9 találat

.
Bosszúállók: Végjáték / Avengers: Endgame




Múltkor a Végtelen háborúnál azzal fejeztem be, hogy tíz évvel és húsz filmmel a háta mögött a Bosszúállók és az MCU a filmtörténelem egyik legmonumentálisabb vállalkozása lett. A Végjáték után azt tudom mondani, hogy az egyik legkülönlegesebb is, hiszen egy olyan helyzetből kellett folytatást generálnia, ameddig a legtöbb hasonló filmnél nem opció: a teljes bukásból. Ezt a csorbát kiköszörülendő lehettek volna talán könnyebb, rövidebb megoldások... de szerencsére nem az lett.

Látva ugyanis a kudarc és a veszteség sokkját (semmivel nem könnyebb egy év után sem látni a szétporladó embereket) és a vereség letaglózottságát, két dolgot elég biztosra vettem, így tudtam örülni annak, hogy egy kicsit sikerült az írókkal együtt gondolkodnom Thanos csettintés utáni szerepéről, és arról, ahogy elment "kapálni". Mert oké, a hepiend megkívánja, hogy "valahogy" fordul a kocka, és "valami" trükkel másodszorra sikerül legyőzni Thanost, de ebben rögtön ott volt a kérdés, hogy "És?". Még tart a spoiler-moratórium, így én sem lőhetem le a csavarokat (De kár, hogy nem írhatok holnap erről a filmről, ejjj !), még úgy sem, hogy tudható volt, nem áll meg a bulivonat, és legalább Peter Parkernek vissza kell valahogy térnie a két hónap múlva érkező, önálló filmjére, és Doktor Strange is megmondta előre, hogy a sok millió bukás mellett van egy, ami győzelemre vezet. Kicsit belegondolva a hátterébe, és tudva, hogy a kvantumtérnek valahogy szerepe kell legyen, mi is összeraktuk valamennyire a játszma első néhány lépését, de az biztos, hogy onnantól kezdve az írók tudtak olyat húzni, amire tényleg jobb, ha senki nem figyelmezteti a nézőt.

Olyat, ami nem csak a sokkját mutatja be Thanos tettének, hanem annak mélységét is, hiszen láttam már sorozatot arról, hogy milyen az, amikor csak a lakosság 2%-a tűnik el, és az is igencsak meg tudott borítani bárkit és bármit... itt meg annak többszöröséről van szó. Olyat, aminek nekem kicsit csalódást keltő volt a kiváltó oka, de talán csak azért, mert jobban szerettem volna, ha kevésbé a szerencse, a véletlen befolyásolja azt; hogy tényleg Hangya talál valami olyan kibúvót, ami Janetnek nem jutott eszébe. Olyat, ami ugyan már nem mozgat annyi szereplőt, mint a Végtelen háború (azt a fajta "klasszikus" történetet, monumentalitást a Végtelen háború letudta), de a megmaradt keveset egy kicsit más oldaláról mutatja be, vagy éppen továbbgondolja azt (Hulk és Banner). Olyat, amihez kell néhány gyengébb fordulat (és még csak nem is a patkányra gondolok, hanem a "véletlenül" eltévedt videóadásra), de maga a történetvezetés most lett talán a legacélosabb, mert ennek tényleg minden lépését át kellett gondolni, ehhez nem volt elég a "jön a szörny, oszt' legyakjuk" mentalitás. Ha már szörnyek, akkor olyat, aminek az utolsó fél órájáig nem nagyon láttam teret egy, a múltkorihoz hasonló összecsapásnak, és még ezt is sikerült beleszuszakolni (olyan, Russoékhoz méltó jelenetekkel, mint az a "váltófutás").

Mindemellett leginkább olyat, ami szép, tartalmas, változatos és csavaros visszatekintése tud lenni ennek a tíz évnek, flashback-szerűen visszahozva szereplőket, helyszíneket, de éppúgy érzelmeket is, hiszen aki kicsit ismerte a filmet hátterét, az tudta, hogy a fő karaktereknek, ennek a Bosszúállóknak ez lesz az utolsó előadása. Emiatt engem a Harry Potter lezárására emlékeztetett ez a megoldás, ott járt be az utolsó rész a Halál Ereklyéi utáni hajszában a Gringottstól a Titkok Kamrájáig sok régi helyszínt, és valahogy így sikerült legalább egy főhajtás erejéig visszahozni az idők folyamán felbukkant karaktereket is. Így aztán lehet, hogy zajlik a kommandózás az új terv mentén, de a lényeg itt az összefoglalás (néha úgy, hogy simán bevágnak egy-egy jelenetet valamelyik korábbi filmből), a nosztalgiázás és a búcsú is egyben, máshogy, méltóbb módon, hősiesebben annál, hogy a szél némán elfújja a pernyét. Ezt pedig a Végjáték majdnem tökéletesen teszi, nagyon szerettem egy-egy arc visszatérését, felidézve, hogy milyen szerepet is töltöttek be a hősök életének alakulásában, még ha szövegük sem volt, úgy is (Shurinál ennek kifejezetten örültem... mármint hogy nem szólalt meg...). Az is jó volt, ahogy mindenki megkapja a maga elégtételét, hogy mindenkinek kerek egész lesz a története, és hogy valahol, valamikor talán arra a bizonyos táncra is sor kerülhetett... Viszont ezért is volt az, hogy én például túlzásnak éreztem a popkult utalásokat, mert az MCU-nak van olyan gazdag háttéranyaga, hogy abból is lehetett volna egy-egy poént gyártani, és persze, egy-egy kikacsintás az oké, de itt ennél több volt.

Mert lelkesedhetek én úgy is, hogy dehogy tetszett minden. De ahogy haladt a film, és annyira beszippantott, hogy néha tényleg úgy kellett kiszakítanom magam belőle, úgy voltam ezzel a hagyatékkal, hogy ezek is részei a tíz évnek. A rokonait sem szereti mindenki egyformán, aztán mégis részei a családjának... itt pedig az MCU-nak, "különös tekintettel ugye az asgardi villámistenre, Thorra". Volt ebben a halmazban nem egy középszerű rész, de rossz emlékem igazán csak egyről van. Azt a zsigeri infantilizmust és bárgyúságot, amit a Thor-Ragnarök képviselt, most sem tudtam kedvelni, de még nagyon viccesnek találni sem... inkább csak kínosnak. Most talán az segített jobban elfogadni, hogy Chris Hemsworth láthatóan élvezte a figurát, ő alakította ilyenné, ahogy a mitológiai Thor is közelebb áll ehhez, mint a kicsit öntelt, becsvágyó hercegfihoz, mint amilyennek egy Villámok Istenét gondolna az ember (ebbe nemrég egy könyv segítségével elég jól sikerült betekintést nyernem). Egy-egy kisebb botlást (az eddigieken túl például a kizárólag deus ex machinaként használt Marvel Kapitányt), kellemetlen emlékű karaktert leszámítva tényleg csak ennyi említésre méltó bajom volt a Végjátékkal, és ez, a terjedelmét és a tartalmát is figyelembe véve, nagyon pozitív eredmény.

Ha címkét kell majd ragasztani erre az évtizedre filmes szempontból, az biztos, hogy a Képregényfilmek Évtizede lesz, és egyértelműen a Bosszúállók sorozat miatt. Lehetett szeretni, nem szeretni vagy unni, de ahhoz, hogy meghatározó volt, nem férhet kétség... Ez valahol önmagában is elismerésre méltó lenne, de egy ilyen "lezárás" után azt is mondhatom, ha nem is az eddigi rohamtempóval, de lesz kedvem időnként visszanézni ebbe a világba. Akár már két hónap múlva is.


9/10
.

.





Bosszúállók: Végjáték




És megcsinálták… mármint a Marvelék megcsinálták…


Aki több írásomat is olvasta már, az bizony emlékezhet rá, hogy az utóbbi időben mennyire elteltem én ezzel az egész Marvel Univerzummal. Egyre inkább zavart az egésznek az összetettsége, gyakori logikátlansága, néha idiotizmusa – az utóbbi két-három évben már arra sem vettem a fáradtságot, hogy elmenjek moziba az aktuális eseményre. Ha láttam is valamit, írni aztán végképp nem írtam róla, egyszerűen nem lépte át az ingerküszöbömet az utolsó pár film ahhoz, hogy billentyűzetet ragadjak – de azt hiszem, a legutolsó Marvel kapitány kivételével talán mindegyiket láttam (az AV4 után természetesen megnézem majd azt is). No, mindezek ismeretében tessék olvasni soraimat: a Végjáték olyat nyújtott számomra, amire nem voltam felkészülve. Hosszú-hosszú idő után az első MCU mozi, ami tetszett, de nemhogy tetszett, hanem egyszerűen lenyűgöző volt. Az AV1 óta nem éreztem magam ilyen jól Marvel filmen, ez részleteiben és összességében is egyszerűen zseniális lett – tele milliónyi apró dologgal, amit elmesélni is képtelenség… picit talán mintha a Ready Player One-t láttam volna közben.

