R2-D2 írásai 3.0

.






Possessor






Hááát, ha tudtam volna, hogy ezt a filmet David Cronenberg fia, Brandon Croneberg rendezi, lehet, nem állok neki ekkora lelkesedéssel… csak megint volt egy poszter, egy kifejezetten érdekes és csábító poszter, azzal az elnyúlt arccal, ami a megnézésre csábított – de még abból sem gondoltam feltétlenül, hogy egy ennyire elvont és helyenként kifejezetten szürreális moziba csöppenek bele.

Ugyan az első percekben csak passogtam, ám a meglehetősen fura, véres és értelmetlennek tűnő kezdés (egy nő fejébe némi kicsorduló vér kíséretében valamit beültetnek) után egy meglepően hatásos és sokkoló gyilkosságnak lehetünk tanúi. Így, utólag persze érezhető az apai örökség hatása, így, utólag egyébként a sok vér és szex is értelmet nyer – mindenestre, ahogy a Possessor kezdődik, az kifejezetten felkeltette a figyelmemet. Hát, mikor még kiderül, mi is ez az egész: egy titokzatos cég titokzatos technológiát dolgozott ki a bérgyilkosságra, amiben a bérgyilkos tudatát beépítik egy ártatlan elkövető fejébe, aki majd a beépített tudat hatására elvégzi a piszkos munkát. Közben bérgyilkosunk egy ágyon fekszik, szó szerint ön kívületi állapotban ( itt jut eszembe, milyen zseniális az angol promo szöveg is a No Body is Safe kifejezéssel), egy fura szerkezettel a fején – mindezekből pedig az következik, hogy magának a bérgyilkosnak inkább pszichésen kell erősnek lennie, mint fizikailag. Hisz közvetlen kontaktusba ő (mármint az ő teste) soha nem kerül az áldozatokkal – a dolog zsenialitása pont az, hogy a gyilkosságra kiválasztott halálával a bűnügy is megoldva – így lehet az, hogy a cég legjobb ilyen „alkalmazottja” egy Tasya Vos (Andra Riseborough) nevű nő, akinek a való életben az égvilágon semmi adottsága nem lenne bérgyilkosnak lenni. Mármint hogy így, ilyen közelről öljön… mondjuk… azon azért el lehet gondolkodni, hogy a kiválasztottak, akik felett az irányítást átveszi a cég, milyen kritériumoknak kell, hogy megfeleljenek… de erre s(n)em tér ki a film. Pedig talán jó lett volna.

Mert hogy mikorra elérünk a második (nekünk második, Tasyának sokadik) ügyhöz, már rengeteg érdekes gondolat fogalmazódik meg bennünk – ami egyértelműen az alapötletet és a mozi első 10 percét dicséri. Kezdjük azzal, hogy ez a tudatátviteles dolog – még ha nem is egy egetrengető újdonság – ezzel a bérgyilkosságos dologgal veszettül hatásos. Képzeljétek csak el: lebukás kockázta nulla, a valódi gyilkos a tette után öngyilkos lesz, tökmindegy, volt-e szemtanú, nem is menekül, sőt pont az a cél, hogy mindenki lássa, mi történt. És ha szerencséje van, pont úgy tudja agyon lőni (megint egy szójáték, ami találó) magát, hogy azt a bizonyos bemeneti sebet is eltünteti, amivel a tudat belekerült. Szorosan ehhez kapcsolódik a következő, szintén érdekes probléma, miszerint mi van, ha a belépő tudatnak nem engedelmeskedik a megszállni kívánt test? Legfőképp akkor, ha épp öngyilkosságra akarja kényszeríteni az idegen tudat? Egyáltalán, mindig, minden testet lehet irányítani? S erről hogyan lehet a beültetés előtt meggyőződni?? Nos, elárulom, sehogy… s pont erről szól a film. Mármint arról, hogy természetesen nem lehet, meg hogy ez milyen bonyodalmakat tud okozni… csak kár, hogy még a fő történeti szálban is fontosabb volt a mindenféle vizuális agymenés, álló fasz, kinyíló vagina meg vér, vér, vér – ahelyett, hogy a felvetett kérdéseke mélyebben boncolgatták volna.

Tasya következő ügye egy gazadag, unszimpatikus milliomos kinyírása (szegény Sean Bean), akihez vőjelöltjén keresztül vezet(ne) az út: Tate (Christopher Abott) ráadásul ideális gyilkos, apósjelölt folyamatosan alázza, így utólag senki nem kérdőjelezné meg szándékait. A baj csak az, hogy Tysa talán most először életében azzal szembesül, hogy a megszállni kívánt test – pontosabban az abban még megmaradó tudat – ellenkezik ezzel. Vagyis, az áldozat ellenáll, a nő pedig minden erőfeszítése ellenére alulmarad a küzdelmemben – néha azt sem tudja, ki is valójában. Maga ez a gondolat (is) zseniális, a baj, hogy a Tate fejében lezajló tudathasadást, vagy inkább egy szó szerint értelmezett skrizoféniát a rendező egyre idegesítőbb és elborultabb módon akarja kifejezni a képernyőn. Sokszor tűnt (ez is) egy The Doorsos, Szelíd motorosokos kábítószeres látomásnak, amit néha kifejezetten sokkoló és polgárpukkasztó módon megfejel nem kevés erotikus képpel. Maga az erotika, a dugás egyébként még jó alap is lett volna a férfi testbe költözött női tudat kettőségének problémáinak boncolgatására, ám az ifjabb Cronenberg csak és kizárólag a hatásvadászat kedvéért lép egy merészet is az ügyben. Egy látszólag tök ártalmatlan – s megjegyzem teljesen felesleges és célszerűtlen – jelenetben egy kvázi pornó képsort is bevág… a dramaturgia szempontjából az égvilágon semmi szükség nem volt rá. Csak a művészieskedés, megint… mert attól lesz valaki qrva menő rendező, ha ilyet is csinál, ugye…mint mondjuk Trier…

Szóval az van, hogy Tate egyáltalán nem olyan könnyű eset, mint arra korábban a titokzatos (ami végig az marad és nem is tudunk meg semmit róla) cég, illetve maga Tysa számított: a gazdatest és elme egyre inkább kiszorítja a betolakodót, sőt egy idő után fura kapcsolatba kerül vele. A gyilkosságot ugyan Tysa megpróbálja végrehajtatni Tatevel (itt lehet izgulni, vajon ebben a filmben is meghal-e Sean Bean??) de nem minden alakul a terv szerint, s az ez után megszokott kimentés (mikor is szétkapcsolják a tudatot a testtől) sem lesz maradéktalanul sikeres. A két tudat ugyanis különös szimbiózisba kerül, nem csak Tysa lát Tate fejébe, de Tate elméje is meglátja Tysa emlékeit – akinek pedig jó sablonos szokás szerint van egy ex férje, meg egy szeretett gyereke. S hát ki máson is tudna Tate bosszút állni, mint a nő családján, ugye?? Nem is árulok el azzal nagy titkot, hogy ez a találkozás meg fog történni, de senki ne számítson a megszokott végkifejletre… én legalábbis rendesen meglepődtem néhány forgatókönyvi húzáson, ami a fináléban történt. Az amúgy felettébb érdekes, hogy a két elme harcában ki az erősebb, hisz a nő végig benn van a srác fejében, miközben az elindul a családja ellen – mint ahogy a srác is öntudatánál volt, mikor megtámadják apósát és a nőjét.

