R2-D2 írásai 1.0

.





Félelmetes nap





John Fitzgerald Kennedyre, az Egyesült Államok harmincötödik elnökére 1963. november 22-én a Texas állambeli Dallasban egy bizonyos Lee Harvey Oswald több lövést adott le. A nyitott gépkocsiban utazó Kennedy a merénylet következtében meghalt, de megsebesült John Connally, Texas állam kormányzója is. A történetet eddig mindenki ismeri, a merényletről, az elnök halálának furcsa körülményeiről Oliver Stone egy kiváló filmet készített JFK címmel. Kennedy halála ugyanakkor talán a legvitatottabb merénylet az emberiség történetében, az összeesküvés-elméletek melegágya. Az igazságra elvileg 2038-ig várni kell - akkor oldják majd fel a titkosítást - már ha az ki is derül valamikor. Szóval a történetet mindenki ismeri, de gyanítom, a történetet velem együtt csak eddig ismerte mindenki…

Ahogy az Niwrok remek ajánlójában is olvasható, a Félelmetes nap ennek a merényletnek a hátterét, illetve az események közvetlen folytatását mutatja be. Arról szól, amiről eddig semmi: az aznap Dallasban, az eseményekkel kapcsolatba került emberekről, a főszereplők mögötti családtagokról, akiknek akaratukon kívül fenekestől felforgatta életét az esemény, az orvosokról, akik legjobb tudásuk szerint próbálták megmenteni az elnök életét. A fim eredeti címe egyébként Parkland, ami annak a kórháznak a neve, ahol Kennedy hivatalosan is elhunyt (érdekes, mert itthon ezzel a magyar címmel is a süllyesztőbe került, ennyi erővel maradhatott volna akár az eredeti is) és egyben ami annak a kórháznak a neve, ahova Oswaldot (sőt évekkel később Rubyt) is szállították két nappal a Kennedy merénylet után. Az egész mozi talán legfontosabb helyszíne, ahol a mozi talán legjobb, legsokkolóbb és legérzelmesebb jeleneteit látjuk: az elnök életéért küzdést.

Qrva jó volt. Mármint az egész film. A lövések utáni káosz, a sebesült Parklandba szállítása, majd az ottani események, azok megjelenítései simán felérnek a JFK szintjére. Sőt, az igazi élmény valahogy együtt nézni lenne a kettőt, a két mozi valahogy szimbiózisban van egymással – szívesen vennék egy 4 órás összegyúrt változatot. Mennyi érzelmi csúcspont lehetne egy ilyen monumentális alkotásban! Mikor egy szimpla kórházi eseménysor is ilyen zseniális tud lenni, ennyi érzelmi csúcsponttal... Az okosan használt kamerával azt a hatást érték el, mintha a néző az orvosok, nővérek, CIA ügynökök válla felett kukucskálna, mintha ott lenne a műtőben. A szenvedély pedig totál átragad, JFK elvesztése ugyanolyan döbbenetet volt képes kiváltani belőlem is, mint a film szereplőiből (no meg vélhetően az amerikai népből). A teljesen nyilvánvaló reménytelen helyzet fel nem adása, a nyakig véres személyzet, majd Jackie kezében a férje fejének hátsó darabjával iszonyat érzelmi töltettel rendelkezik. Nem vagyok egy nagy amerika-fan, de ez a történet különösen érdekel, így szinte magam is küszködtem a könnyekkel: sokkal jobban beleéltem magam, mint azt várni lehetett volna. Még úgy is, hogy én tudtam, mi fog történni, ők pedig nem. És épp ezért simán pofánvágtam volna az okoskodó kórboncnokot, az a jelenet rendkívüli módon  hatott rám a túlfűtött lelkiállapotomban. Egyébként néhányan felróják a mozinak, hogy hiteltelen, túlságosan is amerikai, hatásvadász, meg miegymás: kérem, pontosan a központi szálnál, a Parklandos eseményeknél igenis szükség volt erre a hollywoodi manipulációra, ez így, ettől lett igazán hatásos.

A két másik fő szál emocionálisan már úgysem működik ennyire. Ott inkább az agytekervények megdolgoztatása a cél, mint az érzelmi terelés: az Oswald család helyzetébe vagy épp Zapruder papa szituációjába legalább olyan érdekes belegondolni, mint amilyen megdöbbentő nézni az elnök elvesztését. Az egyik oldalról ugyanis ott van egy hátrahagyott család (feleség, két gyerek, anya, testvér), akik egész életünkben viselhetik az elnökgyilkos családja bélyeget, a másik oldalról meg a videósnak sem lehetett egyszerű, mit is kezd majd a nyilvánvalóan értékes felvétellel. Súlyos dilemmák, súlyos emberi élethelyzetek, a filmnek viszont nagyszerűen sikerült hely állnia ezen a téren is. Úgy mutatja be ezeket, hogy közben nem ítélkezik (egyébként alapban semmiről sem), úgy mutatja be a karaktereket, hogy mindenki megőrzi a tisztességét. Talán még Oswald is. Egyébként ezekből a mellékszálakból a legérdekesebb valóban Oswald anyu figurája, ahol tényleg nem derült ki, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás: a fia tettei miatt bekövetkező zavar, vagy a zavar miatt (is) bekövetkezhető tett. Ami pedig a környezetet, a háttért, a díszletet, a történelmi tablót illeti – csillagos ötös. A texasi rendőrök, azok a nyomozók a kalapban, a CIA vezetők felelőssége, a döbbenet az arcukon a video lövései láttán, az egész mozi hangulata kiváló. Ott voltam 63-ban Dallasban…

Mindezekből kifolyólag a Félelmetes nap nálam simán a legjobb történelmi filmek kategóriájába került: a dokumentarista feltárás keveredve a hollywoodi eszközökkel, nagyrészt ismeretlen, de kiváló színészekkel példaértékű lett. A 24-ből ismert elnöki testőrnek hasonló szerepben feltűnésén meg is hatódtam, bírom azt a faszit. Tök jó volt a végefőcím is, mikor is a főbb szereplők valós életútjára kitértek. Korrekt. Mint ahogy összességében az egész mozi az. Ezek után sokkal nagyobb kedvvel fogom belevetni magam a Niwrok által ajánlott másik, hasonló témájú filmbe, a Cinkosba is. És van egy szerencsém: van rá esélyem, hogy megérem, mire feloldják a Warren-jelentés titkosítását.

