R2-D2 írásai 3.0

.





Peninsula – Holtak szigete





Négy évvel ezelőtt találkoztunk először a Vonat Busanba – Zombi expressz című koreai alkotással, amit akkor meglepően nagy felhajtás övezett, még olyan hangzatos szlogeneket is lehetett anno hallani, miszerint az „év horrorja”, meg ilyenek… amik természetesen minimum erős túlzásnak bizonyultak. Én ugyan ennyire nem voltam elájulva tőle, de a maga módján, a maga kategóriájában kifejezetten szórakoztató filmnek tartottam, rengeteg jó ötlettel és újszerű elemmel. A látvány, a hangulat, a karakterek mind rendben voltak, az egész nálam megint ott bukott meg, amin általában a keletről érkezett mozik többsége: az elképesztően ripacskodós, túltolt színészi játékon – no meg ebben az esetben konkrétan a zombik életre kelésén. Utóbbi amúgy végigkísérti az egész sorozatot… de erről később.

Most, négy évvel az első rész után térhetünk vissza az immár teljes karantén alá került koreai félszigetre – a történetben amúgy szintén négy év telt el, ez becsületes – ám ez a visszatérés inkább kellemetlen élmény a nézőknek és a szereplőknek egyaránt. Míg ugyanis az első fejezet egy tisztességesen megcsinált, nagyjából jól funkcionáló zombifilm lett, addig a Peninsula egy érthetetlen koncepció következtében megcsinált videojátékra emlékeztet, olyan akciójelenetekkel, amik még talán a Halálos iramban mozikból is kilógnának – felfelé. Talán még a mozi első felére lehetne azt mondani, hogy rendben van, ott csak a drótkötéllel életre rántott zombik látványa akaszthatja ki a visszafogottabb filmre vágyó nézőket, ám amit a történet második felében látunk, az túlmegy szinte minden határon. Nem is nagyon tudom szavakba önteni, ezt egyszerűen látni kell: van egy üldözéses jelenet a filmben, ahol főhőseink menekülnek az ellenség elől, no, ott olyan idióta képsorok ömlenek ránk, ami az egészet Asylium szintre húzza le – még akkor is, ha magában az üldözésben is vannak kifejezetten ötletes húzások a zombisereg hasznosítására. Csak nem értem, hogy az alkotók hogy gondolták, hogy ez rendben lesz így, hogy lehetett az az elképzelés, hogy egy videojáték elé ültették a nézőket… minimum negyed órára. Ezek szerint Dél-Koreában sincs mozis MEO…

Egyébként az nem teljesen igaz, hogy négy évvel később térünk vissza a félszigetre, hisz a legelső képsorok valamikor akkor játszódnak, mikor az első epizód végén eluralkodik a káosz Koreában. Egy fiatal katona srác menekíti ki a családját az őrületből (van egy jelenet, ami akár a nemrég látott Greenlandből is származhatna), az evakuálás a hajóval és az egész drámai felütés pedig kifejezetten hatásos. Olyan igazi, vérbeli zombifilmes kezdet (mondjuk, itt van a legkínosabb látványú és legidiótább zombis szakasz is a moziban), amiben Jung-seok nem kevés tragédia árán eljut Hongkongba – ahol négy évvel később találkozunk vele újból. A Peninsula eleje roppant ígéretes, qrva jók a híradóbejátszások, az egész háttér, amibe a koreai zombiapokalipszist és annak civilizációs hatásait elhelyezik – az igazi finomságokat pedig azzal érik el, hogy miként reagál, mondjuk a hongkongi lakosság a koreai „menekültek” áradatára. A srác idővel a helyi alvilág egyik embere lett, akik megkeresik egy melóval: valahol Koreában, nem messze a kikötőtől elakadt egy teherautó, benne 20 millió dollárral, amit ha elhoz, felét megtarthatja. Persze, ki az a hülye, aki visszavágyik a zombiktól hemzsegő országba – Jung-seok azonban részben a pénzért, részben talán valami vezekléstől vezérelve elvállalja a feladatot és negyedmagával belevág a útba. Nem sok idejük van az autópályán álló kocsit eljuttatni a kikötőbe, alapból is kész életveszély az egész és persze, ami lehet rosszul sül el. Belebotlanak ugyanis egy rakás zombiba, de ami érdekesebb, egy rakás full bolond helyi lakosba, akikről még azt is nehéz elhinni, hogy csupán az apokalipszisba bolondultak bele. Innentől kezd szétcsúszni az egész, a nyilvánvaló Mad Max párhuzam (amiből a Mad hatványozottan igaz) még talán nem is lenne baj, a baj az, akik és ahogy alkotják ezt a félkatonai szerveződést. S nem segíti az összképet a váratlanul feltűnő, kb 14 éves lány sem, aki úgy vezeti a SUV-ot, hogy Hamilton és az egész F1 bagázs csak jelenthetne neki… és ez, ekkor még semmi ahhoz képest,a mit majd a lány később produkál… csak ezt mi még nem tudjuk.

Anélkül, hogy nagyon sokat elárulnék magáról a sztoriról – mert hát biztos lesz, aki megnézi – csupán annyit mondhatok, hogy innentől aztán van minden. Ketrecbe zárt foglyok vs zombik harca, pszichopata koreai katonák, drogos buzinak tűnő parancsnok, egy vagány csaj, no meg öldöklés hegyén-hátán. Állítom, a TWD 16 évadában nem öltek meg annyi zombit, mint itt a fél óra alatt – amiből maga a tábor, a ketrecharc, a szökés még a kisebbik kín. Na de ami utána jön!! Emberek, képzeljetek el egy sötét ( a zombik a fényre jönnek, mert vakok) koreai várost, ahol az autópályát roncsok tömítik el, valamint a mennyezetből, ablakból, mindenhonnan élőhalottak potyognak – no ezen akadálypályán száguld egy teherautó (!!!) olyan sebességgel, hogy a személyautók nem képesek utolérni. Kb olyan az egész, mintha a Ready Player One első kulcskeresős akadálypályájára még bónuszként zombikat is szórnánk – csak az ugye deklaráltan egy videojáték, egy szimuláció – ezt meg valóságként kellene nézni (egy idő után már csak nevetni tudtam kínomban a drifteléseken) … no, a Peninsulát kb. innentől nem lehet komolyan venni, ilyen agyrém jelenetet talán még nem is láttam. Én már a Fekete Párduc vonatkozó üldözéses szcénájára is húztam a szám, de ez túlmegy minden határom – ez már a Dwayne Johnson, Vin Diesel párostól is sok lenne. De még ha jól nézne ki! De nem… nem azt mondom, hogy annyira gagyi, a szándékot legalább érezni rajta, viszont minden kockájáról süt, hogy CGI, a rosszabb fajtából. Az a fura helyzet állt elő, hogy bármi jó is történt a moziban, bármi remek ötlet, társadalomkritika, posztapokaliptikus világkép is tűnt fel korábban, én a Peninsulából szinte kizárólag ezt az akció jelenetsort látom szemeim előtt – kb, mint anno a Wantedből a kanyargolyót, vagy a Dzsinnből a driftelő szellemet Mintha videojátékot játszottam volna, csak nem az én kezemben volt a konzol…

Kár érte, kár volt teljesen beleesni a hollywoodi csapdába, miszerint a második résznek nagyobbnak, látványosabbnak kell lennie az elsőnél. Így sem lett volna egyszerű ismét megbarátkozni a kiabáló, erősen gesztikuláló színészekkel, de sok apróság volt, ami miatt maradandó lehetett volna az egész – vagy legalábbis az első epizód színvonalát hozhatta volna. Kifejezetten jó lett Jung-seok jelleme, a Fittipaldi kiscsaj és húga is tök jópofa, ahogy anyjuk, Min-jung is kifejezetten jó karakter (amolyan harcedzett anya típus). Tetszett maga a háttér, ami immár elvárt egy ilyen stílusú filmben, miszerint a túlélők egymás legnagyobb ellenségei, és bizony minden alkalommal szívesen nézem, milyennek képzelik el az alkotók a kihalt városokat (az üveg mögötti zombisereg például zseniális). Egyébként is, mostanában, ebben a Covidos világban többször eszembe jut, hogy akár egy ilyen vírus is elszabadulhatna a Földön, s ha már most ilyen üres és félelmetes tud lenni egy város este 10 után, milyen lehetne egy hasonló apokalipszis következtében. A Peninsula a háttérben remekül gyúrja egybe a TWD, Legenda vagyok és társai látványát, hátterét – hogy aztán minden, kínkeservesen kiizzadt jó ötletet beletuszkoljon egy videojátékba. Ezek után a finálé borzasztóan giccses jelenetei szinte felüdülésként hatottak, azok, ott a maguk érzelgős megnyilatkozásukban megváltást kínáltak az előzmények után. S megint az jutott eszembe ezek láttán, hogy megint nem voltak olyan bátrak az alkotók, hogy meglépjenek egy olyan lezárást, ami miatt emlékezetes lehetett volna az egész… e tekintetben hűek maradtak önmagukhoz és a franchise első részéhez.