Bizonyára találkoztatok már vele: rengeteg formában megkérik az alkotók a nézőket, hogy ne spoilerezzék szét a filmet – én ezt mondjuk kérés nélkül is megtettem volna – de valahol ezt tekinthetjük a hype részének is. Nem hiszem, hogy úgy istenigazából bárkit meglep, hogyan, milyen technológia felhasználásával találkoznak hőseink ismét majd Thanossal (beteljesítve ugye Dr. Strange jóslatát), illetve azon sem hiszem, hogy meg kéne bárkinek lepődnie, hogy néhány karakternek szomorú sorsa lesz. Mert míg az előző epizód végén egy percre nem lehetett elhinni, hogy hipp-hopp, nem látjuk őket többet, úgy itt is nagyjából logikus, hogy ki, hogyan és hol végzi a gigászi történet végén. Icipicit kell csak gondolkodni az egészen és simán ki lehet találni… de tudjátok mit, ne gondolkodjatok. Nincs értelme, még ha ki is találjátok, akkor sem vagytok sem előbbre, sem hátrébb – ez a mozi akkor is ugyanolyan élmény lesz. Mert ezúttal sem a végállomás a fontos, hanem az út, amin és ahogy oda eljutunk: egy feledhetetlen, három órás élményen keresztül.

A világ csendes, mióta a lilafejű óriás beváltotta ígéretét és csettintése után az élőlények fele eltűnt az éterben… hőseink, a maradék Bosszúállók, kiegészülve ugye Mordállyal a vesztes csata után összetörve nyalogatják sebeiket. A világűrben meg Vasember és Nebula, összezárva egy rohamosan fogyó oxigénű hajóban várja a véget (én egyébként nem is emlékeztem rá, ezek mit keresnek ott együtt)… totál depi minden. A Gonosz győzött, a Jó vesztett – fura  volt egy ilyen komor kezdés, de természetesen tökéletesen illett az eddigi eseményekhez: innen kellett önmagukat és a filmet is felépíteni, hogy ugyanaz a csata (na, jó nem pont ugyanaz) még egyszer megtörténhessen de most fordított eredménnyel. Nézőként persze tudjuk, hogy az 1:14 milliós fogadási esély tuti nyeremény, sőt más esetben akár lehetne is a film hibája, a kötelező happy end várás – azonban a Végáték zsenialitása pont abban rejlik, hogyan jutunk el oda, hogy mindenki ismét ott van a harcmezőn Thanos ellen. Ennek a mindenkinek van még egy másik vonatkozása, ami amúgy még kellemesebb volt számomra – de erről kicsit később…

Szóval. A mozi elején amúgy rögtön meg is tudják lepni a nézőt (arra gondoltam, mekkora poén lett volna egy film közbeni stáblista itt is) hogy még mélyebbről kelljen építkezni. Sőt, még időt is adnak szereplőinknek az önmarcangolásra, még főzik is őket kicsit saját keserűségükben – mígnem egy szerencsés véletlen (jó poén, és még talán hihető is) folytán ölükbe hullik a lehetőség arra, hogy újból csettinteni tudjanak… kvázi visszacsettinteni mindenkit az életbe. Itt jön a képbe az a heist mozis zsáner, amit több helyen olvastam a filmről, de megmondom őszintén, nekem ez lenne a legutolsó, ami eszembe jutna: sokkal inkább működik a mozi egy óriási, frenetikus nosztalgiabombaként, mint heist moziként. Sajnos ígéretemhez hűen nem árulhatok el semmi fontosat a cselekményről, hogy kik, hol járnak és mért – de amiket átélnek, amiket újra átélünk, az egyszerűen beszarás. Képzeljetek el egy 22 részes sorozatot, aminek fináléjában gyakorlatilag MINDENKI szerepel, aki az elmúlt 21 részben fontos volt… MINDENKI. És ezt úgy oldották meg, hogy egyszerre lett hiteles, logikus, rettentően szerethető, érzelmes és végtelenül vicces is… különös tekintettel ugye az asgardi villámistenre, Thorra. Nem találok szavakat arra, amit láttam, a legmerészebb álmaimat is felülmúlta mindaz, ahogy azt a talált technológiát használják – no meg amilyen körítést és magyarázatot hozzácsaptak.

Ugyanis van még valami, ami eddig nem volt (vagy legalábbis nem ily mértékben határozta meg eddig az MCU világát) és ami nekem iszonyat bejön: a popkult utalások tömeges jelenléte. Már mikor elkezdték az egész technológiával kapcsolatban fejtegetni a dolgokat, meg idézgetni filmeket, szerepeket, eseményeket, akkor már majd’ beszartam a gyönyörtől, de aztán ahogy sorra kerültek elő a többi kiszólások, úgy görbült egyre szélesebb mosolyra a szám – pláne, ha arra is gondoltam közben, milyen gyorsan tanul a Disney: ami qrvára működött a Deadpoolban, az miért is ne működhetne itt i?  Szóval... a sok földi retro zene (Űrlord, ugyebár) mellett már filmeket is emlegetnek a karakterek bőséggel, ez pedig csak növeli a szerethetőségi és szórakozás faktort. S ha már szórakozás. Az első Avengers (no meg az első GotG) tudta csupán ezt az élményt nyújtani – „Gyere Legolas, felviszlek” – amit itt átéltem, csak itt most volt hozzá plusz egy óra játékidő: annyira vicces és kedvesen aranyosan röhejes az egész, hogy már csak ezért érdemes megnézni…

Ráadásul azt is sikerült meglépniük, hogy úgy szerepel benn egy csomó régi karakter, fontos figura, hogy gyakorlatilag halottak – szinte várta már az ember, kivel mikor, és milyen körülmények között találkoznunk újra. És azért írom a ráadásult, mert ezt úgy sikerült megcsinálni, a mozi nagy része elsősorban a Kapitányról, Vasemberről, Natasháról és Bannerről szól, eleve ők vannak életben, és velük kapcsolatban (no meg Bartonról) kerülnek elő személyes vonatkozású, sorsukat befolyásoló szálak is. Sőt, Vasember esetében rögtön eszembe jutott egy párhuzam a 12 majom sorozat Ramse-jével kapcsolatban: megér-e 4 milliárd ember újbóli élete egy ember elvesztését?? Akit a legjobban szeretsz? Szinte vártam már ezt a feloldhatatlan dilemmát, de aztán egy qrva jó huszárvágással erre is megoldást találtak az írók a filmben. De nagyon bejött Rogers döntése, Barton bosszúhadjárata – mily logikus és racionálisan kegyetlen – mint ahogy az új Hulk karakter is. Minden dráma, minden döntés kegyetlen jó lett – és ha istenigazából belegondolok, eszméletlen szép, kerek és jó lezárás az, hogy pont az első Bosszúállók vannak e film középpontjában, pont velük kezdődött és velük végződik ez a gigászi vállalkozás. Tök jó, hogy mindenki megkapt a maga megnyugtató és kevésbé megnyugtató kis fináléját, menet közben talán nem is annyira szembetűnő – mert annyi helyen járunk – de igazából mindenki más csak statiszta eben a filmben mellettük. Ott van mindenki, baromi jó, hogy ott van, de csak pont annyit van ott, hogy a nézőnek újabb adrenalinfröccsöt adjon – ez a film a címe alapján szó szerint értendő. A Bosszúállók, az első Bosszúállók Végjátéka…

De aztán az a hasonlat is eszembe jutott itt az írás (és zenehallgatás közben), hogy az egészet lehet egy sikeres zenekar búcsúkoncertjéhez hasonlítani. A feltűnő karakterek lehetnek akár vendégzenészek, akár egy best of válogatás tagjai a zenekar setlistjéből, az előadás maga pedig egy elementáris erejű élmény,ahol minden jobban szól mint korábban, máskor, ahol az ember tényleg azokat a dalokat hallja, amit igazán kedvel. És ami úgy vonul be az emlékeibe, mint egy zenekar utolsó, legjobb koncertje… Nem tudom, lesz-e még kedvem egy újabb MCU fázishoz, lehet, hogy ezekkel a zenészekkel együtt én is kiszállok a buliból, majd meglátom. De az biztos, hogy talán még sosem voltam ilyen jó koncerten tőlük… de, talán az elsőn.