Ez egy qrva jó, agyas thriller lehetett volna, ha nem érezte volna az ifjabb Cronenberg, hogy a film nagyszerű ötletein túl neki extravagánskodnia kell. Mint dráma, mint thriller vonalon remek ötletekkel operál, a hangulattal és a színészekkel sincs semmi baj. A ritmusa ugyanakkor hagy némi kívánnivalót maga után, az ígéretes kezdés és a meglepő befejezés között sokszor unalmas és művészieskedő a film, ráadásul a gyilkosságok átmennek gore jelenetté, az a bizonyos szexjelenet meg pornóvá – csak hogy értsétek, mennyire nincs rá szükség és miért hozom fel annyiszor: a főhős függönydekorációt készít virtuálisan egy szobában, miközben ott épp egy pár szexel… semmi értelme és jelentősége nincs az egésznek. Maga bérgyilkosság, annak az újszerű, futurisztikus megközelítése érdekes, sajnos azonban a Cronenberg gyereke – és a forgatókönyv – nem veszi a fáradtságot, hogy mindazon morális és technológiai kérdésekre választ adjon, amiket a film elején felvet. Az egész megmarad egy ötletbörzének, helyenként bántóan szürreális látvánnyal – a bevezetőben említett poszter, amin a két arc elnyúlik egymástól, még az értelmesebb, értelmezhetőbb jelenetek közé tartozik – ami miatt az a Possessor sokkal inkább illik az általam nagyon nem kedvelt Trier, Arronofsky irányvonalba…

Kár érte.






60%


.

Niwrok írta:

Képmás S2


Köszi, hogy mindezt leírtad helyettem .

Nem nagyon tudok mit hozzátenni, ezért nem írtam külön erről sem, mert ami jó benne, az már vagy az első évadban is jó volt, vagy leírtad... a rossz meg nem annyira fontos.

A kémes szálak is elmentek, de az emberi oldala ennek is érdekesebb volt. Emily ráébredése a múltjára, a szembesülés az azonos alapokból eredő, de mégis teljesen eltérő életvonalakkal, Claire sokadik meghasonulása azzal, hogy mi is az igazán fontos neki az életben. És ebből a szempontból nekem le is volt zárva, mert a kapcsolat "végleg" megszűnik", a bosszú lényegében beteljesül, így ezt a sztorit nincs honnan folytatni. De arra kíváncsi lennék, hogy mikor döntötték el, hogy nem folytatják tovább, hogy stílszerűen hol válik el az, amilyen a Counterpart lett, és amilyen lehetett volna... Mert azért azt nehéz lenne tagadni, hogy a lezárás kicsit összecsapott lett, és az évtizedes titkos terv is elég bénán ért véget a vasútállomáson.

8/10
.

Óóóó... nem is figyeltem a híreket, hogy elkaszálták... Én meg vártam a folytatást, mint a jó gyerekek... Azt hittem, ez is csak a Covid miatt csúszik.

Sajnálom, ezt még elnézegettem volna.

De örülök, hogy neked is tetszett, annak meg külön, hogy az a bizonyos epizód is. Az valami zseniális volt.


.

.






Odaát S15





Meg lehet ölni Isten? A mindenhatót? A mindentudót? Aki teremtette a világot (világokat), teremtette Sam és Dean Winchestert, aki saját szórakozására írta az egész Odaát sorozatot – így már érthető, ki miért is nem hal meg –, s aki látszólag nagyon bedurcizott azon, hogy a két fivér mindig el akar térni az általa megírt úttól?? S ha igen… akkor mi lesz? Milyen lesz a világ Isten nélkül, maradhat-e testvére, a Sötétség az egyedüli uralkodó – vagy őt is meg kell ölni? S ki képes erre???

Ez zseniális volt. Azt kell mondjam, az Odaát utolsó évada mesze túlnőtt minden elvárásomon, amit itt az alkotók kitaláltak és megírtak, annak majd’ minden perce simogatás volt rajongói lelkemnek – részben természetesen azért, mert az utolsó évadban csak kiügyeskedték azt, hogy szinte minden korábbi, fontos szereplő legalább egy rövid jelenet erejéig visszatérjen a képernyőre, részben meg azért, mert Chuckból egy olyan karaktert csináltak, ami nekem nagyon tetszett. Másnak talán szentségtörés, de nekem telitalálat: egy végtelen hatalmú egoista, aki csak játszadozik mindenkivel, de soha, senki számára nincs ott, amikor kellene. Aki kéjes élvezettel nézi, hogy szenved valaki, akinek senki, semmit nem jelent, mert mindenki csupán egy porszem az ő nagy homokozójában (leszámítva a három főszereplőt, ugye). De hát hogyan is lehetne a legkisebb mértékben is szeretni, tisztelni és becsülni azok után, amiket az előző évad fináléjában tett??

Egyébként már az első pár epizód rettentő jó volt. Az csak egy dolog, hogy a Pokolból kiszabadult lelkek elárasztják a környéket és szellem formájában terrorizálják a lakosságot, a fiúknak pedig megint mindent be kell vetniük az emberek védelme érdekében – Hamill ügynök és Ford ügynök, ugye - de az, hogy olyan is eszébe jutott az íróknak, mint a nyilvánvalóan pokolra került Hasfelmetsző Jack megidézése, az beszarás volt. A nyitány egyébként tipikusan Odaátos volt, tele misztikummal és a saját szabályrendszereit maximálisan kihasználó kalandos történettel – amolyan levezetésnek az előző évadhoz. Sam és Dean, Castiellel együtt, meglehetősen nehezen dolgozza fel a temetői jelenetet, kvázi a kudarcukat – de hát hogy is lehetett volna Istent így, szimplán kinyírni – és próbál új tervet kidolgozni elpusztítására. Egész jól alakulnak a dolgok, meg is van a következő fegyver – ami aztán megint csődöt mond… ami végül is logikus, ha Isten írja a történetet és majd jó hülye lenne saját halálát megírni. De hát nem lenne az Odaát az, ami, ha a Halál könyvtárában ne lenne mindenkiről egy könyv, még Istenről is – így a fiúknak nem lesz más dolga, mint ellopni abból a könyvtárból ezt a könyvet, így megtudni, hogy lehet kinyírni Istent. Addig azonban még rengeteg minden történik, a Ketrecből kiszabadult arkangyal segítségével újra járunk a Purgatóriumban, sőt több ízben lenézünk a Pokolba is – ahol ugye Crowley halála után végre új, a fiúknak kedvező király van. Annyi, de annyi apró részlet, zseniális húzás színesíti az utat a nagy fináléig, hogy elmesélni sem lehet… csupán két apróságot emelnék ki, ami még a laikusoknak is tetszhet, s egyben remekül érzékelteti, miért is lehet imádni az Odaátot. Ahogy a korábbiakban, az alkotók (király volt a Singer ügynök és Kripke ügynök húzás!) itt is behoznak a történetbe olyan karaktereket,  amik valami módon a valláshoz, történelemhez, vagy pusztán a mitológiához kötődnek – mindkét húzás zseniális lett. Az egyikben megismerjük Ádámot – igen, azt az Ádámot, akit kiűztek a Paradicsomból – aki nem is annyira vicces módon bordájával segíti a fiúk ügyét (mert hát ki más akarna talán legjobban bosszút állni a Mindenhatón, ha nem ő), oldalán egy nővel… ez ugyan nem egy teljes epizód, de minden percében zseniális. Apropó, Paradicsom: igen, a 15-ik évadban oda is eljutunk, annak eredeti, teremtés kori állapotába, kígyó, minden… beszarás. De a másik kis kitérő nekem talán még jobban tetszett, mert nekem eszembe se jutott volna őt, itt szerepeltetni: az egyik epizódban Sam és Dean „hétköznapi” emberekké válnak, esnek, kelnek, minden „védelmük” elszáll – persze, Istennek ehhez is köze van – így úgy döntenek, hogy a vadászból lett vérfarkas haverjuk tanácsára elmennek Alaszkába egy helyre, amiről az a legenda járja hogy visszaadja az ember szerencséjét. Nos, valóban: a hely egy billiárdszalon, ahol a tulaj maga Fortuna istennő (itt rövid kitérő arról, hogy Isten miért teremtette az istenségeket, akiket a népek utálni tudtak) és néhány billiárdpartival az átlag ember némi szerencséhez jut. Zseniális az egész, mitológiai csúsztatásaival, morális kérdéseivel, drámáival – ráadásul egy olyan kis kitérő, ami miatt nem fáj néző feje, miért is nem halad a cselekmény.

