R2-D2 írásai 3.0

.





A nagy pénzrablás S1-2




Most írhatnám azt, hogy azért írok a sorozat első két évadáról egyben, mert tudtam, hogy eredetileg ez egy évad volt – csak a Netflix újravágva kettébontotta… de akkor hazudnék. Az igazság az, hogy fogalmam sem volt erről, csak közben találtam rá a wikin erre az információra, sokkal inkább az időhiány az, ami az összevont értékelésre kényszerített. Egyben látva a két évadot persze tök logikus és egy zárt rendszer az egész, tényleg így a jó, ahogy Álex Pina eredetileg leforgatta, tényleg így van a történetnek értékelhető eleje és vége – a 13-ik rész utáni megszakítás cliffhangernek elmegy ugyan, de picit meg is bontja az egységet. Azt az egységet, amit én mostanában egyre több nem amerikai sorozatban fedezek fel, ami miatt ez a spanyol alkotás is kiemelkedik a tucat közül: némi hollywoodiasodás mellett ízig-vérig európai az egész, alaposan megtervezett és átgondolt cselekménnyel, és egy olyan zseniális ötlettel, ami miatt szinte az első perctől fülig ért a szám. Nem fogok spoilerezni – élje át mindenki maga a meglepetést – elég, ha annyit mondok, hogy itt bizony a bankrablók bemennek a bankba, de alig egy óra után a páncéltermekben talált pénzt kiszórják az utcára… mert arra kvázi nincs is szükségük. Egy sokkal nagyobb és komplexebb tervük van, aminek célja, hogy 10-11 napig benn tudjanak maradni az épületben, hogy onnan a terv szerint 2,5 millárd euróval távozzanak.

Van egy kis csapat, 6 férfi és 2 nő, akiket egy bizonyos Professzor nevű jóember szed össze: a sorozat elején épp egy szimpatikus, ámde balhés csajt ment ki a rendőrség karmai közül. Ő lesz Tokio, a narrátor, aki kvázi elmeséli a rablás történetét, akin keresztül bejutunk a történetbe – és a bankba (ami nem is igazából bank, de ez is legyen meglepetés) – illetve megismerjük a csapat többi tagját. Egyébként sok tökölés nincs, rögtön a rablással kezdünk, a 8 Dali maszkos, városnevű támadó elfoglalja az épületet, 67 túszt ejtve: ráadásul szabályosan magukra hívják a rendőröket, hogy minél nagyobb nyilvánosságot kaphassanak. Egy gigászi mesterterv része minden, amit a Professzor dolgozott ki, aki pontosan kiszámolta a hatóságok reakcióit az eseményekre, s miután azt is tudta, hogy az adott időpontban az angol nagykövet lánya is az épületben lesz, épp ezért is a behatolás helyett tárgyalásra kényszerül a hatóság – pláne úgy, hogy a túszok is rögtön az elején álarcot kapnak, így a kommandósok nem merik megtámadni majd őket…

Oldalakon át részletezhetném, milyen zseniális az egész alapötlet, mennyire is jó a Professzor terve, mennyire is élvezetes a csapat sokszínűsége, milyen kiváló és előre eltervezett, sorozat szempontjából nagyszerű fordulatokat látunk – és nagyon sokáig mennyire is élvezetes és földön jár az egész. Elég sokáig érzi azt a néző, hogy ez akár meg is történhetne, jó pár epizódnak el kell telnie ahhoz, hogy az ember először felhúzza a szemöldökét az eseményeken. Mert az például, ahogy a kapálódzó, álfegyveres túszt a zsaruk rablónak nézik és rálőnek, az zseniális, az viszont már kevésbé tetszett, hogy utána, lőtt sebbel, frissen műtve a jóember úgy viselkedik, mintha nem is lenne sérült. Ez igaz amúgy a másik lőtt sebes karakterre is… a legnagyobb baj talán, hogy a rendező folyamatosan kiírja nekünk, mikor is járunk, a rablás hányadik órájában – ha ez nem lenne, talán át lehetne siklani az ilyenek felett (a lendület visz magával), de így egy idő után zavaró. Az is tök logikus, hogy a terv félrecsúszik (hisz e nélkül nem lenen sorozat), viszont az idő előrehaladtával egyre nagyobb hülyeségeket csinálnak a karakterek – a Professzorukkal az élen. A holywoodiasodás sajnos pont olyan jelenetekben nyilvánul meg, amire egy spanyol sorozattól nem várna az ember: a terv agyát egyre szorultabb helyzetekbe küldik az írók, amikből egyre hiteltelenebb módokon mentik is ki… Niwrok után szabadon azt mondhatnám, hogy a mágikus véletlen helyett itt mágikus balfaszságot látunk néhány karaktertől azért, hogy a Professzor szabadulhasson.

Aki amúgy egy zseniális figura. Nézés közben eszembe jutott a jó pár évvel ezelőtt látott The Following című sori antagonistája, ő volt még, aki hasonlóan megtervezett mindent – viszont ő sosem csinálta volna azt, amit Salva (ez a Prof neve) itt. Legalábbis kétlem (és ezt icipicit dramaturgiai hibának tartom), hogy egy ennyire megtervezett és percre pontosan kidolgozott rablás közben a kinti segítőnek, aki kamerákon keresztül folyamatosan figyeli a benti eseményeket, aki a megbeszéltek szerint 6 óránként ellenőrző hívást indít a rablókkal – hogy kölcsönösen tudassák egymással, minden oké – szóval hogy ez a zseni hogy képes beleszeretni a nyomozás vezetőjébe, Raquelbe. Kockáztatva ezzel mindent, de szó szerint mindent: az benn volt a tervben, hogy esetleg a nyomára bukkannak, de hogy mindezt ő saját maga idézi elő, hogy egy „Egy ágyban az ellenséggel” szituációba kormányozza magát… nos, az fura és idegesítő volt látni. Aztán lehet, hogy ez még nagyobb terv része, majd meglátjuk… a fasziból kinézem. Egyébként a sorozat igazán izgalmas jelenetei mind hozzá kötődnek (egy kibaszott szemüveges nindzsa ), ráadásul ugye azok a bizonyos flashbackes jelenetek is, mikor a kis csapat összekovácsolódását és a rablás megtervezését, kvázi egy oktatást látjuk, azok is mind a Professzorhoz kötődnek. Itt jegyzem meg, hogy qrva jól vannak beépítve a történetbe ezek a jelenetek – ahogy amúgy a narráció is – dramaturgiailag hibátlan az összhang a jelen idejű rablás és a visszaemlékezések között.