Ja, és még valami: tény, hogy hosszú a film, a három óra az azért csak három óra, de egy ilyen epikus lezáráshoz valóban kell ennyi játékidő. És ahhoz, hogy ez az epikus történet tényleg működjön, valóban ismerni kell az összes korábbi film történetét és karaktereit – valahogy úgy, ahogy a Ready Player One is akkor nyújtja a legtöbbet, ha minél több utalást értesz, amit a moziban elrejtenek. Ez a "hátránya” a Végjátéknak – de azt hiszem, ez egy kellemes hátrány: ha korábban volt is olyan film a 21-ből, ami nem jött be, itt még annak a karakterei is működnek. Ebben mindenből csak a jó szerepel.




90%




.

.





Az elme gyermekei / Végjáték 4.




És ez most már végre tényleg a "végjáték" ! Bármekkora ugyanis Orson Scott Card Ender-univerzuma, bármennyi regény, képregény és novella is bővítette, azokra már valószínűleg nem szánok időt. Az egyetlen kérdés, ami a Holtak Szószólója óta izgat, hogy mi lesz végül azzal a tetves, 17 éve Lusitania felé tartó flottával, és hogy az igencsak vaskos Fajirtásból egy mukkanásnyi nem derült ki erről, igencsak kiakasztott, a könyv sok más dolgával együtt. De végre pár hete megjelent az egykötetes regénynek indult négykötetes regényciklus záró darabja -ha jól tudom, most először Magyarországon- és alig vártam, hogy a kezembe vehessem.

Rögtön azzal kell kezdenem, hogy egy kicsit megkövetem a hevességet, amivel a Fajírtást földbe döngöltem. Frissítés gyanánt ugyanis kicsit visszalapoztam annak a könyvnek a végére, aztán még egy kicsit vissza, és hirtelen azt vettem észre, hogy a közepénél tartok, mert annyira behúzott a dolog, annyira vissza kellett követnem a szálakat. Rá kellett jönnöm, hogy a Fajírtás második fele is érdekes dolgokat feszeget, jó párbeszédei vannak, külön jó az Ösvény lakóinak életét megnyomorító hatalmi manipuláció, de ez nem jelenti azt, hogy Csing-csao önámító hisztije vagy Quim tragédiájának összecsapása kevésbé dühítene, csak most nem ezek ingerült lelkiállapotában lapoztam végig a könyvet, mint akkor. Szóval "akinek" csak ez volt akadály, hogy olvassa a könyvet , azt tanácsolom, úgy a kétharmadánál tegye félre egy napra, és úgy térjen vissza hozzá. Akkor talán nem lesz annyira elborult a "hol-ság" meg az "ez-ség" sem ... Már csak azért is lehet ez jó, mert Az elme gyermekei erre a két dologra épít, ennek a hosszan taglalt elméletnek a gyakorlati következményeire, és érdekes kihívás is úgy írni a könyvről, hogy nem beszélhetek a két új, meghatározó szereplőről, akik önmagukban annyira spoileresek, amit én nem vállalok fel elmondani; ezt a meglepetést én el nem veszem !

Elsőre ugyanis azt hittem, hogy a cím egyszerűen csak a Krisztus Elméjének Gyermekeire utal, a szerzetesrendre, ami meghatározó volt a Holtak szószólója óta Lusitania életében, és valóban, van is egy ilyen történetszál. A Fajírtás végére, a vitákat, a gyászt követő csalódások és felismerések hatására ugyanis Novinha megint elkezdi játszani a mártírt, amely szerep ugye sosem állt távol tőle, és úgy dönt, bevonul a Christos rendházába, elzárva magát a külvilágtól és a további házasélettől. Ezt persze Ender sem tűrhetné szó nélkül, de azért nem elfelejtendő, hogy egy jócskán öreg emberről beszélünk -túl a hatvanon is, ha jól számolom-, és az, hogy egyszerre kell küzdenie Novinháért, és megosztania a figyelmét Jane, a hangyok, a descolada, a malackák és a Csillagközi flotta, illetve az abban megtestesülő gigantikus hatalom és manipuláció (hiszen hány olyan, mesterségesen és aljas módon szabályozott és elnyomott világ lehet még, mint amilyen Ösvény volt!), túlságosan leterheli és kimeríti. Annyira, hogy ápolásra szorul. A "többieknek" kell hát helyt állnia, lehetőség szerint megmenteni Jane-t a bármelyik pillanatban esedékes pusztulástól, végső megoldást és választ találni a descolada vírusra, és a vizsgálatai során felbukkanó rejtélyekre. Mostanra, a visszaolvasás során pedig arra is rájöttem, hogy ebben a flottának mi a szerepe: nem az a lényeg, hogy odaér-e a Lusitániához, mert ha ez megtörténik, a parancs értelmében azonnal elsütik a Kis Doktort, és puff! Nem, a flotta egy időzítő csupán, egy ketyegő bomba, és a filmek jó szokásához híven várható volt, hogy ezt is valahol 0:02-nél sikerül majd lekapcsolni.

Ez azt is jelenti -és ezt már a borítón levő ajánló szöveg is kihangsúlyozza-, hogy az előző két részben Card kimaxolta még a maga számára is a filozófiai-elmélkedős-fajbemutatós részeket, és visszakanyarodik ahhoz a karakterközpontú történetmeséléshez, ami a Végjátéknak, de különösen a Holtak szószólójának is nagy erőssége volt. Egészen érdekes vitákat, konfliktusokat eredményez a két jövevény az amúgy is bonyolult, elég hosszan érlelt kapcsolati hálóban, ami ugyan látszatra a valós szereplők közötti viszonyokról szól, mégis mindegyikben központi szereplő Ender, akinek olyan erős a hatása, hogy akkor is ő a téma, hozzá vezet minden szál, ha éppen fizikailag ott sincs. Ez nem is lehet meglepő, hiszen mindenki Ender miatt van ott, ahol, a teljes 3.000 éves tevékenysége eredményezi mindezt, a könyveivel, a tanításaival... és még úgy is ő irányítja a szálakat, hogy erre már a kora, az évezredek tapasztalatának terhe miatt egymagában nem lenne képes. Így ír le végülis a történet egy teljes kört, az a küldetés, amit Ender felvállalt, az a mentalitás, amit beleneveltek, és az a kitartás és empátia, amivel annak idején beválasztották a kadétiskolába. A fiatalság meg azért kell, név szerint leginkább Miro és Vang-mu, hogy ahol már a kor kikezdené a reflexeit, a gyorsaságát, ott pótolják ezeket. Csak éppen Ender akkor a felettesi elvárás miatt nem vallhatott kudarcot, most meg a közelgő Kis Doktor miatt... "Aki kard által él...", ugye...

A történet eközben majdhogynem egy kalandfilmre hasonlít. Miközben ugyanis Miroék a descolada vírus új vonatkozásait derítik fel, és nyomozzák végig a könyv rájuk eső részét, Vang-mu és a társa a Csillagközi kongresszust készül hátba támadni, így ütve legalább két legyet egy csapásra, ami közben szinte már James Bondot idéző az, ahogy emberről emberre jutnak egyre közelebb ahhoz, hogy a Kongresszus döntését "meghajlítsák" a saját érdekük irányába. Ez volt egyébként a könyv legjobb vonatkozása, ahogy megkeresik ennek az "univerzális" hatalmi központnak a leggyengébb pontját, és azon keresztül "másznak" végig mindenféle döntési láncokon; mintha egy titkos, csapdákkal és őrökkel teli folyosón keresztül próbálna valaki elfoglalni egy várat, és mindezt úgy, hogy igazából csak a szavak, az érvek tökéletes megválogatása áll rendelkezésére eszközként. James Bondot meg azért emlegettem, mert az "út" különböző kultúrájú kolóniákon keresztül vezet, azoknak a saját szabályaival, mentalitásával, törvényszerűségeivel, amikhez folyamatosan alkalmazkodni kell. Eddigre három kolóniát ismerhetett meg jobban az olvasó (Lusitania a braziloké, Trondheim a skandinávoké és Ösvény a kínaiaké), ehhez jönnek hozzá most olyanok, mint Pacifica, a szamoaiak saját bolygója, vagy Isteni Szél, amit japánok telepítettek be, de említés szintjén szó van a Moskváról is, a bolygóméretű Oroszország Anyácskáról .

