R2-D2 írásai 3.0

.





Jackie





Van néhány téma, ami minket, a Filmfórum kis szerzőgárdáját különösen foglakoztatja, ezek közül azt hiszem az egyik mindenképp az 1963-as események, azok következményei, alternatív elgondolásai. Kennedy megölése engem már valahogy gyerekkorom óta érdekelt, Oliver Stone filmje nagyon mélyen belém is égett, a Félelmetes nap pedig hab volt a tortán: olyan szempontokból közelítette meg az eseményeket, amire abszolút vevő voltam. A sorozat, a 11.22.63 lehetett volna egy rohadt jó és ütős alkotás a témában, de egyéb okok miatt nem lett az – viszont egyik, korábban felsorolt film sem foglalkozott eddig egy teljesen kézenfekvő dologgal, témával, személlyel: Kennedy feleségével, Jackievel. A nővel, akit beterített a szétlőtt fejű elnök vére és agya, aki vissza akarta tenni a hiányzó koponyadarabot férje fejére, aki a későbbi felvételek szerint mérhetetlen erőről tett tanúbizonyságot.  A nővel, akit akkora sokk érhetett, amit mi elképzelni sem tudunk – mert ugye nem csak önmagában egy férj, apa elvesztéséről van szó, hanem egy élet, egy pozíció, egy álom elvesztéséről. A Fehér Ház elvesztéséről…

Az elején annyit szeretnék megjegyezni, hogy ha lehet, ne olvasgassatok arról, az utóbbi időkben mik is derültek ki erről a házasságról, JFK-ről, de legfőképp Jackieről. Azt hiszem, jobb az élmény úgy, ha elfogadjuk a rendező, Pablo Larrain vízióját, aki egy megtört, mély sokkban és gyászban lévő nő egy hetét mutatja be (no meg Noah Oppenheim forgatókönyvét, aki nélkül ez a mozi nem is létezne) és nem gondolkodunk azon, hogy utána mit csinált a nő. Majd meglátjuk, de szerintem az Akadémia is ilyen színben akarja inkább látni Amerikai egyik kedvenc first ladyét: Natalie Portmann maxi megérdemli a jelölést (sőt, a díjat is) - én nem csodálkoznék, ha ezért az átlényegülésért szobrocskát kapna. Mert a film kulcsa az az átváltozás, amit Natalie Portmann művelt Jackie Kennedyként, amikor esetleg a történetmesélés épp döccen egyet, amíg várunk magára Dallasra, addig leesett állal nézhetjük a fiatal elnök asszony gyászát a képernyőn. És ehhez két apróságot fűznék hozzá, ha már szóba került. Igen, a Jackie nem egy lehengerlő élmény, nem egy gyorsvonat, szerkezete eleve nem is teszi ezt lehetővé, valamint az eredeti, igazi Jackie valami rettentően irritálóan volt képes beszélni, amit Portmann tökéletesen átvett – de mégis, a mozi valahogy folyamatában képes lekötni.

Egy héttel a támadás után, 1963. november 29-én a Hyannnisortban Theodore H. White készített egy interjút az elnök feleségével a Life magazinnak. A Jackie pedig fiktív formában – értsd: nem konkrétan – tulajdonképp ezt az interjút jeleníti meg, ez az interjú ad keretet az egész filmnek, ebben az interjúban, a nő visszaemlékezéseiben elevenedik fel a múlt – annak minden fájdalmával és zavarodottságával egyetemben. Először talán kicsit fura is volt a nem lineáris visszaemlékezés, fura volt, hogy a flashbackek össze-vissza ugrálnak az időben, de aztán szép lassan értelmet nyert minden. Pontosabban rájöttem, hogy az egész szerkezet nem más, mint az írói kifejezés azon formája, amiben érzékeltetik a nő által átélt traumát, amiben szerintem egyetlen ember sem lenne képes értelmesen, épeszűen és hideg fejjel elmesélni, mi is történt vele, miután az elnök agya az arcára loccsant. Szóval, Jackie Kennedy, az ifjú özvegy fogadja az újságírót (Billy Crudup), aki maximális tisztelettel viseltetik a nő iránt, annak ellenére, hogy először semmi oka rá… de aztán a film végére számomra a faszi nem csak egy újságíró lett, hanem kvázi egy pszichiáter is, akire akkor bizony Jackienek nagy szüksége volt. A beszélgetés elindul, s egy iszonyat zavart, láthatóan teljesen sokk alatt álló nő elkezd mesélni párhuzamosan életéről first ladyként, illetve a tragikus napról és annak következményeiről.

Jómagam semmit nem tudtam Jackie Kennedyről, úgyhogy amikor először megláttam és meghallottam Portmannt, majdnem kínosan éreztem magam. Nem tudtam hova tenni ezt a borzalmasan affektáló hanghordozást, olyan volt, mint mikor valaki új fogsort kap és azzal tanul újra beszélni. Aztán, mikor megláttam az eredeti felvételeket a Fehér Ház bemutatásáról, szinte leesett az állam: Natalie Portmann maga volt Jackie Kennedy! Olvastam valahol, hogy nem hasonlít rá… hát basszus, nem, a lószart nem! Vannak olyan jelenetek, amiben ha csak felületesen nézed a képet, simán össze lehet keverni az igazit a másolattal, volt olyan, mikor az arcon lévő anyajegy adott támpontot, kit látok. Miután pedig a film rengeteg(!) archív felvétellel operál, szinte folyamatosan váltunk a korai híradóbejátszásokra, teljesen összefolyik a két Jackie karaktere – márpedig azt hiszem, ennél nagyobb érdem nem is igazán kell a filmnek. Láttam már néhány egészen zseniális szerepbe bújást (pl. Anthony Hopkins Hitchockként, vagy Timothy Spall Churchillként), jó néhányról meg tudok, de amit itt Amidala csinált, az levett a lábamról. És amellett, hogy teljesen úgy nézett ki, úgy beszélt, úgy mozgott, mint anno az eredeti Kennedy, sikerült neki a képernyőre átültetni mindazt a gyászt, a döbbentet, sokkot, amit anno valóban érezhetett a nő – kár, hogy nem élhette meg, kíváncsi lennék a véleményére a filmről. Portmann miatt néha kifejezetten nyomasztó a film, a zene (vagy annak hiánya), a beállítások, az őt követő kamera, a véres arc, ruha, de legfőképp a CSÖND bámulatos hatást ér el. Igen, kérem szépen számomra ilyen a gyász okozta sokk: egy rohadt nagy üresség, a tompaság, a némaság, minden olyan távoli, az ember még sírni sem tud igazán… ezt élte én át többször is, ezt láttam a Jackieben.