Mert hogy ezt aztán annyi részben folytathatják, amennyiben nem szégyellik: bármikor, bárki visszamehet a félszigetre bármilyen okból, drótkötélen felrántott zombi mindig lesz kéznél, mint ahogy kiabáló és vicsorgató színészgárda is. Az egészet meg le lehet forgatni egy stúdióban, zöld háttér előtt – a többi úgyis mind CGI. De az még jobb lenne, ha már az egész úgy kezdődne, hogy valaki a világon felveszi a VR szemüveget és betölti a Train to Bushan 3 játékot…





60%





.

R2-D2 írta:

.
Attraction / Притяжение

Így azt mondom, hogy ugyan meg nem bántam a két órát (icipicit hosszú is ez, így), csalódást semmiképp nem okozott, de úgy istenigazából maradandó emlékeket sem… leszámítva a zuhanást Moszkvára. Jó, hogy láttam, tudok róla, de aztán ennyi.

70%
.

No. Most, hogy végre van felirat ennek a filmnek a folytatásához (azt sem tudtam, lesz folytatása), gondoltam, újranézem, hogy jobban képbe legyek a ma éjszakai filmezés előtt. És nem bántam meg , mert bizony sok mindenre nem emlékeztem már belőle.

Viszont az a helyzet, hogy másodjára sokkal jobban bejött, mint elsőre. Oké, kicsit nagyvonalú a dramaturgiája, de most sokkal erősebbnek éreztem azt a hamisíthatatlan orosz ízt, ami picit kiemeli a tucatfilmek közül. És bár akkor még nem láttam ugye a Kómát, mint az újkori orosz sci-fik abszolút csúcsát látvány tekintetében, el kell ismernem, hogy az orosz CGI műhelyek már ebben a filmben is parádés munkát végeztek.

Szóval... kíváncsi vagyok, hogyan folytatódik ez a sztori, pláne, hogy a második film címe Invázió, ami az első moziból pont nem következik...


Hamarosan megírom.


.

R2-D2 írta:

Peninsula – Holtak szigete

...van egy jelenet, ami akár a nemrég látott Greenlandből is származhatna

A Peninsula a háttérben remekül gyúrja egybe a TWD, Legenda vagyok és társai látványát, hátterét – hogy aztán minden, kínkeservesen kiizzadt jó ötletet beletuszkoljon egy videojátékba. S megint az jutott eszembe ezek láttán, hogy megint nem voltak olyan bátrak az alkotók, hogy meglépjenek egy olyan lezárást, ami miatt emlékezetes lehetett volna az egész… e tekintetben hűek maradtak önmagukhoz és a franchise első részéhez. Mert hogy ezt aztán annyi részben folytathatják, amennyiben nem szégyellik: bármikor, bárki visszamehet a félszigetre bármilyen okból, drótkötélen felrántott zombi mindig lesz kéznél, mint ahogy kiabáló és vicsorgató színészgárda is. Az egészet meg le lehet forgatni egy stúdióban, zöld háttér előtt – a többi úgyis mind CGI. De az még jobb lenne, ha már az egész úgy kezdődne, hogy valaki a világon felveszi a VR szemüveget és betölti a Train to Bushan 3 játékot…

60%

Hoppá, Greenland! Arról vélemény?

Tudtam, hogy készül, de a zombitéma nálam eléggé kifulladt a TWD-vel... Biztos lesz olyan, aki megnézi, de a videojátékot csak videojátékon szeretem . Egyszer úgy megmutatnám, mennyi mindenről is szólhat egy videojáték, ami nem csak fehérizzásig hevített gépágyú .

.

Niwrok írta:

Hoppá, Greenland! Arról vélemény?

Jó volt.

Elkezdtem, de félbe kelett hagynom az írást, de lehet újranézem (pörgetem), hogy be tudjam fejezni.

.

.





Invasion / Вторжение





El nem tudtam képzelni, hogy lehet hitelesen Inváziónak nevezni egy olyan filmnek a folytatását, amiben a földön kívüli űrhajó totál véletlenül zuhan Moszkvára, amiben a főszereplő idegen maga a megtestesült béke és nyugalom, s aminek végén ez az űrhajó maga is békével távozik a moszkvai lakótelepről. Az ugyan számomra nyilvánvaló volt, hogy az Attraction idegen főhőse, Chariton nem halt meg – a film végi vágókép erre engedett következtetni – és visszatérhet, de a történtek után semmi oka nem volt sem neki, sem fajának bármi bosszúra vagy invázióra a Föld ellen. Az egész első epizód inkább a balesetre és az arra adott emberi reakciókra fókuszált, így kíváncsi voltam, mit lehetett ebből kihozni, hogy sikerül összeugrasztani az idegen civilizációt az emberiséggel… nos, jelentem, zseniálisan. Ez a mozi nem a klasszikus, „Leigázzuk a Földet, mert nekünk szükségünk van rá” panel mentén építkezik, hanem valami teljesen más utat jár be: talál egy okot, ami miatt az idegen mesterséges intelligencia bolondot csinál a moszkvaiakból, s nem is elsősorban megszállást, inváziót hajt végre, hanem egy óriási görbe tükröt tart a mai digitális világunk elé. Nekem pedig, aki alapból picit technológiaellenesnek gondolom magam, a film majd minden képkockája maga volt a mennyei élmény – eszméletlenül bejött, ahogy Ré, az idegen űrhajó, annak MI-je előnyt szerez az emberek saját maguk által kiteregetett élete révén. Nagy és látványos fináléig szinte hibátlan az egész, az, ott talán picit hollywoodiasan sok volt… de addig… bámulatos. Történetben, ötletben, látványban, humorban, mindenben.

3 évvel járunk az előző film eseményei után: Yulia, aki segített Charitonnak elhagyni a bolygót, a tőle kapott fura karkötő miatt az orosz tudósok kitüntetett figyelmét élvezi. Szegény csajon – apja beleegyezésével, ámde részben tudta nélkül – mindenféle kísérleteket végeznek, amikből az nyilvánvalónak tűnik, hogy a lány valami úton irányítani tudja a vizet. Folyamatos őrizet alatt van, még futni sem mehet egyedül – apja, Lebegyev tábornok a szíve mélyén tudja, hogy bármikor visszatérhetnek az idegenek, akár Yuliáért, akár csak úgy – ám a folyamatos megfigyelésnél talán csak az zavarja jobban, hogy még mindig nem tudta feldolgozni Chariton elvesztését. Jön is a meglepetés, mikor egy túl jól sikerült kísérlet következtében – zseniális, ahogy ezzel egy korábbi karaktert is visszahoztak a történetbe – a fiú kénytelen felfedni magát és kvázi kimenteni a lányt a „fogságából”. Mindezt pedig úgy, hogy tátott szájjal bámultam a képernyőt: nem is elsősorban attól, amit akciójelenet címén láttam (örvendetes módon kifejezetten visszafogott és hiteles minden), hanem attól, ahogy Chariton és Sol átveszi az irányítást… egy autó felett. Beszarás maga az ötlet is, hogy egy külső, mesterséges intelligencia irányít egy okos BMW-t, vele együtt pedig egy város teljes forgalmi rendszerét – amíg ehhez tizenx évvel ezelőtt egy csomó pizzafutár és egyéb kellett a Taxiba, azt itt az MI megoldja – a világűrből. Annyira tetszett az egész, annyira jó ötletnek (s nem kicsit techkritikának) tartottam a látottakat, annyira jó ritmusa és egyben humora is volt mindennek, hogy ha ezek után csak egy szimpla, átlagos sci-fit látok, akkor is elégedetten dőlök hátra. Pedig aztán a java még csak ezután jött…

Yulia ugyanis a képességei miatt az időközben megérkező új, nagyobb, hatalmasabb – szintén mesterséges információval rendelkező – űrhajó, s annak irányítójának útjába kerül, s aki zseniális módon próbálja kicsinálni a lányt. Minek bérgyilkos, minek bárki, aki Yulia nyomába eredne, ha egyszerűen komplett Moszkvát a lány felkutatására lehet használni. Kedves olvasó, te mit tennél, ha például felhívna egy ismerősöd a mobilodon és arra kérne, hogy ha látod Yuliát, szóljál, vagy ha a családtagod felhívna, hogy ő felelős egy robbantásért, amiben meghalhat a gyereked? Ha minden csatornából, rádióból, TV-ből, az összes közösségi médiából az ömlene, hogy Yulia bűnös és el kell kapni??? Te kételkednél a hallottakban? Ha egyértelműen beazonosíthatóan ismerősöd hangját hallod, vagy, hogy ha a TV-ben a teljesen megszokott és ismert bemondók közlik a híreket? Képekkel, videókkal alátámasztva? Ugye, nem??? Az Invázió legeslegjobb húzása – és EZ az ominózus invázió – hogy az írók kitalálták, milyen az, amikor valami, nálunk sokkal fejlettebb rendszer a komplett digitális világra rátelepszik, meghamisít mindent, képet, hangot, csak azért, hogy valakiből közellenséget csináljon. Széles vigyorral néztem a filmet, pláne, mikor mondták, hogy minden adatot mi magunk, emberek bocsájtottunk az MI rendelkezésére – telefonbeszélgetéseinkkel, TV adásainkkal, az egész digitális civilizációnkkal. Beszarás az egész, tele van milliónyi apró részlettel – ráadásul bámulatosan kidolgozva mind a történet, mind a látvány terén. Mert egy fegyverekkel végrehajtott invázióban legalább látod az ellenséget, harcolhatsz ellene (és jó szokás szerint a filmekben győzöl is), de mi van akkor, ha minden információ fals lehet, ha senkiben és semmiben nem bízhatsz meg? Ha a parancsnokodtól közvetlenül érkező utasítás is lehet homlokegyenest más, mint aminek azt szánták? Hogy tudsz védekezni??

