Niwrok írásai 2.0

.
12 majom / 12 Monkeys S1




"Lehet-e még bármi újat vagy érdekeset mondani erről?", szoktam olyan esetekben kérdezni, amikor többéves sorozatok, filmek kerülnek lejátszóba, majd terítékre az élménybeszámolókban nálam. Pedig azok nem is viszonylagos kultstátusznak örvendő filmekből készülnek, a kedves kolléga nem írt róluk (legutóbb éppen már a negyedik, befejező évadról), meg nem is olyan sorozatok, aminek még egy a The Strainhez hasonló kibeszélővel is nekifutottunk. Arra viszont talán jó lesz, hogy az akkor félbeszakadt dolgokat egy kicsit kikerekítsem, mert alapvetően három rész után is ugyanolyannak láttam a 12 majmot, mint a tizenhárom után.

Talán egy-két fiatalabb olvasónak -nyugodtan jelezheti, ha van errefelé ilyen- már talán az alapsztori sem nagyon van meg, ezért az ő kedvükért felidézem, hogy egy jövőből visszaküldött, Cole nevű kalandorról szól a történet, akinek az a feladata, hogy a múltban szerezzen információkat egy pusztító, az emberiséget megtizedelő vírusjárvány kitöréséről, amit a múltból fennmaradt feljegyzések alapján az "a 12 majom serege" nevű szervezethez kötnek, ebben pedig mindössze homályos utalások és egy bájos doktornő van a segítségére. Természetesen a film játékidejének tartalmából nem lett volna sorozat, legfeljebb csak egy nagyon unalmas, ha ugyanazt mondják el négyszer annyi időben, a stáb inkább a szereplőket és a világot alapnak tekintve bővítette, bonyolította meg azokat a pontokat, ahol volt mozgástér. Így azokat a bázispontokat, amiket a film lefedett, itt talán két epizód alatt letudják, hogy utána Cole (Aaron Stanford) és "a Naomi Watts hasonmásverseny bronzérmese", Cassie (Amanda Schull) hajszolják az egyre újabb és újabb nyomokat, az időben és térben ide-oda ugráló Cole segítségével a fél világot és vagy 50 év időtartamot bejárva, mindig egy lépéssel közelebb jutva a 12 majomhoz, ahol már a járvány kitörésének megakadályozása a nevesített cél. Már ha így van... ezért a következő bekezdés elég SPOILERES lesz, de enélkül nem tudok írni erről.

Mert viszonylag kevés dologra emlékszem a filmből -talán csak egy-két elmegyógyintézeti jelenetre-, de arra az érzésre határozottan, hogy milyen jól leírja az egészet a sajár farkába harapó kígyó... vagy egy saját farkát kergető kiskutya. Ezt az érzést kiválóan hozta a sorozat is, most is ezt élveztem benne a legjobban. Mintha az ember lábnyomokat követve próbálna kijutni egy labirintusból, de azok néha bizony azok a lábnyomok, amikhez a bolyongás közben ő maga hagyott hátra... mint egy kirakós, aminek a túl kevés darabja miatt mást képzel a képre az ember, mint ami valójában ott van. Még ha az elején azt nem is lehetett tudni, hogy hova fog kifutni ez az egész, de végig ott voltak azok a mozzanatok, apró jelek (a fontosabbaknál akár duplázással nyomatékosítva, mint például ahogy a Night Roomban Jennifer felhívja a figyelmet a "furcsa szemre"), amik az idő szövetébe egyre jobban belegabalyodó Cole miatt keletkeznek a "korábbi múltba" visszaugrásai során. A kezdet csak egy üzenet, ami egyáltalán elindítja Cole-t az útján, aminek így muszáj elkészülnie, az események, amik úgy történnek meg, mintha valaki előre megírta volna azokat, minden epizódra jutó küldetések és gyilkosságok, amik látszólag nem oldanak meg semmit, viszont szükségesek ahhoz, hogy a dolgok úgy történhessenek, ahogy "kell". Nem kétséges, hogy a stáb részben úgy dolgozott, hogy beírták a Google-ba, hogy "időutazás", és minden könyvből vagy filmből kiválasztották a kedvenc motívumaikat, hiszen felismerhető vagy utalás szintjén szerepel itt a Terminátortól a Vissza a jövőbe filmeken és az Idővonalon át az Időzsaruig sok minden, és addig zsonglőrködtek ezekkel, amíg már talán ők sem tudták követni a szálakat... de ettől még majdnem mindig sikerült ebből valami tempós, izgalmas, szórakoztató cselekményt összehozni.

Minden más egy kicsit esetlen, egy kicsit tákolt, egy kicsit összecsapott volt. Egy-egy epizód erejéig persze nem volt bajom az olyan kitérőkkel, mint a posztapokaliptikus világ egy-egy helyszínének bemutatása, többet megmutatva a vírus utáni életből, ahogy a "kötelező" feladatokat is viszonylag jól viseltem, hiszen velejárói egy ilyen történetnek, mint például a "váratlanul" elromló időgép és annak helyreállítása, vagy a bázis elleni "váratlan" támadás és annak különleges megakadályozása. Lehetne problémám azzal is, hogy a múlt manipulálásának paradoxonjait nemes egyszerűséggel kukázták, de valahol ennek a sztorinak, hogy ennyit lehessen bonyolítani, valahol előfeltétele az, hogy ezt gyakorlatilag büntetlenül lehessen megtenni, vagy anélkül, hogy a sorozatos időhurkok közepette az ember feltegye a kérdést, hogy hol van a kiindulás mindebben, ha egyszer a dolgok csak azért történnek az elvárt jövőnek megfelelően, mert Cole és társai a múltban már befolyásolták azokat. Akkor már sokkal inkább a negatívumok között említeném a rettenetesen ripacs szereplőket és a parasztvakításokat... Biztos van, aki ezekre bukik, de engem már önmagában a "Szirmos-Cirmos Gyilkostól" is a hideg rázott, meg én a hisztérikus Jennifert sem bírtam különösebben, de aztán sorra jöttek az olyan hülyeségek, mint a hipnózis a "vörös erdővel", a The Witness felbukkanása és a Night Room, amiktől nem misztikus lett nekem a sorozat, hanem szájbarágós és nevetséges, főleg amilyen látványtechnikai dolgokkal ezeket megpróbálják érdekesebbé tenni, pedig csak a gagyiság sugárzik róluk. És ahogy egy dinós filmben is marha ciki, ha a nézők gyomra legkevésbé egy pár elnyűhetetlen tűsarkú cipőt vesz be, úgy emelkedett ki ebből az időutazós sorozatból két tonnányi denevér egy kamionban   .