Aztán vagy lesz az Oswald gyerekek, unokák számára feloldozás, vagy nem.



85%


.

.





Metro Manila




Na basszus, már Fülöp-szigeteki filmet is láttam… mondjuk ha nincs ismételten a baráti ajánló, ez is kimarad az életemből, mert bár anno még az Indexen is írtak róla, egyáltalán nem volt látókörömben. Mindazonáltal az is tény, hogy összességében koránt sem volt rám az egész akkora hatással, mint ami az általános vélekedés alapján várható lenne, és ha nincs a film utolsó 10 perce, az egész nem lenne más, mint egy NGC természetfilm Maniláról, némi drámai fennhanggal.

Oscar (Jake Macapagal) földműves, valahol az isten háta mögötti hegyekben, a Fülöp-szigeteken. Aranyos kis felesége van, két pici gyereke, egész jól elvannak a semmi közepén, míg nem az egyik évben olyan drasztikusan visszaesik az általa termelt termény ára, hogy gyors fejszámolást követve rájön, ebből nem fognak megélni. A megoldás kézenfekvő: irány a főváros, Manila, ahol majd csak kap(nak) valami munkát. Felkerekedik hát a család, az összes poggyászuk két táska, és elindulnak szerencsét próbálni: pont, mint a mesében, mikor is a legkisebb szegénylegény elindul a nagyvilágba. Itt annyi a különbség, hogy a királynőt már nem kell megtalálni, mert azt viszi magával, a hercegnőkkel együtt. Ha jól belegondolok, egyébként már itt megingott nálam az egész mozi alapja: számomra abszolút életszerűtlen és végletekig naiv az a helyzet, amibe Oscar magát és az egész családját belerángatja. Vidéki parasztként, két gyerekkel totál lutrira a metropoliszba indulni nem életbiztosítás – még akkor sem, ha az első hónapra nagyjából meg is van a pénz. Azt majd csak a második napon veszik el tőlük…

A hirtelen felindulásból a fővárosba költözés –amit egyébként meg is bánnak –nem probléma mentes. Két gyerekkel, munka nélkül természetesen az első adandó alkalmat elfogadják szállás gyanánt, amiből aztán keserű tapasztalatszerzés lesz a nagyváros farkasairól. Nem szívesen ékeskedek más tollával, de valahol olvastam, hogy a mozi eleje szociodráma. Nos, egyszerűen képtelen vagyok jobb kifejezés találni rá: a mozi első háromnegyed órája egy Manilai körkép a kiszolgáltatott család szemszögéből. Van ebben minden, nyomornegyed, csillogás nézése távolról, kilakoltatás, becsapás, lehúzás, kosz, mocsok, éhezés, minden - a film hangulata ez idő tájt meglehetősen nyomasztó, szinte rossz nézni, ami Oscarral és a családjával történik. Nem tudom, a filippinók alapban ilyen naivak és jóindulatúak, istenbe vetett hitük majd mindenen átsegíti őket, de engem, itthonról borzasztóan zavartak azok a szituk, amikbe a család önként belemasírozott. Persze, vélhetően a film kedvéért kellett minden negatív élethelyzetet egymás után pakolni – viszont ez által icipicit hiteltelen lett az egész, ráadásul túlságosan is klisésnek tűnhetnek az események. Ez leginkább a feleség, Mai (Althea Vega) sorsán át tükröződik – én legalábbis holtbiztos voltam benne, hogy valami hasonló munkát kap, hogy majd kiakad, meg hogy a gyereknek is szerepe lesz ebben. Az egész szociodráma – minden gyomorforgatóan valószerű eseménye ellenére – kissé mesterkéltnek tűnt, kissé olyan „Merüljünk el Manila mocskában” dokumentumfilm jellegűnek. Ahol a sok negatívum össze van ollózva…

Ezek után igazi dicsérete a filmnek, hogy a felétől képes egy nagyot fordulni. Miután már nyakon öntöttek minket több vödör manilai szarral, bejön a képbe egy Ong nevű pénzszállító sofőr (John Arcilla), aki munkát szerez Oscarnak. Komolyan mondom, figurája szinte tündököl a mocsokban, szívet melengető az a pozitív attitűd, ami ekkor elárasztja a filmet. Egyértelműen megnyugtatja a nézőt, simogatja annak lelkét, mert az első háromnegyed óra után szinte mindenki erre vágyik. Erre, hogy igenis van jóság és önzetlenség a nagyvárosban, igenis van barátság és segítség. Ugyan egyértelműen Ong karaktere ennek a fő zászlóvivője, de nagyon okosan a mozi még ezt is képes icipicit felturbózni: egy kezelt fog, egy kedves szó máshol, egy szimpatikus feleség, egy drámai flashback mind-mind azt a célt szolgálja, hogy átáljünk valami jót is… Mert így a mozi utolsó fél órája igazán seggbe tud rúgni. Ong nem önzetlen, minden segítségnek ára van (nagyon súlyos ára), amit ismét csak a családnak kell megfizetni. Kemény, de kiváló váltás ismét, amiből aztán egy egészen nagyszerű finálé kerekedik: az utolsó öt perc számomra benn van a mostanában látott legjobb végjátékok között. Igazából – ha jól belegondolok, ez menti meg a filmet, ez tudott annyira megfogni, hogy kellemes emlékeim legyenek az egészről…

