R2-D2 írásai 3.0

Niwrok írta:

Mindig vannak az Oscar körül ilyen "Ebben meg kinek a farkát tisztelhetjük?!" filmek, mint tavaly például a Brooklyn.

Amit még igazán látni szeretnék a jelöltek közül, az a Lion meg a Manchester by the Sea, de majd idővel ezt is megnézem, csak hogy lássam.

.

Háát... igen...

Utóbbi nem gond.

.





A régi város




Már többször bebizonyosodott, hogy nagyon máshogy vagyok képes megélni egy-egy mozit, mint a nagy többség – mint úgy általában a netes kritikusok nagy része. Van, hogy az agyonajnározott produkciókon szenvedek, de ennek fordítottja is előfordul… egyre gyakrabban előfordul. Mindezt csak azért írom, mer ez a 6 Oscarra jelölt, A régi város címre hallgató dráma megint csak pont fordított érzéseket váltott ki belőlem, mint ahogy az elvárható lenne: valószínűleg ez lesz a legnegatívabb értékelés szerte a weben, amit erről a filmről olvashattok. Ugyanis míg a Hell of High Waternél nem értettem, mit keres az Oscar mezőnyében, de attól még egy nézhető film volt, az A régi várost most értem, viszont ez meg közel nézhetetlen… a történetéhez képest idegesítően nihilista és ingerszegény.

Boston, napjainkban. Ryan Gosling legújabb kópiája, egy Lee Chandler nevű faszi (Casey Affleck) egymást követő és teljesen random – értsd fényképalbum szerű – felvételeken gondnokot játszik. Rezzenéstelen arccal, monoton hanggal kommunikál mindenkivel, lakásról lakásra követjük, hogy pucolja a szart a WC-ből, hogy javítja meg a vízcsapot. Még mikor egy idegesítő nő beleköt, azt is gyakorlatilag érzelem nélkül képes elküldeni a picsába, a faszi viselkedése azonban csak egy ideig képes fenntartani a nézői kíváncsiságot, egy idő után az egész karakter a hitetlenség kardjába dől. Nekem legalábbis totál életszerűtlen volt, hogy valaki ennyire ne reagáljon a környezetére, ennyire hidegen hagyja minden: még az is, mikor hívást kap, hogy bátyja kórházba kerül. Az Equilibrium Grammaton papjaiba több érzelem szorult, mint ebbe a faarcú karakterbe, a leginkább emberi reakció az volt tőle, mikor valami mazsola előtte tökölt a kikanyarodáskor… hú, én mit anyáztam volna. Persze, rutinos filmfalóként tudjuk, hogy valami oka van az egésznek, és hajlandóak is vagyunk várni rá, hogy kiderüljön mi az – de aztán csak nem történik semmi. Nagyon-nagyon sokáig nem történik semmi, amitől az én türelmem és érdeklődésem a film iránt vészesen elkezdett fogyatkozni…

Mert mit is látunk? Lee elmegy Manchesterbe (nem, nem az angolba, az amerikaiba), a kórházba a tesójához – ott azonban kiderül, hogy Joe (Kyle Chandler – a remek epizódszínész) nem sokkal előbb meghalt. Lee azonban annyira sérült, hogy mindezt gyakorlatilag vállrándítással – megint csak Goslingos arckifejezéssel –veszi tudomásul, mintha az egésznek az égvilágon semmi hatása nem lenne rá. Két dolog jut erről eszembe: biztosan vannak ilyen lelki sérült emberek a nagyvilágban szabadon, de Lee már-már klinikai eset: most nem azt mondom, hogy Bolondokat a bolondokházába!, de a Betegeket a kórházba! szlogen simán megállná a helyét itt… Mert oké, hogy a történet szerint valahol várható volt az esemény, de akkor is, egy testvér elvesztése ennél azért nagyobb lelki traumát kellett volna, hogy okozzon. Akkor is, ha Lee múltjában van egy törés – vagy pont azért. A másik dolog nem is igazán Leehez kapcsolódik, hanem az elhunyt Joe 16 éves fiához, Patrickhoz (Lucas Hedges): egyszerűen teljesen életidegen volt minden reakció a sráctól, amit apja halálára adott. Értem és elhiszem a zavarodottságot, de ne akarják ám már belém beszélni, hogy egy ekkora srácnak továbbra is a csajok megdöntése, az a nyomorult telefon vagy a jégkorong szerepel a központi programjában, miközben apja a hullaházban fekszik… valahogy a gyász ezen kezelése nekem teljesen abszurd. Ahogy amúgy a múltkori Holdfényligetnél is írtam, az embert személyes élményei rettentő módon képesek befolyásolni egy-egy témában, miután pedig halottsiratásban sajnos meglehetősen nagy rutinom van, értetlenül bámultam a képernyőt.

Azt el kell ismernem, az A régi város, mint film, magában hordozza az elnyomott feszültséget, karaktereinek robbanását, a mozi tényleg minden rezdülésében benn van az, hogy előbb-utóbb kiborul a bili valakinél. Innentől igazából két dolog van, amire várnunk kell: az egyik az, hogy mikor és milyen intenzitással történik meg mindez, a másik meg – ami amúgy engem sokkal jobban érdekelt – mi a fene is történhetett Lee-vel korábban, hogy ilyen búvalbaszott lett. Nos, természetesen mindkettő eljön… csak az a baj, hogy mindkettőre rengeteget kell várni. Kezdjük utóbbival: majdnem pontosan egy óra telik el a játékidőből, míg az az esemény megmutatkozik egy flashbackben, ami Goslingfejet okozott Lee-nek… és ez baj. Mármint az, hogy egy órát kell rá várni: a mozi addig a pontig már teljesen képes elüldözni a nézőjét. Kifejezetten unalmas, érdektelen, sőt, egy idő után baszottul idegesítő a fiú és a nagybácsi veszekedése. Semmi, de semmi kapaszkodót nem nyújt ahhoz, hogy átvészeljük az ESEMÉNYIG eltelő időt, a nulla sztori, a szerethetetlen, unalmas, csak káromkodni tudó, egymással civódó karakterek, a komor, téli város… kellemes érzelemnek nyoma sincs. Persze, lehet azért dicsérni az A régi várost, hogy a szomorúság lefolyik a vászonról – de nekem szükségem van valami pozitív attitűdre is, ha filmet nézek. Előbbi, a bili kiborulása a mozi második felében jön el, viszont akkorra meg már tulajdonképp tökmindegy volt nekem, mi is történik a karakterekkel. Lee egy teljesen introventált, majdnemhogy antiszociális figura lett, a nagy kiborulása inkább csak hebegés-habogás egy bizonyos szituban, Patrick meg… nos a mirelites hűtőnél levágott jelenete inkább volt kínos, mint megható. Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy milyen a temetkezés az USA-ban, ha tavaszig kell várni egy iparos elültetésére??

