R2-D2 írásai 4.0

Előzmény itt: R2-D2 írásai 3.0

.





Júdás és a Fekete Messiás




Oscar kitekintőm harmadik felvonása egy véletlen folytán különleges élménnyé fokozódott: senki nem beszél róla, de ez a film – teljesen véletlenül (?) – az A chicagói hetek tárgyalásának betétfilmje lett. Az van ugyanis, hogy az abban is feltűnő, a tárgyalóteremben „jogi” tanácsokat adó néger srác a főszereplője ennek a mozinak (ő a Fekete Messiás), és így, közvetlenül egymás után nézve a két alkotást, egészen fura kapcsolat lett a kettő között. Van, aki ezt tervezetten, profi módon csinálta korábban, abból lett az Iwo Jima/Dicsőség zászlaja páros, amik tökéletes szimbiózisban vannak egymással, s van ez a két film, ami csak részben fedi egymást, de a korrajza, eseményei, és a karakterei miatt mégis csak utóbbi kiegészíti előbbit. Hogy egyszerűbben fogalmazzak, ha a Hetek a főfilm, akkor a Messiásra lehet úgy tekinteni, mint annak a betétjére, spin-offjára: például ha napra pontosan összefésülhetnénk a két idővonalat, akkor mikor Hampton kimegy a Hetekben a tárgyalóteremből, meg lehetne nézni, hol jár és mit csinál a Messiásban.

Viszont ez sajnos egyben azt is jelenti az én nézőpontomból, hogy a Júdás és a Fekete Messiás teljesen az A chicagói hetek tárgyalása alá van rendelve – minden szempontból. Megmondom őszintén, még az is előfordulhatott volna, ha ezt nem így, ilyen sorrendben látom, a Messiással „nem birkóztam volna meg”. Ez a film maximum inkább érdekes, mint jó, tökéletes töltelékfilm, amit meg lehet nézni, de aminek szinte minden percérül süt, hogy csak azért lehet ott, ahol, mert tökéletesen megfelel mindazon filmmel szembeni elvárásnak, amit részben az Akadémia, részben a jelen kor pc közvéleménye felállított. A BLM mozgalom árnyéka nagyon erősen rávetül a filmre, mert ugyan nem egyszer láttunk már hasonlót a négerekkel szembeni megnyilvánulásokról, az elnyomásukról, ezek a mozik többnyire jók is, ám szerintem ennyire „mozgalmi filmet” még nem készítettek a témában. Mintha icipicit ez olaj lenne a tűzre, mintha picit ismét a fekete közösség köztudatába kellene emelni a hajdan volt Fekete Párducok szerveződést… nincs is ezzel semmi baj, mikor, ha nem most… csupán annyi a halk megjegyzésem, hogy ezen film alapján nem csoda, hogy az egész szerveződésről jóformán semmit nem hallottunk az elmúlt 50 (!!) évben.

Egy kis címértelmezés az elejére: a mozi két főszereplő kapcsolatára építve meséli el az 1969-es év eseményeit, mikor is chicagói hetek tárgyalása alatt és előtt Frank Hampton (Daniel Kaluuya) a városi Párducok szervezet vezetője próbál egy szivárványkoalíciót összehozni a fekete szabadság kivívása érdekében a helyi, fekete és egyéb mozgalmak között. Nem könnyíti meg vállalkozását sem az, hogy a különféle csoportok között bizony nézetkülönbség, területi felosztás és hatalmi harc van – kicsit, mint a motoros klubok és/vagy a bűnszervezetek között – Chicagóban, sem az, hogy időközben barátjává, sőt jobbkezévé fogadott egy FBI besúgót, bizonyos Bill O’Nealt (LaKeith Stanfield). A történet, az egész mindenség amúgy megtörtént eseményeken alapul, a film elején épp ez a fószer meséli el, mi is történt vele egy valós dokumentumfilm részleteként, s mint ilyen beépülős, kémes mozi, minden esélye megvolt, hogy igazán izgalmas és feszült thriller legyen belőle. Ha csak annyira sikerült volna, mint mondjuk pont a kissé hasonló témában mozgó Csuklyások, egy szavam se lenne, ám a Messiásnak egyáltalán nem volt fontos ez a kémes vonal. O’Neall helyett sokkal jobban ráfeküdt Hampton karakterére, az egész Párduc mozgalomra – így viszont sokkal kevesebb izgalmas, érdekes és fontos pillanatot nyújt a film, mint azt másik esetben tehetné. Persze, akit igazán érdekel – vagy még netán nem látott ilyet – USA viszonya a fekete lakosságához, az hüledezhet és szörnyülködhet a csúnya rasszista fehér rendőrökön és FBI ügynökökön (a Hoovert játszó Martin Sheent nem ismertem fel!!), annak ez talán lehet egy tényleg fontos és sokatmondó mozi/történet… ám nekem, aki azért kellő távolságtartással figyeli a múlt és a jelen eseményeit – nos, maximum egy újabb érdekes törióra lett.

A film elején O’Neallal kezdünk, megtudjuk, mit is csinált, hogy be tudta szervezni az FBI, és csak utána kerül a képbe Hampton – egyébként fura módon már itt érezni, hogy a film nem igazán tudja, mi is akar lenni. Mert hiába indítunk a dokumentumfilm részletével, s magával a beépüléses sztorival, Hampton színre lépésével szinte minden ilyesmi háttérbe kerül. A sok gyűlésen elmondott szöveg, az alapjaiban pacifista lázadó figurája, a csoport vezetésében, szervezésében betöltött szerepe, majd még ehhez pluszban a behozott magánéleti szála, mindezek dramaturgiája, vászonra vitele szinte teljesen kiegyenlíti O’Neal beépülős sztoriját. Véleményem szerint túl erős mindkettő ahhoz, hogy igazán jól kiegészítsék egymást, s annak ellenére, hogy a két srác története szervesen összefonódik, komolyan hat egymásra, valahogy kioltja ez a film mindazon erényeit, ami akár mozgalmi filmként, akár kémfilmként képes lenne nyújtani. Pedig a film mindent próbál megtenni, hogy akár egyik, akár másik eseményláncban izgalmasat, drámait, maradandót legyen képes nyújtani, de valahogy egy pici banánhéjon mindig elbukik. Mondjuk, alapból szerintem sem Fred Hampton, sem Billy O’Neal figurája, személyisége nem akkora durranás, hogy vászonra kellett volna vinni történetüket – úgy néz ki, most jönnek a második vonal hősei, különös ideológiai színezetek fényében – de ezen kívül is volt két apróság, ami a film élvezetét erősen befolyásolta. Az egyik, hogy ugye eleve egy dokumentarista visszaemlékezéssel nyitunk, tehát egyik szereplőnk sorsa – bármilyen slamasztikába is keveredjen – nem kétséges a film végén se, másrészt meg – ez már mondjuk sokkal inkább az én bajom – a másik karakter sorsa meg kiderül az A chicagói hetek tárgyalása című filmből. Az volt a jó, hogy most láthattam is, amiről abban beszélnek…

