R2-D2 írásai 2.0

.




12 majom




„Ez pont olyan, mint ami velünk történik. Mint a múlt. A film sosem változik. Nem tud változni. De... valahányszor újra látod, másnak tűnik, mert te megváltoztál. Mást veszel észre benne.” - Nem is tudtam, hogy ilyen jó kis idézet lapul ebben a filmben. Tökéletesen kifejez mindent, amit magam is érzek a 12 majommal kapcsolatban: a gyerekkori lelkesedés, a hűha-faktor rendesen megkopott, s bár még így is egy tisztességes film lett, de ha ezt manapság, (majom)szűzen látom, biztosan nincs olyan jó véleményem róla…

Azon gondolkodom, mennyire zseniális is lehetne az egész, ha nincs Terry Gilliam. Az a faszi, komolyan mondom… beteg. Nagyon beteg. A 12 majom mozi változatának első harmadába random belenézve tudatlanul is simán meg lehet állapítani, hogy ki rendezte, ugyanazon az elmebeteg képi világ köszön vissza a vászonról, mint mondjuk a Zéró elméletben (így viszont mea culpa, ez tényleg a disztópikus trilógia része). A szürreális látásmód pedig jelentősen tompítja az élményt, amit egy időutazásos filmtől az ember várhatna, sőt, az első harmad a gyogyóban, a nyálát csorgató Willissel kimondottan kínos és idegesítő. Ha ebben a szakaszban nem lenne ott Pitt, mint az intézmény (és az egész film) legjobb karaktere, ha nem lenne ennyire szenzációsan megelevenítve Jeffrey Goines figurája, az ember abbahagyhatná az egészet a francba…

Valamikor a jövőben vagyunk - igazából tényleg nem fontos, mikor és hol, de egy icipici támpontnak azért jó lett volna -, mikor is az emberiség nagy része kihalt. 1996-ban egy gyilkos vírus rendesen leamortizálta az élővilágot, az emberek csupán 10%-a maradt életben, bolygót a szabadon bóklászó állatok uralják. Egyébként, mikor Cole a felszínre megy és az üres NY utcáin ténfereg, azok nagyon jó képek: még a gagyi medve és a háztetőn sétáló oroszlán is tök jó posztapokaliptikus hangulatot adnak a mozinak. Tisztára, mint mondjuk, a Legenda vagyok, itt is a természet az úr, az emberiség meg a vesztes. Nos, ebben a világban van egy (idióta) tudóscsoport, akik az időben vissza akarnak küldeni valakit, hogy gyűjtsön információt a 12 Majom Hadseregéről, akiknek a pusztulást köszönhetjük. A kiválasztott pedig egy rab (miért, hogyan   ) – vagy sokkal inkább egy pszichiátriai ápolt -, nevezett James Cole (Bruce Willis) lesz, aki elég rátermettnek tűnik a feladatra. Itt amúgy meg is állhatunk egy picit… ugyanis ez az indítás minimum felemás. Egyrészt becsöppenünk egy totál agyament világba (megint Gilliam miatt), ahol szinte mindenki úgy néz ki és úgy viselkedik, mint egy elmebeteg. Szinte fáj, ahogy az egész föld alatti bázis, a tudósok, a díszlet vizualizálva vagyon, értelmetlen és feleslegesen elvont beállítások tarkítják a mozit: ez még önmagában nem lenne baj, ha valami vígjáték elemei lennének, de itt elvileg komoly filmről lenne szó. A másik meg… Cole figurája. Hát nem volt jobb?? A múltba pont egy félbolondot, egy bűnözőt kell visszaküldeni? Hogy adatot gyűjtsön? Nem az lenne a logikus, hogy egy képzettebb, felkészültebb valakit, kevesebb erőszakos hajlammal, aki nem azzal kezdi az egészet, hogy balhézik a rendőrökkel??  

Az, hogy az időutazás mikéntje hogyan néz ki, abba nem érdemes belekötni. Hipp-hopp, egyszer itt, egyszer ott. Először téves időben, egy gyogyóban. Bármennyire is máshogy emlékszik rá a világ, a mozi első negyede, harmada egy elmegyógyintézetben játszódik… amiben egyetlen egy értékelhető összetevő van, egy bizonyos Jeffrey Goines (Brad  Pitt) személyében. Bár 20 perc után talán kicsit fárasztó, de ennek a figurának minden mozzanata élmény: a 12 majom azonban ekkor még csak egy-egy helyben járó bolondok háza történet. De itt legalább mindenki ott van, ahol lennie kell. Emlékeim becsaptak, mert sokkal kevesebb súllyal gondoltam én ezt a szakaszt (hehe, Gilliam otthon volt), így kissé fészkelődtem, mikor lépünk ki a hülyeségből és mikor lesz már végre az a sci-fi, amire emlékeztem. Mert eddig nem az.

Aztán a dolgok onnantól változnak, mikor Cole rendes időbe, 1996-ba tér vissza, a járvány kitörése elé hónapokkal. Innentől közel hibátlan az egész, egy zseniális időutazásos mozi, ahol minden mindennel összefügg, ahol a korábban látott képek, információk később értelmet nyernek. Az I Vh jelenet beépítése kiváló, a kisfiú és a pajta szintúgy: Kathryn Railly (Madeleine Stowe)  elrablása után helyreáll minden. Mintha kivették volna a pálcát Gilliam kezéből (és legközelebb megint csak a jövőbeni képeknél adták volna vissza neki), a kissé komor és nyomasztó képi világból végre eltűnt az őrület. Nincs nyáladzó Cole, nincs diliház – csak egy tisztességesen funkcionáló időutazásos film. Ugyan sokkal, de sokkal kevesebb benn maga az időugrás, mint amire emlékeztem (talán ha négy van), mégis, az egymásra épülő mondatokból, érzelmekből, eseményekből a végére egy egész jó kis film kerekedik. Magam részéről ugyan kíváncsi lettem volna, maga a vírus hogy pusztítja el az emberiséget, meg igazából Cole-ről sem tudunk meg lófaszt sem, de összességében a fináléra egész jól éreztem magam.

Egy dolog mindenképp eszembe jutott, ami viszont önmagában van olyan zseniális, hogy érdemes beszélni róla, ami sokkal inkább köthető a film utóéletéhez, mint magához a mozihoz: én teljesen elfelejtettem, mit is csinált a Hadsereg valójában. Valahogy úgy van felépítve az egész, hogy végig a vírust és annak pusztítását sulykolják az fejünkbe, most, közel húsz év után pedig rendesen meglepett, hogy Jeffrey és csapata mit művelt. Tuti, valami pszichológiai alapja van, de a 12 Majom Hadserege végig úgy élt bennem (s szerintem a köztudatban is), mint a bolygó elpusztítását előidéző vírus elterjesztői, a 12 majom, mint film pedig azt ezt megakadályozni hivatott történet elmesélése. A dolog ennél sokkal egyszerűbb és alapjaiban más is, lényegesen többet foglakozik Cole pszichéjével, bizonytalanságával: majdnem, mintha Gilliam saját maga lenne a főszereplő. Aki nem tudja eldönteni, bolond-e vagy sem, aki a Kasszandra-komplexus hatása miatt elhiszi magáról, hogy őrült és gyógyulni akar. Az, hogy igazából Cole teljesen alkalmatlan erre a feladatra, lényegtelen, a 12 majom majdhogynem a feladat helyett a hírnökre koncentrál. Rengeteg kérdés, háttérinfó megválaszolatlan marad, mint ahogy önmagában a film első és utolsó kockái által bezárt hurok léte is. Mert az bizony egy hatlamas paradoxon.