Egyetlen egy ötperces szakasz volt, ami felvillanyozott a filmben: az a bizonyos flashback, amiben Lee betegségének okát meglátjuk… az kemény volt. Az mesterien adagolt képekkel hozta a jeges megdöbbenést a szobába, az, ott egyértelműen a mozi érzelmi csúcspontja volt. Ahogy és ami történik, az szinte letaglózó, s bár jó néhány kérdést is felvet (főleg utána), az érzelmi sokk garantált. Mondtam én, hogy nem kell inni… Viszont, miután ezen a csúcsponton túljutunk, a mozi megint szép lassan visszasüllyed az érdektelenségbe: az a fránya tavasz csak nem jön, a karakterek meg tovább élik a fagyasztott apuka/testvér árnyékában idegesítő életüket. Képtelen voltam megbarátkozni azzal, ahogy ők egymáshoz és a világhoz viszonyultak, s amikor meg néhányan előkerültek a semmiből (bocsánat a múltból), felhúztam a szemöldökömet. Mindkét nő egy nagy rejtély számomra, mindkét figura rohadtul lóg a levegőben… csak azért kerültek elő, hogy kicsit tovább tartson a film. Mondhatnám, hogy az A régi város egy újabb Családi kör, de akkor azokat a filmeket sérteném meg vele, amiket e kitüntető címmel illettünk az elmúlt években itt (Nader és Simin, Augusztus Oklahomában, Otthon). Ez egy kétszemélyes idegbaj, Lee és Patrick karakterén keresztül, a többiek, akik elvileg a család részei/barátai voltak, csak díszítőelemek az út mellett. Ahogy egyébként a szintén semmiből előkerülő ellenséges városlakók is: azért illett volna megmagyarázni a történetben, miért is haragszanak Lee-re annyian és annyira a városban. Mi közük is van egy ember elcseszett életéhez… ja, hogy piálni, billiárdozni, bulizni még oké, aztán utána meg szépen mindent el kell felejteni?

Egyébként Casey Affleck jól játssza Ryan Goslingot. Tényleg jól. Annyira nulla mimikával, ahogy csak ő tudná. De Lucas Hedges is jól játssza Goslingot. Még kicsit fiatal, még kicsivel több élet van benn, de kitartás, ilyen filmek után simán lehet örökös. Ha azt mondta a rendező a két színésznek, hogy a világ összes szomorúságát, depresszióját és hiteltelen gyászát borítsák ki a vászonra, jelentem, ezt maradéktalanul teljesítettek. Hogy ez majd ér-e Oscart a Gosling imitátornak vagy Gosling maga viszi el, majd meglátjuk – mindenesetre én ezt a filmet soha többé nem akarom látni. És nem, nem azért, amit írtak, hogy bizonyos nézőpontból akkora hatása lenne a drámának (azt simán kizárom azzal, hogy minek iszol, te állat), hanem mert annyira nulla és unalmas az egész, hogy szinte fájt. Az amúgy szép képek, jó környezet, díszletek sem segítettek át most ezen: a film túlnyomó többségén kínosan vakartam a valagam – már mikor bele nem aludtam. Olyannyira nem, hogy pont az ESEMÉNY előtt már azon gondolkodtam, hagyom a fenébe az egészet – szerencsére jött az, az kicsit feldobott, így a második felére nehezen bár, de kitartottam. Én teljesen máshogy dolgoztam volna föl mindazt, ami itt történt…




60%




.

.






Az egészség ellenszere





Most komolyan: milyen értékelést lehet adni egy olyan filmre, aminek gyakorlatilag minden képkockája egy vizuális orgia, aminek olyan képi világa van, hogy még a gyakorlott mozinéző is maga alá vizel gyönyörében – de a története, forgatókönyve szinte értékelhetetlenül ótvar? Amiben nemcsak a szereplőnek nincs fogalma arról, mi történik vele, de a nézőnek sincs sokkal több információja, pedig látja az egész nagyobb képet? Amiben akkora idiótaságok vannak gyönyörűen becsomagolva, hogy az embernek még a fejét fogni sincs a végén ereje???  

Gore Verbinski legújabb filmje az előzetese alapján nagyon jó mozit ígért: egy izgalmas, pszichothrillert, valahol a Viharsziget nyomdokán (az már az én bajom, hogy azt a filmet nem szeretem), remek környezetben, remek hangulatú képekkel. Akkor még nem volt gyanús, hogy a jelenetek biza’ néha szürreálisba csaptak át, azt gondoltam, hogy biztos a feszes vágás okozza az egészet… de sajnos nem. Az Az egészség ellenszeréről menet közben derült csak ki, hogy a Caprio film mellett éppúgy merít az A Stoneheart elmegyógyintézetből… és, ami a legnagyobb baj, a Twin Peaksból… tudniillik túlságosan sok és céltalan látomás van benne. És nekem ez nem tetszett… rohadtul nem tetszett. Így utólag már az sem értem, a kezdő képsorokra mi szükség volt a történet egészének tükrében, hacsak nem az, hogy az, aki abban szerepel, nem tud elmenni egy helyre, ahova majd főhősünk, az ifjú bróker, Lockhart megy el. Itt jegyzem meg, hogy a „szegény ember Di Caprioja” hasonlat meglehetősen irritáló, a srác, Dane DeHaan eddig is tett már le az asztalra valamit (csak ugye követni kellene az eseményeket, esetleg megnézni egy Through the Nevert) s ebben a szerepben is tök korrektül játszik. Szóval van ez a fiatal, törtető, agilis fiatalember, akit a Cég igazgatósága – félig-meddig zsarolással – rávesz, hogy utazzon el Svájcba, és keresse meg a Cég egyik korosodó vezetőjét. Ez a vezető, mr. Pembroke (Harry Groener) egy Alpokban található exluziv wellness centrumban áztatja lelógó tökeit, egy full exluziv és drága helyen, ahol rajta kívül sok-sok korosodó, munkájától túlterhelt vén fasz és picsa gyógyulgat. A gyógyulás alapja pedig a víz, az intézmény vezetése szerint a víz által méregtelenedik a szervezet, így a lakók a gyógyító víz vödörszámba magukba öntése mellett majdnem hogy vízben töltik egész (hátralévő) életüket.