Szóval, én úgy gondolom, normál békeidőben ennek a filmnek sem lett volna szabad eljutni a Gálára, ahhoz túlontúl középszerű lett, ugyanakkor azt elismerem, hogy magában az alapanyagban (főleg O’ Neal kapcsán) kellő potenciál volt egy ilyesmi zsánerfilm elkészítéséhez. Aztán az már más kérdés, melyik zsánerről is kellene igazán beszélnünk, mert bizony mindkettő megragad a középszer szintjén: a történetben nagyon sokszor éreztem „belassulást”, nagyon sokszor tűnt inkább hétköznapinak, mint érdekfeszítőnek, voltak ugyan kifejezetten jó pillanatai és összefüggései, de az összkép minimum vegyesre sikeredett. Persze, lehet beszélni az amúgy kiváló színészi játékról (Kaluuya Oscarja talán megérdemelt – még Stanfield ellenében is ), no meg elgondolkodni azon, mi vesz rá egy néger srácot ’69-ben, hogy ÍGY elárulja társait, sőt lehet ájuldozni a bámulatos korrajzon, de én úgy gondolom, a mozi lelke mégiscsak a hatásos történet. Az, hogy amit látok, az váltson ki belőlem valami érzelmet, tudjam szeretni és/vagy gyűlölni a szereplőket, tudjam beleélni magam az eseményekbe… de ez itt sajnos elmaradt. Néha működött csak a dolog, de annyira távol áll tőlem ez az egész, ez az elfeledett Fekete Párduc mozgalom, annyira unalmasnak és lerágott csontnak érzem az egészet, hogy mélységében nem működött nálam a mozi. Ha meg mindehhez hozzáveszem a mai, túlkapásokkal tarkított ideológiát, az egész agyament cancel culture őrületet… nos, inkább éreztem némi ellenérzést Hamptonék iránt, mint hogy szurkoltam volna nekik. Akkor is, ha jót akartak, és ha igazuk is volt…

S ha már Hampton… eléggé fura volt az is, hogy pár nap elteltével ugyanazt a karaktert két különböző színész alakításában láthattam – az ember óhatatlanul viszonyítja egyiket a másikhoz, egyik filmet a másikhoz. Díszleteiben, a kor megidézésében, hangulatában ez is nagyon profi, valóban ott érzi magát az ember abban az évben, Chicago utcáin, a Júdás és a Fekete Messiás töriórának sem utolsó – csupán az az átütőerő hiányzik belőle, ami igazán naggyá és fontossá tehette volna. Nem bántam meg, hogy megnéztem, de kb. úgy vagyok vele, hogy oké, volt egy ilyen is, lapozzunk: egy fekete rendező így látta, így láttatja az a mozgalmat, s annak karaktereit, ami szerinte lényeges volt abból a korból. Én jobban örültem volna, ha – akár a megszokott, sablonos dramaturgia mentén is felépülő – egy vérbeli kémfilmet, beépülős mozit látok, amiben végletekig kihegyezett jelenetek sokaságában lehet izgulni azon, hogy a főhős lebukik-e, vagy sem. Viszont azzal, hogy itt a főhős sem „hős”, sőt, inkább áruló, és a megfigyelt szervezet sem bűnszervezet, hanem jelkép, elég nehéz eligazodni az érzelmek útvesztőjében. Azt meg nagyjából eddig is tudtam, milyen szemét is volt saját fekete bőrű lakosaival az az ország, ami mindig is a demokrácia és a tolerancia őrének szerepében tetszelgett… és teszi azt ma is…





70%



.

.

R2-D2 írta:

A nagy pénzrablás / Money Heist / La casa de papel S1

Kegyetlen jó minden, a karakterek, drámák (veszteség nélkül nincs rablás) maga a rablás precizitása, a TERV, a Professzor zsenialitása, az egész spanyol környezet. Természetesen spanyolul kell nézni (egyik epizód véletlenül angolul indult el, majdnem elsírtam magam), egy Spanyolországban játszódó, spanyol sorozatot vétek más nyelven próbálni. Itt említem meg azt is, hogy szinte az egész évadot végigkíséri a Bella Ciao című dal (jó okkal), ami nekem gyerekkori kedvencem, leszarom, mit jelent és kinek mit jelentett anno – a zánkai tábortűz mellett szerettem meg, s nagy élmény volt most, hogy kvázi ez lett a sorozat egyik zenéje. És bizony, annál az egy pontnál, amit Tokio is úgy említ, mint az utolsó boldog pillanatuk a bankban, mikor ezt éneklik – nos, rám is átragadt az eufóriájuk…. ami eufória aztán az egész évadra kitartott. Mert ugyan nyilvánvalóan  vannak hibái a sorozatnak, amik részben tipikus sorozathibák, részben pedig olyan hülyeségek, amiket a karakterek saját életük nehezítésére csinálnak, de az egész (két évad) roppant szórakoztató és izgalmas. Oldalakat lehetne még írni erről a két évadról, ki a kedvencem, mik a kapcsolatok, hova vezet az egész - de kell némi muníció a folytatásra is, úgyhogy mára ennyi...  Még szerencse, hogy nem kell várni a következő évadokra (s talán a következő írásra sem).

80%

Az első évad megvolt, és bár döcögősen, de a 8/10 nekem is jó lesz.

Lehetne több is (meg ahogy láttam, lesz is, csak ennek is ki kell forrnia magát), de mindennel egyetértve is időnként a falat kapartam. A "bankon" és a "sátron" belüli események ugyanis tök jók, sokáig minden fordulat a helyén, a drámák és a dilemmák zseniálisak, de a Professzor karaktere egyre kevésbé működött. Amíg elméletben kellett kitalálnia a dolgokat, addig igen, amíg csak a racionalitást kellett felmérnie, amíg a felkészülés zajlik, az parádés, de az akció alatt, amikor kilép az Agy szerepéből, az egyre kínosabb, már a roncstelepi akciózása is, nemhogy a látogatás a kedves mamánál... és az a durva, hogy ez valahol hiteles is, hogy ő lesz a leggyengébb láncszem, ahogy a farkával kezd gondolkozni, ugyanannyira, amennyire a nyomozónő is a puncijával. A ciderfőzde/zugdiszkó (van egyáltalán ilyen?!) is nevetséges ötlet volt, de még mindig nem annyira, mint hogy abba a tervbe, ahol még az autót is gondosan be kell zúzni, simán úgy hagyják ott a hónapokig rejtekhelyül használt helyet, hogy a reggeli maradéka is az asztalon marad.

.

