R2-D2 írásai 3.0

.




Escobar




Avagy Lovig Pablo… Értem, hogy a magyar címben a kolumbiai drogbáró neve önmagában sokkal vonzóbb és eladhatóbb, de az a helyzet, hogy az eredeti cím a film egészét tekintve sokkal kifejezőbb. A magyarosított Escobar feltételezi ugyanis, hogy valamiféle komplex, vagy részlegesen komplex életrajzi mozit kapunk az 1989-es év hetedik leggazdagabb emberéről, ami a valóságban egyáltalán nem így van: a mozi koncepciója sokkal inkább épít a Loving Pablo címre, amiben is a drogbáró szeretője, a kolumbiai újságírónő, Virginia Vallejo szemszögéből látja az eseményeket. Sőt, ha jól tudom, a mozit erősen inspirálta a hölgy által, 2007-ben nyilvánosságra hozott  „Amando a Pablo, odiando a Escobar” (Pablót szeretni, Escobart gyűlölni) című mű is, ami megint csak alapjaiban határoz meg a filmmel kapcsolatos nézőpontokat és értékelési lehetőségeket. Az Escobar így sajnos nem az, amire én – és még sokan – várhattak, életrajzi film helyett egy hisztis picsa narrációjában elmondott történet, ami ugyan a legfontosabb eseményeket érinti a faszival kapcsolatban, de a szűk nézőpont miatt átlag néző vajmi keveset érthet az egészből. Egészen pontosan: az, hogy Virginia a mesélő, az, mintha csak annyit tudnánk a dolgokról, amit esetleg ő is tudott – itt enyhe homlokráncolás –, pont az egész film élvezhetőségét rontja… ráadásul néhány pontban eleve csalni is kellett a dramaturgia szempontjából.

A másik, talán a legeslegfontosabb élmény, érzés az egész Escobarral kapcsolatban, az az, hogy van a Narcos sorozat. Ugye, ezzel kapcsolatban kétfajta ember létezik a világon: aki látta már a Narcost és aki nem… nos, az Escobar a nélkül sem egy túl acélos film, hogy valaki még nem ásta bele magát nevezett sorozat első és második évadába, de ha meg valaki úgy ül le elé, hogy tudja, mi fog történni a kis pocakos bajuszossal, szinte garantált a rossz szájíz. És így jártam én is: az egy dolog, hogy önkéntelenül hasonlítgattam a két színészi játékot (és nem Javier Bardem nyert), de nekem ez a két órás mozifilm nem más, mint a Narcos összevágott, zanzásított változata. Itt semmi nincs kidolgozva, megalapozva, megmagyarázva, itt csak úgy vannak a dolgok, itt nincs súlya pl. a Katedrális puszta létének sem, de Pablo személyisége, a kezdeti kultusza, szerethetősége, majd bukása nincs rendesen elmesélve, az egész összefogás ellene ebben a tálalásban hiteltelen és hihetetlen – minden csak lóg a levegőben. Mintha tényleg semmi más nem számított volna a film szempontjából, mint Escobar sörhasa (a csupasz seggel futás miért is???), meg Virginia hisztije. Vagyis Javier Bardem sörhasa és csupasz segge, valamint Penelope Cruz hisztije.

Tulajdonképp belecsöppenünk a dolgok közepébe: a film ott veszi fel nagyjából a fonalat, mikor Pablo Escobar már tekintélyes vagyonnal rendelkező bűnöző volt, egygyermekes családapa, a Medellín Kartell feje, a kolumbiai drogkereskedelem majdnem mindenható ura. Szomorú, de e film keretében semmit sem tudunk meg arról, hogy ő hogyan és miként jutott el ide, csupán azt látjuk, hogy működik a rendszer, amit ő irányít. Nincs múlt, nincs kötődési pont – ezáltal valahol az egész lénye, a történet(e) roppant érzéketlen és súlytalan: szó sincs arról, miért és hogyan tudja majd bűnözőként felfegyverezni Medellínt, hogy lehet az, hogy a teljesen nyilvánvalóan vérszomjas, bődületesen racionális és kegyetlen emberből egy szánalmas senki lesz a történet végén. Sőt, arról sincs szó, hogyan lesz belőle szánalmas senki, Virginia valószínűleg totál fogalmatlan volt a témában, narrációja és könyve a legfontosabb dolgokat is képes kihagyni a teljes egészből. Persze, aki nem ismeri, mit kellene látnia, annak talán nem is tűnhet föl, mi hiányzik, de még akkor is megállja a helyét a legtöbbet hangoztatott kritika a filmes oldalakon: a sztori roppant csapongó, felépítése, súlyozása, az egész szerkezete iszonyat gáz. Az amúgy nekem tök be is jött volna, ha csinálnak egy Narcossal szimbiózisban lévő kvázi spin-offot Virginiával kapcsolatban, az ő érzéseire, emlékeire alapozva, no de akkor azzal azt is fel kellett volna vállalni, hogy ez az ő története, nem Escobaré. De az alkotók képtelenek voltak elengedni a címadó karaktert, képtelenek voltak csupán egy csalódott nő nagyhatalmú partnereként tekinteni rá, neve, jelentősége miatt talán úgy gondolták, neki is jár a központi szerep – de a helyzet az, hogy központi szereplőhöz képest lófasz, amit megmutatnak róla, azzal pedig, hogy a nő és ő egyaránt főszereplő, mindkettő karakterből kiölték a lényeget.

De lehet, egyszerűen nem is volt több Virginia meséjében. Sok mindenről tudhatott, sok mindent láthatott, de a filmben bemutatott események (ahol ő nem volt jelen), az más forrásból kell, hogy származzon. Nem működik a kapcsolat sem Pablo és Virginia között, ami pedig szerintem arra vezethető vissza, hogy nem igazán működött a valóságban sem Bardem és Cruz között. Az a dugás az ablaknál nevetségesen megalázó, de az egész film alatt úgy is éreztem, hogy Cruz kezdeti ripacskodása, majd nyafogása, hisztije nem tudja ellensúlyozni azt a mindent elárasztó sugárzást, amit Bardem akart Escobarként nyújtani. A has, az egész jelleme szerintem teljesen túltolt, és itt jön be a mozifilm időkorlátja – nincs idő igazándiból árnyalni a szerepet… ha meg mondjuk ezzel azt fogták meg, hogy Virginia milyennek látta Pablot, akkor meg felvetődik a kérdés, mi a picsáért volt vele… ja, persze, hisz tudjuk. A pénzért. Hogy ezek a nők hova teszik az önérzetüket???  Mert nézzük is: amíg Pablo felesége tudta, mit vállal, végig ott állt a bűnöző férje mellett, a maga módján szerethette is őt, ellenben a többi nő… csak a luxust akarta élvezni. És mikor borul a bili, elfogy az apanázs, jön a veszély, csak picsogni tud – úgyhogy kedves Virgina, nem igazán tudtál meghatni ezzel a történeteddel, még úgy sem, hogy teljesen logikus módon nem is akartad maga annyira besározni. Buta liba vagy így is… s tudjátok mit? Az lenne az igazán érdekes, ha Escobar felesége, az azóta amúgy bíróság elé állított Victoria memoárjaiból készülne egy mozi, hogy ő hogyan látta urát, ő hogyan élte meg a kegyetlenkedéseket, gyilkosságokat: esetleg maga is hasonló mentalitású lélek volt, vagy csupán félt kilépni Pablo mellől?

Virginia négy éve egy szűk szelete a nagyhatalmú kartellvezér teljes életének, személyiségének. Képtelenség általa bármi új, érdekes és fontos információhoz jutni Escobarral kapcsolatban, a film számomra inkább a Narcos oldalvizén való evickélés kísérlete – s így egy teljesen felesleges és szükségtelen alkotás. Unalmas, nagyvonalú, sokszor túl szemérmes, súlytalanná vált események és szereplők kavalkádja. Jobb indulatú énem azt mondja, simán csak semleges, de a kisördög azt suttogja, hogy ez egy pocsék mozi. Az igazság valahol kettő között van… s hogy miért is tudtam végignézni (amit amúgy csak és kizárólag olyannak ajánlok, akinek nincs viszonyítási Narcospontja)? Nos, egyrészt ugye egyre kíváncsiabban vártam mindazokat a fontos eseményeket, amik Pablo életét végigkísérték, és elégedetten nyugtáztam, mikor megtörténnek (bár a repülő robbantása szerintem többet ért volna egy TV hírnél), másrészt meg… másrészt meg képesek voltak olyan apróságokat elrejteni a filmben, amiről nem tudtam és váratlan volt. Az autópályás szcéna beszarás, valamiér a Barry Seal is beugrott róla, a motoros-lovas jelenet is új volt. A „Ki vette neked ezt az autót?” beszólás, vagy Virginia kirúgása is üdvözítően újdonságként hatott… szóval volt még így is benn annyi potenciál, hogy a történet, karakter alapos ismerőjeként önmagában a kettős várakozás átsegített a két órán.

