R2-D2 írásai 3.0

.




Felhőkarcoló




Bármilyen furának tűnik – miután az előző írásom is pont Mr. Johnson mozijáról szólt – nem vagyok megveszekedett rajongója a Sziklának. Bírom ugyan a figuráját, nagyon jól tudja hozni a behemót, csupa szív, izompacsirta karaktert, szerintem azok a jobb szerepei, amikor nyíltan vállalja is a viccesebb, kevésbé drámai énjét, de azért nem nézem meg fejvesztve minden filmjét – esetünkben a Felhőkarcoló is engem nem elsősorban miatta érdekelt, hanem az égő toronyház miatt. Kedvelem a katasztrófafilm zsánerét, még egy koreai filmet, az  A toronyt is előkapartam érte… szóval itt most az elsőrangú motiváció az volt, hogy láthatok egy újabb égő toronyházat, s láthatom, hogy ezúttal hogy menekülnek meg a szereplők (mert azt azért senki ne gondolja, hogy nem heppiend lesz a film vége). Erre csak ráadás The Rock és az akciófilm stílusa, a nem kicsi Die Hard feeling – ami amúgy az egész mozi leggyengébb összetevője a fizikát néha megint totál semmibe vevő jelenetekkel. De erről később.

Van ugye egy Will Sawyer (Dwayne Johnson) nevű főhősünk, aki egy pici kis „garázscég” tulajdonosaként azt a megtisztelő és jövedelmező feladatot kapja, hogy a Hongkongban újonnan felépült Gyöngy nevű toronyház biztonságtechnikai felülvizsgálatát végezze el. A fasziról annyit kell tudni, hogy egyik lába mű, mert 10 éve, mikor még kommandós volt, egy balul sikerült akcióban az igazi lába elveszett – van erről egy külön kis jelenet, ami még csak nem is flashback, szerintem jól felvezeti a karaktert, de ha őszinte akarok lenni, én picit összehúztam a szemöldökömet rajt… de erre is, majd a „hülyeség bekezdésben” térek ki inkább. Szóval Will számára is meglepő módon a húsosfazék közelébe kerül, a tapasztalt néző pedig szerintem kb. két perc után kitalálja, hogy csőbe akarják/fogják húzni, és hogy ki is teszi majd ezt. Itt jegyzem meg, hogy Will barátja, Ben (aki szintén ex-kommandós), akit egy bizonyos Pablo Schreiber nevű srác játszik, mennyire hasonlít Matthew McConaughey-ra engem legalábbis végig kísértett a kétely, vajon nem ő szerepel-e a filmben… de arról meg azért olvastam volna. A történet pedig nagyjából annyi, hogy egy gonosz zsoldos csapat szabotázst hajt végre az épületben, lángba borítva a 96-ik emeletet (amúgy remek ötlettel) – úgy, hogy a toronyház tulaja, néhány munkatársa és véletlenül Will családja az épületben ragad, a tűzhatár fölött. A csapatnak értelemszerűen egyetlen egy megjegyzendő arca van, annak vezére, egy Kores Botha nevű szintén ex-katona: az azonban számomra nagy öröm volt (és talán egy fél pont plusz), hogy bizonyos Roland Møller nevű dán színész játssza, aki ugye pár éve istápolta a gyerekeket a Homok alattban…

S ha már ház és tűz és felhőkarcoló és katasztrófafilm. Nem tagadom, a film elején, amikor bemutatják a csodát, tátott szájjal bámultam a vásznat: sokszor írtam egy sci-finél, mennyire tetszik, ha valami újat, innovatívot találnak ki, mennyire is le tud nyűgözni a sok hi-tech kütyü és ötlet… nos, a Gyöngy bemutatása ezt az élményt váltotta ki belőlem. Még sokáig elnéztem volna az egészet, mintha egy űrhajó belsejében jártam volna, és egészen komolyan elgondolkodtam, ezt ma már meglehetne-e így építeni… szívem szerint elhinném, hogy igen. Legalábbis részben. Lenyűgöző volt az egész, kiváló helyszín egy vérbeli katasztrófafilmhez – e tekintetben a mozi azonban csak részben váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Az a szomorú helyzet, hogy miután Willt bepalizzák és majdnem megölik, ő visszajut az épületbe, hogy kimentse a családját, és közben olyan dolgokat is kénytelen megtenni, amik egyrészt túlmennek minden ésszerűségi határom, másrészt meg ugye óhatatlanul találkozik a rosszfiúkkal, akiknek bizony van fegyverük,  akik néha ész nélkül lövöldöznek is azokkal a film alatt. The Rock rettenthetetlenségét és egyértelmű fizikai fölényét a már említett balesettel és műlábbal próbálják árnyalni, ami felemásra sikeredett: részben mert bizonyos esetekben még egy lábbal is jobb, mint ellenfele(i), másrészt meg pont a műláb, ami néha hisztérikusan és hihetetlenül képes megmenteni őt.

Azt hiszem, most érkeztem el egyébként arra a pontra, amiben az ún. hülyeségfaktort illik kitárgyalni… mert azt azért feltételezem, hogy aki beül erre a filmre az előzetesek alapján, annak az a legnagyobb kérdése, hogy mennyire elviselhetetlen a sok ökörség, amit az erős másfél órában kap. Pláne úgy, hogy az első perctől kezdve nyilvánvaló, hogy a főhős és családja szent, fixen lehet tudni, hogy nekik túl kell élniük… a nagy kérdés az, hogy ebben a zsánerben, ezzel a színésszel, koncepcióval mennyire lesz ez agyzsibbasztó. No, az én válaszom az, hogy eléggé, néha bizony sóhajtottam nagyokat a látványtól – de még ezek mellett, ezek ellenére sem éreztem annyira idegesítően butának, nézhetetlennek a mozit. A legelső bosszúság már annál a bizonyos múltbeli akciójelenetnél ért, azt éreztem, hogy az totál nincs kidolgozva, annak csak az a szerepe, hogy Will lábán helyet csináljanak a protézisnek. Valami nagyon nem volt kerek az egész bevetéssel, vagy legalábbis én úgy éreztem. Aztán a következő agymenés számomra a tablet körüli bunyó utáni utcai harc…bazzeg, ott aztán a semmiből hirtelen feltűnő rendőrség és a bűnözők lőnek ám mindenre, ami áll és mozog. Természetesen a hülyeség abszolút tetőzése Will bejutása az épületbe: nem csak önmagában az a bizonyos ugrás, hanem már előtte is a mászás, lógás, csimpaszkodás, bemászás a peremen, stb… ember, ilyen nincs. Talán, talán egy képzett sziklamászó ezt, ennek egy részét megcsinálja, esetleg egy extrémsportoló (mondjuk a francia pókember, Alain Robert) szintén, de ezt, így nem hittem el. Nem fájt kimondottan az, amit láttam, csak nehéz volt feldolgoznom, ahogy és ahányszor lóg Will a semmi fölött és mindig, mindenhova behúzza magát – és ezt nekem el kell hinnem. Magával a figurával az ég egy adta világon semmi bajom nem volt, ebben a filmben pont rá volt szükség, sőt, még az is elment ezúttal, hogy azért a Felhőkarcoló nagyon kevés dolgot használ a Nagy Hollywoodi Kliségyűjtemény című kézikönyvön kívüli forrásból – akár dramaturgia, akár emberi kapcsolatok terén. Talán azt éreztem picit, hogy komolyabban próbálja venni magát, mint azt esetleg az egész koncepció megkövetelné, nekem legalábbis hiányzott most a Dwayne Johnsonra épített, általa előadott vicces figura… különösen szembetűnő ez így, pár nappal a Tombolás után.

De a Gyöngy, mint épület, a feszes tempó, a nagyjából életszerű motivációkkal megáldott (nem egydimenziós) karakterek, a látvány sok mindenért kárpótolt. Ha csak Johnson legutóbbi, franchise-on kívüli blockbustereit nézem, akkor talán a Törésvonal/Tombolás/Felhőkarcoló hármasban ez a leggyengébb, de még így is nyújt annyi szórakozást, hogy a film végére az ember kellemes élményekkel jöjjön ki a teremből. Van néhány húzása (kár, hogy kevés), ami túlmutat önmagán, ilyen maga az épület, a Gyöngy, annak felépítése, részletei, technológiája, aztán az, hogy Will gyakorlatilag fegyvermentes hős, aztán tök tetszett a tabletes, hackelős, irányításos dolog. Van benne megfelelő érzelmi töltet, mondjuk eleve, amiben van egy/két kisgyerek, az e szempontból könnyebben teljesít… de még így is, hogy tudtam, nem lehet bajuk, képes voltam szívből örülni a liftes jelenetnek. Katasztrófafilmként ezért ugyan nem teljes, mert a fentebb említettek miatt a szereplők sorsáért nem igazán lehet túlságosan izgulni, nincs túl nagy tétje a tűznek (max, hogy összedől-e a ház, vagy nem), de látványfilmnek, aminek szánták, simán elmegy. Olyan tipikusan hollywoodi popcornmozi, amiben a hős apuka megmenti a tűzből családját, és mellékesen, ha már ott van, segít a jóknak a rosszak elleni harcban.