R2-D2 írta:

A nagy pénzrablás / Money Heist / La casa de papel S2

Kegyetlen jó minden, a karakterek, drámák (veszteség nélkül nincs rablás) maga a rablás precizitása, a TERV, a Professzor zsenialitása, az egész spanyol környezet. Természetesen spanyolul kell nézni (egyik epizód véletlenül angolul indult el, majdnem elsírtam magam), egy Spanyolországban játszódó, spanyol sorozatot vétek más nyelven próbálni. Itt említem meg azt is, hogy szinte az egész évadot végigkíséri a Bella Ciao című dal (jó okkal), ami nekem gyerekkori kedvencem, leszarom, mit jelent és kinek mit jelentett anno – a zánkai tábortűz mellett szerettem meg, s nagy élmény volt most, hogy kvázi ez lett a sorozat egyik zenéje. És bizony, annál az egy pontnál, amit Tokio is úgy említ, mint az utolsó boldog pillanatuk a bankban, mikor ezt éneklik – nos, rám is átragadt az eufóriájuk…. ami eufória aztán az egész évadra kitartott. Mert ugyan nyilvánvalóan  vannak hibái a sorozatnak, amik részben tipikus sorozathibák, részben pedig olyan hülyeségek, amiket a karakterek saját életük nehezítésére csinálnak, de az egész (két évad) roppant szórakoztató és izgalmas. Oldalakat lehetne még írni erről a két évadról, ki a kedvencem, mik a kapcsolatok, hova vezet az egész - de kell némi muníció a folytatásra is, úgyhogy mára ennyi...  Még szerencse, hogy nem kell várni a következő évadokra (s talán a következő írásra sem).

80%

A másodiknál is marad 8/10.

Mert vannak 10/10-es jelenetei is, meg olyanok, amikre a 6/10-et is csak jóindulattal adtam volna meg, annyira ostobák voltak a gondosan kimunkált tervhez képest... mármint ahhoz a tervhez képest, ami 10-11 nap bent léttel számol, de talán az 5. napig is csak vért pisálva, hullákon át és teljes elmebajok között sikerült elvergődni. Nagyjából ugyanaz a törésvonal, mint volt, vagyis hogy a "bankon" belül tök jók a fordulatok, ott még a hiteltelenebb meghasonulásokat is elfogadhatóvá teszi a napok óta tartó stressz és a kialvatlanság, és bár láthatóan elfeledkeznek néha a túszokról vagy egyes szereplőkről, azzal teljesen kiegyeztem volna. A Professzor és Raquel "tangójától" viszont egyre többször jött rám a viszketés, nem is azért, mert a "szerelem" miatt ne gondolkodhatna két ember a nemiszervével az agya helyett, vagy hogy nyomorukban ne kapaszkodhassanak egymásba (ahogy tették azt ugye mások is a rablás során), de amikor ötpercenként gondolták meg magukat, ott eldobtam az agyam helyettük is. A legélesebb kontraszt a bohócos szakasznál volt; azt imádtam, főleg ahogy a Johnny Depp Kalaposának maszkírozott Professzor előadta a magánszámát a gyerekeknek a groteszk plüssnyúllal... hogy aztán a tíz perccel későbbi toledói kiruccanásnál a fejem fogjam, hogy a nő mégis mit vár ettől, sértettség és bosszúvágy ide vagy oda.

Értem én, hogy ez elsődlegesen egy romantikus drámasorozat volt, mint a Grace klinika, csak a dokik és műtétek helyett bankrablókkal és süvítő golyókkal. De a vége, az epilógus még ehhez képest is nyálas. Látványosan nem érdekelt már senkit addigra Raquel lánya és anyja...

Spoiler:

 

.

R2-D2 írta:

A nagy pénzrablás / Money Heist / La casa de papel S3

Engem már az első epizód elvarázsolt, tök jó volt látni azt a felhőtlen boldogságot, amik a párok átéltek – éveken át a rablásuk után. Külön jó volt, hogy ezzel szembe állították Arturito karakterét, először nem is tudja hova tenni a néző az egészet – de aztán később milyen fontos szerepe lesz mindennek. Beszarás a madridi belépő, és tök hiteles a jegybank elfoglalása is: ráadásul abba se nagyon lehet belekötni, hogy honnan szedtek ezt-azt – elég pénzt raboltak ahhoz, hogy mindenük meglegyen. Aztán, ahogy a Terv kibomlik, amik és ahogy történnek, attól néha az állam leesett: bármennyire is tudtam, hogy nem helyes, képtelen voltam a rendőröknek szurkolni a Professzor és a Terv ellenében. De ódákat tudnék zengeni az egész rablás lélektanáról, hogyan alakul át (ahogy amúgy az előző helyszínen is) a csapat hangulata, hogyan törnek felszínre a rejtett sérelmek, indulatok. Mit szülnek a titkok, amiket nem mondanak el egymásnak, a féltékenység, a hatalomvágy, a szerelem. Ha választani kéne, nem is igazán tudnék kedvenc karaktert megnevezni. Tokio és a Professzor is ugye az első évadok miatt alap, de most simán felnőtt melléjük Nairobi és Lisszabon is. Sőt, Helsinki és Bogota, de még Stockholm is kedvencem lett a harmadik-negyedik évadban – arról meg ne is beszéljünk, hogy pont egyikük miatt bizony a könnyem is kicsordult a végére. Már-már 24-szerű néma óra volt, ami történt, tudom, értem, hogy ilyen is kell egy történetben, de milyen igazságtalanság mindaz, amin szerencsétlen keresztülment… legszívesebben magam lőttem volna szét RPG-vel az egész nyomorult rendőri sátrat. Milyen szomorúan tudott szólni az a Bella Ciao is…

Mindegy, ez zseniális volt. Mindig van mit várni, de nekem most az ötödik évad van a várólistám csúcsán: mert azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy az a sakk-matt ott a végén valóban lezárja a játszmát. Alicia – bármennyire is ügyes – kevés a Professzorhoz képest. Hozzá képest mindenki kevés – még Scofield is.

95%

A harmadik évad, az új rablás kezdete amennyivel magasabbra emelte a tétet, a hangulatot és a látványt, a hibái is annyival megszaporodtak, így összesen egy kicsivel kevesebbnek érzem, 7,5/10-nek.

Sajnos ez ilyen, hogy ha kitalálod és megvalósítod a legösszetettebb rablást, ami még éppen a hitelesség határán egyensúlyozik (kivéve azt a béna "tangót" Sergio és Raquel között), ha a folytatásra ennél többet akarsz, az kényszerűen át fog esni ezen a határon... Nem is azért, amit megszereztek, hiszen tényleg bármit is meg tudtak venni, hanem amit abból be is tudtak vinni, talán két darab katonai teherautón, amikről kézzel pakoltak be, mert ugye ezeket mind láttuk (nem a hátsó ajtón gurultak be kamionnal, ahogy a múltkor). És még abból is majdnem mindent elhittem volna, hogy építenek egy komplett aranykohót meg akármit... de azt a nyomáskiegyenlítő kamrát nem. És emiatt bármilyen őrült és zseniális is a terv, bármennyire is dobálóznak a résztervek neveivel, hogy Delfin meg Alcatraz, bizonygatva, hogy itt minden lépésre van válasz és ellentámadás, bármilyen ügyesen szorítják is sokáig sarokba a kormányzatot a piros kazettákkal, bármi is emögött a társadalmi mondanivaló... a varázslat elmúlt, mielőtt igazán megjöhetett volna.  