Aztán én ugye nem vagyok first lady, nekem nem kellett férjem halála után órákkal a kamerák vizslató szemében állni, nem kellett az Air Force One fedélzetén, fényképek kereszttüzében jópofát vágni ahhoz, hogy a férjem még talán ki sem hűlt teteme felett megvan az új amerikai elnök Johnson (John Carroll Lynch) személyében – akihez amúgy majd kapcsolódik egy jó kis jó kis rezdülés később. Nem kellett a pici gyereknek megmagyarázni, miért is nincs többet apjuk, s hova is megyünk ünneplőben, mikor nincs is senkinek szülinapja. Nem kellett… semmi ilyesmit nem kellett csinálnom. A Jackie nagyon korrektül és hitelesen megy végig a történelmi eseményeken, a korábban már említett zavarodottságot bekalkulálva szinte minden részletre fény derül a merénylet utánról. A merényletről természetesen semmi, de ennek a filmnek pont a tanácstalanság és a megdöbbenés érzékeltetése volt a célja, nem pedig egy újabb magyarázat gyártása – de tudjátok mit? Mire a lövésekig eljutunk (elég későn), akkor már totál mindegy, ki is a merénylő és miért tette, sokkal fontosabb, hogy ez a szerencsétlen nő mit is kezd a helyzettel.

Nagyon tetszett néhány képben magának a helyzet kegyetlenségének felvillantása, eleve már a gyors elnökválasztás – érdekes, a 24-ben is volt ilyen, de ott mégsem rázott meg, igaz, ott nem a gyászoló feleség szemszögéből láttuk – de az is, hogy már aznap/másnap foglalkozni kellett a hidegháborúval is. Így az egész esemény (mármint a halottal való foglalatoskodás) tulajdonképp Jackie és JFK testvére,  Bobby Kennedy (Peter Sarsgaard) nyakába szakad, valahol nem is csodálom, hogy ha igazak a hírek, akkor az történt köztük, ami történt. Külön tetszett Jackie szkepticizmusa a hittel, egyházzal szemben, a beszélgetése a pappal (John Hurt) ateista lelkemnek szinte simogatás volt. Aztán tök jó volt elmerülni abban a teljesen autentikus környezetben, amiket az alkotók a képernyőre álmodtak, a frizurák, a ruhák, az egész 63-as világ… nagyon jó volt. Aztán – ahogy már volt is róla szó – zseniális volt a korabeli felvételek beillesztése a filmbe, ahogy az archív képsorok közepette vált a kamera a jelenre, majd megint vissza… rendezői és vágói bravúr. S végül ugye ott van maga az érzés, egy nő, egy anya, egy volt elnökasszony gyásza, vesztesége, a történelmi háttér és hitelesség, az új információk, amiket az ember ilyenkor megszerez – ha én, itt, európaiként ezt így át tudtam élni, gondolom, ez az amerikai népnek mekkora élmény lehetett. Mert annak ellenére, hogy JFK a történészek szerint az USA legjobb elnökei között a TOP 5-be sem fér be – a listavezető természetesen Lincoln (nem véletlen az ő kiemelt szerepe sem a moziban) –, a népnek valahol mégiscsak első számú kedvencei közé tartozik…

A Jackie mindezek mellett természetesen nem tökéletes mozi. Kétségkívül kell hozzá érzékenység – a gyászhoz és a Kennedy tragédiához egyaránt – valamint némi türelem, míg a történetevezetés kezdetben szanaszét futó szálai összeérnek Arlington temetőjében. Kár elvárni azt is, hogy magáról JFK-ről, Dallasról többet tudunk meg (én kicsit beleesetem ebbe a hibába), meg kissé nehéz elviselni az elején magának Jackie Kennedynek a stílusát – no de ha valaki végigüli, a fináléra totál el tud merülni a filmben. A séta környékére talán már azok a katartikus könnycseppek is előbújnak… mindez pedig Nat Portmann elévülhetetlen érdeme.




80%




.

R2-D2 írta:

Jackie

A Jackie nagyon korrektül és hitelesen megy végig a történelmi eseményeken, a korábban már említett zavarodottságot bekalkulálva szinte minden részletre fény derül a merénylet utánról. A merényletről természetesen semmi, de ennek a filmnek pont a tanácstalanság és a megdöbbenés érzékeltetése volt a célja, nem pedig egy újabb magyarázat gyártása – de tudjátok mit? Mire a lövésekig eljutunk (elég későn), akkor már totál mindegy, ki is a merénylő és miért tette, sokkal fontosabb, hogy ez a szerencsétlen nő mit is kezd a helyzettel.

A Jackie mindezek mellett természetesen nem tökéletes mozi. Kétségkívül kell hozzá érzékenység – a gyászhoz és a Kennedy tragédiához egyaránt – valamint némi türelem, míg a történetevezetés kezdetben szanaszét futó szálai összeérnek Arlington temetőjében. Kár elvárni azt is, hogy magáról JFK-ről, Dallasról többet tudunk meg (én kicsit beleesetem ebbe a hibába), meg kissé nehéz elviselni az elején magának Jackie Kennedynek a stílusát – no de ha valaki végigüli, a fináléra totál el tud merülni a filmben. A séta környékére talán már azok a katartikus könnycseppek is előbújnak… mindez pedig Nat Portmann elévülhetetlen érdeme.

80%

Nekem a Parklandból is eleve azok a jelenetek maradtak meg a legjobban, amiben Jackie-t mutatták; valahogy az ő nézőpontja volt, az ő gyásza és a merénylet utáni helyzete volt a legérdekesebb, arról tudtam a legkevesebbet.

Ezért ugyan nem siettem megnézni a Jackie-t, de mindenképpen sorra került volna. Most már legalább lesz egy kis vezérfonalam is hozzá .



.

R2-D2 írta:

Jackie


A Jackie mindezek mellett természetesen nem tökéletes mozi. Kétségkívül kell hozzá érzékenység – a gyászhoz és a Kennedy tragédiához egyaránt – valamint némi türelem, míg a történetevezetés kezdetben szanaszét futó szálai összeérnek Arlington temetőjében. Kár elvárni azt is, hogy magáról JFK-ről, Dallasról többet tudunk meg (én kicsit beleesetem ebbe a hibába), meg kissé nehéz elviselni az elején magának Jackie Kennedynek a stílusát – no de ha valaki végigüli, a fináléra totál el tud merülni a filmben. A séta környékére talán már azok a katartikus könnycseppek is előbújnak… mindez pedig Nat Portmann elévülhetetlen érdeme.


80%

Hmm... örülök, hogy valakiben ilyen gondolatokat ébresztett a film. Engem Natalie Portman játéka talán az egyedüli ami megfogott a filmben. Amúgy semmi más különösebben, bár a téma engem is érdekelt. Unalmas, vontatott, igazán mélyre nem menő filmként maradt meg bennem. De lehet rosszul néztem... majd teszek egy próbát még 1-2 év múlva. Nem önigazolásként mert mindenkinek más jön be, de nálunk pl. a mozi egyharmada elhagyta a termet a film kb. felénél.

.

arzo írta:

Jackie


Hmm... örülök, hogy valakiben ilyen gondolatokat ébresztett a film. Engem Natalie Portman játéka talán az egyedüli ami megfogott a filmben. Amúgy semmi más különösebben, bár a téma engem is érdekelt. Unalmas, vontatott, igazán mélyre nem menő filmként maradt meg bennem. De lehet rosszul néztem... majd teszek egy próbát még 1-2 év múlva. Nem önigazolásként mert mindenkinek más jön be, de nálunk pl. a mozi egyharmada elhagyta a termet a film kb. felénél.

.

Akár így, akár úgy, már csak azért is érdemes volt írni, hogy előkerültél!!!

