, nevezetesen a beépüléses felszín, annak hitelességének nézői megkérdőjelezését remekül oldják fel… sőt, még magának a point break jelentésének megmagyarázásra is jut mód (ami az eredetiből hiányzik).

Persze, a végén csak nem tudom elkerülni néhány direkt összevetést az „inspirációt biztosító” Holtponttal. Nos, az sokkal jobb film, ez nem vita tárgya, de ez is egy kiváló szórakozás… kár, hogy ezt is ezzel a címmel küldték moziba. Az is tény, hogy sem az új Utah ügynök (Luke Bracley), sem az új Bodhi (Édgar Ramirez) nem képes azt nyújtani, mint elődeik – de tekintve az alapkoncepció különbözőségét és a súlypontok eltolását, talán nem is kell. Ide csak kellett két szimpatikus srác, aki elég tökös (vagy tökösnek tűnik) ahhoz, hogy mindezeket az őrültségeket megcsinálják. Teszem hozzá, nagyjából hitelesen: én csak a motoros szcénákról tudok nyilatkozni, azok nagyjából a földön járnak – igazi profik ezt megcsinálják.  Még én is mentem (még kismotoron) erdőben, brutális élmény volt – mint ahogy itt nézni is az volt. A súlyponteltolásokhoz még annyit, hogy a film szerkezetébe majdnem hogy nem is kívánkozik bele Pappas nyomozó (Ray Winstone), a hajdani Pappas ehhez képest főszereplő volt. Itt sem a lány, sem Bodhi csapata nincs előtérbe tolva – helyette maga a feeling dominál. Az Ozaki 8, a lehetetlen küldetés – a végén már azon is izgulhatunk, hogy a srácok vajon végig tudják-e csinálni mind a nyolc próbát. Igen, mert itt még az a fura helyzet is fenn áll, hogy a mozi bizonyos pontjáig a néző – ahogy ők magukat sem – nem is tekinti őket bűnözőknek. Csupán egy csapat modern Robin Hoodnak, akik repülőből ugrálva (de hova!   ) elveszik a gazdagoktól a pénzt és visszaadják a szegényeknek.

Legvégére tettem, de a film talán legfontosabb és legjobban elismert/értékelt eleme a fényképezése: gyerekek, ezek a képek, amik itt vannak, azok egyszerűen lenyűgözőek. Beszarás, mennyire közel tudnak vinni minket ahhoz az őrülethez, amit a srácok művelnek, mennyire együtt tudunk élni a karakterekkel a veszélyekben – néha talán pont ez a túl közelség okoz némi hiteltelenséget (leginkább a mászásnál). De a gyönyörű képek – talán egyedüliként – nekem nem csak az extrémsportot szolgálják ki, hanem a természetvédelmet, a Föld Anya bámulatos szépségének bemutatását is. Nem csoda, hisz a stáb – a logikus zöld hátterek mellett – rengeteg valós helyszínen is forgatott, segítve ezzel a beleélhetőség érzését. Mindezek által valahol magasabb szintre is emelték az eredeti Holtpont filmet, de ezt csak azon keresztül sikerült megvalósítaniuk, hogy egyúttal ki is herélték azt. Elvették annak thriller/krimi jellegét, annak feszes történetét, helyette aktualizálták és felpörgették az eseményeket. A legeslegnagyobb baj az, hogy mindezt Holtpont cím alatt követték el … nehéz mindezt figyelmen kívül hagyni, de ha sikerül, szédítő élményben lehet részünk. Egy kétórás extrémsport klipben.




80%




.

.





VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan





Na, most visszasüllyedtem abba az apátiába, amiből ezen film előtt a magyar filmgyártással kapcsolatban épp kezdtem kilábalni… ez a mozi annyira ótvar szar, annyira egy unalmas és nézhetetlen hulladék, hogy már csak azért babérkoszorút kéne adnom magamnak, hogy egyáltalán végigültem. Az első hányásnál ki akartam kapcsolni, de sajnos csak eltakartam a szemem… ez egyszerre tartalmazza a nézhetetlen humorú magyar vígjáték összes elemét az idióta, de cseppet sem vicces poénjaival, a megmagyarázhatatlanul összevágott (ezáltal komolyságot és művésziességet sugalló) képek halmazát, keverve pedig a mélymagyar depressziós életérzéssel és képekkel. Szereplői és karakterei pedig – más, gyakorlatilag az összes fellelhető kritikákban foglaltakkal ellentétben – számomra annyira idegesítőek, amatőrök és tenyérbe mászóak voltak, hogy nemhogy szeretni/imádni nem tudtam őket, hanem legszívesebben egyenként basztam volna őket fejbe…

Szentesi Áron (Ferenczik Áron) 29 éves magyar fiatalember. Az elemzések szerint ő a nagy magyar valóság megtestesítője, a tipikus szerencsétlen fasz, akinek anyja írja az önéletrajzát, aki szálvirág helyett kaktuszt vesz, aki a családi ebédnél felmossa lánytestvére hányását, s aki meg akar halni, mert valami hülye picsa ott hagyta. A film is így kezdődik, a srác fekszik egy hinta alatt, és elképzeli magáról, hogy a város különböző pontjain meghal… na most, ha ennek kellett volna először olyan rettentően viccesnek lenni, akkor jelentem, nekem baj van a humorérzékemmel, mert a negyedik összeesés után én ezt inkább kínosnak, erőltetettnek éreztem, mint poénosnak. Pár képpel később azt is megtudjuk, hogy Áron miért van ennyire maga alatt: elhagyta egy Eszter nevű szerelme. Az egész mozi egy kibaszott szerelmi csalódás feldolgozása/ fel nem dolgozása: Áron, bánatában teljesen összeomlik, s ha már összeomlik, Eszter haját keresi a lefolyóban, meg természetesen seggrészegre issza magát. Ja, ezt magyarázza meg nekem valaki: azt még csak megértettem mindig is, hogy az ember örömében, boldogságában berúg, mint a csacsi – a megünnepelt dolog a józanodáskor sem tűnik el… viszont, mi értelme van felejtésből bebaszni? Járt már valaki úgy, hogy miután kijózanodott, az a probléma, ami miatt ivott, az hipp-hopp eltűnt??

No, Áronnak sem oldódik meg semmi, helyette inkább csinál magának még nagyobbat: egy gondűző éjszakai részegség után (megint hányás, ugye mert én azt olyan qrvára szeretem) vesz magának 140 ezerért repülőjegyet Lisszabonba. Ezzel mindösszesen három bajom van: az csak egy dolog, hogy immár 22 éve nem iszok alkoholt, de amíg ittam, addig sem voltam soha olyan állapotban, hogy nem tudtam, volna, mit teszek – bár magam is láttam olyanokat, akik tényleg nem tudják… a beleélésemet mindenestre nem könnyítette meg. Aztán a másik. Tessék már elmondani, hogyan is lehet apukám számlájáról éjszaka kifizetni a repülőjegyet: ha banki utalás, akkor ugye ismerni kéne mindenféle jelszót, kódot, ha meg kártya, akkor – annak ismeretében, hogy azt sem tudjuk ugyebár, hol vagyunk – meg kell keresni a bankkártyát (apuét???), s végigcsinálni a folyamatot (utalás dettó). Ehh… ez a baromság nekem már a sosem nézett Másnaposokban sem jött át, mint fő konfliktusokozó elem, itt sem. Harmadjára pedig: minden vásárlást vissza lehet vonni bizonyos időn belül, de itt az egész család annyira komplett idióta volt, hogy tejföl legyen a hűtőben, bazmeg, de a kéthavi albérletet felemésztő repülőjegy, ha már megvan, nem számít. Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy száznegyvenért Lisszabonba… hmmm… nem sok kicsit?