Nos, az oroszok – vagyis az írók – megmutatták. Vissza mindent analógra. Zseniális húzás, ahogy vették elő a vezetékes telefonokat, a szórólapokat, minden, letűnt kor emlékét, az az egyik legjobb húzás volt, amit mostanában láttam. Ez a középső szakasz ezzel a digitális invázióval qrva jó lett, a Transzcendens legjobb pillanatai fasorban nincsenek ehhez képest, és lehet, csak én látom bele, de számomra egyértelmű volt a finom figyelmeztetés az emberiség felé, hova vezethet a túlzott okosvilág. Mert nem feltétlenül kell egy idegen civilizációnak megtenni azt, ami itt megtörtént (jó, mondjuk, ami itt történt azt egyelőre más még nem tudja megtenni, de a hangsúly az egyelőrén van), épp elég, ha egyszer valahol, valaki olyan MI-t fejleszt, ami ezt magától megteszi… a Skynet után szabadon. Ide tartozik, és feltétlenül érdemesnek tartom megemlíteni, hogy minden pazar ötlet mellett az alkotók arra is figyeltek, hogy Chariton karakterén keresztül nagyszerűen beéppítsék a humort is a sztoriba: nem lett tőle és rajta keresztül idióta a film, de remek a világra rácsodálkozó idegen viselkedése, a számára érthetetlen tettekre adott válasz. Ilyet is láttunk már, máshol, van, ahol egész filmet húznak fel erre, de ebben az orosz sci-fiben ez is tökéletes arányban van az akcióval, a gondolatisággal és a látvánnyal… s ha már a látványnál tartunk. Legutóbb a Kómánál kerestem az államat a földön, s igaz, hogy az Invázió azt a szinten nem éri el – mondjuk, jellegéből és történetéből eredően nem is kellett neki – de amit itt ismételten láttam vizuális effektek terén, az lenyűgözött. Mindig mondták, hogy a víz animálása az egyik legnehezebb feladat, márpedig a mozi vége itt szinte csak a vízről szól… és az oroszok hibátlanul megcsináltak. S itt kell azt is megjegyeznem, hogy a stáblistában meglepő módon elég nagy fejezetet kap a magyar Origo Stúdió munkatársainak névsora – ahogy utánaolvastam,nálunk csinálták a film végi vizes, medencés trükkök nagy részét. Dicséretes!

És akkor, ha már idáig eljutottunk, ejtsünk pár szót a fináléról is. Ré, a mesterséges intelligencia, miután ugye ő és a fajuk irányítani tudja a vizet, egy hatalmas vízgömbbe zárja a Yuliát és a moszkvaiak jó részét – ami vízgöm alulról és felülről egyidejűleg záródik be, töltődik fel vízzel. A nagy finálé pedig arról szól, hogy a főhőseink milyen úton módon, milyen áldozatok által kerülnek ki szorult helyzetükből: amit látunk, azzal nincs baj, talán csak az zavart kicsit, hogy az addig látott parádés ötletbörze, a hamisíthatatlan orosz íz helyébe egy hollywoodi klisésebb végjáték lépett. Félreértés ne essék, ez sem volt rossz, a maga módján izgalmas (és baromi látványos is) volt, de talán egy ennyire különleges mozi kicsit különlegesebb befejezést érdemelt volna. Ilyen grandiózus jelenetet már milliószor láttunk, főleg az amerikai katasztrófafilmekben – én kicsit másra, egyedibbre vágytam volna, ha már az előzmény ennyire pazar lett. És pont ebbe a sorba tartozik Yulia szerepe és képessége is: teljesen nyilvánvaló, hogy ő lesz a megoldás kulcsa (kb a kísérletektől), mégis, mikor megtörténik, ami megtörténik, olyan üres és semmitmondó, olyan megszokott és sablonos az egész.

Ha egy icipicit más lett volna a finálé, ha az oroszok mertek volna abban is egyedibbek lenni, ha nem egy mindent beborító vízzuhatagban képzelték volna el a befejezést, számomra akár az év egyik legjobbja is lehetne az Invázió. Így is qrva jó volt, csak a végére elamerikanizálódott…




85%



.

.





Greenland – Az utolsó menedék





„Jó estét! Nagyjából reggel 8:47-kor,keleti parti idő szerint a Clarke legnagyobb darabja becsapódik Nyugat-Európába, ezzel számos eseményt előidézve. A kilenc mérföld széles égitest nagyobb a dinoszauruszokat elpusztító aszteroidánál, becsapódása elpusztítja Európa nagy részét, szeizmikus jelenségeket, 300 méter magas szökőárakat és akár 480 C fokos szelet okoz, ami a hangnál is gyorsabb lesz. Órákon belül a földrészek nagy részét beborítja majd a tűz, ahogy az olvadt törmelék aláhull az atmoszféra felső részéből. Hasonlóan az előző kihalási eseményhez most is elpusztul a Föld élővilágának több mint 75%-a”

Ahogy a fenti idézetből kiderül – ami amúgy a filmben elhangzó NASA tájékoztatója – a Greenland egy katasztrófafilm, s mint ilyen, kitüntetett figyelmemet élvezte: itt, a Fórumunkon talán én vagyok az, aki ebben a zsánerben talán picit otthonosabban mozog, és ebből kifolyólag (az időutazásos mozik mellett) hamarabb rá is harapok ezekre a történetekre. Azt ugyan nem teljesen értem, hogy sikerült összehozniuk magyarul ezt a címet – ugyanis az eredetiben a Greenland magára Grönlandra utal, s bár a történet szerint valóban ott van az emberiség utolsó menedéke a pusztító esemény elől, de nem értem, miért kellett Grönland angol nevét használni magyarításkor. Mindegy, nem is ez a lényeg, sokkal fontosabb, hogy a Greenland mit képes nyújtani az ezerszer látott sablonokon túl – örömmel jelenthetem, hogy nagyon sokat. Nekem legalábbis kifejezetten tetszett az egész, ugyanis Emmerich mestertől eltérően nem magára a katasztrófára fókuszálunk, ebben a filmben sokkal fontosabb az ember, a civilizáció sorsa, mint maga a kataklizma. Az is van, bőven, de valahogy inkább csak háttérben zajló eseménynek éreztem, a Greenland – azon kívül persze, hogy néhány kiválasztott főhős (meg)menekülését mutatja be – legalább akkora súllyal foglalkozik azzal, mit is vált ki a lakosságból az elkerülhetetlen vég. Káosz, anarchia … tulajdonképp a semmiért: a néző elgondolkodhat, ő mit csinálna, van-e értelme törni-zúzni, rabolni, egymást ölni, ha másnap vége a világnak és esélyed sincs megmenekülni. Persze, tudom, hogy ezt az esélytelenséget nagyon nehéz elfogadni és feldolgozni, de én lehet, inkább olyan dolgokat csinálnék, amiben még utoljára élvezetemet lelem…

John Garrity (Gerald Butler) mérnök, aki épp szétszakadóban lévő családjának szülinapi bulijára készül – az esemény pedig azért is különleges kicsit, mert épp most közelíti meg a Földet a Clarke nevű üstökös. Természetesen az egész világ be van zsongva, hogy mindenki várja a látványos tűzcsíkokat az égen – ám arra sem a tudósok, de legfőképp a lakosság nincs felkészülve ami következik: bizony, ez az üstökös sokkal nagyobb és veszélyesebb, mint azt gondolták, darabjai nem simán elégnek a légkörben, hanem bizony becsapódnak ide-oda a bolygón. Így mondhatnánk, hogy a felütés egy tipikus és sablonos katasztrófafilm kezdet, amiben az égből jött kőzuhatag (ami ugye az Armageddonban is részben elér a Földig) szépen és látványosan elpusztítja a városokat, ám a Greenland csavar egyet az egészen. A pusztulás ugyan ott van a háttérben, a hírekben, néhány óriási lökéshullámban, ám hamar nyilvánvalóvá válik, hogy itt Garrityn és családján lesz a hangsúly. A fickó ugyanis kap egy titokzatos, ún. „elnöki” utasítást, hogy családjával együtt induljon a kijelölt reptérre, ahonnan az állam által szervezett mentőexpedíció biztonságos helyre juttatja. Ugyan kicsit elcsépelt és kiszámítható az ötlet, hogy a széthulló félben lévő családot az alkotók egy autóba és egy halálos csapdába ültetik, de rögtön a mozi elején, ezzel egyidejűleg volt egy dolog, amire felkaptam a fejem – ami annyira nem hétköznapi ebben a zsánerben. Nevezetesen mit tennél, ha a baráti társaság szeme láttára, őket hátrahagyva lennél kénytelen menni, ha a többiek kétségbeesett könyörgése ellenére senkit nem vihetnél magaddal? Még a szomszéd kislányát sem?