Aztán kb. ennyi. Két-három snittet leszámítva semmi új impulzus nem ért, Pablo Escobar számomra továbbra is Wagner Moura (ahogy egyébként Hitler Bruno Ganz), és a magam részéről Stephanie Sigman is jobb Virginia (még ha nem is vállalták be, hogy ott, az legyen a neve), mint Penelopé Cruz. S még valami a végére: bazzeg, emberek, ez Kolumbia, ahol spanyolul beszélnek… nem pedig akcentusos angollal… megint. Ráadásul úgy, hogy a két főszereplő anyanyelve ugye alapból spanyol. Komolyan, egyszer összeírom az ilyen elbaszott koncepciójú filmeket, amiket csak azért nem éri meg megnézni, mert hülyének nézik a nézőt – pontosabban az igazi eredetiséget beáldozzák a buta amerikai nézők igényszintjének oltárán… bár… szinkronnal meg úgysem számít majd itthon sem.




55%


.

R2-D2 írta:

Escobar

Avagy Lovig Pablo… Értem, hogy a magyar címben a kolumbiai drogbáró neve önmagában sokkal vonzóbb és eladhatóbb, de az a helyzet, hogy az eredeti cím a film egészét tekintve sokkal kifejezőbb. A magyarosított Escobar feltételezi ugyanis, hogy valamiféle komplex, vagy részlegesen komplex életrajzi mozit kapunk az 1989-es év hetedik leggazdagabb emberéről, ami a valóságban egyáltalán nem így van: a mozi koncepciója sokkal inkább épít a Loving Pablo címre, amiben is a drogbáró szeretője, a kolumbiai újságírónő, Virginia Vallejo szemszögéből látja az eseményeket. Sőt, ha jól tudom, a mozit erősen inspirálta a hölgy által, 2007-ben nyilvánosságra hozott  „Amando a Pablo, odiando a Escobar” (Pablót szeretni, Escobart gyűlölni) című mű is, ami megint csak alapjaiban határoz meg a filmmel kapcsolatos nézőpontokat és értékelési lehetőségeket. Az Escobar így sajnos nem az, amire én – és még sokan – várhattak, életrajzi film helyett egy hisztis picsa narrációjában elmondott történet, ami ugyan a legfontosabb eseményeket érinti a faszival kapcsolatban, de a szűk nézőpont miatt átlag néző vajmi keveset érthet az egészből. Egészen pontosan: az, hogy Virginia a mesélő, az, mintha csak annyit tudnánk a dolgokról, amit esetleg ő is tudott – itt enyhe homlokráncolás –, pont az egész film élvezhetőségét rontja… ráadásul néhány pontban eleve csalni is kellett a dramaturgia szempontjából.

55%

Az a helyzet, hogy a film eredetileg nem különösebben érdekelt, de legalább egy jó írásból megtudtam, hogy jól is van ez így   .

.

Niwrok írta:

Escobar

Az a helyzet, hogy a film eredetileg nem különösebben érdekelt, de legalább egy jó írásból megtudtam, hogy jól is van ez így   .

.

"...amit amúgy csak és kizárólag olyannak ajánlok, akinek nincs viszonyítási Narcospontja..."


... neked meg ugye van.

Sajnos tényleg nem tudom ajánlani, bosszantóan semmilyen film. Ennél még a múltkori Beépülve is job volt, pedig az se egy nagy eresztés.

.

R2-D2 írta:

Alien: Covenant

– olyannyira, hogy ez a hétvégi kaland, a Covenant, így, a Prometheus árnyékában, első felindulásomban… hogyismondjam … gyenge lett. Meg sem közelíti elődjét/előzményét, annak bámulatos ötleteiből, gondolatiságából itt semmi nincs – ez megint csak egy biztonsági játék lett az elveszettnek hitt rajongótábor visszahódítására. Több trancsír, vér, alienek – és kevesebb humán eredettörténet. Hatásában, koncepciójában leginkább az EP VII-hez tudom hasonlítani: ez a Covenant nagyjából a ’79-es Alien újragondolása, egy rém gyengén felmelegített valami, amiben attól kellene magunk alá vizelni, hogy megint kinyílik a tojás és megint az adott áldozat arcára tapad a facehugger…

És leszállnak. Onnantól új film kezdődik, onnantól azt gondoltam, nem lesz rossz az egész: végre találkozhatunk megint a Teremtőkkel – számomra ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a Covenant legénysége megtalálta a Teremtők bolygóját. A bolygót, ahova David és Shaw indult, ahol elvileg választ kaphattunk volna az emberiség és az alienek eredetére.

Ezáltal viszont az egész Covenant tényleg az androidokra épül: Davidre és Walterre (miért is nem lehetett követni az ABCD sormintát, kedves Ridley Scott?). Több helyen olvastam, hogy Fassbender két alakja viszi a hátán az egész mozit – ami igaz is… a baj csak az, hogy szerintem irtó nagy baromság az, amit David karaktere köré írtak. Most nem árulhatom el a lényeget, de nekem tök nem tetszett az egész, amit, ahogy és amiért ő létrehozott…

Mert lehet, hogy friss, ropogós ez a fellázadt AI téma – de nekem qrvára nem jött be. Ha jól belegondolok – akárcsak mondjuk a már emlegetett EP VII-nél – megint elsősorban a történettel és a kényszeredett megfeleléssel van bajom: mint alienes sci-fi, látványában, képi világában nem rossz, de ezt a kitérőt én, most totál feleslegesnek, néha unalmasnak, néha bárgyúnak és a végén bántóan butának éreztem. A nagy magyarázatok helyett logikai bukfenceket és még több kérdést kapunk és közben olyan az egész, mint mikor lelepleződik a Mátrix egyik trükkje: a kanál nem létezik.

70%

Icipicit, egy 5%-nyit talán jobban tetszett, mint elsőre... mert már nem akadtam ki annyira a baromságain. De továbbra is egy semleges mozinak tartom, ami stílusában hangulatában talán jobban beleillik az Alien franchise-ba, de én mégiscsak a Prometheus folytatását vártam volna.

A hülyeségek most is hülyeségek, a karakterek most is nullák, most már az sem számít, melyik lény, mikor épp mekkora - mindig pont akkora és olyan veszélyes, amit a dramaturgia megkíván. A tojásokra a film közben továbbra sincs válasz, az egész labor, annak eredményei nálam erősen felvetik a tyúk vagy tojás kérdését. Pedig most direkt figyeltem, mit mond David és mi látszik a falon/háttérben.

Mindezek mellett meg lehet nézni, akár többször is, de számomra a 6 film közül ez a leggyengébb, a mozi legjobb jelenete meg az U-hajó dokkolása volt.

Ami miatt viszont most billentyűt ragadok, az a BD extrái. Az van ugyanis, hogy Ridley Scott nem hazudtolta meg önmagát, ezúttal is külön kisfilmeket forgatott a Covenant köré - s néhány ezek közül képes minimális mértékben betömni is lyukakat. A Walter reklám piszok jó, de jó volt James Franco szerepeltetése is, kapitányként. A Prometheus után ismét csak van kb fél órányi anyag, ami olyan, mintha még a fillm lenne - én tök bírom az ilyen aprólékosságot.

Az 55 perces werkfilm viszont picit meglepett: alapja ugyanaz, mint mindig, az alkotók menyire dicsérik és szeretik egymást, viszont úgy tűnt, mintha Ridley Scott tudta volna, mit csinál. Legalábbis nagyon próbálta elmagyarázni, mi miért és hogyan lett így, mintha az egész Covenant története egy jól átgondolt koncepció része lenne. Ez persze majd csak a folytatásban fog kiderülni, jelenleg én nem így érzem, jelenleg egy "mentsük a menthetőt" stílusú fan mozinak látom, tele megmagyarázatlan kérdésekkel és baromságokkal. De ha ő mondja... még az is lehet, lesz belőle valami. Tényleg.