Úgy érzem, próbáltak kiizzadni magukból egy alap helyzetkomikumot, odaszartak valamit a forgatókönyvbe, csak megint az égvilágon semmi átgondoltság nem leledzik a gondolat mögött… amit aztán tökéletesen elbaltázva tetéztek a portugál kinn tartózkodással. De akkor nekem már tökmindegy volt. Én már az elején, talán már a hinta alatt kilökődtem a filmből, de legkésőbb a családi ebédkor. S nem is csak és kizárólag a hányás miatt: ennyire amatőr bandát még életemben nem láttam. Itt az apától kezdve, a testvéren és barátokon át totál idióta és segghülye mindenki. Nincs a filmben egyetlen egy karakter, személy, szereplő, aki életszerűen viselkedne, akin ne érezné az ember a mérhetetlen izzadtságszagot. Ha mondjuk ez kedves xpresses fórumtársaim második filmje lenne, a földre borulnék elégedettségemben, no de ez nem az, ez egy 7 milliós (amúgy, tényleg nem sok) költségvetéssel készült, fesztiválokat megjárt, 50 ezer fölötti hazai nézőszámmal bíró produkció!! Amiből süt a töketlenség és az amatörizmus!! Talán az sem véletlen – szerintem sosem az – hogy a színészek saját keresztnevükön szerepelnek a filmben… mintha nem tudták volna megtanulni a karakterek nevét. Vagy túljátsszák a szerepüket, vagy csak simán úgy éreztem, az adott szituációban teljesen mást mondanak, mint az a valóságban lenne… még szerencse, hogy szemükkel nem keresték a kamerát. Nekem iszonyat mesterkélt és hiteltelen lett az egész viselkedéshalmaz, amit itt produkáltak…

Ha ez a mozi a jelenlegi magyar harmadik X görbe tükre, ha ez a nagy valóság, hogy 29 évesen az egyetemről kikerült anyámasszony katonái hogy nem tudnak boldogulni a világban, akkor ez qrvára nem az én filmem. Ha ez a valóság és ez tényleg így van – mint ahogy olvasgatom több helyen, hogy állítólag ez a mozi egyik üzenete, kórkép a jelenről – akkor végtelenül elszomorító a helyzet. Ha tényleg ennyi topa, életre teljesen alkalmatlan, idióta seggfej képezi az ország jövőjét – az ember közel állhat a kétségbeeséshez. De én nem hiszem, hogy mindenki ekkora barom lenne, épp ezért én ezt nem is fogadom el: az itt szereplő Áron karaktere pedig épp ezért bicskanyitogatóan irritáló. Egy értelmes mondatot képtelen elmondani, amikor meg kivételesen folyamatosan beszél (BKV csaj), akkor meg szinte csak böszmeséget mond. Egyszerűen qrvára nem esett jól nézni egy ilyen lúzer srác másfél órás bénázását – mert hiába mondják mások, máshol, ez az Áron nem hogy nem egy kedvelhető karakter, hanem az egyik legbénább figura, akit valaha láttam képernyőn. Aki amúgy virtuálisan kezet foghat a film összes többi szereplőjével.