A 12 majom Terry Gilliam szürreális és hibbant látásmódja miatt 20 évvel később közel sem nyújtja azt, amit először: időutazás, sci-fi, minimális, bolond annál több (legalább jó helyen), viszont sok moralizálás egy sérült ember körül. S ha már 2015 van, óhatatlanul adja magát az összehasonlítási kényszer a most futó 12 majom sorozattal: nos, egyelőre a SyFy produkciója sokkal közérthetőbb, logikusabb, fantasztikusabb, egyszerűen sokkal élvezhetőbb, mint ez (még a majomlogo is kifejezőbb). Ez megint csak egy szerintem feleslegesen kulttá avanzsált film lett, bolondokkal, egy bolondtól.




75%



.

R2-D2 írta:

12 majom

„Ez pont olyan, mint ami velünk történik. Mint a múlt. A film sosem változik. Nem tud változni. De... valahányszor újra látod, másnak tűnik, mert te megváltoztál. Mást veszel észre benne.” - Nem is tudtam, hogy ilyen jó kis idézet lapul ebben a filmben. Tökéletesen kifejez mindent, amit magam is érzek a 12 majommal kapcsolatban: a gyerekkori lelkesedés, a hűha-faktor rendesen megkopott, s bár még így is egy tisztességes film lett, de ha ezt manapság, (majom)szűzen látom, biztosan nincs olyan jó véleményem róla…

A 12 majom Terry Gilliam szürreális és hibbant látásmódja miatt 20 évvel később közel sem nyújtja azt, amit először: időutazás, sci-fi, minimális, bolond annál több (legalább jó helyen), viszont sok moralizálás egy sérült ember körül. S ha már 2015 van, óhatatlanul adja magát az összehasonlítási kényszer a most futó 12 majom sorozattal: nos, egyelőre a SyFy produkciója sokkal közérthetőbb, logikusabb, fantasztikusabb, egyszerűen sokkal élvezhetőbb, mint ez (még a majomlogo is kifejezőbb). Ez megint csak egy szerintem feleslegesen kulttá avanzsált film lett, bolondokkal, egy bolondtól.

75%

Willis ide, Pitt oda, ez a film nekem nem akkora kedvenc, hogy látni akarjam. Előbb nézném a sorozatot én is.
Még a Parnassust megnéztem, de azóta folyamatosan a Tideland jut eszembe Gilliamről, és így eszem ágában sincs megnézni a filmjeit.
.

R2-D2 írta:

Csillagok között

Ment volna el a faszom megmenteni az emberiséget…  

No. én is újranéztem és jottányit sem változott a véleményem. A mozi első 50 perce továbbra sem tetszett, máshogy képzelem egy éhező civilizáció mindennapjait. Apaként továbbra sem hagynám ott gyerekeimet, meg továbbra is fura, hogy az első beeső pilótát felküldi az űrbe a NASA...

A fagyott felhő a levegőben még mindig zavart, de amúgy a mozi második fele, kétharmada nagyon rendben van. Akkor is, ha igazándiból még mindig nem egészen értem a finálét a dimenziókockával, meg hogy továbbra sem kaptam választ a két legnagyobb paradoxonra: sem a féreglyukra, sem a könyvespolcra.

És ezen nem segít az egyébként szenzációs BD extralemez sem. Az első 50 perc tudományos okfejtései lenyűgözőek, de a fekete lyukból való visszatérésre nem adnak magyarázatot. Annyi átjött, hogy miért tartják az eddigi "legtudományosabb" sci-finek az Interstellart, rengeteg valós számítás, fizikai egyenletek, NASA eszközök adják az alapját, de az igazi kérdéseimre ez sem ad választ.

A 12 kisfilm, ami a film készítésével foglakozik, egyszerűen lenyűgöző. Bámulatos az a precizitás, amit Nolan és stábja véghezvitt, kezdve a valós méretű, totál funkciókész Rangertől az izlandi helyszínen, a Kip Thorne féle feketelyuk ábrázoláson át, a templomi orgona használatáig. Iszonyat munka van ebben a filmben, örülök, hogy megismerhettem, mekkora. Sőt, az egyik bajomat meg is magyarázták a homokviharral és a penésszel: először van a penész, majd a kihaló termény elsivatagosodást okoz, ami kedvez a homokviharoknak. Így logikus, de ez a filmben így nincs benn.

S még valami. Minden kisfilm alatt a főtéma zenéje megy, ami eddig fel sem tűnt, milyen zseniális.


.

R2-D2 írta:

Csillagok között

...máshogy képzelem egy éhező civilizáció mindennapjait.

Miből szerettél volna többet látni, hogy el tudd képzelni, hogy az éhező civilizáció ilyen is lehet  ? A bombázott éhezőkből? Az elsivatagosodott nagyvárosokból? A kukoricaszállító kamionok mentén könyörgőkből, zokogókból?

Igen, vannak helyek, ahol sántít a dolog, üzemanyag például feltűnően sok van, még ha bioetanolt csináltak is a kukoricából, de ez nekem kicsit olyan, mint látni a világ egy olyan kis szeletét, mint Beverly Hills, és utána azon dünnyögni, hogy "de hát az emberek nem így élnek, bahhhh, de szar..." . Ez, ami a filmben van, kb. az, ami az amerikai álomból a kukoricaföldek közelsége miatt megmaradt, rezervátum, amit jó eséllyel egy katonai körgyűrű tart fenn, hogy az éhezők le ne legeljék a lábon álló kukoricát, és azért tart fenn, hogy egyáltalán legyen, aki a kukoricát viszonylagos békességben meg tudja termelni.
Vagyis ez ugyanazt fejezi ki, mint a talált bolygók: ez a mostani trendek szerint létrejövő világnak ideális része, de még ez is kurva szar! Plusz lanyha baseball, smink a haldoklón.
.

Niwrok írta:

Miből szerettél volna többet látni, hogy el tudd képzelni, hogy az éhező civilizáció ilyen is lehet  ? A bombázott éhezőkből? Az elsivatagosodott nagyvárosokból? A kukoricaszállító kamionok mentén könyörgőkből, zokogókból?

Igen, vannak helyek, ahol sántít a dolog, üzemanyag például feltűnően sok van, még ha bioetanolt csináltak is a kukoricából, de ez nekem kicsit olyan, mint látni a világ egy olyan kis szeletét, mint Beverly Hills, és utána azon dünnyögni, hogy "de hát az emberek nem így élnek, bahhhh, de szar..." . Ez, ami a filmben van, kb. az, ami az amerikai álomból a kukoricaföldek közelsége miatt megmaradt, rezervátum, amit jó eséllyel egy katonai körgyűrű tart fenn, hogy az éhezők le ne legeljék a lábon álló kukoricát, és azért tart fenn, hogy egyáltalán legyen, aki a kukoricát viszonylagos békességben meg tudja termelni.
Vagyis ez ugyanazt fejezi ki, mint a talált bolygók: ez a mostani trendek szerint létrejövő világnak ideális része, de még ez is kurva szar! Plusz lanyha baseball, smink a haldoklón.
.

