R2-D2 írásai 3.0

R2-D2 írta:

.
A gyászoló asszony átka

Nem mondom, hogy néha nem működnek ezek az ijesztgetések, de én kicsit többet várok manapság már egy JÓ horrortól… minimum parás hangulatot és/vagy jól átgondolt, misztikus történetet/hátteret, illetve a felvetett jelenetekre normális reakciókat adó szereplőket. Itt ez mind hiányos volt, egyes elemei időnként megvoltak, de jobb lett volna az egész összkép, ha átgondoltan vannak egybefűzve. Maga a La Llorona, mint mítosz, és mint címszereplő ugyanakkor mégis elviszi a hátán a mozit, van annyira érdekesés hatásos, hogy lekösse a néző figyelmét – kár, hogy az emlékeimbe mint kiaknázatlan lehetőség vonul be. Sokkal félelmetesebb filmet is lehetett volna ebből csinálni, a fátylas, gyerekeit kereső, másokét elrabló, majd megölő nő tragédiája és gonoszsága nagyobb lehetőségeket rejt – bár… az is igaz, hogy bármennyire is gonosznak kellett volna képzelnem La Lloronát, valahol ez a múltban gyökeredző tragédia ennek a gonoszságnak kétségkívül vett el az éléből.

65%

Akkor legalább nem sajnálom annyira, hogy egyelőre nem tudom megnézni.

A mítoszos részét külön örülök, hogy leírtad, amiatt jól hangzik, de ahogy emlegetted a "fehér ruhás nő"-t, arról beugrott a "Fekete ruhás nő", a többi miatt meg sajnos annak második része.

.

R2-D2 írta:

.
Nyughatatlan özvegyek

Ugyanakkor azt is érteni vélem, hogy van ennek az egésznek politikai és társadalomkritikai mondanivalója, a két oldal játszmái, múltja, környezete (különösen feketékkel kiegészítve) egyfajta tükör is lehet a politikának, de a Nyughatatlan özvegyekben túl sok játékidőt vesz el maguktól a nyughatatlan özvegyektől. Valahogy itt is úgy alakult, hogy a két zsáner keverése, egymásba fűzése nem sikerült, egyik kioltja a másikat – ha meg mindehhez hozzávesszük azt a meglepetést, amit beépítettek a moziba egy jókora káoszt kapunk a történet vonatkozásában. Nekem legalábbis eszembe jutott, ki hogy reagálná le Harry tettét, miért is nem kavart az nagyobb vihart a kis biliben…

Eh, mindegy is. Ennek a filmnek mindegy. Ez nem volt jó, túlnyomórészt unalmas és érdektelen, igazán mély lelki kötődés egyik karakterhez sincs – érdekes, a rendezőnek ezt a bravúrt már a 12 év rabszolgaságban is sikerült elkövetnie – sem dramaturgiailag, sem dinamikailag nincs jól összerakva az egész. A csavarra épülő heist mozi is sántít, a társadalomkritikus választási harc meg egy nagy üres lufi. Hiába a jó színészek, hiába a korrekt, és nagyjából hülyeségektől mentes háttér, a nagy összkép jó esetben is egy egyszer nézhető, egyáltalán nem maradandó alkotást mutat. Kár érte, a trailer alapján jobbnak tűnt.

65%

Nekem egy kicsit jobban bejött az írásod hangulata alapján, mint neked, nagyjából azért, amennyivel jobban el tudtam fogadni McQueen stílusát, amennyivel jobban lekötött egy-egy drámai pillanat, és amennyivel jobban örültem az ismerős arcoknak.

De ez mondjuk fél pontnál így együtt nem nagyon több, mert minél többet akart a film markolni, annál kevésbé tetszett nekem is. Foglalkozhat egy film egyszerre egy politikai kampánnyal, lehet dráma özvegyen maradt bankrablófeleségek életéről, lehet társadalomkritika, lehet heist-mozi... és lehet mindez egyszerre is. De akkor nagyon kell ügyelni az arányokra, mert aki heist-mozira készül (és a bevezető képsorok pörgése alapján miért készülne másra?), az könnyen kipöttyösödik az asszonyok semmibe meredő tekintetétől, a drámára éheseknek pedig könnyen veheti el az étvágyát a szétloccsanó agyak látványa. Valahol a tornaszertárban bujkáló rappereknél meg a fodrásznő-sofőr-bébiszitter-kommandósnál éreztem azt, hogy megszaladt az író tolla, és mélyrehatóan akar bemutatni olyan szálakat is (durván szétszabdalva a cselekményt), amik feleslegesen jelentéktelenek, és csak a műsoridőt nyújtják. Pedig amúgy mindennek megvan a helye és a maga érdekes vonása, a kizárólag csak a családi tradíciók miatt maradó, amúgy még a környéket is utáló politikusnak éppúgy, mint a kényszerhelyzetben levő asszonynak, aki alól minden szőnyeg kicsúszott, és semmije nincs (az az ajtós jelenet például kifejezetten remek lett).

Igazán mégis a "visszatérő" színészek miatt tetszett, nem is csak Jon Bernthal, Colin Farrell, Robert Duval, Viola Davis vagy Daniel "The Fades" Kaluuya miatt, hanem például Elizabeth Debicki és Jacki Weaver miatt. Remek páros, a történetük külön dráma, és nálam nem az volt a konklúziója, hogy Alice egy buta picsa (a fegyvervásárlásos trükkje például zseniális!), hanem hogy a lányt az anyja egész életében arra nevelte, hogy a szépségéből tud a legjobban megélni, és hogy nem is jó másra, így aztán nem is véletlen, hogy olyan kapcsolatai voltak csak, amikben tárgyként kezelték.

7/10
.

Niwrok írta:

A gyászoló asszony átka

Akkor legalább nem sajnálom annyira, hogy egyelőre nem tudom megnézni.

Pedig neked "kötelességed" a Démonok Univerzum alaposabb ismerete miatt.

Niwrok írta:

Nyughatatlan özvegyek

Nekem egy kicsit jobban bejött az írásod hangulata alapján, mint neked, nagyjából azért, amennyivel jobban el tudtam fogadni McQueen stílusát, amennyivel jobban lekötött egy-egy drámai pillanat, és amennyivel jobban örültem az ismerős arcoknak.

7/10
.

Igen, ez egy régóta meglévő különbség kettőnk között... amúgy a filmet nagyjából ugynaúgy láttuk. Sok volt egyszerre minden és nem sikerült jól összemixelni az összetevőket.


.

.





Bosszúállók: Végjáték




És megcsinálták… mármint a Marvelék megcsinálták…


Aki több írásomat is olvasta már, az bizony emlékezhet rá, hogy az utóbbi időben mennyire elteltem én ezzel az egész Marvel Univerzummal. Egyre inkább zavart az egésznek az összetettsége, gyakori logikátlansága, néha idiotizmusa – az utóbbi két-három évben már arra sem vettem a fáradtságot, hogy elmenjek moziba az aktuális eseményre. Ha láttam is valamit, írni aztán végképp nem írtam róla, egyszerűen nem lépte át az ingerküszöbömet az utolsó pár film ahhoz, hogy billentyűzetet ragadjak – de azt hiszem, a legutolsó Marvel kapitány kivételével talán mindegyiket láttam (az AV4 után természetesen megnézem majd azt is). No, mindezek ismeretében tessék olvasni soraimat: a Végjáték olyat nyújtott számomra, amire nem voltam felkészülve. Hosszú-hosszú idő után az első MCU mozi, ami tetszett, de nemhogy tetszett, hanem egyszerűen lenyűgöző volt. Az AV1 óta nem éreztem magam ilyen jól Marvel filmen, ez részleteiben és összességében is egyszerűen zseniális lett – tele milliónyi apró dologgal, amit elmesélni is képtelenség… picit talán mintha a Ready Player One-t láttam volna közben.

Bizonyára találkoztatok már vele: rengeteg formában megkérik az alkotók a nézőket, hogy ne spoilerezzék szét a filmet – én ezt mondjuk kérés nélkül is megtettem volna – de valahol ezt tekinthetjük a hype részének is. Nem hiszem, hogy úgy istenigazából bárkit meglep, hogyan, milyen technológia felhasználásával találkoznak hőseink ismét majd Thanossal (beteljesítve ugye Dr. Strange jóslatát), illetve azon sem hiszem, hogy meg kéne bárkinek lepődnie, hogy néhány karakternek szomorú sorsa lesz. Mert míg az előző epizód végén egy percre nem lehetett elhinni, hogy hipp-hopp, nem látjuk őket többet, úgy itt is nagyjából logikus, hogy ki, hogyan és hol végzi a gigászi történet végén. Icipicit kell csak gondolkodni az egészen és simán ki lehet találni… de tudjátok mit, ne gondolkodjatok. Nincs értelme, még ha ki is találjátok, akkor sem vagytok sem előbbre, sem hátrébb – ez a mozi akkor is ugyanolyan élmény lesz. Mert ezúttal sem a végállomás a fontos, hanem az út, amin és ahogy oda eljutunk: egy feledhetetlen, három órás élményen keresztül.

A világ csendes, mióta a lilafejű óriás beváltotta ígéretét és csettintése után az élőlények fele eltűnt az éterben… hőseink, a maradék Bosszúállók, kiegészülve ugye Mordállyal a vesztes csata után összetörve nyalogatják sebeiket. A világűrben meg Vasember és Nebula, összezárva egy rohamosan fogyó oxigénű hajóban várja a véget (én egyébként nem is emlékeztem rá, ezek mit keresnek ott együtt)… totál depi minden. A Gonosz győzött, a Jó vesztett – fura  volt egy ilyen komor kezdés, de természetesen tökéletesen illett az eddigi eseményekhez: innen kellett önmagukat és a filmet is felépíteni, hogy ugyanaz a csata (na, jó nem pont ugyanaz) még egyszer megtörténhessen de most fordított eredménnyel. Nézőként persze tudjuk, hogy az 1:14 milliós fogadási esély tuti nyeremény, sőt más esetben akár lehetne is a film hibája, a kötelező happy end várás – azonban a Végáték zsenialitása pont abban rejlik, hogyan jutunk el oda, hogy mindenki ismét ott van a harcmezőn Thanos ellen. Ennek a mindenkinek van még egy másik vonatkozása, ami amúgy még kellemesebb volt számomra – de erről kicsit később…

Szóval. A mozi elején amúgy rögtön meg is tudják lepni a nézőt (arra gondoltam, mekkora poén lett volna egy film közbeni stáblista itt is) hogy még mélyebbről kelljen építkezni. Sőt, még időt is adnak szereplőinknek az önmarcangolásra, még főzik is őket kicsit saját keserűségükben – mígnem egy szerencsés véletlen (jó poén, és még talán hihető is) folytán ölükbe hullik a lehetőség arra, hogy újból csettinteni tudjanak… kvázi visszacsettinteni mindenkit az életbe. Itt jön a képbe az a heist mozis zsáner, amit több helyen olvastam a filmről, de megmondom őszintén, nekem ez lenne a legutolsó, ami eszembe jutna: sokkal inkább működik a mozi egy óriási, frenetikus nosztalgiabombaként, mint heist moziként. Sajnos ígéretemhez hűen nem árulhatok el semmi fontosat a cselekményről, hogy kik, hol járnak és mért – de amiket átélnek, amiket újra átélünk, az egyszerűen beszarás. Képzeljetek el egy 22 részes sorozatot, aminek fináléjában gyakorlatilag MINDENKI szerepel, aki az elmúlt 21 részben fontos volt… MINDENKI. És ezt úgy oldották meg, hogy egyszerre lett hiteles, logikus, rettentően szerethető, érzelmes és végtelenül vicces is… különös tekintettel ugye az asgardi villámistenre, Thorra. Nem találok szavakat arra, amit láttam, a legmerészebb álmaimat is felülmúlta mindaz, ahogy azt a talált technológiát használják – no meg amilyen körítést és magyarázatot hozzácsaptak.

Ugyanis van még valami, ami eddig nem volt (vagy legalábbis nem ily mértékben határozta meg eddig az MCU világát) és ami nekem iszonyat bejön: a popkult utalások tömeges jelenléte. Már mikor elkezdték az egész technológiával kapcsolatban fejtegetni a dolgokat, meg idézgetni filmeket, szerepeket, eseményeket, akkor már majd’ beszartam a gyönyörtől, de aztán ahogy sorra kerültek elő a többi kiszólások, úgy görbült egyre szélesebb mosolyra a szám – pláne, ha arra is gondoltam közben, milyen gyorsan tanul a Disney: ami qrvára működött a Deadpoolban, az miért is ne működhetne itt i?  Szóval... a sok földi retro zene (Űrlord, ugyebár) mellett már filmeket is emlegetnek a karakterek bőséggel, ez pedig csak növeli a szerethetőségi és szórakozás faktort. S ha már szórakozás. Az első Avengers (no meg az első GotG) tudta csupán ezt az élményt nyújtani – „Gyere Legolas, felviszlek” – amit itt átéltem, csak itt most volt hozzá plusz egy óra játékidő: annyira vicces és kedvesen aranyosan röhejes az egész, hogy már csak ezért érdemes megnézni…

Ráadásul azt is sikerült meglépniük, hogy úgy szerepel benn egy csomó régi karakter, fontos figura, hogy gyakorlatilag halottak – szinte várta már az ember, kivel mikor, és milyen körülmények között találkoznunk újra. És azért írom a ráadásult, mert ezt úgy sikerült megcsinálni, a mozi nagy része elsősorban a Kapitányról, Vasemberről, Natasháról és Bannerről szól, eleve ők vannak életben, és velük kapcsolatban (no meg Bartonról) kerülnek elő személyes vonatkozású, sorsukat befolyásoló szálak is. Sőt, Vasember esetében rögtön eszembe jutott egy párhuzam a 12 majom sorozat Ramse-jével kapcsolatban: megér-e 4 milliárd ember újbóli élete egy ember elvesztését?? Akit a legjobban szeretsz? Szinte vártam már ezt a feloldhatatlan dilemmát, de aztán egy qrva jó huszárvágással erre is megoldást találtak az írók a filmben. De nagyon bejött Rogers döntése, Barton bosszúhadjárata – mily logikus és racionálisan kegyetlen – mint ahogy az új Hulk karakter is. Minden dráma, minden döntés kegyetlen jó lett – és ha istenigazából belegondolok, eszméletlen szép, kerek és jó lezárás az, hogy pont az első Bosszúállók vannak e film középpontjában, pont velük kezdődött és velük végződik ez a gigászi vállalkozás. Tök jó, hogy mindenki megkapt a maga megnyugtató és kevésbé megnyugtató kis fináléját, menet közben talán nem is annyira szembetűnő – mert annyi helyen járunk – de igazából mindenki más csak statiszta eben a filmben mellettük. Ott van mindenki, baromi jó, hogy ott van, de csak pont annyit van ott, hogy a nézőnek újabb adrenalinfröccsöt adjon – ez a film a címe alapján szó szerint értendő. A Bosszúállók, az első Bosszúállók Végjátéka…

De aztán az a hasonlat is eszembe jutott itt az írás (és zenehallgatás közben), hogy az egészet lehet egy sikeres zenekar búcsúkoncertjéhez hasonlítani. A feltűnő karakterek lehetnek akár vendégzenészek, akár egy best of válogatás tagjai a zenekar setlistjéből, az előadás maga pedig egy elementáris erejű élmény,ahol minden jobban szól mint korábban, máskor, ahol az ember tényleg azokat a dalokat hallja, amit igazán kedvel. És ami úgy vonul be az emlékeibe, mint egy zenekar utolsó, legjobb koncertje… Nem tudom, lesz-e még kedvem egy újabb MCU fázishoz, lehet, hogy ezekkel a zenészekkel együtt én is kiszállok a buliból, majd meglátom. De az biztos, hogy talán még sosem voltam ilyen jó koncerten tőlük… de, talán az elsőn.

Ja, és még valami: tény, hogy hosszú a film, a három óra az azért csak három óra, de egy ilyen epikus lezáráshoz valóban kell ennyi játékidő. És ahhoz, hogy ez az epikus történet tényleg működjön, valóban ismerni kell az összes korábbi film történetét és karaktereit – valahogy úgy, ahogy a Ready Player One is akkor nyújtja a legtöbbet, ha minél több utalást értesz, amit a moziban elrejtenek. Ez a "hátránya” a Végjátéknak – de azt hiszem, ez egy kellemes hátrány: ha korábban volt is olyan film a 21-ből, ami nem jött be, itt még annak a karakterei is működnek. Ebben mindenből csak a jó szerepel.




90%




.

R2-D2 írta:

.


Jurassic World: Bukott birodalom


Ez tényleg csak egy szórakoztatóipari termék lett, aminek nyereséget kell hoznia – s ami nyereség oltárán nem kellett sem túl okos, sem túl eredeti forgatókönyvet írni.

Így is lehet szeretni, de én most ezt annyira nem szeretem, mint a korábbiakat.

75%

Jottányit sem változott az értékítéletem az újranézéskor, ez egy szerethető, de butaságtól hemzsegő mozi lett. A láva, a teherautó, az egész árverés...

Arra viszont nem is emlékeztem - de jó poén - hogy a T-Rex és az állatok királya, az oroszlán szembenéz egymással, továbbá most feltűnt, hogy kétszer (háromszor?) is ráfókuszálnak Claire cipőjére...

A BD ugyanakkor parádés: az, hogy a kép hibátlan, az természetes, de a magyar DTS HD HR hang is annyira jó, hogy legalább akkora élmény hallgatni a filmet, mint nézni. Jó sok 2-5 perces kisfilm van hozzá extra gyanánt, amik meglepően informatívak, külön jó poén volt, amikor hullámvasúton küldték le Claire-t és a srácot - valódi rémületet idézve elő az arcukon a tengerbehuanós képsorokhoz.

Tényleg kíváncsi vagyok, be merik-e vállalni a dínók által elpusztított posztapokaliptikus Föld vízióját.


.

R2-D2 írta:

R2-D2 írta:

Jurassic World: Bukott birodalom

Ez tényleg csak egy szórakoztatóipari termék lett, aminek nyereséget kell hoznia – s ami nyereség oltárán nem kellett sem túl okos, sem túl eredeti forgatókönyvet írni.

75%

Tényleg kíváncsi vagyok, be merik-e vállalni a dínók által elpusztított posztapokaliptikus Föld vízióját.

Nagyon úgy tűnik, hogy nem ...

"Ötletem sincs, miért késztetné a dinoszauruszokat arra, hogy megtámadjanak egy várost. Nem tudnak csapatokba szerveződni. Most ott tart a dolog, hogy gyilkos ragadozókkal van tele a vadon az emberi települések körül, a világ minden részén. De nem alkotnak falkákat, hogy a városi emberekre vadásszanak. Engem egy olyan világ érdekel, ahol egy dinó bármikor kiszaladhat eléd az országúton, vagy megjelenhet sátrazás közben ételt keresve. Ahol összefutni a dinoszauruszokkal nem lehetetlen, de nem is valószínű - ahogyan most a medvékkel vagy a cápákkal."

Csendben képzeljük el az embereket, akik annyira ostobák, hogy kimennek táborozni egy olyan területre, ahol köztudottan dínók vannak... Sikerült? Nekem sem.

.

Niwrok írta:

Nagyon úgy tűnik, hogy nem   ...

"Ötletem sincs, miért késztetné a dinoszauruszokat arra, hogy megtámadjanak egy várost. Nem tudnak csapatokba szerveződni. Most ott tart a dolog, hogy gyilkos ragadozókkal van tele a vadon az emberi települések körül, a világ minden részén. De nem alkotnak falkákat, hogy a városi emberekre vadásszanak. Engem egy olyan világ érdekel, ahol egy dinó bármikor kiszaladhat eléd az országúton, vagy megjelenhet sátrazás közben ételt keresve. Ahol összefutni a dinoszauruszokkal nem lehetetlen, de nem is valószínű - ahogyan most a medvékkel vagy a cápákkal."

Csendben képzeljük el az embereket, akik annyira ostobák, hogy kimennek táborozni egy olyan területre, ahol köztudottan dínók vannak... Sikerült? Nekem sem.

.

Sajnálom, bár vérmes reményeim nem voltak. Mindenesetre jól nézet volna ki a vásznon, az biztos...

Egyébként meg - továbbgondolva az elképzelhetetlent - az milyen is, hogy dínók élnek köztünk, és az ellen nem is akar senki semmit tenni? Ld. még Majmok bolygója?? Csendben képzeljük el a világot, amiben szabadon hagynak lófrálni egy T-Rexet vagy egy raptort (mint a medvét meg a cápát), mert ők a természet részei... sikerült?

Azért megnézem.

Más: Chris Prattet eddig is bírtam, de az utolsó extrában, a Pratt naplóban műveltek után még inkább. Irtó jó fej a pali.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Nagyon úgy tűnik, hogy nem   ...

"Ötletem sincs, miért késztetné a dinoszauruszokat arra, hogy megtámadjanak egy várost. Nem tudnak csapatokba szerveződni. Most ott tart a dolog, hogy gyilkos ragadozókkal van tele a vadon az emberi települések körül, a világ minden részén. De nem alkotnak falkákat, hogy a városi emberekre vadásszanak. Engem egy olyan világ érdekel, ahol egy dinó bármikor kiszaladhat eléd az országúton, vagy megjelenhet sátrazás közben ételt keresve. Ahol összefutni a dinoszauruszokkal nem lehetetlen, de nem is valószínű - ahogyan most a medvékkel vagy a cápákkal."

Csendben képzeljük el az embereket, akik annyira ostobák, hogy kimennek táborozni egy olyan területre, ahol köztudottan dínók vannak... Sikerült? Nekem sem.

.

Egyébként meg - továbbgondolva az elképzelhetetlent - az milyen is, hogy dínók élnek köztünk, és az ellen nem is akar senki semmit tenni? Ld. még Majmok bolygója?? Csendben képzeljük el a világot, amiben szabadon hagynak lófrálni egy T-Rexet vagy egy raptort (mint a medvét meg a cápát), mert ők a természet részei... sikerült?

Pont erre gondoltam én is! "Szegény" majmokat kvázi szőnyegbombázták, de majd az óriásgyíkokat meg pont nem .
A cápás és a medvés példa sem állná a helyét, ha a medve lenne akkora, mint egy emeletes ház, vagy éppen csapatokban vadászna villámgyors mozgásával .

.

.





A csempész




2011 októberében a michigani rendőrség a DEA koordinálásával kábítószer csempészés gyanújával letartóztatott egy Leo Sharp nevű jóembert – aki akkor 87 éves volt és már 11 éve szállította a kokaint a déli államokból Detroitba. A II világháborús veterán a Sinaola Kartell (ld. még Narcos: Mexico) „alkalmazásában” állt, és hihetetlen sikeres pályafutás volt mögötte: a tisztes, fehér öregúr, nulla priusszal ideális sofőr volt a drogkartell számára – hisz valljuk be őszintén, kinek jutna eszébe gyanakodni egy vén tatára? S ha már tata… Sharp beceneve pont az El Tata lett, a fenti gondolatmentből kiindulva pedig még azt is hihette az akkori hatóság, hogy ez csupán egy elterelő álnév, nem pedig a valóság. A History vs Hollywoodon megint jól összeszedték ennek a fickónak a történetét, párhuzamba állítva a mozival – ha valaki veszi a fáradtságot és elolvassa (a film után, persze), érdekes tényeket tudhat meg arról, mennyire változtatta meg Eastwood a valóságot a film kedvéért… jelzem, a fő csapásirány ugyan megmaradt, de a vén direktor mindent beletett, amitől ő lett Leo Sharp. Mert hát ki más is játszhatná el a 87 éves drogfutár történetét, mint a 88 éves Clint Eastwood?

A történet (ez amúgy nagyjából valós is) úgy kezdődik, hogy egy Earl Stone nevű öregember sikeres virágtermesztő, elismert és közkedvelt üzletember, szakértő. Amíg megy a biznisz, fürdik a dicsfényben, a munkája és mániája viszont a családja rovására megy: szép lassan el is hidegül tőle mindenki. Aztán… jön ez a fránya internet, s hirtelen a sikernek vége szakad, Earl pedig a csőd szélén találja magát. Totál hihetően és hitelesen – amolyan eastwoodosan realista módon, nem kevés szarkazmussal és iróniával – van bemutatva ez az egész állapot, ami odáig vezetett, hogy Earl papa egy véletlen folytán öreg pickupjával elvállal egy fuvart A pontból B pontba. Azon lehet persze elmélkedni, erre amúgy mennyi esély van a valós életben, de ha azt vesszük, hogy a Kartellnek pont kapóra jött egy priuszmentes, teljesen tiszta múltú öregember, akinek még csak parkolási bírsága sincs, de épp nagy szarban van, még hihető is a dolog. A tata kapva kap az alkalmon és elkezdődik élete nagy kalandja: a film pedig bőven a road moviek hangulatát is megidézve mutatja be csempészéseket, mikor, honnan és hogyan szállította Earl a kokót a kis furgonján. Tök tetszett az egész, viszonylag komótosan, de szerethetően levezényelt „bűnbe esés”, tök jó volt, hogy Earl talán csak az első alkalommal tűnt palimadárnak, utána pontosan tudta, mit csinál – és annak mi a kockázata. Kifejezetten hangulatos, ahogy Earl a saját kis világában élve, zenét hallgatva szeli Amerika útjait, fütyül a világra, miközben fütyüli/énekli a dalokat, amik a rádiójából szóltak.

Az is nagyon bejött, hogy a Tata kvázi Robin Hood módjára nem saját magára (jó, egy új autó azért kell, munkaeszköz gyanánt) költi a megkeresett dollár százezreket, sőt, a történet szerint néha a jótékonykodás viszi rossz útra – aztán persze az, amikor már 20 éves csajok kényeztetik a Kartell főhadiszállásán, az csak a jól megérdemelt jutalom számára. Teszi pedig mindezt a lehető leg esatwoodibb módon, a vén rendező minden rasszizmusát és egyházellenességét, mogorvaságát mélyen beleépítve a jellembe. Mert nem tehetek róla, nekem nem ment ki a fejemből, hogy az egész olyan, mintha a Gran Torino Kowalskija beült volna egy furgonba és elkezdett volna drogot szállítani – mindezt pedig úgy, hogy 87 évesen az égvilágon semmi veszítenivalója már nincs. Az egész filmről, Earl minden megnyilatkozásáról süt az az imádnivaló közöny, ami segíti őt ebben a melóban, tök jól átjött, hogy őt aztán qrvára nem érdekli, ha élete alkonyán már történik vele valami: az a lazaság, az a pimasz nemtörődömség, szemtelenség, az a halállal szembeni vállrándítás adja meg a karakter igazi élét. Hol érdekli már a Tatát – hol érdekli már az embert ennyi idősen –, hogy mit fog vele csinálni a Kartell, ha épp eltér a kijelölt útvonaltól, tervtől, időbeosztástól?? Meg ha valamikor lekapcsolja a hatóság? Remek (fekete) humort ad ez a filmnek, egyúttal az első perctől az utolsóig a vénember mellé képes állítani a nézőt… tényleg olyan robinhoodos módon.

Miután az első bekezdésben leírtak alapján tudni lehet, hova fut ki az egész, van egy nem kevésbé érdekes szála is a történetnek: nevezetesen a bűnüldöző szervek munkája, az a tipikus, ilyenkor elvárt macska-egér játék, miszerint mikor és hogyan sikerül elkapni a Tatát. Ha viszont valaki csupán egy bűnügyi thrillert vár, az bizony csalódhat, mert ez az egész csupán csak egy mellékíz a történetben: dramaturgiailag ugyan fontos, sőt, egészen kiváló feszültségű jelenetek épülnek így bele a sztoriba, de valahol nekem (és szerintem Eastwoodnak is) nem a legfontosabb volt a bűnözés-elkapás történetének kibontása, ez csupán egy keret a bácsi sorsa köré, egy háttér, ami előtt sokkal fontosabb, személyesebb és szívhez szólóbb események zajlanak. Talán az sem véletlen, hogy maga a hatóság (DEA, rendőrség) kicsit bénának is van ábrázolva, hisz nem egyszer van a filmben olyan jelenet, amikor az ügynökök, rendőrök orra előtt van a tettes és az áru – aztán mégsem kapják el. Sőt… ezt itt nem árulhatom el, mi is a szitu, de az egyik hatósági ember majdhogynem közeli empatikus viszonyt épít ki Earllel. Távolabbról nézve az A csempészt, simán elmegy egy átlagos, nem túl erőszakos és tulajdonképp – legalábbis a témában járatos nézőknek – egy nem túl sok újdonságot tartogató kartelles mozinak, nagy vonalakban a törvény és az üzlet mindkét oldalán állók bemutatására is van ideje és lehetősége… mégis, azt hiszem, ez a film is kicsit Eastwood mester öregkorának egy (újabb) lenyomata. Mikor élete vége felé (azért még remélem, jó sokáig köztünk lesz) az ember összegzi, mit ért el és milyen áron, mikor rájön, mit cseszett el az életben – s mikor mindent megtesz azért, hogy mindezt, vagy legalábbis ezek nagy részét rendbe hozza.

Igen, sok helyen olvashatjátok, hogy ez a mozi elsősorban a családról, annak fontosságáról szól – de ez is a lehető legeastwoodibb módon. Az öreg Earl ugyanis meló közben szembesül azzal, hogy mit vesztett el korábban, hogy ex felesége és lánya tizenx év óta nem beszél vele, egyedül unokája az, aki gondol rá és törődik vele. Adva van egy totál elbaszott családi állapot a mozi elején – a road movie pedig nem csak az USA államain kalauzol minket keresztül, hanem egyfajta csomagként eljutunk Earllal együtt oda, hogy ismét van esély a család egyesülésére. Ez most kicsit talán érdektelenül és nyálasan hangzik, de higgyétek el, nem az: meglehetősen keserédes, roppant nehéz és rengeteg megalkuvást és megbocsájtást kívánó eseménylánc és karakterdráma bontakozik ki a közel két órában. Nekem legalábbis nagyon bejött ez a szintén lassan és komótosan építkező egyesülés, a szeretet és megbocsájtás fontosságának ábrázolása. Külön tetszett, hogy Earl a végére gyakorlatilag az élete kockáztatásával is olyan döntést hoz, amivel változtathat elcseszett megítélésén – ha már a múltat ugye megváltoztatni nem lehet, legalább a jelen, a végnapok legyenek rendben. Mert ezek a „végnapok” nem csak szó szerint értendőek, hanem én simán beleláttam egy megöregedett ember számadását magával szemben – s bár nem néztem utána, de vélhetően azért Eastwoodnak nem kell ezt a kanosszajárást végigcsinálni a valóságban, ezzel a tanmeséjével – egy idős ember tanácsait megszívlelendő – nyomatékosan figyelmeztet minket, akiknek még talán nem késő, hogy a család bizony az első. Semmi munka, semmi siker, semennyi pénz nem ér annyit, hogy az ember a végén utálatban, magányosan menjen a föd alá…

Nekem nagyon kellemes meglepetés volt ez az A csempész: kicsit talán mást vártam én is – pörgősebbet, akciósabbat, drámaiabbat – de aztán az öreg rendező stílusára ráérezve egyre kéjesebben merültem el a sztoriban. Tetszett, ahogy baszott mindenre, ahogy packázott a kartellel, szurkoltam neki a csempészésekkor, a DEA-val szemben – da talán legfőképp, hogy sikerüljön neki békét találni a családjában. A korrajz, a háttér, az egész körítés vérprofi, a humor, a duma a legmélyebb mértékig eastwoodosan zseniális, s néhány igazán nagyágyú színész (Cooper, Fishbourne + a latinók) is segíti az öreg direktort ennek a történetnek a bemutatásában. Ami kicsit úgy is lejöhet az arra fogékonyabb nézőnek, mint egy idős bácsi tanítása arról, hogy mi a fontos az életben, és mi nem.




85%





.

R2-D2 írta:

A csempész

Nekem nagyon kellemes meglepetés volt ez az A csempész: kicsit talán mást vártam én is – pörgősebbet, akciósabbat, drámaiabbat – de aztán az öreg rendező stílusára ráérezve egyre kéjesebben merültem el a sztoriban. Tetszett, ahogy baszott mindenre, ahogy packázott a kartellel, szurkoltam neki a csempészésekkor, a DEA-val szemben – da talán legfőképp, hogy sikerüljön neki békét találni a családjában. A korrajz, a háttér, az egész körítés vérprofi, a humor, a duma a legmélyebb mértékig eastwoodosan zseniális, s néhány igazán nagyágyú színész (Cooper, Fishbourne + a latinók) is segíti az öreg direktort ennek a történetnek a bemutatásában. Ami kicsit úgy is lejöhet az arra fogékonyabb nézőnek, mint egy idős bácsi tanítása arról, hogy mi a fontos az életben, és mi nem.

85%

Moziban kimaradt, de azért biztosan sorra fog kerülni, hiszen a "Tata" filmjeit általában megnézem .

.

.





Orville S1





Azt hiszem, kis Fórumunkon én vagyok az, aki talán jobban járatos a Sci-fi világában, akinek – kétségkívül hiányosabb ismeretei ellenére is – inkább „szakmai” kötelessége egy-egy témába vágó film, sorozat megnézése. Így hát nem is kérdés, hogy az Orville megtekintése és értékelése elsősorban az én „feladatom” lett – egyébként is csak jókat hallottam róla, gondoltam nem vállalok vele túl nagy kockázatot… meg amúgy is… mostanában, amilyen kevés időm van filmet, illetve sorozatot nézni, ideálisnak tűnt az éjjelente 1-2 epizód abszolválása. Nos, összegzésképp azt kell mondjam, hogy ugyan nem bántam meg, hogy belevágtam, nem érzem elvesztegetett időnek az esténként ráfordított másfél órákat (egy epizód kb. 45 perces), de úgy érzem, egyelőre ez (sem) lesz az én sorozatom.

A probléma egyik gyökere abban rejlik, hogy teljesen „kiszerettem” az epizodikus sorozatokból. Nem akarlak benneteket untatni a múlttal, de anno a Miami Vice osztrák adásian nőttem föl, s nagyon sokáig messze kerültem ezt a műfajt, mígnem jött az Az elit alakulat, ami visszarántott ebbe a világba – számomra azonban minden sorozat csak úgy működik igazán, ha egy nagy filmként tudom nézni, ha van egy, epizódokon átívelő, kohéziós történeti szál. Talán pont ezért engedtem el néhány sztorit, s talán épp ezért nem lettem soha Star Trek rajongó – s talán épp ezért ódzkodok még mindig az Alfa Holdbázis újrázásától. A másik, témához kapcsolódó dolog meg pont az előbbi félmondatban van: soha nem voltam igazán ST rajongó, soha nem érdekelt a ST sorozatok világa – hallomásból ismerem őket, de nagyon keveset láttam belőlük… no most, ez az Orville pedig vállaltan is egy Star Trek utánérzést közvetít. Ha valahogy meg kéne fogalmaznom, akkor ez annak a viccesebb, humorosabb, szórakoztatóbb formája, ami egyes eseményeiben, kalandjaiban talán még a „példakép” mellé is helyezhető, de sokkal kevésbé elvont és sokkal komolytalanabb annál. Ugyan jól oldották meg a humor és a sci-fi arányainak keverését, tényleg működik ez a elegy, de a műanyag mázat és a helyenként kifejezetten béna (és bénán kinéző) karaktereket, no meg az értelmezhetetlen túlkapásokkal nem igazán tudtam mit kezdeni.

Az Orville egy 2017-ben indult, amerikai tévésorozat (így, a szó valós értelmében), ami Seth McFarlane „gyermeke”, s aki maga is a főszereplője a sztorinak: ő játssza a USS Orville űrhajónak a kapitányi szerepét, valamikor a 25-ik században. Annyit  még én is tudok a fickóról, hogy igazából ő komikus, legalábbis inkább komikus szerepekben tűnt fel eddig – miatta szokás talán az Orvillet első blikkre vígjátéknak titulálni… az igazság ugyanakkor nem is állhat távolabb ettől a beskatulyázástól: ez nem egy komédia, csupán vicces elemekkel operáló, helyenként unalmas és érdektelen, de néha egészen kiváló epizódokkal operáló sorozat. A pilotban Ed Mercer kapitány (McFarlane) épp egy házasságtörés kellős közepébe csöppen, amiben egy kékfejű ipse is az érintett: a Retepsian nevű bolygóról származó Darullio nevű karakter – amellett, hogy kék bőrű idegen – közösülés közben kék trutyit lövell ki a homlokából… ami ugyan meglehetősen vicces látvány, de szerintem icipicit polgárpukkasztó is egyben. Egy évvel később és jó néhány nehéz nappal a háta mögött Mercert kinevezik az Orville űrhajó parancsnokának, amin a Galaxis minden szegletéből érkező legénység szolgál, van itt extra erős nő, kocsonyás-zselés karakter, valami iszonyatosan elbaszott (és rém gagyi, mű) kinézetű moklán idegen, egy ember formájú mesterséges intelligencia – no meg Mercer régi barátja Gordon (Scott Grimes) és váratlanul, első tiszt szerepében ex felesége, Kelly (Adrianne Palicki). Az első bajom egyébként már a sori legelején megvolt: annak ellenére, hogy CGI tekintetében kifejezetten jól teljesít a látvány, roppant nehezen szoktam meg a fröccsöntött műanyag hatását keltő maszkokat a karaktereken és úgy összességében az egész világnak a TV ízét. Nem éreztem azt, mint egy normál költségvetésű moziban, soriban, amikor a díszlet a történet része: itt néha szimplán egy berendezésnek tűnt, amit használnak. A mozgó űrhajó ablakában elsuhanó csillagok meg… anyám…

Szóval van a kis csapat, amiből nekem egyértelműen Alara (Halston Sage) lett a kedvencem, ő az a xelayan csaj, aki átlag feletti erővel rendelkezik, ugyanis szülőbolygóján nagyobb a gravitáció, mint máshol, ezért normál körülmények között természetfeletti ereje van (ld. még John Carter). Az elején, a mesterkélt csapatgyűlés után kissé nehezen kedveltem meg a legénységet, de aztán természetesen mindenkire jutott egy kis idő – legtöbb persze Mercerre és Kellyre, ha már ők a hajó parancsnokai. Néhány kritikával ellentétben nekem nem volt semmi bajom nem volt az ex házaspár kapcsolatának kibontásával, talán épp azért, mert ebbe tudtam kapaszkodni, mint epizódokon átívelő történeti szálba – sokkal inkább zavart néhány másik karakter másik sztorija. Mindenekelőtt a falat kapartam a moklán „homokos” pár gyerekmizériájától, vagy Yafitt, a kocsonyalény csajozási mániájától. De nem voltam különösebben elájulva a Krill című résztől sem – talán ott is pont a rettentően műnek tűnő maszkok miatt. Az évad eleje így nekem szimplán csak egy kevésbé izgalmas és érdekes eseménylánc volt, olyan semmilyen és érdektelen, amikben még nem is igazán kötődtem senkihez, csupán kötelességből néztem a részeket – Liam Neeson cameoja ugyanakkor mosolyt csalt az arcomra.

Aztán, valamikor a felénél történt valami: onnantól az egyes fejezetek egyre jobbak és érdekesebbek lettek, minta az írók összeszedték volna magukat. Amellett, hogy vérbeli sci-fit látunk, remek kis társadalom- és civilizációs kritikákkal megtűzdelt epizódokat kapunk: kiemelni igazából egyet sem akarok, mert majd mindegyik tetszett… leszámítva a rebootolt űrhajó és utasait (mármint hogy minden egyes rész úgy kezdődik, hogy megy az Orville valahova és egy problémába botlanak). Nagyon jó, hogy különféle bolygókra látogatnak (még ha többnyire humanoid életformákat tartalmaznak, akkor is), a like-dislike kitűző és az arra épített demokrácia borzongatóan fenyegetőre és valósra sikeredett. Rögtön a Black Mirror vonatkozó története jutott eszembe: manapság, a FB túltolt világában ez húsbavágóan érzékeny téma, manapság már nem feltétlenül az számít, mit, miért csinálsz, hanem inkább az, hogy erről hogy vélekedik a köz. Aztán – szerintem az évad legjobbja – a csillag körül, ámde dimenziók között keringő bolygó esete, amin másnak 11 nap alatt 700 év telik el, s amiben Kelly egy ártatlannak tűnő gyógyítás következtében évszázadokra isten lesz a bolygón, s amiben feltűnik egyik kedvenc színészem, a Szökés T-Bagje, Robert Knepper is. De ugyanúgy nagyon tetszett az az epizód is, amiben a jövőből jött műkincskereskedő próbálja megkaparintani az Orville-t, vagy – talán a második legjobb – a Firestorm című rész, amiben Alara kergeti saját démonait úgy, hogy közben az egész űrhajó legénysége eltűnik körülötte.

Lehet, ha jobban rá lennék izgulva a hasonló stílusú sorozatokra, még jobban tetszett volna az egész, de így, „fő szál” hiányában kicsit felemás érzéseim vannak. Részeiben és részleteiben zseniális az Orville, de nem szeretem, mikor egy kaland 45 percig tart, tulajdonképp tét nélküli mindegyik (hisz ez a sorozat kvintesszenciája, hogy mindig minden megoldódik egy fejezet alatt) és másnaptól újra, nyomok nélkül kezdődik minden előröl. Az Odaátot is azért tudom imádni, mert az egyes vadászatok mellett mindig van egy központi fenyegetettség, ami időszakosan jobban, vagy kevésbé jobban előtérbe kerül. Ez, itt most hiányzott, állítólag a második évadban már vannak több epizódos történetek, azok majd biztosan jobban bejönnek – de nekem ez akkor sem egy nagy egész, csupán részek egymás mellé illesztett halmaza. Ami ráadásul túlságosan TV ízű, a maszkok miatt olyan Star Trekesen gagyi és hiteltetelen: attól, hogy valakinek csúnya, ragyás feje van, egy percre sem hittem el, hogy nem ember…

Mindegy, arra azért mindenképp jó volt, hogy a második évadnak nekivágjak.




75%




.

R2-D2 írta:

.
Orville S1

Nagyon jó, hogy különféle bolygókra látogatnak (még ha többnyire humanoid életformákat tartalmaznak, akkor is), a like-dislike kitűző és az arra épített demokrácia borzongatóan fenyegetőre és valósra sikeredett. Aztán – szerintem az évad legjobbja – a csillag körül, ámde dimenziók között keringő bolygó esete, amin másnak 11 nap alatt 700 év telik el, s amiben Kelly egy ártatlannak tűnő gyógyítás következtében évszázadokra isten lesz a bolygón, s amiben feltűnik egyik kedvenc színészem, a Szökés T-Bagje, Robert Knepper is. De ugyanúgy nagyon tetszett az az epizód is, amiben a jövőből jött műkincskereskedő próbálja megkaparintani az Orville-t, vagy – talán a második legjobb – a Firestorm című rész, amiben Alara kergeti saját démonait úgy, hogy közben az egész űrhajó legénysége eltűnik körülötte.

Lehet, ha jobban rá lennék izgulva a hasonló stílusú sorozatokra, még jobban tetszett volna az egész, de így, „fő szál” hiányában kicsit felemás érzéseim vannak. Részeiben és részleteiben zseniális az Orville, de nem szeretem, mikor egy kaland 45 percig tart, tulajdonképp tét nélküli mindegyik (hisz ez a sorozat kvintesszenciája, hogy mindig minden megoldódik egy fejezet alatt) és másnaptól újra, nyomok nélkül kezdődik minden elölről.

75%

Egyszer már találkoztam vele, de akkor is ez a két dolog tántorított el: az epizodikus sorozatokat én sem szeretem már annyira, és hogy az ST-ről én nagyjából semmit nem tudok, az utóbbi három mozin kívül.
Így az egyes mini-sztorikat olvasva jobb, érdekel, de van előtte más .

.

.




Trónok harca S8





Most, hogy befejeztem, már bátran kattintgatok a neten jobbra-balra, olvasgatom a meglepődést és a végtelenül negatív hangulatot és elutasítottságot a záró évaddal kapcsolatban… nos, kedves barátaim, én most azon kisebbség tagjai közé fogok tartozni, akik védelmükbe veszik a finálét. Vagy legalábbis annak nagy részét, mert ugyan a záróepizód nekem sem jött be maradéktalanul, én is más befejezést írtam volna – kicsit Lost feeling – de az addig történtek (különös tekintettel a harmadik és az ötödik részre) teljesen elvarázsoltak. Nem tetszik, de elfogadom, hogy az írók milyen sorsot szántak a karaktereknek, nem tetszik, de elfogadom, hogy vágyaim ezúttal nem(sem) teljesedtek be. Attól még ez az évad számomra ugyanolyan jó lett, mint a korábbiak, sőt, néhány jelenete, fordulata, hangulata simán TOP10-es az egész sorozat tükrében.

Az előző évadnál írtam, miért tetszett nekem az annyira, én el voltam ájulva azoktól a „fan service” találkozásoktól, amiket az írók kitaláltak: hogy messzi népeket, örök ellenségeket hoztak össze, hogy „egy szobába” zártak olyan karaktereket, akik elsősorban továbbra is egymás halálát kívánják… érdekes gondolatkísérlet amúgy ehhez kapcsolódóan az is, hogy az emberiség a mai állapotában képes lenne-e egy globális külső fenyegetettség esetén összefogni, vagy sem. Kicsit talán erős ez a kikacsintás, de a képernyő elbírja… Aztán, ha már a szereplők egy helyre tereléséről volt szó, bármennyire is fura párhuzamnak tűnik, de nézés közben, Deres ostrománál állandóan a Bosszúállók jutott eszembe: ez a csata, ezzel az ellenféllel számomra ugyanazt a feelinget hozta, mint a Végjáték fináléja. De ha már szóba hoztam menet közben beugró, felsejlő emlékeket: nem tagadom, összességében az egész GoT nem kevés Lost hangulatot hagyott maga után – az volt tele nem megmagyarázott ötletekkel, illetve annak volt kb. olyan baca a vége, mint ennek. Továbbá természetesen nem hagyhatom ki a nagy Gyűrűk urát sem, a várfalon álló ellenség, sőt, inkább az egész készülődés már lezajlott egyszer számomra a képernyőn, mégpedig a Helm szurdoki csatánál. Tekintve pedig, hogy az is tetszett, összességében – hibái ellenére – a Lostot is bírom, a Végjáték meg pont attól lett zseniális, amit írtam, szóval összességében talán nem lehet csodálkozni azon, hogy a GoT fináléja is kedves emlék lesz… maximum a feloldást kell még emésztenem.

Azt már korábban megbeszéltük, hogy mióta nincs sorvezető, mióta nincs írott alapanyag a történethez érezhetően visszaesett a színvonal, s magam részéről már foglalkoztam korábbi írásaimban is a sorozat tipikusnak mondható „hibáival” is: a legszembetűnőbb talán számomra, a hatalmas távolságok rövid idő alatti legyőzése, vagyis, ha a dramaturgia úgy kívánja, mindig, mindenki pont akkor jelenik meg a kívánt helyen, mikor eljön az ideje. Sőt az információk is hasonló gyorsasággal erjednek, mintha kiépített mobil hálózat lenne Westeroson. Ez ugyanúgy igaz erre az évadra is, de most valahogy nem tudott érdekelni: sokakkal ellentétben én cseppet sem találtam unalmasnak az Éjkirály elleni csatára való felkészülést sem – talán ez nem spoiler, hisz évadok óta erre készül egész Észak, de tavaly (tavalyelőtt) óta az egész kompánia. Ahogy a friss szövetségesek összegyűlnek, ahogy a végére mindenki odaér, az nekem nagyon tetszett: tök jó volt ennyi évad különút után, egy helyen látni az összes főhőst. Nekem bejöttek azok a pengeváltások, azok az ellentétek, amik bizonyos párosok között lezajlottak, külön jó volt Jamie esete… másrészről meg szívszorítóan örvendetes volt látni pl. Jon és Ayra találkozását, vagy pl. Jamie és Bran flashbackét – mindezek pedig egy vélhetően halálos ütközet árnyékában. Mert a két epizódos felvezető – ami amúgy egy valóban pofátlan, de egyben végletekig kiélezett „felspannolás” – után jön egy olyan ütközet, amitől leesett az állam. Igen, én láttam, mi történik, nekem nem volt bajon a sötéttel: talán csak a rettentően gyors vágás volt, ami zavart kicsit – de ez sem tompíthatta azt az eufóriát, amit a harmadik rész okozott. Egy olyan ütközetet láttam, amit nem lehet megnyerni, amiben Westeros még élő legnagyobb hősei egymás oldalán harcolnak, amikor a jobbnál-jobb kardforgatók (mekkora lett volna már, ha még Ser Gregor is itt van), oldalukon két sárkánnyal teljesen reménytelenül harcolnak az Éjkirály ellen… tisztára Thanos vs Galaxis. De még abban sem éreztem azt a kilátástalanságot, azt a reményvesztettséget, amit itt, hisz mit kezdesz egy holtakból álló sereggel, aminek létszáma az imént még oldaladon harcoló holtak számával képes nőni???  Borzongató volt ez a felismerés – erre pedig jön egy olyan feloldás, ami hiába is hitelteten és ökörség, de akkor, ott, jó volt átélni a pillanatot. Azon meg már csak utólag morfondírozik az ember, hogy ki, mikor, hogyan nem csinálhatta volna azt, amit, hogy etették ezt a rengeteg embert, hol szállásolták el, stb… de aztán eszembe jut a nő, aki lángba borította a dothrakiak kardját és mindjárt sok mindent megbocsájtok…

Ez volt az évad első fele, az utána következő szakasz pedig hasonló dramaturgiában zajlik, megfejelve a gyász kínzó érzésével. Ha valaki óvatos és figyel, már itt észre lehetett volna venni valamit egy főszereplő beteges mániájából, de én nem voltam ennyire alapos: engem ezek után szabályosan letaglózott mindaz, ami majd az ötödik részben bekövetkezik. Nem tudom szavakba önteni, de szinte sokkolt Dany döntése, talán még életemben nem éreztem ekkora keserűséget egy kedvelt karakter „elvesztése” miatt. Egyszerűen szörnyű volt látni, mi történik a harangzúgás után, szörnyű volt rádöbbenni, hogy minden eddig látott szimpátia csak átbaszás volt – szörnyű volt látni a SW Univerzumon kívül is, hogy a harag mennyire is a Sötét Oldal velejárója, s miket okoz az emberben és annak cselekedeteiben is. Volt már jó néhány megdöbbentő jelenet, esemény, haláleset eben a sorozatban, de ami itt, a záróepizód előtt jön, az számomra mindent überelt – ezt a jeges döbbenet, mélységes csalódást és mérhetetlen dühöt együtt talán még sosem éreztem. Mert világossá vált, hogy tőle innentől kezdve búcsúznom kell, és egyúttal az is, hogy a végkifejlet számomra kedvező módon már csak egyféleképp alakulhat (eddig a trónon mondjuk két-három megoldást is elfogadott volna rajongói lelkem)… mindegy, ekkor még volt opció arra is, hogy minden jóra fordul. De lószart, mama.

Külön oldalakat lehetne írni az utolsó részről, viszont azt sokan, sok helyen megtették – többnyire rendkívül negatív hangvételben – aki akarja, úgyis megtalálja ezeket az írásokat. Totál idiotizmusnak tartom a sorozat újraforgatására indított petíciót, ha valamit kellene újraforgatni, az csupán a finálé lehetne… de az is baromság, mert aki XY-t akarja a trónon látni, annak úgysem tetszene, ha az írók AB-t tennék rá. Már ha lenne ugye trón – egyébként mekkora poén már a sorozattól az a jelenet, ami a hatodik epizód egyértelmű csúcspontja, ami szoros összefüggésben van a címmel, s ami teljesen kiforgatja azt a helyéből. Szóval… ha az egészet nézem, a 8 évados történetfolyam végét, én sem így képzeltem el a befejezést, ennyi hagyomány és kőbe vésett öröklés rend után kissé fura és felforgató, amit látunk. Ugyanakkor nem vitatom el az alkotóktól, hogy saját szájízük szerint alakítsák az eseményeket, sőt, a demokráciás ötlet kiröhögésének üzenetéért külön pacsi nekik. Az is igaz, amit a „tanács” elé idézett figura állít, miszerint a múlt ismerete, a múlt hibáinak ismerete talán lehetőséget ad arra, hogy a jövő szebb legyen Westeroson is ha jól belegondolok, nekem nem is azzal van bajom, ki lett a király, hanem inkább azzal, hogy mi lett azzal, aki nem lett az. Túl hosszú volt az út, túl sok nehézség, kín, szenvedés és szenvedély… a semmiért. Talán ez okozza a legnagyobb csalódást számomra…

De még így is simán jó volt ez az évad is, néhány egészen katartikus (pozitív és negatív értelemben egyaránt) pillanattal. Ugyanakkor, ha az íróknak nem számít, hogy ki az Éjkirály, hogy hova lett évadokkal ezelőtt Jaquen H’ghar, hogy kik keze által, miből, hogyan és legfőképp minek áll újra a Fal és az Éjjeli Őrség, hogy a fantasy vonal továbbra is meglehetősen megmagyarázatlan (ld. még Vörös Papnő) marad, hogy akkor most miért lehet csak hat Királyság, ha eddig Hét volt, vagy egyáltalán milyen forrásokból és hogyan épül az újjá minden… akkor nekem sem kell, hogy számítson. Persze, totál jogosan bosszankodhatnék rajta, én is mérgelődhetnék, mint egy ovis, hogy nem az én kedvencem lett a győztes, de semmi értelme nem lenne: nem tetszik a végeredmény, de most úgy érzem, hogy sem az évad, sem az egész gigászi Westerosi kaland zsenialitását nem csorbíthatja semmi. Örülök, hogy részese lehettem, hogy egy csomó, feledhetetlen karaktert és színészt ismerhettem meg benne, hogy annyi feledhetetlen és megdöbbentő pillanatot okozott az elmúlt 8 évben.




80%



.

R2-D2 írta:

.
Trónok harca S8

Kedves barátaim, én most azon kisebbség tagjai közé fogok tartozni, akik védelmükbe veszik a finálét. Vagy legalábbis annak nagy részét, mert ugyan a záróepizód nekem sem jött be maradéktalanul, én is más befejezést írtam volna – kicsit Lost feeling – de az addig történtek (különös tekintettel a harmadik és az ötödik részre) teljesen elvarázsoltak. Nem tetszik, de elfogadom, hogy az írók milyen sorsot szántak a karaktereknek, nem tetszik, de elfogadom, hogy vágyaim ezúttal nem(sem) teljesedtek be. Attól még ez az évad számomra ugyanolyan jó lett, mint a korábbiak, sőt, néhány jelenete, fordulata, hangulata simán TOP10-es az egész sorozat tükrében.

Persze, totál jogosan bosszankodhatnék rajta, én is mérgelődhetnék, mint egy ovis, hogy nem az én kedvencem lett a győztes, de semmi értelme nem lenne: nem tetszik a végeredmény, de most úgy érzem, hogy sem az évad, sem az egész gigászi Westerosi kaland zsenialitását nem csorbíthatja semmi. Örülök, hogy részese lehettem, hogy egy csomó, feledhetetlen karaktert és színészt ismerhettem meg benne, hogy annyi feledhetetlen és megdöbbentő pillanatot okozott az elmúlt 8 évben.

80%

Ezért írtam, hogy megvárom azért, mit szólsz az utolsó két részhez az előtte levő "eufória" után, mert volt egy tippem, hogy nem úgy képzelted el a befejezést, ahogy az írók... vagy ahogy én.

Igen, jogos az észrevétel, hogy mintha egymás tükörképei lennénk, mert nekem meg éppen ez a szakasz volt az, ami leginkább "trónokharcás", nem az a tündérmese, hogy Dany vagy/és Jon szépen felülnek a trónra, és kedvesen mosolyogva építik újjá a romokat. Én nem néztem ki ennyi tököt abból a Jonból, akinek eddig mindennek felett az adott szó és a becsület számított, amikért akár meg is halt, ami Danyvel történt, az meg ilyen örökletes Targaryen-dolog lehet, hogy egyikük sem tudja kezelni a hatalommal és a politikával járó feszültséget. És nem néztem ki ennyi tököt az írókból sem, akik az egyik fő ellenfélnek beállított Cersei-t teljesen parkolópályára tették.

R2-D2 írta:

Ha valaki óvatos és figyel, már itt észre lehetett volna venni valamit egy főszereplő beteges mániájából, de én nem voltam ennyire alapos: engem ezek után szabályosan letaglózott mindaz, ami majd az ötödik részben bekövetkezik. Nem tudom szavakba önteni, de szinte sokkolt Dany döntése, talán még életemben nem éreztem ekkora keserűséget egy kedvelt karakter „elvesztése” miatt. Egyszerűen szörnyű volt látni, mi történik a harangzúgás után, szörnyű volt rádöbbenni, hogy minden eddig látott szimpátia csak átbaszás volt – szörnyű volt látni a SW Univerzumon kívül is, hogy a harag mennyire is a Sötét Oldal velejárója, s miket okoz az emberben és annak cselekedeteiben is. Volt már jó néhány megdöbbentő jelenet, esemény, haláleset eben a sorozatban, de ami itt, a záróepizód előtt jön, az számomra mindent überelt – ezt a jeges döbbenet, mélységes csalódást és mérhetetlen dühöt együtt talán még sosem éreztem.

Spoiler:

R2-D2 írta:

Igen, én láttam, mi történik, nekem nem volt bajon a sötéttel: talán csak a rettentően gyors vágás volt, ami zavart kicsit – de ez sem tompíthatta azt az eufóriát, amit a harmadik rész okozott. Egy olyan ütközetet láttam, amit nem lehet megnyerni, amiben Westeros még élő legnagyobb hősei egymás oldalán harcolnak, amikor a jobbnál-jobb kardforgatók (mekkora lett volna már, ha még Ser Gregor is itt van), oldalukon két sárkánnyal teljesen reménytelenül harcolnak az Éjkirály ellen… tisztára Thanos vs Galaxis. De még abban sem éreztem azt a kilátástalanságot, azt a reményvesztettséget, amit itt, hisz mit kezdesz egy holtakból álló sereggel, aminek létszáma az imént még oldaladon harcoló holtak számával képes nőni??? Borzongató volt ez a felismerés – erre pedig jön egy olyan feloldás, ami hiába is hitelteten és ökörség, de akkor, ott, jó volt átélni a pillanatot. Azon meg már csak utólag morfondírozik az ember, hogy ki, mikor, hogyan nem csinálhatta volna azt, amit, hogy etették ezt a rengeteg embert, hol szállásolták el, stb… de aztán eszembe jut a nő, aki lángba borította a dothrakiak kardját és mindjárt sok mindent megbocsájtok…

Spoiler:

.

Niwrok írta:

Trónok harca S8



Ezért írtam, hogy megvárom azért, mit szólsz az utolsó két részhez az előtte levő "eufória" után, mert volt egy tippem, hogy nem úgy képzelted el a befejezést, ahogy az írók... vagy ahogy én.

Igen, jogos az észrevétel, hogy mintha egymás tükörképei lennénk, mert nekem meg éppen ez a szakasz volt az, ami leginkább "trónokharcás", nem az a tündérmese, hogy Dany vagy/és Jon szépen felülnek a trónra, és kedvesen mosolyogva építik újjá a romokat. Én nem néztem ki ennyi tököt abból a Jonból, akinek eddig mindennek felett az adott szó és a becsület számított, amikért akár meg is halt, ami Danyvel történt, az meg ilyen örökletes Targaryen-dolog lehet, hogy egyikük sem tudja kezelni a hatalommal és a politikával járó feszültséget. És nem néztem ki ennyi tököt az írókból sem, akik az egyik fő ellenfélnek beállított Cersei-t teljesen parkolópályára tették.

Na jó, de nézőként, rajongóként jogos lehetne az elvárás, hogy olyan vége legyen egy nyolcéves sztorinak, amiben a kedvenc karakterek egyike ül a trónra, amiben az írók kielégítik azon igényemet, hogy a jó győzzön... ha már ennyit vártam rá. Továbbá, egyikük sem tett eddig olyan dolgot, ami miatt dramaturgiailag kötelező lenne kiírni (ld. még SoA és BB), ami miatt ne érdemelnék meg a Vastrónt. Szóval... nekem ezúttal csalódás volt, hogy kivételesen nem a hollywoodi sablon mentén fejezték be az évadot - még úgy is, hogy tulajdonképp az új királlyal sincs semmi bajom. Ő legalább bölcs lett. De egy önmagában bölcs király, nulla harci (valós és politikai egyaránt) tapasztalattal nem biztos, hogy ebben a vérzivataros időben és földrészen jó király lehet...

Niwrok írta:

Spoiler:

Ezt is aláírom, de ahogy írtam, nem tetszett. Pusztán az elvárásaim miatt nem tetszett. Ha pl. nem tutam volna, hogy Anakinból muszáj Darth Vadert csinálni, akkor az ő fordulata sem tetszett volna... számomra addig ő sem tett semmi rosszat, nem volt benn a jellemében, hogy Sith legyen. Pláne az, akivé később vált

Niwrok írta:

Spoiler:

Erre nem tudok különösebben mit mondani... tényleg eufóriában voltam, nekem nem tűnt föl a lovasok végzete majd feltűnése közti ellentét. Pedig logikus. Szimplán érzelmi alapon éltem át az egészet, ahogy mondtam, a Thanos elleni ütközet hangulata telepedett Deres ostromára, ahogy mindenki kiveszi a részét a reménytelen harcból, nos az vitt mindent. Ettől még jogos, amit írtál, de ha ezt most nem írod, észre sem veszem.

Úgyhogy meg sem próbálom magyarázni, szimplán baromság az egész, de jó, hogy újra ott vannak Királyvárnál is.

Én ezzel az egésszel úgy vagyok, hogy qrva nagy élmény volt ezt végignézni, sajnálom, higy többet nem szól a főcím zenéje, hogy többet nem megyek Westerosra. És még ebben az évadban is sokkal több volt a pozitívum, mint a negatívum... de az is igaz, hogy a TOP SOROZATOK ALL TIME dobogójára nem fér fel a GoT. A 24, az Odaát és a Black Mirror mellett nincs már hely.


.