A 12 majom első évadja ügyes továbbgondolása a korábbi filmnek (csak éppen Terry Gilliam szürrealitása nélkül, ami jó dolog), és attól függetlenül is egy szórakoztató időutazós sorozat. De sajnos vannak benne olyan fordulatok, szereplők és trükkök, mintha a sorozat maga is visszautazott volna az időben... úgy a 80-as, 90-es évekbe.


7,5/10
.

.
The Haunting of Hill House S1




Az ötgyerekes Crain-család azért költözik a többemeletes, évszázados new englandi udvarházba, hogy Olivia kreativitásának és Hugh barkácstudományának segítségével felújítsák és jó áron eladják. A gyerekek kezdetben nagyon élvezik a ház lezárt szobáinak, titkainak felfedezését, hiszen minden korszaknak megvan a maga hagyatéka a házban... és éppen ezért nyugtalanok olykor az éjszakáik, amikor is egyre gyakrabban ébrednek gyanús neszekre. Ahogy a zajok erősödnek, időnként látnak is dolgokat, amikről a szüleik egyre kevésbé tudják meggyőzni őket, hogy rémálmok lennének. Mindezek oda vezetnek, hogy egyik éjszaka Hugh halálfélelemben ébreszti fel és szedi össze a házból a gyerekeket, ül velük kocsiba, és száguld el velük úgy, hogy a kicsiknek éppcsak van idejük az után kérdezősködni, hogy az anyjuk miért nincs az autóban... Azóta a borzalmas éjszaka óta évtizedek teltek el, a "gyerekek" közül már néhányan családosak, sikeres karrier tudhatnak maguknak, de a kapcsolatukba több helyen is éket vert a ház emléke, mely összekapcsolódik az anyjuk halálának gyászával. Bármilyen mélyre is próbálták ezalatt eltemetni az ott szerzett élményeket, egy telefonhívás újra a felszínre hozza ezeket.

A The Haunting of Hill House ugyan klasszikus kísértethistóriának számít, de a stáb olyan sajátos nézőpontból mutatta azt meg, hogy gyakorlatilag felismerhetetlen az eredeti történet. Azzal ugyanis, hogy egy család van a fókuszban, és hogy a következmények, az utóhatások is a sztori részévé lettek, sikerült a rétegek segítségével nem csak a riogatásokat, a félelmeket bemutatni, hanem azt is, hogy ez hova vezethet, mit eredményezhet. Például ahogy sorba bemutatták a felnőtt Crain-tesókat, már abból rögtön látszott, milyen zsigeri volt számukra a rettegés abban a házban, hogy mennyire nem tudtak elszakadni tőle, mennyire nem tudtak továbblépni, mennyire feldolgozatlan számukra például az, hogy az apjuk soha nem mondott konkrétumokat arról, hogyan halt meg Olivia. Bár a munkájukban elismertek, mindegyiküké magán hordja a trauma bélyegét. Steven íróként leginkább a kísértetházakról, a szellemjárásokról szóló ponyváival lett népszerű, és mintha nem lenne elég a gyerekkora, hogy abból merítsen ihletet, rendszeresen végez helyszíni szemlét, mellette pedig Theodora gyermekpszichológus, Shirley temetkezési vállalkozó lett. Nell számára sem voltak egyszerűek az utóbbi évek, de mindössze az akkor még csak hat év körüli Luke lóg ki igazán a sorból, mert ő az alkoholba és a drogba menekült, több sikertelen rehab-kísérlet után pedig a családtagjai is fokozatosan elfordultak tőle. Mindez a kiváló kapcsolati háló és a visszatekintéseken keresztül több idősíkon át az okok bemutatása is elég lett volna egy jó sorozathoz, mint ahogy az volt a nemrég kivesézett Ray Donovannal is, különösen olyan jelenetekkel, mint a családi veszekedés vágatlan snittjei, amikor minden Crain egymásra tudja zúdítani a sérelmeit.

Így a háttér felvázolása után lehet meglepő igazán, hogy az alapul szolgáló könyv (Shirley Jackson műve, 1953-ból) két feldolgozást is megélt már, de mind az 1963-as "A ház hideg szíve", mind az 1999-es "Az átok" szigorúbban követte a könyv cselekményét. Noha ezúttal szinte csak a nevek és néhány motívum maradt meg az alapanyagból, arra mindenképpen jó ez a sok kapcsolat, hogy a sorozat tele legyen utalásokkal, a helyszíne például az a ház, ahol az első film is játszódik. A magam részéről örültem, hogy emögött a sok kreatív ötlet mögött Mike Flanagan bújt meg, akinek már több horrorját, thrillerjét volt szerencsém látni, és még a kezdeti szárnypróbálgatásaival is bőven elégedett voltam (Absentia); nekünk leginkább ugye az azóta is gyakran viszonyítási pontként használt Oculus jött be tőle. Most is az lehet belőle, hiszen a tükrös-démonos filmnek több hangulati eleme visszaköszön itt is (egyébként a tükröt magát is kölcsönkérte a kelléktárból, kicsit olyan érzetet okozva, mintha a film és a sorozat ugyanabban az univerzumban játszódna), és az is éppen azzal emelkedett ki az elátkozott házas filmek rémségei közül, hogy fontos szerepet szánt benne a családi kapcsolatoknak, és annak is, hogy hogyan csúszik egymásba a képzelt és a valós világ.