Ha ez nincs, akkor a Metro Manila (ami, ha jól értem, egyébként kicsit bővebb közigazgatási egység Manila város körül) nem más, mint egy színes, picit egyoldalú útikalauz a Fülöp-szigeteki fővárosról. Azért egyoldalú, mert elsősorban a nyomorra, a rosszra, a negatívra koncentrál, ami vélhetően arányaiban ugyan valóban dominánsabb, de azért nem csak abból áll a világ. Kicsit ráadásul fura volt a rengeteg angol felirat az utcákon – nem voltam ott személyesen, de szerintem inkább filippinoiul kellene lenni ezeknek. Mert mire is megy egy tipikus filmbeli átlagember az ajtókra, autókra kiragasztott angol nyelvű szöveggel??? Ebbe a környezetbe tesznek bele egy családot, akikkel minden rosszat megcsinálnak, amit csak lehet – a baj az egészben, hogy nehéz elképzelni, hogy ez valóság lehet. Azt jobban elfogadtam volna, ha csak Oscar jön be a városba, esetleg, ha nincsenek a porontyok, de ez így számomra meglehetősen hatásvadász lett.

Ha viszont ez a valóság, ha ez igaz, hogy családok tömege jár így, él így, akkor nagyon nagy a baj. Manilában is, meg a családok fejében is.




75%




.

R2-D2 írta:

Metro Manila

Ha viszont ez a valóság, ha ez igaz, hogy családok tömege jár így, él így, akkor nagyon nagy a baj. Manilában is, meg a családok fejében is.

75%

A kilátástalanság simán ráveszi az embert olyan dolgokra, amit mi innen nem biztos, hogy megértünk...

A történet nem hangzik rosszul, de leginkább az utolsó mondat fogott meg. Az ilyen filmekben mindig érzek egy kis kihívást, hogy meglátom-e, elhiszem-e benne azt, amit te .

Felírom, de lehet, hogy csak akkor fog sorra kerülni, amikor én is ki akarom pipálni a filippínó filmművészetet a bakancslistámról .
.

Niwrok írta:

A történet nem hangzik rosszul, de leginkább az utolsó mondat fogott meg. Az ilyen filmekben mindig érzek egy kis kihívást, hogy meglátom-e, elhiszem-e benne azt, amit te .

Felírom, de lehet, hogy csak akkor fog sorra kerülni, amikor én is ki akarom pipálni a filippínó filmművészetet a bakancslistámról .
.

Hajrá! Tényleg érdekel, mit szólsz majd hozzá.

R2-D2 írta:

N: Az ilyen filmekben mindig érzek egy kis kihívást, hogy meglátom-e, elhiszem-e benne azt, amit te .
R2: Hajrá! Tényleg érdekel, mit szólsz majd hozzá.

Bocs, most nézem, hogy pontosítanom kell, mert egy nem szócska lemaradt   . A mondat az eredeti szándék szerint:
Az ilyen filmekben mindig érzek egy kis kihívást, hogy meglátom-e, elhiszem-e benne azt, amit te NEM
.

Niwrok írta:

Bocs, most nézem, hogy pontosítanom kell, mert egy nem szócska lemaradt   . A mondat az eredeti szándék szerint:
Az ilyen filmekben mindig érzek egy kis kihívást, hogy meglátom-e, elhiszem-e benne azt, amit te NEM
.

Kár, hogy szóltál, észre se vettem a hiányt. Egyértelmű volt...

R2-D2 írta:

The Signal

Weide múltkori lelkes ajánlója csupán előrehozta a megnézési sorban ezt a filmet.

Ami ugyanis a fehér szobában kezdődik, az egyszerre zseniális és ép ésszel felfoghatatlanul zavaros. Egyszerre idegtépően izgalmas és idegesítően hiányos. A srácnak különféle logikai próbákat kell kiállni, de egyre inkább értelmetlennek tűnik az egész: Nic inkább hasonlít egy kísérleti patkányra, mint egy értelmes faj képviselőjére.

80%

Mennyire stílszerű, hogy pont most írogatuk arról, hogy ki mit vesz és nem vesz észre...

Ugyanis nagy bajban vagyok a The Signal miatt, mert tudom, hogy mindkettőtöknek tetszett, nekem meg nagyon nem...

Spoiler:

A lassított felvétel tetszett belőle, illetve technikailag az alacsony költségvetés ellenére sem volt gond vele.

3,5/10
.

Niwrok írta:

The Signal

Mennyire stílszerű, hogy pont most írogatuk arról, hogy ki mit vesz és nem vesz észre...

Ugyanis nagy bajban vagyok a The Signal miatt, mert tudom, hogy mindkettőtöknek tetszett, nekem meg nagyon nem...

A lassított felvétel tetszett belőle, illetve technikailag az alacsony költségvetés ellenére sem volt gond vele.

3,5/10
.

Hát ezt sajnálattal olvasom. Bár... nem kell mindig egyetértenünk, régen sem volt így.

Magam részéről mindez a menet közbeni kombinálás elmaradt, így a zárókép rendesen mellbevágott. Ahogy írtam is, totál nem tudtam, hol vagyok, engem sikerült teljesen összezavarniuk - így működött az egész film. De ez is azt bizonyítja, hogy a túl sok információ (mindegy, hogy trailerből szedett-e, vagy összekombinált) mennyire be tudja folyásolni a végeredményt.

Mindegy, majd a következőben egyetértünk.

R2-D2 írta:

Hát ezt sajnálattal olvasom. Bár... nem kell mindig egyetértenünk, régen sem volt így. Mindegy, majd a következőben egyetértünk.

Tisztára nosztalgikus az egész !
.

.