De még egy igazán jó Pokoli torony feldolgozásra, érzésre várni kell.





75%




.

R2-D2 írta:

Felhőkarcoló

De a Gyöngy, mint épület, a feszes tempó, a nagyjából életszerű motivációkkal megáldott (nem egydimenziós) karakterek, a látvány sok mindenért kárpótolt. Ha csak Johnson legutóbbi, franchise-on kívüli blockbustereit nézem, akkor talán a Törésvonal/Tombolás/Felhőkarcoló hármasban ez a leggyengébb, de még így is nyújt annyi szórakozást, hogy a film végére az ember kellemes élményekkel jöjjön ki a teremből.

De még egy igazán jó Pokoli torony feldolgozásra, érzésre várni kell.

75%

Akkor ezt nagyon nem láttuk máshogy .

.

R2-D2 írta:

.
A Pentagon titkai

Nem hiába a The Post az eredeti cím, ez a mozi sokkal inkább a The Washington Post című újság igazán naggyá válásának története, vagy annak egy szelete két órában. Mindezt azért fontos tudni (én csak menet közben jöttem rá), mert így talán kevéssé lesz unalmas a film első fele. Jómagam ugyanis végig azon gondolkodtam az elején (Oscar szezon, ugye), hogy ez már megint mi a francot keres az idei mezőnyben, s bizony csak nagy nehezen találtam kapaszkodót a női cégvezetés, egyáltalán a női hátrányos megkülönböztetés kérdésének felvetésében. Aztán, mikor tényleg beindul a mozi, onnantól sokkal egyértelműbb minden, onnantól a sajtószabadság korlátai, egyáltalán a demokrácia működésének kérdése lesz a fő téma – olyan spielbergi módon. A film központi témája pedig ekkor már ez: publikáljunk-e a kifejezett kormányzati kérés és tiltás ellenére, vállalva a bírósági per kétséges kimenetelét, vagy… vagy a dolgozók és a biztos jövő érdekében hagyjuk a fenébe az egészet. A kérdés csak az, hogy ezt mennyire tudták érdekesen, izgalmasan és kellő érzelmi töltettel megtámogatva előadni. Nos, miután a direktort valami ismeretlen fickónak, bizonyos Steven Spielbergnek hívják, nem is lehet nehéz megválaszolni ezt a kérdést: jól. Nagyon jól. Önmagához képest talán kissé visszafogottabb szentimentalizmussal, de sikerült neki a nézőt is a kis újságírócsapat részévé tenni, együtt szurkolhattunk a tárgyalás végkimenetelét illetően – és igen, együtt örülhettünk annak, hogy a „Alapító Atyák” abban a bizonyos Alkotmányban a sajtószabadságot a kormányzás fölé helyezték.

Miután ennyit mellébeszéltem és ennyire elkalandoztam a filmtől (ami jó, mert valós gondolatokat képes ébreszteni), néhány szót még a moziról. Nem ez lesz Spielberg legjobbja, kicsit talán ki is lóg az életműből, de ezt legalább értem, miért van ott a 90-ik Oscar mezőnyében. Korántsem hibátlan film: az elején borzasztóan nehéz belerázódni, egyáltalán követni, ki kicsoda és mit akar. Rengeteg szereplő, de mindenki csak a háttérben van Key Graham mellett – a néző pedig, mikor élesre fordul a helyzet, kapkodhatja a fejét, ki kicsoda és mit csinált addig. Amíg be nem szív a korrajz és a hangulat, amíg meg nem látjuk a nagyobb képet, bizony kicsit idegen és unalmas a film… maradhatna mentsvárként Merly Streep játéka. Épp ezért volt jó nézni egy filmet egy letűnt korról, ami remek korrajzával, nagyszerű színészeivel és komoly gondolataival méltán van ott az idei mezőnyben – díjat szerintem nem kap, ahogy írtam, nem is a Mester legjobbja, ráadásul az Akadémia manapság más szempontokat mérlegel, de nekem ez, így most bejött.

80%

Sajnos én nem tudok olyan jókat és szépeket írni, mint ahogy te tetted az elmúlt napokban...

Mert hiába tudtam, hogy a The Post inkább az újságról fog szólni, mint a politikai botrányról, az elején a szinte teljesen üres fecsegés a céges vacsorákon és kerti partikon annyira lehúzta, hogy onnan csoda kellett volna, hogy kikecmeregjen... Nagyon jól eljátszott és megírt cucc, kellemes korabeli hangulattal, de hangulata nem nagyon akad az elején, és miközben már a részvénykibocsátás is elég nagy dilemma lenne, nincs igazi beleélés sem, csak felszínes.

A közepétől tényleg jobb, Kay szerepe (kényelmes háziasszonyból laptulajdonossá válása) és a nyilvánosságra hozás is sokat dob rajta. Kár, hogy nem lehetett az egész olyan, és hogy a végén még ott van az a kínos elnöki telefon meg az az erőltetett utalás, mintha ez egy sorozat pilotja lenne, és várni kéne a második évadot... Az sem vet rá túl jó fényt, hogy a legjobban a nyomdai szedés és a nyomdagépek tetszettek benne.


7/10
.

.




Escobar




Avagy Lovig Pablo… Értem, hogy a magyar címben a kolumbiai drogbáró neve önmagában sokkal vonzóbb és eladhatóbb, de az a helyzet, hogy az eredeti cím a film egészét tekintve sokkal kifejezőbb. A magyarosított Escobar feltételezi ugyanis, hogy valamiféle komplex, vagy részlegesen komplex életrajzi mozit kapunk az 1989-es év hetedik leggazdagabb emberéről, ami a valóságban egyáltalán nem így van: a mozi koncepciója sokkal inkább épít a Loving Pablo címre, amiben is a drogbáró szeretője, a kolumbiai újságírónő, Virginia Vallejo szemszögéből látja az eseményeket. Sőt, ha jól tudom, a mozit erősen inspirálta a hölgy által, 2007-ben nyilvánosságra hozott  „Amando a Pablo, odiando a Escobar” (Pablót szeretni, Escobart gyűlölni) című mű is, ami megint csak alapjaiban határoz meg a filmmel kapcsolatos nézőpontokat és értékelési lehetőségeket. Az Escobar így sajnos nem az, amire én – és még sokan – várhattak, életrajzi film helyett egy hisztis picsa narrációjában elmondott történet, ami ugyan a legfontosabb eseményeket érinti a faszival kapcsolatban, de a szűk nézőpont miatt átlag néző vajmi keveset érthet az egészből. Egészen pontosan: az, hogy Virginia a mesélő, az, mintha csak annyit tudnánk a dolgokról, amit esetleg ő is tudott – itt enyhe homlokráncolás –, pont az egész film élvezhetőségét rontja… ráadásul néhány pontban eleve csalni is kellett a dramaturgia szempontjából.

A másik, talán a legeslegfontosabb élmény, érzés az egész Escobarral kapcsolatban, az az, hogy van a Narcos sorozat. Ugye, ezzel kapcsolatban kétfajta ember létezik a világon: aki látta már a Narcost és aki nem… nos, az Escobar a nélkül sem egy túl acélos film, hogy valaki még nem ásta bele magát nevezett sorozat első és második évadába, de ha meg valaki úgy ül le elé, hogy tudja, mi fog történni a kis pocakos bajuszossal, szinte garantált a rossz szájíz. És így jártam én is: az egy dolog, hogy önkéntelenül hasonlítgattam a két színészi játékot (és nem Javier Bardem nyert), de nekem ez a két órás mozifilm nem más, mint a Narcos összevágott, zanzásított változata. Itt semmi nincs kidolgozva, megalapozva, megmagyarázva, itt csak úgy vannak a dolgok, itt nincs súlya pl. a Katedrális puszta létének sem, de Pablo személyisége, a kezdeti kultusza, szerethetősége, majd bukása nincs rendesen elmesélve, az egész összefogás ellene ebben a tálalásban hiteltelen és hihetetlen – minden csak lóg a levegőben. Mintha tényleg semmi más nem számított volna a film szempontjából, mint Escobar sörhasa (a csupasz seggel futás miért is???), meg Virginia hisztije. Vagyis Javier Bardem sörhasa és csupasz segge, valamint Penelope Cruz hisztije.