Szóval azért nem kell aggódni, a dráma mellett hangsúlyos a horror is mindebben, Flanagan abban is jó. Felvezetésként még csak "könnyed", villanásnyi jumpscare-ek emelik a vérnyomást, meg az első pánik után a gyerekek idézik fel, hogy miket láttak, de ekkor még a sejtelmesség, a bizonytalanság, a sötétség álcájába bújik minden. Ahogy telik a műsoridő, úgy válik az egész ház egyre fenyegetőbbé, egyre közvetlenebb, egyre hosszabb időtartamban történik a félelemkeltés, amikből nekem kiemelkedett Luke kalaposa, és szintén vele a Nell-lel való kapcsolatának erőssége (merthogy ők ikrek). Közben a szereplők mindegyikének a viselkedésében ott van, hogy van bennük egyfajta érzékenység, ami Theo esetében egyértelmű, de mindegyikük kisebb-nagyobb mértékben kapcsolatban van a túlvilággal. Hogy pedig ezek között se nagyon lélegezzen fel a néző, arról az általános hangulat, a "rejtett" szellemek és a díszlet gondoskodik, akár a házról van szó, akár a többi helyszínről, amik a zsáner sablonjaihoz képest hatalmas tereivel hívják fel magukra a figyelmet, nyomasztó ürességgel és elveszettséggel fokozva a feszültséget... meg egyébként is ehhez kapcsolódik a sorozat egyik nagy trükkje.

Talán csak a finálét mondanám, ahol az érzelmek nekem már túlságosan átcsaptak érzelgősségbe, de amit addig láttam, az egy kiváló riogatós dráma, gótikusan baljós hangulattal, kellemes trükkökkel, ismerősen szórakoztató beijesztésekkel.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
The Haunting of Hill House S1

Szóval azért nem kell aggódni, a dráma mellett hangsúlyos a horror is mindebben, Flanagan abban is jó. Felvezetésként még csak "könnyed", villanásnyi jumpscare-ek emelik a vérnyomást, meg az első pánik után a gyerekek idézik fel, hogy miket láttak, de ekkor még a sejtelmesség, a bizonytalanság, a sötétség álcájába bújik minden. Ahogy telik a műsoridő, úgy válik az egész ház egyre fenyegetőbbé, egyre közvetlenebb, egyre hosszabb időtartamban történik a félelemkeltés, amikből nekem kiemelkedett Luke kalaposa, és szintén vele a Nell-lel való kapcsolatának erőssége (merthogy ők ikrek). Közben a szereplők mindegyikének a viselkedésében ott van, hogy van bennük egyfajta érzékenység, ami Theo esetében egyértelmű, de mindegyikük kisebb-nagyobb mértékben kapcsolatban van a túlvilággal. Hogy pedig ezek között se nagyon lélegezzen fel a néző, arról az általános hangulat, a "rejtett" szellemek és a díszlet gondoskodik, akár a házról van szó, akár a többi helyszínről, amik a zsáner sablonjaihoz képest hatalmas tereivel hívják fel magukra a figyelmet, nyomasztó ürességgel és elveszettséggel fokozva a feszültséget... meg egyébként is ehhez kapcsolódik a sorozat egyik nagy trükkje.

Talán csak a finálét mondanám, ahol az érzelmek nekem már túlságosan átcsaptak érzelgősségbe, de amit addig láttam, az egy kiváló riogatós dráma, gótikusan baljós hangulattal, kellemes trükkökkel, ismerősen szórakoztató beijesztésekkel.


8,5/10
.

Hogy mik vannak...

Nagyon köszi, ezt tuti, megnézem, amint lesz mindegyik részhez felirat.


.

Niwrok írta:

.

Fény az óceán felett

Lassú, a néző gondolatainak, érzelmeinek is teret adó, gyönyörű környezetben játszódó film a The Light Between Oceans, ami olyan filmekkel is tud "rokoni" kapcsolatokat mutatni, mint a Második esély, csak hogy fórumunk egyik kedvelt darabjára is visszautaljak   . De Cianfrance életművében is érdekes helye van, mintha egy trilógia része lenne, ahol a Blue Valentine a párkapcsolatok "életgörbéjét" próbálja felrajzolni, a The Place Beyond the Pines az apává válás kérdéseit feszegeti, a The Light Between Oceans pedig az anyaságot vizsgálja egy olyan sajátos helyzetben, ami Salamon király ősi történetét is megidézi.

8/10
.

Ami késik, nem múlik...

Köszi az ajánlást, ez is jó volt, bár az igazat megvallva tényleg kelett hozzá a Második esély cím, mint motiváció. Régóta a gépen van, többször majdnem el is kezdtem, de csak tegnap volt hozzá ilyen merengős, melankolikus hangulatom - amit az előzetesen látott képek, jelenetek ígértek. Mert ahogy írtad, bármikorra pillantottam bele, többnyire óceános, világítótornyos tájképet láttam, álatlában őszi háttér előtt...

A mozi valóban lassú, talán túlontúl is az, a csónak megérkezéséig nem is nagyon tudtam mit kezdeni vele. Fura, hogy Tomról semmit nem tudtunk meg (mit is élt át a háborúban, stb...), meg fura volt az is, ahogy ilyen ad-hoc módon össze is házasodtak - a sok tájkép helyett lehetett volna néhány karaktert, motivációt jobban kifejteni. Aztán Lucy után egyre jobb lett a mozi, mint egy örvény, úgy húzott magába, egyre súlyosabb gondolatokkal és következményekkel. Teljesen magával is ragadott volna, ha Tom nem olyan, amilyen és nem csinálja azokat, amiket csinál: nem tudom, de én szerintem adott esetben tuti, nem juttattam volna saját magam oda, ahova...

De egy romantikus család drámának kiváló, sok-sok elgondolkodtató kérdéssel, kezdve a '20-as évek családjogi viszonyaitól a "mi a jobb a gyereknek" kérdésig bezárólag. Jó volt, nem hiszem, hogy valaha újranézném, de lehet, a feleségemnek megmutatom. Kíváncsi lennék, ő, nőként kinek a pártjára állna.


80%


.