Jóvanna! Nem kell leharapni a fejem...

Valhogy úgy gondolom, ha TÉNYLEG éhezne a társadalaom, mármint hogy IGAZÁN ÉHEZNE AZ EGÉSZ TÁRSADALOM, akkor nem lenne békés baseball mérkőzés, drónvadászat, iskola, autós népvándorlás, stb... akkor szerintem véres összecsapások lennének az éhező emberek között.
Itt szerintem tök nyugalom van, meg viszonylagos jólét, s hiába lehet vizionálni a katonai körgyűrűt, amíg azt nem mutatják, addig csak az én jóindulatomon múlik, elképzelem-e őket, vagy nem.

.

.




Holnapolisz




Megmondom őszintén, elmosolyodtam. A mozi vége felé van egy okfejtés – ami egyébként az egész film tartalmi lényege, az események mozgatórugója, az üzenete -, ami közben úgy éreztem, a karakter nekem (is) beszél. Pontosabban hozzám szól: totál személyes üzenetté vált minden, ami ott elhangzott, magam is azon emberkék táborába tartozom, akik miatt elvileg mindaz történik, amit látunk a vásznon. Ezáltal aztán jóval személyesebb lett a film, mint az esetleg indokolt lenne, s bár az üzenetet megértettem, vagyok annyira önfejű, hogy igazándiból túl sok hatása ne legyen rám…

Egy őszülő faszi (George Clooney) monológjával indítunk. Pontosabban nem is igazán monológ ez, mert közben egy női hang bele-belepofázik, a lényeg az, hogy az őszülő faszi egy régi történetet próbál elmesélni a nézőknek (mármint nekünk) egy kisfiúról, aki az 1963-as világkiállításra saját rakétahajtású szerkezetet épített, hogy azt a hátára erősítve röpködjön az emberek feje felett. Talán még soha nem láttam ennyire semmitmondó és idegesítő filmkezdést, a két karakter egymás szavába vágása, civódása, a minimalista háttér, az egész szcéna iszonyat esetlen és unalmas. Frank Miller – mert így hívják a faszit – saját történetét meséli el, mikor is kisfiúként, inkább lelkes, mint tehetséges feltalálóként elnyeri egy kislány, bizonyos Athena (Raffael Cassidy) bizalmát, majd némileg kalandos úton egy kitűző használatával egy másik világba kerül, Tomorrowlandbe. 50 évvel később egy tinédzser lány, Casey Newton (Britt Robertson) épp apja munkahelyét próbálja megmenteni, mikor is egy kalandos szituban egy ugyanolyan kitűzőt talál cuccai között. Megérinti – és csoda történik: valami elképzelhetetlenül gyönyörű világban találja magát. A világ pedig nem más, mint ugyanaz a Tomorrowland, azaz Holnapolisz, ahova a kisfiú is került, Casey pedig ámuldozva bóklászik benne.

Egyébként ezzel el is érkeztünk a film csúcspontjához. Talán túl hamar is, de az a pár perc, amit itt látunk, az mindenért kárpótol: még sosem láttam ennyire intenzív és innovativ jövőképet filmben. Ebben a pár percben olyan töménységben van benne a fantasztikum minden aspektusa, olyan lenyűgöző élmény, hogy az államat kerestem a földön. Az előzetes, amit ebből felvillantanak, az csak tényleg ízelítő: Holnapolisz látványa, a bevillanó technikai vívmányok, a futurisztikus város a magamfajta sci-fi rajongó számára kész Kánaán. Órákig el tudnám nézni ezt az egészet, kár, hogy szó szerint lejár az idő és visszacsöppenünk a valóságba. A valóságba, a kvázi jelenbe, ahol Caseyt hirtelen idegenek kezdik üldözni, ahol aztán egy kislány segítségére szorul, majd ahol aztán végülis összefut Frankkel. A Holnapolisz ettől kezdve pedig kettejük közös kalandja, hogy eljussanak ismét az álomvilágba, hogy dimenziókon át, üldözőkkel a nyakukon az alternatív valóságba kerülhessenek. Persze, úgy másodállásban meg kell menteni az emberiséget is (ismét), no meg sem a segítőjük, sem az „ellenfelük” nem egészen az, aminek látszik, de a film sodró lendülete és néha bizony fergeteges humora simán elvisz a végéig.

Mielőtt a fináléhoz érünk, és annak kissé csapongó, erősen akcióorientált jeleneteit néznénk, két dolgot feltétlenül meg kell említenem, ami nekem iszonyat bejött. Az egyik ilyen geg dolog, van egy jelenet egy sci-fi relikvia boltban, no, az mennyei élmény volt. Ha ezt megveszem lemezen, tuti, ezt kikockázom, mert a sok megmosolyogtató ismerős díszlet mellett biztos millió másik ismert karaktert is rejtettek a polcok, amiket észre sem vettem menet közben. A másik meg egy ilyen szabadkőműveses-titkos társaságos dolog: a Madame Tussaudsból szalajtott viaszbábuk tanácskozása, a háttérmagyarázatokkal azon a bizonyos helyen egészen kiváló volt. Bírom az ilyen elméleteket, hogy történelmünk nagy koponyái valami nagyobb cél érdekében, nagyobb tudás birtokában ténykedtek, az egész ötlet kiválóan illeszkedett a történetbe. Az már más kérdés, hogy ez az ötlet is csak egy felhasznált elem a hollywoodi boszorkánykonyha polcáról, a film egyik, de nem legfontosabb összetevője – a teljes produkció ismeretében pedig sajnos ismét a klisék tárháza tárul fel. Rengeteg korábbi produkció beugrik, hol egy látványelem, hol egy történeti szál lehet ismerős máshonnan: a Holnapolisz azonban meg sem próbálja az egészet saját képére formálni. Csupán egymás mellé pakolja őket – ez pedig hiba.

Van egy kis Csillagkapu, egy kis Robotzsaru, egy kis Da Vinci Kód, icipici Terminátor, egy kis Utolsó óra, de zömében inkább a Disney féle mesefilmek képei. Megint van egy kiválasztott, aki nem tudja, hogy ő a kiválasztott, mint ahogy azt sem, hogyan tegye meg azt, amit csak ő tud megtenni. Van egy visszavonult idősebb mentor, aki utoljára elvállal egy megbízást. Van egy titkos háttérhatalom, és az abból kilógó különc „áruló”, aztán van egy disztópia képe, egy tanmese arról, mit és hogyan nem kéne csinálnunk. Mindezeket pedig meglehetősen jellegtelenül sikerült összekotyvasztani: nagyvonalúan átugorva magyarázatra váró eseményeket, egyszerre próbálva megfelelni minden nézői korosztálynak - a legeslegnagyobb bajom amúgy pont ezzel van. Végig azt éreztem, a mozi nem igazán tudja eldönteni, kinek is szóljon – mesefilmnek szerintem túl komoly, felnőtteknek meg helyenként túl ecebóca lett. Még az is lehet, hogy a fő üzenet a gyerekek számára valós jelentéssel bír, de az olyan cinikus vén fasz, mint én (mi) meglehetősen szkeptikusan próbálja befogadni mindazt a pozitív üzenetbombát, amit itt a végén felrobbantanak.