S ha már visszaemlékezések: egészen kiváló hangulata van a vidéki birtokon történteknek (s milyen zseniális helyszín lesz ez az évad végére!!), az a bizonyos csapatépítő feeling nagyon átjön. Az is jó, ahogy gyakorlatilag mindenki megkapja a saját 15 percét, minden karakterre jut idő – és pont ebből kifolyólag sokkal érdekesebb és helyenként megdöbbentőbb mindaz az átalakulás, ami a bankon belül történik néhány karakterrel. Ugyanis a heist mozi, amellett, hogy amúgy egy nagyszerű thriller, tökéletesen bemutatja, hogy egy ideális, bár alapból kicsit kockázatosan összerakott csapat az ideális és eltervezett helyzetből kilépve hogy bomlik szét, hogyan is okoznak a külső problémák belső harcokat. Mintha csak egy munkahelyi közösséget látnánk: amíg fut a szekér, addig mindenki boldog, aztán amikor jönnek a bajok, akkor éleződik a feszültség… itt meg aztán abban az egy hétben, amit az első két évad felölel, vannak bajok bőven. De nem csak a rablókra vonatkozik mindez: az A nagy pénzrablás remekül ábrázolja az emberi sokszínűséget, igazi kis pszichológiai tanulmány – legyen szó akár a szarkavaró igazgatóról, akár az elkényeztetett nagykövetlányról, a tanárnőről, vagy épp arról a csajról, aki a saját vélt túlélése érdekében összefekszik a bankrablóval. De van itt Stockholm szindróma, ami mégsem az, apa-fia drámája, szerelem a rablók között, egy zseniálisan kidolgozott árulásos játék, no meg nem kevés bekattanás és hatalmi harc egymás között. Amolyan alternatív családi kör, amiben a család ezúttal 8 rablót és 67 túszt jelent… és ez még nem minden: ennek szűkített változata a kinti sátor játszmája: a rendőrség, a nemzetbiztonság és a média között, hasonló szerelmi keszekuszasággal és hatalmi villongással. Egy nyomozóval, akibe szerelmes a társa, akinek az anyja meglehetősen zavart, aki beleszeret a főrablóba, de távoltartási végzése van ex férjével szemben, aki nem mellesleg helyszínelő. Egy nemzetbiztonsági fickóval, aki az első perctől kezdve irányítani akar, aki simán lerohanná az épületet, s akit csak egy túsz érdekel igazán – s akinek majd személyes ügy lesz az akció sikere vagy sikertelensége.

Kegyetlen jó minden, a karakterek, drámák (veszteség nélkül nincs rablás) maga a rablás precizitása, a TERV, a Professzor zsenialitása, az egész spanyol környezet. Természetesen spanyolul kell nézni (egyik epizód véletlenül angolul indult el, majdnem elsírtam magam), egy Spanyolországban játszódó, spanyol sorozatot vétek más nyelven próbálni. Itt említem meg azt is, hogy szinte az egész évadot végigkíséri a Bella Ciao című dal (jó okkal), ami nekem gyerekkori kedvencem, leszarom, mit jelent és kinek mit jelentett anno – a zánkai tábortűz mellett szerettem meg, s nagy élmény volt most, hogy kvázi ez lett a sorozat egyik zenéje. És bizony, annál az egy pontnál, amit Tokio is úgy említ, mint az utolsó boldog pillanatuk a bankban, mikor ezt éneklik – nos, rám is átragadt az eufóriájuk…. ami eufória aztán az egész évadra kitartott. Mert ugyan nyilvánvalóan  vannak hibái a sorozatnak, amik részben tipikus sorozathibák, részben pedig olyan hülyeségek, amiket a karakterek saját életük nehezítésére csinálnak, de az egész (két évad) roppant szórakoztató és izgalmas. Oldalakat lehetne még írni erről a két évadról, ki a kedvencem, mik a kapcsolatok, hova vezet az egész - de kell némi muníció a folytatásra is, úgyhogy mára ennyi...  Még szerencse, hogy nem kell várni a következő évadokra (s talán a következő írásra sem). 




80%




.

.