Mindjárt kitérek arra, hogy tapasztalt mozinézőnek mennyire átlátszó ez az egész, előtte azonban nem mehetek el szó nélkül Lockhart útja, illetve maga a szanatórium mellett. Az van ugyanis, hogy már a vonat, az arra szerelt kamerák képe, aztán a felfelé vezető szerpentin, majd maga a vár ámulatba ejtett. Talán még sosem láttam ennyire intenzív hangulatú képsorokat, az egész olyan volt, mint egy mesevilág, hirtelen nem volt más vágyam, mint eljutni Svájc azon részére (aztán persze az sem biztos, hogy minden kép igazi, sőt az sem, hogy Svájcban van). De nem kevéssé lenyűgöző maga az intézmény sem, annak ellenére, hogy több hasonló elmebajos film kellékeként láttunk már ilyen kastélyt, mégis óriási élmény volt felfedezni az épületrendszer minden zugát… és ez akkor is igaz, ha sokszor, sok helyiségnek, helyszínnek az égvilágon semmi értelme és szerepe nem volt, csupán hangulati aláfestésnek szolgáltak a karakterek cselekedeteihez/párbeszédeihez. Mint ahogy az sem zavart ez esetben, hogy már megint akkora helyek, csarnokok, folyosók voltak a képernyőn, ami kizárt, hogy azon az alapterületen, ott fenn, a hegytetőn elfértek volna…

Na de akkor vissza a történetnek nevezett valamihez. Lockhart természetesen az épület foglya lesz, s természetesen a csúnya, gonosz doktorbácsi a csúnya, nagy titkával őt is kezelésbe veszi. Volmer doktor, az igazgató (Jason "Lucius Melfoy" Isaacs) természetesen egy szörnyeteg a bájos mosolya mögött, az otthonban lakó öregek meg természetesen egy gigászi emberkísérlet részei. Ha egyébként csak ez lett volna a történet alapja és Lockhart ez ügyben derítené fel a dolgokat, még simán tetszhetett volna a film – annak ellenére, hogy ilyet bizony már többször láttunk máshol. De nem, kellett ezen az egészen egy rohadt nagyot csavarni és bevonni egy Transsylvania jelegű ősi idióta történetet egy elégetett grófnőről meg annak vérfertőzésre hajlamos testvéréről… és ez volt az igazi kegyelemdöfés. Ami itt, ezen a szálon történik, az egy Van Helsing moziban talán még elmenne, de itt, ebben a remek környezetben, ebben az izgalmas témában minimum sokkolóan idióta. Spoiler nélkül megint csak nehéz, de a végére én pl. kikerekedett szemmel bámultam csak a vásznat az évszámokkal – mert oké, hogy a kis üvegben lévő cseppek körül forog minden, de hogy mindezt ezért a célért csinálja bárki is… az beteges. Bolondokat a bolondokházába!

Az megint csak nem titok, mert posztereken és trailerben is szerepel, hogy van egy kis kék fiola, amibe valami gyógyszer kerül – ez nem is lenne rossz ötlet. Az sem rossz egyébként, ahogy az egész működik, az önkéntességgel, stb – de mikor megláttam a szájon át beöntéses módszert, majd AZ után a gondtalanul sétáló (jó, kisé megviselt) szereplőt, majdnem elsírtam magam. Pontosabban először elnevettem magam, annyira röhejes volt… azt hadd kérdezzem meg, az a sok sikló hova is lesz utána? Hol is jön az ki???  Meg mi szerepük is van a folyamatban??  Ja, oké, jól néznek ki együtt, néhány fontos, zavaros és szürreális jelentben kell, hogy szerepeljenek, de amúgy hogy is van? S ha már szürreális: próbáltatok már WC kagylót csak úgy kézzel felszedni? Nem? Pedig nem lehet nehéz, Lockhart törött lábbal simán megoldja… ahogy amúgy simán bejárja az egész intézményt. Mekkora mázlista ez a kölök: mindig pont akkor nem jön senki, amikor ő jár valahol, ha jön, akkor mindig pont elbújik az ajtó mögé, és ha meg észreveszik, szerencséjére a két darab beteghordó pont a másik irányba indul el. Még rá is tud gyújtani angyalom…

Az egész sztori hemzseg az ökörségektől. Egy idő után Lockhart viselkedése önmagában az, amiket csak tetéznek olyan jelenetek, mint pl. a faluba szökés és a tánc. Mert ha azt még el is fogadom, hogy ő, mint main character nem jön rá, hogy az a qrva víz az oka mindennek, nekünk, nézőknek már az első pillanatban tök átlátszó volt a víz… szerepe. Viszont így, hogy mi tudtuk, mitől döglik a légy, meg a szanatóriumi lakó, egyre idegesítőbb volt nézni, hogy Lockhart dönti magába a jeges folyadékot: biztosan némi butító hatása is volt és ennek is betudható volt, hogy a faluban sem a menekülésre gondol elsőre – ellentétben ugye velünk. Ja, mert még nem volt vége a filmnek, meg még a beöntés is hátra volt. Nem, simán keres egy állatorvost, a társa, a bociszemű és nézésű Mia Goth pedig táncolni kezd (ja, egy olyan zenegépbe dob pénzt a világ legtermészetesebb módján, amit korábbi körülményei miatt nem is nagyon ismerhetett – de ez csak feltételezés) egy nyilvánvalóan ellenséges környezetben. Anyám… azok az arcok… abban a hegyi faluban….    Hannah karaktere egyébként nem volt rossz, a lány is jól játszotta a ma született bárány szerepét, de itt meg az a kérdés vetődött föl, hogy a múltját megismerve hogy lehetett ennyire naiv???