Mindez pedig ugyan érdekes volt, de mégis a könyv gyenge, igazából a leggyengébb pontját jelentették nekem, amiért Card belesétált a saját csapdájába az időtávokkal és a nemzetekkel. Mert én a 3.000 éves időtáv miatt hiteltelennek és képtelennek tartottam, hogy miközben eltelt ez a sok év, az író még mindig -ahogy az elején a Varsói Szerződéssel meg a NATO-val- aktuálpolitikai vonatkozásokat akar a történetbe szőni, de egyszerűen nem hiszem el, hogy mindenki úgy tud ennyi idő múlva is az USA külpolitikájáról csevegni, mintha ez az általános műveltség része lenne. Lehet az, de nekem ez akkor is olyan, mintha mi az Egyiptomi Birodalom fáraóival keresnénk a párhuzamokat a politikai elit tevékenységét illetően... és ezt még akkor is így gondolom, ha persze nincs új a Nap alatt... Ugyanígy furcsán veszi ki magát, hogy még csak a leghalványabb utalás sincs rá, hogy a 3.000 év alatt bármifajta technológiai fejlődés zajlott volna, ami miatt az eltelt évezredek megint csak kifogásokká válnak, ahogy azt már nem egyszer keserű tapasztalat volt Cardnál.

A szereplőivel sem mindig voltam kibékülve. Csing-csao irritáló meghasonulását ezúttal Quara produkálta, ahogy a Fajirtás egyik fő konfliktusát okozó, a csökönyösségig fajuló álláspontjával egy mondatban leszámol, miszerint "Ja, bocs, egy buta, szentimentális picsa voltam!". Az sem igazán jött be, hogy a könyv vége felé egyre jobban elmosódtak a személyiségjegyeik, a karakteresebb figurák meg, mint Novinha háttérbe szorultak, és a teljes gárda egy önmagával dilemmázó masszává alakult, akik a régi, igazából az egész sorozaton átívelő, meg amúgy is örökzöld kérdésen lamentálnak. Hogyan viszonyuljon az ember az idegenekhez? Hogyan és meddig mérlegelje a kockázatot, ami egy ártatlan, támadó szándékkal (már) nem rendelkező faj meg- és kiismerése, egyáltalán az idegenekkel való kommunikáció megteremtése, és az emberiségre való veszélyességének bizonytalansága jelent annak két serpenyőjében? Kinek van joga egyáltalán eldönteni, hogy ki raman és ki varelse? A Holtak szószólója a malackák, a Fajirtás a descolada esetében megmutatta, hogy kellő elszántsággal és leleményességgel, a lehetőségek jobb kiaknázásával lehet megoldást találni a kapcsolatfelvétel és az együttélés problémájára... csakhogy "laboratóriumi körülmények között", egy modellben, ami talán hasznosítható tanulságokkal szolgál, de ettől még egyéni döntés kérdése ez is, az élet minden kapcsolatában. Nem csak a fajok, nemzetek, hanem egyének között is, hogy meddig és hogyan szánunk energiát a másik megértésére és az ellentétek kezelésére, mielőtt végleg leírnánk az illetőt. Már persze akiben van erre igény...

A fent említett, nem először előhozott negatívumokat leszámítva az Elme Gyermekei egyszerre érdekes bővítése és lezárása az Enderrel történteknek, amit, ha már valaki átvergődte magát Ösvényen, kár lenne kihagyni, még ha a sztori túl zavarosra vagy feleslegesen elnyújtottra is sikeredett néha.
.

Orson Scott Card: Végjáték



Igazából sosem volt kérdés, hogy a kiváló film után valamikor el fogom olvasni a könyvet is – annyian mondták, írták, hogy klassziskülönbség van kettő között, hogy egyszerűen tudni akartam, mi maradt ki belőle, mitől lenne jobb az írott anyag, mint a mozgókép. Niwrok könyvajánlója remekül összefoglalja a lényeget, kiemeli a lényegi eltéréseket, így inkább benyomásaimat, élményeimet jelenteném ezen poszt keretében.

Qrva jó volt. Borzasztóan tetszett (kimondottan felüdülés is volt egy „csak” 217 oldalas könyvet olvasni a sok maratoni SW regény után), ugyanakkor úgy érzem, úgy gondolom, a két mű, a könyv és a film együtt, egymást kiegészítve adják a maximális élményt. Alapban tök jó volt, hogy volt egy elképzelésem arról, ki és mi hogyan néz ki (e szempontból Graff meglepően sovány is volt a képi anyagban), a csarnok, a súlytalanság, valamint a finálé látványos csatája sokkal élvezhetőbb volt olvasva azok után, hogy már láttam moziban annak képeit. Persze, lehet ezt szimplán kényelemnek nevezni, a fantázia hiányának, de számomra akkor megfelelő pluszt biztosított: miután pedig a könyv lényegesen több harccal operál, kimondottan jó támpontokat nyújtott Ender és csapata mindennapos bevetéseihez.

Sokkal logikusabb és érthetőbb a könyv. Először is, nem kellett lóhalálában végigvinni Ender karakterét a történeten, a könyvben 5 év alatt történik mindaz, amit a filmen látunk. A Végjáték az első perctől kezdve Ender lelkivilágát boncolgatja, sokkal hangsúlyosabb minden egyes „kínzás”, elkülönítés, ami vele történik. Minden egyes megnyert ütközete, kiharcolt pozíciója, minden egyes verejtékcseppje kemény munka eredménye. A könyvbéli ellenfelei nem egysíkú papírfigurák, s Ender sem olyan nyuszi, mint ahogy az a moziban esetleg tűnt. Eleve már a két gyilkossággal: ha jó emlékszem, a filmben egyik áldozata sem halt meg, itt viszont mindkettő - de épp ez kellett ahhoz a gyilkos ösztönhöz, ami a sikert hozta neki. Jó mélyen belemegyünk Ender jellemébe, amit valóban nehéz lett volna vászon ábrázolni, ugyanakkor sokkal több súlytalanságos csarnokban eltöltött idő: az edzések, a játék, a rangsor, minden.

Rengeteg új, eddig hiányzó, háttérbe tolt karakter is van, valamint a meglévők is átértékelődnek. Kezdve ugye Bonzoval, de nekem legjobban mégiscsak a Peter és Valentine szál tetszett a Földön. Az egyszerűen zseniális volt, millió háttérgondolattal, Varsói Szerződés kontra NF, s önmagával azzal a vízióval, amit Card 1985-ben elképzelt a nettel kapcsolatban. Akkor azért qrva messze voltunk a mai viszonyoktól, s ma olvasva az egész olyan, mint egy reality show, szinte minden úgy lett, ahogy az író azt megálmodta – más:külön megdöbbentem az Iszlám Állam név szerinti említésén. Sajnálom, hogy Locke és Demoszthenész komplett története kikerült a filmből, de egyben meg is értem azt – a felturbózott, felgyorsított, látványos akcióscifibe nagyon nem illett volna bele két gyerek netes akciója. Az ansimble-vel sem tudott volna mit kezdeni a nézőközönség, mint ahogy Rackham figuráját is célszerűbb volt leegyszerűsíteni. S még valami, a legvégéről: a filmben borzasztóan zavart Ender és a tojás esete, valahogy egyáltalán nem is értettem, mit keres az Eroson az a lény, meg utána hogyan megy vele bolygóról bolygóra. No, itt, a könyvben totál életszerű az egész, azzal, hogy telepessé vált, egy másik világban találja meg azt, s 50 évvel később rejtegeti majd csak Ráadásul Val tudtával. Ez, így teljesen más.

Magam részéről értem a változásokat, valóban húzni kellett rajta, valóban leegyszerűsödött az egész – de hát azért van a könyv, hogy az ilyen dolgokat kiegészítse. Először sajnáltam, hogy nem a filmes borítóval kaptam a könyvet, de aztán majdnem hogy jobb is ez így. Kifejezi a különbözőséget.



.

.
Végjáték / Ender's Game

Ami késik, nem múlik . Bár már írtam a könyvről, R2-D2 írásához a filmről pedig nem érzem, hogy sokat tudnék hozzátenni, de tettem valami "ígéret-félét", így megpróbálom.