Amúgy, ha már említettem ezt a kiválasztást: nekem qrvára bejött ez az új ötlet is, miszerint olyan embereket (és családjaikat) választják ki, akiknek vélhetően fontos szerepe lesz majd a bolygó újraépítésében… ezzel az eljutunk a menedékbe sztorival meg a meteorral pedig a Greenland az Armageddon és a 2012 érdekes kombinációja lett. De sokkal több is lett náluk, nekem úgy jött le, mintha sikerült volna azok minden „vadhajtását” lenyesni a sztoriról: hihető a bajba jutott család története, nem csöpög az egész a nyáltól, nincsenek benn túlírt karakterek. Sőt, állítom, hogy sokkal komorabb és komolyabb is ez a mozi a fenti példáknál, nemcsak, hogy nincs benn humor, de inkább nem kevés drámai szituáció tarkítja a főhősök útját. Gondolok itt például arra, mikor elszakadnak egymástól és két külön úton próbálnak eljutni egy megbeszélt helyre: mind a nő, mind a férfi külön útja kellően drámai fordulatokat tartogat. Mindezt pedig úgy, hogy szimplán felhasználja az emberi természet sötét oldalát, a kétségbeesésből fakadó kegyetlenséget és törtetést. Nem tudom most részletezni, mi is történik, de ha megnézitek, megértitek: a beteg kisfiú és anyja szála a háttérben zajló anarchia előtt legalább olyan kemény, mint ami Johnnal történik a teherautós úton. Sőt… gyerekes szülőként engem talán jobban meg is érintettek ezek az események, mint a férfiak között történtek. Borzasztó érzelemgazdag lett ez a szakasz, bizony, a helyzet feloldásakor rendesen összeszorult a szívem is.

S ha már itt tartunk. A Greenland egyik legfontosabb erénye az az érzelmi plusz, amit ugyan lehet ócska hollywoodi hatásvadászatnak tartani, de nálam kétségkívül működött. Kicsit ebben is Armageddonos (bár kevésbé pátoszos), az a film sem elsősorban a fúrócsapat sikere miatt volt számomra emlékezetes, hanem a mellé kreált érzelmi töltet miatt – nos, a Greenland sokkal visszafogottabban, ámde nem kevésbé hatékonyan játszik az érzelmekkel. Az csak egy dolog – persze, tök kiszámítható – hogy a család újra egyesül, meg hogy eljutnak a végéig (ez sem szabadna meglepni senkit), viszont az utolsó jelenetben, amikor jön az a bizonyos „körkapcsolás” – nos, megmondom őszintén, még a könnyeim is kicsordultak. Mert egyszerűen felemelő érzés volt hallgatni azokat a hangokat – azok után, amik után a főszereplőink és a Föld keresztülmentek… mert itt nincs Bruce Willis, aki megmentené a bolygót a teljes pusztulástól. Itt tényleg becsapódik az aszteroida, itt tényleg végigsöpör a tűzhullám a Földön, itt tényleg csak annak van esélye, aki biztos helyre húzódik. Egyébként ezzel kapcsolatban azon is el lehet gondolkodni, mennyire is kiszolgáltatott az emberiség az ilyenfajta eseményeknek, és hogy önmagában mekkora tragédia is az egész…

S talán pont ezért nem is hiányzott most annyira a Nagy Pusztulás látványa – sokkal nyomasztóbb tud lenni annak szimpla tudata. A híradókban mutatott képek, a rádióbejátszások, az a néhány nagytotál a becsapódásokról és lökéshullámokról épp elég ahhoz, hogy tudjuk, John, felesége (aki ugye az a Monica Baccarin, aki Deadpool csaja volt) milyen körülmények között próbál eljutni Grönlandra. Kiválasztottként, ám egyben kitaszítottként (ami amúgy a rendszer kegyetlen logikájára is rávilágít, miszerint csak egészséges egyedeknek célszerű biztosítani a túlélés lehetőségét), meteorzápor közepette… amiben még egyébként arra is van idő a történetben, hogy egy nem kevésbé érzelmes szakaszban egy nagypapa (Scott Glenn) is előkerüljön. Az egész történet (ugye, a mindig emlegetett forgatókönyv!!) nagyszerűen össze van rakva, nincs benn eget rengető hülyeség, a látvány alá rendelt fizika, csodás megmenekülés, csupán egy kis család sorsa, akiknek ugyan párnázott helyük volt egy biztonságos útra, ám a körülmények miatt saját kezükbe kellett venni a sorsukat. Izgalmas, megható az egész történet, az utóbbi évek egyik legjobb katasztrófafilmje… amiben ha hibát akarok keresni, talán csak a trükkökre szánt az érezhetően kevesebb pénzt tudom említeni. Néha ráfért volna még egy kis utómunka a mozira, no meg talán lehetett volna icipicit több is belőle – ám ez utóbbit simán be lehet tudni a koncepció részének.

A végén még mr. Butler átkerül nálam a kedvelt színészek közé…ha ilyen filmekben játszik…





80%



.

R2-D2 írta:

.
Greenland – Az utolsó menedék

Ugyan kicsit elcsépelt és kiszámítható az ötlet, hogy a széthulló félben lévő családot az alkotók egy autóba és egy halálos csapdába ültetik, de rögtön a mozi elején, ezzel egyidejűleg volt egy dolog, amire felkaptam a fejem – ami annyira nem hétköznapi ebben a zsánerben. Nevezetesen mit tennél, ha a baráti társaság szeme láttára, őket hátrahagyva lennél kénytelen menni, ha a többiek kétségbeesett könyörgése ellenére senkit nem vihetnél magaddal? Még a szomszéd kislányát sem?

Az egész történet (ugye, a mindig emlegetett forgatókönyv!!) nagyszerűen össze van rakva, nincs benn eget rengető hülyeség, a látvány alá rendelt fizika, csodás megmenekülés, csupán egy kis család sorsa, akiknek ugyan párnázott helyük volt egy biztonságos útra, ám a körülmények miatt saját kezükbe kellett venni a sorsukat. Izgalmas, megható az egész történet, az utóbbi évek egyik legjobb katasztrófafilmje…

80%

Nem ugyanazt a filmet láttuk, de ez a katasztrófafilmeknél elő szokott fordulni .

A szomszédokkal kapcsolatos részét én is pozitívumként emeltem ki, meg még azért villant egyszer-kétszer, de én túl sokszor éreztem azt, hogy a több ezúttal tényleg több lett volna. És nem a CGI-ben vagy a katasztrófa képeiben, hanem abban, hogy érezzem, nem csak ez a cuki kis család tesz meg mindent a túlélésért, hanem mindenki más is, aki szintén nem akarnak megmurdelni reggelre; ebbe nem fér bele, hogy csak egy kisrepülőnyi ember jut el Grönlandra az egész nagy Észak-Amerikából.

.

.





Adú





Nem tehetek róla, de megint a Mátrix ugrott be az Adú kapcsán: „Három feladat, három kapitány, három hajó… nem lehet véletlen” S hogy miért? Mert ebben a spanyol filmben (ami amúgy csak és kizárólag Louis Tosar miatt került képbe nálam) szintén három feladat és három történet van, de a mozi egészét tekintve inkább tűnik véletlennek az egész. Mintha az író egyszerre akart volna elmesélni három sztorit, szépen bele is bonyolódik, csak a végére elfogy az ihlet, és képtelen (vagy csak szimplán nem is akarja) összekötni a történeteket – így fordulhat elő az, hogy a főszereplőnek kikiáltott kedvenc spanyol színészünk csupán az egyik történeti szál aktív részvevője, és bármennyire is várná az ember, hogy köze legyen a másik két eseménylánchoz, ez nem történik meg. Mindezt pedig csak azért írtam le, nehogy más ugyanazt a csalódást élje át, mint én, nevezetesen hogy vár egy katartikus végjátékot, amiben minden, korábban történt eseménynek szerepe lesz, amiben az elefántokat őrző fehér férfi, a néger kisgyerek és a határt őrző spanyol rendőrök találkoznak. Esély megvolt rá, a bicikli is megvolt hozzá, de aztán nem… mindezek következtében pedig bármennyire is szépen fényképezett, drámai és érdekes az Adú, óriási hiányérzetet képes hagyni maga után.