"igazán mélyre nem menő filmként" - már miben nem ment mélyre? Kennedyben, a merényletben biztos nem, de a gyászban szerintem nagyon. Én legalábbis tök éreztem azt a tompaságot, amit ilyenkor sszokásos...


.

R2-D2 írta:

Deadpool


Szégyen, vagy sem, de ezek után kifejezetten várom ennek a második részét, mint ahogy azt is, hogy fog vendégszerepelni Deadpool egy esetleges X-men filmben… ja, jut eszembe, sehogy. Inkább fog szerepelni az öreg Xavier a következő Deadpool moziban, hisz X-menek már újraírták a múltat/jelent/ jövőt. Mindenestre ezzel a nagyszájúval már két renegát mutánsunk is van, nagyjából két hasonló képességgel (mínusz admantium): s most már azt is tudjuk mindkettőről , honnan jött.


75%

Másodjára is tetszett. Sőt, másodjára még jobban tetszett, 5%-ot simán hozzáadhatok az eredeti értékeléshez. Annak ellenére, hogy már tudtam, mi lesz, széles vigyorral néztem az egészet, remekül szórakoztam a kiszólásokon, filmes poénokon (a nagy részüket el is felejtettem). Ráadásul a BD extrái csak rátettek erre egy lapáttal, több, mint két órás anyag, hasonló stílusban, mint maga a film. Egy dolog nagyon átjött belőle: az a rajongás - ami főleg Reynolds által - elvezetett a mozi megszületéséshez. De jók a kimaradt jelenetek is, néhánynak valódi plusz tartalma van.

Szóval, tényleg várom a második részt.  


.

R2-D2 írta:

arzo írta:

Jackie


Hmm... örülök, hogy valakiben ilyen gondolatokat ébresztett a film. Engem Natalie Portman játéka talán az egyedüli ami megfogott a filmben. Amúgy semmi más különösebben, bár a téma engem is érdekelt. Unalmas, vontatott, igazán mélyre nem menő filmként maradt meg bennem. De lehet rosszul néztem... majd teszek egy próbát még 1-2 év múlva. Nem önigazolásként mert mindenkinek más jön be, de nálunk pl. a mozi egyharmada elhagyta a termet a film kb. felénél.

.

Akár így, akár úgy, már csak azért is érdemes volt írni, hogy előkerültél!!!

"igazán mélyre nem menő filmként" - már miben nem ment mélyre? Kennedyben, a merényletben biztos nem, de a gyászban szerintem nagyon. Én legalábbis tök éreztem azt a tompaságot, amit ilyenkor sszokásos...


.

Nem is a merényletben történetében vártam a mélységet, hiszen ez a film nem arról szól, hanem valóban a gyászról. A tompaság egy jó szó arra amit én is éreztem. Személy szerint nekem Jackie érzeteibe való belemélyedés hiányzott. Többször utalt is rá az "interjú" alatti beszélgetések során, hogy nem megy bele az adott témába jobban, mindvégig megtartotta egyféle közzétehető formában az érzeti megnyilatkozást. Én legalábbis végig éreztem ezt a: tartom magam a megszokott protokollhoz való hozzáállást - bár ez is kétségtelenül több volt a megszokottól ismertebb személyek esetében - mégis nem keltett "hús-vér" lélektani hatást, kicsit a színpadiasság hatotta át.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Teljesen idegenek



De ahogy olvastam, egyre kevésbé értem az ellenszenved a csoportterápiák iránt   ... Ez a film, meg a többi felemlegetett is egy az egyben az, legfeljebb nem idegenekről van szó, hanem barátokról, családtagokról   . Egy Mónika-show, csak kulturáltabb környezetben és viszonyok között   , de a szerepe, a funkciója ugyanaz a benne levő szereplők számára is.

Van egyébként magyar film is hasonló -két házaspár a saját viszonyaikkal, múltjukkal, úgy, hogy a nők testvérek-, az Ernelláék Farkaséknál...

 Azért az általam rühellt, körben ülős, kibeszélős csoportterápia még csak nem is hasonlít ezekre a filmekre/jelenetekre. Ott a sok idióta önként elmegy egy csoportba, mert azt hiszi, ha kibeszéli a problémáját és/vagy meghallgat másokat, jobb lesz neki. A mi filmjeink zömében az emberek nem önként "öntik ki szívüket", sőt nem is mindig önként kerülnek a helyzetbe. Lehet, hogy szerepe, funkciója, hatása hasonló, de a formája, lezajlása nem.

Az Ernelláékról már hallottam, de mivel nem láttam, értelem szerint nem hivatkozhattam rá... még az is lehet, egyszer megnézem. Mondjuk, ha az évi két-három magyar film nem lesz meg nélküle.


.

Érdemes, érdemes megnézni Ernelláékat. Teljesen megváltozott a magyar filmek iránti érzetem mióta ezt láttam. Érdekes, eddig nem gondoltam bele a párhuzamba a Teljesen idegenekkel, de megvan érzetileg.

arzo írta:

Jackie

Nem is a merényletben történetében vártam a mélységet, hiszen ez a film nem arról szól, hanem valóban a gyászról. A tompaság egy jó szó arra amit én is éreztem. Személy szerint nekem Jackie érzeteibe való belemélyedés hiányzott. Többször utalt is rá az "interjú" alatti beszélgetések során, hogy nem megy bele az adott témába jobban, mindvégig megtartotta egyféle közzétehető formában az érzeti megnyilatkozást. Én legalábbis végig éreztem ezt a: tartom magam a megszokott protokollhoz való hozzáállást - bár ez is kétségtelenül több volt a megszokottól ismertebb személyek esetében - mégis nem keltett "hús-vér" lélektani hatást, kicsit a színpadiasság hatotta át.

Ez igaz, na de hát mégiscsak ő volt a first lady... ahhoz képest szerintem még egészen jól meg is nyílt. Ha ameg színpadiasság: pont beleillett abba képbe, amit Jackie magáról korábban kialakított. Eleve már JFK félrelépéseit leplezendő, de amúgy is, gondolj bele, az a Fehér házas tárlatvezetés mennyire is mesterkélt volt. Szerintem ő first ladyként sosem vette le a "maszkot", férje halála után pláne nem.

Hatásosabb és tényleg megindítóbb lett volna, ha mondjuk látjuk zokogni, összeomlani... stb... de miután kvázi az "interjú" volt megfilmesítve, az abban elhangzottak voltak a mozi jelenetei, szerintem ez így teljesen rendben van.

arzo írta:

Teljesen idegenek

R2-D2 írta:

Ernelláékról már hallottam, de mivel nem láttam, értelem szerint nem hivatkozhattam rá... még az is lehet, egyszer megnézem. Mondjuk, ha az évi két-három magyar film nem lesz meg nélküle.

Érdemes, érdemes megnézni Ernelláékat. Teljesen megváltozott a magyar filmek iránti érzetem mióta ezt láttam. Érdekes, eddig nem gondoltam bele a párhuzamba a Teljesen idegenekkel, de megvan érzetileg.

Ennyi jó szó után még meg is nézném, de miután rengeteg magyar filmmel egyetemben ez sincs a nettékában, egyelőre felejtős... amúgy sem értem: van, mikor a mozibemutóval egyidőben, esetleg pár hónappal később van valami, a magyar filmeknek meg se híre, se hamva.