A nagy pénzrablás S3-4





Egy biztos. Innentől kezdve soha nem tudok bizonyos városokra az adott nevezetességeik, egyéb ismertetőjeleik alapján gondolni… a La Casa de Papel után ha azt hallom, hogy Tokio, Berlin, Nairobi, Rio, Oslo, Helsinki, Palermo, Denver, Moszkva, Marseille, Lisszabon, Stockholm, Manila vagy Bogota, nekem először azok az arcok fognak eszembe jutni, akik itt a városneveket megszemélyesítették. Magáról a sorozatról pedig – még ha icipicit kritikusabban is éltem meg az első két évadát –, ezután a dupla etap után azt mondhatnám, hogy az idei év legjobbját láttam …ha nincs az a fránya Dark, ugye…

Ez egyszerűen tökéletes volt. A heist műfaj – és a forgatókönyvírás – egyik csúcspontja, egy olyan történet, ami egyszerre végtelenül szórakoztató, izgalmas és bizony helyenként drámai is. Olyan pillanatokkal, amiket a felhígult mai filmes kínálatban egyre ritkábban él át az ember, olyan jelenetekkel, karakterekkel, amik miatt érdemes (egyre inkább) sorozatokat nézni. Soha nem fogom elfelejteni azt, ahogy megérkeznek Madridba, ahogy bejutnak az aranyhoz, ahogy az egyik karakter kimegy a két piros dobozzal az épületből – s mi miért nem történik akkor –, az RPG-s jelenetet, de azt sem, amikor a Professzor elterelése működésbe lép. De ugyanúgy örökké emlékezni fogok a terhes rendőrnőre, a banki biztonsági szolgálat vezetőjére, vagy az előző helyszín igazgatójára… a mostani csapat tagjairól meg nem is beszélve. És bizony azokat az érzelmes pillanatokat sem feledem, amikből rendesen kijutott az évadban: legyen szó akár a lövésről az ablakon keresztül, vagy a srác megérkezéséről (ott végig azt hittem, lelövik), a háború bejelentéséről, vagy arról a cliffhangerről, miben eldördül az a két lövés és elvesztünk egy karaktert…

Egyébként a harmadik és a negyedik (és majd a záró, ötödik) évad ugyanúgy egy kerek egészet alkot, mint az első kettő – csak most főhőseink a Spanyol Jegybankba mennek be rabolni, s bár rablásuk első számú célja egyikük kiszabadítása, ha már ott vannak, elvinnék a spanyol állam egy helyre összegyűjtött aranytartalékát is (amit amúgy ők vitettek oda, évekkel ezelőtt). Az előző rablást nem kevés veszteséggel túlélő csapat az ellopott egymilliárd eurójából szigorú szabályok között, de viszonylag szabadon éli világát: párokba osztva, de gondosan megtervezve a menekülési útvonalakat is. Három évig nincs is semmi gond, sőt a korábbi ősellenségek is gond nélkül egymásra találnak, mígnem egyikük megszegi a szabályokat, aminek súlyos következménye lesz. Az csak egy dolog, hogy elkapják, de aztán olyan kínzásnak vetik alá, amibe majdnem belehal – a többiek pedig a vészes hírre összejönnek, hogy a Professzor vezetésével valahogy kiszabadítsák a foglyot. Itt jegyezem meg (ami amúgy meglehetősen hangsúlyos szerepet is kap a történetben), hogy az A nagy pénzrablás ezúttal sokkal komolyabb témákat is beemel motivációként és háttérként a történetbe, mint előzőleg: gondoljunk csak akár arra a bizonyos titkos állami kínzásra, aztán az államtikok kiszivárogtatásának veszélyére , vagy akár arra, hogy néhány Dali maszkos bűnöző hogy tud a nép kedvence lenni és hogy tudja a Professzor vezetésével az állam ellen fellépő Felkelők képét kialakítani magáról. Bámulatosan meg van írva és ki van dolgozva minden, és bizony ismét csak elérik az alkotók, hogy szinte az első percektől kezdve a betörőkkel vagyunk – mert hát ki ne akarna a nézők közül lecsippenteni néhány száz kiló aranyat abból a sokból, ami a bankban van, vagy ki ne akarna súlyos korrupciós titkokat nyilvánosságra hozni. Már az első két évadban is eléggé közel hozták hozzánk a karaktereket, de itt rátettek egy lapáttal az alkotók: legyen szó akár a régiekről, akár az újakról, szinte mindenkit lehet kedvelni valamiért.

Engem már az első epizód elvarázsolt, tök jó volt látni azt a felhőtlen boldogságot, amik a párok átéltek – éveken át a rablásuk után. Külön jó volt, hogy ezzel szembe állították Arturito karakterét, először nem is tudja hova tenni a néző az egészet – de aztán később milyen fontos szerepe lesz mindennek. Beszarás a madridi belépő, és tök hiteles a jegybank elfoglalása is: ráadásul abba se nagyon lehet belekötni, hogy honnan szedtek ezt-azt – elég pénzt raboltak ahhoz, hogy mindenük meglegyen. Aztán, ahogy a Terv kibomlik, amik és ahogy történnek, attól néha az állam leesett: bármennyire is tudtam, hogy nem helyes, képtelen voltam a rendőröknek szurkolni a Professzor és a Terv ellenében. Qrva jó minden, qrva jó, ahogy megint felborul az egész, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy bár hiába egyesül a csapat, ez a küldetés nagyobb eséllyel végződik halállal, mint bármi más az életükben. Szomorú, ámde borzongatóan szenzációs volt látni a Professzor összeomlását – majd talpra állását – mint ahogy a flashbackekből visszafejtve megismerni, mi is ez az egész és mik is a buktatói. Nagy örömömre mindenki szerepel a sorozatban, olyan is, aki már nem lehetne közöttünk, sőt egyikük rohadt nagy szerepet kap a háttér történetben. Az egész flashbackes szerkezet – az előző évadokhoz hasonlóan – tökéletesen illeszkedik bele a rablás történetébe, hol kibont karaktereket és kapcsolatokat, hol megmagyaráz döntéseket és eseményeket. Sőt, ahogy szorul a hurok és mennek félre az események, egyre nyilvánvalóbbá válik a múltból, hogy ez tulajdonképp nem is a Professzor terve, hanem Berliné (és Palermóé) – ez megint egy külön okos húzás, mert lehetőséget biztosít az íróknak arra, hogy a Professzor zsenialitását új szintre emeljék.