Az egészség ellenszere lehetett volna egy egészen kiváló mozi. Első körben mondjuk nem kellett volna 2 és fél órásnak lennie, aztán nem ártott volna valami átgondolt, épkézláb sztori is az ötletelés mellé. Ez így nagyon átlátszó, hogy az alkotók láttak néhány hasonló mozit és annak alkotóelemeit újra összerakták (néha bántóan másolva)  – szerencséjükre volt egy vizuális látomásuk az egészről, hogy nézzen ki a film. Külön hatalmas simogatás a buksikra azért a fogorvosos jelenetért, azt, így, simán be lehetett volna tenni bármelyik horrorba... azt viszont mindenki gyorsan felejtse el, hogy ez egy horrorfilm. Ha nagyon jóindulatú akarok lenni, akkor értékelem azt a néhány gondolatot, amit az emberi egészségről, túlhajszoltságról, értékekről elrejtettek a filmben – kár, hogy az idióta gőzben bóklászás, meg a piócák/siklók jelentősen csökkentették az élményt. De még ez is nagyjából rendben lehetett volna, ha nem szedik elő ezt a vérvonalas bárós eszement baromságot... azon nálam végleg elcsúszott minden. Nem hogy meglepetést, fordulatot okozott volna, hanem majdnem sírógörcsöt váltott ki belőlem: egy szenzációs vízió foszlott köddé. Ugyanakkor a képi világa és hangulata miatt nem adhatok neki kevesebbet, mint





60%




.

R2-D2 írta:

Az egészség ellenszere

Most komolyan: milyen értékelést lehet adni egy olyan filmre, aminek gyakorlatilag minden képkockája egy vizuális orgia, aminek olyan képi világa van, hogy még a gyakorlott mozinéző is maga alá vizel gyönyörében – de a története, forgatókönyve szinte értékelhetetlenül ótvar? Amiben nemcsak a szereplőnek nincs fogalma arról, mi történik vele, de a nézőnek sincs sokkal több információja, pedig látja az egész nagyobb képet? Amiben akkora idiótaságok vannak gyönyörűen becsomagolva, hogy az embernek még a fejét fogni sincs a végén ereje???  

Az egészség ellenszere lehetett volna egy egészen kiváló mozi. Első körben mondjuk nem kellett volna 2 és fél órásnak lennie, aztán nem ártott volna valami átgondolt, épkézláb sztori is az ötletelés mellé. Ez így nagyon átlátszó, hogy az alkotók láttak néhány hasonló mozit és annak alkotóelemeit újra összerakták (néha bántóan másolva)  – szerencséjükre volt egy vizuális látomásuk az egészről, hogy nézzen ki a film. Külön hatalmas simogatás a buksikra azért a fogorvosos jelenetért, azt, így, simán be lehetett volna tenni bármelyik horrorba... azt viszont mindenki gyorsan felejtse el, hogy ez egy horrorfilm.

60%

Kicsit más arányokkal, de ugyanezekkel a sarokpontokkal írtam volna le én is a véleményem.

Amin nálam megbukott a film, az a hossza, mert amikor megnézve az órámat a film közben (ami már rossz jel) némi ideggel vettem tudomásul, hogy még egy órán keresztül fogják még rágni azt, aminek minden fontos elemét elárulták már a nyomozós nyanyán meg a falusi legendákon keresztül, hát, kedvem lett volna otthagyni az egészet. Mi agyalnivaló van még azon, amikor a szanatórium tűzvészének okairól beszélnek az egyik jelenetben, a másikban meg -öt perccel később- az egyik szereplő elmondja magáról, hogy az anyját egy tűzvészben vesztette el, az ég szerelmére?! A maradékot meg hozzárakja a "szennyvízből" ivó tehén... Azon kívül persze, hogy a rendező legalább annyira foglya volt a saját megszállottságának, mint a báró. A háromból két WC-tartályos jelenetet, a faluba leruccanást meg vagy 10 percnyi zsibbasztó toronynézegetést fájdalommentesen ki tudnék vágni a filmből, és akkor még mindig lenne vagy 20 perc, aminek a hiányában a film pontosan ezt nyújtaná, csak nem lenne ilyen elcseszettül lassú, mint egy sznob séta egy galériában.

Mert a sztori nekem nem fájt. Az angolnákkal együtt sem, sőt. A látomásokat "megmagyarázták" a vízben levő "ebihalakkal" és a vízzel magával, a 200 év eseményeiből egy látványos, kellemesen bizarr dark fantasyt kanyarítottak, a pszichiátriai vonal, a kényszergyógykezelés hatalma meg nekem mindig is borzongató lesz, bármelyik filmben. Jól beleszőtték ebbe az esszenciát, és azon keresztül azt is, hogy a srác miért nem lett ugyanolyan zombi, mint a többi. És igen, jó volt a háttérfilozófia az önkéntességről, pontosabban arról, hogy a jólétbe belefásult generációk hogyan nyafognak a jólétükbe belefásultság miatt, és akarnak "kigyógyulni" belőle.

Ehhez a filmhez nem "kapaszkodó" kell, hanem egy jó szabászolló.

Dettó 6/10. Ha Gore Verbinski megelégedett volna mondjuk 100 perccel, akkor akár 8,5/10 is lehetett volna.
.

Niwrok írta:

Az egészség ellenszere


Kicsit más arányokkal, de ugyanezekkel a sarokpontokkal írtam volna le én is a véleményem.

Mert a sztori nekem nem fájt. Az angolnákkal együtt sem, sőt. A látomásokat "megmagyarázták" a vízben levő "ebihalakkal" és a vízzel magával, a 200 év eseményeiből egy látványos, kellemesen bizarr dark fantasyt kanyarítottak, a pszichiátriai vonal, a kényszergyógykezelés hatalma meg nekem mindig is borzongató lesz, bármelyik filmben. Jól beleszőtték ebbe az esszenciát, és azon keresztül azt is, hogy a srác miért nem lett ugyanolyan zombi, mint a többi. És igen, jó volt a háttérfilozófia az önkéntességről, pontosabban arról, hogy a jólétbe belefásult generációk hogyan nyafognak a jólétükbe belefásultság miatt, és akarnak "kigyógyulni" belőle.

Ehhez a filmhez nem "kapaszkodó" kell, hanem egy jó szabászolló.

Dettó 6/10. Ha Gore Verbinski megelégedett volna mondjuk 100 perccel, akkor akár 8,5/10 is lehetett volna.

Akkor jó, megint megnyugodhatok, hogy nem csak én láttam így...


A sztrori önmagában még nekem sem fájt volna, ahogy írtam, el is lettem volna vele,

ha...:

R2-D2 írta:

Az egészség ellenszere

A sztrori önmagában még nekem sem fájt volna, ahogy írtam, el is lettem volna vele,

ha...:

Most én mondom, hogy ennyire mélyen nem analizáltam ki a filmet   , és így a felsorolásból van olyan, ami nem is tűnt fel (a "bóklászás" a Kolóniában például sokkal gázabb volt, ahogy azt is el tudom hinni, hogy évszázadok óta rohadó csavarokkal "rögzített" WC-kagylót fel lehet így szedni), de...