R2-D2 írta:

Fény az óceán felett

A mozi valóban lassú, talán túlontúl is az, a csónak megérkezéséig nem is nagyon tudtam mit kezdeni vele. Fura, hogy Tomról semmit nem tudtunk meg (mit is élt át a háborúban, stb...), meg fura volt az is, ahogy ilyen ad-hoc módon össze is házasodtak - a sok tájkép helyett lehetett volna néhány karaktert, motivációt jobban kifejteni. Aztán Lucy után egyre jobb lett a mozi, mint egy örvény, úgy húzott magába, egyre súlyosabb gondolatokkal és következményekkel. Teljesen magával is ragadott volna, ha Tom nem olyan, amilyen és nem csinálja azokat, amiket csinál: nem tudom, de én szerintem adott esetben tuti, nem juttattam volna saját magam oda, ahova...

Jó volt, nem hiszem, hogy valaha újranézném, de lehet, a feleségemnek megmutatom. Kíváncsi lennék, ő, nőként kinek a pártjára állna.

80%

Bevallom, erre nem is nagyon számítottam, hogy megnézed, de természetesen örülök neki !

Főleg, ha tényleg az asszonynak is megmutatod .

.

.
Trezor




Az 1956-os (ellen)forradalom leverésének első napjaiban, amikor az utcákon még fel-feldörrennek a fegyverek, az állampárt és a Szovjet hadsereg emberei a kárfelmérést végzik az (ellen)forradalmárok által elfoglalt, feldúlt épületekben. Ennek keretében fedezik fel, hogy Belügyminisztérium pincében levő széfje, ahol a személyi aktákat, titkos állambiztonsági iratokat tárolják, zárva van, és nem találják hozzá a kulcsot, a bejutásra tett minden kísérlet pedig kudarcot vall... és a helyzet túl bizonytalan ahhoz, hogy megfelelő szerszámok után kutassanak a budapesti utcákon. Az egyik ott szolgálatot teljesítő katonai elhárítónak, Hontinak mindenesetre eszébe jut, hogy tíz éve, amikor a széf és az épület még egy bankhoz tartozott, valaki már feltörte a zár kombinációját; azt a Beck Jánost akkor elkapták, és azóta is a szegedi Csillagban tölti a büntetését. Honti így elutazik Szegedre Beckért, mert reméli, az ő "szakértelmével" juthatnak be legkorábban a széfbe, ösztönzőnek pedig azt ajánlja fel, hogy siker esetén némi enyhítést megpróbál kialkudni Beck börtönben hátralevő éveiből. Csakhogy Hontinak az egész akcióval nem csupán annyi a célja, hogy gyűjtse a jópontokat a karrierjében az elvtársak előtt, hanem személyes okai is vannak arra, hogy Becknek legyen lehetősége először bejutni a széfbe.

Akinek még mindig az a véleménye, hogy a magyar filmek rosszak, magabiztosan csak annyit mondanék, hogy nézzem meg egy olyat, amit Köbli Norbert neve fémjelez. Mondjuk ehhez elsődlegesen kevés lesz moziba járni, a tévéműsort is bújni kell, mert a filmjei jellemzően oda készülnek, tévés keretek és költségvetések közé, a DunaTV-re, de nem egyszer történt már meg, hogy később nagytermekben is bemutatásra kerültek. Nálam ennek az amúgy még alig negyvenes fickónak a kvázi sikerszériája a 2011-ben elkészült A vizsga óta tart, ami a munkásságára is akkora hatással volt, hogy a 1956-os eseményeket érintő kutatómunkája több filmre is adott neki ötletet, amikre egy-két év különbséggel sikerült is támogatást kapnia (A berni követ, Szabadság különjárat)... közben meg mintegy levezetésnek olyan filmek kerültek ki a tollából, mint a Félvilág és a Szürke senkik. Ezek a történelmi alapokon nyugvó, de ízig-vérig játékfilmek, drámák, thrillerek és akár akciófilmek pedig parádésan látják el azt a szerepet, hogy a XX. századi magyar történelem kevésbé vagy máshogy szem előtt levő korszakaiból felvillantsanak egy-egy izgalmas, kicsit bulváros, szentimentális vagy feszültséggel teli, de nagyon is emberi részletet.

Ez pedig a Trezorral sincs máshogy... sőt talán itt van úgy igazán. Már eleve onnan kezdve, hogy ha valaki nekem azt mondja ezelőtt, hogy én egyszer az 1956. novemberi Budapesttel a háttérben fogok egy kamaradrámának is beillő heist-mozit(!) nézni, hát tutira kiröhögöm. Ehhez képest estem egyik meglepetésből a másikba. Már Beck János is egy zseniális figura, aki úgy csöppen bele ebbe a politikailag ugyebár elég ingoványos ügybe, ahol neki elvileg csak annyi a dolga, hogy a széfet kinyissa, hogy az előtte levő tíz évet a börtön falai között töltötte, így sem a kommunisták hatalomátvételéről, sem a padlássöprésekről nem hallott, az '56. októberi eseményekről is csak pár mondatot egy rádióból, amiből elhihetitek, nem a Szabad Európa szólt. Ez követően pedig olyan rétegekben épül egymásra a történelmi helyzet, Beck múltja, a jelenlevők közötti emberi kapcsolatok és a helyszín, olyan fordulatokat engedett kibontakozni, hogy bármilyen további infó csak félkövér "spoiler"-felirat alatt mehetne, mert ez úgy működik igazán, ha a néző a filmmel együtt fedezi fel a titkokat. Annyit azért hozzá kell tennem a lelkesedésemhez, hogy egyszer-kétszer voltak ebben kissé abszurd csavarok, felfedezések is, leginkább ami a helyszín funkcionalitását illeti, de az ilyen "hibák", a dramaturgia által megkövetelt trükkök eltörpülnek az olyan döbbenetek mellett, mint például amikor Beck beleolvas a saját aktájába.