De ódákat tudnék zengeni az egész rablás lélektanáról, hogyan alakul át (ahogy amúgy az előző helyszínen is) a csapat hangulata, hogyan törnek felszínre a rejtett sérelmek, indulatok. Mit szülnek a titkok, amiket nem mondanak el egymásnak, a féltékenység, a hatalomvágy, a szerelem. Az, hogy Denver és Tokio meglehetősen instabil, azt tudtam, de van még a sorozatban és a csapatban egy hasonló kakukktojás – és akkor még nem beszéltem a szarkeverő és ellentéteket mesterien szítani tudó Arturitoról, illetve Gandiáról. Én mindkettőt simán agyonlőttem volna – no de akkor lehetne-e más a történet vége, mint halál? Mármint a bankrablók halála? S ha már lélektan. Az új, terhes rendőrnő is megérne egy külön bekezdést, az utóbbi idők egyik legnagyobb szemét karakterét láttam a képernyőt – az a pszihológiai játék pedig, amit az egyik elfogott rabbal folytat, az meg szenzációs. Annyira jól ki van centizve most minden, annyira sikeresen a hihetőség keretein belül maradtak az írók ezúttal, hogy ezúttal a sorozat egyetlen egy percében nem éreztem a korábbi elhollywoodiasodást. Végtelenül precíz, mesterien átgondolt és kiszámított, a feszültséget epizódról-epizódra fokozó sztori, teljesen letisztult, európaiasan hihető és tökéletes dramaturgia, zseniális csavarokkal és eseményekkel. Örülhet a világ, hogy igaziból nincs egy Professzor a Földön, aki el akarja lopni valahonnan a nemzeti aranykészletet.

S hogy ezek után miért és hogyan vesztett nálam pár pontot, százalékot a sorozat? Nos, nagyon egyszerű a válasz: minden remek összetevője ellenére túlságosan is rátelepedett az évad(ok)ra a manapság kötelezővé tett elfogadtatási kényszer a pc, ami esetünkben legalább három meleg karakter formájában nyilvánul meg, sőt, van egy átoperált férfink is, akiből nő lett. Nem azt mondom, hogy ez rá tud telepedni az egészre, kisebb mértékben simán el is viseltem volna, de az előtérbe tolt meleg karakterek, a Bumm, Bumm, Csaó, a férficsók majdnem kidobott a sorozatból. Értem én, hogy a karakternek motivációt kellett adni, s hogy miután a bankban, rablás közben nem lehet buzulni, mindezt a flashbackekben kellett erőltetni, de úgy gondolom, a kevesebb most több lett volna. Azt simán elfogadtam korábban, hogy XY buzi, de hogy ehhez most csatlakozott más is, sőt, egy korábbi karakter is részben az, az most sok volt. Bazzeg, ez nem az Oscar-díjra nevezett alkotás, simán ki lehetett volna hagyni az egész szálat és megmaradni a barátságnál…

Ha választani kéne, nem is igazán tudnék kedvenc karaktert megnevezni. Tokio és a Professzor is ugye az első évadok miatt alap, de most simán felnőtt melléjük Nairobi és Lisszabon is. Sőt, Helsinki és Bogota, de még Stockholm is kedvencem lett a harmadik-negyedik évadban – arról meg ne is beszéljünk, hogy pont egyikük miatt bizony a könnyem is kicsordult a végére. Már-már 24-szerű néma óra volt, ami történt, tudom, értem, hogy ilyen is kell egy történetben, de milyen igazságtalanság mindaz, amin szerencsétlen keresztülment… legszívesebben magam lőttem volna szét RPG-vel az egész nyomorult rendőri sátrat. Milyen szomorúan tudott szólni az a Bella Ciao is…

Mindegy, ez zseniális volt. Mindig van mit várni, de nekem most az ötödik évad van a várólistám csúcsán: mert azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy az a sakk-matt ott a végén valóban lezárja a játszmát. Alicia – bármennyire is ügyes – kevés a Professzorhoz képest. Hozzá képest mindenki kevés – még Scofield is.





95%



.

.




Sputnik / Спутник




Ha valaki tudatlanul csak a címe alapján vetné rá magát erre a produkcióra, akkor akár joggal hihetné azt, hogy a zseniális Gagarin, Szaljut 7 és Űrséta triumvirátus után egy újabb orosz űrhajós sci-fibe csöppen, kvázi folytatva a dicső szovjet űrkutatás történelmének bemutatását. A valóság azonban az, hogy a Sputnik csupán első öt percében idézi meg az említett három filmet, utána végig a Földön játszódik, s sokkal inkább lehet párhuzamba állítani olyan mozikkal, mint mondjuk az A dolog, vagy az Élet, esetleg az Érkezés… és hiába írják máshol, én, magam részéről az Alient csak jóindulattal tenném be ebbe a sorba. A Sputnik a várakozásokkal (és az én várakozásaimmal) ellentétben egy sima, kis költségvetésű orosz sci-fi horror, amin azonban sem a kis költségvetés, sem az orosz mivolta nem látszik: simán megállja a helyét néhány amerikai produkció mellett, sőt, a fentebb említett 3 hollywoodi moziból kettőnél szerintem jobb is lett.