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Az egészség ellenszere


Most én mondom, hogy ennyire mélyen nem analizáltam ki a filmet   , és így a felsorolásból van olyan, ami nem is tűnt fel (a "bóklászás" a Kolóniában például sokkal gázabb volt, ahogy azt is el tudom hinni, hogy évszázadok óta rohadó csavarokkal "rögzített" WC-kagylót fel lehet így szedni), de...

Spoiler:

Oké,

de:

R2-D2 írta:

Az egészség ellenszere

Oké,

de:

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Az egészség ellenszere

Spoiler:

Ja, értem...

Tehát, :

.

R2-D2 írta:

Az egészség ellenszere

Ja, értem...

Tehát, :

.

 

Gúnyolódhatsz, de a bemutatott szabályok szerint -bármennyire mesebeliek is azok- tényleg így logikus...

Spoiler:

.

.





Oroszlán





1986-ban egy Saroo Brierley nevű, mindösszesen 5 éves indiai kisfiú elalszik egy vonaton, ami vonat aztán szülőfalujától 1600 km-re, a már akkor is világváros Kalkuttába repíti. A kölök hetekre egyedül marad a nagyvárosban, csak szerencséjének köszönheti, hogy némi viszontagság után adoptálja egy ausztrál család. 25 évvel később aztán a fiú megszállottan kezdi kutatni a múltját (miért pont akkor, az rejtély), aminek következménye, hogy rálel az elfeledett kis falura, ahonnan indult… a kérdés, ha hazamegy, mit fog otthon találni???

Mindezt csak azért írtam, mert az Oroszlán megtörtént eseményeket dolgoz fel – és nem is rosszul. Ahogy böngésztem a History vs Hollywood vonatkozó anyagát, azt kell mondjam, a feldolgozás meglehetősen korrektül sikerült, az egyértelműen két részre bontható film mindkét fele tartogat nagyon kellemes meglepetéseket de unalmasabb perceket is. Ennek talán tényleg helye van az Oscar mezőnyében (bár, meglehetősen érdekes, hogy a film fele hindi nyelvű), viszont minden igyekezetem ellenére ettől a filmtől sem fostam le a bokámat… ez tipikusan az olyan jó filmek közé fog tartozni, amit valószínűleg soha a büdös életben nem fogok újranézni.

Egy roma kinézetű kiskölök áll (most kivételesen hátsó szándék nélkül, de erről később) egy sziklás kanyonban, virág(?) pillangó (?) eső közepette. Ő Saroo 5 évesen (Sunny Pawar), akinek a szemén keresztül belefolyunk 1986 Indiájába. A kis srác rajongásig szereti bátyját, Guddut (Abhishek Bharate), együtt lopnak szenet a robogó vonatról – kettejük kapcsolata már-már mesébe illően bennsőséges… ámde egyetlen percre sem hiteltelenül és/vagy giccsesen. Szóval, Saroo szinte lóg a bátyján, mindenhova követni akarja, a kérdéses balszerencsés éjszaka is a kis kölök erőszakosságának – no meg Guddu gyengeségének – köszönhető. Persze, lehet azért hibáztatni az idősebb testvért, hogy miért is vitte akkor magával a gyereket dolgozni, de szerintem egyáltalán nem fura ez: mennyi, de mennyi ökörséget csinálnak testvérpárok, amikből nem lesz baj. Elmennek hát dolgozni a városba, Saroo viszont túl álmos a munkához, így tesója az állomáson hagyja – súlyos drámát okozva ezzel (több fronton is, de ez legyen meglepetés): kölök ijedtében felszáll egy vonatra, ami örökre elszakítja a családjától. Egész ígéretes felütés, a vidéki India kifejezetten tetszett – bár látványában, hangulatában korántsem volt annyira sokkoló, mint mondjuk anno, az akkor először látott Gettómilliomos bungallóerdeje. S azt hiszem itt illik megemlíteni, hogy ez a kis gyerekszínész mennyire természetesen játszott, viselkedett és mozgott a kamera előtt: én nem tudom, hogy magyarázták el neki, hogy mit csináljon, de zseniális volt. Megkockáztatom, az egész film legjobb színészi játéka, ami azért elég nagy dicséret, tekintve kik játszanak még a filmben… remélem, ezzel a kalkuttai rohanással megcsinálta a szerencséjét is.

És akkor Kalkutta. Olvastam, hogy a valós három hetet a film kedvéért két hónapra duzzasztották – és ez annak ellenére is sok, hogy tulajdonképp tényleg nem időzünk túl sokat túl sok helyen. Értem az Oroszlán célját, hogy a nagy reflektorral néha rávilágít India problémáira, az utcagyerekekre, az éhezésre, a szexuális kihasználtságra, a közönyre – de sajnos nem teszi ezt olyan ütősen, ahogy tehetné, ahogy tennie kellene. Oké, szerepet játszik ebben az is, hogy nem ez az első hasonló közegű, hátterű film, amit látok, de akkor is úgy éreztem nézés közben, hogy hiányzik a moziból az erő. Nem üt, csak pöcköl… sokkal kevésbé hatásvadász és ingerszegény a film kalkuttai szakasza, mint amúgy lehetne. Hisz az aluljárós rész, aztán a szobában fönn, aztán a gyerekotthon: mindegyiknél úgy éreztem, megáll egy bizonyos ponton, sejtet ugyan dolgokat, de nem megy tovább… márpedig egy olyan nézőnek, aki nem először lát innen származó mozit, annak ez kissé fura lehet. Aztán… aztán az is lehet, hogy szándékosan nem súlyozták a sztorit Saroo szenvedéseire, szándékosan fontosabb az út végeredménye (ott lesz könnycsepp), úgyhogy csak az én drámaigényem csorbult. Mindenesetre a film felénél feltűnik a jövő, némi unalmasabb kalkuttai rohangászás meg egy felületes gyerekotthon után jön Ausztrália és Nicole Kiddmann.