Így megint az a törésvonal, hogy ami a bankban és a sátorban zajlik, az tök jó, ami a tervvel kapcsolatos az majdnem mind működik, még ha az sem tökéletes és komolyan vehető mindig. Érezhetően nincs annyi szerepe a túszoknak, mint korábban, és ez hiba (hiszen többen vannak, tehát nagyobb lenne a kockázat, hogy szervezkedjenek), illetve amikor van (ld. Denver csajozási tanácsait ), az meg bohóckodás, és a sorozat él is a saját nyomorbohócával, Arturitóval, aki azért kéne, hogy vicces legyen, mert szánalmas... pedig csak szánalmas. De kint csak még jobban felpörög ez a dolog, és olyan jelenetekre megy el az idő, mint a Professzorék burleszkje a letört antennával meg a sárba ragadt lakókocsival, meg azt kéne izgalmasnak találnom, hogy Raquel nem tud felmászni a fára, közben nekem inkább nevetséges, hogy azért kerül bajba, mert a "zseniális" terv elcsúszik "Lisszabon" testsúlyán.

Igazán a karakterek húzzák fel a sorozatot, egyfelől azért, mert kedves ismerősök az előző sztori óta, továbbá az érzelmeknek és a drámáknak is remek alapja, amikor az emberi oldalukra kerül a fókusz... másrészt meg a rájuk vadászók is fenyegetőbbek, Tamayo és Alícia is jobbak, mint volt Raquel meg az öreg hírszerző.

.

R2-D2 írta:

A nagy pénzrablás / Money Heist / La casa de papel S4

Engem már az első epizód elvarázsolt, tök jó volt látni azt a felhőtlen boldogságot, amik a párok átéltek – éveken át a rablásuk után. Külön jó volt, hogy ezzel szembe állították Arturito karakterét, először nem is tudja hova tenni a néző az egészet – de aztán később milyen fontos szerepe lesz mindennek. Beszarás a madridi belépő, és tök hiteles a jegybank elfoglalása is: ráadásul abba se nagyon lehet belekötni, hogy honnan szedtek ezt-azt – elég pénzt raboltak ahhoz, hogy mindenük meglegyen. Aztán, ahogy a Terv kibomlik, amik és ahogy történnek, attól néha az állam leesett: bármennyire is tudtam, hogy nem helyes, képtelen voltam a rendőröknek szurkolni a Professzor és a Terv ellenében. De ódákat tudnék zengeni az egész rablás lélektanáról, hogyan alakul át (ahogy amúgy az előző helyszínen is) a csapat hangulata, hogyan törnek felszínre a rejtett sérelmek, indulatok. Mit szülnek a titkok, amiket nem mondanak el egymásnak, a féltékenység, a hatalomvágy, a szerelem. Ha választani kéne, nem is igazán tudnék kedvenc karaktert megnevezni. Tokio és a Professzor is ugye az első évadok miatt alap, de most simán felnőtt melléjük Nairobi és Lisszabon is. Sőt, Helsinki és Bogota, de még Stockholm is kedvencem lett a harmadik-negyedik évadban – arról meg ne is beszéljünk, hogy pont egyikük miatt bizony a könnyem is kicsordult a végére. Már-már 24-szerű néma óra volt, ami történt, tudom, értem, hogy ilyen is kell egy történetben, de milyen igazságtalanság mindaz, amin szerencsétlen keresztülment… legszívesebben magam lőttem volna szét RPG-vel az egész nyomorult rendőri sátrat. Milyen szomorúan tudott szólni az a Bella Ciao is…

Mindegy, ez zseniális volt. Mindig van mit várni, de nekem most az ötödik évad van a várólistám csúcsán: mert azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy az a sakk-matt ott a végén valóban lezárja a játszmát. Alicia – bármennyire is ügyes – kevés a Professzorhoz képest. Hozzá képest mindenki kevés – még Scofield is.

95%

"- Tudjuk, hogy ez a terv katasztrófa!
-- Nem, ez a terv fantasztikus!
-- Igen, vannak fantasztikus részletei, de tervként nem működik! Nem működik!"

Berlin és a Prof ezzel nagyjából össze is foglalták ezt az évadot, és nem az a baj, hogy nem működik, mert már a múltkor is írtam, hogy nem működött, hanem hogy még annál is kevésbé működik... így ez nekem már csak 7/10.

A nyolc részből úgy nagyjából négy alig több, mint időhúzás, egy hurok, ami onnan indul, hogy szétlőnek egy rendőrségi páncélautót, a Professzor habzó szájjal háborút hirdet, majd hirtelen fegyverszünetet kötnek... Qué? Értem én, hogy miközben a csapat egyik fele doktorosat játszik, a másik fele meg később katonásdit a trigger-happy biztonságival, és már arra sincs idejük, hogy bárkit érdekeljen, ez amúgy egy heist meg egy rablás (kihűlnek a kohók...   ), aközben muszáj elküldeni kávézni a zsarukat, de akkor is, na! Ennél komolyabban kellett volna venni ezt az egészet az íróknak. Leginkább csak egy-egy múltbeli bevágás maradt izgalmas, érdekes vagy szórakoztató (na persze itt nem a "heréljük ki a dagit a budiban"-jelenetre gondolok...   ), és közben untam, ahogy az eddig épülgető kapcsolati háló helyett az a téma, hogy a kanapén üldögélés csak zokni nélkül számít-e megcsalásnak, vagy zokniban is, nevetségesnek találtam a rendőrségi tégla beszervezését azzal a medencés kabaréval, idegesítőnek Palermo meghasonulását, hogy utána elkezdjen zokogni, hogy mekkora fasz volt, és értetlenkedtem, amikor a csajok pár pillanatra megidéztek egy ibizai diszkót, köztük azzal a Lisszabonnal, aki akkor még nem is tudta, hogy mit is ünnepelnek. És ezekhez a vattákhoz képest is a legmélyebbre Arturitot vitték le az ötletgazdák, akivel szemben a szánalmasságot már nem találták elég kielégítőnek, így behozták a képbe a hányingert, ahogy egy túszdráma közepette nőket gináztatnak be vele, hogy a bugyijukban nyúlkálhasson       ... de azt megnéztem volna, hogyan lepődik meg, amikor Manila nadrágjában matatva megtalálja a "szeretetcsomagot"     .

Akik mentik az évadot, azok Nairobi (mindig is bírtam, ahogy egy kicsit anyáskodott a többiek felett, meg ahogy a motivációs beszédeket tartotta... a legnormálisabb szereplő volt ebben az egész elmegyógyintézetben), Alícia (a hormonoktól csak még jobban megzakkanó pszicho-picsa legalább néha hajlandó volt rendőrként viselkedni és nyomozni, amiről az összes kollégája mostanra elfeledkezni látszott... és ahogy magával rántott mindenkit, az is elég tökös volt), és egyébként kicsit meglepő módon Gandía, mert amit csinált, a taktikázás, azt nagyon jól csinálta (miatta látszott, hogy itt nem felkészült csapat dolgozik együtt, hanem kábé zsúrpubik és titkárnők).

Meg az utolsó két rész, a 45 órás flashback is jó volt, kár, hogy nem volt olyan az összes többi is. A végére csak egy kérdésem maradt, mégpedig hogy miért volt ilyen fontos Lisszabont bevinni a bankba, főleg ilyen körülményesen. Van egy halvány esélye, hogy az volt a terv, hogy az az egyetlen hely a világon, ahova nem tudnak utána menni, hogy ott lesz a legnagyobb biztonságban... de hajlok afelé, hogy inkább csak arról van szó, ha a Profhoz viszik, akkor nincs "sakk-matt"...