Csillagok között





Ment volna el a faszom megmenteni az emberiséget…  

Cooper (Matthew McConaughey) egyedülálló apaként, egy vidéki farmon neveli két gyermekét, társbérletben apósával. Soha nem akart ő gazdálkodó lenni, csupán az élet kényszerítette rá: egészen pontosan kényszerítette le a földre. Pilóta volt ő - mellékesen mérnök is -, nem is akármilyen, de a pusztuló bolygó szükségessé tette a váltást, nála is, meg mindenkinél. Maga a folyamat meglehetősen érdekes, hogy mi köze van a porviharoknak a penészekhez, hogy mindezen porviharok közben a kukorica miért tud termény maradni, rejtély. Az is rejtély, hogy egy éhező civilizációban miért is fontos a baseball, egyáltalán ha kajára nem jut, hogy juthat benzinre, stb… de igazából mindegy. Csupán picit elgondolkodtam az egész filmnek az alaphelyzetén, magam részéről nem egészen ilyen „békésnek” képzelem el az éhező emberiség végnapjait…

Szóval ezen körülmények között él Cooper, akinek fia, Tom méltó örököse lesz a családi kukoricatermesztésnek, ellenben lánya, Murphy inkább apja kalandvágyát, tudományos kíváncsiságát örökölte. Egy jelenetből megtudjuk – ami nekem kegyetlenül tetszett – hogy az emberiség ott tart, átírták a törikönyveket, az Apollo-programot színjátéknak állították be, amivel legyőzhetik a szovjeteket (ez az igazi disztópia, nem??). Murph persze a régi töriben hisz, imádja apját, s mikor mindenféle külső jelek együttes hatására egy földalatti bázishoz érnek – ez lenne a NASA -, majd onnan azzal a tudattal jön el, hogy apja a világűrbe indul, rendesen durcás lesz. Itt megint két apróság birizgálta a csőrömet:  az egyik, hogyan is tud egy underground NASA azokkal a technikai körülményekkel csillagjáró hajót az űrbe küldeni, a másik meg hogy jó nagy szarban lehet a haza, ha egy utcáról beesett pilóta lehet a küldetés vezetője. Nem teljesen lineáris minden, így a fizikai felkészítést nem kérdőjelezem meg – úgyis már túl sokat időztünk a földön…

Ugyanis az indulásig közel egy óra telik el. A mozi első 40%-a próbál valamiféle (megkérdőjelezhető) negatív jövőképet felépíteni a vásznon, hogy majd a későbbiekben legyen súlya az emberiség kontra család választásnak. Számomra ez nem sikerült, a civilizáció kihalásának veszélye nem igazán jött át – talán csak hiányoztak hozzá az igazán súlyos, ezt tudatosító képek -, sokkal inkább tűnődtem el azon, hogy hagyhatja el egy apa a gyermekeit egy űrutazás kedvéért. Apaként gondolkodva egyszerűen képtelen lennék rá - tudva, talán soha nem jövök vissza -, így Cooper tette számomra hiteltelen volt, otthagyni két anya nélküli gyereket az apósra (akikből a fiú később totál jelentéktelen lesz a kapcsolat szempontjából, de ez is mindegy). A véleményem az: igazi apa, aki szereti a gyerekét, az nem megy el így, ide, ahova Cooper indul. Igazi apában nincs magasabb cél, igazi apa, aki szereti gyerekét, mellettük akar maradni. Ha meg mérnök, pilóta, tudja, hogy az ő idejében nem mentheti meg a gyerekeit. Még ha sikeres is lesz a küldetés, annak kielemzése, a jövő megépítése még egy emberöltő. Sokkal inkább unokái számára csinálhatná – de igazi apa nem megy el. Elmenni ott vannak a családtalanok.  Ezeken tűnődtem, tűnődni márpedig bőven van idő, a film ezen része kimondottan lassú és ingerszegény… viszont kétségkívül felépít egy érzelmi alapot az egész sztorihoz, ami jól fog jönni a későbbiekben.

Mikor Cooper elindul, egy síró kislányt hagyva maga mögött – az ember szíve majd megszakad – egy új film kezdődik. Ha a film első fele inkább Kapcsolat hangulatú volt, akkor erre egyértelműen a Gravitációt tudom viszonyítási pontnak felhozni. Bár nem kellene nagy csodának lenni, de ismét csak nincs hang az űrben (rögtön elnémultak a popcornos zacskók is a teremben), ami az űrhajósokkal történik, az egy abszolút valósághű sci-fit alapoz meg. Mindezen érzést még a rengeteg tudományosnak beállított okfejtés hivatott megerősíteni – amivel azonban megint két bajom is van: aki totál laikus, egyszerű ember (a közönség nagy része) semmit nem ért belőle, aki viszont érthet hozzá, érdekli a téma, az esetleg fejét foghatja a ferdítésektől. Én csak a félbehajtott lap és a féreglyuk magyarázatánál húztam el a számat (ennél valami eredetibbet is kitalálhattak volna), a többi okfejtést bármennyire is figyeltem, nem nagyon értettem meg – pedig nem is tartom magam igazából annyira laikusnak. Az azonban tény, hogy az utazás, annak minden drámai eleme, a leszállások a bolygókon, a mozi egész váza, túlnyomó többsége kegyetlen jó lett. Hiteles, hihető, érzelmileg nagyon rendben van, az eseményeknek és döntéseknek van súlya. Lehet, hogy hülye vagyok egyébként, de nekem a Mézga Aladár kalandjai is beugrott ezzel a bolygótúrával, viszont fagyott felhős (fagyott felhő - WTF???) bolygón előkerült színészen sikerült totál meglepődnöm. A film ezen kb. 55% maga a kibaszott nagybetűs SCI-FI, néhány apróságot leszámítva teljesen hiteles történet. A video üzenetekkel és a földi képekkel az érzelmi faktor is nagyon rendben van, megmondom őszintén, nem egyszer a könnyem is kicsordult a nézés közben.