75%


.

.






Menedék




Tudjátok, ki írta a 2007-es év egyik legjobb filmjét, az Árvaházat? És a 2012-es év legjobbját, az A lehetetlent? Nem, mi? Én sem tudtam… egészen eddig. Azt tudtam, hogy mindkettőt J. A Bayona rendezte, de hogy a remek dramaturgiáért, az izgalmas cselekményért ki volt a felelős, azzal eddig nem foglalkoztam: nos, mindkettő film egy bizonyos Sergio G. Sánchez nevű jóember műve (meg még bónuszként ott van az A vég című sci-fi is, ami nekem a nagyközönséggel ellentétben kifejezetten tetszett), aki egy újabb nagyszerű munkát tett le az asztalra ezzel a Menedékkel. Sőt, ez esetben maga ült a rendezői székbe is (Bayona mint őrangyal támogatásával), első egész estés filmje pedig alulról súrolja bizony a fentebb említett remekműveket. Talán, ha lett volna szíve icipicit megvágni a mozija első óráját, akkor át is léphette volna saját árnyékát – de így sem lehet okunk panaszra: a Menedék egy újabb remek spanyol thriller, hangulatában leginkább az Árvaházhoz hasonlító, megdöbbentő csavarra felfűzött alkotás. Természetesen megvannak a saját gyenge pontjai, meg nem ez az első ilyen történet, de akkor is nagyszerű film – amiben az a bizonyos felismerés jeges megdöbbenésként kúszik az ember bőre alá…

Mielőtt a sztoriba és a kedvcsinálóba belemennék, két apróságot kénytelen vagyok megjegyezni. Az egyik, hogy még a megszokottnál is kevesebbet lehet elárulni a film valós tartalmáról – úgyhogy sokat fogok ködösíteni – a másik meg, hogy én a magam részéről jobban örültem volna, ha spanyol nyelven játszódik a történet. Valahogy jobban illett volna a hangulathoz, valahogy a végén, olvasva a stábot, rögtön az jutott eszembe, hogy ez a vidéki ház, az az andalúz környezet inkább spanyol, mint amerikai… persze, hülyeség, mert egy angol család költözik 1969-ben Amerikába, tehát jogos az eredeti nyelv, de akkor is. Pedig még a színészgárda sem spanyol… mégis. Na, mindegy…

Szóval, 1969-et írunk, amikor egy család, anyu és négy gyerek a film kezdetén épp egy vidéki, lepukkant házba érkezik – a mozi első képkockái pedig nyilvánvalóvá teszik, hogy a család múltjára valami csúnya esemény emléke borul. Anyu (Nicola Harrison) szimbolikus tettel hangot is ad a múlt lezárásának: aki átlépi a ház porába húzott vonalat, az hátrahagyja a sötétséget. A film kb. első tíz perce Jack, a legidősebb fiú (George „11.22.63” McKay) kvázi narrációjában meséli el, hogy kezd a család felhőtlen új életet, hogy próbálják maguk mögött hagyni a szörnyűségeket, hogy ismerkednek meg a szomszéd farmon élő Allievel (Anna „Morgan” Taylor-Joy), hogy illeszkednek be az új környezetbe. Az első időszakban minden rendben, de egyre sötétebb árnyak vetülnek rájuk – s hamarosan pedig anya betegsége miatt a négy testvérnek át kell szerveznie mindennapjaikat. Jack, aki pár hónap múlva USA-nagykorú lesz, lesz a családfő, a kis srácot, Samet (Matthew Stagg) a nővére, Jane (MiaGoth) lesz kénytelen gondozni, míg a család talán legvagányabb tagja, Billy (Charlie „Stranger Things” Heaton) pedig kénytelen visszavenni lobbanékonyságából – a többiek érdekében. De egész jól elvannak így is, mígnem egyszer csak történik valami… ami után a tizenkettedik percben jön is a főcím: El secreto de Marrowbone. Itt meg is állhatunk picit (már csak azért is, hogy terelhessek kicsit): bár ez a spanyol cím árulkodónak tűnik a sztori egészét tekintve, de mégiscsak sokkal jobb és kifejezőbb, mint mondjuk a hivatalos Marrowbone, vagy a magyar Menedék (???). Már csak azért is, mert szinte a legeslegelső perctől kezdve nyílt titok a titok – mármint hogy valami titok lengi be a Marrowbone család múltját… sőt aztán a film előrehaladtával jelenét is. No meg nem utolsósorban azért is, mert a rendező még a „békeidőben” is kegyetlenül nyomasztó és sejtelmes atmoszférát teremtett a vásznon az ódon házban, a kameramozgás, a berendezés, minden apróság már ekkor is van annyira nyugtalanító, hogy az emberben ott mozogjon a bizonytalanság parája.

Ami aztán innentől a történet előrehaladtával szinte exponenciálisan növekszik. Van egy hat hónapos időugrás, amiért alapból haragudni szoktam a filmekre, de itt tulajdonképp minden erre épül: ez lesz majd az a fekete lyuk, amit a későbbiekben betölt a meglepetés a flashbackek és a párhuzamosan futó szálak által, ez a hat hónap kiesés fogja adni magát a titkot, amit fel kell tárnunk. Hogy ki által és hogy milyen ütemben, az maradjon titok, nagy vonalakban annyit árulhatok el az egészről, hogy a gyerekeknek ki kell fizetniük egy összeget, hogy törvényesen maradhassanak a házban, pénzük nincs, csak egy „elátkozott” doboz, amit Angliából hoztak magukkal. Abban van pénz, nem is kevés, de ahhoz vér tapad, így annak felhasználása meglehetősen nehezükre esik – pláne, hogy utána, mintha tényleg egy szellem jelenne meg a házban. Furcsa zajok a falak mögül, letakart tükrök, baljós árnyak és hangulat – a Menedék bizonyos pillanataiban vérbeli spanyol horrorba is át tud váltani, egyfajta Árvaház light módon, mindazonáltal azt nem írom alá, hogy ez vegytiszta horror lenne, ahogy kategorizálva vagyon. Az események egyre súlyosabbak, a ház, az egész környezet egész remek hátteret biztosít, mondjuk a kb. hat éves Sam bóklászására, vagy amúgy a mosómedve mászkálására a falakon túl. Hozzáteszem, mindez baszott jó térhatással, a hátsó hangfalak még a magyar hangsávban is parádésan teljesítenek – hogy honnan van ehhez ilyen kópia, ne kérdezzétek. Mindegy, a kis család meg közben küzd saját démonjaival – amit, mint majd később kiderül, maguk csináltak maguknak – Jack pedig egyre nehezebben küzd meg a családfői szerepével… no meg a fura rosszulléteivel.

Kb. egy óra után érünk el a titok feloldásához, onnantól egyre nagyobb döbbenettel és szorongással, szinte tátott szájjal nézzük, mi lesz ebből. Mert a titok önmagában még nem egy titok, van még jócskán, ami befolyásolja a család életét, s ahogy mászunk bele a sűrűjébe, ahogy eljön majd a nagy felismerés – no, rajtam akkor futott át a hidegrázás, mikor felemelték azt a leplet. Ha ezt a sztorit, csavart, így, életemben először látom, akkor vélhetően alulról nyaldosná az értékelésem a 100%-ot, így viszont – bár a megdöbbenés így is megvolt – rögtön legalább két másik, korábban látott, hasonló koncepciójú film is eszembe jutott. Természetesen nem írhatom le, mik ezek, mert önmagukban ezek minden poént ellőnének – de jusson eszetekbe majd, hogy mit és mikor láttatok hasonlót. És még valami, szorosan ehhez kapcsolódó: már közvetlenül a sokk után is, de főképp a mozi utáni, elalvás előtti időszakban végigpörgettem magamban, hogy mindaz, amit láttam, lehetséges volt-e így. Hogy hibázott-e valahol az író/rendező, hogy volt-e olyan jelenet, ami az események teljes ismeretében úgy nem történhetett volna meg… nos, törtem kicsit a buksimat, de nem találtam benne hibát. Én legalábbis nem – igaz, nézés közben nem azt néztem, mi lehet és mi nem… a teljes igazságot csak az újranézés deríthetné fel.