Mire a végére minden sakkfigura a helyére kerül, annyi minden történik, hogy épp elég feldolgozni – ha nem ennyi idős lennék, talán még sikongattam is volna néha örömömben, vagy sírtam volna bánatomban. A Halál terve, a Halál halála, majd az új Halál beiktatása és halála, az Üresség hatalma, a Sötétség próbálkozása testvérét jobb belátásra bírni, Lucifer újbóli feltűnése – és az a paradoxon, hogy kerül ő oda – Mihály és apja viszonya… no meg az elengedhetetlen búcsúk fontos karakterektől mind-mind zseniális és/vagy szívszorító jelenet. Olyan alaposan ki van dolgozva minden, annyira érződik az egész záró évadon a szeretet és a törődés – mind a stáb, mind a színészek részéről – hogy teljesen beszív, és maga alá temet az egész. Talán még jót is tett az egész sorozatnak a Covid kényszerszünet, talán pont azért lett az utolsó pár rész annyira bámulatos és felemelő, amilyen lett: méltó búcsú az évadtól és az egész sorozattól is. Ráadásul a szerkezet úgy van felépítve, hogy az utolsó előtti epizód zárja le az évadot, az utolsó meg a sorozatot – néztem is nagyot, mikor a tóparti finálét követően megint az Impalába ülnek a srácok, egy vámpírfészket kipucolni.

De minden fan service, minden szívet melengető húzás mellett nekem mégiscsak az tetszett az egészben, hogy hogyan tudják móresre tanítani, jobb belátásra bírni, esetleg kiiktatni Istent. Pontosabban nem is konkrétan ez – bár kétségkívül jó volt nézni – hanem sokkal inkább az, ami miatt Isten megérdemelte mindezt. Egy öntelt, nagyképű pöcs, akit ideje volt leváltani – tulajdonképp az egész évadban benn volt, mi lesz a megoldás a helyzetre, de mégis kicsit meglepett – aki csupán saját szórakozására és végtelen hatalmának érzékeltetésére pusztított el mindent és mindenkit. Az összes többi, alternatív világot (zseniális volt amúgy a Sam2 és Dean2 átjövetele ide), majd szép módszeresen a miénket is – az újrakezdés, a reset jegyében. Egy öntelt fickó, akinek nem tetszik az általa összerakott Lego és most szét akarja rombolni, hogy aztán újra csinálja… ami, ha megint nem tetszik neki, megint szétdönti. Thanos hozzá képest kispályás, és Thanosnak legalább van valami – akár igazolható is – célja, legyen az bármilyen kegyetlen. És ő csak az élőlények felét csettinti el, az itteni Isten meg mindenkit el akar – leszámítva ugye a fiúkat, hogy kvázi bosszúból ők csak éldegéljenek el az üres világban. Közben remek eszmefuttatásokat, dialógusokat hallunk a teremtés mibenlétéről, annak kudarcáról – egy sértődött kisgyerek megzabolázására tett kísérlet jegyében. Na de mi van akkor, ha ez a kisgyerek a világ legnagyobb hatalmával bír??

Amit ebből a szálból kihoztak, az számomra a történetírás (szolid valláskritika) csúcsa, persze szigorúan az Odaát keretein belül. Mert gondoljatok csak bele, ez által nyer értelmet minden, ami az elmúlt 15 évadban történt. Minden halál, feltámadás, minden siker és kudarc, minden veszteség csak azért lehetett, mert Isten azt úgy írta meg, mert az szórakoztatta. A többi világok szinte mindegyikében (már ahol nem csak mókusok vannak) Sam és Dean megöli egymást, mert Isten ilyen finálét ír a könyvéhez – és rendesen felbosszantja, hogy van két renegát ember, akinek csak van saját akarata, hogy ezt ne tegye meg. Ha nagyon akarom, bele lehet magyarázni ezen a ponton a szabad akarat, az eleve elrendelés elvét, a fiúkat akár a szabadság szimbólumainak is lehet tekinteni – ám én ilyen mélyre nem ásnék. Szimplán szórakoztató volt nézni azt a tehetetlen dühöt, amit a Winchester fivérek kiváltottak Istenből, s akinél azt is elérték pimaszságukkal, hogy bepiszkítsa a kezét, mert a csettintés annyira degradáló már. És kitörő örömmel fogadtam a tóparti jelenet után a helyzet, az egész évad feloldását, mintha az alkotók a legelső perctől kezdve erre építettek volna (azért ezt, így kétlem): szerintem lenyűgöző megoldás született Chuck, Jack, Dean és Sam között. A legutolsó rész meg… ott bizony könnyeztem. Csodálatos búcsú volt a sorozattól és a karakterektől. Nem is igazán tudok erről többet mondani – ez, így sokkal jobb és felemelőbb megoldás, mint mondjuk pl. a Losté volt.





90%




.

R2-D2 írta:

.
Odaát S15

A hely egy billiárdszalon, ahol a tulaj maga Fortuna istennő, és néhány billiárdpartival az átlag ember némi szerencséhez jut...

A Halál terve, a Halál halála, majd az új Halál beiktatása és halála...

A többi világok szinte mindegyikében (már ahol nem csak mókusok vannak)...

90%

.

.






A hívás





Ilyen, mikor a dél-koreai őrült filmkészítés összekeveri az A pillangó-hatást a Frequencyvel…

Ahogy már többször is írtuk, itt, a Fórumon különös figyelmet fordítunk minden olyan mozira, ami az időutazással kapcsolatos, legújabb kincsem pedig ez a koreai film a témában – ami most nem klasszikus formájában, miszerint valaki vissza/előre megy az időben, és úgy okoz változást az idő folyamában, hanem egy nagyszerű ötlet nyomán egy telefon biztosítja a kapcsolatot a múlt és jelen között. Ez azonban sem a zsánerbe sorolás feltételeit, sem az élvezhetőséget nem csorbítja… sőt. Azt kell mondjam, ennyi időutazásos filmmel a hátam mögött is kiemelkedő darabnak tartom az A hívást, kiváló dramaturgiával, sokkoló fordulatokkal és nagyszerűen átgondolt történettel dolgozik – az icipici negatívum számomra talán csak a talán döcögős felvezetés, no meg az Oldboyra, és az I Saw the Devil–re hajazó koreai stílus volt. Mindamellett persze – megint –, hogy európai szemmel egy ideig megint mindenki egyforma volt a filmben.

Kim Seo-yeon (Park Shin-hye) hazafelé tartva elhagyja telefonját a vonaton, hazaérve pedig a lakásban talált régi, vezetékes telefonon felhívja saját számát, hogy visszakérje a megtalálótól. Itt amúgy egy pici fricska is el van rejtve jelen társadalmunk felé: a megtaláló természetesen jutalmat kér a készülékért – ez amúgy a sztori szempontjából nem fontos, de nekem rögtön megragadta a figyelmemet a mai valóságra történő reagálás. Ám alighogy leteszi a vezetékest, kap rajt egy hívást, egy ismeretlen lánytól, aki épp segítséget kér tőle, mert az anyja bántja – Kim semmit nem ért az egészből, de a többedik hívás után elkezd kicsit nyomozgatni. Maga se akarja elhinni, de a hívás a múltból jön, egy Oh Young-sook (Jeon Jong-seo) nevű lánytól, aki pontosan húsz évvel korábban élt ugyanebben a házban. Kim előbb fogja fel és érti meg, miről is van szó – valahol amúgy is hitelesebb és hihetőbb talán az ő szempontjából, hogy a múltból érkezik egy hívás, mint fordítva, hogy a jövőből beszél az ember valakivel a vonal végén. A kezdeti ismerkedés tök aranyos, egészen kiváló ötletekkel érzékeltették az alkotók a húsz év áthidalását – gondoljunk csak a zenére – a helyzet lehetetlensége ellenére kifejezetten hihetően alakul kapcsolatuk.  Fura mód igazi barik lesznek a telefonon keresztül, majdnem idilli és rózsaszín minden – bár azért néhány fura képben, látomásban, no meg a múltbéli lány személyiségében ott a dráma árnya a történet felett – s hát ebben a helyzetben teljesen életszerű és logikus, hogy a múltban élő segít megváltoztatni a jelenben élő múltját, hogy annak jobb legyen.