No, ezt a hosszan és nehezen felépített eredményt sikerült a finálé baromságaival teljesen hazavágni. Nem elég, hogy Cooper küldetése az egyik legnagyobb fizikai és csillagászati képtelenség, amit valaha hallottam, de a végjátékban megint ugyanazt éreztem, mint a TDKR esetében. Csak most már nem hiszem azt, hogy Nolan a stúdiók kérésére ír ilyen szentimentális befejezéseket, hanem sokkal inkább úgy látom, Spielbergesedik. Persze, a családi film miatt valahol várható volt a könnybe lábadó szem, de a mozi összes korábbi eredményét sutba vágta vele: picit gondolkodva talán ez máshogy is elérhető lett volna. Mint ahogy önmagában az egész magyarázat, aminek ugyebár a film elején (néhányak szerint kitalálható módon) megágyaztak. Ezt is lehetett volna sokkal kevésbé idióta helyszínről és módon megvalósítani. Nekem még az is jobb lett volna, ha Cooper az asztrálsíkon marad és úgy csinál mindent…. ehhhh…

Mindezektől függetlenül nem akarok elriasztani senkit a mozitól. Ezt látni KELL, ráadásul ezt moziban kell látni. Ahogy a Gravitációnál, az otthoni – bármekkora TV-n!!! – nézés szart sem fog érni, töredékét fogja csak visszaadni az űr szédítő mélységeinek. Mert ugyan a remek színészi játék otthon is átjön  - nekem a két Murphy, a kislány, Mackensie ”Renesmee” Foy és a felnőtt, Jessica Chastain tetszett még igazán Cooperen kívül -, a meglepően jól időzített és szellemes poénok a robotoktól otthon is nevetésre késztetnek, de a látvány és a hang miatt muszáj moziban látni. A Csillagok között erős érzelmi töltettel rendelkező, monumentális sci-fi, jellegében valóban az Űrodüsszeia áll hozzá legközelebb, viszont az dőreség azt állítani róla, hogy egy Star Wars szerű űreposz lenne. Arra ott volt valóban a Galaxis őrzői.


UI: Ahogy telnek a napok, ahogy egyre többet agyalok rajta, úgy jönnek elő a nagyobbnál-nagyobb hülyeségek. Úgyhogy módosítok az oddson - bocsánat az értékelésen:


80%

Többet nem is gondolkozok rajta, mert a végére elfogy a pontszám.  



.

.






A holnap határa





Azt hiszem, azt nem nagyon kell bizonygatnom szűkes olvasótáboromnak, mennyire rajongok az időutazásos, időhurkos mozikért. Azzal is tisztában vagyok, hogy egy ehhez hasonló, akciófilmbe oltott – kimondottan szórakoztató, netán agyatlan –időutazásos történet nem érhet fel egy gyomorbarúgó, kőkemény drámához, de számomra majdnem olyan fontos, hogy egy film közben jól érezzem magam, felhőtlenül szórakozzam, mint az, hogy a döbbenettől ki se tudjam nyitni a számat… egyre biztosabb, hogy az A holnap határa dobogós lesz nálam idén. Most rövid idő alatt kétszer is láttam (egyszer egyedül, egyszer a gyerekkel) és azt kell mondanom, minél többször látom, annál jobban tetszik. A fináléban megbúvó idiótaságra azonban továbbra sem tudok magyarázatot találni, de most már nem is keresek.. Tudjátok, mint a viccben: "No, Pista bácsi, még mindig befosik? Be, de már nem érdekel"…

Cage (Tom Cruise) haditudósító, épp a Föld ellen indított idegen invázió megállításának döntő csatája előtt érkezik Londonba. Németország elesett, Franciaország elesett – és itt már rögtön meg is állhatunk egy pillanatra. Már anno a moziban is feltűnt, de aztán az most extrákban egyértelművé is tették: az egész invázió, a partaraszállás szándékosan a II világháborúra emlékeztet. Ezért van az, hogy már a tábornok irodájában a térképen is olyan a mimicek hódítása, mint Hitler térnyerése, ezért van az egész patraszállásnak normandiás hangulata. Tulajdonképp az első hurokig egy II. világháború ramake-et látunk, egy jövőbe ültetett remake-t. Cage – vonakodása ellenére – a frontra kerül, ahol a harcra totál alkalmatlan katona megöl egy olyan lényt, egy úgynevezett Alfát, amit eddig keveseknek sikerült, s amitől minden egyes halála után újból és újból az előző nap ébred, ugyanabban a pozicíóban, a reptéren. Nagyon tetszett az az út, amit Cage bejár, nagyon jó volt az előszöri értelmetlenkedése, majd a felesleges meggyőzési kísérletei, majd a tudatos életmentések szakaszai. Egyszerűen zseniális a mozi minden perce, egy ideig számoltam a halálokat, aztán abbahagytam: iszonyat bejött, hogy minden ébredésben más esemény volt kiemelve, a harc más-más súlypontja. A végredmény azonban mindig ugyanaz: Cage meghal, a nap meg újraindul…