Ehhez az élményhez szerintem talán annyit kell csak elfogadni, hogy ez egy tévéfilm. Mivel a film 95%-a egy épületben, 80%-a pedig a pincében játszódik, így nincs is szükség tömegjelenetekre meg kellékek sokaságára, az a kevés pedig, ami ebben a térben van, a szükséges hangulatot képes megteremteni. Mondjuk talán Münnich irodája egy kicsit túl rendezett és/vagy puritán a korszakhoz magához, főleg hogy az utcán látszanak a minisztériumból kihajigált bútorok romjai, de jelzésértékkel ott van minden, aminek kell. Ugyanakkor ezekből is kitelnek olyan jelenetek, mint amikor a szovjet főtisztek a minisztérium aulájában egy térkép fölé görnyedve beszélnek a csapatmozgásokról és az "ellenállás" országos helyzetéről. Színészekkel ugyanez a helyzet, mert a kb. féltucatnyi fontosabb karakter mellett a többi csak statiszta ÁVÓ-s meg szovjet kiskatona, viszont így legalább nem kell túl sok szereplőt megtanulni, és ez is bizonyíték arra, hogy kevés, de jól kidolgozott szállal is lehet érdekfeszítő filmet forgatni.

Én eddig is szerettem Köbli Norbert filmjeit, a Trezor meg ezek között az egyik legjobb, pedig/mert ennek a cselekményvezetése talán a leginkább hollywoodi. Lehet, hogy csak egyszer működik, mint egy jó bűvésztrükk, de ha a nemrég látott spanyol "Meglopni egy tolvajt"-ra 8-at adtam, azt hiszem, ez került annyival közelebb hozzám, hogy...


9/10
.

Niwrok írta:

.
Trezor

Én eddig is szerettem Köbli Norbert filmjeit, a Trezor meg ezek között az egyik legjobb, pedig/mert ennek a cselekményvezetése talán a leginkább hollywoodi. Lehet, hogy csak egyszer működik, mint egy jó bűvésztrükk, de ha a nemrég látott spanyol "Meglopni egy tolvajt"-ra 8-at adtam, azt hiszem, ez került annyival közelebb hozzám, hogy...


9/10
.

Köszi. Megvan a ma éji program.


.

Niwrok írta:

.
Trezor


Ez pedig a Trezorral sincs máshogy... sőt talán itt van úgy igazán. Már eleve onnan kezdve, hogy ha valaki nekem azt mondja ezelőtt, hogy én egyszer az 1956. novemberi Budapesttel a háttérben fogok egy kamaradrámának is beillő heist-mozit(!) nézni, hát tutira kiröhögöm. Ehhez képest estem egyik meglepetésből a másikba. Már Beck János is egy zseniális figura, aki úgy csöppen bele ebbe a politikailag ugyebár elég ingoványos ügybe, ahol neki elvileg csak annyi a dolga, hogy a széfet kinyissa, hogy az előtte levő tíz évet a börtön falai között töltötte, így sem a kommunisták hatalomátvételéről, sem a padlássöprésekről nem hallott, az '56. októberi eseményekről is csak pár mondatot egy rádióból, amiből elhihetitek, nem a Szabad Európa szólt. Ez követően pedig olyan rétegekben épül egymásra a történelmi helyzet, Beck múltja, a jelenlevők közötti emberi kapcsolatok és a helyszín, olyan fordulatokat engedett kibontakozni, hogy bármilyen további infó csak félkövér "spoiler"-felirat alatt mehetne, mert ez úgy működik igazán, ha a néző a filmmel együtt fedezi fel a titkokat. Annyit azért hozzá kell tennem a lelkesedésemhez, hogy egyszer-kétszer voltak ebben kissé abszurd csavarok, felfedezések is, leginkább ami a helyszín funkcionalitását illeti, de az ilyen "hibák", a dramaturgia által megkövetelt trükkök eltörpülnek az olyan döbbenetek mellett, mint például amikor Beck beleolvas a saját aktájába.

Én eddig is szerettem Köbli Norbert filmjeit, a Trezor meg ezek között az egyik legjobb, pedig/mert ennek a cselekményvezetése talán a leginkább hollywoodi. Lehet, hogy csak egyszer működik, mint egy jó bűvésztrükk, de ha a nemrég látott spanyol "Meglopni egy tolvajt"-ra 8-at adtam, azt hiszem, ez került annyival közelebb hozzám, hogy...


9/10
.

Hát, tényleg köszi. 9/10-et mondjuk nekem nem érne, de nincs messze tőle.... Tényleg tök jó volt, a korrajz zseniális, ahogy Beck felfedezi a világot, ahogy rájön az igazságra, az nagyon tetszett. "- Én sírtam, mikor meghalt Sztálin. - Én is. Örömömben." - az ilyenek adják a heist mozi sava borsát. A karakterek nagyon jók, a történet egyszerű, de sokkal többet rejt, mint amit elsőre látszik, '56 szelleme nagyon autentikus, a sok Kádár beszéd a rádióból meg külön király. Mint ahogy jó az orosz dialógus is.

Ami icipicit zavart, az a túl egyszerű bejutás, aztán csak lestem, mi az isten az a hatalmas pincerendszer. Ahogy írtad, a funkcióval volt baj: egy bank trezorja nem egy óvóhely több 100 embernek - lifttel a túloldalon. És amit még most sem értek, miért csak az a két bőrkabátos csákányozik, az oroszok hirtelen hova lettek??

Tévéfilm ide, vagy oda, egy újabb remek magyar alkotás, ami képes volt túllépni a Jancsó/Tarr örökségen, a magyar nihillen - most már nem is merek kereteket felállítani, mennyit nézek egy évben.


80%

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Trezor

Én eddig is szerettem Köbli Norbert filmjeit, a Trezor meg ezek között az egyik legjobb, pedig/mert ennek a cselekményvezetése talán a leginkább hollywoodi.

9/10
.

Ami icipicit zavart, az a túl egyszerű bejutás, aztán csak lestem, mi az isten az a hatalmas pincerendszer. Ahogy írtad, a funkcióval volt baj: egy bank trezorja nem egy óvóhely több 100 embernek - lifttel a túloldalon. És amit még most sem értek, miért csak az a két bőrkabátos csákányozik, az oroszok hirtelen hova lettek??