Mintha szándékos lenne...

R2-D2 írta:

arzo írta:

Teljesen idegenek

R2-D2 írta:

Ernelláékról már hallottam, de mivel nem láttam, értelem szerint nem hivatkozhattam rá... még az is lehet, egyszer megnézem. Mondjuk, ha az évi két-három magyar film nem lesz meg nélküle.

Érdemes, érdemes megnézni Ernelláékat. Teljesen megváltozott a magyar filmek iránti érzetem mióta ezt láttam. Érdekes, eddig nem gondoltam bele a párhuzamba a Teljesen idegenekkel, de megvan érzetileg.

Ennyi jó szó után még meg is nézném, de miután rengeteg magyar filmmel egyetemben ez sincs a nettékában, egyelőre felejtős... amúgy sem értem: van, mikor a mozibemutatóval egy időben, esetleg pár hónappal később van valami, a magyar filmeknek meg se híre, se hamva.

Mintha szándékos lenne...

Néha én is úgy érzem, hogy okkal tűnnek el támogatott(!!!) magyar filmek a süllyesztőben, mert nehezen hiszem el, hogy ha vannak százmilliók egy film legyártására, akkor nincsenek százezrek arra, hogy azt a szélesebb közönséggel is megismertessék. A magyar filmeknek mondjuk megvan az a hátránya a nemzetközi filmekhez képest, hogy abból relatíve nehezen kerül ki kópia (értsd: ennyire nem érdekli a kutyát sem), de akadt egy pár "szép" anomália a jogi csűrés-csavarás meg az egyéb faszkodások miatt (ezek közül a Pál Adriennről írtam is).

Az Ernellákék helyzete ebből a szempontból nem meglepő, hiszen szeptemberi film, még bőven fesztiváloztatják, de olvastam róla, hogy egy egészen érdekes kezdeményezéssel így is gondoskodnak a hazai bemutatókról: lakásmozival   . Ha jól sejtem, különösen hogy láttam A CETLIT   , a kijelentés leginkább a Veszettekre vonatkozik, de a "kora" ellenére ott is még beugrik egy-egy külföldi vetítés, és a kérdésekre az a válasz általában, hogy lesz DVD, ha majd azok lezárultak.

Én inkább azokat a filmeket nem értem, amiket úgy dobnak ki, hogy szinte be sem mutatták, mert lassan akár háborúsfilm-nagyhatalom is lehetnénk, ha előkerülne az általam régóta várt Drága Elza!, de például pár napja tudtam meg, hogy a Szürke senkik mellett is van még I. vh.-s filmünk, a "Csak még egyszer előre!".
.

.






Summer Camp





Ha Niwrok pár napja nem ajánlja ezt a filmet, vélhetően ezzel sem kerülök soha kapcsolatba – pedig aztán ez is spanyol (na jó, félig), meg ez is horror… viszont sem olvasni nem olvastam róla sehol, sem az imdb csodapontozása nem csábított volna a megnézésre. Igaz, nekem icipicit sok volt az egymás arcába üvöltés, de ebben a 81 percben, amit Alberto Marini elkövetett, végig árgus szemekkel figyeltem a képernyőt, végig egy feszült és izgalmas mozit kaptam, ami ugyan nekem akkora meglepetést nem okozott, mint becses kollégámnak, de még így is egy nagyszerű élmény volt.

Egyszer régen láttam egy filmet, amiben bekötött szemű embereket kényszerítettek arra, hogy teljes erőből, vakon rohanjanak az erdőben, hogy előbb-utóbb valamelyik méretes fán koppanjon fejük – nos, a Summer Camp nyitó jelenete totál erre emlékeztetett. Még mondtam is magamban, hogy na, ne már, megint egy nem túl eredeti ötlet… hogy aztán két perc után elégedett mosolyra görbüljön a szám. Kb. itt dőlt el, hogy ez a film sokkal több lesz, mint azt esetleg gondoltam, itt kimutatta a foga fehérjét: ebben a moziban bizony semmi sem a megszokott filmes sablonrendszer szerint történik. Legjobb példa erre pont a kiálló fanyárs esete… szinte már kínos, mennyire meg tudtak vezetni vele. Szóval itt is fut egy lány bekötött szemmel az erdőben, ami futás viszont itt önkéntes és a bizalom megszerzéséről, kiépítéséről, és egyben a bátorság bizonyításáról szól. No meg egyébként ügyességről, mert jómagam vélhetően a második fán fennakadtam volna – ez a futás ugyanakkor felvet némi hitelességi problémát, de tökre nem érdekelt akkor sem és most sem. A lány, Michelle (Maiara Walsh) simán teljesíti a pályát – az egész játék ugyanis egy nyári tábor része, amiben ő és három másik fiatal amerikai társa harmadnapra egy valagnyi spanyol kiskölköt vár egy angol nyelvi campusra. A remek felütés után a Summer Camp icipicit viszont leül, hiába a Halálos kitérős hangulat, hiába a lakókocsi a drogosokkal, egy kis üresjárat következik – kvázi annyi, míg a társaság belakja a régi kastélyt, míg mi meg kénytelenek vagyunk megismerni egymáshoz való viszonyukat.

Szerencsére viszonylag hamar beüt a krach és egyikükön – amúgy ez is mekkora húzás – fura tünetek kezdenek jelentkezni: fekete vér csordogál a szájából, majd minden átmenet nélkül féktelen vadállattá változik (mint a 28 nappal később majmai az elején). Zseniális az egész széna, ekkor éreztem másodszor azt, hogy megint megvezettek. Normál esetben totál más irányt vett volna a film, de itt ugye semmi nem úgy van, mint normál esetben… és ekkor a lényeg még hátra is volt. A fertőzés gyorsan terjed, van pánik, meg minden, néhányan megfertőződnek, mások nem… Michelle mellett Christy (Jocelin Donahue) és Will (Diego Boneta) lesz a főszereplője az őrült körhintának. Igen, ez a helyes kifejezés, az egész mozi egy kibaszott körhinta, de legnagyobb sajnálatomra egy szót sem árulhatok el belőle, miért is az. A lényeg annyi, hogy a fertőzésnek jól megindokolható és hiteles (sőt, majdnem tudományos, egyfajta továbbgondolt tudományos) magyarázata van, az események pedig meglepően jól szervezetten és átgondoltan követik egymást. Kiválóak a kergetőzős, inkább feszült, mint félelmetes jelenetek, egy eseménynél, a fúrósnál meg még fel is szisszentem… apám, ahogy az, ott pörgött… brrrr…Tök jó ritmusa van a filmnek, épp hogy csak icipicit hagy fújni két őrület között, mint például a 911 hívásánál. Mert mekkora poén már, hogy az amerikai csaj a 911-et tárcsázza, holott Európában 112 van??? És hogy ez nekem fel sem tűnt????  