Tulajdonképp belecsöppenünk a dolgok közepébe: a film ott veszi fel nagyjából a fonalat, mikor Pablo Escobar már tekintélyes vagyonnal rendelkező bűnöző volt, egygyermekes családapa, a Medellín Kartell feje, a kolumbiai drogkereskedelem majdnem mindenható ura. Szomorú, de e film keretében semmit sem tudunk meg arról, hogy ő hogyan és miként jutott el ide, csupán azt látjuk, hogy működik a rendszer, amit ő irányít. Nincs múlt, nincs kötődési pont – ezáltal valahol az egész lénye, a történet(e) roppant érzéketlen és súlytalan: szó sincs arról, miért és hogyan tudja majd bűnözőként felfegyverezni Medellínt, hogy lehet az, hogy a teljesen nyilvánvalóan vérszomjas, bődületesen racionális és kegyetlen emberből egy szánalmas senki lesz a történet végén. Sőt, arról sincs szó, hogyan lesz belőle szánalmas senki, Virginia valószínűleg totál fogalmatlan volt a témában, narrációja és könyve a legfontosabb dolgokat is képes kihagyni a teljes egészből. Persze, aki nem ismeri, mit kellene látnia, annak talán nem is tűnhet föl, mi hiányzik, de még akkor is megállja a helyét a legtöbbet hangoztatott kritika a filmes oldalakon: a sztori roppant csapongó, felépítése, súlyozása, az egész szerkezete iszonyat gáz. Az amúgy nekem tök be is jött volna, ha csinálnak egy Narcossal szimbiózisban lévő kvázi spin-offot Virginiával kapcsolatban, az ő érzéseire, emlékeire alapozva, no de akkor azzal azt is fel kellett volna vállalni, hogy ez az ő története, nem Escobaré. De az alkotók képtelenek voltak elengedni a címadó karaktert, képtelenek voltak csupán egy csalódott nő nagyhatalmú partnereként tekinteni rá, neve, jelentősége miatt talán úgy gondolták, neki is jár a központi szerep – de a helyzet az, hogy központi szereplőhöz képest lófasz, amit megmutatnak róla, azzal pedig, hogy a nő és ő egyaránt főszereplő, mindkettő karakterből kiölték a lényeget.

De lehet, egyszerűen nem is volt több Virginia meséjében. Sok mindenről tudhatott, sok mindent láthatott, de a filmben bemutatott események (ahol ő nem volt jelen), az más forrásból kell, hogy származzon. Nem működik a kapcsolat sem Pablo és Virginia között, ami pedig szerintem arra vezethető vissza, hogy nem igazán működött a valóságban sem Bardem és Cruz között. Az a dugás az ablaknál nevetségesen megalázó, de az egész film alatt úgy is éreztem, hogy Cruz kezdeti ripacskodása, majd nyafogása, hisztije nem tudja ellensúlyozni azt a mindent elárasztó sugárzást, amit Bardem akart Escobarként nyújtani. A has, az egész jelleme szerintem teljesen túltolt, és itt jön be a mozifilm időkorlátja – nincs idő igazándiból árnyalni a szerepet… ha meg mondjuk ezzel azt fogták meg, hogy Virginia milyennek látta Pablot, akkor meg felvetődik a kérdés, mi a picsáért volt vele… ja, persze, hisz tudjuk. A pénzért. Hogy ezek a nők hova teszik az önérzetüket???  Mert nézzük is: amíg Pablo felesége tudta, mit vállal, végig ott állt a bűnöző férje mellett, a maga módján szerethette is őt, ellenben a többi nő… csak a luxust akarta élvezni. És mikor borul a bili, elfogy az apanázs, jön a veszély, csak picsogni tud – úgyhogy kedves Virgina, nem igazán tudtál meghatni ezzel a történeteddel, még úgy sem, hogy teljesen logikus módon nem is akartad maga annyira besározni. Buta liba vagy így is… s tudjátok mit? Az lenne az igazán érdekes, ha Escobar felesége, az azóta amúgy bíróság elé állított Victoria memoárjaiból készülne egy mozi, hogy ő hogyan látta urát, ő hogyan élte meg a kegyetlenkedéseket, gyilkosságokat: esetleg maga is hasonló mentalitású lélek volt, vagy csupán félt kilépni Pablo mellől?

Virginia négy éve egy szűk szelete a nagyhatalmú kartellvezér teljes életének, személyiségének. Képtelenség általa bármi új, érdekes és fontos információhoz jutni Escobarral kapcsolatban, a film számomra inkább a Narcos oldalvizén való evickélés kísérlete – s így egy teljesen felesleges és szükségtelen alkotás. Unalmas, nagyvonalú, sokszor túl szemérmes, súlytalanná vált események és szereplők kavalkádja. Jobb indulatú énem azt mondja, simán csak semleges, de a kisördög azt suttogja, hogy ez egy pocsék mozi. Az igazság valahol kettő között van… s hogy miért is tudtam végignézni (amit amúgy csak és kizárólag olyannak ajánlok, akinek nincs viszonyítási Narcospontja)? Nos, egyrészt ugye egyre kíváncsiabban vártam mindazokat a fontos eseményeket, amik Pablo életét végigkísérték, és elégedetten nyugtáztam, mikor megtörténnek (bár a repülő robbantása szerintem többet ért volna egy TV hírnél), másrészt meg… másrészt meg képesek voltak olyan apróságokat elrejteni a filmben, amiről nem tudtam és váratlan volt. Az autópályás szcéna beszarás, valamiér a Barry Seal is beugrott róla, a motoros-lovas jelenet is új volt. A „Ki vette neked ezt az autót?” beszólás, vagy Virginia kirúgása is üdvözítően újdonságként hatott… szóval volt még így is benn annyi potenciál, hogy a történet, karakter alapos ismerőjeként önmagában a kettős várakozás átsegített a két órán.

Aztán kb. ennyi. Két-három snittet leszámítva semmi új impulzus nem ért, Pablo Escobar számomra továbbra is Wagner Moura (ahogy egyébként Hitler Bruno Ganz), és a magam részéről Stephanie Sigman is jobb Virginia (még ha nem is vállalták be, hogy ott, az legyen a neve), mint Penelopé Cruz. S még valami a végére: bazzeg, emberek, ez Kolumbia, ahol spanyolul beszélnek… nem pedig akcentusos angollal… megint. Ráadásul úgy, hogy a két főszereplő anyanyelve ugye alapból spanyol. Komolyan, egyszer összeírom az ilyen elbaszott koncepciójú filmeket, amiket csak azért nem éri meg megnézni, mert hülyének nézik a nézőt – pontosabban az igazi eredetiséget beáldozzák a buta amerikai nézők igényszintjének oltárán… bár… szinkronnal meg úgysem számít majd itthon sem.




55%


.

R2-D2 írta:

Escobar

Avagy Lovig Pablo… Értem, hogy a magyar címben a kolumbiai drogbáró neve önmagában sokkal vonzóbb és eladhatóbb, de az a helyzet, hogy az eredeti cím a film egészét tekintve sokkal kifejezőbb. A magyarosított Escobar feltételezi ugyanis, hogy valamiféle komplex, vagy részlegesen komplex életrajzi mozit kapunk az 1989-es év hetedik leggazdagabb emberéről, ami a valóságban egyáltalán nem így van: a mozi koncepciója sokkal inkább épít a Loving Pablo címre, amiben is a drogbáró szeretője, a kolumbiai újságírónő, Virginia Vallejo szemszögéből látja az eseményeket. Sőt, ha jól tudom, a mozit erősen inspirálta a hölgy által, 2007-ben nyilvánosságra hozott  „Amando a Pablo, odiando a Escobar” (Pablót szeretni, Escobart gyűlölni) című mű is, ami megint csak alapjaiban határoz meg a filmmel kapcsolatos nézőpontokat és értékelési lehetőségeket. Az Escobar így sajnos nem az, amire én – és még sokan – várhattak, életrajzi film helyett egy hisztis picsa narrációjában elmondott történet, ami ugyan a legfontosabb eseményeket érinti a faszival kapcsolatban, de a szűk nézőpont miatt átlag néző vajmi keveset érthet az egészből. Egészen pontosan: az, hogy Virginia a mesélő, az, mintha csak annyit tudnánk a dolgokról, amit esetleg ő is tudott – itt enyhe homlokráncolás –, pont az egész film élvezhetőségét rontja… ráadásul néhány pontban eleve csalni is kellett a dramaturgia szempontjából.