Most nem írom le, mit, és hogyan, de Young-sook tesz valamit, ami miatt a Kim körüli jelen egy nagyszerűen kivitelezett látvánnyal kísérve mindenben megváltozik – ám ennek egyik következménye az lesz, hogy a két csaj kapcsolata is átalakul. Nem véletlenül hoztam példának az egyik legnagyobb kedvencemet a témában, az A pillangó-hatást: itt is, az első beavatkozástól kezdve szinte mindig, minden csak rosszabb lesz. Kezdve azzal, hogy Kim kevesebb időt tud majd a múltbéli barátnőjére fordítani, aki egyre inkább berág rá ezért – és pont a személyiség zavarja miatt (hisz megtudjuk, hogy az elmegyógyintézetet is megjárta már) – egyre kiszámíthatatlanabb és vadabb lesz. De hát a jövőből hogyan is lehetne kiengesztelni bárkit is a múltban, hogyan is lehetne változtatni a húsz évvel ezelőtti eseményeken azért, hogy Young-sook is jobban érezze magát? Azt gondolná az ember, hogy sehogy, ugye? És ha a jelenben tudjuk, hogy a lányt meg fogják ölni egy nap? Szólnánk neki? Hát persze, hogy meg akarjuk menteni az életét, pláne, hogy ő egy tettével jobbá változtatta a miénket…

De mi van akkor, ha ezzel a segítséggel valami elképesztő gonoszt szabadítunk rá a világra? Most ne gondoljatok semmi természetfelettire, szimplán csak arra, hogy lehet, jobb lett volna – akár az élete árán is –, ha a mentálisan sérült lányból nem válik egyik percről a másikra egy (sorozat)gyilkos…aki aztán majd követelőzni kezd, hogy a jelenben derítsék ki, hogyan úszhatja meg az életfogytiglanit. Megmondom őszintén, ami a film második felében, kétharmadában történik, az olyan szinten a képernyőhöz szegezett, annyira zseniális, hogy csak kapkodtam a fejemet. Mert bár gondolhattam volna rá, hogy a múltbeli kis családi látogatásnak még lesz szerepe, de menet közben eszembe sem jutott – aztán, mikor ismét becsöngetett apu, anyu és a kislány a házba, a jeges rémület lett úrrá rajtam. Mert akkor esett le, milyen szenzációsan csűrték-csavarták a szálakat az írók, milyen kegyetlen módon tud zsarolni Young-sook húsz évvel korábbról – és ugye ekkor már egyértelmű volt az is, hogy a csaj nem teljesen beszámítható, így tetteinek a következményei tényleg átnyúlnak az időn keresztül. Ahogy a lány ismét és ismét belenyúl az időbe, amilyen következményei annak lesznek, az minden igényt kielégít: drámai, sokkoló és egyben látványos is. De valahol ekkor éreztem először azt a félmondatban megemlített koreai ízt is az egészen, ami picit tompított az élményemen: mintha nem tudnának elszakadni az ottani írók a beteges, véres jelenetektől – amik explicit mutatását ugyan többnyire kerülték, de maga a tény, hogy Young-sook is csak egy újabb koreai pszichopata lett, az sok mindent elmond az ottani filmesek gondolkodásáról.

Ha már eddig sikerült jótékony ködbe burkolni a cselekményt, ezután sem akarom nagyon elárulni, mi fog történni a fináléban – legyen elég annyi, hogy a két idősík egy ponton egyesülni fog, amiben a háznak nagy szerepe lesz. A végén már mindenki beszél mindenkivel azért, hogy a saját bőrét mentse, számomra pedig ez maga volt a kánaán. Ugye, logikusnak és könnyebbnek tűnik, ha Young-sook „várja be” Kimet, na de mi van akkor, ha Kim a jelenből mégiscsak képes ráhatással lenni a múltra? S ha erre még sikerül plusz egy lapáttal rátenni? A végjáték kicsit ugyan beteges, de baromi jó, ahogy az alkotók képesek váltogatni az idősíkokat (természetesen Hollywoodra emlékeztető filmes fogásokkal), az kegyetlenül hatásos – ráadásul totál nem mindegy, ki és hogyan marad életben, s hogy Kim körül megint átalakul-e a világ. Önmagában is izgalmas lenne az egész, de így, hogy mindennek jelentősége van a múltban és jövőben egyaránt, így még parádésabb… nézés közben nem is nagyon van ideje az embernek azon gondolkodnia, mi van, ha egyik szereplő akkor, ott, azon a helyszínem meghal…

… és épp ezért néztem kicsit értetlenül a temetői jelenetet, egészen pontosan a stáblistás jeleneteket. Amíg azokat nem vágták be, olyan kis megkönnyezősen megnyugtató végét éreztem az egésznek, Kimen keresztül nagy veszteségeket és győzelmeket éltünk át, ám a picit ócska, kifejezetten hatásvadász és tipikus horrorfilmes képsorok a végén elkeserítettek. Azokért, ott szerintem kár volt – cliffhangerként meg nem szívesen tekintek rá, hisz ez a történet, így kerek, innentől erőltetett rétestészta lesz az időn átívelő harc a két lány között. Maradjon ez, így, ennyiben, ez így volt egy nagyszerű mozi – újabb gyöngyszem a korpa között: egy remek időutazásos történet, amit megint bátran ajánlhatok minden rajongónak. Nem lesz tömegfilm (ahogy az itt, általunk látottak többsége sem az), de akit érdekel a téma és nem idegenkedik egy kis távol-keleti íztől, az lubickolhat ebben a sztoriban is.

Sok rosszat nem is tudok róla mondani. Ahogy írtam, talán az eleje volt olyan semmilyen, olyan kis útkeresős – bár az igaz, hogy így viszont sokkal hatásosabb a helyzet elromlása. Nekem jó sok idő kellett, míg megszoktam az arcokat – szerencsére Kimnek rövid volt a haja, Young-sooknak meg hosszú – valamint fura volt az egészet ebben a dél-koreai nézőpontból látni. De ezeken kívül… szinte semmi. Kiváló történet, tök jó színészek és remek forgatókönyv. Kell még más egy jó filmhez??





85%





.

R2-D2 írta:

A hívás

Nem véletlenül hoztam példának az egyik legnagyobb kedvencemet a témában, az A pillangó-hatást: itt is, az első beavatkozástól kezdve szinte mindig, minden csak rosszabb lesz.

Sok rosszat nem is tudok róla mondani. Ahogy írtam, talán az eleje volt olyan semmilyen, olyan kis útkeresős – bár az igaz, hogy így viszont sokkal hatásosabb a helyzet elromlása. Nekem jó sok idő kellett, míg megszoktam az arcokat – szerencsére Kimnek rövid volt a haja, Young-sooknak meg hosszú – valamint fura volt az egészet ebben a dél-koreai nézőpontból látni. De ezeken kívül… szinte semmi. Kiváló történet, tök jó színészek és remek forgatókönyv. Kell még más egy jó filmhez??