A kezdő képsorok ismerősek lehetnek napjaink híradóbejátszásaiból: Melilla városban (ami fizikailag Marokkóban található, de spanyol fennhatóság alatt áll) a drótkerítésen átmászni akaró néger menekültek összetűzésbe kerülnek azzal a három szerencsétlen őrrel, akik épp akkor járőröznek ott. A találkozásuknak tragikus vége lesz – az Adú egyik (legkevésbé hangsúlyos) eseménylánca pedig ennek a balesetnek a következményével (jogi és pszichológiai) foglalkozik. Érdekes kezdet, az ember várná is, hogy a moziban innentől a kerítést rázó menekültek kontra spanyol hatóság az egész korunkra rátelepedő menekültválság legyen a fő motívum… erre mi történik? Kapcsolunk Afrikába, ahol majd egy fehér férfi próbál elefántokat menteni. Itt jegyzem meg, hogy természetesen mindenki saját vérmérséklete szerint kezeli a nyitó képsorokat (meg az utána, ebből következő dolgokat), de nekem picit fura volt az az álláspont, amit az Adú ebben a témában képviselt: szerintem akkor tudott volna igazán hatásos és esetleg megindító lenni a történet ezen szála, ha igazi mélységet adtak volna bármelyik oldalnak. De itt csak egy internetes hírt illetve egy tétova őrt kapunk… mindenféle különösebb hajcihő nélkül. Oké, lehet, hogy ez az élet, meg hogy a valóságban is csak ennyit jelent minden – de hát egy moziban illik dramatizálni a dolgokat, ha fontosabb szerepet szánunk neki, ha a nézőt ki akarjuk billenteni a komfortzónájából. Miután azonban az Adú ezt látványosan nem teszi meg, marad a személyes meggyőződés: a kerítésre felmászott majmok illetve az őket visszatartani kívánó nácik túldimenzionált képében.

Gonzalo (Louis Tosar) egy fehér ember Kamerunban, aki a helyi parkőrséggel karöltve próbálja megmenteni az orvvadászat által sújtott elefántokat. A film második nyitányában épp egy ilyen helyszínre tartanak, ám elkésnek – már csak a lefűrészelt agyarú, halott állatot találják. Gonzalo, az őrök kérésének ellentmondva azonban nem támogatja a falu népét némi hússal, kiváltva ezzel is „kollégái” ellenszenvét. Aztán rövid úton el is kell hagynia a helyszínt és ezzel feladnia munkáját, először még csak problémás lányát terelgetni, majd új munkahely után nézni – az Adú második szála Gonzalo története, aki a csodálatosan fényképezett Afrikában keresi saját útját és kapcsolatát a tőle teljesen elhidegült lányával. Megmondom őszintén, még mindig nem értem, az írók mit is akartak ezzel az egésszel: az összes alkotóelem közül Gonzalo története a legkevésbé érdekes és hatásos. Tulajdonképp az égvilágon semmi fontos nem történik benn, egy apa és lánya viszonya a mesés környezetben, totál nulla érzelmi hatással és kötődéssel – ha nem lenne az a bizonyos bicikli, amit Gonzalo hazavisz, s ami a végére eljut oda, ahova, semmi kapcsolat nem lenne a címszereplő kisfiúval. Vártam, sokáig vártam, hogy a faszi majd valahogy beleszól az eseményekbe, de a telefonon kívül semmibe nem szólt bele… max azt tudom elképzelni, hogy mintegy mellékesen az írók fel akarták hívni a figyelmet az afrikai orvvadászatra. De hogy ezt s ennyire üresen és semmitmondóan tegyék… az művészet. Az egyetlen értékelhető jelenet és esemény ebben a szálban a lecsavarható elefántagyar esete – az jó volt, de abból nekem meg qrvára hiányzott egy nyamvadt "Köszönöm, apa"…

És akkor a bicikli és Adú. Az van, hogy egyetlen egy ponton majdnem összeér Gonzalo és Adú szála, a kisfiú ugyanis nővérével szemtanúja lesz azon elefánt a kivégzésének, amit Gonzalo kicsit később megtalál. A két fekete kiskölök hanyatt-homlok, biciklijüket hátrahagyva (hogy Gonzalo összeszedhesse, majd lányának adhassa) menekül, ám egy nyugodt éjszakájuk sincs: miután a faluban a helyi nagy- és maffiafőnök kiszedi Adúból, mit is látott délelőtt, a két testvérnek menekülniük kell innen is. Nyakukba veszik a világot és elindulnak Spanyolországba, apjuk után – a kérdés számomra már csak az, hogyan is tudhatja két ekkora gyerek, egyáltalán merre induljon. Oké, értem és átérzem a szükségét az indulásnak (bár, megmondom őszintén, ez is csak úgy összecsapva van odadobva a nézőnek), de én, itt, európai ésszel, a kényelmes, fűtött lakásból fel nem foghatom, hogy vág ebbe bele két gyerek. A film központi témája aztán az ő útjuk lesz Spanyolországba, hogyan, miként és milyen nehézségek árán jutnak egyre közelebb a fentebb említett kerítéshez… vagyis hát nem. Az van ugyanis, hogy ahogy ez a dramaturgia meg van írva, itt minden csak megtörténik. Nincs se idő, se húsba vágó dráma (na jó, egy van, a repülős, de az meg annyira kiszámítható volt), nincsenek érzelmek, kötődés, semmi: mintha valami őrangyal vigyázna Adúra, ami vele és körülötte történik, azok mind úgy történnek, hogy a kisfiúra szinte semmi hatással nincsenek. Az odáig rendben van, hogy egy ekkora kisgyerek vélhetően máshogy reagálja le a dolgokat (többek közt a repülőset is), de nekem minimum fura volt a nagyrészt unalmas, többnyire drámamentes történetmesélés, ahogy a kissrác halad észak felé. Azt se tudjuk, csak esetleg sejthetjük, mennyi idő telik el (vélhetően több hónap, esetleg egy év), mert nincs jelentősége sem az időnek, sem a környezetnek – nekem legalábbis túlságosan idilli a kép, hogy egy ilyen nincstelen kis néger eljut Melilláig. Az egész olyan mesterkélt, precízen szerkesztett, ki van emelve néhány dolog az útból, de a szürke hétköznapok, amikor az is kérdés, hogy Adú és tesója mit eszik, hol alszik, egyáltalán a több ezer kilométeres út hétköznapjai és megpróbáltatásai nagyon el vannak hanyagolva. Ez által viszont úgy érzem, nincs súlya és jelentősége szinte semminek, nincs mélysége és igazi drámai ereje a mozinak – lehetett volna ezt sokkal hatásosabbá tenni. Akár Gonzalez komplett szálának kihagyásával… de akkor meg ugye nincs Louis Tosar, aki miatt én is belevágtam ebbe a két órás kalandba.

Ha csak szimplán az volt a film célja, hogy magára a migrációra, annak okára, körülményeire felhívja a figyelmet, akkor az nagyjából sikerült. De e nélkül a film nélkül is tudja a mezei néző, mekkora különbségek vannak népcsoportok, országok és földrészek között, ahhoz meg határozottan vérszegény lett a végeredmény, hogy akár egy pillanatra is megdöbbenjen rajta bárki is. Nem sikerült hatásossá tenni sem a kerítést ostromló négerek kontra őrök szálát, igazából és mélységében sem a szegény kisfiú történetét – de a legnagyobb közönyt Gonzalez és az ő elefántjai iránt éreztem. Az Adú egy jó kis dráma lehetett volna, alkotóelemei megvoltak hozzá, a háttér, környezet, Afrika remek (és nagyszerűen kontrasztos) ha az írók tudták volna, mit is akarnak. Vagy ha bátrabbak…




65%


.

Niwrok írta:

Greenland – Az utolsó menedék

Nem ugyanazt a filmet láttuk, de ez a katasztrófafilmeknél elő szokott fordulni   .

A szomszédokkal kapcsolatos részét én is pozitívumként emeltem ki, meg még azért villant egyszer-kétszer, de én túl sokszor éreztem azt, hogy a több ezúttal tényleg több lett volna. És nem a CGI-ben vagy a katasztrófa képeiben, hanem abban, hogy érezzem, nem csak ez a cuki kis család tesz meg mindent a túlélésért, hanem mindenki más is, aki szintén nem akarnak megmurdelni reggelre; ebbe nem fér bele, hogy csak egy kisrepülőnyi ember jut el Grönlandra az egész nagy Észak-Amerikából.

.