S ha mindez nem lenne elég, ha ezek az eszméleten bénázások nem húznák föl az embert teljesen, az alkotók sikeresen megfejelték az amúgy sem túlságosan épkézláb történetet nem kevés, abból kizökkentő elemmel. Gondolok itt mindenekelőtt a többszöri interjúra (vagy mi a fészkes fene, mikor a karakterek kibeszélnek a kamerába), vagy a zenés betétre. Nem lenne magyar film, ha nem lenne benn meztelen nő, s nem lenne magyar film, ha nem lenne helyenként mindezek tetejében kifejezetten elvont… és nihillista. Megint az van, hogy a sehova se illő, sztori szempontjából totál felesleges és értelmezhetetlen jelenetek és beállítások csupán azt célt érték el, hogy egy roppant unalmas amatőr mozit kultstátuszba emeljenek, követve bizonyos nemzetközi trendeket, no meg a jó öreg hazai hagyományokat. És ha valaki írásom olvasása közben mérgesen csóválja a fejét, hogy ez a balfasz minek néz magyar filmet, ha nem szereti őket, annak készséggel elismerem, hogy nagy ritkán teszek kirándulásokat a hazai filmipar termésébe – de ezek szerint nem véletlenül. Roppant mód irritál az egész hangulat, stílus, elkészítési mód, ami manapság néhány alkotást jellemez: az egyik végén ott van az unalomig játszatott sztárszínészek produkciója, a másik végén pedig az ilyen kísérletezős, egyedinek gondolt amatőrfilmek halmaza. Attól számomra semmi nem lesz jó – és főként vicces –, hogy amatőr, hogy esetleg érthetetlen és/vagy szürreálisan agyament… tényleg. Mi is van ezzel a címmel?

Olyan furcsa és megmagyarázhatatlan…



20%



.

.





Nézd ki van itt / Er ist wieder da





Még tavaly találtam egy előzetest a neten, egy német film előzetesét, amiben Hitler valami úton-módon 70 évvel később visszatér népéhez, s mindenféle idétlen, vicces kalandokba keveredik. TV sztár lesz belőle, nehezen boldogul a mi világunkban, stb… a trailer ugyanakkor egy amolyan Jöttünk, láttunk, visszamennénk stílusú filmet sejtetett, egy alázó vígjátékot, amiben szimplán bohócot csinálnak a Führerből (és mítoszából). Megmondom őszintén, ez engem qrvára nem is érdekelt volna, a vígjátékokkal amúgy is hadilábon állok, mindössze egy dolog volt, ami végül is a tegnap éjjeli programom meghatározásában segített: egy név, a rendező, bizonyos David Wnendt neve, akinek az egyik kedvencemet, a Kriegerint köszönhetem. Arra gondoltam, hogy ő talán nem bohóckodja el az egészet, a múltkori filmje elég súlyos volt ahhoz, hogy ha annak komolyságából picit is átemel ide, ez már csak jó lehet. Nos, nem hogy csak jó, hanem nagyon jó lett!!!

Várakozásaimmal ellentétben szerencsére ez nem vígjáték. Legalábbis egyáltalán nem az a térdet csapkodós fajta, a minimális helyzetkomikum mellett az arra fogékony néző egyre inkább súlyosbodó megdöbbenéssel nézi a filmet, mintsem hogy felszabadultan nevessen rajta. Szatírának is csak akkor tekinthető, ha valaki nem akar tovább látni az orránál és behunyt szemmel él ma Európában: az itt felvetett gondolatok a migráció témájában – akárcsak a Kriegerinnél – egy-két ével itt is megelőzték a korukat, így pont az azóta bekövetkezett valóság tompítja a film szatirikus élét. Mert 2014-ben még vicces (és szatirikus) volt esetleg Merkelre úgy tekinteni, ahogy Hitler ebben a moziban említi, de az élet a tavalyi sáskajárással mindent felülírt. Szóval… Wnendt megint csak nem távolodott el nagyon az idegengyűlölet témájától, 4 évvel előző mozija után ismét belecsap a lecsóba: és megint csak sikerül neki egy olyan filmet csinálni, amiben igazából nem foglal állást egyik oldal mellett sem. A fő karakter szempontjából ugyanis Marisha és Hitler útja és fejlődése nem sokban különbözik: az egyértelmű negatív, vagy annak kötelezően hitt figurából lesz egy minimum semleges hős, a film végére mindkettő – múltjuk árnyaival együtt is – lehet a közönség kedvence… különösen, ha csak a jelenkori tetteit nézzük a karaktereknek. És valahol ez bizony qrva kényelmetlen tud lenni… már kinek kényelmetlen egy filmben Hitlert szeretni és neki szurkolni…