Kifejezetten hangulatos a Summer Camp, legyen az akár az elején az erdei szakasz, vagy maga a kastély különböző fejezetei. A gyerekszobás emeletes ágyas képekről is rögtön lehet asszociálni más mozikra, no meg úgy alapból rengeteg egyéb helyeken is feltűnő sablonnal találkozhatunk – de úgy gondolom, a Summer Camp képes volt a gondolkodás nélküli másoláson kívül újfajta rendszerbe fűzni őket. Ha jól belegondolok, a filmnek nem igazán van olyan eleme, amit még nem használtak volna máshol – mégis, tök újszerű és friss az élmény: egyszerűen jól van összerakva a sok használt elem. Még a főszereplők sem úgy viselkednek, mint a tipikus „picsahorror” (copyright by Niwrok) főszereplői… s nem is az és úgy lesz a sorsuk, ahogy az elvárható lenne. A hab a tortán – még mielőtt az egészen ironikus fináléra kitérnék – a filmnek a nagy hentelésben és rohanásban arra is van ideje, hogy feltegye az erkölcsi kérdést a másállapotban elkövetett gyilkosság jogszerűségéről, felelősségéről. De a legdurvább, hogy a két agyonvert faszi esetén felül ugye ott van a legeslegelső gyilkosság, ami jogossága a film folyamán úgy változik meg, hogy öröm volt nézni. Már ez alapján is látszott, hogy nem kicsi irónia szorult az írókba az egész film folyamán, de amit a végjátékban csináltak, az beszarás. Komolyan mondom, rég éreztem ennyire sokkolóan ötletesnek egy film végét. Mikor mondják, hogy jön a rendőrség kicsit még bosszankodtam is, hogy a lány tette csak úgy lógni fog a levegőben… aztán lószart mama. Nem tudom, lehet-e überelni a főszerelők megdöbbenését, de magam is hasonlóan éreztem, mikor megláttam, ki is jött… zseniális. Ekkora fekete humort!!!  

Érdemes lenne egyébként kideríteni, mennyibe került ez az egész, mert hogy sok pénz nem volt rá, az biztos. Viszont meglepően tisztességes látvány és díszlet fogadja a nézőt a képernyőn, egészen profi kamerahasználat és vágás – utóbbi különösen a mozi intenzitásáért felelős. Jók a számomra ismeretlen fiatal szereplők, ahogy írtam, messze túlmutat karakterük a „sikítunk és meghalunk” papírfigurán – erről még pár sorral később – az meg külön mosolyra adott okot, hogy Christy a film egyik pillanatában, egyik beállásában tök úgy nézett ki, mint Anastasia az A szürke ötven árnyalatából. Az az arc, az a haj… hirtelen nem is tudtam, mit nézek. Csak a következő percek őrült üvöltése rángatott vissza a valóságba és jöttem rá, hogy itt a sikítás mást jelent, mint amit anno a vörös szobában Christiannal produkáltak (mondjuk, az inkább sikkantgatás volt). S ha már itt vagyunk: az egész film számomra legidegesítőbb mellékzöngéje volt ez az eszetlen ordibálás és sikítozás. Értem, hogy üvölteni kell, ha valaki átváltozik melletted és épp agyon akar verni/beléd akar harapni, de ezt mondjuk 60 percen keresztül hallgatni nem épp kellemes érzés… amikor meg mindezt megfejelték azzal, hogy két karakter, fekete trutyival a szájában pár centire egymástól a másik arcába üvölt… nos, az kicsit fájt. Rögtön beugrott a Holtak napja 2008-as posztere, csak az mellé tükörbe kell fordítani még egy ugyanolyan posztert és ki is jön a jelenet…

Egyébként, ezt leszámítva teljesen rendben van a film. Ötletes, újszerűen használja a már megismert elemeket, kétszer-háromszor meg is lepett, van némi fekete humora – a finálé meg a maga megdöbbentő mivoltában zseniálisan kegyetlen. Érdemes amúgy a végefőcímet hagyni egy kicsit, van egy kis szöveg alatta, ami (ál)tudományos magyarázatot is ad az egészre – egyébként ez az egész sztorinak ad egy kis keretet – ami alapján záró gondolatként én is kutakodtam egy kicsit a neten és az alábbiakat találtam:

„A "mérgező feketepenész" valódi neve Stachybotrys chartarum. Általában hosszan tartó beázáskor jelenik meg cellulóz tartalmú építőanyagokon, egészségkárosító hatása függ a belélegzett spóramennyiségtől és az expozíció hosszától. A tünetek jelentkezhetnek krónikus fáradság, fejfájás, szem- ill. nyálkahártya-irritáció, tüsszögés, bőrkiütések, idült köhögés formájában. Súlyos esetben émelygés, hányinger, hányás, orr- és tüdővérzés (pulmonáris hemosiderosis/ hemorrhage) alakulhat ki.”  


No meg veszélyes agresszió… ugyebár…  





80%




.

R2-D2 írta:

Summer Camp

Ha Niwrok pár napja nem ajánlja ezt a filmet, vélhetően ezzel sem kerülök soha kapcsolatba – pedig aztán ez is spanyol (na jó, félig), meg ez is horror… viszont sem olvasni nem olvastam róla sehol, sem az imdb csodapontozása nem csábított volna a megnézésre. Igaz, nekem icipicit sok volt az egymás arcába üvöltés, de ebben a 81 percben, amit Alberto Marini elkövetett, végig árgus szemekkel figyeltem a képernyőt, végig egy feszült és izgalmas mozit kaptam, ami ugyan nekem akkora meglepetést nem okozott, mint becses kollégámnak, de még így is egy nagyszerű élmény volt.

Ötletes, újszerűen használja a már megismert elemeket, kétszer-háromszor meg is lepett, van némi fekete humora – a finálé meg a maga megdöbbentő mivoltában zseniálisan kegyetlen.

80%

Na, látod, ez volt a gyors   !

Nem a meglepetés volt itt a lényeg, hanem amit te is írtál, az ismert dolgok újszerű feldolgozása. Ezért szeretem Wan horrorjait is, és itt is ez fogott meg. Marini mintha pecázna ezzel a filmmel, úgy dobálja be a horrorkliséket csaliként, hátha "ráharapsz", és azt hiszed, ez egy sablonos "picsahorror", de aztán hopp, kiderül, az a mézesmadzag volt, és el is húzza az orrod előtt. Nem csak a karóval játszotta ezt, amivel szinte előre elárulta a "trükkjét" (túl gyakorlott horrornézők vagyunk mi ahhoz, hogy ilyenekkel ezután be lehessen csapni bármelyikünket   ), de utalásként mutogatja azt a hülye baglyos szökőkutat, és aztán elkezd szórakozni a fertőzéssel.

Spoiler:

Most, hogy Wan hátrahagyni látszik a horrorokat, jó is, hogy valakit odavehetek a helyére   .
.

Niwrok írta:

Summer Camp


Nem a meglepetés volt itt a lényeg, hanem amit te is írtál, az ismert dolgok újszerű feldolgozása. Ezért szeretem Wan horrorjait is, és itt is ez fogott meg. Marini mintha pecázna ezzel a filmmel, úgy dobálja be a horrorkliséket csaliként, hátha "ráharapsz", és azt hiszed, ez egy sablonos "picsahorror", de aztán hopp, kiderül, az a mézesmadzag volt, és el is húzza az orrod előtt.

Nekem ez az egész leginkább egy kiborult LEGO dobozhoz hasonlított. 10 emberből 9 a megszokott módon rakná össze belőle nagyjából ugyanazt, ez a faszi meg fogja az alkotórészeket és totál mást épít belőle. Ugyanaz a játék, de mégsem ugyanaz. Bravo!