Tévéfilm ide, vagy oda, egy újabb remek magyar alkotás, ami képes volt túllépni a Jancsó/Tarr örökségen, a magyar nihillen  - most már nem is merek kereteket felállítani, mennyit nézek egy évben.

80%

Igen, ez volt gyakorlatilag az egyetlen, amin minden engedékenységem és lelkesedésem mellett sem tudtam túllépni, hogy az a szerencsétlen széf olyan, mint egy ementáli.

Spoiler:

És ugyanígy voltam a befejezéssel is, ami akkora hepiend, amit én nem tudok elképzelni a Kádár-rendszerben.

Spoiler:

.

Niwrok írta:

.
Büszkeség és balítélet meg a zombik

Jane Austen világhírű regényét talán nem kell sokaknak bemutatni, nem kevésbé az abból készült filmes és tévés feldolgozásokat. Ezek is jelentősen hozzájárultak, hogy sokan tisztában vannak a viktoriánus Anglia vidéki hangulatával, a lányaik kiházasítására törekvő Bennet-család történetével, és Mr. Darcy-val, akinek köszönhetően nők milliói először veszhettek el Colin Firth ábrándos tekintetében.

Ezzel együtt is lényegesen jobban szórakoztam rajta, mint a legutóbbi TWD-n, és bár sokszor csak díszítő elemet jelentettek rajta, igazán véresebb jelenetek nélkül, nekem a zombik is kellemesen feldobták a sokszor unásig ismert romantikus lányregényt.

7/10

... háát... nekem be kellene...

Ismerem magát a címet, de sosem vettem rá magam, hogy akár egy percet is nézzek az eredeti műből (talán nem véletlen). Ebből kifolyólag nekem minden egyes karakter, az egész történet, a szerelmi kavarások totál újdonságok voltak - így viszont kifejezetten kellemes csalódás volt ezzel a zombiszósszal leöntve a mozi.

Nagyon tetszett a háttér, a díszlet, az egésznek kifejezetten volt egy mosolyra késztető, pozitív hangulata. Bírtam a csajokat, örültem a GoT színészeknek, jók voltak az akciókoreográfiák, az egész egy bugyuta, de remek szórakozás - ellentétben mondjuk a vámpírvadászos Lincolnnal, az pl idegesített Ez nem. Baromi jól szólt (ez is), szinte élt a szoba az akciójeleneteknél, még azon is elgondolkodtam, hogy megveszem...

És akkor nekem ez lesz A Büszkeség és balítélet eredetije.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Büszkeség és balítélet meg a zombik

Ezzel együtt is lényegesen jobban szórakoztam rajta, mint a legutóbbi TWD-n, és bár sokszor csak díszítő elemet jelentettek rajta, igazán véresebb jelenetek nélkül, nekem a zombik is kellemesen feldobták a sokszor unásig ismert romantikus lányregényt.

7/10

Az egész egy bugyuta, de remek szórakozás.

És akkor nekem ez lesz A Büszkeség és balítélet eredetije.

Annak is készült, és néha nem is kell több .
Jó, hogy tetszett .

Én is inkább csak töredékesen láttam az "eredetit", mert karácsonyonként majdnem mindig leadta valami tévé, de én sem annyira a szenvelgést meg az ábrándozást bírtam benne, hanem Lizzy apját. Örültem, hogy a kedvenc mondatom az egészből a zombisba is belekerült ("Bármelyik férfit is választod, drágám, az egyik szülődet mindenképpen elveszíted." ).

.

Niwrok írta:

.
Sötét helyek

Ben sem az, mert az egykori minden ellen lázadó, "sátánista" tini megtért Jézus karjaiba, és nem tűnik többnek, mint egy ájtatos manó, plusz Corey Stoll játssza, és hát nekem róla még nagyon sokáig a CDC és a vámpírangolnák fognak eszembe jutni. De szinte minden karakter, akit Libby felkutat, lecsúszott a harminc év alatt, ami Libby alkoholista apjának eleve nem volt nehéz, de a középiskola kis szöszkéje is addig jut el, hogy most már két vodkáért meg egy cigiért kínálja a gyönyört egy útszéli kamionparkoló lepukkant csöcsöldéjében. A karakterrajzok viszont ennek ellenére nagyon részletgazdagok, jól megírtak, bármennyire, vagy éppen mert ennyire körbelengi őket a rothadás, aminek az igazi tragédiája Libby anyjának a hiánya, aki hiába tett meg és áldozott fel mindent életében, nélküle a gyerekeinek csak ilyen élet jutott.

A nyomozás részletei, ahogy Libby egyre mélyebben gázol a nyomorban és a "white trash"-ben, ahogy például részletek kerülnek elő az unatkozó tinikről, akik teheneket  szurkáltak meg késsel éjszakánként, hogy ezzel is "kifejezzék", ők milyen nonkonformista-anarchisták, meg ahogy egy ilyen közösségben persze már arra is rásütötték, hogy "sátánimádó", aki rockzenét hallgatott... szóval engem ez az Elah völgyébenre emlékeztetett (szintén Charlize Theron filmje, talán azért is). Az viszont kár, hogy a sok részlet között elveszik a "gyerek", a párbeszédek drámaisága mellett a bűnügyi rész másodlagos, így az egyre abszurdabb nyomok időszakos előásása mellett inkább csak arra szolgál, hogy éppen ezt a drámaiságot lehetővé tegye.

Vannak tehát nagyon jól megírt drámák a filmben, csak mert ezeknek a pontjait egy hol kusza, hol unalmas, a végére meg a puszta meghökkentésre játszó krimiszál köti össze, az összbenyomás mégsem volt túl pozitív. Ahogy egyébként kb. a Holtodiglannal is volt.


6,5/10
.

  Az utóbbi időben annyiszor előkerült ez a mozi hivatkozsként köztünk, gondoltam, illene pótolni... csak most, ahogy visszaolvastalak, akkor szembesültem az értékeléseddel, ugyanis szerintem sem az írásod tartalam, sem maga a film nem érdemel 6,5-öt. Legalábbis nekem kifejezetten tetszett...