85%

Engem erre a spanyol filmre emlékeztet így a leírásod alapján, abban volt ez a több évtized távolából egymásra hatás, a "figyelmeztetés" miatt meg ez.

Bevallom, annyi az ázsiai szemét a Netflixen, hogy az ilyeneket már automatikusan továbbgörgetem anélkül, hogy egyáltalán megnézzem, miről van szól. De ha azt mondod, érdemes megnézni, akkor rászánom az időt   .

.

Niwrok írta:

A hívás


Engem erre a spanyol filmre emlékeztet így a leírásod alapján, abban volt ez a több évtized távolából egymásra hatás, a "figyelmeztetés" miatt meg ez.

Bevallom, annyi az ázsiai szemét a Netflixen, hogy az ilyeneket már automatikusan továbbgörgetem anélkül, hogy egyáltalán megnézzem, miről van szól. De ha azt mondod, érdemes megnézni, akkor rászánom az időt   .

.

Akkor várom a reagálást.

Közben láttam még egy időkavarósat, talán holnap lesz időm megírni.

.

R2-D2 írta:

Sputnik / Спутник

Ha valaki tudatlanul csak a címe alapján vetné rá magát erre a produkcióra, akkor akár joggal hihetné azt, hogy a zseniális Gagarin, Szaljut 7 és Űrséta triumvirátus után egy újabb orosz űrhajós sci-fibe csöppen, kvázi folytatva a dicső szovjet űrkutatás történelmének bemutatását. A valóság azonban az, hogy a Sputnik csupán első öt percében idézi meg az említett három filmet, utána végig a Földön játszódik, s sokkal inkább lehet párhuzamba állítani olyan mozikkal, mint mondjuk az A dolog, vagy az Élet, esetleg az Érkezés… és hiába írják máshol, én, magam részéről az Alient csak jóindulattal tenném be ebbe a sorba. A Sputnik a várakozásokkal (és az én várakozásaimmal) ellentétben egy sima, kis költségvetésű orosz sci-fi horror, amin azonban sem a kis költségvetés, sem az orosz mivolta nem látszik: simán megállja a helyét néhány amerikai produkció mellett, sőt, a fentebb említett 3 hollywoodi moziból kettőnél szerintem jobb is lett.

80%  

Nekem azért nem ilyen erős a véleményem róla, de annyiból jogos, hogy ügyesen szemezgették ki azokat a dolgokat mindhárom filmből (de inkább mind a négy említett hollywoodi moziból), amiket utána egész jól össze lehetett gyúrni. Többszörösen voltak benne drámai szálak, akadt némi filozofálás is benne, tetszett nekem is a korrajz, és a horrorjeleneteken is maximum annyiban volt észrevehető a kis költségvetés, hogy a film fele töksötétben, a másik fele meg félhomályban játszódik. Valahol akkor veszített el a film, amikor a hihetőség áldozat lett az érzelgősség oltárán, de a vége nekem is tetszett a gyerekkel, az egy jó fordulat volt.

De azért is megérte, mert nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom hallani egy űrthrillerben .


7/10
.

R2-D2 írta:

Sputnik / Спутник


Nekem azért nem ilyen erős a véleményem róla, de annyiból jogos, hogy ügyesen szemezgették ki azokat a dolgokat mindhárom filmből (de inkább mind a négy említett hollywoodi moziból), amiket utána egész jól össze lehetett gyúrni. Többszörösen voltak benne drámai szálak, akadt némi filozofálás is benne, tetszett nekem is a korrajz, és a horrorjeleneteken is maximum annyiban volt észrevehető a kis költségvetés, hogy a film fele töksötétben, a másik fele meg félhomályban játszódik. Valahol akkor veszített el a film, amikor a hihetőség áldozat lett az érzelgősség oltárán, de a vége nekem is tetszett a gyerekkel, az egy jó fordulat volt.

De azért is megérte, mert nem hittem volna, hogy valaha ezt fogom hallani egy űrthrillerben  .


7/10
.

Igen, erre emlékszem...

Amúgy örülök, hogy megnézted, végülis olyan nagy különbség nincs köztünk az értékelésben. Már csak az igazán jó orosz sci-fiket kéne pótolnod...


.

R2-D2 írta:

.
A hívás

Újabb gyöngyszem a korpa között: egy remek időutazásos történet, amit megint bátran ajánlhatok minden rajongónak. Nem lesz tömegfilm (ahogy az itt, általunk látottak többsége sem az), de akit érdekel a téma és nem idegenkedik egy kis távol-keleti íztől, az lubickolhat ebben a sztoriban is. Sok rosszat nem is tudok róla mondani. Ahogy írtam, talán az eleje volt olyan semmilyen, olyan kis útkeresős – bár az igaz, hogy így viszont sokkal hatásosabb a helyzet elromlása. Nekem jó sok idő kellett, míg megszoktam az arcokat – szerencsére Kimnek rövid volt a haja, Young-sooknak meg hosszú – valamint fura volt az egészet ebben a dél-koreai nézőpontból látni. De ezeken kívül… szinte semmi. Kiváló történet, tök jó színészek és remek forgatókönyv. Kell még más egy jó filmhez??

85%

Köszi, tetszett. A koreai stílus egy kicsit engem is zavart, először is azért, mert nekem ezek a koreai nevek nem mondanak semmit, így megjegyezni sem tudtam őket, hogy most ki kicsoda, és kitől mit akar, a másik meg, hogy ennyire rezzenéstelenül és magától értetődően még egyik filmben sem vették talán tudomásul, hogy a telefonjuk hirtelen 20 évet hidal át. De onnantól remek az egész helyzet, a sámános-ördögűzős vonal is, meg ahogy a múltbeli események hatására változik és alakul a jelen (többet is bírtam volna ezekből a "síkváltásokból"), de a legjobb húzás talán az volt, ahogy a jószándéknak ezúttal egy pszichopata elszabadulása lett az eredménye, az jó kis újdonság volt. Így majdnem végig jól működött a film, ahogy Young-sook nekiáll gyilkolászni, és ahogy ennek hatására változik Seo-yeon élete és a ház is... de az írók kicsit elvesztették szerintem a fonalat, és voltak olyan múltbeli dolgok, amiket már nem vezettek át a jelenen, mert nem fért bele a film ritmusába.

Ez volt a legszórakoztatóbb Samsung-reklám, amit láttam .

8/10
.

.





A mandalori S2




David Filoni…ejj, miért is nem te bábáskodtál az EP VII-IX felett… mennyivel másabb lett volna minden... lenne eleje és vége annak az egésznek, lenne koncepció a történet (vagy legalábbis amit annak akarnak eladni) mögött… pont, mint, itt, az A mandaloriban. Merthogy itt szemmel láthatóan minden ki van találva, itt nincsenek egymással kibaszni kívánó rendezők és félbevágott (szó szerint) szálak, itt minden alaposan ki- és átgondolt menetrend szerint zajlik. Már az első évad is szinte maga volt a tökély (különösen a saját újkori univerzumán belül), de amit Filoni és John Favreau a második évadban kitalált, amiket, és akiket előszedtek a nagy SW kalapból, az egyszerre szívszorító és végtelenül alázatos. Mert nemcsak a mindenki által ismert mozifilmekből merítenek, nem csak azokra építenek, hanem egyre aktívabban és bátrabban használják a TCW-t (ez mondjuk Filoni miatt talán alap is), és minő meglepetés – Boba Fett képében már az EU-t is. Ahogy azt egyébként Filoni már megtette mással korábban is…