1983-ban járunk, az űrben a Sputnik űrhajó két tagú legénysége az előírt feladatát végzi, mikor is valami idegen entitással találkozik. Nem tudjuk mi az, nem látunk semmit, a következő képkockákon már csak a kazahsztáni leszállás következményeivel szembesülünk: csak egyikük éli túl a landolást,  Veshnyakovot (Pyotr Fyodorov) pedig súlyos sérülésekkel rögtön kórházba, illetve karanténba viszik. Mi, nézők ugyan sejthetünk dolgokat, de egészen a mozi egyharmadáig kell majd várnunk gyanúnk beigazolódására, miután a kissé lázadó, megszokottól eltérő módszerekkel dolgozó – és ezek miatt épp fegyelmi elé néző (1983, Szovjetúnió!!!) – pszichológusnő, Tatyana (Oksana Akinshina) elkezd foglalkozni Veshnyakovval egy titkos bázison. A nő nem hülye, képben is van az államhatalom működésével, de valahol szakmai kihívásnak is tekinti a kapcsolatot az űrhajóssal: ki kell derítenie, hogy az amnézia, amit a fickó produkál, vajon valós-e, és vajon mi történhetett ott fönn, az űrben velük… pláne, hogy ugye a társa olyan állapotban ér földet, amilyenben. S az sem véletlen, hogy Semiradov ezredes (Fyodor Bondarchuk), aki kimenti a korábbi munkahelye karmai közül, pont őt választotta: felületesen nézve a lány szokatlan módszerei talán segítenek felszínre hozni az űrhajós emlékeit, ám legalább ennyire motiválja talán a parancsnokot Tatyana kiszolgáltatottsága.

Ez nagyjából az alaphelyzet, innen jutunk majd el oda, és ahogy – nem kis megdöbbenésemre – szembesülünk az idegen lénnyel. Hogy ez honnan és hogyan kerül elő, az legyen meglepetés, én legalábbis icipicit meglepődtem a lény és a gazdatest viszonyán, életre kelésének következményein, az egész szituáción. Egyébként a kevés kritika is kiemeli a filmmel kapcsolatban, hogy milyen jó az a feszültség kezelés, amit a rendező a történet első felében művel: a bizonytalanság, a katonai bázis, mint környezet okozta nyomasztó légkör, az örökérvényű igazság, miszerint amit nem látsz, attól jobban félsz, remek hangulatot ad a mozinak. Tatyana „nyomozása” az elején még simán, pszichológus-beteg szinten is érdekes lenne, de az idő előrehaladtával, ahogy a nő (és mi, nézők is) egyre többet tud meg az események hátteréről, ahogy szembesül a lény valódi természetével és felhasználásának céljaival, egyre jobb és feszültebb jeleneteket eredményez. Nekem legalábbis nagyon tetszett az egész folyamat, ami során először majd kapcsolatot próbál kialakítani a lénnyel (ld. még Érkezés), majd ráébredve annak gyilkos természetére, próbál megszabadulni tőle. És igazából nálam itt sántít legjobban a Ripley/Alien párhuzam: sem a klausztrofób rejtőzködés, sem a nő harciassága nem hasonlítható össze az itt látottakkal. Talán csak az itt is – kissé közhelyesen – felhasznált hadászati cél, illetve a fegyver elpusztítására tett erőfeszítés az, ami összekötheti a két mozit – de valahogy itt, ebben a filmben, a hidegháború paranoiájában, az eredménykényszer árnyékában valahogy sokkal hihetőbbnek és életszerűbbnek tűnik minden, amit látunk. Hisz gondoljunk csak bele: az égvilágon semmi hihetetlen nincs abban a felvetésben, hogy a nyolcvanas években, egy titkos szovjet katonai bázison elítélteket (ráadásul a köz által is megvetett elítélteket) tápláléknak használtak egy űrbéli lény életben tartására… hogy aztán azt, kiismerve irányíthatóságának lehetőségeit, bevessék majd valami háborúban.

Természetesen semmi nem alakul úgy, ahogy azt az ezredesék eltervezik, természetesen Tatyana is hamarosan üldözötté válik – s természetesen kialakul valamiféle érdekes kapcsolat beteg és orvosa között. Persze, láttunk már ehhez is hasonlót, meg jó néhány dologban nem sikerült az oroszoknak sem átlépni a hollywoodi klisék határain, de összességében ebben a környezetben ez remek elegyet alkot. Néha a lövöldözést túlzásba vitték, néha bizony bántóan naivan használják a filmes sablonokat, de a Sputniknak van annyi gerince, van annyi eredetisége, hogy mindezek felett szemet lehet hunyni. Mert maga a háttér, a korrajz már önmagában is zseniális, mert többször is működik – főleg a lényhez köthető – meglepetésfaktor, de talán legfőképp azért, amit Veshnyakov fiának szálával tettek az írók. Olvastam, hogy másnak nem jött be a dolog, többen túl giccsesnek és feleslegesnek tartották, de szerintem zseniális húzás volt az, amit a kisgyerekkel műveltek. Csavarnak sem volt utolsó, ugyanakkor picit át is sikerült értelmeznie bizonyos karakter tetteit, jellemét és motivációit. S ha már itt tartunk. A Sputnyik egyik nagy erénye, hogy bár nincs telepakolva sztárokkal (még orosz mércével sem), szerintem minden szereplő nagyszerűen eltalált és megírt karakter, valamiért – legalábbis a történet bizonyos pontjáig – mindenkit lehet bírni valamiért. Tatyana ugye nem kérdés, a lázadó, kicsit a szovjet államhatalommal szemben álló, ámde nagy tudású orvos figurája, a történet pozitív főhőse az a karakter, akivel tudunk és kell is azonosulnunk. De ott van Veshnyakov, az űrhajós, akit egy idő után simán lehet sajnálni, aki akaratán és tudatán kívül került abba a helyzetbe, hogy egy idegen, vérszomjas lényt importált a Földre – s ott van az ezredes is, aki nagyon sokáig tetszeleg Tatyana védőszentjeként, aki kvázi kimenti a lányt az államhatalom karmai közül. Sőt, miután kiderül mit is művel ő valójában, még akkor sem lehet rá igazából haragudni – még ha egyértelműen is ő az antagonistája a mozinak – hisz részben olyan embereket dob prédának, akiket szinte magam is odadobnék, másrészt meg valahol érezni az ő tettein is a kiszolgáltatottság érzését. Nem azt mondom, hogy sajnálni kell, de ha belegondolunk az akkori rendszer működésébe, az ő figurája tökéletes leképzése a hatalmi viszonyoknak – és ez igaz akkor is, ha természetesen nem lett volna muszáj mindent úgy csinálnia, ahogy csinált. Ő nem egy tipikus, beteges amerikai antihős, sokkal összetettebb jellem annál.