55%

Az a helyzet, hogy a film eredetileg nem különösebben érdekelt, de legalább egy jó írásból megtudtam, hogy jól is van ez így   .

.

Niwrok írta:

Escobar

Az a helyzet, hogy a film eredetileg nem különösebben érdekelt, de legalább egy jó írásból megtudtam, hogy jól is van ez így   .

.

"...amit amúgy csak és kizárólag olyannak ajánlok, akinek nincs viszonyítási Narcospontja..."


... neked meg ugye van.

Sajnos tényleg nem tudom ajánlani, bosszantóan semmilyen film. Ennél még a múltkori Beépülve is job volt, pedig az se egy nagy eresztés.

.

R2-D2 írta:

Alien: Covenant

– olyannyira, hogy ez a hétvégi kaland, a Covenant, így, a Prometheus árnyékában, első felindulásomban… hogyismondjam … gyenge lett. Meg sem közelíti elődjét/előzményét, annak bámulatos ötleteiből, gondolatiságából itt semmi nincs – ez megint csak egy biztonsági játék lett az elveszettnek hitt rajongótábor visszahódítására. Több trancsír, vér, alienek – és kevesebb humán eredettörténet. Hatásában, koncepciójában leginkább az EP VII-hez tudom hasonlítani: ez a Covenant nagyjából a ’79-es Alien újragondolása, egy rém gyengén felmelegített valami, amiben attól kellene magunk alá vizelni, hogy megint kinyílik a tojás és megint az adott áldozat arcára tapad a facehugger…

És leszállnak. Onnantól új film kezdődik, onnantól azt gondoltam, nem lesz rossz az egész: végre találkozhatunk megint a Teremtőkkel – számomra ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a Covenant legénysége megtalálta a Teremtők bolygóját. A bolygót, ahova David és Shaw indult, ahol elvileg választ kaphattunk volna az emberiség és az alienek eredetére.

Ezáltal viszont az egész Covenant tényleg az androidokra épül: Davidre és Walterre (miért is nem lehetett követni az ABCD sormintát, kedves Ridley Scott?). Több helyen olvastam, hogy Fassbender két alakja viszi a hátán az egész mozit – ami igaz is… a baj csak az, hogy szerintem irtó nagy baromság az, amit David karaktere köré írtak. Most nem árulhatom el a lényeget, de nekem tök nem tetszett az egész, amit, ahogy és amiért ő létrehozott…

Mert lehet, hogy friss, ropogós ez a fellázadt AI téma – de nekem qrvára nem jött be. Ha jól belegondolok – akárcsak mondjuk a már emlegetett EP VII-nél – megint elsősorban a történettel és a kényszeredett megfeleléssel van bajom: mint alienes sci-fi, látványában, képi világában nem rossz, de ezt a kitérőt én, most totál feleslegesnek, néha unalmasnak, néha bárgyúnak és a végén bántóan butának éreztem. A nagy magyarázatok helyett logikai bukfenceket és még több kérdést kapunk és közben olyan az egész, mint mikor lelepleződik a Mátrix egyik trükkje: a kanál nem létezik.

70%

Icipicit, egy 5%-nyit talán jobban tetszett, mint elsőre... mert már nem akadtam ki annyira a baromságain. De továbbra is egy semleges mozinak tartom, ami stílusában hangulatában talán jobban beleillik az Alien franchise-ba, de én mégiscsak a Prometheus folytatását vártam volna.

A hülyeségek most is hülyeségek, a karakterek most is nullák, most már az sem számít, melyik lény, mikor épp mekkora - mindig pont akkora és olyan veszélyes, amit a dramaturgia megkíván. A tojásokra a film közben továbbra sincs válasz, az egész labor, annak eredményei nálam erősen felvetik a tyúk vagy tojás kérdését. Pedig most direkt figyeltem, mit mond David és mi látszik a falon/háttérben.

Mindezek mellett meg lehet nézni, akár többször is, de számomra a 6 film közül ez a leggyengébb, a mozi legjobb jelenete meg az U-hajó dokkolása volt.

Ami miatt viszont most billentyűt ragadok, az a BD extrái. Az van ugyanis, hogy Ridley Scott nem hazudtolta meg önmagát, ezúttal is külön kisfilmeket forgatott a Covenant köré - s néhány ezek közül képes minimális mértékben betömni is lyukakat. A Walter reklám piszok jó, de jó volt James Franco szerepeltetése is, kapitányként. A Prometheus után ismét csak van kb fél órányi anyag, ami olyan, mintha még a fillm lenne - én tök bírom az ilyen aprólékosságot.

Az 55 perces werkfilm viszont picit meglepett: alapja ugyanaz, mint mindig, az alkotók menyire dicsérik és szeretik egymást, viszont úgy tűnt, mintha Ridley Scott tudta volna, mit csinál. Legalábbis nagyon próbálta elmagyarázni, mi miért és hogyan lett így, mintha az egész Covenant története egy jól átgondolt koncepció része lenne. Ez persze majd csak a folytatásban fog kiderülni, jelenleg én nem így érzem, jelenleg egy "mentsük a menthetőt" stílusú fan mozinak látom, tele megmagyarázatlan kérdésekkel és baromságokkal. De ha ő mondja... még az is lehet, lesz belőle valami. Tényleg.



75%


.

.






Menedék




Tudjátok, ki írta a 2007-es év egyik legjobb filmjét, az Árvaházat? És a 2012-es év legjobbját, az A lehetetlent? Nem, mi? Én sem tudtam… egészen eddig. Azt tudtam, hogy mindkettőt J. A Bayona rendezte, de hogy a remek dramaturgiáért, az izgalmas cselekményért ki volt a felelős, azzal eddig nem foglalkoztam: nos, mindkettő film egy bizonyos Sergio G. Sánchez nevű jóember műve (meg még bónuszként ott van az A vég című sci-fi is, ami nekem a nagyközönséggel ellentétben kifejezetten tetszett), aki egy újabb nagyszerű munkát tett le az asztalra ezzel a Menedékkel. Sőt, ez esetben maga ült a rendezői székbe is (Bayona mint őrangyal támogatásával), első egész estés filmje pedig alulról súrolja bizony a fentebb említett remekműveket. Talán, ha lett volna szíve icipicit megvágni a mozija első óráját, akkor át is léphette volna saját árnyékát – de így sem lehet okunk panaszra: a Menedék egy újabb remek spanyol thriller, hangulatában leginkább az Árvaházhoz hasonlító, megdöbbentő csavarra felfűzött alkotás. Természetesen megvannak a saját gyenge pontjai, meg nem ez az első ilyen történet, de akkor is nagyszerű film – amiben az a bizonyos felismerés jeges megdöbbenésként kúszik az ember bőre alá…

Mielőtt a sztoriba és a kedvcsinálóba belemennék, két apróságot kénytelen vagyok megjegyezni. Az egyik, hogy még a megszokottnál is kevesebbet lehet elárulni a film valós tartalmáról – úgyhogy sokat fogok ködösíteni – a másik meg, hogy én a magam részéről jobban örültem volna, ha spanyol nyelven játszódik a történet. Valahogy jobban illett volna a hangulathoz, valahogy a végén, olvasva a stábot, rögtön az jutott eszembe, hogy ez a vidéki ház, az az andalúz környezet inkább spanyol, mint amerikai… persze, hülyeség, mert egy angol család költözik 1969-ben Amerikába, tehát jogos az eredeti nyelv, de akkor is. Pedig még a színészgárda sem spanyol… mégis. Na, mindegy…