Niwrok írta:

De ha nem vetted észre a 911-et, akkor honnan tűnt fel később   ??

Honnan, honnan... hát utólag, imdb-n olvastam...



.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Summer Camp

Nem a meglepetés volt itt a lényeg, hanem amit te is írtál, az ismert dolgok újszerű feldolgozása. Ezért szeretem Wan horrorjait is, és itt is ez fogott meg. Marini mintha pecázna ezzel a filmmel, úgy dobálja be a horrorkliséket csaliként, hátha "ráharapsz", és azt hiszed, ez egy sablonos "picsahorror", de aztán hopp, kiderül, az a mézesmadzag volt, és el is húzza az orrod előtt.

Nekem ez az egész leginkább egy kiborult LEGO dobozhoz hasonlított. 10 emberből 9 a megszokott módon rakná össze belőle nagyjából ugyanazt, ez a faszi meg fogja az alkotórészeket és totál mást épít belőle. Ugyanaz a játék, de mégsem ugyanaz. Bravo!

De még ez a baglyos poszter is milyen g*cijó már ?!
Kösz, hogy megtaláltad !

.

.





T2: Trainspotting





Egy vallomással kell kezdenem: soha nem voltam megveszekedett Trainspotting rajongó. 20 évvel ezelőtt nem is láttam a filmet, csak jóval később, nagyjából a DVD megjelenés alkalmából abszolváltam… a maga módján tetszett, vicces volt, meg minden, de miután akkor csak és kizárólag drogos filmként tudtam rá tekinteni, nem lopta be magát a szívembe. Kultfilm meg aztán végképp nem is lett nálam, úgyhogy szép lassan a feledésbe merült – egészen tegnapig, míg ráhangolódásként a mai mozira újranéztem. Nos, meg kell mondjam, eszméletlenül jól szórakoztam rajta, sok mindenre nem is emlékeztem belőle – ugyanakkor voltak olyan képek, jelenetek, amik olyan erős vizuális hatásúak volt már 10 évvel ezelőtt is, hogy beleégtek emlékezetembe (WC kagyló), amiket ismerős mosollyal fogadtam tegnap. A véleményem pedig alaposan megváltozott: bizony, sokkal több van abban a filmben, mint azt elsőre éreztem, az idióta hernyós jeleneteken felül egy jó adag 90-es évek életérzés, no meg természetesen az akkori Skócia (és a világ) társadalomkritikája. No meg Obi-Wan kiskorában…

Mindezen gondolatoknak pedig két szempontból van jelentőségük. Az egyik, hogy az által, hogy nem kötődök ezer szállal a Trainspotting első részéhez, némileg könnyebb helyzetből tudom értékelni a folytatását, így ez az írás sokkal pozitívabb kicsengésű lesz, mint a neten található kritikák nagy része. A másik meg, hogy így, hogy gyakorlatilag 15 órán belül láttam az első és a második epizódot, a kettő együtt valami egészen különleges élményt nyújtott. Tök jó volt azt látni, amire az ember egy film után mindig is kíváncsi: mi lesz a szereplőkkel, mi lesz a sráccal, aki egy pénzeszsákkal a vállán, széles mosollyal elsétál a naplementébe – mint kiderült, a fapapucs és a tulipán hazájába. Tök jó volt ez így, hogy nem kellett rá húsz évet várni, tök jó volt, hogy az első rész is majdnem új élményként csapódott le bennem – az egész így egy duplarészes sorozatepizód volt, felfokozott érzelmi faktorral.

S ha már érzelmi faktor: van az ember életében egy kor (pontosabban egy kor fölött), amikor egyre gyakrabban réved a saját múltjába. Amikor kezd rájönni, hogy igazából az a rohadt idő elrepült, hogy jórészt nem úgy éli az életét, ahogy gyerekkorában esetleg elképzelte. Hogy a napi rutin, a meló, a család mellett semmire nincs ideje, kapcsolatai felszínesek és kötelező jellegűek, hogy azok a fontos emberek, akik anno élete részei voltak, eltűntek mellőle. Mert nincs idő semmire, Spudhoz hasonlóan az ember mindig egy (több?) órával le van maradva mindenről… nos, ilyenkor menekül az ember az emlékeibe, ilyenkor gondol azokra az ökörségekre, amiket valaha együtt csinált néhány őrült fiatal társával. Ilyenkor pedig roppant mód jól esik, ha sikerül felvenni a kapcsolatot valami régi baráttal, osztálytárssal… ha nem is lehet újraélni a múltat, de beszélni lehet róla. Így az, hogy a Trainspotting kettőben pedig lehet, sőt, erre épül az egész sztori, az nekem a legkevésbé sem volt hátrány, inkább óriási előny: a sokak által szidott nosztalgikus önismétlés minden egyes pillanata számomra kéjes élvezet volt, legyen az Renton újabb monológja, vagy vigyora egy másik autó másik szélvédőjén. Ráadásul sok helyen olvashatjátok, hogy a T2 „csak” egy osztálytalálkozó – de bazzeg, én imádom az osztálytalálkozókat !!! … van egy láthatatlan kötelék, ami azokhoz a gyerekekhez köt, akikkel együtt jártam suliba, s amikor velük vagyok, a pókháló szinte láthatóvá válik.

Renton (Ewan McGregor) ugyebár 20 évvel ezelőtt lenyúlta a barátai pénzét, s skótosan távozott az országból. Narkóügyileg tiszta, épp egy konditeremben találkozunk vele – nem sokkal később pedig már az edinburghi reptéren fogadja egy szlovák hostess (még hogy nincs benn társadalomkritika). Az ugyan nem derül ki, hogy is jutott Renton arra a fura elhatározásra, hogy hazamegy oda, ahol vélhetően többen minimum ki akarják picsázni, de végül is mindegy: szép sorban találkozik volt barátaival: Spuddal (Ewen Bremner) és Simonnal, a hajdani Sick Boyjal (Jonny Lee Miller). Igen, majd Begbievel is (Robert Carlyle), aki az összes közül leginkább ki van akadva Rentonra – de hát nem csoda, mindig is ő volt a legőrültebb az összes közül. Renton nosztalgiája, múltba merülése persze veszélyes kaland, hisz egyszerre kell azok szemébe nézni, akiket anno lenyúlt nem kevés pénzzel, és ugyanakkor meg kell találnia a helyét egy olyan városban, közegben, amiből húsz éve elmenekült. A legkönnyebb dolga még Spuddal van, hisz hát neki hagyott lóvét a szekrényben, Simon már nehezebb eset, de valahol ő meg a lelke mélyén talán még meg is érti Renton tetteit – viszont Begbie haragjától isten óvja a srácot. Szerencsére ő épp börtönbüntetését tölti, amit nem igazán tudott jó magaviselettel lerövidíteni…    hogy aztán hogy sikerül nekik egy fura és vicces szituban összefutni, az maradjon titok. Apropó: mekkora már a promó poszter!! Ha nem nézed meg a filmet, fogalmad sincs, miért vannak a karakterek azokban a WC kabinokban… no de így… zseniális!!