.

[quote="Niwrok"]

R2-D2 írta:

A nagy pénzrablás / Money Heist / La casa de papel S4

de hajlok afelé, hogy inkább csak arról van szó, ha a Profhoz viszik, akkor nincs "sakk-matt"...

.

Nincs sakk-matt... de ezt gondolom tudod.

Most már befejezed az ötödikkel, ugye? Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá, bár szomorúan olvasom, hogy veszik el az érdeklődésed... pedig ebben radikális változást a záró évad sem hoz.

Na de nem kell mindig mindenben egyetértenünk. Én szeretem ezt az egész világot.

R2-D2 írta:

Nincs sakk-matt... de ezt gondolom tudod.
Most már befejezed az ötödikkel, ugye? Kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá, bár szomorúan olvasom, hogy veszik el az érdeklődésed... pedig ebben radikális változást a záró évad sem hoz.
Na de nem kell mindig mindenben egyetértenünk. Én szeretem ezt az egész világot.

A nagy pénzrablás / Money Heist / La casa de papel S5


Természetesen befejeztem . És én is szeretem, különben kiszálhattam volna a második évad után, amikor a pénzverdei ügy lezárult. Meg azt is tudom, hogy inkább csak a negatívumokról írtam, mert fejben mindig hozzátettem, hogy "A többiben egyetértek veled", de a pontokból látszott, hogy nem rossz ez, nálam a 7 pont sem az.

De, hozott radikális változást az évad. Az írók tudták, hogy itt a vége, hogy ez az utolsó, és így nem kellett azt a tökölös-faszkodós húzdmeg-ereszdmeget játszaniuk, mint a 4. évadban, és végre behozhattak a sztoriba olyanokat, amiket már rég meg kellett volna tenni. A hadsereget bevonni például a páncélautó felrobbantása után kellett volna (a kizárólag időhúzásra kitalált "fegyverszünet" helyett), nem akkor, amikor Tamayon keresztül azt próbálják elhitetni, bárkit feltüntetne az addiginál negatívabb fényben, hogy Lisszabon besétált a bankba a rendőrök orra előtt, ami nem érdekelt volna senkit, ahogy nem is érdekelt.

Ettől rögtön lett tempója a cselekménynek, ettől jobban látszott a tétje is, és bár képtelenül sok golyót kilőnek minden oldalról, meg 90 tonna arany is úgy mozog, mintha egy táskányi zacskós levesről lenne szó, ez kevésbé fontossá válik a többi kiváló ötlet között.
- A katonai osztag, akiket beküldenek Gandíával, a legnagyobb telitalálat volt, a kommandózós része is, hogy több részen át gyakorlatilag egy szobáról szobára zajló ostromról szól az évad... de a legjobban azt élveztem, ahogy párhuzamba tették őket a Professzor csapatával. Ugyanaz a mindenhonnan verbuvált gárda, simán egymásnak megfeleltethető karakterek, akik még arcra, testalkatra is hasonlítottak, ugyanaz az eligazítás, és amikor rázendítettek a saját indulójukra, ott már csak nevetni tudtam. Szerintem egy spin-off sorozatot megérdemelnének, hogy az ő hátterüket is megismerjük kicsit jobban, mert biztos érdekes lenne.
- Végre van szerepe a túszoknak! Lehet, hogy csak a feltűnési viszketegség okozza, de amikor látnak egy lehetőséget a szökésre, amikor senki nem figyel rájuk, akkor végre kihasználják, ami megint csak izgalmasan vicces lett, és az szerencsére megint csak szánalmas Arturo is megkapta vele a maga 15 perc hírnevét.
- Lett volna itt "sakk-matt", ha a forgatókönyvírók nem gondoskodtak volna jó előre elterelésről Alícia terhességével. A Prof nem azért úszta meg, mert annyira nagyszerű elme volt, hanem mert az üldözőjének a legválságosabb pillanatban elfolyt a magzatvize. Mert ez meg az írók bűvésztrükkje volt....

És egyébként is ez így már "működött". Akkor volt vicces, amikor kellett, tudott izgalmas, érzelmes és drámai is lenni; végig szórakoztatott, és én eddig sem akartam többet.
Így az 5. szerintem nem csak ebből a sorozatból sikerült a legjobban, volt legalábbis a legnagyobb élmény nekem, hanem úgy egyáltalán előkelő helyre került nálam.

9,5/10
.

Niwrok írta:

A nagy pénzrablás / Money Heist / La casa de papel S5



Ettől rögtön lett tempója a cselekménynek, ettől jobban látszott a tétje is, és bár képtelenül sok golyót kilőnek minden oldalról, meg 90 tonna arany is úgy mozog, mintha egy táskányi zacskós levesről lenne szó, ez kevésbé fontossá válik a többi kiváló ötlet között.

- A katonai osztag, akiket beküldenek Gandíával, a legnagyobb telitalálat volt, a kommandózós része is, hogy több részen át gyakorlatilag egy szobáról szobára zajló ostromról szól az évad... de a legjobban azt élveztem, ahogy párhuzamba tették őket a Professzor csapatával. Ugyanaz a mindenhonnan verbuvált gárda, simán egymásnak megfeleltethető karakterek, akik még arcra, testalkatra is hasonlítottak, ugyanaz az eligazítás, és amikor rázendítettek a saját indulójukra, ott már csak nevetni tudtam. Szerintem egy spin-off sorozatot megérdemelnének, hogy az ő hátterüket is megismerjük kicsit jobban, mert biztos érdekes lenne.

9,5/10
.

Ez szinte törvényszerű... mármint hogy neked meg ez jött be legjobban...

Számomra pont az évad első fele, a sok lövöldözéssel és amerikanizált akciójelenetekkel volt nehezen befogadható, valahogy nem tudtam elhinni, hogy ők, a lelkes "amatőr" bankrablók így felveszik a kesztyűt a zsoldosokkal. Túl sok volt a golyó, meg az akció - mindig jobban szerettem ebben a sorozatban az elme harcát, a csavarokat, a meglepetéseket, a pszichés izgalmat. Ráadásul - ahogy ugye már ismerned kell - az E5 végén totál kiakadtam, legszívesebben kidobtam volna a TV-t a szobából (ld még ugye Vane).

Aztán az évad második fele tökéletes lett. Pont olyan izgalmas, csavaros, ahogy vártam és ahogy a korábbiakban megszoktam.

Örülök, hogy megnézted, meg hogy akkor nagyjából egyetértünk.


.

R2-D2 írta:

A nagy pénzrablás / Money Heist / La casa de papel S5

Ez szinte törvényszerű... mármint hogy neked meg ez jött be legjobban...

Számomra pont az évad első fele, a sok lövöldözéssel és amerikanizált akciójelenetekkel volt nehezen befogadható, valahogy nem tudtam elhinni, hogy ők, a lelkes "amatőr" bankrablók így felveszik a kesztyűt a zsoldosokkal. Túl sok volt a golyó, meg az akció - mindig jobban szerettem ebben a sorozatban az elme harcát, a csavarokat, a meglepetéseket, a pszichés izgalmat. Ráadásul - ahogy ugye már ismerned kell - az E5 végén totál kiakadtam, legszívesebben kidobtam volna a TV-t a szobából (ld még ugye Vane).