Corel Stoll meg... elég régi az írásod, tök ki is ment a fejemből, úgyhogy mikor megláttam a börtönben...     anyám. Szegény srác egy életre elintézte nálam (is ) magát azzal az Eph szereppel... Parzivalnak viszont tök örültem.  

A film amúgy kifejezetten hangulatos és izgalmas, szerintem is remek karakterekkel operál, külön tetszett, hogy - kicsit az Azhoz hasonlóan - látni, kiből mi lett (igaz, itt egy filmben és váltakozó idősíkokon keresztül). Az, hogy nem Ben a gyilkos, az ugye egyértelmű, mert különben nem lenne film, de nekem nagyon bejöttek az egymásra épülő csavarok és bonyolódó cselekmény, amit kiépítettek a végére: szerintem totál hiteles és sokkoló volt. Különösen az, ahogy kiderült, ki volt aznap éjjel a házban és miért. Amikor meg rádöbbentem, hogy anyunak mi a szerepe az egészben (kicsivel korábban, mint kiderült a filmből), egészen kiakadtam: először azt hittem, mindenki a terv része, és ez rettentően felkavart. Legalábbis eltűnődtem azon, milyen lelkierő kell ahhoz, hogy ezt, így kiatalálja és megcsinálja valaki. Nem tudtam megérteni és egyetérteni vele, mert ugyan az ő szemszögéből működik a dolog, no de a többiek ezt hogy élik meg???

Ráadásul, ami nekem még pici plusz töltetet adott, az ugye a zene, a metál és a hozzá kapcsolt hisztérikus sátánizmus témája... annak ellenére, hogy azért komoly csúsztatások és tárgyi tévedések tarkítják a hátteret. A The Mistfits inkább horror punk zenekar volt, Dee Snider meg a TV-ben... nos, ő minden, de nem sátánista rocker. Első blikkre egyedül a Mercyful Fate-et találták el, de az sem annyira meghatározó irányzat, vannak náluk jóval keményebb képviselői is a stílusnak.


Szóval, köszi az ajánlást, már korábban rá kellett volna mozdulnom. De eddig csak egy cím volt a "listán", amit meg kell néznem. Nekem jobban tetszett (ahogy amúgy egy másik "listás" film is, amiről talán hamarosan írok), mint neked, nekem simán ér 80%-ot.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Sötét helyek

Vannak tehát nagyon jól megírt drámák a filmben, csak mert ezeknek a pontjait egy hol kusza, hol unalmas, a végére meg a puszta meghökkentésre játszó krimiszál köti össze, az összbenyomás mégsem volt túl pozitív. Ahogy egyébként kb. a Holtodiglannal is volt.

6,5/10
.

  Az utóbbi időben annyiszor előkerült ez a mozi hivatkozásként köztünk, gondoltam, illene pótolni... csak most, ahogy visszaolvastalak, akkor szembesültem az értékeléseddel, ugyanis szerintem sem az írásod tartalma, sem maga a film nem érdemel 6,5-öt. Legalábbis nekem kifejezetten tetszett...

Nekem nagyon bejöttek az egymásra épülő csavarok és bonyolódó cselekmény, amit kiépítettek a végére: szerintem totál hiteles és sokkoló volt. Nem tudtam megérteni és egyetérteni vele, mert ugyan az ő szemszögéből működik a dolog, no de a többiek ezt hogy élik meg???

Szóval, köszi az ajánlást, már korábban rá kellett volna mozdulnom. De eddig csak egy cím volt a "listán", amit meg kell néznem. Nekem jobban tetszett (ahogy amúgy egy másik "listás" film is, amiről talán hamarosan írok), mint neked, nekem simán ér 80%-ot.

Az sosem baj, ha egy film neked jobban bejön, mint nekem . Meg ha fordítva van, az sem .

Azt hiszem, az, hogy megnézted és írtál róla, adta meg a kellő lökést, amin már régóta gondolkodtam, vagyis hogy újra kéne néznem. Nem véletlenül emlegettem többször is, Libby figurája annyira erős, hogy ahogy írtam, azóta sem felejtettem el. A szereplőket és a drámát is jónak találtam. Az alacsony pont vélhetően a csalódottságomnak szólt, mert én szívesen hallottam volna többet a krimiszakkörről és Lyle-ról is de őket egy idő után kifelejtették a sztoriból. De így, hogy tudom, Ben és Libby marad a fókuszban, talán másodszorra már nem fog zavarni ennek hiánya.

A "sátánista" zenéket és a "csúsztatásokat meg ne ezen a szegény filmen kérd számon . Te is tudod, gondolom a magad korában te is szembesültél ezzel, hogy az efféle "vad", újszerű zenék mindig megtalálták egy társadalomban a maguk ellenségeit (ld. Semjén Zsolt és a Rolling Stones esetét). Bizonyos körökben "sátánistának" lenni azt jelenti, hogy durvább, mint egy zsoltár a vasárnapi misén .

.

.
1408




Mike Enslin is azon írók közé tartozik, akik mély drámai történeteikben élik meg igazán magukat, de mert azokat nem fizetik meg különösebben jól, ezért a kommersz, a ponyva felé fordulva lesznek népszerűek. A szellemjárta fogadókról, kísértetkastélyokról szóló útikönyv-sorozata olyan lett, mint egy paranormális Michelin-kalauz, de ezeknek az írásában meg gyorsan kiégett, egyre jobban unja ezeket a legfeljebb baljós hangulatú, de egyébként maximum a fűtés hiánya miatt borzongató helyeket sorra felkeresni, végighallgatni a nyilvánvalóan marketingnek kitalált kamukat. Ezért éri kellemes meglepetésként, amikor azzal hívják fel az egyik ilyen helyre a figyelmét, hogy oda aztán még véletlenül se menjen. Remek reklámfogásnak tartva ezt azonnal New Yorkba megy, hogy megszálljon a Dolphin Hotelben, még úgy is, hogy több tragikus emlék is kötődik nála ehhez a városhoz, így eddig igyekezett távol maradni tőle. Mike azt már kicsit rosszallóan veszi tudomásul, hogy a bejelentkezése után maga a szállodaigazgató próbálja minden eszközzel lebeszélni arról, hogy a kérdéses 1408-as szobában éjszakázzon, vagy akár egy órát is eltöltsön. Túlzásnak tartja, hogy ilyen erőszakosan ragaszkodjanak a reklámhoz, így annál hajthatatlanabb, hogy márpedig ő abban a szobában akar megszállni, akárhány bizarr haláleset és furcsaság is kötődik ahhoz a helyhez.