2014-ben, 69 évvel a II Világháború után Adolf Hitler (Oliver Masucci) egy berlini lakótelepi parkban találja magát. Kissé megviselt ugyan, de gyakorlatilag makkegészséges, fogalma sincs, hogy hol van, csak fura neki, hogy épp nem hallja a bombák robbanásait. Miután magához tér, természetesen totál elveszik az új világban, első kapcsolatát a jelenkorral három labdázó kissrác jelenti, egyikük Ronaldo feliratú focimezben… az öreg ekkor még jóindulatúan azt hiszi, új német név született a semmiből, de az ifjúság, a jövő gyakorlatilag semmibe veszi őt. Még csak bolondnak sem nézik, hanem inkább fogalmuk sincs, kicsoda is ez a német katonai egyenruhás figura, aki feltápászkodik a földről. A Führernek néhány komikus helyzeten átvergődve – ekkor még simán csak egy bohócnak tűnik – sikerül eljutnia egy újságoshoz, ahol menedéket és információt talál… és az ő karakterfejlődése szempontjából ez a lényeg. Meg amúgy más miatt is: igaz, elég korán van ez még a moziban, de szerintem messze ez a film legviccesebb szcénája, ahogy Hitler szembesül a helyzettel, ahogy kommentálja az eseményeket: ahogy bevágják pl. Louis de Funes vagy Bruno Ganz jelenetét, az egyszerűen zseniális. Innentől egyre komolyabb és komorabb lesz a film, az ember néha csak kényszeredettségből nevet azon a sötétségen, ahogy Hitlert a német nép fogadja.

Az a helyzet ugyanis, hogy a feltámadásakor készült videó egy épp munkáját elvesztő riporter kezébe kerül ( , vajon az anyjával élő 30-as faszi itt miért is nem irritált?    ), aki gyorsan lecsap a Führert alakító vélhetően kiváló színészre, s egy filmforgatás ürügyén végigjárja vele Németországot. Az Er ist wieder da pedig nem más, mint Hitler újabb felemelkedése a 2014 Németországában, gyakran valós!!!! dokumentumfilmes elemekkel (nem véletlenek a kitakart arcok) kísért road mozi, amiben a TV-s Sawatzki (Fabian Bush) oldalán a Führer gyakorlatilag körbekampányolja az országot. Jó kis fricska amúgy, ami talán kihasználatlan marad – Sawatzki nem épp német hangzású név… Lehet, hogy óriási poénnak kellene felfogni az egész útját, de a magam részéről egyre jobban visszahúzódott a mosoly a szám körül – egyre inkább saját véleményem beigazolódását láttam visszaköszönni –, miszerint mennyire is meg tudta nyerni magának a hamisnak hitt Hitler az átlag németeket. Több szempontból is zseniális amit látunk, egyrészt egy eszméletlen hiteles, húsbavágó kór- és körkép a két évvel ezelőtti (!!!) német gondolkodásról, másrészt meg borzongatóan adja vissza mindazon politikai képességeket, amikkel Hitler anno megválasztathatta (!!!) magát. Erről az egész útról, a különféle benyomásokról órákat lehetne írni, ki, miért hol és hogyan reagál a Hitler imitátor feltűnésére… mert eszébe sem jut senkinek, hogy a fickó igazi. Ebben van egyébként a mozi (és gondolom, a könyv) legerősebb gondolata: mennyire is manipulálható egy elégedetlen tömeg egy olyan ember gondolataival, aki embert kvázi máglyára küldene mindenki, ha tudná ki is ő valójában, de ha egy hasonmása mondja ezt el, akkor már mindjárt más.  Mert az csak egy dolog, hogy mindenki azt hitte, hogy ez egy ál Hitler, de magát a mondandóját, céljait azt senki nem kérdőjelezte  meg…