Most már, hogy a fél világ tele van a Bébi Yodának nevezett lény – amúgy a becsületes neve Grogu – mindenféle marketingtermékével, miután már egy éve szinte a csapból is ő folyik, icipicit könnyebb dolgom van a The Mandalorian sztorijának mesélésekor. Tavaly ugye még szentségtörés lett volna az értékelésben leírni, hogy kit is talál Din Djarin, hogy a Yoda fajához tartozó lény milyen fontos szerepet is tölt be az egész sorozatban – most viszont már nyugodt szívvel írhatok majd róla… már csak azért is, mert az egész második évad szinte végig körülötte forog. Két másik karakterről szintén nem kívánok majd hallgatni, hisz az ő szerepük sem titok, a legfontosabb, legjobb cameo meg maradjon mindenkinek saját felfedezésre. Szóval, Mando feladata – kvázi személyes ügye – hogy juttassa el a Gyermeket saját fajához, vagy legalábbis olyan valakihez, aki tud mit kezdeni egy nyilvánvalóan erőérzékeny lénnyel (amúgy, logikusan csak nekünk nyilvánvaló, Djarinnak nem)… s aki ugye nyilvánvalóan egy jedi kell, hogy legyen. No és ekkor, ABY 9-ben, a 66-os parancs után ki is van még életben?? Na ki??? Mármint a biztos Luke-on kívül?? Igen, ő… Ahsoka…

Az költői túlzás, hogy évek óta arra vártam, mikor lesz Ahsoka első élőszereplős feltűnése, de az tény, hogy miután már fél éve lehet tudni, hogy a togruta benn lesz a The Mandalorian második évadában, sokkal nagyobb érdeklődéssel vártam az újabb kalandot. Sokszor megírtam már, hogy viszonyulok a lányhoz, így nem meglepő, hogy az S2E5 maga volt az epikus, érzelgős kánaán számomra: a Corvus nevű bolygón történtek, a rövid kis kitérő, Rosario Dawson átlényegülése az egész sorozat legjobb szakasza volt. Ennél már csak a finálé volt jobb, de arról meg nem beszélünk, ugye… a lényeg, hogy Ahsoka él és virul, s bár kissé más lesz az események végkimenetele vele kapcsolatban, mint azt elsőre várná az ember, mint amit esetleg szerettem volna, számomra az a 35 perces kameo „újkori” SW világot megváltó epizód lett – még annak tükrében is, hogy maga a második évad is egy remek szórakozás. Minden megvan benne, hogy önállóan is messzemenőkig megállja a helyét, de közben olyan szervesen tagozódik be a SW világába, mint eddig talán semmi. Ahogy korábban is, főként az OT klasszikus korszakára rezonál – hisz nagyjából akkor játszódik – a díszletekkel, maszkokkal, az egész hangulatával kielégíti minden ős SW rajongó igényeit, ám az olyan húzásokkal, mint például a szeizmikus töltet hatalmas érzelmi lökést ad a PT kedvelőinek is. Az meg, hogy gyakorlatilag az A mandalori ezer szállal kötődik Filoni másik gyermekéhez, a TCW/Rebels pároshoz, szinte determinálja mondjuk Bo Katan vagy a Fekete Kard feltűnését… és akkor még a legnagyobb meglepetésről, ötletről, nevezetesen Boba Fett előkerüléséről még nem is beszéltem.

Azoknak, akik olvasnak EU-t, azoknak nem volt újdonság a fejvadász feltűnése – számomra kb. 20 éve nyilvánvaló, hogy túlélte a Sarlacc gyomrát. Az már más kérdés, hogy bármennyire is kultikus szereplő lett az idők során, csupán az OT alapján az égvilágon semmi rendkívüli nem volt eddig a figurában, ami pluszban hozzájött, az mind a korábbi könyvek élményeire épít – külön köszönet tehát a Filoni/Favreau párosnak, hogy elkezdtek foglalkozni Boba Fettel, hogy az A mandalori S2 alig pár epizódja alatt képes voltak mélységet adni a karakternek. Még úgy is, hogy messze nem főszereplő, csupán Mando és Grogu útjának egy-egy állomásán csatlakozik a csapathoz, de még így is ízelítőt kaphatunk abból, miért is tartották anno a Galaxis legveszélyesebb fejvadászának – fogjuk rá, hogy rossz napja volt, mikor belezuhant a verembe. És ha már itt vagyunk: az EP II-ben van egy jelenet, a már említett jelenet, mikor is a Geonosis aszteroidamezejében Jango szeizmikus töltettel próbálja hidegre tenni Obi-Want… nos, akkor, annak a jelenetnek olyan hangeffektje volt, amilyenhez foghatót sem előtte, sem azóta nem hallottam sem moziban, sem az itthoni rendszeren… eddig. Mert most igen… és a Dolby Atmos egyszerűen szétrobbantja a szobát…

Ha már említettem csak úgy mellékesen a történetet is, nos, az – ahogy már írtam – nagyjából annyi, hogy Mando személyes küldetésének tekinti, hogy Gorgut eljuttassa az övéihez – legyen ez bárhol a Galaxisban. Először nyomokat keres, manadaloriakat, és már rögtön az első epizódban megjárjuk a SW talán legikonikusabb helyszínét, a Tatuint, ahol főhősünk egy kis csapat segítségével kénytelen szembeszállni azzal a krayt sárkánnyal, amiről eddig még csak hallhattunk/olvashattunk. Aztán van némi üresjáratnak érezhető kalandozás egy kacsaszerű lénnyel a Razors Edge fedélzetén, találkozás az Új Köztársaság gépeivel – no meg Bo Katannal és két másik mandalori harcossal – itt jegyzem meg, hogy Bo Katant az a bizonyos Katee Sakchoff játssza, aki nagy kedvencem a Battlestar Galactica óta – míg nem eljutunk a Corvus bolygóra, Ahsokához. Erről az epizódról külön lehetne írni oldalakat, mennyire is telitalálat minden, ami itt történik, mekkora húzás is a beskar-lándzsa, a kérdés, hogy hol van Thrawn… egyáltalán az, hogy mekkora fan service magának Ahsokának a feltűnése (tekintve a Galaxisban történteket, majdnem akkora, mint a Rebels első évadának végén) – de akinek eddig sem mondott semmit a név, annak hiába is ömlengenék többet, aki meg ismeri és szereti a lány történetét és karakterét, az meg úgyis kigúvadt szemekkel falja az ötödik epizód minden percét…

Számomra picit el is homályosítja egyébként Ahsoka az egész évadot, mert ugyan hiába jó Boba Fett behozatala a sztoriba, hiába is jó az egész kaland a Tython bolygón, hiába is kegyetlenül jó minden, ami következtében eljutunk a hajó fedélzetére, a sötét rohamosztagosok és Gideon közé, egészen addig az utolsó negyed óráig fénylő csillagként ragyogott a lány a sorozatban – mígnem valaki át nem értékelte az egészet. Talán csak pont az említett Rebels S1 fináléja tudott ekkora hatással lenni rám az elmúlt… mondjuk öt évben…, mint amit itt láttam: a könnyeim kicsordultak, mikor összeraktam magamban, ki is érkezik a történetbe. És igen, ekkor vált teljesen egyértelművé, amit tudat alatt régóta éreztem a ST kapcsán: én EZT akartam látni, én ilyen folytatást vártam volna Abramséktől. Pontosan ez az érzés hiányzott eddig, pontosan ez, az ilyen jelenetsor az, ami „játékban tartott volna” – pontosan erre vágytam, mikor hírt kaptam a ST készüléséről… tudva persze, hogy az eltelt éveket be kell építeni a sztoriba. De a karaktert magát, annak útját én így szerettem volna látni, nem úgy, ahogy azt Rian „The Fly” Johnson  elképzelte és totál elbaszta…

Az tény, hogy az A mandalori legalább annyi kérdést felvet, mint amennyit megválaszol. Ebből a fináléból kiindulva több út is van Filoniék előtt, lehet fókuszálni Grogu további sorsára, Mandalor visszaszerzésére, Thrawn keresésre (ha ő is lesz élőben, magam alá csinálok gyönyörömben, komolyan), de a végefőcím alatti jelenetből kiindulva akár „hízlaló trón” történetére is. Mindenesetre én innentől egy percig sem izgulok, ez az alkotópáros, így, ilyen ismerettel és rajongással tuti képes lesz értékelhető és jó sztorit írni. Sorolhatnám, kiket szeretnék még látni akár az EU-ból is, de azt hiszem, Filoniék ezt szépen megoldják maguk – számomra most (ezek után meg pláne) a SW világát az A mandalori jelenti. Mert...