Én ezt nem éreztem hibának, számomra tök egyértelmű volt, hogy itt a család van a fókuszban. A többiek... egy részük elment TV-ért a boltba, a másik része beletörődve otthon filmezett (pl. én??), a maradékuk meg ugyanúgy megpróbált túlélni. Hisz a nő és a férfi útját is ilyenek szegélyezték...

De igazad van, máshogy látjuk az ilyeneket. Engem ez megint az érzelemmel fogott meg (a sátor a nagypapa a közepén, a bejelentkezések a végén), én - miután a kritika miatt késtszer néztem meg, különösebb kivetnivalót nem találok benne.


.

R2-D2 írta:

.
Adú

Ha csak szimplán az volt a film célja, hogy magára a migrációra, annak okára, körülményeire felhívja a figyelmet, akkor az nagyjából sikerült. De e nélkül a film nélkül is tudja a mezei néző, mekkora különbségek vannak népcsoportok, országok és földrészek között, ahhoz meg határozottan vérszegény lett a végeredmény, hogy akár egy pillanatra is megdöbbenjen rajta bárki is. Nem sikerült hatásossá tenni sem a kerítést ostromló négerek kontra őrök szálát, igazából és mélységében sem a szegény kisfiú történetét – de a legnagyobb közönyt Gonzalez és az ő elefántjai iránt éreztem. Az Adú egy jó kis dráma lehetett volna, alkotóelemei megvoltak hozzá, a háttér, környezet, Afrika remek (és nagyszerűen kontrasztos) ha az írók tudták volna, mit is akarnak. Vagy ha bátrabbak…

65%

Köszi az... "ajánlót" .

Azért adok neki egy esélyt, mert Tosar (és a másik spanyol színész, Álvaro Cervantes) miatt látni szeretném, aztán meglátjuk... Hátha nálam működik majd .

.

.





Synchronic




Pár napja, hete Niwrok írt egy rövid ajánlót erről a filmről, s én első pillantásra azt hittem, hogy egy másik, nagyon hasonló című alkotásról szólnak  a gondolatai – a másik film címe egyébként Sychronicity, amiről talán pár napon belül olvashattok is (csak újra kell nézzem) – és miután a kolléga megemlítette, hogy ez is az időutazással foglakozik (igaz, meglehetősen szokatlan módon), nem sokat teketóriáztam a megnézésével. Viszont nekem ezúttal nem volt „lila ködben” bolyongás, nekem jóval kevesebb bajom volt a filmmel, mert – talán már szokás szerint – megint van némi egyéb motiváció, nézőpontbeli különbség, plusz ötlet, ami miatt nekem ez a mozi jobban tetszett. Sokkal jobban…

Már a mozi első perceiben egy ilyenbe futottam bele: egy pár egy szállodai szobában bevesz valamit, majd mindkettejüknek fura víziója támad: a nő egy őserdőbe kerül saját ágyán, ahol épp egy kígyó készül megmarni őt, a férfi meg – nos, ő beszáll egy liftbe, mikor megváltozik körülötte a világ. Ekkor még nem is voltam benne biztos, mit látok, csak pont a férfi kapcsán jutott eszembe, hogy mi van akkor, ha valaki úgy megy vissza az időben, hogy mondjuk egy toronyház tetején áll, és a múltban ott (értelemszerűen) nem volt ott még semmi… vajon lezuhan??? És megkaptam a választ… qrva jó. Bírom, mikor van olyan ötlet, gondolat a moziban, hogy „együtt lélegzek” az írókkal, hogy a bennem felötlött gondolat másban is megfogalmazódik és mindketten ugyanazt a választ adjuk rá. Írom ezt annak ellenére, hogy ekkor még nem is tudtam, hogy konkrétan időutazást látok, vagy csak egy dimenzióváltást, esetleg egy betépett látomást – ezekre a kérdésekre csak később kapjuk meg a választ, mikor majd újra találkozunk a nyitó jelenet két főszereplőjével… és a Synchronic nevű szerrel. És még valami: kifejezetten bejött már itt, az elején, hogy megint láttam egy átalakuló világot, mint pár hete az A hívás című koreai moziban – ha nem tudtam volna amúgy, hogy időutazásos eseményeket látok, ebből én már összerakhattam volna a képet…

Steve (Anthony Mackie) és Dennis (Jamie Dornan) mentősök valahol Louisianában. A mindennapi rutinjukat utóbbi időben néhány egészen érdekes eset színesíti, általában drogosok között történnek fura dolgok: van, ahol egy 90 centis karddal szúrnak le valakit, ám tettes sehol, a kard meg a falban, aztán valaki spontán öngyullad és szénné ég egy vidámparkban, egy kilinccsel a kezében, van, akit meg egy kígyó mar meg egy második emeleti szállodai szobában. Lehetne ez egyébként egy sima bűnügyi történet is, hisz látszólag semmi kapocs a halálesetek között, és az lehetne a feladat, hogy valaki rakja össze a szálakat – akkor is lehetne érdekes és izgalmas, de itt Steve az, akinek feltűnik, hogy minden áldozat mellett ott egy kis fekete zacsi, Synchronic felirattal. A srác pedig, aki munkája során napi szinten találkozik drogosokkal, rögtön valamit gyanít a szerrel kapcsolatban – ám azt álmaiban sem gondolná, milyen felfedezést tesz: az van ugyanis, hogy miközben megpróbálja felvásárolni a boltokból a készleteket – nehogy más is meghaljon tőle – belefut egy fura fickóba, aki meglepő körülmények között magyarázatot ad arra, mi is ez a Synchronic és hogy működik. Konkrétan, hogy ezzel bizonyos körülmények között lehet időutazni…

Itt megint meg kell álljak egy pillanatra, mert megint egy olyan dolog jött velem szembe, ami nem mindennapos – és ami engem picit gyerekkorom könyvmolyoskodásához köt. Máskor, máshol már említettem a 80-as évek Édesvíz kiadó könyveit , abban volt egy olyan, ami az ún. harmadik szemről szólt – mindig is érdekelt a természetfeletti, spirituális dolog, így amikor ebben a moziban a drog hatására kiváltott időutazást a tobozmirigyhez, mint harmadik szemhez kötötték, teljesen felvillanyozódtam. Mint kiderül, Steve beteg, de nem azért fogékony az egészre, hanem mert felnőtt létére az ő szerve olyan, mint a gyerekeké – épp ezért, neki is van esélye a Synchronic segítségével utazni az időben… ami egy lány eltűnésével különösen fontossá válik számára. Amúgy, mindig érdekes, hogy az ilyen témájú mozik milyen új ötletekkel állnak elő az időutazás lehetetlen küldetésének legyőzésére – nos, a Synchronic egy teljesen meglepő és egyedi húzással jelentkezett. Aki beveszi ezt a szert – és ugye fogékony rá a tobozmirigy fejletlensége által – az 7 perce visszaugrik az időben… de nem ám akárhogyan és akárhova!! Nem. Szerintem zseniális, ahogy, és amit ebből kihoztak az írók: attól függően, épp hol tartózkodsz, attól függően kerülsz más-más idősíkba – hol a jégkorszakba, hol mondjuk egy középkori háborúba, hol meg épp a még lecsapolatlan louisaniai mocsárba, egy krokodil szájába. Miután viszont totál random az egész, első utadon fel sem tudsz készülni semmire, elvégre nem lehet komplett túrafelszerelést vinni minden 7 perces ugrásra… második alkalommal már ugye más a helyzet, elég jól el is lehetne szórakozni azzal, hogy ugyanarról a helyről mész vissza felszerelten, vagy esetleg próbálkozol helyszínt s időpontot váltani. Én elszórakoztam volna vele egy ideig, az biztos…

… már ha lenne hozzá elég Synchronic. A helyzet ugyanis az, hogy valakit vissza kellene hozni az időből, de fogytán az „üzemanyag” hozzá, így bármennyire is jó bulinak (mellesleg életveszélyes) tűnik, be kell osztani a kis csomagokat. Steve betegsége, kapcsolata Dennissel, a két fickó közti barátság, annak próbája nekem nagyon bejött, szerintem tök logikus volt Steve viselkedése, hogy meglehetősen későn árulja el mind betegségét, mind képességét. S ha már a két mentősnél tartunk: volt egy kis elmélkedés a halálról, Dennis szájába adva – nos, azon gondolkodtam, miután hallottam, mennyire is kegyetlenül igaz az egész. Nevezetesen hogy az emberek halálozásának milyen kis százalékát teszi ki az, akikkel ők kapcsolatba kerülnek, s hogy ők mennyire is látják a folyamatok (emberéletek) végét… ezzel csak azt akarom mondani, hogy bizony az alkotók az idő(utazás) zseniális csűrése-csavarása mellett sok-sok érdekes gondolatot, személyiséget, kapcsolati hálót elrejtettek a moziban. De hát ez nem volt máshogy a The Endlessben sem – apropó, itt is megemlítem (hátha valaki kedvet kap rá): minden idők legjobb, legbrutálisabb időhurkát pont ennek a rendezőpárosnak köszönhetjük, ami azóta nem megy ki a fejemből, amióta láttam azt a filmet.