Hogy másodszor is láttam a filmet, leginkább arra volt jó, hogy a teljesebb élmény birtokában maga a film is más megvilágításba kerüljön. Ahogy azt a könyvnél is írtam, egyszerűen vannak olyan remek, abban a környezetben kihagyhatatlannak tűnő dolgok, amiknek filmen egyszerűen nincs élvezeti értékük. A film eszközei nem arra valók, hogy Ender hosszas lelki tépelődéseit bemutassa, mert akkor csak néznénk a fejét, és legfeljebb háttérnarrációban hallanánk a gondolatait, ami elég gáz lenne ekkora időtartamban. A film eszköztára arra való, hogy magát az űr hidegségét és végtelenségét, a csapatjátékok majd később az űrszimulációk látványosságát, izgalmát, feszültségét érzékeltessék, hatalmas űrállomásokkal és űrhajókkal, az edzések és a csaták pedig csak Endert, mint leleményes taktikust mutassák be, aki nem riad vissza attól sem, hogy tét nélkül, "játszásiból" feláldozzon bárkit és bármit, még ha a valódi áldozatok súlya meg is viseli.

Persze ettől még ki lehetett volna térni a földi háttértörténetre, már eleve azzal kezdve, hogy milyen lépcsőfokokon és kényszerhelyzeteken, félelmeken keresztül jut el egy társadalom arra a szintre, hogy gyerekek kezébe tegye a sorsát, hogyan épül fel maga a közösség, vagy hogy milyen vezetők vannak milyen feladatokkal; egyedül a Sztratégosz jelenik meg, de kb. szövege sincs, annyira jelentéktelen. Némi meglepetéssel és megnyugvással vettem tudomásul a mostani nézésre, hogy nagyobb baj lett volna, ha ezek nem maradnak ki, mert ezúttal az is feltűnt, hogy még a felszínessége mellett is milyen rohadt sűrű a film. Persze, hiányzott sok minden, eleve olyanok is, amikre a film még csak utalást sem tesz az Enderverse jobb megértése érdekében, egy részüket pedig anélkül építi be, hogy megmagyarázná, hogy mi is az; tipikusan ilyen az "ansible", amiről az még csak-csak kiderül, hogy egy igen fejlett kommunikációs eszközről van szó, de hogy ki, hol, mikor, miért és hogyan, arra nincs idő. Még Ender karrierjének főbb állomásaira épp csak érintőleges, egyszeri alkalom jut: egy edzés, egy csapatjáték, egy gigacsapatjáték többszörösen nehezített körülmények között, egy alap szimuláció, mindegyik után egy vitával Graff és Anderson között, és máris ott a finálé. Ezekkel maga az események érzete is sokkal gyorsabb, Ender többi csatájáról például legfeljebb az értékelőtábla változásai tájékoztatnak vagy egy rövid montázs, és ami amúgy évekig tart, arra itt a feszültség miatt szűk egy hónap jut. Ilyenek mellett miért lepne meg, hogy a mára amúgy is túlhaladott NATO - Varsói Szerződés szembenállással nem törődik a film? A célcsoport tiniknek aligha hiányzott az érdektelen mozis törióra, és ha már ez sincs benne, akkor sajnos a "vágóasztalon" kellett maradnia a könyv számomra legérdekesebb részeinek Locke-ról és Démoszthenészről, ami hiába aktuális, mert örökzöld fejtegetés a média segítségével folytatott politikai manipulációk természetéről (ez szól arról, hogy Peter és Valentine összefognak, majd fórumok és blogok segítségével próbálják befolyásolni a közvéleményt, ezzel elejét venni a várható konfliktusoknak a Földön, ha Ender esetleg sikerrel jár), ebben a helyzetben többszörösen is elfogyott körülötte a levegő. Talán beleférhetett volna, ha a kellemesen tömény 110 perc helyett egy két és fél órás monstrumot csinálnak belőle... és talán jobban is jártak volna, mert akkor talán a rajongók sem lettek volna olyan ellenségesek a filmmel, nem döngölték volna földbe a hiányosságai miatt; kockáztattak, ahogy sokszor Ender, csak nekik nem jött be.

Az igyekezet és a fogyaszthatóság kényszere azzal is járt, hogy a film és a könyv Endere igencsak más figura lett. A könyvbeli Ender az évekig tartó kiképzéssel, a magánnyal és a folyamatos készenléttel nem csak a harcra, hanem az új helyzetek megoldására is gyakorlatilag mintapéldánya lett a The Strain alapvetésének: "a szeretet gyengeség", de legalábbis mint megértés, egyben erőforrás, amit ki lehet és kell is használni... ezért egy sokkal ridegebb, érzéketlenebb alak, mint ami itt megjelenik. Azt a film szerencsére meg sem próbálta elhitetni, hogy egy hónap alatt bárkiből is szinte teljesen ki lehessen ölni az érzelmeket, sőt, még inkább rá is játszottak az érzelmesebb Enderre, így kerülhetett be talán az eredetinél intenzívebb és oldottabb barátkozás a csapattársaival, az amúgy erőltetett romantikázás Petrával, és talán Bonzo is azért lett egy unszimpatikus pöcs, egy kisebbrendűségi komplexusos "szalamandrás díszfasz", hogy ne kelljen sokat magyarázni a jellemén, és azon, hogy Endernek miért kell és szabad gátlástalanul eltipornia, mi jogosítja fel erre. A film sokat segít azzal, hogy megadja az erkölcsi feloldozást Ender számára, és a nézőket sem terheli meg jobban a szükségesnél mindenféle morális súlyokkal, mert Ender csak seggfejekkel meg undi bogarakkal száll szembe, akikért "nem kár", sokan elintézhetik ennyivel. Még azt a luxust is megengedte magának a rendező/forgatókönyvíró Gavin Hood, hogy Ender az egyik szimulációban veszít, amit a könyv Endere soha nem tehetett meg; ebből is adódott az egyik legnagyobb félelme, ami egyben ösztönzés is volt, "mint egy fejhez szorított pisztoly": egy vereséggel alapjaiban ingott volna meg a bizalom benne, legyen az bármilyen csekély vereség vagy meghátrálás is.

Ezeket elhanyagolva vagy átalakítva viszont a film minden erénnyel rendelkezik, amivel egy tiniknek szánt, nagy költségvetésű blockbusternek rendelkeznie kell, és ezzel nem csak az űrcsaták vagy a felszínesebb érzelmek járnak együtt, hanem azzal is, hogy az egész kiképzés inkább csak egy "lelketlen" krimivé válik, amely során Endernek nem a saját képességeivel, korlátaival kell versenybe szállnia, hanem mint rejtélyeket, fel kell derítenie az Első Hangy Háború hazugságait és titkait, és így a katarzis is eltolódik a finálé titka, az Egyetemes Nagy Hazugság lelepleződése felé, és sokkal kisebb jelentősége lesz az epilógusnak, meg annak, hogy az események milyen nyomot hagytak Ender személyiségében, vagy hogy a hangyok miért úgy viselkedtek, ahogy, hogy mi az ő igazi tragédiájuk. Mint egy potméter, aminél lejjebb vették a drámaiságot, azért, hogy a sci-fi-akció vonalat erősíteni lehessen, és amely drámaiságnak a Bonzoval folytatott konfliktus és annak végkifejlete mellett egyetlen nyoma maradt. Az, ami nálam már eleve is több jelentésréteget adott a filmnek, ami sokkal kidolgozottabban és érthetőbben jelent meg a filmben, mint a könyvben, és amit elsőre is az egyik legjobbnak tartottam a filmből: ez az Óriás játéka, aminek jelentésére csak a későbbi események ismeretében lett egyáltalán ötletem, így arra is, hogy hogyan keveredik benne a két jellem, ami hat rá.

Így aztán ezt a pontszámot a filmre annak fényében adom, hogy nem érzem kevesebbnek a filmet, mint a könyvet, csak egyszerűen más lehetőségeknek és kívánalmaknak kellett megfelelnie... és ha csak ezeket nézem, akkor azoknak igencsak megfelelt. A kettő nem elnyomja nálam egymást, hanem kiegészíti, így adva meg a lehető legbővebb képet, amit csak a film "Reader's Edition"-je adhat meg.

8,5/10
.