Szóval, 1969-et írunk, amikor egy család, anyu és négy gyerek a film kezdetén épp egy vidéki, lepukkant házba érkezik – a mozi első képkockái pedig nyilvánvalóvá teszik, hogy a család múltjára valami csúnya esemény emléke borul. Anyu (Nicola Harrison) szimbolikus tettel hangot is ad a múlt lezárásának: aki átlépi a ház porába húzott vonalat, az hátrahagyja a sötétséget. A film kb. első tíz perce Jack, a legidősebb fiú (George „11.22.63” McKay) kvázi narrációjában meséli el, hogy kezd a család felhőtlen új életet, hogy próbálják maguk mögött hagyni a szörnyűségeket, hogy ismerkednek meg a szomszéd farmon élő Allievel (Anna „Morgan” Taylor-Joy), hogy illeszkednek be az új környezetbe. Az első időszakban minden rendben, de egyre sötétebb árnyak vetülnek rájuk – s hamarosan pedig anya betegsége miatt a négy testvérnek át kell szerveznie mindennapjaikat. Jack, aki pár hónap múlva USA-nagykorú lesz, lesz a családfő, a kis srácot, Samet (Matthew Stagg) a nővére, Jane (MiaGoth) lesz kénytelen gondozni, míg a család talán legvagányabb tagja, Billy (Charlie „Stranger Things” Heaton) pedig kénytelen visszavenni lobbanékonyságából – a többiek érdekében. De egész jól elvannak így is, mígnem egyszer csak történik valami… ami után a tizenkettedik percben jön is a főcím: El secreto de Marrowbone. Itt meg is állhatunk picit (már csak azért is, hogy terelhessek kicsit): bár ez a spanyol cím árulkodónak tűnik a sztori egészét tekintve, de mégiscsak sokkal jobb és kifejezőbb, mint mondjuk a hivatalos Marrowbone, vagy a magyar Menedék (???). Már csak azért is, mert szinte a legeslegelső perctől kezdve nyílt titok a titok – mármint hogy valami titok lengi be a Marrowbone család múltját… sőt aztán a film előrehaladtával jelenét is. No meg nem utolsósorban azért is, mert a rendező még a „békeidőben” is kegyetlenül nyomasztó és sejtelmes atmoszférát teremtett a vásznon az ódon házban, a kameramozgás, a berendezés, minden apróság már ekkor is van annyira nyugtalanító, hogy az emberben ott mozogjon a bizonytalanság parája.

Ami aztán innentől a történet előrehaladtával szinte exponenciálisan növekszik. Van egy hat hónapos időugrás, amiért alapból haragudni szoktam a filmekre, de itt tulajdonképp minden erre épül: ez lesz majd az a fekete lyuk, amit a későbbiekben betölt a meglepetés a flashbackek és a párhuzamosan futó szálak által, ez a hat hónap kiesés fogja adni magát a titkot, amit fel kell tárnunk. Hogy ki által és hogy milyen ütemben, az maradjon titok, nagy vonalakban annyit árulhatok el az egészről, hogy a gyerekeknek ki kell fizetniük egy összeget, hogy törvényesen maradhassanak a házban, pénzük nincs, csak egy „elátkozott” doboz, amit Angliából hoztak magukkal. Abban van pénz, nem is kevés, de ahhoz vér tapad, így annak felhasználása meglehetősen nehezükre esik – pláne, hogy utána, mintha tényleg egy szellem jelenne meg a házban. Furcsa zajok a falak mögül, letakart tükrök, baljós árnyak és hangulat – a Menedék bizonyos pillanataiban vérbeli spanyol horrorba is át tud váltani, egyfajta Árvaház light módon, mindazonáltal azt nem írom alá, hogy ez vegytiszta horror lenne, ahogy kategorizálva vagyon. Az események egyre súlyosabbak, a ház, az egész környezet egész remek hátteret biztosít, mondjuk a kb. hat éves Sam bóklászására, vagy amúgy a mosómedve mászkálására a falakon túl. Hozzáteszem, mindez baszott jó térhatással, a hátsó hangfalak még a magyar hangsávban is parádésan teljesítenek – hogy honnan van ehhez ilyen kópia, ne kérdezzétek. Mindegy, a kis család meg közben küzd saját démonjaival – amit, mint majd később kiderül, maguk csináltak maguknak – Jack pedig egyre nehezebben küzd meg a családfői szerepével… no meg a fura rosszulléteivel.

Kb. egy óra után érünk el a titok feloldásához, onnantól egyre nagyobb döbbenettel és szorongással, szinte tátott szájjal nézzük, mi lesz ebből. Mert a titok önmagában még nem egy titok, van még jócskán, ami befolyásolja a család életét, s ahogy mászunk bele a sűrűjébe, ahogy eljön majd a nagy felismerés – no, rajtam akkor futott át a hidegrázás, mikor felemelték azt a leplet. Ha ezt a sztorit, csavart, így, életemben először látom, akkor vélhetően alulról nyaldosná az értékelésem a 100%-ot, így viszont – bár a megdöbbenés így is megvolt – rögtön legalább két másik, korábban látott, hasonló koncepciójú film is eszembe jutott. Természetesen nem írhatom le, mik ezek, mert önmagukban ezek minden poént ellőnének – de jusson eszetekbe majd, hogy mit és mikor láttatok hasonlót. És még valami, szorosan ehhez kapcsolódó: már közvetlenül a sokk után is, de főképp a mozi utáni, elalvás előtti időszakban végigpörgettem magamban, hogy mindaz, amit láttam, lehetséges volt-e így. Hogy hibázott-e valahol az író/rendező, hogy volt-e olyan jelenet, ami az események teljes ismeretében úgy nem történhetett volna meg… nos, törtem kicsit a buksimat, de nem találtam benne hibát. Én legalábbis nem – igaz, nézés közben nem azt néztem, mi lehet és mi nem… a teljes igazságot csak az újranézés deríthetné fel.

Hogy érdemes-e újranézni? Nos, igen, már csak pont az említettek miatt is: ráadásul talán akkor az az első benyomásra erősen érezhető tanácstalanság is eltűnhet a moziból. Mert bizony, szűzen a film elé ülve, az első óra nagyon sokszor tűnik vontatottnak, nagyon sokszor éreztem azt, hogy nem tudni, hova tartunk. Oké, a feszültség az végig megvolt, a hangulat, a díszlet, a színészi játék mind hatásos volt – de nekem kicsit lassú és unalmasnak tűnt a film. Ez az érzés tükröződik az értékelésben is, az első benyomás élménye, amikor még nem tudja a néző, mit lát… mert hiába gondolja azt, amit gondol, nem tudja, hogy a „nagyobb képet” kellene nézni. Ráadásul, az ominózus 12-ik percben pont úgy van fényképezve, hogy lófaszt se látni, pont annyi az egész, hogy a bizonytalanság magját elültesse az emberben. De az „altatós” szakasz szerintem túl jól sikerült, túlságosan is szerteágazó és részletgazdag lett, látszólag semmit nem jelentő kapcsolatokkal és eseményekkel… mit pl. a könyvtár. Aztán persze, a puzzle összerakásakor minden elemnek helye lesz, de addig… nos, tény, hogy kicsit érdektelen az egész. Hangulatos, de érdektelen, és talán kicsit hosszabb a kelleténél.

De az, hogy még mindig kattog az magam rajta, az jó jel: a Menedék egy újabb remek thriller, a spanyol boszorkánykonyha újabb nagyszerű terméke. Kevés szereplő, még kevesebb helyszín, sötét, súlyos múlt, lassan feltáruló, de sokkoló titkok – és megint bebizonyosodott, jó forgatókönyv nélkül nincs jó mozi. S ahogy írtam, az értékelés az első benyomást tükrözi, de már tegnap óta is kúszott picit feljebb magamban – mert csak a katarzis számít, az unalom elmúlt.




80%




.

R2-D2 írta:

Menedék

Tudjátok, ki írta a 2007-es év egyik legjobb filmjét, az Árvaházat? És a 2012-es év legjobbját, az A lehetetlent? Nem, mi? Én sem tudtam… egészen eddig. Azt tudtam, hogy mindkettőt J. A Bayona rendezte, de hogy a remek dramaturgiáért, az izgalmas cselekményért ki volt a felelős, azzal eddig nem foglalkoztam: nos, mindkettő film egy bizonyos Sergio G. Sánchez nevű jóember műve (meg még bónuszként ott van az A vég című sci-fi is, ami nekem a nagyközönséggel ellentétben kifejezetten tetszett), aki egy újabb nagyszerű munkát tett le az asztalra ezzel a Menedékkel.

De az, hogy még mindig kattog az magam rajta, az jó jel: a Menedék egy újabb remek thriller, a spanyol boszorkánykonyha újabb nagyszerű terméke. Kevés szereplő, még kevesebb helyszín, sötét, súlyos múlt, lassan feltáruló, de sokkoló titkok – és megint bebizonyosodott, jó forgatókönyv nélkül nincs jó mozi. S ahogy írtam, az értékelés az első benyomást tükrözi, de már tegnap óta is kúszott picit feljebb magamban – mert csak a katarzis számít, az unalom elmúlt.

80%

Hogy egy haveromat idézzem: "Jeszofkorsz" !