Ezektől függetlenül a Holnapolisz egyáltalán nem lett rossz film. A zseniális és a végtelenül bárgyú jelenetek váltakozása ellenére van egyfajta bája, összességében nem más, mint egy gyerekeknek szóló jó kis kalandfilm. Ha most hirtelen hasonlítanom kéne, az A Boszorkány-hegy ugrik be, de jobb pillanatomban akár a Vissza a jövőbe filmek hangulata is benne van. A humor, a jövő kütyüi, a látvány, a jópofa karakterek miatt simán többször nézhető – de feltétlenül gyerekfilm. Mesefilm. Igazán irritáló dolgot egyetlen egyet tudok mondani, a fekete ruhás üldözők idióta vigyorát, azon kívül semmit. Nekem, mint a jövő lelkes rajongójának a teljes élvezethet csupán plusz 20 perc Tomorrowland kellett volna bele, de ami volt (még kihalt állapotában is), még attól is teljesen elaléltam. Clooney kissé fura volt egy fantasztikus filmben (minden promo ellenére azonban nem is ő a főszereplő), Britt Robertson meg totál úgy néz ki, mint Jennifer Lawrence, de a kislány, Raffael Cassidy, a fiatal Hófehér sok mindenért kárpótolt. Már ha eleve úgy ülünk neki, hogy mesét nézünk. De hát Brad Birdtől mi mást várhatnánk?




75%





.

R2-D2 írta:

Holnapolisz

Megmondom őszintén, elmosolyodtam. A mozi vége felé van egy okfejtés – ami egyébként az egész film tartalmi lényege, az események mozgatórugója, az üzenete -, ami közben úgy éreztem, a karakter nekem (is) beszél. Pontosabban hozzám szól: totál személyes üzenetté vált minden, ami ott elhangzott, magam is azon emberkék táborába tartozom, akik miatt elvileg mindaz történik, amit látunk a vásznon. Ezáltal aztán jóval személyesebb lett a film, mint az esetleg indokolt lenne, s bár az üzenetet megértettem, vagyok annyira önfejű, hogy igazándiból túl sok hatása ne legyen rám…

75%

Nálunk a kanyarban sincs, és június-júliusban lesz éppen elég olyan film, amiért valószínűleg más városba kell majd mennem, úgyhogy még ha összességében jókat is írtál róla (és   ), moziban nekem szinte biztos kimarad majd. A többit meg ki tudja... Pedig az okfejtésre kíváncsi lennék .
.

.




Maggie





Hova lehet még bővíteni a zombifilmek határait? Láttunk már ugyebár több évados drámát belőle, aztán ott vannak a megkerülhetetlen Romeo- alapművek, azok felturbózott mozgású szereplőivel készített újragondolások – no meg a tavalyelőtti érző és gondolkodni képes élőhalottakkal operáló Eleven testek. A Maggiet még ezekhez képest is meglepetésnek szánták, ugyanis olyan dologgal foglalkozik, amivel eddig egyik film sem: az átváltozással magával.

Maggie (Abigail Breslin, alias Valentine Wiggin!! ) átlagos amerikai tinédzser. Átlagosan lázadó, aki ugyan új családjában megkap minden szeretetet (vélhetően), mégis elmegy otthonról, egy olyan világban, amelyikben egy bizonyos „necroambulist” vírusként emlegetett betegség szedi áldozatait. Fura, hogy ismét csak nem használják a filmben a zombi kifejezést, pedig a harapással terjedő kórság, annak következményei egyértelműen azt vizionálják: a sérült egyed aztán visszafordíthatatlanul halad a pusztulása felé. Így jár Maggie is, akiért a mozi nyitójelenetében épp apja, Wade Vogel (Schwarzenegger) járja a város kórházait – míg egyikben rá is talál a lányára. Az újragondolás egyébként itt jön: ebben a fiktív, disztópikus világban az átváltozás nem percek, órák alatt történik, hanem a harapástól számított kb. két héten belül, s jól elkülöníthető fázisai vannak. A kormány pedig – a fertőzötteket még emberi lénynek tekintve – hazaengedi családjukhoz őket, azzal a feltétellel, hogy egy idő után a beteget „le kell adni” a kijelölt karantén zónákban.

Te, kedves néző, mit csinálnál, ha a saját gyerekedet harapta volna meg valami és fixen tudod, hogy a vég elkerülhetetlen? Minden naivság nélkül tisztában vagy vele, hogy a saját gyereked egy idő után veszélyes lesz rád, mint ahogy azzal is tisztában vagy, hogy ha eljön a pillanat, esetleg saját kezűleg kell megölnöd véredet??? Meddig bírnád? Meddig tartanád otthon őt, meddig látnád bele a szemébe (a nem feltétlenül létező) értelmet? Hol a szeretet (más szituban szerelem) határa???  A Maggie ezen (zseniális) kérdések köré fűzi föl a történetét, e világban építi fel a kis családi drámáját – s bár ilyet már nem egy másik hasonló témájú filmben/sorozatban láttunk, egészen újszerűen és hitelesen teszi ezt. Máshol ugyanis a már átváltozott halott hozzátartozótól nem tudnak szabadulni érzelmileg a hozzátartozók, míg itt úgy néz ki, mint mikor egy haldokló mellett vagy utolsó perceiben az ágya mellett. Ez aztán persze meghatározza az egész mozi hangulatát, sőt egyértelműen a végkifejletét is – az egyáltalán nem titok, hogy a címszereplő végnapjait látjuk: a kérdés csupán az, milyen formában érnek véget és ránt-e magával valakit…

Mindezekből kifolyólag lehetne ez egy kibaszott izgalmas, feszült, drámai másfél óra. Mikor is végig azon izgulnánk, a kis csaj mely állapotában milyen veszélyes a környezetére, izgulhatnánk a családtagokért, s a végén magáért a lányért is. Sajnos azonban nem lett ilyen mozi: az első benyomásom a szomorúság és szürkeség mellett mindenképp az, hogy borzasztó lassú és unalmas lett. A kulcs pedig szerintem mindenképp az időtartamban van (abba most ne menjük bele, hogy egy hasonló szituban az állam és annak egészségügyi hatósága  -    CDC - miért is engedi azt, hogy a fertőzöttek otthon legyenek, tekintsük ezt egy humanitárius vezetés jótékonykodásának), egyszerűen ez a két hét sok. Két hétig a napi eseményeket nézni, különösebb izgalmi faktor nélkül vontatottá válik, a Maggie veszélyfaktora csak nagyon lassan emelkedik. A környezetből, a világvége hangulatból, a zombi invázióból jóformán semmit nem látunk, a karanténról is csak hallunk, de az ott zajló dolgokat nem mutatják. Ahogy a kis ház ürül ki, ahogy egyre személyesebb lesz a mozi apa és lánya között, úgy megy össze az egész, úgy lesz egyre inkább egy kamaradarab. Gondolom, a költségvetés se nagyon engedte a globális kitekintést, de Maggire és Wadere koncentrálva - pont a várttal ellentétben - egyre inkább vált unalmassá a film.