Aztán egyszer csak történik valami: az egyik halálnál, megmenteni kívánt Rita Vrataski (egy korábbi csata hőse, a Verduni Angyal) azt mondja Cage-nek, hogy keresse meg, ha felébred – a nő tud valamit, tudja, mi történik Cage-el, így a férfi reménysugarat lát idióta helyzetének feloldásában. Egyébként az is zseniális volt – néhány képben – ahogy eljut a nőhöz: a mozi nagyon okosan sosem ismétli önmagát, az újabb időhurkok külön pontjaiba becsatlakozva tök lineáris lesz az egész. Cage-re és Ritára aztán nem kisebb szerep vár, mint megfordítani a vesztes csatát, elintézni a háttérben húzódó Omegát, s megmenteni az emberiséget… no persze. Itt azonban mégsem fogom a fejemet tőle, Cage és Rita küldetése valahogy nem tűnik annyira pátoszosnak, ráadásul, ahogy a csatában napról napra (halálról halálra) haladnak előre, az tökéletes. Olyanok, mint a videojátékosok: gyakorlatilag betanulják a pályát, kiszámítják, mikor hova ell lőni és lépni - érdekes belegondolni, Cage-nek hány százszor kellett ezért meghalni, s hány százszor kellett előtte ugyanazt az unalmas beilleszkedést végigcsinálnia. Qrva jó az egész, amit még sikerült megfejelni jól elhelyezett humorral és poénforrásokkal: ezek nagy része ugyan halálhoz kapcsolódik – de miel tudjuk, hogy úgyis felkel az ipse másnap, ezért inkább érezzük egy szerencsétlen ballépésnek halálát.

Talán akkor ül le icipicit az egész, mikor a képesség elveszik, talán onnantól lehet minimális lendületvesztést érzni. Talán nem is lendületvesztés ez, csupán csak a zsenialitás kapcsolódik ki – a lineáris történések fele akkora izgalmat és változatosságot nem hordoznak. Innentől sima akció sci-fi lesz az egész, akinek ezzel a műfajjal baja van, az itt rengeteget veszíthet az értékelésben. Nekem nincs ilyen problémám, a végső csata – bár valóban meglehetősen klisés és szokás szerint hiteltelenen – pörgős képsorai alatt szinte még mindig azon járt az agyam, hogy hogyan is jutottunk el ez idáig. Vajon Cage minden egyes halála jelent-e alternatív jövőt a többiek számára? Vagy az időhurokkal minden újraindul? A többiek is újraindulnak, emlékek nélkül?  Már csak azért is, mert ugyebár a küldetés sikerével jön el a film alapján az egyetlen más jövőkép, ami meg is mutatnak, a végső csatának van először igazán súlya. Hogy aztán az egész egy óriási kérdőjellel végződjön.

Nem, nem hiszem, hogy ebben bármi szándékosság van. Egyre inkább nem hiszem, hogy ebben bármilyen megfejteni való rejtély van. Az egész egyszerűen trehányság, hiba, hatásvadász mellveregetés. Ne bazmeg, csináltunk egy überfasza filmet, teszünk hozzá egy meghökkentő befejezést – no de Hollywoodban nincs MEO? Nincs senki, aki szólt volna Doug Limannak, hogy "Te, öreg, ez időben nem stimmel?" Egészen az extrák megtekintésésig bosszankodással vegyes értetlenkedéssel néztem a film ezen szakaszára, de aztán a dokumentumfilm első percében megvilágosodtam. Liman azt mondta, koncept artokon kívül semmi nem volt a kezében, mikor elkezdte a filmet, nem volt forgatókönyve! Az egész film egyik napról másikra készült, rengeteg improvizáló színésszel, a végére 80!!! féle forgatókönyv-változattal… így már nem csodálkozok semmin. Sőt. Ehhez képest még inkább zseniális, amit Liman és Tom Cruise összehozott. Ehhez képest zseniálisan össze van rakva az egész, más időutazásos mozik kötelező időradoxonjai teljesen hiányoznak, a film minden egyes perce valódi moziélmény.

Persze, lehet hibákat is keresni. Tom megint a világmegváltó hős, az A holnap határa pedig sok-sok másik filmet megidéz. Az exosketelon vázat legutóbb az Elysiumban láttuk, de hasonlókkal (nagyobbakkal) harcoltak a Mátrix 3-ban is. A mimicek totál olyanok voltak, mint az őrszemek a Mátrixból, az időhurok meg… hát persze, hogy Idétlen időkig. Meg Forráskód. Meg Odaát S3E11. A csata  meg ugyebár Ryan közlegény gyerekváltozatban. Ha bárki ezek alapján azt mondja, hiszi, gondolja, hogy az A holnap határa egy ócska mix korábbi sikerekből, lelke rajta. Viszont szerintem nagyon téved: eszméletlenül szórakoztató, zseniális szerkezetű háborús sci-fi, amiben még a szerelmi szál sincs hollywoodi módon túllihegve, a mellékszereplők (J-raj, plusz a tábornokok) pedig vannak anynira érdekesek, hogy színt vigyenek Tom Cruise és Emily Bunt gigászi küzdelmébe.


Amíg viszont valaki a stábból ide nem jön, és el nem magyarázza, hogy lehet az, ami a végén a híradóban mondanak, addig csak



95%



.

R2-D2 írta:

A holnap határa

Eszméletlenül szórakoztató, zseniális szerkezetű háborús sci-fi, amiben még a szerelmi szál sincs hollywoodi módon túllihegve, a mellékszereplők (J-raj, plusz a tábornokok) pedig vannak anynira érdekesek, hogy színt vigyenek Tom Cruise és Emily Bunt gigászi küzdelmébe. Amíg viszont valaki a stábból ide nem jön, és el nem magyarázza, hogy lehet az, ami a végén a híradóban mondanak, addig csak

95%

Tudod, hogy nálam csak annyival kevesebb, amennyivel nekem az elején levő fordulat is egy megmagyarázatlan baromság (egy sima "kopasszal" is meg lehetett volna ezt csinálni), a többivel meg tökre egyetértek. Hogy ez elég lesz-e a dobogómhoz, azt még nem tudom, de közel lesz hozzá, az biztos.
.

.