A lelkes amatőr bankrablóknak a legelső perctől kevés esélye lett volna felvenni a kesztyűt, nem csak a zsoldosokkal, hanem a rendőrséggel is, ha nem kavar be a szerelem meg az egymással szembeni ellenségeskedés mindkét oldalon. Nem arról van szó, hogy a tolvajok ellen szurkoltam volna, de a rendőrséget alapvetően balféknek kellett mutatni, sok-sok felesleges tököléssel ahhoz, hogy mindkét rablás sikeres legyen. Az utolsó évadnál éreztem, hogy nincs meg ez a tökölés, ezért tetszett az a legjobban.

De a kettőnk hozzáállása közötti különbséget talán az foglalja össze a legjobban, hogy téged Tokió halála "viselt meg" jobban, engem meg Nairobié .

.

Niwrok írta:

A nagy pénzrablás / Money Heist / La casa de papel S5


De a kettőnk hozzáállása közötti különbséget talán az foglalja össze a legjobban, hogy téged Tokió halála "viselt meg" jobban, engem meg Nairobié .

.

Igazából mindkettő... csak Tokio talán frissebb. Meg talán mert több időt töltöttem vele.

.





Gomorra S5




Annak ellenére, hogy úgy istenigazából sosem volt a szívem csücske ez az olasz sorozat, valahol mégis türelmetlenül vártam ezt az utolsó évadot – részben, mert roppant kíváncsi voltam arra, mit hoznak ki abból a totális idiotizmusból, hogy azt a halott karaktert feltámasztották egy teljesen felesleges mozifilmben… részben meg mert a történettel szembeni fenntartásaimat azért bőven kárpótolta az az utánozhatatlan hangulat, amit az alkotók az előző években vászonra álmodtak. Szívesen merültem el újra Mocadelic zenéjére a nyilvánvalóan fiktív nápolyi alvilág és a város mocskában, képi világában, annak ellenére is, hogy bizony jobban szeretem, hogy az egyszer már valahonnan kiírt holtak békében nyugszanak végső helyükön (esetünkben akár a tó fenekén).

Ha visszaolvassátok korábbi ajánlóimat, láthatjátok,már korábban is mennyire nem tudtam megbékélni én ezzel az ötlettel. Más, jobban kedvelt univerzumokban is húzom mindig a számat az ilyenekre (leszámítva ugye az Odaátot, de ott minden feltámadás Isteni okkal van), itt pedig különösen aljas dolognak tartom… csupán azért, mert valaki közönségkedvenc, és az írók rájöttek, hogy nélküle üres a sztorijuk, visszacsinálni egy kifejezetten drámai és hatásos jelenetet… nos, szerintem nem korrekt. Ennyi erővel mondjuk az A nagy pénzrablásban is vissza kellett volna csinálni kapásból két halált is, de ott a spanyoloknak több vér volt a pucájukban, több ötlet volt a fejükben, minthogy ezt tegyék. Ráadásul – ami talán az egész ötödik évad számomra legfájóbb ötlete – nem elég hogy a Halhatatlan visszatér, kapásból ő lesz az évadon át tomboló háború és erőszak egyik központi (negatív) szereplője, ismét csak olyan dolgokat tesz, ami miatt inkább elfordul tőle a néző, minthogy azonosuljon vele. Akkor meg minek? Amúgy is, az egész sorozatban van egy nagy hátraarc, az előző évadokban pozitív irányba terelt főhőseink visszatérnek az első évadbeli pszichopata énjeikhez – kétségkívül van jellemfejlődésük, ám az olyan lett, mint egy saját farkába harapó kígyó. Öt évad és egy TV film után pontosan ott tartunk, ahonnan indultuk: mindenki totálisan elmebeteg sorozatgyilkos, mindenki válogatás és érzelmek nélkül öl… mintha muszáj lenne. És ez meg ugye teljesen behatárolja az egész sorozat végkimenetelét (mondjuk, ez már az első évadban determinálódott): ilyen tettekkel, ilyen élettel főszereplőink tuti nem lovagolnak el a nápolyi naplementébe…

Az ötödik fejezet egyébként sormintában követi az előző évadok szisztémáját: az első rész, Gennaroval a „patkánylyukban” inkább illik a negyedik évad végére, mint ennek a kezdetére. Így az A halhatatlan című film fináléjának eseményei itt az ötödik évad második epizódjában tűnnek fel ismét (most nem volt kedvem fejben összehangolni a két történetet, de ezek szerint a TV film egy évadnyi idő alatt játszódik), mikor is Gennaro Rigába látogat, Ciro után. Ez amúgy még jó is, legalábbis én tök örültem a két „testvér” találkozásának, tekintve pedig elválásuk körülményeit, korábban felépített kapcsolatukat, számomra az elvárható folytatás kettejük viszonyában minimum a kölcsönös öröm és tisztelet, a nagy egymásra borulás lett volna… de az írók léptek egy újabb idiotizmust. Jobb ötlet híján ismét egymás ellen fordítják Gennarot és Cirot, mindezt pedig egy hisztis, sértett kisgyerek viselkedését magára öltő Gennaro aljas tettével teszik. Komolyan mondom, csak néztem, mi a francot látok, mikor Ciro oda kerül, ahova, csak néztem, de nem értettem, erre mi szükség volt (már a dramaturgián kívül) semmi, az égvilágon semmi nem indokolta Gennaro viselkedését, döntését és monológját. Legalábbis a korábban történtek nem indokolták – az elmebaj ugyan igen, amivel mostanra felruházták az írók a faszit, s ami totálisan maga alá fogja majd temetni ebben az évadban… de ezen kívül… szerintem hülyeség volt az egész.

És igazából erre a (újabb) kifacsart, érzelmileg és logikailag teljesen kifordított szitura húzták föl az egész évadot. Amiben a sértődött Gennaro meg akar szabadulni Cirotól, majd a nem meg-, hanem kiszabadult, sértődött Ciro bosszút áll Gennaron – totális anarchiát és vérzivatart szabadítva Nápolyra. Egyébként a kiszabadulása, annak bizonyos állomásai qrvára bejöttek, különös tekintettel az ismét felvillantott lett-orosz ellentét felhasználására… ott, a tóparton felröhögtem az eseményeken. Aztán sajnos visszakapcsolunk Nápolyba, ahol Gennaro előbújt a patkánylyukból és újra Secondigliano vezére lesz – kegyetlenül leszámolva mindenkivel, aki az útjában áll. Viszont… valahogy nekem ezzel az egésszel megint csak hitelességi problémáim voltak… Bár nem emlékszem tűélesen mindenre az előzményekből, de úgy rémlik, nem véletlenül kellett az előző évad végén elrejtőznie – most viszont ahhoz képest szinte simán előjön és őrjöngeni kezd. Mint mikor a medve felébred téli álmából és már nem megy többet vissza a barlangjába. És ide kapcsolódik a másik, már többször is hangoztatott „kritikám” a Gomorra világával kapcsolatban: az egész évad úgy kezdődik, hogy a zsaruk égen-földön keresik Gennarot, mindenkit megállítanak, aki picit is hasonlít rá – míg ő a bunkerében csücsül. Aztán meg, mikor előjön, és szabályos hullahegyeket hagy maga után, egyetlen egy rendőrt nem látni az egész kibaszott 10 epizód alatt! Mintha erre az évadra (is) a komplett nápolyi rendőrség szabira ment volna, itt semmi gyilkosságnak, lövöldözésnek, mészárlásnak az égvilágon semmi következménye nincs… ami mondjuk eddig is jellemző volt a Gomorrára, de itt, így, hogy az évad első percében hemzsegnek a zsaruk, fájdalmasan nincs belőlük egy sem…