Nem kellett volna így lennie, csupán valahol elvesztettem az érzelmi kapcsot – elsősorban az apával. Ugyan Schwarci mindent megtesz, igazán jól játszik, a szakáll kimondottan jól áll neki, de valahogy a két főszereplő között nekem kevés volt a kémia. Hiába voltak jelenetek (a végső puszi kicsit kínos is volt), nem éreztem azt a feltétlen odaadást és ragaszkodást, amit kellett volna: a rendőrégi elszállítást megakadályozandó apuka tette is csak természetes volt, de nem intenzív. Voltak beszélgetések, kicsit nosztalgiáztak, az apa próbál harcolni a lányért, a lány már nem annyira az apáért, valahogy – az események súlya ellenére – nem úgy kötődtem hozzájuk, ahogy kellett volna. Minden bizonnyal ebben szerepet játszik az is, hogy Maggie sorsa egy percig nem volt kérdéses, de mégis, valahol sokkal inkább érzem hibásnak magát a film megjelenítését, a képi kódolását.

Nem egyszer éreztem úgy, hogy magyar filmet nézek: szinte sütött a nihill a képernyőről. Nagyon sok jelenet hosszú snittekkel, közelikkel operál, ami ugyan ha nem is egészen TarrBélás, de nagyon hasonlít mindahhoz, amit a 80-as években a hazai filmektől megszoktunk és jómagam megcsömörlöttem tőle... Oké, hogy egy haldokló – pontosabban zombivá váló – lány története ne legyen tele színekkel, vidámsággal, élettel, de ez meg a másik véglet lett. Sokszor, sokáig nem történik semmi, s megint csak oda lyukadok ki, ahova szoktam: az érzelmi hatásvadászat ezúttal is hiányzott nekem a filmből. Ebben a történetben benne kellene hogy legyen, hogy a néző elmorzsoljon néhány könnycseppet a végén – de ahogy a szereplőknek nem sikerült, úgy nekem sem. Az ötlet, elgondolás hibátlan, csak igazából nem sikerült tartalommal megtölteni: egy idő után az nyilvánvalóvá válik, horrorként jóformán semmit nem nyújt, de drámaként meg csak nem áll össze a kép. Ahhoz egyrészt valakit meg kellene szeretni, hogy utána fájjon elveszíteni, másrészt meg valami igazán ütős, váratlan, érzelmes finálét kellett volna csinálni. Maggie átalakulása mindazonáltal jó, egyáltalán nem olyan durva ez a vízió, mint mondjuk a TWD sétálói, az eluralkodó kórság inkább hasonlít egy újszülött vámpír kifejlődéséhez a szagokkal és a hússal. Biztos mutálódott a vírus…  



70%



.

R2-D2 írta:

Maggie

Hova lehet még bővíteni a zombifilmek határait? Láttunk már ugyebár több évados drámát belőle, aztán ott vannak a megkerülhetetlen Romeo- alapművek, azok felturbózott mozgású szereplőivel készített újragondolások – no meg a tavalyelőtti érző és gondolkodni képes élőhalottakkal operáló Eleven testek. A Maggiet még ezekhez képest is meglepetésnek szánták, ugyanis olyan dologgal foglalkozik, amivel eddig egyik film sem: az átváltozással magával.

Oké, hogy egy haldokló – pontosabban zombivá váló – lány története ne legyen tele színekkel, vidámsággal, élettel, de ez meg a másik véglet lett. Sokszor, sokáig nem történik semmi, s megint csak oda lyukadok ki, ahova szoktam: az érzelmi hatásvadászat ezúttal is hiányzott nekem a filmből. Ebben a történetben benne kellene hogy legyen, hogy a néző elmorzsoljon néhány könnycseppet a végén – de ahogy a szereplőknek nem sikerült, úgy nekem sem. Az ötlet, elgondolás hibátlan, csak igazából nem sikerült tartalommal megtölteni: egy idő után az nyilvánvalóvá válik, horrorként jóformán semmit nem nyújt, de drámaként meg csak nem áll össze a kép. Ahhoz egyrészt valakit meg kellene szeretni, hogy utána fájjon elveszíteni, másrészt meg valami igazán ütős, váratlan, érzelmes finálét kellett volna csinálni. Maggie átalakulása mindazonáltal jó, egyáltalán nem olyan durva ez a vízió, mint mondjuk a TWD sétálói, az eluralkodó kórság inkább hasonlít egy újszülött vámpír kifejlődéséhez a szagokkal és a hússal. Biztos mutálódott a vírus…  

70%

.

Felveszem a listára, mert már sokan dicsérték, meg lenne benne lehetőség... még ha ezek nagy részéről le is írtad, hogy nem váltódik be, és sajnos én sem érzek benne akkora érzelmi potenciált, hogy rohanjak megnézni.
Gyakorlatilag ez tényleg egy gyászfilmnek tűnik, az apa-lánya fertőzős dolog petárdáját viszont ha jól emlékszem, már a Fertőzés ellőtte...
.

.




Konvoj





"- Mondd csak öreg, mire vagy te jó?
- Én a törvény vagyok! Nem tudod felfogni te bárgyú? Én képviselem a törvényt!
- Én meg szarok rád. És szarok a törvényedre is."

Van, mikor kínlódik az ember, mivel is indítson egy ajánlót, most meg annyi minden van a kis okos fejemben, hogy gondban vagyok…

Kezdhetném azzal, hogy a 80-as évek elején két-három kissrác egyikük családi házának udvarán LEGO kamionokat tologatva játszott kamionosat, néha leszállva a messzi-messzi galaxis Föld nevű bolygójára, hogy az épp sokadszorra látott Konvoj hatására félretegye a Star Warsból felvett neveket, átvedlett Gumikacsává, Csókmasinává, Pók Mike-á, Kopasz Sassá, Ravasz Kígyóvá, Harapós Blökivé. Lyle „Mocsok” Wallace ugyan senki nem akart lenni, de jól elvoltunk mi traffipaxozó zsaru nélkül is – valahol talán ebből a korból származhat az enyhe rendőrfóbiám is. Amit aztán persze a későbbi motoros kalandok felerősítettek, de ez nem tartozik a témához. Az viszont igen, hogy egyszer, a tizenvalahányadik nézésnél otthon hagytuk a mozijegyet, így egyikünk apukája a Fiat 500-asával eszement módon szabott keresztül a városon, hogy hazaugorjunk a jegyért és vissza is érjünk kezdésre. Ez még egy olyan korszakban volt, mikor a mozi volt az egyetlen lehetőség filmet nézni…

Aztán kezdhetném azzal – ha igazi filmkritikus lennék, de nem vagyok az  -, hogy megemlékeznék Sam Peckinpachról, a rendezőről, aki idült alkoholizmusa és drogproblémái miatt idő előtt távozott az élők sorából, s aki olyan szinten ismeretlen volt számomra, hogy sokáig fingom nem volt róla, hogy az ő nevéhez fűződik ez a film is. Akkor tök mindegy volt, ki rendezte ezt a csodát, gyerekfejjel hol érdekelt minket ez – a lényeg maga az élmény: évtizedekkel később tudtam csak meg a film készítésének körülményeit. Azt, hogy a Konvoj végül 46 millió dollárt hozott és 12 millióba került, hogy ezzel Sam Peckinpah legnagyobb anyagi sikerévé vált. Azt, hogy ő a forgatás alatt sokszor a lakókocsijában tartózkodott részegen és belőve, helyette sok jelenetet a barátja, a másodrendező, James Coburn rögzített, aki a kiütött főnök nélkül 11 nap alatt el is készült a produkcióval. Most már, nagyjából ismerve Peckinpach főleg westernre fókuszáló életművét, egyértelműek ugyan a párhuzamok, de jelen esetben felesleges mélyelemzésnek tartanám azokat beolvasztani írásomba.