25 évvel később Sayidot látjuk a Lostból… ja, bocsánat, nem. A 30 éves Saroot látjuk, annak a Dev Patelnek az alakításában, aki anno a Gettómilliomosban ült a székben – és icipicit felhúztam a szemöldökömet. Kérem szépen, nem elvitatva a srác képességeit, származását, semmit, de ez nekem így nem volt kerek. Nem véletlenül írtam pár bekezdéssel korábban hogy a kis gyerek roma kinézetű volt, ő, a sötét bőrével a tipikus indiai sztereotípia számomra – a felnőtt Saroo viszont sokkal inkább arabos arcvonásokkal rendelkezik (pont, mint Sayid). Érdemes megnézni egyébként a film végén az igazi Saroot, mennyire is más, mennyire is sötét bőrű maradt 25 év után is… természetesen ez nem csorbíthatja a film drámai élét, de nekem végig nem ment ki a kis fejemből, hogy a két srác nem ugyanaz… nem lehet ugyanaz. Szóval a Sayidforma Saroo felnőtt, az ausztrál pótszülők jómódjában élve egyetemre jár, tökéletesen beilleszkedett – és egyszer csak elkezdi keresni a múltját. Nem igazán van elmondva, miért csak itt és most, mindenesetre Saroo kap egy „lökést”, ami a múltja felé fordítja, ami hatására a Google Earth-öt bújva keresi, kutatja, honnan is származik. Emlékei előtörnek, a már ismert képekből próbálja összerakni, honnan is került Kalkuttába, mielőtt elszakadt otthonról. Azt hiszem, nem árulok el titkot, hogy megtalálja azt a kis falut, ahova aztán haza is indul, hogy megkeresse anyját és testvéreit (érdekes, ha jól emlékszem, a másik fiútestvérről, ha jól emlékszem, nincs szó a filmben) – azt viszont nem árulom el, mit talál otthon. Nagyon jók azok a képmontázsok, amikben keverednek a múlt és a jelen képei – külön jó, mennyire is tudják érzékeltetni India „nemfejlődését”, minden ugyanolyan, mint volt – nagyon tetszett, ahogy végigjárja az utat, amit gyerekkorában nap mint nap megtett. A mozi csúcspontja felé közeledve érzékelhetően növekszik a feszültség a képernyőn, a remek zenére levezényelt finálé pedig végre valahára képes könnyeket is kicsalni az emberből. Érezhetően ezekre a képsorokra van kihegyezve az egész történet (tulajdonképp logikus), minden szál itt fut össze… sőt, talán még kicsit később, már majdnem a végefőcímben. Tökéletes finálé, kellően érzelemgazdag, bizonyos szempontból drámai (Guddu sztorija mindenképp az), talán csak a táncfilmek vonulós jeleneteihez hasonló falugyűlés nem tetszett benne… de ez elhanyagolható. Nem írom le, de érdemes elgondolkodni, mi is történt azon az este, mikor Saroo eltűnt és ezt ki, hogyan élné meg, ha ez vele történne. Ja, és az utolsó percekben egy elegáns mondattal megmagyarázzák, miért is Oroszlán a film címe – őszintén szólva nem is ártott.

Még valami van, amiről a film gondolatiságával kapcsolatban szót kell ejtsek. Ez pedig az, amit Sue, Saroo új anyja (Nicole Kidmann) mondott az adoptálással kapcsolatban… az nagyon is elgondolkodtató. És becsülendő. Nekem, gyakorló szülőként eszembe nem jutott volna ez a hozzáállás, de ha jól belegondolok, van benn valami: mennyi, de mennyi hasonló sorsú gyereket meg lehetne menteni a világon. Kétségkívül vizsgálni kellene a befogadó szülőket, de szerintem azoknál a helyzeteknél, ahonnan a gyerekeket kiemelik, szinte bármi jobb lehet – a legjobb példa erre pedig Saroo Brierley története. Kár, hogy ez a film megint nem fogja megváltani a világot, kár, hogy azon a párezer emberen kívül, aki megnézi, a többiek még csak el sem tudnak majd gondolkodni azon, hogy lehetne tenni is valamit az ügy érdekében. Csodás kis tanmese az Oroszlán, tényleg egy hihetetlen történet, de ha a Gettómilliomosnak nem volt átütő hatása a nagyvilágra, akkor ennek sem lesz.

Nem is igazán akarok annyira negatívumokat kiemelni a filmből. A már említett erő hiánya, a fura színészválasztás csak kicsit csorbítja a film érdemeit: a mérleg másik serpenyőjében viszont ott van a ’86-os és a 2011-es India látványa, hangulat, problémái. Ott van egy fiú hiteles, hihető és megindító története, akinek szüksége volt a vér szerinti családot megkeresnie, annak ellenére, hogy Ausztráliában van már egy neki (az a telefonhívás haza, az megint érzelmi telitalálat). Ott van a gondolat az örökbefogadás fontosságáról, a mentsünk meg minél több gyereket üzenete – no meg az örök kérdés: jó-e az adoptált gyereknek, ha megkeresi igazi szüleit? Érdemes-e titkolni a múltat vagy fel kell tárni – nos, a film végén megtudjátok.

Ugyanakkor én Oscart ennek sem adnék. Az eddig látott 5 jelölt közül még mindig toronymagasan az A fegyvertelen katona nyerő nálam.  





80%




.

R2-D2 írta:

Oroszlán

Nem is igazán akarok annyira negatívumokat kiemelni a filmből. A már említett erő hiánya, a fura színészválasztás csak kicsit csorbítja a film érdemeit: a mérleg másik serpenyőjében viszont ott van a ’86-os és a 2011-es India látványa, hangulat, problémái. Ott van egy fiú hiteles, hihető és megindító története, akinek szüksége volt a vér szerinti családot megkeresnie, annak ellenére, hogy Ausztráliában van már egy neki (az a telefonhívás haza, az megint érzelmi telitalálat). Ott van a gondolat az örökbefogadás fontosságáról, a mentsünk meg minél több gyereket üzenete – no meg az örök kérdés: jó-e az adoptált gyereknek, ha megkeresi igazi szüleit? Érdemes-e titkolni a múltat vagy fel kell tárni – nos, a film végén megtudjátok.

80%

Bár alapvetően nem írtál rosszat a filmről, egy kicsit mégis elvetted tőle a kedvem. Legalábbis ami a kíváncsiságot illeti, mert nem nagyon érzem, hogy akár csak ennyi leírás után is lenne még felfedezni való az Oroszlánban, azon kívül, hogy egy szép, jól végződő történet tervezőasztalon túldramatizálva.
Talán csak az, amit az örökbefogadásról írtál...

.