.
Holtak Szószólója

Háromezer év telt el a hangyok lerohanása óta, melyet az emberek a korábban a hangyok által lakott világok benépesítésével töltöttek, anélkül, hogy újabb értelemmel rendelkező fajjal találkoztak volna. A hangyok fenyegetése már rég a múlté, az idők során Ender győzelme csak egy értelmes faj kíméletlen kiirtásaként maradt fenn a kollektív emlékezetben, és azok a könyvek, melyekben Ender (álnéven) megfogalmazta a saját bűntudatát, a hangyok gondolkodásmódjának bemutatásán keresztül pedig figyelmeztette az embereket az idegen fajokkal való kapcsolat felelősségére, azóta általánosan elismert vizsgálati szempontokká, szabályokká váltak. Ender az eltelt években, mint a Holtak Szószólója, egy új társadalmi szereplő első, azóta pedig egyik képviselője lett, akik azt a feladatot vállalták, hogy felkérésre beszélnek az elhunytakról, de nem a "halottakról vagy jót vagy semmit" jegyében, hanem arról, amilyenek valóban voltak, és amiért úgy éltek és úgy haltak meg, ahogy. Emiatt Ender annyit járt a világok között, és közben annyi generációt hagyott maga mögött a számára csak pár hetesnek vagy hónaposnak tűnő utazásai során, hogy kiléte feledésbe merült, kivéve a mindig vele tartó nővére számára. A dolgok akkor változnak meg gyökeresen, amikor új faj bukkan fel az emberiség látókörében, az ún. "malackák", akiknek vizsgálatára alakult katolikus berendezkedésű kolónia egyik lakóját az évekig békésnek tűnő lények brutális kegyetlenséggel megölik. A haláleset kapcsán felkért Szószólók közül Ender tartózkodik a legközelebb, aki nehéz szívvel, de többszörös kíváncsisággal telve indul el az útra, remélve többek között azt is, hogy egy régi ígéretének is eleget tehet. Az Ender számára csak két hetesnek tűnő út alatt a Lusitanián 22 év telik el, és amire odaér, a helyzetet tovább bonyolítja nem csak az érintettek életének alakulása, de egy újabb, a malackák által elkövetett gyilkosság is.

Bocsánat, ha egy kicsit jobban belementem a történetbe, mint amennyire SPOILER!-figyelmeztetés nélkül illendő lett volna, de szerettem volna legalább címszavakban kitérni a visszautalások sokasága ellenére is különálló könyvként kezelhető Holtak Szószólója minden szálára... majdnem mindre. Igen, "különálló", hiszen az író, Orson Scott Card a könyv előszavában le is írja, a Végjátékot csak az előzmények magyarázatára szánta, hogy az eredetileg tervezett könyvben (azaz ebben) már ne kelljen hosszú oldalakat erre fordítania. Ezért hiába a "Végjáték 2." alcím, nehéz a Holtak Szószólóját folytatásként értelmezni, évezredek távolságából ez nem is nagyon lehetséges, inkább csak a Végjáték egy alap, amire a Holtak Szószólója épült, felhasználva a múlt néhány darabkáját.

Ender maga is egy ilyen őskövület, akit az emberek gyűlölnek a tetteiért, ugyanakkor kvázi istenítenek a gondolatai élességéért, azért az analitikus megértésért, amit a fajok felé tanúsít... persze anélkül, hogy tudnák, ő írt Démoszthenész neve alatt. Jelenlegi szerepében, Szószólóként pedig ugyanazokat a képességeit kamatoztatja, amiért annak idején Graff ezredes kiválasztotta és amiket az Akadémia évei alatt tovább csiszolt: hogy legyen elég empatikus ahhoz, hogy fel tudja deríteni, rá tudjon érezni az "ellenfél" taktikáira, ugyanakkor ez az empátia ne akadályozza abban, hogy fájdalmat okozzon a gyászolóknak, a közösségnek, amiben az elhunyt élt, amikor tényszerűen beszél a halottról és cselekedeteiről. Egy Szószóló így gyakorlatilag egyszerre nyomozó és pszichológus, aki teljes felhatalmazással és betekintéssel lehet az elhunyt környezetének emberi kapcsolataira, próbálva feltárni a bűntudat, a kétségek, a harag vagy a megvetés "gócait", titkokat, amik kimondatlanul az élőkre nehezednének. Talán mondanom sem kell, hogy ezzel a Szószólók konkurenseivé válnak a Lusitania kolóniáján igencsak erős jelenléttel és támogatással rendelkező katolikus egyháznak, ugyanakkor az érintettek sem feltétlenül tűrik jól, ha egy idegen a lelki sebeiket kezdi el vakargatni akár évtizedes távolságokból, Ender így nem csak a saját konfliktusaival kénytelen megküzdeni a Lusitanián, hanem azokkal is, amik az űrhajója kikötésekor "konyhakészen" várják.

A könyv stílusa a fentiek miatt nem sokat változott, a jelentős részeit továbbra is az teszi ki, ahogy az egyes szereplők gondolataiban, érzéseiben vájkál, legfeljebb annyi a különbség, hogy a Végjátékban Ender belső monológjai voltak túlsúlyban, ahogy próbált megoldásokat találni az elé görgetett, egyre nehezedő problémákra, ezúttal a több szereplő miatt ez gyakrabban testesül meg párbeszédekben. Ahogy akkor, úgy most is remekül átjön a pszichodráma, hogy mondjuk egy szereplő hogyan hozott olyan döntést még az első malacka-gyilkosság idején, ami taccsra vágta nem csak a saját életét, hanem a gyerekeiét is, úgy, hogy erről nem csak maga a család, hanem a közösség tagjai, például a boncolásokat végző orvos is bőszen hallgat, és aki inkább elhisz egy orvosi csodát, mint az "egyszerű" választ a kavargó kérdésekre.

Aztán a malackákat se hagyjam ki, mert az ő szerepük is megkérdőjelezhetetlen Ender szószólói tevékenységében, a társadalmi berendezkedésük, szokásaik, az emberekkel való kapcsolatuk, de még a bolygójuk jelenlegi állapota és a múltja is tényezővé válik. Érdekes volt például, ahogy az idegenek kategóriákba lettek sorolva, amiben fontos a malackák elhelyezése, hiszen, ahogy a linken is olvasható, "Csak Varelsék ellen folytatott háború tekinthető jogszerűnek". Card pedig egyszerre foglalkozik a vallás és a tudomány folyamatos vetélkedésével, de még olyan tudományon belüli kérdésekkel is, hogy egy megfigyelés hogyan változtatja meg a megfigyelés tárgyát, például hogy a malackák kultúráját hogyan kezdi "szennyezni" az emberi kultúra, eleve azzal, hogy emberek élnek mellettük, ketten pedig kijárnak hozzájuk, és kérdéseket tesznek fel, ami lehetetlen anélkül, hogy ne beszélnének mondjuk a saját társadalmi viszonyaikról, eszközeikről... melyeket azonban a Galaktikus Tanács súlyos szankciókkal sújtana, ha tudna róluk. A tudósoknak tehát úgy kéne végezni a munkájukat szenvedéllyel, hogy napokra/hetekre el kell szakadniuk tőle, úgy kéne eredményeket produkálniuk és kielégíteni a tudóstársak kíváncsiságát, hogy ennek érdekében a legjobb lenne, ha semmit sem tennének, és úgy kéne bizalmat kiépíteniük a malackákkal, hogy nem avathatják őket a bizalmukba, miközben amúgy a kolónia biztonsága és jóléte (élelmezése, kényelme, stb.) is leginkább rajtuk múlik. Hát... erre mondják, hogy "Sok sikert!".

Ahogy a megfigyelés a megfigyelés tárgyát, úgy a könyv megítélését is biztosan befolyásolta valamennyire nálam, hogy a Végjátéknál a film "ellőtte" a történet izgalmát, a Holtak Szószólója pedig egy számomra új küldetést fedett fel Ender történetéből, ami egyszerre volt egy többrétegű krimi, filozófiai értekezés és pszichológiai esettanulmány is, így bár közel sincs annyira monumentális és epikus, mint a Második Hangy Háború "hősének" története, nekem mégis egy kicsivel ez tetszett jobban.
.

.
Végjáték / Ender's Game

"-És menni fognak az emberek?
.-Az emberek mindig mennek. Mindig. Mindig azt hiszik, hogy jobb életük lehet, mint a régi világban."