"Ezt az utat járjuk"




95%




.

R2-D2 írta:

.
A mandalori S2

Az tény, hogy az A mandalori legalább annyi kérdést felvet, mint amennyit megválaszol. Ebből a fináléból kiindulva több út is van Filoniék előtt, lehet fókuszálni Grogu további sorsára, Mandalor visszaszerzésére, Thrawn keresésre (ha ő is lesz élőben, magam alá csinálok gyönyörömben, komolyan), de a végefőcím alatti jelenetből kiindulva akár „hízlaló trón” történetére is. Mindenesetre én innentől egy percig sem izgulok, ez az alkotópáros, így, ilyen ismerettel és rajongással tuti képes lesz értékelhető és jó sztorit írni. Sorolhatnám, kiket szeretnék még látni akár az EU-ból is, de azt hiszem, Filoniék ezt szépen megoldják maguk – számomra most (ezek után meg pláne) a SW világát az A mandalori jelenti. Mert...

"Ezt az utat járjuk"

95%

Amit tudok az SW-ről a filmeken kívül, azt mind tőled tudom, így biztosan nem én vagyok/leszek az, aki ennek a hatalmas világnak minden részletét észreveszi és kiélvezi.

Legalább lett valami, ami visszahozta a rajongásod .

.

Niwrok írta:

A hívás

De onnantól remek az egész helyzet, a sámános-ördögűzős vonal is, meg ahogy a múltbeli események hatására változik és alakul a jelen (többet is bírtam volna ezekből a "síkváltásokból"), de a legjobb húzás talán az volt, ahogy a jószándéknak ezúttal egy pszichopata elszabadulása lett az eredménye, az jó kis újdonság volt. Így majdnem végig jól működött a film, ahogy Young-sook nekiáll gyilkolászni, és ahogy ennek hatására változik Seo-yeon élete és a ház is... de az írók kicsit elvesztették szerintem a fonalat, és voltak olyan múltbeli dolgok, amiket már nem vezettek át a jelenen, mert nem fért bele a film ritmusába.

Ez volt a legszórakoztatóbb Samsung-reklám, amit láttam .

8/10
.

Öürlök, hogy bejött, meg hogy most én találtam neked jót... igaz, nekem is találták, de sebaj.

Niwrok írta:

A mandalori S2

Amit tudok az SW-ről a filmeken kívül, azt mind tőled tudom, így biztosan nem én vagyok/leszek az, aki ennek a hatalmas világnak minden részletét észreveszi és kiélvezi.

Legalább lett valami, ami visszahozta a rajongásod .

.

Ígérted, hogy megnézed, úgyhogy várom majd a reagálást.


.

.





Rubicon S1




A Rubicon egy, az AMC által 2010-ben készített sorozat, ami az alkotók saját bevallása szerint is leginkább az 1970-es évek klasszikus összeesküvéses filmjeit idézi meg – s amit sajnálatos módon egy (vélhetően sikertelennek minősített) évad után a stúdió el is kaszált. Mindezt csupán azért írom, mert én azt ugyan tudtam, hogy mindössze egy évadot, 13x45 percet kell végignéznem – azonban azt hittem, hogy szándékosan így is lett tervezve, vagy legalább amikor még készítették, menet közben már tudták, hogy le kell zárniuk valahogy a sztorit. Aztán, a lószart, mama… ez a Rubicon sajnos csatlakozhat a nagyon ígéretes, megszüntetett egy évados sorozatok táborába: annyira ugyan nincs durván félbehagyva, mint mondjuk anno az A rejtélyek városa volt, de még így is gáz. Persze, utólag érthető, hogy akkor a stúdió a The Walking Deadet választotta zászlóshajójának, nem pedig ezt a lassan építkező, agyalós sorozatot – és az élet azt igazolta, hogy sikeresek lettek vele – ezzel ugyanis roppant nehéz boldogulni az átlag nézőnek: annak ellenére, hogy magam részéről bírom ezt a stílust, rendesen megszenvedtem vele én is… különösen az elejével.

Nagyon sokáig, egészen a fináléig ugyanis szinte semmi nem történik a Rubiconban (jó a cím magyarázása egy jelenetben), szinte minden játékidő a hangulatteremtéssel, karakterépítéssel, kapcsolati háló felvázolásával telik – ami, amúgy remek dolog, ha utána van elég idő kiélvezni mindezt… de itt nincs. Will Travers (James Badge Dale) egy fiatal elemző, s mint ilyen, meglehetősen introvertált fazon – még azt sem veszi észre, hogy csinos asszisztensnője nyilvánvalóan fülig szerelmes belé. Nyilván az elszenvedett családi tragédia is kihatással van jellemére, de azon túl is tisztán látszik, hogy egy titkos keresztrejtvény jobban felkelti érdeklődését, mint Maggie (Jessica Collins) közeledése. Miután aztán egy közeli ismerőse, akit apja helyett apjaként tisztelt és szeretett, fura balesetet szenved – most nem írom le, hogy mit és hogyan, de a sorozat fináléjában lévő kérdés nagyon durván rávilágít a körülmények kegyetlenségére – még inkább rákattan néhány olyan dologra, ami csak egy ilyen zseni/őrült elmében jelenhet meg. Pedig aztán munkahelyén, az API-ban is van épp elég dolga… most, hogy friss csoportvezető lesz, még nagyobb a felelőssége az esetleges terrortámadások elhárításának sikerében.

Az évad első fele ezt építi fel (egyébként nagyon jól): bemutatja annak az intézetnek a működését, ahol Will és csapata a világból összeszedett információmorzsákból próbálja kitalálni elsősorban az USA-t fenyegető terrortámadások valószerűségét. Én egyébként még nem láttam ilyet, eddig úgy gondoltam, ez a CIA feladata – lehet, így is van a valóságban, de ez, így, ezzel az API-vel egy érdekes konstrukció: egy „titkos” szervezetben zsenik dolgoznak azon, hogy elcsípett beszélgetésekből, drónok által készített video részletekből kiszűrjék egy esetleges támadás lehetőségét. De a legdurvább az, hogy az ő jelentésük alapján kell/lehet likvidálni valahol, valakit, akiről ők feltételezik, hogy veszélyt jelentenek az Államokra – ha tévednek, akkor ártatlan embert küldenek a halálba, de ha nem tévednek, akkor is együtt kell élniük a járulékos veszteségekkel, a feleslegesen halálba küldött emberek tudatával. Van egy szakasz a sorozatban, ami erre fókuszál – és ugyan ezt meglehetősen ingerszegényen teszi (értsd: nincs túl dramatizálva az egész, csupán csak dialógusokon keresztül jön ez át), de még így is nagyon kemény – nem is bírja ezt mindenki a csapatban. Az évadon átívelő feladatuk pedig nem más, mint egy bizonyos Kateb nevű idegen nyomon követése, akiről joggal feltételezik, hogy veszélyt jelent az országukra: minden más filmben, történetben, sorozatban jelenetek tucatjaival lehetne ezt a nyomozást drámaivá, izgalmassá tenni, azonban a Rubicon, koncepciójából eredően mindezt a négy fal közé szorítja. Érdekes, egyedi megközelítés, ám nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem lett volna jobb, ha kicsit több külsős helyszín is van ezen a szálon…