Niwrok írta:

Oroszlán

Bár alapvetően nem írtál rosszat a filmről, egy kicsit mégis elvetted tőle a kedvem. Legalábbis ami a kíváncsiságot illeti, mert nem nagyon érzem, hogy akár csak ennyi leírás után is lenne még felfedezni való az Oroszlánban, azon kívül, hogy egy szép, jól végződő történet tervezőasztalon túldramatizálva.
Talán csak az, amit az örökbefogadásról írtál...

.

Azért sok fontosat nem írtam le, van még benn újdonság ... de valóban, a lényeget tudod.

Olyan Omaros... jó, egyszer jó, de nem egy újranézős fajta.

.





Jackie





Van néhány téma, ami minket, a Filmfórum kis szerzőgárdáját különösen foglakoztatja, ezek közül azt hiszem az egyik mindenképp az 1963-as események, azok következményei, alternatív elgondolásai. Kennedy megölése engem már valahogy gyerekkorom óta érdekelt, Oliver Stone filmje nagyon mélyen belém is égett, a Félelmetes nap pedig hab volt a tortán: olyan szempontokból közelítette meg az eseményeket, amire abszolút vevő voltam. A sorozat, a 11.22.63 lehetett volna egy rohadt jó és ütős alkotás a témában, de egyéb okok miatt nem lett az – viszont egyik, korábban felsorolt film sem foglalkozott eddig egy teljesen kézenfekvő dologgal, témával, személlyel: Kennedy feleségével, Jackievel. A nővel, akit beterített a szétlőtt fejű elnök vére és agya, aki vissza akarta tenni a hiányzó koponyadarabot férje fejére, aki a későbbi felvételek szerint mérhetetlen erőről tett tanúbizonyságot.  A nővel, akit akkora sokk érhetett, amit mi elképzelni sem tudunk – mert ugye nem csak önmagában egy férj, apa elvesztéséről van szó, hanem egy élet, egy pozíció, egy álom elvesztéséről. A Fehér Ház elvesztéséről…

Az elején annyit szeretnék megjegyezni, hogy ha lehet, ne olvasgassatok arról, az utóbbi időkben mik is derültek ki erről a házasságról, JFK-ről, de legfőképp Jackieről. Azt hiszem, jobb az élmény úgy, ha elfogadjuk a rendező, Pablo Larrain vízióját, aki egy megtört, mély sokkban és gyászban lévő nő egy hetét mutatja be (no meg Noah Oppenheim forgatókönyvét, aki nélkül ez a mozi nem is létezne) és nem gondolkodunk azon, hogy utána mit csinált a nő. Majd meglátjuk, de szerintem az Akadémia is ilyen színben akarja inkább látni Amerikai egyik kedvenc first ladyét: Natalie Portmann maxi megérdemli a jelölést (sőt, a díjat is) - én nem csodálkoznék, ha ezért az átlényegülésért szobrocskát kapna. Mert a film kulcsa az az átváltozás, amit Natalie Portmann művelt Jackie Kennedyként, amikor esetleg a történetmesélés épp döccen egyet, amíg várunk magára Dallasra, addig leesett állal nézhetjük a fiatal elnök asszony gyászát a képernyőn. És ehhez két apróságot fűznék hozzá, ha már szóba került. Igen, a Jackie nem egy lehengerlő élmény, nem egy gyorsvonat, szerkezete eleve nem is teszi ezt lehetővé, valamint az eredeti, igazi Jackie valami rettentően irritálóan volt képes beszélni, amit Portmann tökéletesen átvett – de mégis, a mozi valahogy folyamatában képes lekötni.

Egy héttel a támadás után, 1963. november 29-én a Hyannnisortban Theodore H. White készített egy interjút az elnök feleségével a Life magazinnak. A Jackie pedig fiktív formában – értsd: nem konkrétan – tulajdonképp ezt az interjút jeleníti meg, ez az interjú ad keretet az egész filmnek, ebben az interjúban, a nő visszaemlékezéseiben elevenedik fel a múlt – annak minden fájdalmával és zavarodottságával egyetemben. Először talán kicsit fura is volt a nem lineáris visszaemlékezés, fura volt, hogy a flashbackek össze-vissza ugrálnak az időben, de aztán szép lassan értelmet nyert minden. Pontosabban rájöttem, hogy az egész szerkezet nem más, mint az írói kifejezés azon formája, amiben érzékeltetik a nő által átélt traumát, amiben szerintem egyetlen ember sem lenne képes értelmesen, épeszűen és hideg fejjel elmesélni, mi is történt vele, miután az elnök agya az arcára loccsant. Szóval, Jackie Kennedy, az ifjú özvegy fogadja az újságírót (Billy Crudup), aki maximális tisztelettel viseltetik a nő iránt, annak ellenére, hogy először semmi oka rá… de aztán a film végére számomra a faszi nem csak egy újságíró lett, hanem kvázi egy pszichiáter is, akire akkor bizony Jackienek nagy szüksége volt. A beszélgetés elindul, s egy iszonyat zavart, láthatóan teljesen sokk alatt álló nő elkezd mesélni párhuzamosan életéről first ladyként, illetve a tragikus napról és annak következményeiről.

Jómagam semmit nem tudtam Jackie Kennedyről, úgyhogy amikor először megláttam és meghallottam Portmannt, majdnem kínosan éreztem magam. Nem tudtam hova tenni ezt a borzalmasan affektáló hanghordozást, olyan volt, mint mikor valaki új fogsort kap és azzal tanul újra beszélni. Aztán, mikor megláttam az eredeti felvételeket a Fehér Ház bemutatásáról, szinte leesett az állam: Natalie Portmann maga volt Jackie Kennedy! Olvastam valahol, hogy nem hasonlít rá… hát basszus, nem, a lószart nem! Vannak olyan jelenetek, amiben ha csak felületesen nézed a képet, simán össze lehet keverni az igazit a másolattal, volt olyan, mikor az arcon lévő anyajegy adott támpontot, kit látok. Miután pedig a film rengeteg(!) archív felvétellel operál, szinte folyamatosan váltunk a korai híradóbejátszásokra, teljesen összefolyik a két Jackie karaktere – márpedig azt hiszem, ennél nagyobb érdem nem is igazán kell a filmnek. Láttam már néhány egészen zseniális szerepbe bújást (pl. Anthony Hopkins Hitchockként, vagy Timothy Spall Churchillként), jó néhányról meg tudok, de amit itt Amidala csinált, az levett a lábamról. És amellett, hogy teljesen úgy nézett ki, úgy beszélt, úgy mozgott, mint anno az eredeti Kennedy, sikerült neki a képernyőre átültetni mindazt a gyászt, a döbbentet, sokkot, amit anno valóban érezhetett a nő – kár, hogy nem élhette meg, kíváncsi lennék a véleményére a filmről. Portmann miatt néha kifejezetten nyomasztó a film, a zene (vagy annak hiánya), a beállítások, az őt követő kamera, a véres arc, ruha, de legfőképp a CSÖND bámulatos hatást ér el. Igen, kérem szépen számomra ilyen a gyász okozta sokk: egy rohadt nagy üresség, a tompaság, a némaság, minden olyan távoli, az ember még sírni sem tud igazán… ezt élte én át többször is, ezt láttam a Jackieben.