Sergio G. Sánchezre a többiek éppen nem annyira figyeltem, de itt vagyunk, hogy felporszívózzuk egymásnak a jó spanyol filmeket .

.

.




Pirx kalandjai S1




Igen. Nagyon gagyi.  És nem, nem ért csalódás… pont erre számítottam. Sőt, azzal, hogy tulajdonképp a repülő kávéfőzőn kívül jóformán semmire nem emlékeztem belőle, még meglepetést is tudott okozni: részben az egyes epizódok történetével, gondolatiságával, részben meg a folyamatosan fel-fel tűnő magyar színészóriások vendégjátékával. Előbbi mondjuk kettős érzés, azért a Stanislaw Lem művei alapján megírt történetek rengeteget veszítettek erejükből a jó kis magyar trükkök által – és ez még akkor is így van, ha figyelembe vesszük a készítés dátumát. Ekkorra a Star Treknek már vége is volt, sőt, az Orion űrhajó is befejezte kalandjait, egyedül az Alfa Holdbázison nem jártunk még…. hehe… megelőztük az angolokat…

A Pirx kalandjai egy 1972-ben készült, 1973-ban bemutatott, 5 részes magyar sci-fi sorozat, ami Stanislaw Lem lengyel író Pirx pilóta kalandjai című novelláskötetéből szemezgetett történeteket dolgozott föl/át, és ami (utólag) leginkább a nevetséges trükkjeiről híresült el. Az én korosztályom szerintem kivétel nélkül hallott róla, s még ha egy percet sem látott belőle, akkor is tudja, hogy már a nyolcvanas években közröhej tárgya volt a felnagyított lakberendezési tárgyak gombjait tekergető, utólag odavetített emberek látványa: a tévésorozat rendkívül kis költségvetéssel készült, jobbára háztartási eszközökből, mindennapi cuccokból állították össze a díszletét. Mindazonáltal a sorozat az egyik első alkalmazása volt Magyarországon a bluebox technikának (na, innen tényleg volt hova fejlődni   ), a kettő együtt pedig jellegzetes – és feledhetetlen!!    – hangulatot és látványvilágot kölcsönöztek a sorozatnak. Majd később külön bekezdést szentelek a lenyűgöző képi világnak, addig tessék úgy olvasni az írást, mintha minden rendben lenne – az Orion űrhajónál is át lehetett lépni a felnagyított akváriumot, itt is célszerű elsősorban arra figyelni, mi történik az adott epizódban.

Azt azért soha nem szabad elfelejteni, hogy 1972 van, néhány eseményt, a sztori egyes elemeit, gondolatait, a szereplők egyes mondatait annak függvényében kell látni és értelmezni – megmondom őszintén, most, ennyi idősen rengeteg olyan dolgot is beleláttam a cselekménybe, amit talán nem is kéne. Mindenekelőtt a tárgyalásosba, de akár korábban is. A történetekkel komoly probléma nincs, az egész egy űrhajós vizsgával kezdődik, amiben megismerjük főhősünket, Pirxet (Papp János). Ő egy vagány srác, nem épp éltanuló, késik előadásról, épp súgógéppel szeretne vizsgára készülni – de van benn valami rendkívüli, valami ösztönös helyzetmegoldó képesség (delfin-próba). Leginkább a Chris Pine által megformált Kirkhez tudom hasonlítani, de talán valami Solo jellemvonásaiból is van benn. Az első epizód, ami a Diplomavizsga címet viseli, a maga módján pedig (leszámítva a röhejes dolgokat) egész jó és értékes, próbálja Pirx karakterét felépíteni – több-kevesebb sikerrel. Az első hivatalos repülés izgalma, a vizsga folyamata talán még érdekes is, az „osztály” rivalizálása, a folyamatosan szekált, lenézett srác sikerében pedig ezúttal talán icipicit népnevelő (értsd: szocialista népnevelő) hatást is éreztem. Mindegy, az epizód végére Pirx elismerést vív ki a „felnőttek” között, társai azonban még mindig nem akarják elfogadni, hogy jobb, mint ők. Amúgy… volt az első részben egy tök jó jelenet, a szemüveges: a kicsit az Éretlenekre hajazó súgógép-szemüveg használatát tök jól lezárják azzal, hogy nem mehetsz vizsgázni szemüvegben, mert nem is járhatnál ide, ha szemüveges vagy.

A második rész, A Galilei-állomás rejtélye, egy űrkrimire emlékeztet, amiben Pirx és egy idősebb tudós egy fura baleset nyomait próbálja feltárni a Holdon található bázison. A munkájuk során aztán pontosan ugyanabba a helyzetben találják magukat, amiben korábban már 2x2 ember meghalt… megint csak Pirx helyzetmegoldó képességén, ösztönös, szabálykerülő viselkedésén múlik életben maradásuk. A kb. egy óra tartogat meglepően jól megírt és feszült szakaszokat, a végére pedig Pirx már igazi hőssé válik az űrhajósok között. Közben – mert azért nincs film love story nélkül – nagy nehezen összejön egy újságíró csajjal, Glóriával is (Sunyovszky Szilvia), akivel majd a harmadik részben romantikus útra megy a Marsra. A Víkend a Marson címet viselő E3 az elején inkább egy vígjáték, talán szatirikus is az emberre túlzottan rátelepedő technika és kényelmi szolgáltatások bemutatása – megmosolyogtatónak mindenképp az. És akkor nem elsősorban azon kell mosolyogni, ahogy a marsi bázist megjelenítették, hanem az egész üdülési ötletelésre… Aztán kiderül, hogy egy robot elszabadul, aminek megállítására épp kéznél van Pirx. Ez ugye egy szokásos sci-fi alapvetés, de talán ennél a szakasznál lehet legkevésbé elvonatkoztatni attól az iszonyat béna látványtól, amiben Pirxék (távirányítós??) játékautóban kergetik az a robotot… szerintem valahol ez a mélypont.

Ehhez képest az utolsó két rész kifejezetten jó. A Terminusz, a koronatanú egyszerre tesz fel roppant érdekes kérdéseket egy robot szavahihetőségével kapcsolatban és egyszerre görbe tükör is a szocialista koncepciós perek számára. Pirx, immár hadnagyként egy véleménye szerint ártatlanul elítélt tudós érdekében végigcsinál egy tárgyalást – közben meg halogatja esküvőjét – amiben a koronatanú egy felrobbant reaktorú űrhajó egykori robotja. Nekem tök tetszett az egész, az arrogáns ügyész, a bíró, az egész ügy: de végül is az a nagy tanulság lett belőle, hogy az ártatlanokat fel lehet menteni. Kicsit olyan szerecsenmosdatásnak tűnik, az 1972-es évszám meg még rátesz egy lapáttal. Jó a tárgyalás, jók a színészek (Básti Lajos, Tordy Géza, Sinkovits Imre), de jó alapban a robot-jog probléma forgatása is. És nem kevésbé ütős az utolsó epizód, az Akció 127 óra 25-kor sem: Pirxnek egy Szaturnusz (anyám, az a Szaturnusz!!!    ) melletti munkában kell tesztelnie a legénységét, akik között androidok is vannak. Az egész olyan mint egy kémfilm, egy beépülős mozi, nekem kifejezetten bejött a bizonytalanságban tartás, a ki a robot és ki nem kérdése, az egészet egy megfejelték egy Pirxhez méltó húzással – komolyan, ha itt sem kellett volna a LEGO-ból kirakott lépcsőn, vagy a beléptető kapu kezelőpaneljének álcázott szalagos számológépen mérgelődnöm, még azt is mondanám, hogy nemzetközi mércével is jó volt.