S ha már hasonmás: Hitler soha – na jó, egyszer, viccből – nem állít mást magáról, csak azt, ami és aki. Arról ő nem tehet, hogy a civilizáció van olyan balfék, hogy nem hisz neki (végül is, ez talán érthető), ahogy arról se, hogy a gondolatait 80 év után simán bekajálják újból, és hogy média sztárt csinál belőle, hogy az aggódó hangokat elnyomja a többség… jó, azt most tényleg elhallgattam, hogy azért vehettek volna tőle DNS mintát, legkésőbb, mikor kórházba került. Az van ugyanis, hogy a Führer – zseniális képességét kamatoztatva – hamarosan TV sztár lesz, sőt az ismertsége által komoly politikai karrierbe is kezd. Itt is órákat lehetne írni arról a médiakritikáról, amit az alkotók Hitler szájába adnak (szidja a TV-t a TV-ben és ennek tapsolnak a nézők – parádés!), aztán arról a német pártpolitikai görbe tükörről, amit a nézők elé tárnak, a kiskutya szerepéről, aztán ugye a legnagyobb fricska az újnácik fellépése Hitlerrel szemben, … de megint nincs idő és lehetőség mindezekről hosszan elmélkedni. Annyi, de annyi minden történik a filmben, hogy képtelenség egy írás kereteiben mindenen végigmenni: a film a filmben funkció, a migrációs hullám (kezdetének) beemelése, a német belpolitika és médiaviszonyok felszínének megpiszkálása, a szembenézés hetven éves terhe tökéletesen kiegészíti azt a célt, mondandót – ami talán az említett szatíra jelleget bizonyítaná – miszerint az emberiség képtelen tanulni saját múltjából. Mert amíg az igazi Hitler – elsősorban annak múltja miatt – szájából ezek gyalázatosan hangzó mondatok, ámde az őt játszó színésznek igazat lehet adni, addig gond van a fejekben… és az emberiségben.

Nekem eddig a filmig az A bukás Hitlerje (Bruno Ganz) volt a legjobb és leghitelesebb megformálása a Führernek, de ezúttal le a kalappal Oliver Masucci előtt. Soha, egy pillanatra sem csinál ripacsot a figurából, sőt szenzációsan visszaadja azt a mágikus erőt, amivel anno Hitler rendelkezhetett. Félelmetes volt azt látni – már csak azért is, mert mint mondtam, részben valós felvételekkel egészítették ki a mozit – ahogy ujja köré csavarta környezetét, amikor gyakorlatilag bármilyen szituációban ő került erőfölénybe. Ahogy villámgyorsan alkalmazkodott a jelen korhoz, ahogy rögtön ráérzett az ország gyenge pontjaira – már-már úgy éreztem a film közben, hogy sokkal inkább dicshimnusz ez a Vezérről, mintsem szatíra. Jó, az is benn van a pakliban, hogy az emberek hülyesége is kell egy ilyenhez, de hát az emberiség már hányszor, de hányszor bizonyította rátermettségét az önpusztításra… szóval, ahogy egy korábbi gondolatmenetben felmerült: teljesen mindegy, ki térne vissza, Napoleon vagy Dzsingisz Kán. Az Er ist wieder da így számomra sokkal több, mint egy vígjáték (egyébként ez az Er, mint személyes névmás a címben, önmagában milyen sokat sejtet a német mainstream gondolkodásról – tisztára, mint Tudjukki…) Alapban is érdekel ennek az embernek a története, és nekem semmi gondom nem is volt azonosulni vele. A film rettentő súlyos gondolatokat hordoz, azonban a Kriegerinnel szemben ezt most jóval szórakoztatóbban teszi: egy percre sem vált át idióta ripacskodásba, humorját pedig néha tényleg érteni is kell. Elgondolkodtató mozi magáról az emberi fajról, Németországról, no meg egy olyan emberről, annak emlékéről, aki – bizonyos érdekek nyomására – talán túlságosan is szörnyetegnek van beállítva. Lehet, kicsit tényleg zakkant volt – no de ki a zakkantabb: az, aki mondja, vagy azok, akik hisznek neki???