Aztán kezdhetném azzal – ami apropóján végül is lejátszóba került a film -, hogy a legutóbbi roppant idióta Mad Max rész kamionja felébresztett bennem valami nosztalgiát egy jó kis kamionos mozira, a Mel Gibson nélküli Max viszont annyira kizökkentett abból a világból, hogy eszem ágában sem volt az Az országúti harcoshoz nyúlni, inkább merültem el Gumitestvér kalandjaiban – még ha a kettőnek az égvilágon semmi köze egymáshoz, akkor is. S milyen jól tettem! Kb. a harmadik percben már ott ültem a MACK RS700L típusú kamionban, s azon vettem észre magam, hogy ismételten kívülről mondom a szöveget (néhány filmét abból az időből bizony tudom kívülről). Másfél órára ismét gyerek lettem, másfél órára a nosztalgia teljesen elborította józan ítélőképességemet és önfeledten merültem alá a kamionosok kalandjaiba.

Egy fekete tartálykocsis kamion gurul Arizona útjain. Sehol senki, csak a sivatag – nemhiába, kamionosnak lenni magányos szakma. Ilyenkor bizony jól jön egy kis országúti adrenalinfröccs, ami itt egy csinos bige képében tűnik fel: a fekete kamion vezetője, Gumikacsa persze nincs fából, így örömmel veszi a nő incselkedését. A hajtásnak aztán egy arra járó zsaru vet véget, akit csak az „Azon a nőn nincs bugyi” kultikus mondattal sikerül leszerelnie főhősünknek. Pár kilométerrel és két csatlakozó társsal a nyomában már nincs ekkora szerencséje: a Pók Mike és Kocaól nevű figurákkal folytatott farokméricskélő verseny egy kanyarban csúfos véget ér: egy régi, öreg medve, Lyle sherrif beméri őket. A Konvoj innentől pedig nem lesz más, mint elsősorban Gumikacsa és Mocsok Lyle államokon át húzódó párharca, az öreg zsaru nyílt kamionos gyűlölete pedig egyértelműen a dráma felé hajtja a történetet. Pedig aztán Kacsa alapban egy békés fickó, nem akar ő balhét, de ha felbőszítik, kénytelen a sarkára állni: az országúti kocsmában történő bunyó után pedig nincs más lehetősége, mint menekülni a 30 tonnás vasával. Azért a rendőrverést már ’78-ban sem nézték jó szemmel… mármint a hatóságok.

A nyúlcipőt húzott trióhoz hamarosan egyre több kamionos társul, a megállításukra tett kísérletek csúfos kudarcba fulladnak, míg az egész helyzet már akkora politikai és médiaszenzáció lesz, hogy a történet egy teljesen más szintre lép. Gumikacsa, a lázadó sofőr annak ellenére lesz kénytelen egy több száz fős társaság élére állni, hogy háta közepére kívánja ezt a szerepet – a Konvoj pedig nagyon okosan kitágítja a kamionfülkét egy társadalmi kórképpé, amiben a hippikorszak utózöngéiként a kamionosok képviselik a szabadságot a korrupt és arrogáns hatalommal szemben. Tizenévesen ezért akartunk mi kamionsofőrök lenni, a Konvojban kínált szabadság érzése az akkori rendszer minden korlátját ledönthette volna számunkra – hisz ki ne hallott volna a csillogó nyugatot járó milliomos hazai sofőrök arany életéről, a sok-sok behozott csempészáruról, no meg a minden városban tartott bombanőkről…

Nagyon sok érzelmi szálon tudok kötődni ehhez a filmhez. Egyrészt, minden bizonnyal a 18 kerék által nyújtott szabadság iránti vágy vitt rá a két kerék szeretetére, a motorozás, a motoros társadalom összetartozásának érzése tökéletesen helyettesítette a kamionos szubkultúra összefogását. Ahogy itt CB-n kommunikálnak, ahogy érezni a mini társadalom erejét, ugyanazt érzem mindig, mikor motoron vadidegen szembejövő motorosoknak intek s ők visszaintenek. A Konvoj ezen érzelmi töltete azóta beépült az életembe, de ez volt az első olyan élmény, ami ezt kiváltotta – a második meg ugyebár Mad Max első része…Aztán ott van maga Gumikacsa és az összes többi szereplő. A mai napig úgy gondolom, hogy (színésztől függetlenül) iszonyat cool arcokat sikerült összeválogatni a mozihoz, a főszereplő, Kris Kristofferson pedig akármit is csinált később, nekem örökre Gumikacsa marad. Szorosan ide tartozik a magyar filmtörténelem egyik legjobb szinkronja,  a film számos feledhetetlen beszólása: „... és két váltás alsóneműt.” és társait azóta milliószor idéztem föl a filmmel kapcsolatban. A kamionok, mint az országút vasalói ugyan a mai rohanó, jellegtelen világban alaposan vesztettek egyedi presztízsükből, ma már, az úton járva nem szeretem annyira őket, de ebben a korban (meg még utána is) megdobbant a szívem egy csőrös MACK láttán. A film fergeteges humora, klasszikussá érett zenéje és hiteles autós/akciójelenetei már csak hab a tortán, egy olyan tortán, amit bármikor szívesen kétpofára habzsolok.

Természetesen nem várható el, hogy a mai korban, egy hozzám hasonló korú legénynek ugyanolyan katartikus élményt nyújtson ismerelenül ez a mozi, mint nekem anno kissráckoromban. Örvendetes viszont, hogy a fiam túl van az első nézésen és neki is bejött az egész – bár, a Párbaj után ez annyira nem meglepő. Mindenesetre dicséretes, hogy sem túlzott erőszak, sem túlzott vulgaritás nem terheli a filmet, erotika meg tán egyáltalán nem: simán családi mozi lett 35 év után. A film üzeneteivel, a társadalomkritikájával, a hatalom vs. kisember harcával, az akaratán kívül vezetővé váló sofőr dilemmáival ilyenkor nem is érdemes foglakozni, csupán önfeledten el kell merülni egy olyan világa, amibe szerintem egy kicsit minden férfiember szíve húz. Élvezni a zenét (külön zseniális a homoktengerben haladó gépek és a zene együttes hatása), az arizonai és texasi tájat, az egészen kiváló humort. Izgulni Gumikacsáért, a végtelenül szimpatikus fiatal sofőrért, virtuálisan szagolni a disznószállítóból kiáradó bűzt, szurkolni Pók Mike-nak, hogy láthassa frissen született fiát. Gyűlölni a szerencsétlen Lyle sherrifet, hogy aztán a legvégén mégse tudjunk rá haragudni (magam részéről most már inkább a kormányzót tartom az abszolút negatív figurának), s megemlékezni a három éve, 95 évesen elhunyt Ernest Borgninéről.

Imádom az egészet az első perctől az utolsóig, nálam toronymagasan ez Peckinpach legjobb filmje (talán pont azért, mert nem ő csinálta). Egyetlen egy dolog, amibe bele tudok kötni, ami mai fejjel nem tetszik benn, ami icipicit lerontja az összképet: ez pedig a meglehetősen ecebóca kocsmai bunyó. Valahogy nekem totál kilóg a filmből, sokkal inkább illene egy Bud Spencer/Terence Hill moziba – vélhetően pont azok hatására került bele ilyesmi ezen alkotásba is. Na, ott, azoktól a teártális esésektől, ütésektől, a széttört berendezéstől ennyi idősen már csak a fejemet fogom – s hiába van egy zseniális poénnal lezárva a jelenet, ennél az egy esetnél a gyerekkori nosztalgia sem segít át a kínos élményen.