Sajnos azonban egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül – és nem lehet élvezni sem miatta  maradéktalanul a sorozatot – mindazon eszméletlenül béna látványvilág mellett, amit a Pirx kalandjai produkál. Nagy szavak, hogy ezt tényleg látni kell (ld. video írás végén), de tényleg nem lehet kifejezni mindazt a trükkhalmazt, amit 5 órán át kapunk. Az még nem is akkora hiba – tekinthetjük jóindulattal akár kreatívnak is – hogy mindenféle (de tényleg, MINDENFÉLE     ) akkori háztartásbeli eszközt felhasználtak a dizájnhoz… no de ahogy ezt tették, az gáz. Nem baj, hogy citromfacsaró az űrállomás, meg Matchbox parkol a ház előtt, de ahogy a szereplők a sokszorosára nagyított, háttérbe vetített eszközök előtt mozognak, az irtó béna: konkrétan a világűrben mintha be lennének szarva. Minden ilyen nagyított képről egyszerűen süt a kínszenvedés, kedvencem a főcímben is szereplő valamilyen berendezés ( ) gombjának tekergetése. Az arányokkal amúgy is baj van, valahogy az istennek sem sikerült úgy fényképezni, hogy el is higgyem, minden akkora, aminek állítják… és akkor a nevetséges robotokról, makett autókról, fóliával „jövősített” állomásokról nem is beszélek. Van, hogy kályhacsőben sétálnak, van, hogy a fotelben szinte látszik az elbújt statiszta – sokaknak talán viccesek ezek a képek, de számomra ilyen töménységben inkább rém kínosak voltak. Amikor emberek beszéltek normál körülmények között, amikor fontos sci-fi témákat boncolgattak, akkor nincs gond, de még az is jobb lett volna, hogy ha a THX 1138-szerű fehér szobában teszik ezt…

S ha már itt tartunk… a Pirx kalandjai mérlegének pozitív serpenyőjében van valami, ami miatt mégiscsak érdemes megnézni az egészet. Oké, bohókás, vicces, néha értelmes és érdekes – de csak most tűnt föl, milyen vendégszínészek (guest stars    ) szerepeltek egy-egy epizódban. A teljesség igénye nélkül, itt van Zenthe Ferenc, Harsányi Frigyes, Básti Lajos, Márkus László, Sinkovits Imre, Tordy Géza, Szilágyi Tibor… mind-mind olyan színész, aki a magyar filmélet ékköve. Nem is értem, hogy tudták őket rávenni erre – lehet, bulinak, újszerűnek tartották ezt az egészet. S még igazuk is van: akkor, tényleg újszerű volt, mára már inkább kordokumentum, hogy ilyet csináltunk mi a nagyok árnyékában. Megnézését viszont a szerposztás ellenére mégiscsak csak jó humorérzékkel megáldottaknak, esetleg erős idegzetűeknek ajánlom – no meg olyannak, mint én. Aki emlékszik valamire gyerekkorából és kíváncsi rá, mit szeretett annyira akkor… csak kapaszkodjon erősen a fotel karfájába. De még mindig inkább százszor ez, mint egy Jancsó film aabból a korból…


Ezt képtelenség értékelni…    










.

.




A bátrak / Only the Brave



A francnak kell nekem mindig olyan filmet nézni, amiről aztán meg nem írhatom meg, miért is érdemes leülni elé… ez az A bátrak ugyanis egy újabb olyan alkotás, amiről jobb, ha semmit nem tud az ember. Akkor hatásos igazán, akkor jön át a kis tűzoltócsapat munkája, az egész film lassú építkezése akkor éri el igazán a kívánt katarzist, ha az ember nem kutakodik, mi is volt a valós esemény, ami alapján a mozi készült. Úgyhogy, légyszi, semmit, de semmit ne nézzetek utána mindannak, amiket esetleg írok – maradjon nektek is meg az, ami nekem megadatott.

Prescottban, Arizonában a helyi tűzoltócsapat évek óta azon dolgozik, hogy az úgynevezett kettes minősítésükből hivatalosan is egyes legyen. Ez fontos és különleges dolog, előbbi azért, mert akkor a tűznél a tényleges oltásban vehetnek részt, saját döntéseik által saját sikereket érhetnek el, utóbbi meg azért, mert akkor ők lennének az ország első, nem állami egyes csapata. Én semmit nem tudtam erről a fura besorolósdiról, de a film kb. az ötödik percben helyre tesz ezzel kapcsolatban: 2005-ben járunk, a phoenixi Cave Creek Comlex erdő/bozóttűz oltására hívják a csapatot, ám mielőtt nehéz, de roppant tehetséges vezetőjük, Eric Marsh (Josh Brolin) valódi és fontos döntést hozhatna, megjelennek a helyszínen az egyesek és csúnyán helyre teszik a csapatot. Nem mellesleg el is baltázzák az egészet, de ez sem elég ahhoz, hogy Marshék előbbre kerüljenek a listán. Marsh így, felesége unszolására (anyám, de rég láttam Jennifer Connellyt) enged büszkeségéből és segítséget kér a városi tűzoltóparancsnoktól, hogy járjon közben érdekében a polgármesternél: abban ugyanis mindenki egyetért, hogy csak idő kérdése, mikor lesz egy hatalmas bozóttűz a környéken. Ráadásul, egyesként a csapat pénzt és sikert is hozhat a polgármesternek és a városnak – így, némi hezitálás után a telefonok felizzanak, Marsh 7-es osztaga pedig vizsgafeladatra vár.

Fura kettősség jellemzi ez időtájt a mozit: meglehetősen lassúnak és merengőnek tűnik, sokszor érzi úgy az ember, hogy az igazi bevetések, a megtörtént tűzesetekben való részvétel háttérbe szorul a karakter- és a csapatépítés rovására, sokszor van úgy, hogy bizony inkább néztem volna a hősies küzdelmet a lángoló erdőben. Mondjuk… ahelyett, hogy Marsh és felesége, Amanda veszekedését hallgassam, vagy esetleg egy elsőre sehova nem tehető drogos hülyegyerek kínlódást lássam – de persze semmi és senki nincs itt ok nélkül, a fináléra minden ilyen apróságnak szerepe lesz. Számomra az is nehézkes volt, hogy nem igazán értettem ezt a rohamtempót, ami gyakorlatilag a mozi kétharmadát jellemzi, ha jól számolom, 2005. június 21. és 2013. június 18. között játszódik a történet, közben három, négy komoly tűzesetnél is voltak a fiúk (igen, zömük huszonvalahány éves), mégis olyan epizódszerű az egész film felosztása. Épp hogy csak érintünk dolgokat és eseményeket egyik képen megszületik a baba, a következő snitten már akár három éves is. Persze, a fináléra minden kisimul, az utolsó negyed órára minden karaktertörténet összesűrűsödik, minden gyakorlatnak, elméleti és fizikai terhelésnek szerepe lesz – de közben, nézés közben inkább csak gyűlik az emberben a kétség és a kérdés.

Úgyhogy, az ember bármennyire is tűzoltós filmet vár, csupán két olyan tűzeset van, ami kiemelt szerepet kap a filmben: az egyik az, amiben Marsh csapata – a főnök arrogáns, de szakmailag szükséges döntései miatt – megkapja a hőn áhított egyes besorolást, a másik meg… nos, az a finálé nagy tüze: a Yarnell Hill-i tűz. Mindkét szakasz lenyűgöző, izgalmas, még belegondolni is szörnyű, mik történnek a tűzoltókkal a lángoló erdőben. Mindezek mellett azonban az A bátrak sokkal inkább fókuszál a karakterekre – a dörzsölt mozinéző meg találgathat az elejtett információk, a képernyőn töltött percek, a család előtérbe helyezése vagy hanyagolása miatt, lesz-e áldozata a két és negyed órás kalandnak. Nos, természetesen semmit nem fogtok tőlem erről megtudni, de az biztos, hogy nem minden úgy fog alakulni, ahogy azt esetleg várni lehet, Joseph Kosinski zseniális módon csűri-csavarja úgy a szálakat, hogy a néző a végén valódi katarzison eshessen át. Például: behoz a sztoriba egy srácot, aki amúgy a fentebb említett drogos, aki épp megtudja, hogy egy átmulatott éjszaka után apa lett hónapokkal ezelőtt, s aki gyakorlatilag a börtönből jelentkezik a csapatba (az első napi futása zseniális). Ő Brendan (Miles Teller), akivel meglepően sok időt töltünk együtt, akinél a rendező fontosnak érezte bemutatni a kislányával törődést, az újra családba tartozását… nos, kedveskéim, ő túléli, vagy nem? Aztán itt van Marsh parancsnok, a kiváló szaktudású és érzékű vén róka, akinek lassan a házassága is rámegy a munkára, aki tulajdonképp egy másik függőségét cseréli fel erre? Vele mi legyen? Úgy, hogy azért ez alapban egy hősfilm? Aztán… például a nagyszájú, nőcsábász, kezdetben kicsit talán szemét és ellenszenves MacKenzievel (Taylor Kitsh)? Vagy a totál szimpatikus, Jessevel (James Badge Dale – aki nekem örökre a 24 Chase-e marad), Marsh helyettesével, aki akár örökölheti is a kis csapat vezetését?  De sorolhatnám… mindenki részese a nagy katarzisnak, az egész kis társaság menet közben olyannyira ki van dolgozva, hogy szinte bárkiért tűzbe lehetne menni…