Annak ellenére, hogy 20 év nagy idő, nagyon jól megoldotta Danny Boyle, hogy ne érezzük magunkat furán a régi/új karakterek jellemét illetően. Ha nem tudnánk, hogy nem így van, mondhatnánk, hogy a forgatókönyvet az élet írta: a gyerek, család ellenére mindenki olyan, amilyen volt, ahogy hagytuk őket a múltkori film végén. Nincs tanmese a jó útra tért drogosokról, nem lengi körbe rózsaszín köd a korábbi figurákat: a drogos az drogos marad örökre. A pszichopata meg pszichopata. Csupán az öregedés az, mi lelassítja az emberi baromságokat, de a lényeg nem változik: a Renton által szervezett osztálybuliban azokat a srácokat látjuk viszont, akikre emlékeztünk korábban. Külön jó pont, hogy egy ironikus kiszólásban pellengérre is van állítva Renton nosztalgiája – Danny Boyle ugyanakkor pontosan tudja, mikor és mennyit kell adagolni a múltból ahhoz, hogy ne legyen tolakodó, de egyetlen percre se feledjük, kik ők és honnan jöttek. Persze, lehet szidni a filmet érte, hogy nemcsak újraéli az első mozi jeleneteit, hanem még be is vágja őket, de hát könyörgöm, ez volt a lényeg!! Ezért készült a film! Hogy megtudjuk, mi lett velük 20 év múlva – eszméletlen kevés filmnél adatik ez meg – és hogy menet közben újra és újra átéljük az első részt. Átéljük azt, amit ők, az emlékeket… a múltat… a barátságot. Engem qrvára megfogott ez a koncepció, tök jó volt Renton szemszögéből visszarepülni az időben (sőt, még a gyerekkorukba is!!), én magam is tök szívesen járok olyan helyeken, ahol évtizedekkel ezelőtt voltam, találkozok olyanokkal, akiket rég nem láttam…ha máskor nem, érettségi találkozón. Szóval, a T2 nosztalgiafaktora számomra nem merült ki konkrétan a mozi egyes jeleneteinek újrázásában, hanem valami sokkal személyeset is előhozott belőlem.

Minderre aztán hab volt a tortán néhány egészen zseniális képsor. Az éneklős-táncolós találkozó, amit ott műveltek, ahogy pénzt szereztek, az egyszerűen beszarás: mivel nem tudtam róla, utána is néztem gyorsan, mi is volt ez a boyne-i csata... Aztán ott van ugye a jelenet, mikor Renton összefut Begbievel. Aztán, van egy jelenet, mikor Renton hazamegy a családi házba és agy asztalnál ül szüleivel… nos, az a fény-árnyék játék, az a beállítás szintén parádés. De én – ahogy mondtam – ide sorolom majd az összes olyan képsort, ami megidézte az első részt, kéjesen vigyorogtam minden helyszínem, beállításon, mondaton. Külön örültem, hogy feltűnt Diane, a Gengszterkorzó Margaretje, Kelly Macdonald is, bírom azt a csajt, amit meg mondott a fiatalságról, az külön pikáns volt. A csúcs természetesen Renton újabb monológja, a Válaszd az életet! vol 2, de nem csak azért, mert minden egyes betűjével qrvára egyet tudok érteni, hanem azért is, mert egy elegáns vágással megmondja, mi is ez és honnan is jön.

Az tény, hogy ez már nem az a drogos, féktelen film, mint elődje volt. De csak annyit lassít a tempón, amennyit a szereplői öregedtek. Az is tény, hogy kevésbé vicces – én az elsőt (így, újranézés után) most már inkább kezelem vígjátéknak, mint egyéb mozinak -, de így is megvannak a kifejezetten humoros pillanatai. Jó, itt nincs szobában szétfröccsenő szar, de szegény Spud önmagában egy bohózat, meg ne felejtsük a mezőn egy szál faszban futó karaktereket se. A minimális csöcsörészés itt is megvan – fura amúgy, hogy a DVD borítóján 16-os karika szerepel, ez meg 18-as: előbbi lényegesen vulgárisabb és erotikusabb volt ennél. Ja, és most behoztak két új cicit (egy nőn): az új lány, bizonyos Veronika (Anjela Nedyalkova), egyszerre a femme fatale és a kizsákmányolt keleti szexrabszolga… méghogy nincs benn társadalomkritika… Annak is kifejezetten örültem, hogy a drogos, látomásos, szürreális képi világot szinte teljesen hanyagolták (elvétve akad néhány), szerencsére teljesen másra helyezték a hangsúlyokat. Ha nagyon magasztosan akarom megfogalmazni, akkor arra, hogy eljön egy idő, mikor az ember úgy érzi, bocsánatot kell kérnie a régi sérelmekért, mikor az ember elég idős ahhoz, hogy meg is bocsásson. A pszichopatákra ez persze nem vonatkozik… másra, bizonyos kor fölött viszont igen. Amúgy, többek között ezért tudok menni idén GnR koncertre is.

Ez egy rohadt jó film, csak meg kell hozzá öregedni picit.




85%




.

.




Logan




„Az öregedő, képességeit fokozatosan elveszítő Logan a mexikói határ környékén bujkál, és miközben igyekszik magát módszeresen a halálba inni, sofőrködéssel keres pénzt a szenilis, ön- és közveszélyes rohamokkal küzdő X professzor gyógyszereire.” – olvasom egy írásban a neten… lehet hogy én vagyok szimplán hülye, és túl okoskodó, de nekem ezzel az amúgy valós  szinposzissal/felütéssel kapásból két bajom is van. Az egyik az öregedő Logan… WTF?     Hát nem ez a figura volt eddig, akinek mutáns tulajdonsága a gyors sejtregenerálódás???  Mi az, hogy képességeit elveszti? Miért? Mitől? A másik meg: halálba issza magát, de sofőrködik… hát ez qrva jó. De tényleg. Legyél seggrészeg Uber sofőr, mert az qrva menő, azt csinálja Farkas is a Loganben. De legalább csak 16 éven felül láthatod…  

Nem akarom ízekre szedni ezt a filmet, mert összességében azért tetszett. Kicsit hosszabb volt a kelleténél ugyan, de zömében azért jól éreztem magam rajta… viszont csodálkozom azon a nagy netes ömlengésen, ami ezt a filmet övezi. Őszinte leszek: számomra ennek, így semmi értelme és létjogosultsága nem volt, a két maradék régi főszereplő szereplése (Magneto hol van?), az egész korábbi X Univerzum újbóli, sokadik teljes átírása – pontosabban elintézése egy mondatban – rettentően nagyvonalú és átgondolatlan. Amennyire lehet örülni a korhatárnak, annyira univerzumidegen is az egész: hiába jók a káromkodások, teljesen abszurdan hangoznak egy olyan figura szájából, ami 17(!!!) évig nem káromkodott, s hiába néz ki két megvillanó cici mindig jól a filmvásznon, ebben a moziban teljesen céltalanul himbálóztak. Ha meg az erőszak… az tényleg jó, végre van tétje a szúrásoknak, vágásoknak, én magam viszont nem adtam volna ezért R betűt, ámde legyen.