Az API épületének elhagyása ugyanis két másik, szintén fontos szálra koncentrálódik: az egyik Will nyomozása a keresztrejtvény után, amiben aztán egy globális háttérhatalom, egy érdekcsoport működése bontakozik ki, a másik pedig egy faszi öngyilkossága egy négylevelű lóhere miatt. A kettő történet nagyon sokáig külön úton jár, Willel együtt sokáig mi sem nagyon értjük az összefüggést, de aztán mikor az alkotók lesznek olyan kegyesek, hogy elégséges információval látnak el minket ahhoz, hogy össze tudjuk rakni a nagyobb képet, akkor szintet lép a Rubicon. Egy qrva jó thriller kerekedik a végére az egészből, amiben a főhős (és vele együtt a néző) senkiben nem bízhat, amit szép lassan elural a paranoia, s amiben egy rohadt kegyetlen koncepció kezd kibontakozni. Van ugyanis egy csoport, ami pont Will munkahelyének eredményeit felhasználva manipulálja a világ eseményeit, s ebből keres pénzt… nagyon sok pénzt. Zseniálisak az összefüggések, egy felrobbantott tankhajó hogyan vezethet egy ország megtámadásához – s ebből ki mennyit profitál, s kinek, mennyi ártatlan emberéletet visel el a lelkiismerete. Ami az évad utolsó harmadában történik, ahogy nagyon igényesen egymásra épül minden, ahogy 6-8 epizód után már együtt élünk a karakterekkel, az qrva jó– kár, hogy nagyon hosszú az út odáig, és addig nagyon sok érdektelennek tűnő percet kell végigszenvednünk – ami valójában a végére nem lesz érdektelen (ebben a soriban semmi nem az), csak menet közben tűnik annak. Ez által pedig magát az élményt csorbítja… nem kis mértékben…


Mert hiába is jók a figurák, hiába is van nem kevés – hiteles!! – meglepetés a sztoriban, hiába is képes szép lassan beszívni az egész, a nézőnek szinte egész végig valami hiányérzete van. A deklaráltan 70-es évekre hajazó történet és környezet valahol nagyon kilóg a sorból, az, hogy a 2010-es években egy ilyen kaliberű cégben szinte minden papír alapon van, mindenki aktahegyekkel futkos, fél napokat kell várni a társszervezetektől egy beérkező információra – nos, az számomra icipicit hiteltelen. Különösen ugye 09.11 tükrében, hisz valahol a Rubicon arra is reagál, valahol annak a szörnyűségnek a hátterét is boncolgatja (miért is nem sikerült időben megállítani az egészet)… mert az nem járja, hogy a 70-es évek módszereit csak úgy, simán átültetik a 2010-es évekre. Az inspirációnak tekintet az A keselyű három napja, az A Parallax-terv hangulata, stílusa nagyon átjön a képernyőn (épp hogy csak az öltözködés és a környezet hiányzik) – ám mindez inkább hátrányára válik az egésznek. Egy barátom azt mondta, ez egy analóg sorozat… és milyen igaza van. Működik, de valahogy nagyon nem illik a mai közegbe, s állítom ezt úgy is, hogy az én hibám hogy csak 10 évvel a bemutatója után tudtam megnézni. Biztos 2010-ben kicsit más lett volna a véleményem (többen az akkori év legjobbjának tartják, én ezt a véleményt semmiképp nem osztom), mert az ember értékítéletét óhatatlanul befolyásolják az egyéb helyről ért befolyások, de szerintem akkor is zavart volna a sorozat 70-es évekbeli hangulata 2010-es környezetben.

Ennek ellenére kifejezetten tudom ajánlani mindenkinek a Rubicont – már akit nem zavar a komótosabb történetmesélés és az akciójelenetek szinte teljes hiánya. Ebben a sorozatban inkább a háttérre kell figyelni, az igazi kemény „akció” a karakterek tettében, motivációiban és legfőképp lelkében zajlik. Témája olyan kérdéseket boncolgat, ami engem mindig is piszkált, nevezetesen, hogy titkos társaságok, szivarfüstös szobákban (jó, itt ilyen nincs) döntik el a világ sorsát, saját jól felfogott anyagi érdekeik szerint. Egyébként – ha már konspiráció – valahol a mostani vírushelyzetet is lehet kapcsolni ehhez az egészhez (ebből a szempontból kifejezetten jókor néztem a Rubicont), bár minden ilyen irányú gondolatom inkább találgatás és paranoia… de nem kerülte el a figyelmemet a sorozat azon gondolata, hogy az ilyenek, mint itt a sorozatban a néhány öreg, bármit, bármikor képes megtenni a hatalomért és a vagyonért.

Sokáig csak kínlódtam a Rubiconnal, volt időszak a közepe táján, amikor azt gondoltam, abbahagyom, de aztán a végén, mikorra már összeállt a kép és Will a tűz közelébe került, már sajnáltam, hogy vége lett az egésznek. Mert az addig rendben van, hogy az utolsó epizód címe, a "You Never Can Win” nagyjából meghatároz mindent, lezár mindent, tökéletesen érzékelteti azt a szélmalomharcot, amit Will folytat, mégis, a kis lelkem megnyugtatására jó lett volna látni, ahogy az Atlas céget megpiszkálja egy teljesen jelentéktelennek számító kis elemző… no meg kíváncsi lennék, annak a lóherének ott a párkányon mi lesz a sorsa. Vagy hát nem is igazán annak, hanem a gazdájának. Megtöri-e a hagyományokat? Ha ő nem, akkor a többiek képesek a lóherén túl is intézkedni? Mi lesz Iránnal? Mi lesz Willel, mikor nyilvánvalóan leleplezte azt az embert ott a tetőn? Egyáltalán: életszerű-e, hogy ő továbbra is API-s marad? Életszerű volt-e egyáltalán?? A finálé rengeteg jó kérdést vetett fel, amikre már nem fogunk választ kapni… hacsak a válasz nem pont az epizód címe maga…





75%




.

R2-D2 írta:

.
Rubicon S1

Egy barátom azt mondta, ez egy analóg sorozat… és milyen igaza van. Működik, de valahogy nagyon nem illik a mai közegbe, s állítom ezt úgy is, hogy az én hibám hogy csak 10 évvel a bemutatója után tudtam megnézni. Biztos 2010-ben kicsit más lett volna a véleményem (többen az akkori év legjobbjának tartják, én ezt a véleményt semmiképp nem osztom), mert az ember értékítéletét óhatatlanul befolyásolják az egyéb helyről ért befolyások, de szerintem akkor is zavart volna a sorozat 70-es évekbeli hangulata 2010-es környezetben.

Ennek ellenére kifejezetten tudom ajánlani mindenkinek a Rubicont – már akit nem zavar a komótosabb történetmesélés és az akciójelenetek szinte teljes hiánya. Ebben a sorozatban inkább a háttérre kell figyelni, az igazi kemény „akció” a karakterek tettében, motivációiban és legfőképp lelkében zajlik. Témája olyan kérdéseket boncolgat, ami engem mindig is piszkált, nevezetesen, hogy titkos társaságok, szivarfüstös szobákban (jó, itt ilyen nincs) döntik el a világ sorsát, saját jól felfogott anyagi érdekeik szerint.

75%

"Analóg sorozat" ... Az ilyen frappáns szlogenek tudják leginkább megragadni a figyelmem. Durva, hogy alig tíz éve volt, de szinte egy teljesen más világnak látszik, ahol a "social media" (mint a ma már inkább a középkorúak platformjának számító Facebook) és az okostelefonok még gyerekcipőben járnak.

Tetszik már a leírás alapján a hangulata is, és egy évad, úgyhogy elteszem.

.