Adéle élete





Tudom, tudom, minek néz egy homofób leszbi filmet… ami aztán nem is lett annyira leszbi film. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy ha ez férfiakról szólt volna, messze kerülném, de a női melegség az más. Az olyan nyami…

Adéle (Adèle Exarchopoulos) egy harmadikos középiskolás, teljesen átlagos francia lány, átlagos barátokkal, átlagos problémákkal. Külvárosból jár iskolába, ha minden jól alakul, a pedagógia vonalon akar majd érvényesülni. Szereti a gyerekeket, az irodalmat, megvan a kis baráti köre – és ugyanúgy keresi a szerelmet, mint bármelyik kortársa. Szemezések, lányos dumák – hehe, érdekes is volt hallgatni őket -, a szokásos hétköznapok. Semmi sem utal arra, hogy Adéle más lenne, mint a többiek, legjobban talán ő van meglepődve azon, hogy az utcán egy kék hajú lány szinte villámcsapás-szerű hatást vált ki belőle. Márpedig a kék hajú lány épp egy másik lányt ölelgetve bandukol az úton, Adéle pedig saját zavarától is hajtva gyorsan bepasizik, próbálja elnyomni magában az ébredező identitást. Sokáig aztán ez persze nem működik, így új érzései után megy, először egy melegbárban (brrrr…) majd egy leszbi bárban kutatva megleli Emmát (Léa Seydoux), a kékhajú lányt, akivel egy kis ismerkedés után örök szerelembe esnek. A cím, nevezetesen Adéle élete 1-2 fejezet első része ez az időszak, az útkeresés, a boldogság időszaka, míg a második része ennek a kapcsolatnak egy későbbi szakasza. Kvázi az első felvonás egy házasság kialakulása, a második része pedig annak mindennapjai – annak minden problémájával együtt.

Az Adéle nem rossz film. Egyáltalán nem az. Természetesen lényeges értékelési szempont, hogy ki mennyire nyitott e témára – illetve ki mennyire prűd egy–egy keményebb jelenet kapcsán, illetve hogy kinek, mit képes előhozni érzelmileg - és nekem pont itt teljesített a leggyengébben. Sajnos az egész történet nem tartalmazott semmi olyan elemet, drámát, semmi olyan érzelmi pluszt, ami miatt megfoghatott volna, mellesleg pedig simán le is lehet róla hámozni a leszbi film jelzőt, simán végig lehet nézni egy szimpla hetero kapcsolat krónikájának is. Sőt. Nekem tulajdonképp egy idő után – hiába láttam a képernyőn -, teljesen mellékessé vált, hogy két lányt nézzük. Nem volt fontos (lehet, önvédelmi mechanizmus), csupán két ember kapcsolatát láttam, a közös életük egy-egy szakaszát: az egymásra találásukat, a féktelen és vad szerelemüket, a boldogságukat, majd a féltékenységüket és a „társas magány” intézményének bemutatását. Ugyanakkor meg kell mondjam, mindezen tartalom zseniális, egyszerű, életszagú, hiteles – bármelyikünkkel megesett már (vagy megeshet) az egész, ami az Adélében történik a két lánnyal. Igazi, húsba vágó és arcba mászó történet…

Az arcba mászó azért is érdekes, mert én ilyen filmet még nem láttam. Ilyen beállításokat, ahol a kamera végig a főhősnő arcától 10 cm-re helyezkedik el, ennyire a privát szférába tolakodó felvételeket – gyakorlatilag három órán keresztül - még tényleg nem láttam. Az egyik apró bajom pont ezzel volt: először ez még friss, üde, újszerű nézőpont, az ember érzi rajta a rendező művészi hajlamait – először még jól esett. Aztán ahogy haladtunk előre a történetben, úgy éreztem az egészet egyre kínosabbnak: az első spagetti evésnél még csak mozgott a léc, de a gyrososnál már nekem túl sok volt, ahogy a lány kajált. A csini pofijához társítva a frissen harapott gyros látványát nem tudtam hozzáilleszteni… de a kaput a mozi második felében több alkalommal előforduló sírós jelenetek tették be végleg. Szóval az a takony ott Adéle orra alatt illúzióromboló volt. Nekem legalábbis. A kevesebb több lett volna, mert maga a lány csodás kis teremtés (olyan nyami…   ) – ellentétben Emmával, aki akármit csinált a hajával, meg sem tudta közelíteni a csaját (egyébként színészi játékban sem).

Szóval ez volt az egyik zavaró tényező (mindamellett, hogy filmkészítési szempontból max respect érte!!!), a másik meg - a már említett - film érzelemmentessége. Nem azt mondom, hogy soha, egy percre nem hatott meg, de összességében nagyon langyos lett. Egy igazán ütős finálé segíthetett volna rajta, de ez így nem volt más, mint pillanatképek a saját éltemből, esetleg a szomszéd család krónikája. Ez, így nagyon kevés – először kimondottan Házibulis hangulatom volt tőle, de aztán a megfoghatatlan idő, a háttér, a környezeti reakciók teljes elhagyása gyorsan unalomba fullasztotta a mozit. Túl nagy időugrások (változatlan kinézetű szereplőkkel), túlságosan légből kapott tettek, hiányzó motivációk jellemezték a második fejezetet. Az mondjuk külön jó pont, hogy nem vitték el egy melegek kontra társadalom összetűzéseit bemutató irányba (az egyetlen ilyen jelenet amúgy is ütős), de azért a sokévnyi együttlét alatt csak nem lehetett titkolni kapcsolatukat. A két kötelező ebéden kívül kíváncsi lettem volna a szülők bővebb reakcióira, a munkahelyi, iskolai kollektíva viszonyára. Mert az számomra egyáltalán nem volt kielégítő – sőt, a mozi legutálatosabb pillanatai voltak -, hogy Emma társasága, a sok homokos művész mit szól hozzájuk. Alapban nem szeretem őket, a való élet tapasztalatai alapján végtelenül beképzelt, nagyképű, ócska buzi nagy részük, az Adéle életében, mint társadalmi háttér nagyon nem jöttek be. Ahogy a buzibár sem.