85%



.

R2-D2 írta:

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

Na, most visszasüllyedtem abba az apátiába, amiből ezen film előtt a magyar filmgyártással kapcsolatban épp kezdtem kilábalni… ez a mozi annyira ótvar szar, annyira egy unalmas és nézhetetlen hulladék, hogy már csak azért babérkoszorút kéne adnom magamnak, hogy egyáltalán végigültem. Az első hányásnál ki akartam kapcsolni, de sajnos csak eltakartam a szemem… ez egyszerre tartalmazza a nézhetetlen humorú magyar vígjáték összes elemét az idióta, de cseppet sem vicces poénjaival, a megmagyarázhatatlanul összevágott (ezáltal komolyságot és művésziességet sugalló) képek halmazát, keverve pedig a mélymagyar depressziós életérzéssel és képekkel. Szereplői és karakterei pedig – más, gyakorlatilag az összes fellelhető kritikákban foglaltakkal ellentétben – számomra annyira idegesítőek, amatőrök és tenyérbe mászóak voltak, hogy nemhogy szeretni/imádni nem tudtam őket, hanem legszívesebben egyenként basztam volna őket fejbe…

Ja, ezt magyarázza meg nekem valaki: azt még csak megértettem mindig is, hogy az ember örömében, boldogságában berúg, mint a csacsi – a megünnepelt dolog a józanodáskor sem tűnik el… viszont, mi értelme van felejtésből bebaszni? Járt már valaki úgy, hogy miután kijózanodott, az a probléma, ami miatt ivott, az hipp-hopp eltűnt?? Tessék már elmondani, hogyan is lehet apukám számlájáról éjszaka kifizetni a repülőjegyet: ha banki utalás, akkor ugye ismerni kéne mindenféle jelszót, kódot, ha meg kártya, akkor – annak ismeretében, hogy azt sem tudjuk ugyebár, hol vagyunk – meg kell keresni a bankkártyát (apuét???), s végigcsinálni a folyamatot (utalás dettó). Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy száznegyvenért Lisszabonba… hmmm… nem sok kicsit?

Itt az apától kezdve, a testvéren és barátokon át totál idióta és segghülye mindenki. Nincs a filmben egyetlen egy karakter, személy, szereplő, aki életszerűen viselkedne, akin ne érezné az ember a mérhetetlen izzadtságszagot. Ha ez a mozi a jelenlegi magyar harmadik X görbe tükre, ha ez a nagy valóság, hogy 29 évesen az egyetemről kikerült anyámasszony katonái hogy nem tudnak boldogulni a világban, akkor ez qrvára nem az én filmem. Ha ez a valóság és ez tényleg így van – mint ahogy olvasgatom több helyen, hogy állítólag ez a mozi egyik üzenete, kórkép a jelenről – akkor végtelenül elszomorító a helyzet. Ha tényleg ennyi topa, életre teljesen alkalmatlan, idióta seggfej képezi az ország jövőjét – az ember közel állhat a kétségbeeséshez. De én nem hiszem, hogy mindenki ekkora barom lenne, épp ezért én ezt nem is fogadom el: az itt szereplő Áron karaktere pedig épp ezért bicskanyitogatóan irritáló. Egyszerűen qrvára nem esett jól nézni egy ilyen lúzer srác másfél órás bénázását.

20%

Mondjuk ilyen heves reakcióra nem számítottam, de azért meg kell kérdeznem: ezt a filmet valaki jószándékkal ajánlotta neked, vagy magadtól választottad ?