Minden egyéb esetben igen.





95%



.

R2-D2 írta:

Konvoj

Van, mikor kínlódik az ember, mivel is indítson egy ajánlót, most meg annyi minden van a kis okos fejemben, hogy gondban vagyok…

Nagyon sok érzelmi szálon tudok kötődni ehhez a filmhez. Egyrészt, minden bizonnyal a 18 kerék által nyújtott szabadság iránti vágy vitt rá a két kerék szeretetére, a motorozás, a motoros társadalom összetartozásának érzése tökéletesen helyettesítette a kamionos szubkultúra összefogását. Ahogy itt CB-n kommunikálnak, ahogy érezni a mini társadalom erejét, ugyanazt érzem mindig, mikor motoron vadidegen szembejövő motorosoknak intek s ők visszaintenek. A Konvoj ezen érzelmi töltete azóta beépült az életembe, de ez volt az első olyan élmény, ami ezt kiváltotta – a második meg ugyebár Mad Max első része…Aztán ott van maga Gumikacsa és az összes többi szereplő. A mai napig úgy gondolom, hogy (színésztől függetlenül) iszonyat cool arcokat sikerült összeválogatni a mozihoz, a főszereplő, Kris Kristofferson pedig akármit is csinált később, nekem örökre Gumikacsa marad. Szorosan ide tartozik a magyar filmtörténelem egyik legjobb szinkronja,  a film számos feledhetetlen beszólása: „... és két váltás alsóneműt.” és társait azóta milliószor idéztem föl a filmmel kapcsolatban. A kamionok, mint az országút vasalói ugyan a mai rohanó, jellegtelen világban alaposan vesztettek egyedi presztízsükből, ma már, az úton járva nem szeretem annyira őket, de ebben a korban (meg még utána is) megdobbant a szívem egy csőrös MACK láttán. A film fergeteges humora, klasszikussá érett zenéje és hiteles autós/akciójelenetei már csak hab a tortán, egy olyan tortán, amit bármikor szívesen kétpofára habzsolok.

Imádom az egészet az első perctől az utolsóig, nálam toronymagasan ez Peckinpach legjobb filmje (talán pont azért, mert nem ő csinálta). Egyetlen egy dolog, amibe bele tudok kötni, ami mai fejjel nem tetszik benn, ami icipicit lerontja az összképet: ez pedig a meglehetősen ecebóca kocsmai bunyó. Valahogy nekem totál kilóg a filmből, sokkal inkább illene egy Bud Spencer/Terence Hill moziba – vélhetően pont azok hatására került bele ilyesmi ezen alkotásba is. Na, ott, azoktól a teártális esésektől, ütésektől, a széttört berendezéstől ennyi idősen már csak a fejemet fogom – s hiába van egy zseniális poénnal lezárva a jelenet, ennél az egy esetnél a gyerekkori nosztalgia sem segít át a kínos élményen.

Minden egyéb esetben igen.

95%

Ejj, de jó is annak, akinek van ideje a régi kedvenceit így újranézni   !

Meséltem már, hogy nálam a nosztalgia ritkán játszik a filmeknél, és akinél igen, arra egy kicsit irigy is vagyok, de olvasni legalább jó róla . Majdnem biztos vagyok benne, hogy láttam a Konvojt, de nekem a Sugarlandi hajtóvadászat lett kedvenc, nem ez. Szellemiségében talán nem ugyanaz, de a mérföld hosszú rendőroszlop azért megvan...

Végülis a Hetedik jelet is megnéztem az ajánlásodra a "filmmúzeumból", szóval... .
.

Niwrok írta:

Ejj, de jó is annak, akinek van ideje a régi kedvenceit így újranézni   !

Jó is az néha!

.



Poltergeist (2015)



Hááát… hát ez kritikán aluli volt. Még a béka segge alatt lévő elvárásaimat is messze alulmúlta: mindezek ellenére annak, hogy tegnap éjjel a moziban kötöttem ki ezen a szörnyűségen, egyetlen egy racionális oka van. Az utolsó horror itt a moziban a Kör második része volt – márpedig az ember nem hagyhatja ki a mozis közönség rémüldözésének felemelő látványát. Már ha ugye van rajtunk kívül a moziban valaki…

Nehéz lesz nem viszonyítani ezt a förmedvényt az eredeti ’82-es Poltergeisthez, de megpróbálok független filmként tekinteni rá. Úgy még talán nagyobb az esélye, ha kizárjuk azt a megkerülhetetlen tényt, hogy Hollywood szegénységi bizonyítványába újabb bejegyzés került Tobe Hooper eredetijének újragondolásával, egy újabb fura és szükségtelen remake képében. Pedig aztán még csak azt sem lehet mondani, hogy mindig, minden remake rossz lenne (csupán többnyire), nekem pl. az új Carrie jobban tetszett, mint az eredeti. Szóval megpróbálok úgy írni a filmről, mintha tizenévesen életemben először látnám a TV-ben eltűnő kislány történetét: megpróbálom szűzként megfogalmazni a döbbenetet.

Adva van egy család. Apu, anyu, tinilány, okos kisfiú, meg egy kislány. No, ez a kis család épp egy vidéki kisváros vidéki utcájában vesz házat, de ez a ház természetesen nem az, mint aminek látszik: ismét csak nem az. Szerencsétlen ingatlanügynökök Amerikában meg lehetnek áldva ezzel a sok elátkozott házzal, ezzel a sok gonosz szellemmel, amik az eladó üres lakokat kísértik… majdnem minden jelenkori horrorban egy házhoz, vagy a ház egy tárgyához kapcsolódik a történet. Na mindegy. Kis család beköltözik az üres kecóba, amiben aztán egyre furább dolgok történnek: a legfiatalabb Bowen, a kislány, Madison (Kennedi Clements) elkezd idegenekhez beszélni, a szekrény előtt ülve, a TV előtt állva kommunikálni valakikkel. Ez elsőre csak bátyjának, a család büszkeségének kikiáltott (ezt ne kérdezzétek, miért van rá szükség, a legnagyobb ökörség a gyerekeket megkülönböztetni családon belül egymástól) Griffinnek (Kyle Catlett – a kisfiú a The Followingból) tűnik fel, aki maga is érzékel fura dolgokat a házban. Ja, mert ő három éve elveszett egy plázában és azóta fél   . Van a szobájában egy beépített szekrény, ahonnan az előző lakó elfelejtett egy valagnyi bohócot magával vinni, persze, egyik rondább, mint a másik. Nem tudom, a tengerentúlon vélhetően külön cég van a legrondább és legfélelmetesebb gyerekjátékok gyártására, legalábbis a legutóbbi filmkínálatban elárasztották a vásznat az ijesztő gyerekjátékok – amiket nemhogy a gyerek közelébe nem engednék, hanem még azt a boltot is bezáratnám, ahol ilyet árulnak.    