Hogy érdemes-e újranézni? Nos, igen, már csak pont az említettek miatt is: ráadásul talán akkor az az első benyomásra erősen érezhető tanácstalanság is eltűnhet a moziból. Mert bizony, szűzen a film elé ülve, az első óra nagyon sokszor tűnik vontatottnak, nagyon sokszor éreztem azt, hogy nem tudni, hova tartunk. Oké, a feszültség az végig megvolt, a hangulat, a díszlet, a színészi játék mind hatásos volt – de nekem kicsit lassú és unalmasnak tűnt a film. Ez az érzés tükröződik az értékelésben is, az első benyomás élménye, amikor még nem tudja a néző, mit lát… mert hiába gondolja azt, amit gondol, nem tudja, hogy a „nagyobb képet” kellene nézni. Ráadásul, az ominózus 12-ik percben pont úgy van fényképezve, hogy lófaszt se látni, pont annyi az egész, hogy a bizonytalanság magját elültesse az emberben. De az „altatós” szakasz szerintem túl jól sikerült, túlságosan is szerteágazó és részletgazdag lett, látszólag semmit nem jelentő kapcsolatokkal és eseményekkel… mit pl. a könyvtár. Aztán persze, a puzzle összerakásakor minden elemnek helye lesz, de addig… nos, tény, hogy kicsit érdektelen az egész. Hangulatos, de érdektelen, és talán kicsit hosszabb a kelleténél.

De az, hogy még mindig kattog az magam rajta, az jó jel: a Menedék egy újabb remek thriller, a spanyol boszorkánykonyha újabb nagyszerű terméke. Kevés szereplő, még kevesebb helyszín, sötét, súlyos múlt, lassan feltáruló, de sokkoló titkok – és megint bebizonyosodott, jó forgatókönyv nélkül nincs jó mozi. S ahogy írtam, az értékelés az első benyomást tükrözi, de már tegnap óta is kúszott picit feljebb magamban – mert csak a katarzis számít, az unalom elmúlt.




80%




.

R2-D2 írta:

Menedék

Tudjátok, ki írta a 2007-es év egyik legjobb filmjét, az Árvaházat? És a 2012-es év legjobbját, az A lehetetlent? Nem, mi? Én sem tudtam… egészen eddig. Azt tudtam, hogy mindkettőt J. A Bayona rendezte, de hogy a remek dramaturgiáért, az izgalmas cselekményért ki volt a felelős, azzal eddig nem foglalkoztam: nos, mindkettő film egy bizonyos Sergio G. Sánchez nevű jóember műve (meg még bónuszként ott van az A vég című sci-fi is, ami nekem a nagyközönséggel ellentétben kifejezetten tetszett), aki egy újabb nagyszerű munkát tett le az asztalra ezzel a Menedékkel.

De az, hogy még mindig kattog az magam rajta, az jó jel: a Menedék egy újabb remek thriller, a spanyol boszorkánykonyha újabb nagyszerű terméke. Kevés szereplő, még kevesebb helyszín, sötét, súlyos múlt, lassan feltáruló, de sokkoló titkok – és megint bebizonyosodott, jó forgatókönyv nélkül nincs jó mozi. S ahogy írtam, az értékelés az első benyomást tükrözi, de már tegnap óta is kúszott picit feljebb magamban – mert csak a katarzis számít, az unalom elmúlt.

80%

Hogy egy haveromat idézzem: "Jeszofkorsz" !

Sergio G. Sánchezre a többiek éppen nem annyira figyeltem, de itt vagyunk, hogy felporszívózzuk egymásnak a jó spanyol filmeket .

.

.




Pirx kalandjai S1




Igen. Nagyon gagyi.  És nem, nem ért csalódás… pont erre számítottam. Sőt, azzal, hogy tulajdonképp a repülő kávéfőzőn kívül jóformán semmire nem emlékeztem belőle, még meglepetést is tudott okozni: részben az egyes epizódok történetével, gondolatiságával, részben meg a folyamatosan fel-fel tűnő magyar színészóriások vendégjátékával. Előbbi mondjuk kettős érzés, azért a Stanislaw Lem művei alapján megírt történetek rengeteget veszítettek erejükből a jó kis magyar trükkök által – és ez még akkor is így van, ha figyelembe vesszük a készítés dátumát. Ekkorra a Star Treknek már vége is volt, sőt, az Orion űrhajó is befejezte kalandjait, egyedül az Alfa Holdbázison nem jártunk még…. hehe… megelőztük az angolokat…

A Pirx kalandjai egy 1972-ben készült, 1973-ban bemutatott, 5 részes magyar sci-fi sorozat, ami Stanislaw Lem lengyel író Pirx pilóta kalandjai című novelláskötetéből szemezgetett történeteket dolgozott föl/át, és ami (utólag) leginkább a nevetséges trükkjeiről híresült el. Az én korosztályom szerintem kivétel nélkül hallott róla, s még ha egy percet sem látott belőle, akkor is tudja, hogy már a nyolcvanas években közröhej tárgya volt a felnagyított lakberendezési tárgyak gombjait tekergető, utólag odavetített emberek látványa: a tévésorozat rendkívül kis költségvetéssel készült, jobbára háztartási eszközökből, mindennapi cuccokból állították össze a díszletét. Mindazonáltal a sorozat az egyik első alkalmazása volt Magyarországon a bluebox technikának (na, innen tényleg volt hova fejlődni   ), a kettő együtt pedig jellegzetes – és feledhetetlen!!    – hangulatot és látványvilágot kölcsönöztek a sorozatnak. Majd később külön bekezdést szentelek a lenyűgöző képi világnak, addig tessék úgy olvasni az írást, mintha minden rendben lenne – az Orion űrhajónál is át lehetett lépni a felnagyított akváriumot, itt is célszerű elsősorban arra figyelni, mi történik az adott epizódban.

Azt azért soha nem szabad elfelejteni, hogy 1972 van, néhány eseményt, a sztori egyes elemeit, gondolatait, a szereplők egyes mondatait annak függvényében kell látni és értelmezni – megmondom őszintén, most, ennyi idősen rengeteg olyan dolgot is beleláttam a cselekménybe, amit talán nem is kéne. Mindenekelőtt a tárgyalásosba, de akár korábban is. A történetekkel komoly probléma nincs, az egész egy űrhajós vizsgával kezdődik, amiben megismerjük főhősünket, Pirxet (Papp János). Ő egy vagány srác, nem épp éltanuló, késik előadásról, épp súgógéppel szeretne vizsgára készülni – de van benn valami rendkívüli, valami ösztönös helyzetmegoldó képesség (delfin-próba). Leginkább a Chris Pine által megformált Kirkhez tudom hasonlítani, de talán valami Solo jellemvonásaiból is van benn. Az első epizód, ami a Diplomavizsga címet viseli, a maga módján pedig (leszámítva a röhejes dolgokat) egész jó és értékes, próbálja Pirx karakterét felépíteni – több-kevesebb sikerrel. Az első hivatalos repülés izgalma, a vizsga folyamata talán még érdekes is, az „osztály” rivalizálása, a folyamatosan szekált, lenézett srác sikerében pedig ezúttal talán icipicit népnevelő (értsd: szocialista népnevelő) hatást is éreztem. Mindegy, az epizód végére Pirx elismerést vív ki a „felnőttek” között, társai azonban még mindig nem akarják elfogadni, hogy jobb, mint ők. Amúgy… volt az első részben egy tök jó jelenet, a szemüveges: a kicsit az Éretlenekre hajazó súgógép-szemüveg használatát tök jól lezárják azzal, hogy nem mehetsz vizsgázni szemüvegben, mert nem is járhatnál ide, ha szemüveges vagy.

A második rész, A Galilei-állomás rejtélye, egy űrkrimire emlékeztet, amiben Pirx és egy idősebb tudós egy fura baleset nyomait próbálja feltárni a Holdon található bázison. A munkájuk során aztán pontosan ugyanabba a helyzetben találják magukat, amiben korábban már 2x2 ember meghalt… megint csak Pirx helyzetmegoldó képességén, ösztönös, szabálykerülő viselkedésén múlik életben maradásuk. A kb. egy óra tartogat meglepően jól megírt és feszült szakaszokat, a végére pedig Pirx már igazi hőssé válik az űrhajósok között. Közben – mert azért nincs film love story nélkül – nagy nehezen összejön egy újságíró csajjal, Glóriával is (Sunyovszky Szilvia), akivel majd a harmadik részben romantikus útra megy a Marsra. A Víkend a Marson címet viselő E3 az elején inkább egy vígjáték, talán szatirikus is az emberre túlzottan rátelepedő technika és kényelmi szolgáltatások bemutatása – megmosolyogtatónak mindenképp az. És akkor nem elsősorban azon kell mosolyogni, ahogy a marsi bázist megjelenítették, hanem az egész üdülési ötletelésre… Aztán kiderül, hogy egy robot elszabadul, aminek megállítására épp kéznél van Pirx. Ez ugye egy szokásos sci-fi alapvetés, de talán ennél a szakasznál lehet legkevésbé elvonatkoztatni attól az iszonyat béna látványtól, amiben Pirxék (távirányítós??) játékautóban kergetik az a robotot… szerintem valahol ez a mélypont.