Aztán azt sem ártana megtanulni a kedves netre – népszerű helyekre – írogató kollégáknak, hogy nem kellene már a szalagcímekben elspoilerezni az egész film lényegét… mert igen, csak az nem tudta, mi fog történni a film végén, aki nem akarta. Jómagam előtte értetlenkedve is olvastam a főcímeket (kritikákat direkt nem), hisz az eddigi (korábbi 8 film, a képregényekkel nem foglalkozom) információim mindennek pont ellent mondtak – meg amúgy is, milyen baromság már pont ez, pont az ilyen képességgel megáldott mutánssal. De nem, tényleg minden úgy van, ahogy sejtetik… ráadásul háromnegyed játékidő eltelik, míg valami magyarázat csontot odadobnak a becses publikumnak, hogy, hát ezért. Hát, nekem ez édeskevés… a nagy szurkálásban, lefejezésben és káromkodásban teljesen elveszett a kreativitás, hogy valami épkézláb magyarázatot találjanak arra, mitől is néz ki úgy Logan, mint akin keresztülment egy gyorsvonat… már a film elején.

Egyébként egy egész jó kis bunyóval nyitunk, amiben a láthatóan seggrészeg Farkas elintéz néhány mexikói rosszfiút, akik épp arról a limuzinról próbálják lelopni a kereket, amiben Logan alszik. Van levágott kéz, átszúrt fej… meg van… mennyi is? 2029. Hmm… végül is tényleg nincs messze, csupán 12 év, addig vélhetően nem lesz utópisztikus világ – az önjáró konténerautók így is jó ötletnek tűnnek – viszont van egy kis bibi. 2029 csak 6 évvel van az Az eljövendő múlt napjai után… nos, ha az eredeti idővonalat néznénk, akkor ez a világ túl egyben van, ha viszont a megváltozottat (mert ugye ekkor már azt kell nézni), akkor meg túl széthullott. 6 év alatt kipusztult a mutánsvilág? Mert müzlit ettek??     És mennyi idő óta is nem született új mutáns?? És erről az új idővonalon Charles nem is tudott?? De mindegy, a lényeg, hogy Logan alkoholista sofőrként tengeti életét      - tényleg, ilyen kézzel miért nem alkoholista szabó vagy valami - , gyűjti a pénzt az öreg, leépült Xavier gyógyszereire, mikor is belekeveredik egy fura ügybe: egy spanyolajkú nő könyörög neki, hogy a lányát, Laurát (Dafne Keen – amúgy zseniális) vigye el egy biztonságos helyre, mert ha nem, megölik őket. Logan vonakodik – elvégre az apaszerep áll tőle a lehető legtávolabb – azonban a dolgok szerencsétlen összejátszása folytán nyakig benne lesz a dologban. Öreg tanárát és Kisfarkas Laurát bepakolva a kocsiba kénytelen elindulni a több napos útra. Közben meg – szokás szerint – kergetik őket a csúnya kormány csúnya emberei, akik vissza akarják szerezni maguknak a lányt, hisz az az ő tulajdonuk, nem is értem, Logan mit gondolt, mikor lenyúlta őt a kormánytól.

A Logan valahol tényleg egy road mozi. A déli határról kell nekik eljutni az északihoz, bizonyos Éden nevű helyre, ahol az újonnan előkerült mutánsok biztonságban vannak. Sajnos azonban ez az út önmagában már egy szomorú kliséhalmaz: már maga az Éden léte is a Nagy Posztapokaliptikus Kliségyűjteményben elkelő helyen szerepel, de nem különösebben eredeti ötlet mondjuk a tanyán való megállás sem. Minden egyes zűr, amit az üldözőcsapat okozott, ahogy azokat a problémákat megoldották, bántóan egyszerű. Annyira, de annyira kiszámítható minden, hogy mikor, mi fog történni… az admantium golyóról meg ne is beszéljünk. Annyit mutogatták, hogy megsértve éreztem volna magam, ha nem használják… Most mindenki elélvez attól, hogy Logan káromkodik, hogy a kislány egy levágott fejet dob a placc közepére… de könyörgöm, tényleg ez a legfontosabb? Ennyire el tud vakítani az R korhatár besorolás? Hogy nem számít a sztori? Hogy nem számít az idővonal kohéziója – ja, ez egy X-univerzum, itt ez másodlagos – hogy nem számít a bántóan fájó ötlettelenség? Hogy csak azért, hogy két régi mutánst egy új, eddig elképzelhetetlen szituációban tüntessenek föl, szinte mindent semmibe vettek? Tényleg el lehet attól élvezni, amilyen most Logan és ami történik vele?? Köszönöm, nekem ez nem jött be… miért is kellene örülnöm egy-egy korszak lezárásának?

De mint mondom, mindezen negatív fennhagok ellenére a Logan nem lett rossz film. Sötét, drámai, melankolikus képregényfilm, ami eddig talán valóban nem volt (azon lehet vitatkozni, hogy egy képregényfilmnek ilyennek kell-e lenni, vagy inkább maradjon a vidámabb vonal), aminek vannak egészen kiváló összetevői. Mindig is írtam, hogy számomra az x filmek mindig is a színes, kreatív mutánsvilágról szólnak elsősorban, s igaz, hogy ebből van itt talán a legkevesebb (a fináléban pici, de a zseniális), viszont van egy új mutáns, aki mindent visz - Laura jelenléte, karaktere maga film pozitív esszenciája. Kegyetlen jó a csaj, jók az új körmei, az egész lénye: ezzel a némasággal, a vadságával hátán viszi el az egész filmet. Többekkel ellentétben engem nem zavart a lány „szűkszavúsága”, sem az ebben beálló változás sem: teljesen várható és kiszámítható fordulat volt az egész. Megint csak én éreztem volna magam furcsán attól, hogy ha ez nem történik meg. Külön kiemelem a kormány lukeskywalker kezű katonáját, bizonyos Pierce nevűt (Boyd Hoolbrook), nekem legalábbis bejött a srác, illetve a karaktere. Aztán itt van ugye a humor: zöme persze a káromkodásból adódik, de kétségkívül működik. Szokni kell ugyan Logan szabad száját, de tény, hogy jól és jókor fuckozik… nem annyira jó a duma, mint Deadpoolban, de jó. Jók az akciójelenetek is, tényleg roppant intenzív és brutális az egész, valahogy az ember tényleg ilyennek képzel egy késes leszámolást. Báár... mondjuk, egy A fegyvertelen katona után… a fene se tudja, mennyire számít ez keménynek.

Kíváncsi vagyok, mennyire is gondolják ezt az egész új Farkas filmet mérföldkőnek az X univerzumban. Tekintve, hogy ugye X professzor is tért már vissza, semmi garancia nincs arra, hogy ami itt megtörténik, az így is marad: semmi garancia nincs arra, hogy a szögre akasztott farkas jelmez a szögön is marad (a tolókocsi meg a platón). Pedig ha igazán jót akarnak, leszerződtetik ezt a csajt pár filmre, mert benne megvan a folytatás lehetősége – és ő akár most is elkezdhet káromkodni, úgy legalább hiteles marad. Sőt, az új generáció gyerektagja mind hozhatnák a jelen kor iskolai vulgaritását, aztán a széles nagy közönség minden egyes évben maga alá vizelhet.

Összegezve: sajnálom, hogy én megint nem tudok beállni a sorba, de a fentebb felsorolt felnőttiesítés nekem ennél a karakternél nem nagyon jött be.




75%




.