Nem érzem magam elégnek ahhoz, meg nem is az én dolgom, hogy védelmembe vegyem ezt a filmet, meg teljeskörűen nem is tudom, mert nekem is voltak gyengébb részek, a portugálos szakaszt meg kifejezetten untam. Majd amikor újranézem, akkor leírom a magam részét, ahogy eddig, aztán annyi. Inkább csak pár apróság ütötte meg a szemem.

- A piát és a hányást értem, önmagában -10-20% mindkettő   . A piáról annyit -ha már kérdeztél "valakit" -, hogy természetesen nem oldja meg a problémákat, de soha ne becsüld le az emberek igényét arra, hogy elmeneküljenek a problémáik elől, jó esetben átmenetileg, például egy estére, amíg enyhül a "sokk", vagy "rendezik" a gondolataikat.
- Úgy emlékszem, a repjegy első osztályra és oda-vissza szólt. Nem last-minute fapados volt, az tuti ; nekem nem tűnt soknak, de nem is értek hozzá.
- Netes bankkártyás vásárlásnál nincs kód meg jelszó, csak olyan, ami eleve rajta van a kártyán, ezért is szopacs, ha ellopják, vagy akár csak leírják róla az adatokat. Emlékeim szerint a srácnak saját számlája volt, arra utalták a szülei a havi apanázst, és azért nem váltatta vissza a jegyet, mert nem akarta.

Jó neked, ha nincsenek a környezetedben ilyen emberek, ha ez neked "felháborítóan" életszerűtlen    . Én hol az öcsémre, hol a szüleimre, a nagymamámra, a barátaimra ismertem rá, és tetszik vagy sem, azért jó párszor magamra is . De tudjuk, más környezetben szocializálódtunk . Külön szerencsés vagy, ha nem ismersz olyan tanárt, aki állandó letargiában van attól, hogy a diákjait nem érdekli, amit tanít, és már ő maga sem látja értelmét azzal tömni a fejeket, hogy hol bányásznak bauxitot .

Amit viszont már minden toleranciám ellenére is igazságtalannak érzek a film rovására írni, az a "topaság" és az abból eredő "kórkép" vagy jövőkép. Nem azért a két fillérért, de amikor a saját tanoncaidról mesélsz, vagy a vendégkörödről, iskolai dolgozatok böszmeségeit pellengérezed ki, vagy azt mondod az Észbontókról, hogy talán elhiszed, hogy megrendezett, de attól még "vannak ilyenek", akkor ez milyen jövőképet vetít neked, és az, illetve mint "kor-kép" mennyiben nem összevethető azzal, ami ebből a filmből látszott? Azzal a kitétellel, hogy a kutya nem mondta, hogy mindenki ekkora barom lenne, mint ahogy itt van, de hogy egy ilyen barom sincs, szétszórva az országban sem, még "karikatúrának" is képtelenség, azt szerintem te sem hiszed el... csak nem jó belegondolni... Nekem itt volt a lényeg, talán az egészből: "Egyszerűen qrvára nem esett jól nézni egy ilyen lúzer srác másfél órás bénázását". Erre szoktam valamit mondani a tükörről (ezúttal értsd úgy: "görbe ablak"), meg arról, amit látunk benne, te meg valamit a nemszeretem karakterek és a nemszeretem filmek kapcsolatáról ...

Részemről amúgy a film pár "negatívuma" felett az segített szemet hunyni -az amatőr filmes megjegyzés miatt mondom-, mert ez egy diplomafilm. Azaz bőven nem csak a stáb vagy a nézők igényeinek kellett megfelelni (a 7 millió is gondolom nagyrészt az eszközbérletre ment el meg a helyszíni jelenetekre), hanem a vizsgabizottságban ülőkének is... Azok meg olyanok, amilyenek, ugye ...

A Holtpont kapcsán írtad, hogy benned maradt egy jó "földbe döngölős" írás... hát most bepótoltad   . Azért remélem a Veszettek és a Víkend még a listán maradt, ha más nem is .
.