És talán épp ezért én nem éreztem túlzónak és zavarónak ebben a moziban a látomásokat, vizuális elemeket – egyszerűen Steve kapcsán, az ő betegsége, kezelése kapcsán szinte törvényszerű volt mondjuk a koporsók látványa (az meg, hogy ezt hozzákapcsolták a Katrinához, külön jó pont), ahhoz képest pedig, hogy mennyire drogos az egész környezet, meg maga a szer is az, meglepően kevés volt a szürreális látvány. A már említett háttér átváltozás szerintem kifejezetten pofás lett, ahhoz képest, hogy ez nem nagy költségvetésű mozi, nem lehet panasz a látványra. A két „A” kategóriás színész is csak dob az egészen, nekem ez a film tökéletesen beleillik abba a sorba, ami a kevesek által ismert, ám értékes és simán újranézhető alkotásokat tartalmazza. Ezek többsége pedig messze nem hollywoodi szuperprodukció, sokkal inkább exkluzív termés – jó, persze, ha ezeknek a srácoknak valaki kinyitná a pénzcsapot, valószínűleg még meredekebb és jobb ötleteket is meg tudnának valósítani. Hirtelen eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ah mondjuk ők írnák és rendeznék mondjuk a Holnap határa 2-őt…  

Abszolút nem bántam meg, hogy megnéztem (köszi, Niwrok!!!   ), én ebben rengeteg olyan dolgot találtam, ami miatt szívesen ajánlom másnak is. Persze, nem mindenkinek ugranak be azok a kapcsolódási pontok, amik nekem, de ettől függetlenül ez is egy különleges, szerintem jól összerakott időutazásos film – különösebb hiba nélkül. Nem is igazán akarom keresni ezeket, nem rontom el saját élményemet a hibák kutatásával.  

Hol lehet Synchronicot venni???





85%




.

R2-D2 írta:

.
Synchronic

Abszolút nem bántam meg, hogy megnéztem (köszi, Niwrok!!!   ), én ebben rengeteg olyan dolgot találtam, ami miatt szívesen ajánlom másnak is. Persze, nem mindenkinek ugranak be azok a kapcsolódási pontok, amik nekem, de ettől függetlenül ez is egy különleges, szerintem jól összerakott időutazásos film – különösebb hiba nélkül. Nem is igazán akarom keresni ezeket, nem rontom el saját élményemet a hibák kutatásával.  

Hol lehet Synchronicot venni???

85%

Köszi . Azt is, hogy megnézted, meg azt is, hogy leírtad hosszabban, amit én nem ír(hat)tam le .

Attól nem féltem, hogy az időutazás ezen új formája és a háttere nem jönne be, ahogy attól sem, hogy a történet személyes vonatkozása, a lány megmentése nem lesz pozitívum nálad is. Attól egy kicsit tartottam, hogy a drogos-szürreális rész elveszi tőle a kedved, de szerencsére nem találtad túl soknak... ellentétben velem. Engem ugyanis kicsit akkor vesztett el a film, amikor a kardos áldozat helyszínelésénél túl sokáig nem történt semmi, aztán a vidámparkos dolognál nem tűnt fel, hogy amit olyan sokáig kell néznem az üszkös kupacban, az egy kilincs, az időbeli ugrálások is okoztak egy kis zavart (nem a Synchronicé, hanem az "alapjárati"), és nekem a doki figurája is elég béna volt.

Csak annyi volt a bajom vele, hogy a The Endless jobban tetszett .

.

.





Synchronicity




A Synchronicity egy 2015-ös amerikai film, s beavatottaknak talán annyi a legjobb viszonyítási alap, ha a Találmányt hozom fel példának vele kapcsolatban – mindkettő minimál költségvetésű, agyalós időutazásos történet, s valahol mindkettő belegabalyodik saját magába. (A helyzet külön pikantériája, hogy mindkettőt kétszer néztem meg, hogy egyszer megértsem… itt a második nézés után pedig azokat a gondolataimat is át kellett fogalmaznom, amik elsőre felötlöttek bennem a film kapcsán.) A Synchronicity ennek ellenére valahol mégis érthetőbb és befogadhatóbb, köszönhetően talán a „nagyobb képnek”, illetve a kevesebb duplázódásnak – a főhős ugyanis itt is ugyanúgy fut a saját maga és múltja után, de ha jól számoltam, itt megállunk három, max négy esetnél… és az még egy jó ideig talán követhető is.

Itt jönne az a szakasz, amiben áradoznom kellene a film szerkezetén, a zseniális időutazásos csavarokon, a remek ötleteken – amit minden bizonnyal meg is tennék, ha mondjuk ez lenne életem első hasonló zsánerű mozija. De miután nem az, csak konstatálni tudom, hogy ilyet bizony már láttam – nem is egyet – és az igazi érdekes innentől csak az volt számomra, milyen új köntöst találtak ki az írók a már ismert dramaturgia mellé… van-e az egész körítés annyira érdekes, hogy érdemes legyen rá szót vesztegetni. Nos,azt kell mondjam, összességében igen: a Synchronicity önmagában, körülményeiben megéri a rá fordított időt – pláne annak, aki kevés hasonlót látott – próbál valami újszerűt vinni a témába, ráadásul a végén a párhuzamos dimenziók belebegtetésével még érdekesen csavar is egyet az egészen. De azt el kell ismerjem, nem véletlenül nem találkoztam vele eddig az elmúlt öt év alatt: ez nem egy Tenet (ha már a nehézséget nézem), ez egy indie filmnek kategorizálható valami, ami zsánere és önmagába gabalyodása miatt szerintem nem tudott önálló életre kelni – még a rajongók között sem. Ha ehhez még hozzáadjuk a minimál költségvetés minden negatív hozadékát – bazzeg, mintha az egész egy szellemvárosban játszódna – akkor meg még érthetőbb minden. Pont olyan, mint amilyenek az ilyen filmek: a qrva jó ötletek (néha még túl sok is) mögött hiányzik a pénz a normális körítéshez... és marketinghez.

Jim Beale (Chad McKnight) egy fiatal fizikus, aki két társával együtt egy város széli kis laborban épp azzal kísérletezik, hogy féreglyukat hozzon létre – a kísérlet azonban roppant drága és veszélyes. Persze, el lehet gondolkodni azon, hogy egy ilyen fontos kísérlet miért egy ilyen eldugott helyszínen történik, noname emberekkel, de tételezzük fel, hogy a fickó különleges helyet foglal el a tudományos világban – no meg miután ehhez a mutatványhoz egy kis gömb alakú radioaktív anyag kell, amit csak egy cég tud neki biztosítani, s vélhetően azt sem teljesen törvényesen, máris ki lehet dumálni az egészet. Nem nagy meglepetés, hogy egyik alkalommal csak sikerül a mutatvány – legalábbis annak a fele – viszont Jim kifogyott az „üzemanyagból” és a pénzből, így szüksége van további támogatásra Klaus Meisnertől, a nagy hatalmú cégtulajdonostól. Pénzt szerezni persze nem olyan egyszerű, pláne, ha az ember belebotlik egy jó nőbe a lépcső tetején: Abby (Brianne Davis) ráadásul úgy viselkedik Jimmel, mintha már találkoztak volna – pedig a srác (és mellesleg ekkor még mi, nézők is úgy tudjuk) akkor látja először. Nem nagy titok az sem, hogy nem véletlenül van ez így – de az már a mozi későbbi részeinek eseménye. A lényeg, hogy a film kb. kétszer egy hét eseményeit öleli fel, amiben Jimmel először végigmegyünk a sima idővonalon, majd miután a végén Jim az újabb radioaktív hajtóanyagot felhasználva sikeresen megnyitja a féregkapu másik felét is, így sikeresen visszaküldi magát az időben – végigéljük még egyszer ugyanazt a hetet, mint előtte… csak egy másik nézőpontból.

Ahogy írtam is, innentől minden ismert és remek narratíva szerint zajlik. Jim, ahogy visszajut saját maga mellé, részben tudatlanul, részben szándékosan ráhatással van (próbál lenni) saját életére – ez pedig, a zsánertől jól megszokott és elvárt módon rengeteg érdekes és ötletes jelenetet eredményez. A klasszikus időutazásos elemek sorát felhasználva éljük újra azt az egy hetet, míg megint eljut oda, hogy belépjen a saját gépébe – és értelmet nyerjen a megmagyarázhatatlanul feltűnő virág is. A mozi helyenként nagyon jól játszik az egésszel, jól keveredik benne a régi Jim értetlensége és az új Jim „tapasztalata”, a körülményekhez képest egész ötletesen foglalkozik olyan kérdésekkel, mint az eleve elrendelés, vagy hogy kell-e, van-e értelme megváltoztatni a múltat. Sőt, egy ponton még az is felmerül (ld még Találmány és talán Triangle), hogy az Egyes Jim – aki ugye nem is lehet Egyes, ha az első kísérletnél odakerül már az a dália – jogosan akarja-e elpusztítani a Kettes Jimet. Tulajdonképp nem is lenne az egész olyan nehéz, de már első nézés után is volt egy fura érzésem az egész értelmezésével kapcsolatban – csak akkor még a szállodai szobában talált halottakat simán az idővel való kavarásnak tudtam be… és lehet, jobb is lett volna így. Most, hogy kétszer láttam, rájöttem, hogy az írók nem is időutazásos mozit csináltak, hanem dimenzióváltásost… legalábbis azt hiszem.