Aztán én ugye nem vagyok first lady, nekem nem kellett férjem halála után órákkal a kamerák vizslató szemében állni, nem kellett az Air Force One fedélzetén, fényképek kereszttüzében jópofát vágni ahhoz, hogy a férjem még talán ki sem hűlt teteme felett megvan az új amerikai elnök Johnson (John Carroll Lynch) személyében – akihez amúgy majd kapcsolódik egy jó kis jó kis rezdülés később. Nem kellett a pici gyereknek megmagyarázni, miért is nincs többet apjuk, s hova is megyünk ünneplőben, mikor nincs is senkinek szülinapja. Nem kellett… semmi ilyesmit nem kellett csinálnom. A Jackie nagyon korrektül és hitelesen megy végig a történelmi eseményeken, a korábban már említett zavarodottságot bekalkulálva szinte minden részletre fény derül a merénylet utánról. A merényletről természetesen semmi, de ennek a filmnek pont a tanácstalanság és a megdöbbenés érzékeltetése volt a célja, nem pedig egy újabb magyarázat gyártása – de tudjátok mit? Mire a lövésekig eljutunk (elég későn), akkor már totál mindegy, ki is a merénylő és miért tette, sokkal fontosabb, hogy ez a szerencsétlen nő mit is kezd a helyzettel.

Nagyon tetszett néhány képben magának a helyzet kegyetlenségének felvillantása, eleve már a gyors elnökválasztás – érdekes, a 24-ben is volt ilyen, de ott mégsem rázott meg, igaz, ott nem a gyászoló feleség szemszögéből láttuk – de az is, hogy már aznap/másnap foglalkozni kellett a hidegháborúval is. Így az egész esemény (mármint a halottal való foglalatoskodás) tulajdonképp Jackie és JFK testvére,  Bobby Kennedy (Peter Sarsgaard) nyakába szakad, valahol nem is csodálom, hogy ha igazak a hírek, akkor az történt köztük, ami történt. Külön tetszett Jackie szkepticizmusa a hittel, egyházzal szemben, a beszélgetése a pappal (John Hurt) ateista lelkemnek szinte simogatás volt. Aztán tök jó volt elmerülni abban a teljesen autentikus környezetben, amiket az alkotók a képernyőre álmodtak, a frizurák, a ruhák, az egész 63-as világ… nagyon jó volt. Aztán – ahogy már volt is róla szó – zseniális volt a korabeli felvételek beillesztése a filmbe, ahogy az archív képsorok közepette vált a kamera a jelenre, majd megint vissza… rendezői és vágói bravúr. S végül ugye ott van maga az érzés, egy nő, egy anya, egy volt elnökasszony gyásza, vesztesége, a történelmi háttér és hitelesség, az új információk, amiket az ember ilyenkor megszerez – ha én, itt, európaiként ezt így át tudtam élni, gondolom, ez az amerikai népnek mekkora élmény lehetett. Mert annak ellenére, hogy JFK a történészek szerint az USA legjobb elnökei között a TOP 5-be sem fér be – a listavezető természetesen Lincoln (nem véletlen az ő kiemelt szerepe sem a moziban) –, a népnek valahol mégiscsak első számú kedvencei közé tartozik…

A Jackie mindezek mellett természetesen nem tökéletes mozi. Kétségkívül kell hozzá érzékenység – a gyászhoz és a Kennedy tragédiához egyaránt – valamint némi türelem, míg a történetevezetés kezdetben szanaszét futó szálai összeérnek Arlington temetőjében. Kár elvárni azt is, hogy magáról JFK-ről, Dallasról többet tudunk meg (én kicsit beleesetem ebbe a hibába), meg kissé nehéz elviselni az elején magának Jackie Kennedynek a stílusát – no de ha valaki végigüli, a fináléra totál el tud merülni a filmben. A séta környékére talán már azok a katartikus könnycseppek is előbújnak… mindez pedig Nat Portmann elévülhetetlen érdeme.




80%




.

R2-D2 írta:

Jackie

A Jackie nagyon korrektül és hitelesen megy végig a történelmi eseményeken, a korábban már említett zavarodottságot bekalkulálva szinte minden részletre fény derül a merénylet utánról. A merényletről természetesen semmi, de ennek a filmnek pont a tanácstalanság és a megdöbbenés érzékeltetése volt a célja, nem pedig egy újabb magyarázat gyártása – de tudjátok mit? Mire a lövésekig eljutunk (elég későn), akkor már totál mindegy, ki is a merénylő és miért tette, sokkal fontosabb, hogy ez a szerencsétlen nő mit is kezd a helyzettel.

A Jackie mindezek mellett természetesen nem tökéletes mozi. Kétségkívül kell hozzá érzékenység – a gyászhoz és a Kennedy tragédiához egyaránt – valamint némi türelem, míg a történetevezetés kezdetben szanaszét futó szálai összeérnek Arlington temetőjében. Kár elvárni azt is, hogy magáról JFK-ről, Dallasról többet tudunk meg (én kicsit beleesetem ebbe a hibába), meg kissé nehéz elviselni az elején magának Jackie Kennedynek a stílusát – no de ha valaki végigüli, a fináléra totál el tud merülni a filmben. A séta környékére talán már azok a katartikus könnycseppek is előbújnak… mindez pedig Nat Portmann elévülhetetlen érdeme.

80%

Nekem a Parklandból is eleve azok a jelenetek maradtak meg a legjobban, amiben Jackie-t mutatták; valahogy az ő nézőpontja volt, az ő gyásza és a merénylet utáni helyzete volt a legérdekesebb, arról tudtam a legkevesebbet.

Ezért ugyan nem siettem megnézni a Jackie-t, de mindenképpen sorra került volna. Most már legalább lesz egy kis vezérfonalam is hozzá .



.