Na mindegy, ez még el is ment volna, a hitelességgel nekem eddig is voltak bizony gondjaim a Gomorránál, sokkal fontosabb, hova és legfőképp hogyan futtatják ki Ciro és Genna háborúját. Sőt, miután a hováról voltak határozott elképzeléseim, inkább az fontosabb, hogyan: nos, erre aztán tényleg nem lehet panasz – legalábbis gomorrás mércével nem. Az van ugyanis, hogy az a bizonyos „háború”, annak minden elemével, árulásaival, akció-reakcióival nagyszerű, a hangulatteremtésen kívül ehhez értenek igazából a Gomorra írói: rengeteg dráma és meglepetés, árulás és gyilkosság, érdek és szenvedély tölti ki az egész évadot. Ezek persze nem egyforma minőségűek, néhány karakter pálfordulása, árulása minimum furának tűnik, de az egész gengszterháború a maga brutalitásával működik. A korábban még ki nem nyírt átlag karakterek visszatérése jó, jók az újak is (pl. az özvegyasszony, vagy a karót nyelt kékkabátos fickó), s bár néhány szereplő hiánya számomra bántóan feltűnő volt, de ezt betudtam hézagos emlékezetemnek. Az ötödik évad a maga nemében ugyanúgy képes működni, mint a korábbiak, aki szereti ezt a világot, aki megszerette és elfogadta a nápolyi klánok következmények nélküli, ám hitelesnek beállított drogháborúját, az remekül szórakozhat rajta. Nekem ez az élmény talán egyedül a második, harmadik évadban volt meg, a negyedikben hiányzott már Ciro, utána meg az volt a bajom, hogy feltámadt… e tekintetben a hiba persze lehet az én készülékemben is, de úgy gondolom, illett volna valami épkézláb történetet összehozni Ciro nélkül is és akkor nem kellett volna ezt az egész záró évadot így megcsinálni. Amiben minden külsőséget, ami eddig gomorrás volt, lehet továbbra is szeretni – stílusában, hangulatában, eseményeiben tökéletesen passzol az előzőekhez – viszont amiben én nem tudtam mit kezdeni sem az újfent pszichopatákká váló főhősökkel, sem az egész erőltetett háborújukkal.

Az meg, hogy az utolsó képkockák olyanok, amilyenek… nos, amellett, hogy törvényszerű, amit látunk, számomra inkább megnyugvást/megváltást kínáltak, mint bármi drámai érzést… hogy végre vége az egésznek.




70%



.

Egyáltalán nem ezzel terveztem - átmenetileg - visszatérni, az elmúlt 9 hónapban láttam ennél sokkal jobb filmet/sorozatot is, viszont úgy jött ki, hogy most pont ennek lett vége...

Mindegy, jó volt megint írni, talán ha kicsit átszabom az életemet, nem tűnök el ismét egy évre.

.

.


.

.





Az Idő kereke S1





„Az Idő Kereke (The Wheel of Time, közkeletű rövidítéssel WoT) egy epikus fantasyregény-sorozat, melyet az amerikai James Oliver Rigney Jr., írói nevén Robert Jordan indított útjára. Az eredetileg hatkötetesre tervezett történet hossza egyre csak növekedett, Jordan még halála előtt is 12 kötetre tervezte, de ez végül 14 könyv lett – Brandon Sanderson által befejezve. Jordan az első könyvet, az A világ szemét 1984-ben kezdte el írni, és 1990-ben került kiadásra, míg az utolsó könyv, az A Fény emlékezete 2013-ban jelent meg. A sorozat számtalan esetben merít az európai és ázsiai mitológia világából, valamint a hinduizmus és a buddhizmus körforgás-elméleteiből, az egyensúlyból, a kettősségből, a természet tiszteletéből, és a kereszténység teremtéselméletéből. Az Idő Kereke híres a hosszúságáról, a részletesen kidolgozott világáról, mágiarendszeréről, és sok-sok szereplőjéről… „ – no meg számomra hasonlóságairól más fantasykkal.

Még oldalakat tudnék bemásolni ide erről az egészről, annyi anyag van róla a neten, de azt hiszem, akit érdekel, az úgyis megkeresi azokat az infókat, amikre kíváncsi – akár magával a sorozattal kapcsolatban is. Rövid bevezetőm inkább csak azoknak szólt, akinek halványlila fingjuk nincs arról, mi is ez az egész – ahogy egyébként nekem sem volt – így csinálva kedvet ehhez az újabb hatalmasnak ígérkező, gigászi kalandhoz. S hogy konkrét példákat is hozzak, hogy képzeljétek el az Az Idő kerekét, akkor csak annyit tudok írni, hogy ez leginkább egy, A Gyűrűk urához hasonlító fantasy, némi YA fennhanggal, picit van benn Az Úr sötét anyaga és Harry Potter íz is, meg talán némi Trónok harca – de saját, jól kidolgozott szabályrendszerrel és stílussal. Az azonban kétségtelen, hogy nézése közben az ember elsőre nem a vászonra csodálkozás élményét éli át, hanem emlékeiben turkál, mit, hol is látott már… és ez bizony nem a legszerencsésebb. Na persze, fentebb nevezett alkotások után mi újat is lehetne kitalálni, mutatni a képernyőn, itt megint csak az számít, ki mikor, mit lát előbb – ha az Az Idő kerekét mondjuk a GYU előtt mutatták volna be, akkor ez is lehetne a viszonyítási alap…