Hogy horrorként – sci-fi horrorként – mennyire állja meg a helyét a Sputnik… nos, istenigazából arra sem lehet panasz. Magától a lénytől én nem féltem, azokkal a fülekkel inkább a Szörnyecskék 2 jutott eszembe róla, azonban kétségkívül van feszültség azokban a jelenetekben, mikor nem tudjuk, hogyan reagál a környezetére. Sőt, az ún. gore jelenetek is rendben vannak, az etetés kifejezetten véres, mint ahogy a kazahsztáni leszállás képei is azok. A díszlet, a már említett titkos bázis a maga minimalista, 80-as évekbeli stílusával nagyszerű hangulatfokozó – helyenként kellően nyomasztó – helyszín egy ilyen történethez. A szimbiózis, mint téma pedig egészen érdekes aspektust ad a látottaknak, és talán ez kicsit árnyalja is az országúton történő finálét – ami nekem amúgy első nézésre nem is jött be annyira. Megmondom őszintén, ha ott lett volna vége a filmnek kicsit keserűbb szájízzel emlékeznék rá, de aztán jött a gyerek és minden rossz érzésem elszállt. Az nagyot ütött…

Mindig is tudtam, hogy érdemes figyelni az oroszokra, az utóbbi időben egyre jobb filmeket csinálnak, s ebből a sorból nem lóg ki a Sputnik sem. Tény, hogy kell hozzá egy kis nyitottság – az eredeti nyelv+felirat kombó miatt is – nekem viszont, akinek alapból bejön a műfaj, mind a korszak, mind a nyelv jócskán hozzátett a moziélményhez. De továbbra is várom a következő űrutazásos alkotásukat, idegen lény és horror elemek nélkül…





80%  




.

.





Föld invázió / Аванпост





Az igazság az, hogy bármekkora dömping is van inváziós sci-fi terén, magam részéről mindig szívesen merülök el egy-egy új történetben: mindig érdeklődéssel figyelem, milyen úton-módon – és legfőképp miért – próbálják idegen lények leigázni bolygónkat. A cél legtöbbször ugyan megegyezik: az emberiség eltüntetése után új életteret keresnek maguknak a messzi világűr hódítói, ám az, hogy ezt hogyan próbálják elérni, az írók milyen eredeti ötletekkel rukkolnak elő ezzel kapcsolatban, az mindig izgalmas téma. Az orosz – már megint egy orosz – Föld invázió emberiség likvidálási alapötlete pedig egészen zseniális (ilyen nagyszerű felütést utoljára a Flashforwardban láttam), úgyhogy a mozi első negyed órája számomra adott akkora pozitív töltetet, hogy minden hibája ellenére kifejezetten élveztem a több mint két órás orosz kalandot. Persze, olyan óriási csodát nem kaphattam tőle, a dramaturgia nagyjából ugyanaz, mint a hollywoodi filmekben, de mégis, az egész környezet, maga az orosz gondolkodás és légkör kellemes pikantériát ad az egésznek.

A nem túl távoli jövőben – azért ezen picit még csiszolhattak volna az alkotók, hisz a Blade Runner szerű hi-tech Moszkva és a napjainkban is használt harcászati eszközök kicsit ütik egymást – egyik pillanatról a másikra gyakorlatilag megszűnik az orosz fővároson kívüli élet. Egészen pontosan van egy kör, amin belül van Moszkva, ahol minden marad a régiben, ámde a körön kívül gyakorlatilag elsötétül minden – most természetesen nem árulom el, mi, hogyan történik, legyen elég annyi, hogy zseniális képsorokat láttam a pusztulásról. Itt jegyzem meg egyúttal azt is, hogy már akkor azt éreztem, hogy milyen jó lett volna, ha ezek a képsorok több helyszínt is körbejártak volna, több, hasonlóan drámai eseményt megmutattak volna a nagy csöndből. Külön jó volt ez után annak a tanácstalanságnak az ábrázolása, amikor külső válaszok híján az orosz hatóságok és média találgat az események okát és mikéntjét illetően – valahogy az egésznek teljesen hiteles szaga volt… hisz valószínűleg így reagálna mindenki, ha hirtelen elnémul körülötte a világ. Ahogy pedig a világűrből mutatják a Földet, a nagy sötétség közepette a fényárban úszó orosz kört, az nemcsak, hogy rettentően jól néz ki és hatásos, de egyben borzongató is: nézés közben csak belegondol az ember, hogy mi lenne, ha ez tényleg megtörténne (reméljük, nem fog) és mit tenne ő, illetve a vezetés adott helyzetben.