Mivel nem látom értelmét úgy csinálni, mintha a film nem létezne, hiszen engem is az vezetett rá a könyv elolvasására, ezért a filmmel kapcsolatos tiszteletköröket kihagynám. Maga a történet, ahogy Ender bekerül az iskolába, az útja és a szerepe a hangy háborúban nem változott, egyszerűen csak érthető módon vannak dolgok, amiknek a vásznon csekély az élvezeti értékük, vagy egyenesen megvalósíthatatlanok, míg a filmben nagyobb szerepet kapnak az olyan látványelemek, mint a csaták. Éppen ezért az, hogy a könyv is hasonló élményt jelentett, mint a film, pusztán csak annyit jelent, hogy más csatornán keresztül méretődtek meg, még úgy is, hogy a könyv már nem rendelkezett a meglepetés erejével. A film jó volt annak az egyre elcsépeltebb tinimessiásos filmnek, aminek készült, leegyszerűsített szereplőkkel, könnyen emészthető konfliktusokkal, a harci jelenetek bemutatásával, a könyv meg más oldalról, egy mélyebben drámai oldalról tudta megmutatni ugyanezt. Én most a különbségekre fogok koncentrálni.

Már csak azért is, mert a könyv egy jelentős része az, ahogy Ender reagál a körülötte és a benne felmerülő problémákra, belső monológok, következtetések képében, így maga a folyamat, amit a film nem is igazán próbált meg érzékeltetni (a könyvbeli Ender tutira nem tudna könnyezni a végén), sokkal intenzívebben megjelenik: Ender átalakulása. Az a hosszú éveken keresztül zajló, kísérletezésből és pszichológiai módszerekből összetákolt tevékenység, ahogy Enderből Graff hatékony erőforrást próbál kreálni, amivel talán meg tudják nyerni a háborút, és hogy közben Ender hogyan, milyen gondolatokon keresztül próbál minél gyorsabban megoldást találni a problémákra, tudva, hogy egyetlen csata elvesztése is (még ha a győzelem súlyos áldozatokat követel is meg) megingatja a belé vetett hitet, hogy minden kérdésre van győztes válasza. A filmben ez az esetlegesség kevéssé van benne, a könyv viszont utólagosan ezzel legitimál mindent: Graffnak fogalma sincs, hogy hogyan lehetne maximálisan kiaknázni az Enderben rejlő lehetőséget -csak remélve, hogy az egyre nagyobb kihívások, a cél, a túlélés, a győzelem érdekében szükségessé váló áldozatok, halálok terhe alatt Ender nem roppan össze-, ezért mindent be kell vetnie, amitől ő úgy gondolja, hogy szükséges lehet, úgy is, hogy igazából fogalmuk sincs, mennyi idejük van, hányszor próbálkozhatnak még, vagy a tetteik hogyan befolyásolják majd Endert. Ezért kell minél korábban kezdeni -a könyvbeli Ender alig hatéves a filmbeli tinédzserhez képest, és évek alatt válik azzá a tizenévessé, aki a filmbeli csatát megvívja-, ezért kell folyamatos változtatásokkal átszervezni Ender gondolkodását arra, hogy soha ne támaszkodjon senkire és semmire, még a korábbi győzelmeire sem, miközben elérni azt, hogy Ender a beleérző képességét puszta erőforrásnak tekintse, és az ne gátolja, ha akár csak az ellenfélnek okozott legsúlyosabb csapás árán tudja is elkerülni a későbbi fenyegetést. Ahogy Graff elmondja a könyvben, egy olyan vezetőt akartak kinevelni, aki elég empatikus ahhoz, hogy meg tudja és meg akarja érteni a hangyok gondolkodását (külön oldalak szólnak arról, hogy milyen előnyökkel és hátrányokkal jár az, ha egy faj egyedeit egy közös akarat irányítja), ugyanakkor elég agresszívnak is kell lennie ahhoz, hogy ez a megértés ne váljon együttérzéssé, és az empátiát félre tudja söpörni, ha arra van szükség a győzelemhez. Ezen a ponton lép be Peter és Valentine a képbe.

Ahogy olvasgattam a véleményeket a filmről, a legtöbb helyen azt emelték ki, hogy Ender testvéreinek milyen kevés szerepet szán a film, főleg Peternek. Egyszerűen csak ők voltak a gyűlölt és a szeretett testvérek sablonjai, mint az Enderben meglevő szeretet és kegyetlenség kivetülései, és ennyi. Hogy Ender szerepe mi is volt a családban és a társadalomban, hogy milyen volt "harmadik" gyereknek lenni, és milyen volt a Peter mellett halálfélelemben felnőni, nem tudva, hogy bátyjában a vérszomj mikor kerekedik felül a közönyén, az élet és halál feletti hatalom érzetének vágya a kétségen, hogy ennek túl korai megélésével esetleg még nagyobb hatalom érzetétől fosztja meg magát, ahhoz a könyv kell. Már csak azért is, mert a film egy teljes történetszálat kikukázott, mégpedig azt, hogy mi történik Valentine-nal, Peterrel, és úgy egyáltalán a Földdel addig, amíg Ender a hadiiskolában röpköd. Mert Peter sem tétlenkedik, alig tízévesen az internet anonimitását és Valentine érzékenységét kihasználva már arra készül, hogy mi lesz akkor, ha Ender megnyeri a háborút. Mi lesz abban a világban, ahol megszűnik a közös ellenség, mint az emberi szövetségek szinte egyetlen motivációja, és a régi konfliktusok újjáéledése megint egymás ellen fogja fordítani a Föld lakóit, ahogy mindig. Peter és Valentine párhuzamos szála az, ami az aktuálpolitikát (a könyv korából eredően még a NATO és a Varsói Szerződés szembenállását boncolgatva) és a társadalomkritikát beleszövik a fikciós történetbe és Ender drámájába, és mert talán ez volt a legnagyobb újdonság a film cselekményéhez képest, így ezt a szakaszt, Locke és Démoszthenész szerepét találtam a legizgalmasabbnak.

Persze más, kisebb változtatások és új érdekességek is akadtak. Mondjuk az tetszett, hogy a film után szimplán "szalamandrás díszfasz"-nak titulált Bonzo nem az a kisebbrendűségi komplexusos kis pöcs volt, mint a filmben, hanem egy Endernél pár évvel idősebb csapatkapitány, aki ugyan rosszabb stratéga Endernél, és hasonló módon féltékeny Ender sikereire, de ezt sokkal inkább a spanyol büszkeségre vezette vissza a könyv, mint a rosszindulatra  és egy olyan szimpla testi dologra, hogy Bonzo alacsony. Nagy felüdülés volt, hogy a könyvbeli Bonzo nem gonosz, csak kevésbé tehetséges, alacsonyabb szinten van a csapatmozgások és a harci helyzetek áttekintésében. Érdekes új figura volt továbbá Bean, aki olyan volt Endernek, mint amilyen ő lehetett Bonzonak, vagyis egy fiatalabb, de tehetségesebb beosztott, egy alternatív Ender, aki csak egy dologban marad el Endertől, de pont abban, ami végzetes lenne: a stressztűrésében. Ezen felül nekem a könyv egészének hangulata is bejött, még ha "szárazabbnak", kíméletlenebbnek és ridegebbnek is tűnt, mint a film, amiben adta magát a mozgalmasság és a dramaturgiailag fontos érzelmek. Barátság helyett van egymásra utaltság, románc helyett van taktika, mert bár a filmben nagyon próbálták összeboronálni Endert Petrával, ennek, és úgy egyáltalán a szerelemnek a könyvben eltelt évek tükrében nem is nagyon lehet jelentősége.

Mivel a könyv nem csak Enderre koncentrált, a könyv utolsó fejezete pedig évekbe "pörget bele", és azon belül majd ötven évnyire előre a Föld történetébe (az űrutazás időtorzító hatásából adódik az eltérés), így gazdag táptalajt hagyott a leágazásoknak, úgyhogy lesz mint olvasnia azoknak, akiket az "Enderverse" érdekel. Orson Scott Card azóta írt előzményt (az Első Invázió krónikáját), folytatást, "spin-off"-ot, azaz a mellékszereplőket bemutató novellákat, és vagy három könyve van előkészületben még most is. A Végjáték igazából kronológiai sorrendben pont középen van. Én egyelőre úgy vagyok vele, hogy a Holtak szószólója még érdekel, az úgyis alig egy héten belül újra megjelenik, a többit meg meglátjuk...
.

.