Ehhez képest az utolsó két rész kifejezetten jó. A Terminusz, a koronatanú egyszerre tesz fel roppant érdekes kérdéseket egy robot szavahihetőségével kapcsolatban és egyszerre görbe tükör is a szocialista koncepciós perek számára. Pirx, immár hadnagyként egy véleménye szerint ártatlanul elítélt tudós érdekében végigcsinál egy tárgyalást – közben meg halogatja esküvőjét – amiben a koronatanú egy felrobbant reaktorú űrhajó egykori robotja. Nekem tök tetszett az egész, az arrogáns ügyész, a bíró, az egész ügy: de végül is az a nagy tanulság lett belőle, hogy az ártatlanokat fel lehet menteni. Kicsit olyan szerecsenmosdatásnak tűnik, az 1972-es évszám meg még rátesz egy lapáttal. Jó a tárgyalás, jók a színészek (Básti Lajos, Tordy Géza, Sinkovits Imre), de jó alapban a robot-jog probléma forgatása is. És nem kevésbé ütős az utolsó epizód, az Akció 127 óra 25-kor sem: Pirxnek egy Szaturnusz (anyám, az a Szaturnusz!!!    ) melletti munkában kell tesztelnie a legénységét, akik között androidok is vannak. Az egész olyan mint egy kémfilm, egy beépülős mozi, nekem kifejezetten bejött a bizonytalanságban tartás, a ki a robot és ki nem kérdése, az egészet egy megfejelték egy Pirxhez méltó húzással – komolyan, ha itt sem kellett volna a LEGO-ból kirakott lépcsőn, vagy a beléptető kapu kezelőpaneljének álcázott szalagos számológépen mérgelődnöm, még azt is mondanám, hogy nemzetközi mércével is jó volt.

Sajnos azonban egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül – és nem lehet élvezni sem miatta  maradéktalanul a sorozatot – mindazon eszméletlenül béna látványvilág mellett, amit a Pirx kalandjai produkál. Nagy szavak, hogy ezt tényleg látni kell (ld. video írás végén), de tényleg nem lehet kifejezni mindazt a trükkhalmazt, amit 5 órán át kapunk. Az még nem is akkora hiba – tekinthetjük jóindulattal akár kreatívnak is – hogy mindenféle (de tényleg, MINDENFÉLE     ) akkori háztartásbeli eszközt felhasználtak a dizájnhoz… no de ahogy ezt tették, az gáz. Nem baj, hogy citromfacsaró az űrállomás, meg Matchbox parkol a ház előtt, de ahogy a szereplők a sokszorosára nagyított, háttérbe vetített eszközök előtt mozognak, az irtó béna: konkrétan a világűrben mintha be lennének szarva. Minden ilyen nagyított képről egyszerűen süt a kínszenvedés, kedvencem a főcímben is szereplő valamilyen berendezés ( ) gombjának tekergetése. Az arányokkal amúgy is baj van, valahogy az istennek sem sikerült úgy fényképezni, hogy el is higgyem, minden akkora, aminek állítják… és akkor a nevetséges robotokról, makett autókról, fóliával „jövősített” állomásokról nem is beszélek. Van, hogy kályhacsőben sétálnak, van, hogy a fotelben szinte látszik az elbújt statiszta – sokaknak talán viccesek ezek a képek, de számomra ilyen töménységben inkább rém kínosak voltak. Amikor emberek beszéltek normál körülmények között, amikor fontos sci-fi témákat boncolgattak, akkor nincs gond, de még az is jobb lett volna, hogy ha a THX 1138-szerű fehér szobában teszik ezt…

S ha már itt tartunk… a Pirx kalandjai mérlegének pozitív serpenyőjében van valami, ami miatt mégiscsak érdemes megnézni az egészet. Oké, bohókás, vicces, néha értelmes és érdekes – de csak most tűnt föl, milyen vendégszínészek (guest stars    ) szerepeltek egy-egy epizódban. A teljesség igénye nélkül, itt van Zenthe Ferenc, Harsányi Frigyes, Básti Lajos, Márkus László, Sinkovits Imre, Tordy Géza, Szilágyi Tibor… mind-mind olyan színész, aki a magyar filmélet ékköve. Nem is értem, hogy tudták őket rávenni erre – lehet, bulinak, újszerűnek tartották ezt az egészet. S még igazuk is van: akkor, tényleg újszerű volt, mára már inkább kordokumentum, hogy ilyet csináltunk mi a nagyok árnyékában. Megnézését viszont a szerposztás ellenére mégiscsak csak jó humorérzékkel megáldottaknak, esetleg erős idegzetűeknek ajánlom – no meg olyannak, mint én. Aki emlékszik valamire gyerekkorából és kíváncsi rá, mit szeretett annyira akkor… csak kapaszkodjon erősen a fotel karfájába. De még mindig inkább százszor ez, mint egy Jancsó film aabból a korból…


Ezt képtelenség értékelni…    










.

.




A bátrak / Only the Brave



A francnak kell nekem mindig olyan filmet nézni, amiről aztán meg nem írhatom meg, miért is érdemes leülni elé… ez az A bátrak ugyanis egy újabb olyan alkotás, amiről jobb, ha semmit nem tud az ember. Akkor hatásos igazán, akkor jön át a kis tűzoltócsapat munkája, az egész film lassú építkezése akkor éri el igazán a kívánt katarzist, ha az ember nem kutakodik, mi is volt a valós esemény, ami alapján a mozi készült. Úgyhogy, légyszi, semmit, de semmit ne nézzetek utána mindannak, amiket esetleg írok – maradjon nektek is meg az, ami nekem megadatott.

Prescottban, Arizonában a helyi tűzoltócsapat évek óta azon dolgozik, hogy az úgynevezett kettes minősítésükből hivatalosan is egyes legyen. Ez fontos és különleges dolog, előbbi azért, mert akkor a tűznél a tényleges oltásban vehetnek részt, saját döntéseik által saját sikereket érhetnek el, utóbbi meg azért, mert akkor ők lennének az ország első, nem állami egyes csapata. Én semmit nem tudtam erről a fura besorolósdiról, de a film kb. az ötödik percben helyre tesz ezzel kapcsolatban: 2005-ben járunk, a phoenixi Cave Creek Comlex erdő/bozóttűz oltására hívják a csapatot, ám mielőtt nehéz, de roppant tehetséges vezetőjük, Eric Marsh (Josh Brolin) valódi és fontos döntést hozhatna, megjelennek a helyszínen az egyesek és csúnyán helyre teszik a csapatot. Nem mellesleg el is baltázzák az egészet, de ez sem elég ahhoz, hogy Marshék előbbre kerüljenek a listán. Marsh így, felesége unszolására (anyám, de rég láttam Jennifer Connellyt) enged büszkeségéből és segítséget kér a városi tűzoltóparancsnoktól, hogy járjon közben érdekében a polgármesternél: abban ugyanis mindenki egyetért, hogy csak idő kérdése, mikor lesz egy hatalmas bozóttűz a környéken. Ráadásul, egyesként a csapat pénzt és sikert is hozhat a polgármesternek és a városnak – így, némi hezitálás után a telefonok felizzanak, Marsh 7-es osztaga pedig vizsgafeladatra vár.