Erre Kocinski, írói, no meg az élet olyan megoldást tolnak az arcunkba, amit rég nem láttam filmen – s olyan elemi erejű érzelmeket hoznak elő, amit nagyon rég nem éreztem. A Sully-nál volt hasonló… igen, ott a vízreszállásnál szorult össze utoljára annyira szívem, mint itt: az A bátrak minden nehézsége, döccenői ellenére olyan finálét nyújt, amit egyszerűen látni és átélni kell. Tudatlanul, ahogy mondtam, itt most tényleg nem mindegy, mennyire emlékszünk a 2013-as eseményekre: e szempontból amúgy kissé fura is lehet mondjuk ezt egy amerikainak látni, akinek emlékeiben még élénken élnek a hős tűzoltók, a Granite Mountains Hotshots, a Gránithegyi Egyesek hősies tettei. Nekik nem lehet újdonság a finálé – ellenben ugye velünk… és mi jártunk szerintem jobban. Mert a film minden apró jelenete (van, ami háromszor) értelmet nyer, minden félszegség, mondat csupán játéka a sorsnak, tulajdonképp egy ilyen tűznél tökmindegy, ki milyen karakter az életben, csupán a mázlin múlik, jó helyen van-e, mikor a viharos szél által keltett lángtenger keresztülsüvít a bozótos vidéken. Mondanám, hogy olyan, mint a Lánglovagok, de mégsem: az másra helyezi a súlypontokat, azt a sztorit írók kitalálták, ezt meg csupán csak az élet írta… annyi a közös bennük, hogy a tűzzel még felkészült szakembereknek is meggyűlik néha a bajuk. Az meg megint csak az én karmám, hogy pont most van/volt a nagy görög erdőtűz, amiben sokan meghaltak és ami letarolt egy óriási területet – úgy néz ki, én állandóan akkor botlok különféle filmekbe, amikor azokhoz hasonló események a nagyvilágban megtörténnek.

Remélem, jól el tudtam húzni a mézesmadzagot a nélkül, hogy bármit elárultam volna a végéről. Higgyétek el, érdemes megnézni az A bátrakat, nem mindennapi élmény lesz. Egészen parádés színészgárda, hiteles és hihető karakterek és emberi kapcsolatok, érzelmek jellemzik, és pluszban az ember több új ismerettel gazdagodik az erdőtüzek oltásával kapcsolatban. Nem ám csak víz, aztán oké… ááá… árokásás, irtás, ellentűz, stb. Mondjuk, a legelején a helikopteres vízszívás az beszarás, simán elhiszem, hogy van ilyen… Átélhető és átérezhető a kiemelt karakterek motivációi és döntési nehézségei, végre nem semmitmondó, hanem tényleg hús-vér dialógusokkal tűzdelve. Nagyon jó volt az, ahogy a csapaton belül ment az ökörködés, a szívatás – de ha kellett volna, egymásért életüket is adták volna. Kosinski ismét bámulatos beállításokkal és képekkel dolgozik, s a kutyát nem érdekli ( , én rá se jöttem), hogy itt Arizonát most Új-Mexikó játssza… csak olvastam, talán nem is túl jó kontextusban. A hab a tortán – számomra, legalábbis – hogy a csapat, vagy legalábbis nagy része bizony metal zenét hallagat: zene volt füleimnek az AC/DC, a Metallica vagy  Pearl Jam dalainak felcsendülése – ráadásul a Jump in the Fire pont akkor, mikor indulnak oltani…

Méltatlanul alulértékelt és elhallgatott film ez az A bátrak, hazánkba még moziforgalamzásig se jutott el, csupán a tévében tűnt föl – pedig messze jobb, mint néhány agyonhypeolt társa. Böngészve az imdb vonatkozó adatait, máshol se nagyon kapkodtak érte (aminek biztosan megvannak a saját okai, és nem tudunk róluk), de hát nem mindig az a jó, amit a producerek, stúdiók szeretnének. Ha icipicit rövidebb lenne, de legfőképp, ha menet közben lehetne tudni, mi miért van úgy, ahogy (ezt nem tudom, hogy lehetne megoldani, csak egy érzés), akkor még magasabb pontszámot is érdemelne. De az az utolsó negyed óra…




80%



.

R2-D2 írta:

Pirx kalandjai S1

Igen. Nagyon gagyi.  És nem, nem ért csalódás… pont erre számítottam. Sőt, azzal, hogy tulajdonképp a repülő kávéfőzőn kívül jóformán semmire nem emlékeztem belőle, még meglepetést is tudott okozni: részben az egyes epizódok történetével, gondolatiságával, részben meg a folyamatosan fel-fel tűnő magyar színészóriások vendégjátékával.
Ezt képtelenség értékelni…    

Ezzel szerintem egy életre sikerült kimaxolnod a nosztalgiát és a retrót !
Nekem kb. az lenne ilyen, ha újranézném az Űrgammákat , mert Pirxről én már nem is nagyon hallottam gyerekként.

R2-D2 írta:

A bátrak / Only the Brave

A francnak kell nekem mindig olyan filmet nézni, amiről aztán meg nem írhatom meg, miért is érdemes leülni elé… ez az A bátrak ugyanis egy újabb olyan alkotás, amiről jobb, ha semmit nem tud az ember. Akkor hatásos igazán, akkor jön át a kis tűzoltócsapat munkája, az egész film lassú építkezése akkor éri el igazán a kívánt katarzist, ha az ember nem kutakodik, mi is volt a valós esemény, ami alapján a mozi készült. Úgyhogy, légyszi, semmit, de semmit ne nézzetek utána mindannak, amiket esetleg írok – maradjon nektek is meg az, ami nekem megadatott.

80%

Egyfelől ismerem az érzést, másrészt meg kb. olyan lehet, mint leülni egy olyan film elé, amiről nem olvas(hat)tam el semmit... még a te írásodat sem egyelőre , még annyit sem, hogy miért érdemes leülni elé .
De majd kiderül ...

.

Niwrok írta:

Pirx kalandjai S1

   

Ezzel szerintem egy életre sikerült kimaxolnod a nosztalgiát és a retrót   !
Nekem kb. az lenne ilyen, ha újranézném az Űrgammákat   , mert Pirxről én már nem is nagyon hallottam gyerekként.

És... pont ma... pont most van egy cikk:

ÍME


De az Űrgammák az 1995-ös... az nem is annyira retro...  





.

R2-D2 írta:

.
Itt meg is állhatunk picit (már csak azért is, hogy terelhessek kicsit): bár ez a spanyol cím árulkodónak tűnik a sztori egészét tekintve, de mégiscsak sokkal jobb és kifejezőbb, mint mondjuk a hivatalos Marrowbone, vagy a magyar Menedék (???).

Bár alapvetően egyetértek azzal, hogy sokszor elbaltázzák a magyar címeket, és némely filmre csak azért erőltetnek rá valami általános szófordulatos magyar címet, aminek köze sincs az eredetihez, mert angol címmel nem könnyű idehaza megnyerni a piacot (ami szerintem amúgy baromság), de itt most szerintem ügyes húzás volt a Menedék.

Spoiler:

Idézet :

Kb. egy óra után érünk el a titok feloldásához, onnantól egyre nagyobb döbbenettel és szorongással, szinte tátott szájjal nézzük, mi lesz ebből. Mert a titok önmagában még nem egy titok, van még jócskán, ami befolyásolja a család életét, s ahogy mászunk bele a sűrűjébe, ahogy eljön majd a nagy felismerés – no, rajtam akkor futott át a hidegrázás, mikor felemelték azt a leplet.

Spoiler:

Idézet :

Ha ezt a sztorit, csavart, így, életemben először látom, akkor vélhetően alulról nyaldosná az értékelésem a 100%-ot, így viszont – bár a megdöbbenés így is megvolt – rögtön legalább két másik, korábban látott, hasonló koncepciójú film is eszembe jutott.

Spoilerbe írd már meg őket, mert bár vannak sejtéseim, szerintem én rossz irányba tapogatózok, ha hasonló filmek után kutatok az elmémben.

Spoiler:

Összességében amúgy egyetértek, remek kis mozi, bár nálam az újranézési faktora közelít a nullához, mivel az elsőre ütő fordulatok után másodjára ez már szerintem inkább csak unalmas lenne. A hangulat és a színészi játékok (amikkel amúgy semmi, de semmi gond nem volt a túljátszott Porteren kívül) viszont annyira nem bitang jók, hogy amiatt újra érdemes lenne meglesni. Nálam ez egy erős 7/10.