Végjáték




Miután már első nézésre, moziban is nagyon bejött az egész, így talán nem meglepő, hogy újranézésre, itthoni körülmények között még nagyobb élményben volt részem. Ismerve már az események láncolatát, kevésbé zavartak a zökkenők, mint mikor egy jól ismert úton már tudod kerülgetni a kátyúkat. Sajna a hazai lemezkiadás újabb szégyeneként a Végjáték is csak DVD-n jött ki, a lemezen a filmen kívül már megint gyakorlatilag semmi sincs – viszont legalább a kép és hang ütős volt. Apró öröm az újabb igénytelenség tengerében…

A film magyar címe egyszerre borzalmas és zseniális is egyben. Valójában ugyebár ez az egész egy Ender nevű srác útja parancsnoki székig, a rengeteg szimulációs gyakorlat, kiképzés, játék kifejezése lehet egyrészt az Ender’s Game eredeti cím, de ez ugyanakkor a finálé nagy, sorsdöntő játékára is utalhat. Magyarul viszont szinte csak erre van kihegyezve a fordítás (attól az erőltetett szókapcsolattól meg tekintsünk el, hogy a srác nevében a Vég szerepel), ami pedig önmagában szépen kifejezi a film lényegét. Mert bizony a végjáték – még második nézésre is – iszonyat megdöbbentő és felkavaró, a srác tettei, annak következményei még másodszorra is fotelbe döngöltek. Az már megint egy más kérdés, hogy a fináléig ugye el is kellett jutni, s az addig megtett út bizony néha nem volt zökkenőmentes.

Egy katonai iskolában kezdünk, ahol a diákokba épített kamera által a tanárok, oktatók gyakorlatilag mindent látnak és hallanak. Magánélet tehát nuku (ami már külön filmet is megérdemelne), a fiúk kőkemény terhelésének célja pedig az, hogy megtalálják a jövő új, nagy parancsnokát, aki megvédi az emberi fajt a hangyok újabb inváziójától. Nos, itt icipicit fészkelődtem először a székemben, mert rögtön a rossz emlékű Csillagközi invázió jutott eszembe, amit már az első képkockákban kiszíneztek a Függetlenség napja/Skyline hatással, de aztán az események szerencsére feledtették ezeket a képsorokat – ugyanis a központi téma nem az invázió lett, hanem a kissrác története. Ender Wigginé, aki a család harmadik gyerekeként próbál szerencsét, a testvérei agresszivitása és érzékenysége keveredik benne, s aki felkelti Solo tábornok (bocsánat, Graff tábornok) figyelmét. Innentől kikövezett út vezet a parancsnokképzőbe – a film pedig ennek az útnak a krónikája. Rendesen megidézi az Acéllövedéket, a Katonát, a Gravitációt, s talán még picit Kaminót is… Ami fönn, az orbitális pályán keringő állomáson történik, az ugyanakkor egyszerre volt számomra nagyszerű és picit unalmas is: míg a kiképzéstől, a súlytalansági csarnok eseményeitől az állam is leesett, néha éppoly értetlenkedéssel néztem a töltelék részeket és a töltelék szereplőket. Moziban totál nem is értettem Bonzó szerepét, szükségességét a filmben, itthon viszont úgy tűnt, hogy az ő figurája szükséges rossz Ender jellemfejlődéséhez. Mintha csak ki lett volna találva az akadémia részéről, hogy ő kell akadálynak a fiú képzésében… a technikai részek viszont annyira elvarázsoltak, hogy Bonzó idióta figurája csupán egy apró szúnyogcsípés lett egy kellemes nyári estében…

A kissé felesleges és erőltetettnek tűnő moralizálás utáni események a távoli bázison egyszerűen hibátlanok: a tetovált fejű szereplő feltűnése jó (és hiteles) kis csavar, míg a nagyvásznas gyakorlás lenyűgöző. Mintha a Kyp Durron által vezetett Napzúzót láttam volna működés közben a Jedi-akadémia trilógiában… Kedvemet talán a záró monológ, annak erősen kérdéses valószerűsége szegte picit (már hogyan is gondolták, hogy utazgat a galaxisban a csomagjával és az senkinek nem tűnik fel) – az ehhez kapcsolódó Alienes vízió viszont nagyon jó lett, illett az összképbe. Ugyanakkor azt az elementáris erejű megdöbbenést, amit a mozi kiváltott a végén, azt semmi nem tudta volna eltompítani: Ender végjátéka s annak következményei teljesen más szintre emelték nálam a mozit.

Sok helyen olvastam azoktól, akik ismerik a könyvet is, hogy a film teljesen kiherélte azt, s talán az imdb pontozás is ezt tükrözi… Ez minden bizonnyal így is van, vélhetően magam sem gondolkodnék róla másként – ha ismerném Orson Scott Card írását (amit egyébként tervezek megismerni). Viszont mivel a film az önálló műfaj, ezért a Végjátéknak önmagában is meg kell állnia a lábán – hisz nem várható el, hogy mindenki tudja, ismerje a komplex történetet a háttérben. Persze, hogy le kell egyszerűsíteni a dolgokat, persze, hogy közérthetővé kell tenni azokat: a mozi pedig kiválóan teljesítette ezek az elvárásokat. Egyszerre lett egy látványos, lenyűgöző képi világú sci-fi, ahol a katonai kiképzés hitelességének szükségessége földön tartotta a fantasztikum képi világát, és egyszerre egy borzasztó erkölcsi mondanivalóval bíró, eszméletlen mély tartalmú ifjúsági kalandfilm. Amit – hiába a 12-es karika – a tinik fel sem foghatnak, a mozi valódi súlya, ami a végső játék következménye véleményem szerint megfelelő komolyság hiányában érzéketlenül hagyja a nézőt. Mégis hatalmas erénye a filmnek, hogy kiválóan helyt áll mind a szórakoztató, mind a mély értelmű tekintetben. Akinél a kettő meg találkozik (mint pl. én), annál igazán nagy katarzist tud okozni a film.

A látvány, a tabló, ami előtt a történetünk csordogál, annak képi víziója oltári jó. Remek CGI, ötletes jövőbeli kütyük, minden kiválóan szolgálja a sci-fit. A karakterek néha ugyan elnagyoltak – s talán feleslegesek is -, de akik előtérben vannak, azok nagyon tetszettek. Harrison Ford Graff tábornokként nagyszerű próbajátékot nyújtott, talán már előrevetítve a SW VII-beni rangját és stílusát. Nekem tetszett Asa Butterfield (Ender) játéka is, de a két kis színes bőrű srácról Aramis Knightról (Bean) és Suraj Partahról (Alai) is fogunk még vélhetően hallani. Az öreg Ben Kingsley szintén jó volt, pláne abban a konstellációban, akit játszott… Magam részéről végig azt éreztem, hogy remekül össze van rakva a mozi, s ha a közepén, azzal a moralizálós, helykeresős résszel okosabban bántak volna, talán még előbbre végzett volna képzeletbeli év végi listámon. Így is épphogy csak kicsúszott a TOP 10-ből…


85%



.

Végjáték

Ender’s game… Ender játszmája… Bár a hazai cím is eléggé kifejező a film egészét tekintve, az igazi lényeg az angol címben van. Mert ez bizony egy Ender nevű srác útja a parancsnoki poszt felé…

Az idei év sci-fi terméséből mindenképp kiemelkedő film lett a Végjáték, egy felturbózott realista fantasztikus film, ha csak a kiképzést, környezetet nézzük. A finálé ismeretében sokkal jobb, mint az átlag, csupán annyi volt vele a bajom, hogy nehéz volt eljutni odáig: a mozi gyakorlatilag egy kölyök, Ender kiképzése, jellemfejlődése a végső próbáig. Ez helyenként meglepően izgalmasan és látványosan van tálalva, néha viszont nagyvonalúan lépked a különféle lépcsőfokok között. A közepén kicsit le is ül a történet – ugyanakkor tetszett, hogy mintha mentes lett volna az egész a nagyon hollywoodi sablonoktól. A látvány első osztályú, a jövő technikai kütyüi szokás szerint varázslatosak voltak. Harrison Ford remek próbajátékot adott Solo tábornokként, a gyerekszínészekre sem lehet panasz. Az egész érezhetően jól össze van rakva – ugyanakkor a felületes szórakoztatás mögött igazán komoly és nehéz film bújik meg. Olyannyira az, hogy a 12-es karika ellenére nem gyereknek való: mert mit is kezdjen a gyerek azzal a hatalmas morális problémával, ami felmerül, no meg ezzel a fura, korosztályát érintő katonai kiképzéssel…

A nyilvánvalóan megidézett mozik (Csillagközi invázió, Katona, Skyline, Alien, Acéllövedék, Gravitáció, SW) nem koppintásnak tűnnek, hanem színezéknek, élményfokozónak az idei év egyik legjobb sci-fijében: ami mix pont olyan lett, ahogy én kedvelem.

85%

Spoiler: