Moziajánlók

Szupercella

Stallone és Schwarzenegger közös filmje szerény számításokkal is késett vagy tizenöt évet, de azért jobb későn, mint soha. Az izommal dolgozó akciófilmek két nagy öregje kioszt egymásnak pár fáradt pofont, de már inkább agyalnak, mint ütnek. Ezzel a visszafogottsággal még nincs baj, azzal már igen, hogy a filmnek van némi másodvonalbéli bukéja. Az ötven millás költségvetést csakis a gázsikra szórhatták el, mert a produkción nem igazán látszik. A szuperbörtön egyetlen extrája az üvegcella, a többit már láttam az Ál/arcban, és ott is jobban nézett ki. CGI igaz nincs sok, de, ami van, azt jobb nem feszegetni. A rendező Mikael Håfström eleinte gyakran bealszik, ám Schwarzeneggertől félhetett, mert, amint színre lép, összeszedi magát.

Az osztrák izomhősnél csak Jim Caviezel van benne jobban a buliban. Ebből a milliószor látott szadista börtönigazgató kliséből kihozott egy olyan klasszik szemétládát, akit öröm utálni. A többi mellékszereplő terén már jóval kiábrándítóbb a helyzet. Vannak rossz színészek és jók, akik viszont rohadtul unatkoznak. Nekem is azt kellene tennem, de a szökés megtervezését mégis egyre jobban élveztem. Bámulatos, hogy egy kis humorral és gördülékenységgel mennyit lehet javítani egy szokványos börtönfilmen. Stallone és Schwarzenegger nagy találkozása már megvolt az EX 1-2-ben, így ezúttal meg se kísérlik azzal mosoly csalni az arcunkra, hogy együtt írtják a rosszfiúkat, ám mikor a film végén Schwarzi magához ragadja a nagyágyút, az egy nagy pillanat. Stallone többet akciózik, tőle mégse tudnék hasonlóan emlékezetes momentumot felidézni. A film lényegében semmit nem tud felajánlani azoknak, akik nem az ő életművükön nőttek fel, nekik viszont ez az alapvetően középszerű produkció minden tökéletlenségével együtt is ajándék.

70%

Szupercella


Az igazság az, hogy engem nem ejtett ámulatba Stallone és Schwarzenegger újabb kalandja. A Szupercella nem lenne egy rossz film, ha sikeresen ketté lehetne választani a főszereplőket a történettől, ugyanis számomra pont ők ketten teszik az egész mozit hiteltelenné és komikussá..

A baj ott van, hogy egyszerűen nem hittem el Stallonéról, hogy az, amit játszik. Hogy egy szuperintelligens zseni, aki börtönökből szökik meg. Ezt a figurát évekkel ezelőtt egy bizonyos Scofield nevű karakter sikeresen hozta a Szökésben, azóta számomra ő az etalon: valahogy Stalonne múltja, fizimiskája miatt egyszerűen nem alkalmas erre a szerepre. Nem kevésbé idegen volt Schwarzi szerepe, bár ő talán kicsit életszerűbb karaktert kapott. Furcsa az a börtön, ahol mindenki minimum középkorú, de ezen is lépjünk át: önmagában az alapötlet nagyon jó, s míg a fiúk nem kezdtek el akciózni, simán le is kötött a film. A finálé viszont inkább egy EX moziba illik, a semmiből felbukkanó halálba rohanó börtönőrökkel, az ok nélkül percekig a közelben tartózkodó légi járművel, a gépágyút kézbe kapó Schwarzival.

Érdekes kísérlet volt ez az egész, a film története túl okos volt, hogy akciófilm legyen és fordítva. Bár a csavarokat simán ki lehetett találni - még a Mannheimest is -, összességében egyszeri alkalomra jó kis szórakozás lett a film – talán nem utolsósorban Jim Caviezel, Sam Neil és Vinnie Jones miatt is. A nem túl sok poén működik, a helyszín jó, a hangulat, a börtön jó, kár, hogy ez egy Stallone/Schwarzi mozinak van eladva - ennek 30 éve kellett volna elkészülnie.

65%

Spoiler:

A nyár királyai

A film, amely észrevétlenül kúszott be a hazai mozikba, pedig megérdemelné a figyelmet. A nyár királyai ifjú szereplőinek elegük lesz a szüleikből és az erdőben saját házukat felépítve elébe mennek a felnőttkornak, amiből az év egyik legjobb vígjátéka kerekedik ki. A készítőknek sikerült a srácok egyéni nézőpontjába helyezkedniük és túldramatizálás nélkül visszaadniuk, amin keresztülmennek. Bármilyen szélsőséges is az alapszituáció, az, amit vele elmondanak hétköznapian egyszerű: az első önálló lépésekről szól és arról az elszakíthatatlannak gondolt gyerekkori barátságról, amit mi más állítana próba elé, mint egy lány. Az író főképp Joe-val azonosult a srácok közül. Ő az ötletgazda és a rajta végbemenő változások válnak központivá, a legemlékezetesebb figura viszont a hozzá csapódó Biaggio lett. Élményszámba megy, ahogy ennek a lököttségeit vérkomolyan előadó, ijesztő kis manónak minden alkalommal sikerül az elképzelhető legfurább kommentárt benyögnie. A film zárását könnyen el lehetett volna nyújtani, ám a készítők egy poénnal mélyebb ábrázolásra képesek, mint más egy ötperces drámai monológgal. Ahogy Joe a film végén bemutat a barátjának, és ő neki vissza, annál kifejezőbb és a maga módján szép pillanatot elképzelni se tudnék feloldásul.

80%

Végjáték

Ender’s game… Ender játszmája… Bár a hazai cím is eléggé kifejező a film egészét tekintve, az igazi lényeg az angol címben van. Mert ez bizony egy Ender nevű srác útja a parancsnoki poszt felé…

Az idei év sci-fi terméséből mindenképp kiemelkedő film lett a Végjáték, egy felturbózott realista fantasztikus film, ha csak a kiképzést, környezetet nézzük. A finálé ismeretében sokkal jobb, mint az átlag, csupán annyi volt vele a bajom, hogy nehéz volt eljutni odáig: a mozi gyakorlatilag egy kölyök, Ender kiképzése, jellemfejlődése a végső próbáig. Ez helyenként meglepően izgalmasan és látványosan van tálalva, néha viszont nagyvonalúan lépked a különféle lépcsőfokok között. A közepén kicsit le is ül a történet – ugyanakkor tetszett, hogy mintha mentes lett volna az egész a nagyon hollywoodi sablonoktól. A látvány első osztályú, a jövő technikai kütyüi szokás szerint varázslatosak voltak. Harrison Ford remek próbajátékot adott Solo tábornokként, a gyerekszínészekre sem lehet panasz. Az egész érezhetően jól össze van rakva – ugyanakkor a felületes szórakoztatás mögött igazán komoly és nehéz film bújik meg. Olyannyira az, hogy a 12-es karika ellenére nem gyereknek való: mert mit is kezdjen a gyerek azzal a hatalmas morális problémával, ami felmerül, no meg ezzel a fura, korosztályát érintő katonai kiképzéssel…

A nyilvánvalóan megidézett mozik (Csillagközi invázió, Katona, Skyline, Alien, Acéllövedék, Gravitáció, SW) nem koppintásnak tűnnek, hanem színezéknek, élményfokozónak az idei év egyik legjobb sci-fijében: ami mix pont olyan lett, ahogy én kedvelem.

85%

Spoiler:

Phillips kapitány


Az első, ami eszembe jutott róla, a Pain &Gain. Ez a mozi nem más, mint annak a darkosabb, koszosabb, mocskosabb változata – csak itt négy idióta szomáliai amatőr kalóz van a középpontban. Hajórablási kísérletükről szól a film, no meg egy átlagember hősiességéről (szokás szerint vélhetően ez ihlette meg Hollywoodot): a kirabolni szánt hajó kapitányáról, Tom Hanksről.

Annak ellenére, hogy gyakorlatilag végig a tengeren, egy/kettő hajón játszódik, kifejezetten izgalmas, mozgalmas és végletekig feszült alkotás lett. Tom Hanks parádés alakítása miatt borzasztóan el tudunk merülni az eseményekben, annyira, hogy a fináléban szinte vele együtt éljük át a sokkot a gyengélkedőn - érzelmileg toronymagasan az a film csúcspontja, az egész olyan, mintha minket is kezelni kellene. A szomáliai srácok a sárga fogaikkal már nehezebb megítélés alá esnek – bosszantó volt bénázásuk két és fél órán át.

Ugyanis meg kell említsem a mozi számomra legeslegnagyobb hibáját: kb. fél órával hosszabb, mint kellene. Egy feszesebb vágás bizony jót tett volna a mozinak, túl sok volt már a minimális társaság semmittevése. Különösen a mentőcsónakban éreztem izzadtságszagúnak (mellesleg az is lehetett) az egészet, mikor a feka srác huszadszor mondta el, hogy „Minden rendben lesz”, az már idegesített. Picit úgy éreztem, a végére a nagy csinnadratta a Navy Sealssel is túlzás volt, a tizedik „Egy zöld, két piros” is időhúzás volt. De összességében nem bántam meg, hogy harmadmagammal egy 200 fős teremben, feliratosan megnéztem.

80%

Thor - sötét világ

Nem hittem volna, hogy jobb lesz, mint az első rész, különösen a korábbi epizódok hibáiból alig tanuló Vasember 3 után, de úgy látszik, hogy a Marvelnél mégis olyan emberek dolgoznak, akik értenek a munkájukhoz. Az, hogy a folytatás sötétebb tónust követ megint csak marketingfogás volt, ám ennek személy szerint örülök. A Thor: Sötét világ címére rácáfolva talán a legviccesebb az eddigi Marvel-filmek közül. A karakterek szimpatikusabbak, az akciójelenetek pedig majdnem olyan grandiózusak, mint a Bosszúállókban. Az alkotók nyíltan merítenek A gyűrűk urából, sőt a nyitány már a plágium határát feszegeti. Asgard újradizájnolása erősen emlékeztetett a Támadás a Krull bolygó ellennek a sci-fit a fantasyval keverő világára, csak persze sokkal csiszoltabb kivitelezésben. Űrhajók szelik át az ősi építményeket és tündérek harcolnak lézerstukikkal - mit kívánhatnék még?

Hát, mondjuk a forgatókönyvön még dolgozhattak volna. Bár lényegesen összeszedettebb az első részénél, de még mindig akadnak tessék-lássék módon bedobott fordulatok. A filmet akár ízekre is lehetne szedni, de az élvezeti faktor elég magasan van, hogy ez a nézése alatt eszünkbe se jusson, max utólag. Loki feltűnése minden alkalommal élményszámba megy. Az írók is látható élvezettel dolgoznak az újabb és újabb arcát megmutató figurával, melyet Tom Hiddleston képes bármilyen irányba elvinni egy szemvillanás alatt. A többi színész is teszi a dolgát tisztességgel, de egy szóban összefoglalható szerepük nem engedi, hogy úgy drukkolhassunk nekik, mint a kiismerhetetlen Lokinak. Még a csavarral véget érő befejezés is egyfajta happy endnek hat. A Marvel-filmuniverzum rendesen épül és szépül. Ezek után sokkal jobban várom a stáblista alatt belengetett A galaxis őrzőit és a többi érkező produkciójukat.

Remo írta:

Thor - Sötét világ

Nem hittem volna, hogy jobb lesz, mint az első rész, különösen a korábbi epizódok hibáiból alig tanuló Vasember 3 után, ...

Remélem, holnap egyet tudok veled érteni. Amúgy az egész csapatból nekem eddig is az ő filmje volt a kedvenc.

Thor 2


Az első húsz percben vagy nem tudtam hol vagyok – annyira követhetetlen és értelmezhetetlen a háttér sztori -, vagy pedig halálra untam magam Asgardon. Totál zavaros az egész, éterestől, tündérestől, mindenestől… A mozi csak elég későn, nagyjából Asgard megtámadása, illetve Loki aktiválása után indul be: onnantól egy csapásra minden működik. Remek harci jelenetek, iszonyat jó poénok, kiváló látvány és ötletek - külön kedvencem a fekete lyuk bomba -, ahogy egy vérbeli sci-fiben kell.

Mert ez tulajdonképp egy jó kis sci-fi. Na jó, sci-fi fantasy. Ilyen az, mikor a Gyűrűk urát keverjük a Star Warssal a Marvel Univerzumában. Mikor is sötét tündék harcolnak emberekkel űrhajókon, lézerfegyverrel, csodás vagy különleges helyszíneken. A rengeteg idegen jármű, technika, a kibővített Asgard egyszerűen lenyűgöző, a kilenc világon átívelő finálé pedig a maga hihetetlen látványával és poénjaival megkoronázta az egészet.

Az első harmada miatt ugyanakkor nem érzem hibátlannak, a Bosszúállókhoz nem ér fel, sőt nálam TOP10 se lesz. Mert túl sok jó másik film van az idén.

80%

Spoiler:

A jogász

Cormac McCarthynak, akit gyakran a kortárs amerikai irodalom legjelentősebb alakjaként emlegetnek, nincsenek illúziói az emberről. Bár munkásságának csak a mozgóképes vonatkozásait ismerem, ezekből is világosan kirajzolódik az alkotó világképe. Akárcsak az általam nagyra tartott Vad lovaknak, úgy első forgatókönye, A jogász szereplőinek a sorsát is annyira meghatározzák a döntéseik, jószándékkal elkövetett kisebb-nagyobb kisiklásaik, hogy csak akkor ébrednek rá, hogy kényszerpályán vannak, amikor a következményekkel szembesülnek. A Michael Fassbender játszotta névtelen férfinek is hiába mesélik el a legborzalmasabb történeteket arról, hogy milyen alakokkal készül üzletelni, az ő csillogó világa ezektől annyira távol áll, hogy képtelen elhinni, hogy bármely vele is megtörténhet. A másik hiba, amit ő és társai elkövetnek, hogy okosabbnak hiszik magukat, mint amilyenek. Az, hogy valójában mennyire nem azok, kiderül, amikor beüt a szar. A szakmájában dörzsölt eszű Fassbender például olyan tanácstalanná és a naivvá válik, hogy Westray, a tapasztalt összekötő (Brad Pitt, mintha a Thelma & Louise cowboyának középkorú kiadását adná) is akaratlanul a képébe röhög. Mit tegyek? – kérdezi újra és újra, pedig a választ már rég megkapta.

A film lassan, filozofikus elmélkedésekkel meséli el lényegében egyszerű történetét, ám közben van benne egy kegyetlen humor is. Ez utóbbi oldalát nem sokan emelték ki, részben gondolom azért, mert nem értették a viccet. A legtöbbet emlegetett, abszurd autós szexjelenet is ide tartozik. McCarthy akármilyen magasröptű szavakkal és gondolatokkal bombáz, annyira azért nem veszi komolyan magát, mint a felszínen tűnhet. Ettől lesz írása számomra emberi és valódi. A párbeszédek ugyan erősen irodalmi stílusúak, de olyan szépen megfogalmazottak, hogy ezt képtelen vagyok felróni. A rendező Ridley Scott is ritka jó formában van. Letisztult, sallangmentes munkája méltó vizuális párja McCarthy szavainak. A sztárcsapat, melyet összehozott, szerencsére több mint díszítőelem. Pitt, Javier Bardem és Penelopé Cruz kevesebb térrel kénytelenek beérni, mint Fassbender, de mindegyikük emlékezetes alakítást nyújt. Rajtuk kívül még az egészen kicsi szerepekben is rég látott, kiváló színészeket fedeztem fel.

Aki külön bekezdést érdemel az Cameron Diaz. Az ő szerepe, ha lehet még Fassbenderénél is húsosabb. Diaz már korábban is játszott kemény, rideg nőket, de Malkina mindegyiküket megenné reggelire. Nála kegyetlenebb, számítóbb lényt keveset látott a mozivászon. Egy csúcsragadozó. Diaz meg se próbálja szimpatikus vonással felruházni, ugyanakkor szörnyet se csinál belőle. Malkina az ember örökké éhes szerzési vágyának és semmivel se törődő túlélési ösztönének felnagyított, ugyanakkor lehető legtisztább megtestesülése. Nem csupán felette áll az érzelmeknek, de megveti őket. Diaz bevállalós alakítását, akárcsak a filmet, nem sokan értékelték. Végső soron meg tudom érteni. A jogász úgy vethet ki magából, mint a Nem vénnek való vidék utolsó húsz perce. Nem ad feloldozást, nincs benne igazságosság. Lehangoló, sötét, de igaz képet fest a világról és az emberről benne. Megdöbbentően újat nem árul el, de, ahogy kifejezi a gondolatait azzal nagyon megfogott. A moziból kijövet úgy éreztem, hogy az elmondottak gazdagítottak engem, sőt akár a hasznomra is válhatnak. Már csak ezért is feltétlen megérte megnéznem a filmet.

90%

Remo írta:

A jogász


90%

Basszus, Te vagy az első, aki pozitívan nyialtkozik erről a filmről. Akárhova kattintok, mindenhol szarnak titulálják.

R2-D2 írta:

Remo írta:

A jogász


90%

Basszus, Te vagy az első, aki pozitívan nyialtkozik erről a filmről. Akárhova kattintok, mindenhol szarnak titulálják.

Azért nem vagyok teljesen egyedül a véleményemmel. A geekblogon és az aeon fluxon is elég pozitívan nyilatkoztak róla, ezért is mertem kockáztatni vele.

A hobbit – Smaug pusztasága

Tegnap éjjel óta még nem jöttem rá, mi az oka, de a megszokott GYU-eufória ezúttal elmaradt…Mert bár borzasztóan tetszett a Smaug, de valahogy az az érzés, ami egy évvel ezelőtt a TOP10 élére repítette az első rész, az most hiányzott.

A Gyűrűk Ura Univerzum újabb fejezete a megszokott módon látványos, a megszokott módon monumentális és a megszokott módon pörgős. A helyszínek a megszokott módon lenyűgözőek, az új szereplők egytől-egyig kiválóak. Középső filmként szépen összeköti a nyitányt a végkifejlettel, túl sok üresjáratot nem éreztem benn. Az akciók jó ütemben és baromi látványosan követik egymást, a cameok és a korábbi szereplők visszatérése nagyon tetszett. A lostos Kate-nek Taurilel szerepében meg kifejezetten örültem – méltó párja Arwennek…

És valahol itt van a kutya elásva. Abban még nincs is hiba, hogy ötödször látom ugyanazt, Középfölde minden négyzetcentimétere mindig élmény. Azonban úgy érzem, a karakterek messze nem olyan erősek, mint a Gyűrűk Urában voltak: itt, az őrült rohanásban még kevesebb idő jut a figurákra. Thorin arroganciája, Legolas hidegsége, Gandalf vaksága, a törpök súlytalansága kimondottan zavaró volt, a pofázó sárkány – ami mellesleg állati jól néz ki – a végén meg csak rátett egy lapáttal. Hiányzik egy Aragorn, Gimli, Elrond, Galadriel, Szarumán szintű figura… A koboldos akcióparódiát szerencsére nem ismétlik meg, annyira nem necces egyik rész sem, de a hordós és a sárkányos rész talán lehetett volna rövidebb picivel.

Továbbra is imádom ezt a világot, de az idén láttam jobban tetsző filmeket a Smaugnál. Amik ott, akkor a moziban varázsoltak.

85%

Spoiler:

A Hobbit - Smaug pusztasága

A mozi végén azzal a mondattal jöttem ki a teremből, hogy ez volt a legjobb film, amiben nem történt semmi. Persze sok kaland meg egyéb zajlott a vásznon, nagyon látványosan és tényleg baromi jól szórakoztam rajta... de csak ritkán tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy az események nem szolgálnak mást, minthogy helyrajzi és kulturális lexikonok illusztrációi legyenek. Épp csak egy kicsivel kevésbé, mint amennyire az első résznél éreztem ezt.

A Smaug pusztaságának nálam a legkisebb baja az, amit sok helyen felemlegetnek, vagyis, hogy a stáb rendesen hozzáírt az eredeti alapanyaghoz. Mert a végeredmény majdnem minden, amit egy filmtől, egy blockbuster fantasytól elvár az ember. Nem ismerem a könyvet, így egyszerűen önmagában néztem a filmet, és tetszett, a törpe-tünde romantikázással együtt is, sőt, abszurditása ellenére az volt az egyetlen tiszta érzés a hatalommánia és a paranoia ezen zakkant keverékében. A jellemrajzok, legalábbis az a kevés, az jó, bár nem is lenne túl sok szerepük egy olyan kalandfilmben, ami inkább platformjátéknak tűnik különböző szintekkel. A látványról is csak felsőfokban lehet beszélni.

A sárkánynak azonban csorba a pikkelye, és nem egy "fekete nyílvessző" volt a filmben, amik leteríthették volna, hol harsány röhögést, hol értetlenkedést, hol a teljes értelmetlenség miatti dühöt kiváltva:

Spoiler:

Ez volt amúgy az első film, ahol Középfölde világa igazán megfogott. Legközelebb talán egy épkézláb történet is akad hozzá és a sok kalandhoz...

8,5/10
.

Niwrok írta:

A Hobbit - Smaug pusztasága

Spoiler:

Ez volt amúgy az első film, ahol Középfölde világa igazán megfogott. Legközelebb talán egy épkézláb történet is akad hozzá és a sok kalandhoz...

8,5/10

.

Ez jó. Szépen megfogalmaztad.

hogy a fenébe lehet, hogy az itt olvasott kritikák sokkal nagyobb részével értek egyet, mint az xpress-en olvasottakéval?