Ez is majdnem tíz éves film, de régóta szerettem volna újranézni, leginkább azért, mert az egyik legjobb hangulatú Stephen King horror(!) feldolgozásként emlékeztem rá. Ennek persze az is lehetett akkor az oka, hogy a két agyonistenített filmet, a Tortúrát és a Ragyogást éppen nem szeretem; előbbit azért, mert oké, hogy Kathy Bates egy színész-félisten, de rajta kívül azzal a filmmel csak kiherélték a regényt, kidobva azt a felét, ami az ágyhoz kötött Sheldonról szól, míg utóbbit Kubrick erőszakos önkifejezése és Shelley Duvall Arany Málnával honorált "érdemei" (pedig az írógépes jelenet meg még egy pár még tetszett is) távolították el tőlem. Akkor már inkább a most remake-elés alatt levő Kedvencek temetője jött be, ott azért Pascow és Zelda eléggé fellökte a para-métert a maga korában. A többi meg elég "futottak még", mára sokat öregedett film volt akkoriban, aminek a vizuális trükkjeit, gumimaszkjait inkább csak nosztalgiával mosolyogja meg az ember, mint hogy a fotel mögé bújjon tőlük. Most persze már nagyobb a merítés, az elmúlt években sorra jöttek King történetei moziban és tévében (továbbra is csak horrorokra figyelve: Mercy, 1922, Bilincsben, Az, Köd, Castle Rock, stb.), szóval erősebb volt az összehasonlítás is.

De nekem ez most is majdnem ugyanúgy tetszett, továbbra is a jobb King-horrorok közé tartozik nálam. Leginkább azért, mert azt adja nekem, amit kevés King-feldolgozás: hasonló nyomasztó érzést, mint a könyv hangulati elemeit, jelzőit olvasva. Minden más igazából csak a körítés része, de azokkal sem volt különösebben nagy bajom. Talán a felvezetés kicsit hosszú; a szörfös jelenetet (még ha később szerepe is lesz) például elnyújtottnak találtam, ahogy előtte a dedikálós jelenetet és a kis vendégfogadós házaspár anekdotázását is. Ahogy Enslin megérkezik a Dolphinba, és főleg a beszélgetés Olin igazgatóval viszont már jó feszültségkeltő, mert persze az ember sok babonaságot megért egy szálloda működésében, hiszen lehetnek ilyen vendégek is, hogy ne legyen 13. emelet meg 8-as hely a parkolóban, mert az rossz ómen... de itt mintha az elmozdíthatatlan szikla és a megállíthatatlan erő harcolnának egymással egy közepesen lepukkant szobán. Nem mondom, hogy John Cusack játéka engem meggyőzött volna úgy egyáltalán, bár voltak jelenetek, amiket jobban elkapott (a drámai finálét különösen), Samuel L. Jackson viszont remek választás volt Olin szerepére.

Ami pedig a legfontosabb tényező ebben az egészben, az a szoba, ami tulajdonképpen a film harmadik főszereplője. Ahogy Olin is mondja az elején, az 1408 esetében nem lehet leszűkíteni a dolgot arra, hogy egy ott meghalt ember szelleme kísért, vagy éppen megszállta volna egy démon, és az gyilkolászik ott. Inkább olyan, mintha megelevenedne a szoba, és az egyetlen célja az lenne, hogy egy aljas, egyre durvuló kis macska-egér játék keretében őrületbe vagy halálba kergesse mindazokat, akik a területére tévednek. Mint egy különleges, telepatikus képességekkel rendelkező alakváltó, vagy egy tényleg varázslatos elvarázsolt kastély, úgy gyurmázik az önmaga előidézte hallucinációkkal, látomásokkal a 1408, kezdetben még csak kisebb dolgokkal hívva fel magára a figyelmet, hogy a végére Mike minden érzékszervet elborítsa. Bármilyen morbid is, alapvetően izgalmas figyelni, hogy mi mindent talál ki a szoba annak érdekében, hogy Mike beleőrüljön az elbizakodottságába és a vakmerőségébe, és ez nem is csak annyi, hogy a fagyponttól a kánikuláig mozog a termosztát, vagy a megkergült ébresztőóra, vagy hogy Mike látja (pontosabban a 1408 "elévetíti"), ahogy nagyon béna CGI-vel a bolyongó lelkek újraélik saját öngyilkosságukat, hanem olyan kiváló, mozgalmas jelenetek is vannak közte, mint a "mozgó" festmények, és hogy ő maga is kénytelen újraélni élete legnehezebb pillanatait.

Ez a King-feldolgozás sem öregedett szépen az elmúlt tíz év alatt, sőt, a "szellemképes" trükkjei már akkor is ócskák voltak, viszont megvan az a hangulata, amiért én annak idején szerettem King könyveit olvasni.


8/10
.

Niwrok írta:

.
1408


De nekem ez most is majdnem ugyanúgy tetszett, továbbra is a jobb King-horrorok közé tartozik nálam. Leginkább azért, mert azt adja nekem, amit kevés King-feldolgozás: hasonló nyomasztó érzést, mint a könyv hangulati elemeit, jelzőit olvasva. Minden más igazából csak a körítés része, de azokkal sem volt különösebben nagy bajom.

Ez a King-feldolgozás sem öregedett szépen az elmúlt tíz év alatt, sőt, a "szellemképes" trükkjei már akkor is ócskák voltak, viszont megvan az a hangulata, amiért én annak idején szerettem King könyveit olvasni.


8/10
.

Szégyen, vagy sem, ez nekem kimaradt, s bár láttam belőle többször, több részletet, sose vettem rá magamat, hogy megnézzem... talán majd most, hamarosan...


.