Fura kettősség jellemzi ez időtájt a mozit: meglehetősen lassúnak és merengőnek tűnik, sokszor érzi úgy az ember, hogy az igazi bevetések, a megtörtént tűzesetekben való részvétel háttérbe szorul a karakter- és a csapatépítés rovására, sokszor van úgy, hogy bizony inkább néztem volna a hősies küzdelmet a lángoló erdőben. Mondjuk… ahelyett, hogy Marsh és felesége, Amanda veszekedését hallgassam, vagy esetleg egy elsőre sehova nem tehető drogos hülyegyerek kínlódást lássam – de persze semmi és senki nincs itt ok nélkül, a fináléra minden ilyen apróságnak szerepe lesz. Számomra az is nehézkes volt, hogy nem igazán értettem ezt a rohamtempót, ami gyakorlatilag a mozi kétharmadát jellemzi, ha jól számolom, 2005. június 21. és 2013. június 18. között játszódik a történet, közben három, négy komoly tűzesetnél is voltak a fiúk (igen, zömük huszonvalahány éves), mégis olyan epizódszerű az egész film felosztása. Épp hogy csak érintünk dolgokat és eseményeket egyik képen megszületik a baba, a következő snitten már akár három éves is. Persze, a fináléra minden kisimul, az utolsó negyed órára minden karaktertörténet összesűrűsödik, minden gyakorlatnak, elméleti és fizikai terhelésnek szerepe lesz – de közben, nézés közben inkább csak gyűlik az emberben a kétség és a kérdés.

Úgyhogy, az ember bármennyire is tűzoltós filmet vár, csupán két olyan tűzeset van, ami kiemelt szerepet kap a filmben: az egyik az, amiben Marsh csapata – a főnök arrogáns, de szakmailag szükséges döntései miatt – megkapja a hőn áhított egyes besorolást, a másik meg… nos, az a finálé nagy tüze: a Yarnell Hill-i tűz. Mindkét szakasz lenyűgöző, izgalmas, még belegondolni is szörnyű, mik történnek a tűzoltókkal a lángoló erdőben. Mindezek mellett azonban az A bátrak sokkal inkább fókuszál a karakterekre – a dörzsölt mozinéző meg találgathat az elejtett információk, a képernyőn töltött percek, a család előtérbe helyezése vagy hanyagolása miatt, lesz-e áldozata a két és negyed órás kalandnak. Nos, természetesen semmit nem fogtok tőlem erről megtudni, de az biztos, hogy nem minden úgy fog alakulni, ahogy azt esetleg várni lehet, Joseph Kosinski zseniális módon csűri-csavarja úgy a szálakat, hogy a néző a végén valódi katarzison eshessen át. Például: behoz a sztoriba egy srácot, aki amúgy a fentebb említett drogos, aki épp megtudja, hogy egy átmulatott éjszaka után apa lett hónapokkal ezelőtt, s aki gyakorlatilag a börtönből jelentkezik a csapatba (az első napi futása zseniális). Ő Brendan (Miles Teller), akivel meglepően sok időt töltünk együtt, akinél a rendező fontosnak érezte bemutatni a kislányával törődést, az újra családba tartozását… nos, kedveskéim, ő túléli, vagy nem? Aztán itt van Marsh parancsnok, a kiváló szaktudású és érzékű vén róka, akinek lassan a házassága is rámegy a munkára, aki tulajdonképp egy másik függőségét cseréli fel erre? Vele mi legyen? Úgy, hogy azért ez alapban egy hősfilm? Aztán… például a nagyszájú, nőcsábász, kezdetben kicsit talán szemét és ellenszenves MacKenzievel (Taylor Kitsh)? Vagy a totál szimpatikus, Jessevel (James Badge Dale – aki nekem örökre a 24 Chase-e marad), Marsh helyettesével, aki akár örökölheti is a kis csapat vezetését?  De sorolhatnám… mindenki részese a nagy katarzisnak, az egész kis társaság menet közben olyannyira ki van dolgozva, hogy szinte bárkiért tűzbe lehetne menni…

Erre Kocinski, írói, no meg az élet olyan megoldást tolnak az arcunkba, amit rég nem láttam filmen – s olyan elemi erejű érzelmeket hoznak elő, amit nagyon rég nem éreztem. A Sully-nál volt hasonló… igen, ott a vízreszállásnál szorult össze utoljára annyira szívem, mint itt: az A bátrak minden nehézsége, döccenői ellenére olyan finálét nyújt, amit egyszerűen látni és átélni kell. Tudatlanul, ahogy mondtam, itt most tényleg nem mindegy, mennyire emlékszünk a 2013-as eseményekre: e szempontból amúgy kissé fura is lehet mondjuk ezt egy amerikainak látni, akinek emlékeiben még élénken élnek a hős tűzoltók, a Granite Mountains Hotshots, a Gránithegyi Egyesek hősies tettei. Nekik nem lehet újdonság a finálé – ellenben ugye velünk… és mi jártunk szerintem jobban. Mert a film minden apró jelenete (van, ami háromszor) értelmet nyer, minden félszegség, mondat csupán játéka a sorsnak, tulajdonképp egy ilyen tűznél tökmindegy, ki milyen karakter az életben, csupán a mázlin múlik, jó helyen van-e, mikor a viharos szél által keltett lángtenger keresztülsüvít a bozótos vidéken. Mondanám, hogy olyan, mint a Lánglovagok, de mégsem: az másra helyezi a súlypontokat, azt a sztorit írók kitalálták, ezt meg csupán csak az élet írta… annyi a közös bennük, hogy a tűzzel még felkészült szakembereknek is meggyűlik néha a bajuk. Az meg megint csak az én karmám, hogy pont most van/volt a nagy görög erdőtűz, amiben sokan meghaltak és ami letarolt egy óriási területet – úgy néz ki, én állandóan akkor botlok különféle filmekbe, amikor azokhoz hasonló események a nagyvilágban megtörténnek.

Remélem, jól el tudtam húzni a mézesmadzagot a nélkül, hogy bármit elárultam volna a végéről. Higgyétek el, érdemes megnézni az A bátrakat, nem mindennapi élmény lesz. Egészen parádés színészgárda, hiteles és hihető karakterek és emberi kapcsolatok, érzelmek jellemzik, és pluszban az ember több új ismerettel gazdagodik az erdőtüzek oltásával kapcsolatban. Nem ám csak víz, aztán oké… ááá… árokásás, irtás, ellentűz, stb. Mondjuk, a legelején a helikopteres vízszívás az beszarás, simán elhiszem, hogy van ilyen… Átélhető és átérezhető a kiemelt karakterek motivációi és döntési nehézségei, végre nem semmitmondó, hanem tényleg hús-vér dialógusokkal tűzdelve. Nagyon jó volt az, ahogy a csapaton belül ment az ökörködés, a szívatás – de ha kellett volna, egymásért életüket is adták volna. Kosinski ismét bámulatos beállításokkal és képekkel dolgozik, s a kutyát nem érdekli ( , én rá se jöttem), hogy itt Arizonát most Új-Mexikó játssza… csak olvastam, talán nem is túl jó kontextusban. A hab a tortán – számomra, legalábbis – hogy a csapat, vagy legalábbis nagy része bizony metal zenét hallagat: zene volt füleimnek az AC/DC, a Metallica vagy  Pearl Jam dalainak felcsendülése – ráadásul a Jump in the Fire pont akkor, mikor indulnak oltani…

Méltatlanul alulértékelt és elhallgatott film ez az A bátrak, hazánkba még moziforgalamzásig se jutott el, csupán a tévében tűnt föl – pedig messze jobb, mint néhány agyonhypeolt társa. Böngészve az imdb vonatkozó adatait, máshol se nagyon kapkodtak érte (aminek biztosan megvannak a saját okai, és nem tudunk róluk), de hát nem mindig az a jó, amit a producerek, stúdiók szeretnének. Ha icipicit rövidebb lenne, de legfőképp, ha menet közben lehetne tudni, mi miért van úgy, ahogy (ezt nem tudom, hogy lehetne megoldani, csak egy érzés), akkor még magasabb pontszámot is érdemelne. De az az utolsó negyed óra…




80%



.

R2-D2 írta:

Pirx kalandjai S1

Igen. Nagyon gagyi.  És nem, nem ért csalódás… pont erre számítottam. Sőt, azzal, hogy tulajdonképp a repülő kávéfőzőn kívül jóformán semmire nem emlékeztem belőle, még meglepetést is tudott okozni: részben az egyes epizódok történetével, gondolatiságával, részben meg a folyamatosan fel-fel tűnő magyar színészóriások vendégjátékával.
Ezt képtelenség értékelni…    

Ezzel szerintem egy életre sikerült kimaxolnod a nosztalgiát és a retrót !
Nekem kb. az lenne ilyen, ha újranézném az Űrgammákat , mert Pirxről én már nem is nagyon hallottam gyerekként.