A történet szempontjából persze szerencse, hogy ezek előkerülnek, tudnak ijesztgetni, labdát gurítani, stb… no meg nem újként kell megvenni őket. Ugyanis a család épp csóró. Pontosabban apucit kirúgták az állásából, anyuci épp alkotói válságban lévő író – de bazmeg, házat vesznek. Sőt. Apuci elmegy vásárolni, a sokadik kártyájával, amin van még pénz, telefont, drónt!!! mókuscsapdát vesz otthonra. Meg pizzát. Totál ökörség az egész, teljesen hiteltelen – megint!!! - a pénztelen család víziója, amikor majdnem minden szobában lapos TV van, amikor az üres házba annyi lakberendezési cucc érkezik, hogy valami hihetetlen, még dobozokban áll a folyosón sok minden, de közben sírnak-rínak, hogy milyen szar nekik. Ilyesmi volt a TR4 elején is, attól is fogtam a fejem. Hogy aztán a kisfiú szobájába minek mosdó, azt meg nem is értettem… persze, mint minden pénztelen családnak, whiskyre van lóvé, bár szerintem az is csak arra kellett, hogy apuci feketést tudjon hányni tőle.

Én még nem láttam ennyire idegesítő, jellegtelen, semmilyen családot. Az Adams family legalább vicces volt, abban volt valami komikus és szerethető… de ezek??? Anyám… valami eszméletlenül nulla mindenki, Kendra, a nagylány (Saxon Sharbino) és Eric az apuka (nem is gondoltam, hogy Sam Rockwell is tud ilyen pocsék lenni), kimondottan irritáló. Az még hagyján, hogy az első adandó alkalommal nem rohannak el a házból – végül is csak a kislány beszél a TV-hez, a kisfiút meg kiakasztják a bohócok – no de amikor Madison elrabolják a gardróbszekrényben, akkor mit csinálnak??? Na mit??? nem, nem hívunk rendőrt, mert úgysem hisz nekünk senki. Inkább elmegyünk parajelenség kutatóhoz…    Ja, mert az annyira törvényszerű. Itt először senki nem hisz a gyerekeknek, mikor meg eltűnik a kislány, rögtön szelleműzőket hívnak. Sőt, jön a szelleműzők koronázatlan királya, személyesen mr. Carrigan (Jared Harris) a TV-ből. Nulla karizmával, az egész csapat egy rakás idióta – ennél mint a Warren házaspár, mint a Winchester testvérek sokkal talpraesettebbek lettek volna. Egyszerűen a négyfős felmentős seregből is sugárzik a nihill és a végtelen unalom, ami amúgy a családot is jellemzi.

Itt nincs más, mint egy tucatnyi emberke érzelem és értelem nélkül futkos egy házban, kötődés senki irányában nem alakul ki - inkább irritál mindenki, sajnos még az elrabolt Madison is. Itt nincs karakterábrázolás, nincs kidolgozott jellemrajz, felépülő háttértörténet, nincs a családtagok közötti érzelmi háló sem. Sőt, itt arra próbálnak rájátszani, hogy mindenki mindenkivel veszekszik, de amikor szarban van a haza, összefog a család – a baj csak az, hogy ez sem működik. Itt nincs lassan felépülő feszültség, csupán ócska ijesztgetés van: ráadásul azok nagy része sem igazán működik, mert kevés az igazán jól időzített, váratlan jelenet (pedig érezhetően erre gyúrtak rá), ami esetleg az edzettebb nézőt is megborzongatná. Nekem konkrétan egy sem volt: azért a PG-13 (itthon 16-os karika) besorolás nem hazudik. Meg is lepődtem rajt az elején, de aztán ez is csak egy trend a mai kori, moziba is küldött tucat/tini horrorok között, a bevétel oltárán gyakorlatilag mindent képesek feláldozni az Álomgyárban. Arra még nem jöttek rá, hogy normális, jó filmeket kéne csinálni, nem pedig mindent újraforgatni, újraértelmezni, folytatni – mindezt pedig ovodás szintre degradálva.

Egyetlen egy dolog, ami említésre méltó – de ez inkább technikai dolog. A túlvilágon mászkálás kétségkívül látványos és jól meg van csinálva, viszont összességében az egész új Poltergeist semmi másra nem jó, mint hogy az ember levegye a polcról az eredetit és újranézze azt. Azt már csak Carol Anne és Tangina miatt sem lehetne még megközelíteni sem, annak a feszültségét, humorát, zseniális kapcsolatát az akkori médiával, bújtatott társadalomkritikáját esélye sem volt ennek a 2015-ös borzalomnak megismételni. Módja ugyan lett volna rá megközelíteni, de nem élt vele, rettentően felületesen bánik mindennel: nem csak a karaktereivel, a történetével, de a társadalmi, kommunikációs kitekintéseivel, kritikáival is. Mert például mennyivel ötletesebb lett volna, ha egy kibaszott okostelefon nyeli el a kislányt   …




35%



Na, megyek, folytatom az Odaát S10-et. Abban még 200 epizód után is több van, mint ebben...




.

R2-D2 írta:

Poltergeist (2015)

Hááát… hát ez kritikán aluli volt. Még a béka segge alatt lévő elvárásaimat is messze alulmúlta: mindezek ellenére annak, hogy tegnap éjjel a moziban kötöttem ki ezen a szörnyűségen, egyetlen egy racionális oka van. Az utolsó horror itt a moziban a Kör második része volt – márpedig az ember nem hagyhatja ki a mozis közönség rémüldözésének felemelő látványát. Már ha ugye van rajtunk kívül a moziban valaki…

Egyetlen egy dolog, ami említésre méltó – de ez inkább technikai dolog. A túlvilágon mászkálás kétségkívül látványos és jól meg van csinálva, viszont összességében az egész új Poltergeist semmi másra nem jó, mint hogy az ember levegye a polcról az eredetit és újranézze azt. Azt már csak Carol Anne és Tangina miatt sem lehetne még megközelíteni sem, annak a feszültségét, humorát, zseniális kapcsolatát az akkori médiával, bújtatott társadalomkritikáját esélye sem volt ennek a 2015-ös borzalomnak megismételni. Módja ugyan lett volna rá megközelíteni, de nem élt vele, rettentően felületesen bánik mindennel: nem csak a karaktereivel, a történetével, de a társadalmi, kommunikációs kitekintéseivel, kritikáival is. Mert például mennyivel ötletesebb lett volna, ha egy kibaszott okostelefon nyeli el a kislányt   …

35%

Tehát ez kb. egy Annabelle-nek felel meg, az meg ugye nem jó ómen...
Kár, az írásod nélkül lehet, hogy megnéztem volna, ugyanazért, mint te, még ha itt azért két-háromhavonta elő is fordul egy-egy darab.
Nagy veszteség azért nem lesz, pár hét múlva úgyis jön az Insidious 3 ...
.

Niwrok írta:

Tehát ez kb. egy Annabelle-nek felel meg, az meg ugye nem jó ómen...
Kár, az írásod nélkül lehet, hogy megnéztem volna, ugyanazért, mint te, még ha itt azért két-háromhavonta elő is fordul egy-egy darab.
Nagy veszteség azért nem lesz, pár hét múlva úgyis jön az Insidious 3 ...
.

Azért ez ne tartson vissza... lehet, te máshogy látnád. Kétlem, hogy hozzánk elérne az Insidious 3, de ha jön, arra már elmegyek. A kettes jó volt.

S ha már Insidiuos: EHHEZ mit szólsz???