S végül még egy apróság, ami számomra elvett a komplett élményből: nem egyszer éreztem azt, hogy egy jelenet, egy kép hosszabb, mint kellene, a kamera tovább időzik Adéle arcán, mint kellene. A három órából simán lehetne csinálni kettő és felet, vagy ha marad a három, jobban kellett volna árnyalni a hátteret. Mert ez így csak egy diákszerelem évtizede a semmiben, ami ha nem leszbikus csajokról szólna, semekkorát nem durrant volna. Egész picit olyan trieres beütését érzetem, bár annál azért jóval visszafogottabb módon. S ha már itt tartunk: oké, hogy van benne egy hét perces női szex jelenet, de számomra az sem tűnt annyira durvának, mint ahogy beharangozva vagyon. A pornótól qrva messze van, még a szofttól is, szimplán egy jó hosszú ölelkezés két csajjal. Szívmelengető látvány, de nem botránkoztató…

Lehet, hogy kicsit túlzásokba estem és az írás alapján egy bűn rossz mozi képe tárul elétek, de gyorsan leszögezem, nem az. Az Adéle élete egy aranyos, érdekes nézőpontból vázolt kis szerelmi történet, egy kapcsolat képernyőre vitele, ami kapcsolat bármelyikünkkel megeshetne. Icipicit talán nagyvonalú, de életszagú, hiteles: a főszereplő lány meg egyszerűen zabálnivaló. Ha ezt anno látom, a Sophie Marceau időszakomban, komoly gondban lettem volna kettejük közötti választásban. De azért azt hiszem, Sophie képei maradtak volna a falon…



75%




.

R2-D2 írta:

Adéle élete

Tudom, tudom, minek néz egy homofób leszbi filmet… ami aztán nem is lett annyira leszbi film. Az igazsághoz azért az is hozzátartozik, hogy ha ez férfiakról szólt volna, messze kerülném, de a női melegség az más. Az olyan nyami…

Lehet, hogy kicsit túlzásokba estem és az írás alapján egy bűn rossz mozi képe tárul elétek, de gyorsan leszögezem, nem az. Az Adéle élete egy aranyos, érdekes nézőpontból vázolt kis szerelmi történet, egy kapcsolat képernyőre vitele, ami kapcsolat bármelyikünkkel megeshetne. Icipicit talán nagyvonalú, de életszagú, hiteles: a főszereplő lány meg egyszerűen zabálnivaló. Ha ezt anno látom, a Sophie Marceau időszakomban, komoly gondban lettem volna kettejük közötti választásban. De azért azt hiszem, Sophie képei maradtak volna a falon…

75%

Én spec nem a "bűnrossz mozit" érzem az írásodból, hanem azt, hogy nem pusztán vártad, hogy ez a film megbotránkoztasson, hanem szeretted is volna... és csalódtál (hogy kicsit vagy nagyot, azt nem tippelgetem ), hogy nem teszi . Hogy egy egyszerű, hétköznapi szerelem történetét mutatja be, amin csak máz a homoszexualitás, ahol csak a környezet játszik rá a sztereotípiákra, de maguk a szerelmesek nem, és ha nem pont együtt látja az ember őket, nekik sincs a homlokukra írva, hogy melegek... vagy hogy most éppen egy meleg kapcsolatban találtak rá az általuk vágyott érzésekre.

Pedig hát a film éppen ezt célozza bemutatni szerintem, így a leírás alapján: hogy a ripacs-tollboás-affektáló melegek az egy szubkultúra még a melegeken belül is, egy másik része viszont olyan, mint Emma és Adéle, akiknek nincsenek látványos külsőségek sem a személyiségükben (na jó, a kék haj), sem a kapcsolatukban. Csak ott vannak egymásnak. És hogy vannak, akiknél ez tényleg ennyi, és esetleg nem is "bűn", hanem "nyami"...
.

Niwrok írta:

Adéle élete

Én spec nem a "bűnrossz mozit" érzem az írásodból, hanem azt, hogy nem pusztán vártad, hogy ez a film megbotránkoztasson, hanem szeretted is volna... és csalódtál (hogy kicsit vagy nagyot, azt nem tippelgetem ), hogy nem teszi . Hogy egy egyszerű, hétköznapi szerelem történetét mutatja be, amin csak máz a homoszexualitás, ahol csak a környezet játszik rá a sztereotípiákra, de maguk a szerelmesek nem, és ha nem pont együtt látja az ember őket, nekik sincs a homlokukra írva, hogy melegek... vagy hogy most éppen egy meleg kapcsolatban találtak rá az általuk vágyott érzésekre.

Pedig hát a film éppen ezt célozza bemutatni szerintem, így a leírás alapján: hogy a ripacs-tollboás-affektáló melegek az egy szubkultúra még a melegeken belül is, egy másik része viszont olyan, mint Emma és Adéle, akiknek nincsenek látványos külsőségek sem a személyiségükben (na jó, a kék haj), sem a kapcsolatukban. Csak ott vannak egymásnak. És hogy vannak, akiknél ez tényleg ennyi, és esetleg nem is "bűn", hanem "nyami"...
.

Sok igazság van abban, amit írtál, de nem is elsősorban maga a megbontránkoztatás hiányzott... ahogy arzonak is mondtam: előzetesen azt hittem, ez is egy meleg-propagandafilm lesz, a szokásos "másság" elfogadtatásának jegyében. Így meglepődve és örömmel figyeltem az eseményeket, hogy csupán csak egy szerelem lett belőle. Szóval valahol tényleg csalódtam, de mindenképp lehet úgy is értelmezni, ahogy Te látod.

No, ezt hogy illeszted a profilomba??

És? Neked nem csináltam kedvet hozzá?