R2-D2 írta:

A bátrak / Only the Brave

A francnak kell nekem mindig olyan filmet nézni, amiről aztán meg nem írhatom meg, miért is érdemes leülni elé… ez az A bátrak ugyanis egy újabb olyan alkotás, amiről jobb, ha semmit nem tud az ember. Akkor hatásos igazán, akkor jön át a kis tűzoltócsapat munkája, az egész film lassú építkezése akkor éri el igazán a kívánt katarzist, ha az ember nem kutakodik, mi is volt a valós esemény, ami alapján a mozi készült. Úgyhogy, légyszi, semmit, de semmit ne nézzetek utána mindannak, amiket esetleg írok – maradjon nektek is meg az, ami nekem megadatott.

80%

Egyfelől ismerem az érzést, másrészt meg kb. olyan lehet, mint leülni egy olyan film elé, amiről nem olvas(hat)tam el semmit... még a te írásodat sem egyelőre , még annyit sem, hogy miért érdemes leülni elé .
De majd kiderül ...

.

Niwrok írta:

Pirx kalandjai S1

   

Ezzel szerintem egy életre sikerült kimaxolnod a nosztalgiát és a retrót   !
Nekem kb. az lenne ilyen, ha újranézném az Űrgammákat   , mert Pirxről én már nem is nagyon hallottam gyerekként.

És... pont ma... pont most van egy cikk:

ÍME


De az Űrgammák az 1995-ös... az nem is annyira retro...  





.

R2-D2 írta:

.
Itt meg is állhatunk picit (már csak azért is, hogy terelhessek kicsit): bár ez a spanyol cím árulkodónak tűnik a sztori egészét tekintve, de mégiscsak sokkal jobb és kifejezőbb, mint mondjuk a hivatalos Marrowbone, vagy a magyar Menedék (???).

Bár alapvetően egyetértek azzal, hogy sokszor elbaltázzák a magyar címeket, és némely filmre csak azért erőltetnek rá valami általános szófordulatos magyar címet, aminek köze sincs az eredetihez, mert angol címmel nem könnyű idehaza megnyerni a piacot (ami szerintem amúgy baromság), de itt most szerintem ügyes húzás volt a Menedék.

Spoiler:

Idézet :

Kb. egy óra után érünk el a titok feloldásához, onnantól egyre nagyobb döbbenettel és szorongással, szinte tátott szájjal nézzük, mi lesz ebből. Mert a titok önmagában még nem egy titok, van még jócskán, ami befolyásolja a család életét, s ahogy mászunk bele a sűrűjébe, ahogy eljön majd a nagy felismerés – no, rajtam akkor futott át a hidegrázás, mikor felemelték azt a leplet.

Spoiler:

Idézet :

Ha ezt a sztorit, csavart, így, életemben először látom, akkor vélhetően alulról nyaldosná az értékelésem a 100%-ot, így viszont – bár a megdöbbenés így is megvolt – rögtön legalább két másik, korábban látott, hasonló koncepciójú film is eszembe jutott.

Spoilerbe írd már meg őket, mert bár vannak sejtéseim, szerintem én rossz irányba tapogatózok, ha hasonló filmek után kutatok az elmémben.

Spoiler:

Összességében amúgy egyetértek, remek kis mozi, bár nálam az újranézési faktora közelít a nullához, mivel az elsőre ütő fordulatok után másodjára ez már szerintem inkább csak unalmas lenne. A hangulat és a színészi játékok (amikkel amúgy semmi, de semmi gond nem volt a túljátszott Porteren kívül) viszont annyira nem bitang jók, hogy amiatt újra érdemes lenne meglesni. Nálam ez egy erős 7/10.

R2-D2 írta:

T2: Trainspotting

Ez egy rohadt jó film, csak meg kell hozzá öregedni picit.

85%

Állításom az újranézés után is fenntartom, másodjára is iszonyat bejött - csak sajnos ennyi időnek kellett eltelnie, hogy újra tudjam nézni, hisz tavaly azokon a napokon történt haláleset a családban. A Loganra pl azóta sem vettem rá magam...

Mindegy, ez tök jó volt. Pontosan olyan, amilyennek lennie kell, pontosan az lett a szereplőkből, amiknek lenniük kellett. Renton újabb "Válaszd az életet" dumája az egyik legjob filmes monológ, amit hallottam, mondjuk a harmadik helyezett az Építész monológja és Norton tükrös beszéde az Az utolsó éjjelben után. Nekem ez a film jobban bejött, mint előzménye, az akkorival, akkor sem tudtam azonosulni, ezzel sokkal inkább. És még úgy is qrva jó volt, hogy az a plusz nem volt most meg, hogy előtte néztem volna a T1-et...

A BD-n van jó pár kimaradt jelenet, néhány kifejezetten jól illene a filmbe, meg van egy kis ökörködős dumaparti a rendező és három színész között (Spud meg egy poszteren van jelen). Sajnos magyar felirat ezúttal nincs az anyaghoz, de attól még érdemes megnézni... már ha valaki szereti annyira magát a filmet is hozzá.


.

.




A világ összes pénze




Ezzel a mozival kapcsolatban szinte minden írás körbejárja a film hányattatott sorsát, kritikusként/íróként szinte mindenki lefutja azt a tiszteletkört, amiben teret ad a készültével kapcsolatos jól informáltságának… nos, én ezúttal kimaradok ebből a mókuskerékből. Egyszerűen azért, mert utólag ugyan jó tudni, hogy esetleg mi miért siklott félre, de nézés közben csak a pillanatnyi élmény szabadna, hogy döntő legyen, csak azt kellene tudni élvezni és értékelni, amit adott két órában látunk a képernyőn. Így hát nem bonyolítom túl: aki a „fogyasztáson” túl icipicit is képben van a filmes berkek eseményeivel, az úgyis tudja, miről van szó, mármint hogy Kevin Spacey legnagyobb bukása ez a szereptörlés a Kártyavár mellett – aki viszont semmit nem tud a dolgokról, annak meg úgyis mindegy, jobb is, ha nem hasonlítgat, nem keresgeti az utóforgatás okozta különbségeket.

Sőt. A legjobb az lenne, ha azt sem tudnátok, valójában miről szól ez az egész, akkor lenne igazán hatásos a film néhány jelenete – esetleg az, hogy ki és milyen körülmények között kerül fogságba, az újdonság lehet, nekem legalábbis az volt – de a mozi lényege sajnos tényleg elkerülhetetlen az írásokban: van egy vénember, aki anno a föld leggazdagabb embere volt, és nem volt hajlandó váltságdíjat fizetni elrabolt unokája után… 1973-ban. Igen, mindez megtörtént (nagyjából így is történt meg), ami azért kétségkívül ad némi súlyt a látottaknak – mindazonáltal halkan megjegyzem, hogy azért némileg bele van nyúlva a sztoriba… csak, ahogy szokták írni, a „drámai hatás kedvéért”. Mindegy, ha valaki nem olvas utána, fel sem fog tűnni a dolog… esetleg annyit javasolnék, hogy a film után annak nézzetek utána, mi lett a főszereplővel.

Jean Paul Getty 1892-ben született, apja nyomdokain haladva, néhány évnyi kalandozás után az olajbizniszben szerezte hatalmas vagyonát – halálakor a világ leggazdagabb emberének tartották (akkor ezek szerint még 2 milliárd dollár elég volt ehhez.). Miután a mozi is kitér erre, itt célszerű megemlíteni egyik legnagyobb buliját, mikor is 1949-ben 60 éves olajkutatási koncessziót szerzett Szaúd-Arábia és Kuvait területére Abdul Aziz Ibn Szaúd királytól 9,5 millió dollárért és évi 1 milliós részesedésért. A világ legnagyobb olajmezőjén 1953-tól Getty cége 2,5 millió köbméter kőolajat termelt ki évente. A Getty Oil mellett további 200 vállalkozásban szerzett ellenőrző részesedést, vagyona rohamosan gyarapodott. 1957-ben a Fortune magazin szerint ő volt a leggazdagabb élő amerikai, 1966-ban a Guinness Rekordok Könyve a világ leggazdagabb emberének nyilvánította 1,2 milliárd dolláros vagyonnal. Szenvedélyes műgyűjtő volt, reneszánsz és barokk festmény és bútorgyűjteményét az 1953-ban alapított J. Paul Getty Múzeumban tette nyilvánossá. 1973. június 10-én Rómában aztán elrabolták Getty unokáját, a 16 éves John Paul Getty III-at, és 17 milliós váltságdíjat követeltek érte – azonban az volt a család gyanúja, ez csak egy trükkje a lázadó tinédzsernek, hogy pénzhez jusson, ezért elutasították a követelést.