A film kicsit hatásvadász, ámde hihető módon érintőlegesen foglalkozik is a témával: nagyon okosan játszik az információval, a szereplők szinte végig nem tudnak semmit, s mi, nézők is sokáig csak találgatunk. A lakosság reakciója is nagyon jó, kár, hogy a mozi csupán a felszínt kapargatja e téren: a kezdeti bizonytalanság és pánik után az anarchia uralkodik majd el a városokban és a vásznon – magam részéről szívesen néztem volna egy személyesebb, emberibb sztorit is, az átlagembert szemszögéből… csak akkor ez egy posztapokaliptikus film lenne. De itt, a zsánernek teljesen megfelelő és szokásos módon jönnek a katonák, jön az orosz hadsereg, akiknek első körben még csak felderíteni kell a fény és sötétség határát, majd aztán értelem szerint szembe is kell szállni az ellenséggel. Külön kiemelném a tényleges nyitójelenet és annak kicsit későbbi konkrét folytatását: a film és az utóbbi idők legjobb, legmegdöbbentőbb jelenetét sikerült szenzációs módon megcsinálni az orosz filmeseknek. Az a roham az erdőből, akik, amik onnan kijöttek, amikor megláttam, mit is emel fel a daru… nos, az beszarás volt. Akciójelenetnek sem volt utolsó, de a megdöbbenés sem maradt el az ellenség láttán…

A film egyébként néhány katonát követ égig, akik bemerészkednek a kihalt terültre, információkat gyűjteni – s mint azt tudjuk, hogy ha egy filmben katonákat követünk, ott előbb-utóbb lövöldözés is lesz. Nos, meg kell mondjam, az oroszok ebben sem vallottak szégyent: a film összes akciójelenete hibátlan, záporoznak a lövedékek, kellően véres és látványos az egész, némely jelenetet komoly hollywoodi  háborús filmek is megirigyelhettek volna… ha ehhez meg hozzáadjuk azt, hogy szinte végig nem tudjuk, ki az ellenség, hogy lőhetnek emberek emberekre, azt kell mondjam, a puszta akción kívül is van rendesen spiritusz és feszültség a filmben. Apropó feszültség. Szinte az első perctől kezdve valami olyan aláfestő zene társul a képhez, ami szabályosan izgalmat, feszültséget vált ki az emberből – Nolan szokott hasonló motívumokkal dolgozni a nagyobb hatás eléréséért. Aztán, amikor úgy nagyjából összeáll a kép, kik is ezek az idegenek, mit és hogyan akarják véghezvinni tervüket, kit és mit használnak fel ehhez, mosolyra görbült a szám: az oroszoknak sikerült ötvözniük a posztapokaliptikus stíluselemeket az inváziós sci-fivel… és bizony, a zombifilmekkel. Nagyon jó a több csoportra bontott védelmi csapat, az általuk kiállt, át/túlélt háborús helyszín, maga az egész díszlet, háttér – egy pillanatra nem fordult meg a fejemben, hogy most nem amerikai mozit nézek. Az orosz filmkészítés mára (ld. még Kóma) eljutott oda, hogy trükkökben, látványban bármelyik nagy, világhírű effekt cég által megtámogatott amerikai produkcióval felveszi a versenyt. Kíváncsi leszek, mikor lesz az első olyan hollywoodi film, aminek látványa Moszkvában készül…

Rengeteg pozitívum van még, amiről tudnék írni, bírtam a színészeket, a karaktereket, magát a dramaturgiát, a nagy többséggel ellentétben nekem kifejezetten bejött ez a sci-fi is – s hogy mégsem álltam föl a fotelből maradéktalanul elégedetten, annak egyetlen egy oka van: az a káosz, amivel az egész eseménysort az alkotók magyarázni próbálták. Az még csak hagyján, hogy a film felénél megjelenik egy tök fura figura, az is hagyján – bár nehezen érthető és hihető – hogy ő most akkor miért is az oroszokkal van, viszont az ő karakterén át nyújtott magyarázat az eseményekre az egy összeomló kártyavárra emlékeztetett. Lehet, jobb lett volna, ha nem is tudunk semmit, csak lövünk, mindenesetre az Id nevű karakter egy olyan zavaros történetet, indokot és elképzelést tár elénk, ami teljes üzemzavart okozott bitjeimben. Lehet, újra kéne néznem a film bizonyos részeit, de így elsőre azon a közhelyes üzeneten kívül, hogy a Földön az emberiség a vírus, ami elpusztítja a bolygót (ami igaz is) nem sokat értettem meg a dialógusokból. Sem a 200 ezer évvel ezelőtt érkezett idegenekről (mi van??), sem a hatalmi harcokról, sem arról, hogy most akkor mi is van a Hold és a Nap állásával az esemény kapcsán. Mint ahogy az ember, mint élőlény általa felvázolt tulajdonságainak beillesztését sem értettem a nagy egész történetbe, pláne, hogy ugye jött az a fránya űrhajó… a 199 ezer év 364-ik napján. Az nekem kevés, hogy holnap jön a világvége, meg kell akadályoznunk, ezért szembe kell szállni a fő gonosszal, aki amúgy félig a testvérem, de én segítek nektek – hogy aztán a fináléban majd szembe fordulhassak mindenkivel. Id amúgy qrva jó figura, tetszett az is, ahogy kinéz, tetszettek a képességei is, a hatalma is, csak valahogy elveszetem mindabban, amit láttam, amit mondott – tulajdonképp fogalmam sincs, mit is akart ő és/vagy a film.