Az első meglepetésem a sorozattal kapcsolatban az volt, hogy Rosamund Pike a főszereplője. Tudom, mostanában mekkora jelentősége lett a műfajnak és igazi A kategóriás színészek is szerepelnek sorozatokban, de Pike kisasszonyon meglepődtem – valahogy számomra a Holtodiglan és a Fontos vagy nekem után elsősorban egy hideg és számító ribanc figurája ugrik be róla, nem egy varázslóé… mondjuk… hideg és számító… tulajdonképp  ez itt is stimmel. A második meglepetés majd a Professzor lesz, aki ezek szerint az A nagy pénzrablás szüneteiben gyorsan elugrott ide Hamis Sárkányt játszani… de erről később. A sztorink szerint van egy bizonyos képesség, az Egyetlen Hatalom, amit mára (mármint a sorozatban mára) már csak a nők képesek használni – a férfiak, akik bírnak ezzel a hatalommal, azok egy korábbi átok, csata miatt beleőrülnek ebbe. Így tehát az „erőérzékeny” férfiak tulajdonképp üldözöttek a sorozatban, annak ellenére, hogy a prófécia szerint lesz majd egy kiválasztott, egy Újjászületett Sárkány, aki legyőzi a Sötét Urat és elhozza az egyensúlyt az Erőben – vagy sötétségbe taszítja azt. Jézusom, mintha egy SW-ról írnék… nos, akkor jegyezzétek föl a viszonyítási pontokhoz Lucas művét is, csak úgy, hogy az Erőt csak nőknek lehet használni. Ilyen nő, ún. aes sedai a főszereplő, Moirane (Pike) is, egy kék ruhás aes sedai (mert vannak mások is, mint a házak a Potterben), aki a többséggel ellentétben nem feltétlenül átkot lát a férfiak erejében, hanem pont a kiválasztottak keresi – aki ráadásul nem is biztos, hogy férfi. Így jutunk el Folyóközbe, ahol épp egy tavaszünnep van és ahol Moirane nem egy, hanem kapásból négy potenciális jelöltet talál a világ megváltására. Miután pedig a falu megtámadják a sötét úr seregei, egy Enyész (ez mondjuk qrva jó) által vezetett trallokhorda (akik mintha egy vérgőzös Narniából ugrottak volna át) az aes sedainak és őrzőjének szinte az ölébe hull a négy menekülő fiatal, akik között van a kiválasztott. Már csak el kell őket juttatni a Fehér Toronyba, az aes sedaiok bázisára, ahol meg tudják majd állapítani, melyikük is az igazi. Így válik hát az egész sorozat egy road movi-vá (ha lennének benn utak), a GYU után szabadon, ahol a kis csapatot ugyanúgy végig fenyegetik az úton mindenféle lények, ahol a kis csapat ugyanúgy különválik, hogy a végén egyesüljenek a végső csata előtt.

Dramaturgiailag tehát olyan óriási csodát nem kell várni tőle, igazából a megszokott fantasy elemeket mondja fel sorban, a kérdés inkább az, hogy milyen világot épített fel e köré az író, s ezt hogy sikerült képernyőre álmodni – nos, azt kell mondjam, parádésan. Nekem legalábbis, aki nem olvasta a könyveket, nem voltak elvárásaim sem a karakterekkel, sem a háttérrel kapcsolatban, csupán az első benyomásomra tudok hagyatkozni a látottak alapján, nagyon bejött az egész hóbelevanc: jó a sorozat mitológiája (bár természetesen nem mindent értek a Kerék működésével kapcsolatban), jó az egész díszlet, háttér, az a középkort (megint középkor, miért játszódik minden fantasy a középkorban??) megidéző hangulat, s végül, de nem utolsósorban baromi jók a színészek/karakterek. Pike-on és a Professzoron kívül az egész gárda tök ismeretlen volt számomra, de az évad végére néhányukat a szívembe zártam. Mindenekelőtt természetesen Moirane és az ő Őrzője (daemonja    ) Lan (Daniel Henney), aki bejött, aztán a farkasembernek tűnő Perrin (Marcus Rutherford), illetve a fiatal lány, Egwene (Madeleiene Madden) volt még az, akit fenntartások nélkül tudtam szeretni. Mat (Barney Harris – aki amúgy távozott is a szerepből, állítólag oltásellenessége miatt) az egész évadon át tartó vonakodásával, Rand (Josha Stradowski) a teszefoszaságával, naivságával, Nynaeve (Zoë Robins) pedig a saját tudását, képességét önző módon tagadásával távolított el kicsit magától. Elvoltam velük, meg úgy nagyjából érteni is vélem, ki, miért ilyen, csak menet közben azt vettem észre, jobb a sorozat, ha nem őket látom, így együtt…

Vannak a sorozatnak egészen zseniális elemei, ötletes húzásai, amik miatt is mondom azt, hogy – még ha kicsit gyermetegnek érezni néha – érdemes belevágni. A Fény Gyermekei nevű szekta a maga borzongató fanatizmusában félelmetes(en jó), a kísértetváros Shadar Logoth zseniális, ahogy a tőr és története is az. A már említett Enyészek nagyon bejöttek, simán lehetnének egy Odaát epizód szereplői is, de ami mindenek felett tetszett, az Logain, a Hamis Sárkány  (Álvaro Morte) történetszála. Nem csak azért, mert ő a Professzor, hanem ahogy férfiként bekerül ebbe matriarchális világba, amire képes, ahogy elveszik tőle, minden jelenet, amiben van, zseniális. De jó volt elmerülni egy teljesen új világban is, ahol új karakterek új képességekkel szállnak harcba ismét a gonosszal, jó volt, hogy valami újból képes volt elvarázsolni, képes volt újból azt nyújtani, amit anno az A Gyűrűk uránál éreztem először. Mert tudatlanul, „Idő Kereke szűzként” is tudtam élvezni az egészet, nem éreztem azt, hogy ismernem kellene a könyvfolyamot ahhoz, hogy mindent értsek, hogy mindenki motivációjával és háttértörténetével tisztában kellene, hogy legyek – nem úgy, mint pl. az A vaják első évadának esetében. S bár erős kritika éri a sorozatot a megvalósítása tekintetében, nekem az égvilágon semmi bajom nem volt sem a látvánnyal, sem a szereplők viselkedésével – sőt mind a csatajelenetek, mind a nyugisabb, békésebb képek és helyszínek és dialógusok hibátlanok voltak számomra.

Leszámítva talán azt az egy buzulást megint, ami úgy néz ki, már elengedhetetlen minden hollywoodi termékben, no meg azokat a helyenként tényleg érezhető dramaturgiai hézagokat, amik gondolom az adaptáció, a könyv egyszerűsítése miatt keletkeztek. Ahogy olvasom, a Covid sem tett jót az egésznek, a finálé, az összecsapás a Sötét Úrral valóban kissé elnagyolt és ad-hoc jellegű lett (egyikük csak úgy hipp-hopp beteljesíti Kiválasztott mivoltát), viszont az tény, hogy ez a nyolc rész egészen kiválóan működik a tekintetben, hogy felállítja azt a bizonyos sakktáblát a játékszabályokkal, amik a későbbiekben mozgatni fogják a történetet. Én legalábbis várom a folytatást, mert ugyan nem olyan komplex az egész, mint az Az Úr sötét anyagai, de érzem és tudom, hogy van még benn potenciál és a java bizony még hátra van. Jó lesz folytatni, az alkotóknak nálam legalábbis sikerült elérni azt, hogy van egy új fantasy sorozat, ami a képernyő elé szegez 8-10 órára. Pont, mint a nagy előd és példakép A Gyűrűk ura…

Nem állítom, hogy ez volt most az abszolút katarzis, a mindent megváltó és átrendező sorozat, de hogy láttam valamit, amire érdemes várni és amiben újra és újra érdemes lesz elmerülni, azt állítom. Kár, hogy egy nap csak 24 órából áll, mert ha több időm lenne, ezek után biztosan elolvasnám a könyveket is.




80%



.