Az A világ összes pénze – a fentebb taglalt némi kiegészítő információ mellett – tulajdonképp erről az emberrablásról szól. De mielőtt bárki azt várná, hogy egy végletekig kiélezett túsztörténetet kap, annak fel kell hívjam a figyelmét, hogy nem ez volt a mozi fő célja, nem is erre van helyezve a hangsúly. A cím is sokat sejtet, első blikkre azt is gondolhatnánk, mondhatnánk, hogy az öreg Getty lesz a középpontban, de Ridley Scott a fókuszt valami miatt a kevésbé fontos és karizmatikus menyére, az elrabolt fiú anyjára helyezte – ezzel pedig egy meglehetősen nagy katyvaszt eredményezett a filmben. Az történt ugyanis, hogy az elvileg mellékszereplőnek szánt idősebb Getty, Christopher Pulmer alakításában mindenkit elnyom a képernyőn, az ő karaktere a legerősebb és legérdekesebb a néző szempontjából, így az elvileg főszereplő nő/anya beleszürkül a sztoriba. Ahogy amúgy legnagyobb bánatomra maga az áldozat is, én legalábbis sokkal többet vártam megtudni az ifjú Getty lelkiállapotáról és körülményeiről (pláne annak tükrében, ami később történt vele az események hatására, s amit a film egyáltalán nem vesz figyelembe).

Már a felvezető is kicsit döcögős, montázsszerűen bepillantást kapunk a múltba, abba, hogy mr. Getty meggazdagodott – ám az, hogy miért is lett az az ember, aki, az nem derül ki… sőt. Sőt, mintha valahol az egész filmnek, karakterábrázolásának mintha csupán csak az lenne a lényege és üzenete, hogy maga a pénz teszi az embert olyan kapzsivá, fukarrá és kegyetlenné, amilyen az öreg Getty volt. Ez nekem kicsit sántít, ennyire magára a vagyonra, annak megtartására fogni mindent – szerintem nagyon hiányzott az a jellemrajz, ami valós és hiteles, érzelmileg kielégítő választ adott volna arra, hogy a másfél milliárd dollárból miért nem lehet váltságdíjat fizetni – ha nem is rögtön az első összeget, de a lealkudottat legalább. Igaz, ahogy írtam, nem az öreg Getty van a célkeresztben, sokkal inkább Gail (Michelle Williams), az anya, az egész történet az ő szemszögéből, nézőpontjából van elmesélve. Hogy ő hogy élte meg mindezt, ő mit érzett ex apósa, a fia, az emberrablók – no meg a később képbe kerülő Fletcher Chace-zel (Mark Wahlberg) kapcsolatban. Talán még nem is lenne ez olyan nagy baj, ha megfelelően fel lenne építve a csaj karaktere, ha egyáltalán lenne benn annyi erő és különlegesség, hogy érdekessé tegye a filmet. De hiába Williams jó játéka, egy néha kétségbeesetett, néha hisztis picsán kívül én nem láttam benne semmi igazán extrát… mert ott van az öreg a képernyőn.

A történetbe olyan nagyon nem akarok belemenni, a lényeget úgyis lehet tudni: az ifjú John-t (Charlie Plummer) elrabolják olasz bűnözői körök, akik után majd Chace fog nyomozni és egyeztetni velük, aztán némi bonyodalom után történik olyan, ami után az öreg megfontolja a fizetést. Jó pár hónappal és jó pár millió dollárral kevesebbért ugyan (az azért kemény, milyen feltételekkel és mennyit), de megfontolja a dolgot – tök jó lett volna, ha egy jó krimiként a tudatlanok számára (az átlagnéző ilyen) a film épített volna arra, megéri-e a srác a váltságdíj megérkezését, ha egy árva percre lehetett volna kétségek közt lenni azzal kapcsolatban, mi lesz ennek az egésznek a vége. De sajnos nem… még azzal sem igazán foglalkozik a forgatókönyv, hogy a kis John hogy élte meg az egészet, milyen lelki és fizikai megterhelést jelentett neki az a kb. 6 hónap, míg egyáltalán felvetődött, hogy talán nagyapja kiváltja. Ugye, utólag már nem tudni, mi lett volna az eredeti vágásban, de most bizony idősebb Getty szinte rátelepszik az egész filmre: az ő gondolatai, tettei (nem tettei) hordozzák magukban mindazokat a gyomrosokat, amit talán a krimi részétől várna az ember. Az a kapzsiság (pénzes telefonfülke az alkalmazottaknak), azok a gondolatok a gazdagságról, arról, hogy miért nem fizet – az még talán racionális is – az egész hozzáállása a világhoz, a világ összes pénzéhez, az nagyon jól van lehozva a filmen, az embernek néha tényleg kinyílik a bicska a zsebében azokon, amiket mond és tesz az öreg. A mozi azonban így valami teljesen más lett, mint azt amúgy egy elrablásos történet feldolgozása indokolhatná – valami társadalom és személyiségkritikai tabló, amiben egy vénember foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, amije van, egy tabló, ami icipicit betekintést ad abba, miért és hogyan lehet valaki ilyen gazdag.

Sajnos azonban ez sem teljes értékű, ehhez hiányzik a korábban említett idősebb Getty jellemfejlődésének bemutatása. Az számomra eddig is nyilvánvaló volt, hogy az ilyen gazdag emberek általában kapzsik és érzéketlenek is, de hát azért is tartanak ott, ahol én soha nem fogok… de az A világ összes pénze szerkezete, súlyozása, koncepciója miatt tulajdonképp semmi nem tud igazán kidomborodni. Sem ez a kapzsi racionalitás, sem a megtört anya, sem a volt CIA ügynök szerepe (mondjuk a duma az öreg felé jó volt, kár, hogy hatásvadász fordulatot csináltak belőle), sem pedig a fiú szenvedése. Sem krimiként, sem drámaként nem igazán állja meg a helyét, s bár vannak benne erős mondatok, gondolatok, összességében lapos és érdektelen, néhol kifejezetten unalmas a film. Talán egyedül a korrajzra és a színészekre nem lehet panaszom – de ahogy tanult kollégám mondta: „Egyetlen filmnek sem tesz jót, ha elkészülte után a felét újraforgatják”… annak ellenére igaz ez, hogy úgy összességében szerintem Pulmer leigazolása még csak dobott a mozin. De általa a kohézió eltűnt, az arányok meg felborultak.





70%




.

R2-D2 írta:

A világ összes pénze

Az A világ összes pénze szerkezete, súlyozása, koncepciója miatt tulajdonképp semmi nem tud igazán kidomborodni. Sem ez a kapzsi racionalitás, sem a megtört anya, sem a volt CIA ügynök szerepe (mondjuk a duma az öreg felé jó volt, kár, hogy hatásvadász fordulatot csináltak belőle), sem pedig a fiú szenvedése. Sem krimiként, sem drámaként nem igazán állja meg a helyét, s bár vannak benne erős mondatok, gondolatok, összességében lapos és érdektelen, néhol kifejezetten unalmas a film. Talán egyedül a korrajzra és a színészekre nem lehet panaszom – de ahogy tanult kollégám mondta: „Egyetlen filmnek sem tesz jót, ha elkészülte után a felét újraforgatják”… annak ellenére igaz ez, hogy úgy összességében szerintem Pulmer leigazolása még csak dobott a mozin. De általa a kohézió eltűnt, az arányok meg felborultak.

70%

Lehet, hogy Plummer emberfeletti munkát csinált, de annyira szétesik a csere miatt a film, hogy rossz volt nézni. Gyakorlatilag az összes jelenetben egyedül látszik, még a viták közben is, így nincs dinamika, a "régi film" aprólékosságába beletoldva a homályos hátterű "új jelenetek" meg új lógnak ki, hogy simán látszik a körülmények ismerete nélkül is, hogy hol lett megcsonkítva a mozi.

Nekem nincs ez még 7 pont sem...

"Akinek" hiányérzete maradt, próbálkozhat a sorozattal (Trust).
.