Aztán, hogy ez mennyire volt szándékos és mennyire volt ad hoc ötlet, nem tudom. Én kicsit úgy érzem, hogy a film kétharmadára elfogyott az eredeti sztori, és még akartak valamit írni hozzá, amiről azt hitték, ütős kis fordulat lesz – a baj az, hogy ennek az elején nem ágyaztak meg. Nekem legalábbis másodjára sem tűnt fel semmi olyan, ami indokolta volna a váltást, bár az egyértelmű tény, hogy Jimmel egyetemben én sem figyeltem az apró részletekre. Viszont, ha meg tényleg így van, tényleg ez volt az eredeti ötlet, s tényleg el vannak benn rejtve utalások a dimenzióváltás(ok)ra, akkor emelem kalapom. Talán még el is hiszem mindezt, viszont nem fogok harmadszor is leülni elé: egyszerűen a mozi nem nyújt olyan élményt, ami ezt kikényszerítené. Ellentétben mondjuk pont a Tenettel – de ide hozhatnám az Eredetet is – a Synchronicityből pont az a plusz hiányzik, az a körítés, ami az agyalós dolgokat fogyaszthatóbbá teszi. Gondolok itt a látványra, a színészekre, az egész hangulatra: sajnos borzasztóan érződik a film minden percén az a bizonyos kisebb pénzügyi keret. A legkisebb bajom a színészekkel van, nem ők tehetnek róla, hogy a film majd’ minden karaktere csak lóg a levegőben és miután senkinek nincs semmi háttere, személyes kötődés se nagyon van irányukba, sokkal fontosabb az egész mozi végtelenül száraz és steril jellege.

Mondjuk, nem csak és kizárólag a Synchronicityben láttam már olyat, hogy bizonyos felvételeken minden utca kihalt, de talán még egész filmen keresztül sosem éreztem ezt az ürességet. Itt, az éttermes részt leszámítva, nem nagyon van 2-3 színésznél több a képernyőn, és a jelenetek túlnyomó többsége is egy szobában, vagy egyéb zárt helyen játszódik. Mindezt pedig tetézi az a talán nyomasztónak szánt képi világ, az a szűrt szürkés-kékes dizájn, ami végigkíséri a mozit. És akkor még Jim bevillanó – mondjuk, ez legalább színes – látomásairól, fejfájásait kiváltó szemről nem is beszéltem… mintha minden digitális trükk erre ment volna el. Közben meg kicsit olyan 12 majmos (a film) a környezet, olyan, mintha abból kellet volna gazdálkodniuk, amit találtak a raktárban. Nagyon sajnálom, mert amúgy egy kifejezetten érdekes kis film ez a Synchronicity, csak zavaróan minimál… tényleg. Hiába játszik olyan zseniális ötlettel, hogy két tudat nem létezhet egy univerzumon belül, vagy hiába zseniális a pultos és a különbségek, a felrobbant időgép említése, vagy a notesz és a söralátétek máig meg nem értett szerepe, hiányzik a filmből a filmélmény, ami miatt igazán szívesen ajánlanám bárkinek.

Azért próbálkozzatok meg vele, én ugyan még mindig nem teljesen értem az egészet, és ha valaki rájön a megoldásra, légyszi, mondja el nekem. Az értékelésem elsősorban az ötleteknek szól, nem pedig a megvalósításnak.




60%



.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

.
Adú

Ha csak szimplán az volt a film célja, hogy magára a migrációra, annak okára, körülményeire felhívja a figyelmet, akkor az nagyjából sikerült. De e nélkül a film nélkül is tudja a mezei néző, mekkora különbségek vannak népcsoportok, országok és földrészek között, ahhoz meg határozottan vérszegény lett a végeredmény, hogy akár egy pillanatra is megdöbbenjen rajta bárki is. Nem sikerült hatásossá tenni sem a kerítést ostromló négerek kontra őrök szálát, igazából és mélységében sem a szegény kisfiú történetét – de a legnagyobb közönyt Gonzalez és az ő elefántjai iránt éreztem. Az Adú egy jó kis dráma lehetett volna, alkotóelemei megvoltak hozzá, a háttér, környezet, Afrika remek (és nagyszerűen kontrasztos) ha az írók tudták volna, mit is akarnak. Vagy ha bátrabbak…

65%

Köszi az... "ajánlót" .

Azért adok neki egy esélyt, mert Tosar (és a másik spanyol színész, Álvaro Cervantes) miatt látni szeretném, aztán meglátjuk... Hátha nálam működik majd .

Talán a bátorság megvolt, ahogy volt talán koncepció is, ami a véletleneken kívül összekötötte ezt a három történetet... de hogy drámából több kellett volna, leginkább a kerítés meg a táj állandó mutogatása helyett, az biztos. Meg hát akármennyi halál és veszteség is kíséri a történetet, mindez a végére elég idilli lett.

Azt hiszem, a törődés az, ami a fizikai találkozások helyett összeköti a szálakat. Hogy ki mivel törődik vagy nem törődik.
- A rendőrös szálat nem éreztem annyira "túldimenzionáltnak", hiszen Adú szála végig arról szólt, hogy a kerítésre mászó emberek miért is másznak a kerítésre, a rendőrök pedig oké, hogy meg akarták úszni a balhét meg a pert, de olyan nagy gyűlölködés nem volt részükről sem (még a legsunyibb is elmondja, hogy a kerítésnél tragédia történt), Matteo meg éppen azt a "szélsőséget" képviselte, hogy egy rendőrt érdekelhet, "törődik vele", ki is halt meg a kezei között.
- Gonzalo szála nekem annyiból mindenképpen érdekes volt, ahogy szembeállította az állatokkal való törődését az emberekkel való nemtörődömségével, és ahogy az elefántok védelmét egy kicsit más oldalról is bemutatja. Mert lássuk be, az afrikaiak számára nem igazán tűnik prioritásnak az elefántok megvédése, de a turizmuson kívül, hogy a fehér embernek egy szafarin legyen mit bámulnia, miért is tennék? Ahogy a vadászatukban is normál esetben a hús lenne a lényeg, hogy legyen mit enni, de az orvvadászatra hivatkozással még ezt is elveszik tőlük, büntetésből. Afrikán kívülről jön a pénz, hogy legyen "biodiverzitás" meg fajvédelem, közben meg Afrikán kívülről jön a pénz azért is, hogy legyenek drága elefántcsont csecsebecsék villogni a gazdag haverok előtt, meg hogy álljon a cerka... és mindkét oldal Afrikát cseszteti, mert nem csinálja elég "jól" a dolgát. Gonzalo lányának szála sem volt rossz, de csak amiatt, ahogy a végén közelebb kerültek egymáshoz.
- Adú története meg tényleg majdnem meseszerű volt, az őrangyalokkal, akik segítettek neki eljutni Spanyolországba. És hogy honnan tudták, hova kell menni, és miért indultak el? Szerintem nem tudták; honnan is lett volna fogalmuk arról, hogy hol van az a Spanyolország, hogy milyen messze kell menni, abban a szegénységben? Csak mentek, mert maradni nem lehetett...

7,5/10
.

R2-D2 írta:

.
Tenet

„Ha csak lineárisan tud gondolkodni, el se induljon…”

Sajnos a Tenet első nézésre csupán egy parasztvakításnak tűnik, rengeteg dramaturgiai fellengzősséggel és nagyvonalúsággal. Másodjára, mikor már majd talán tudok figyelni a részletekre is, biztos jobban megértem én, is, addig azonban nincs szívem többet adni rá, mint

80%
.

Másodjára is...

Teljes szívemből gratuálok annak, aki ezt átlátja, érti, aki megtalálja ebbena filmben a logikát. Számomra másodjára is csupán veszettül szórakoztató volt, de megint ugyanúgy elvesztem benn, mint elsőre... Sőt, most már abban sem avgyok biztos, hogy Nolan minden apró részletet meg tudna indokolni az inverzitással kapcsolatban...

Mindegy, a 150 perc miattnem fogom harmadszor is megnézni, a BD-nek jó helye van a polcon. Aztán majd ha egyszer időmilliomos leszek, kikockázom.


.