Mintha túl okos akarna lenni a mozi, mintha a sablonos „legyőzzük az idegeneket” (legyőzték??)  történeten felül túl sokat bele akarna tuszkolni motiváció és magyarázat gyanánt a sztoriba, mintha azt érezték volna az írók, hogy ki kell tágítaniuk az akció sci-fi kereteit a filmben… nos, nem jött be. A régi, szovjet, intellektuális fantasztikus irodalom és a modern akciófilmek keveréke ilyen szinten még nem működik, ezt még gyakorolni kell: önmagában, mint világmegmentős, lövöldözős, misztikus mozi látványában, hangulatában, feszültségkezelésében szinte hibátlan, ám mikor elkezdenek benn beszélni és magyarázkodni, akkor összedől. Én legalábbis ezt éreztem – mert hiába vártam a nagy megoldást a rejtélyekre, tulajdonképp csak egy zagyvaságot kaptam. Azt eddig is tudtam, hogy az emberiség feléli lakóhelyét, hogy tulajdonképp tényleg megérett a pusztulásra, de akkor már az úgy történjen meg egy sci-fiben, hogy értsem, és esetleg támogatni is tudjam az idegenek célját... még ha ez nem is szép dolog.

Mindegy, soha rosszabb inváziós sci-fit, sőt, soha rosszabb orosz filmet: igaz, hogy az utóbb látottak közül most ez volt talán a leggyengébb, de ennek is bőven vannak olyan képei, emlékezetes momentumai, ami miatt emlegetni fogom. Nem megy ki a fejemből pl, mikor leemelték a daruval azt a katonáról…




75%



.

.





Gomorra S1





Biztos nem vagyok vele egyedül, de nekem ez a Gomorra című sorozat a 2014-es bemutatójakor valahogy kimaradt – hiába kedvelem a maffiás, gengszteres történeteket, hiába keresem, kutatom mindig az újdonságokat, talán pont az európai mivolta miatt elmaradó hype volt az oka, hogy sokáig nem is tudtam róla. Talán tavaly került látókörömbe nyomatékos baráti ajánlásra, azóta terveztem belevágni ebbe az új kalandba... de csak most, hogy gyakorlatilag elapadt a hollywoodi filmcsap, szántam rá magam, hogy el is kezdjem. Sok mindenre fel voltam készülve - sok jót is mondtak róla, és talán a sok istenítő szó sem tett jót az elvárásaimnak (bár ezek inkább a harmadik-negyedik évadnak szóltak) -, de arra azért nem, hogy az első évad döntő többségét én kifejezetten kínszenvedésként éljem meg. Ennyi unszimpatikus szereplő, ennyi értelmetlen, válogatás és következmény nélküli gyilkosság, ennyire súlytalan karakterek nemcsak hogy szimplán unalmat, hanem már inkább undort váltott ki belőlem… hol van már a The Following agyament öldöklése, amire anno azt lehetett mondani, hogy túlzó volt…

Aki most ismerkedik ezzel a címmel, annak annyit kell tudnia, hogy a Gomorra egy négyévados, évadonként 12 részes olasz maffiasorozat, amit egy bizonyos Roberto Saviano azonos című, 2006-ban megjelent dokumentumregénye alapján készítettek – az ő hathatós közreműködésével. Egyébként bennem már ezen információnál felbukkant a kétség, mennyire is lehet hiteles egy ilyen alkotás – mindenesetre azt állítják róla, hogy a nápolyi székhelyű Camorra szervezet működése ihlette az egészet, és (természetesen) az író azóta a maffia begyében van. Ez ugyebár nem utolsó dolog marketingnek sem, de ha valóban így lenne minden, amit itt látunk, ha valóban ennyire szenvtelenül irtanák az embereket ott lenn, délen, akkor gyakorlatilag egy háborús övezet lenne a környék… nem tudom, de én elsőre mégsem Nápolyra tudok gondolni a maffiával kapcsolatban Olaszországban. Jó, volt az a szemétszállítási balhé pár éve, de az nem ez a szint, ami itt elénk tárul. Ráadásul a sorozat elköveti azt a hibát – és igen, én ezt hibaként élem meg, míg másnak ez zseniális húzásként jön le – hogy szinte kivétel nélkül minden szereplője egy pszichopata vadbarom, egy állat, egy kegyetlen gyilkos, márpedig meglehetősen nehéz úgy végignézni 10 órát, hogy nem tudsz senkit kiválasztani a karakterek közül, akivel végigjárnád az utat. Mert igen, a SoA, a Gengszterkorzó és a BB főszereplői és bűnözők voltak, sok határt át is léptek, sorsuk törvényszerű volt – mégis, amíg a vásznon voltak, lehetett őket kedvelni, mert volt bennük emberség, volt olyan tulajdonságuk, amiért szívünkbe lopták magukat. De itt… itt bazzeg egyrészt nem is szabad senkit megkedvelned, mert lehet, a következő percben simán kinyírják, másrészt meg hogyan is lehetne megkedvelni egy (ennyi) elmebeteg állatot???

A történet a Savastano klán életébe ránt be bennünket, akik Nápoly kábítószer terjesztését uralják. Apu, Pietro, a klán feje, öreg róka a szakmában, elsőre akár még egy kemény, ámde korrekt üzletembernek is tekinthető lenne, de aztán ő is hamar a betegek közé kerül (meg ugye börtönbe, ez ugyanis a történ alpap konfliktusa). Felesége, Immacolata a tipikus anyatigris, a tökéletes maffiafeleség – az ő legnagyobb baja először csak az volt számomra, hogy emlékeztetett egy bizonyos Gemmára a SoA-ból, azt a nőt én meg annyira meggyűlöltem, hogy szerencsétlen Imma eleve hátrányos megkülönböztetéssel indult nálam – aztán persze majd ő is mindent megtesz, hogy a pszichopaták véget nem érő táborához csatlakozzon. Van egy fiuk, egy bizonyos Gennaro, aki tulajdonképp a sorozat második (első??) számú főszereplője, kezdetben egy elkényeztetett, dagadt, nagyképű fasz, hogy aztán a sorozat felétől egy szintén teljesen idegbeteg, kőkemény gyerek legyen belőle. S ha már itt tartunk: egyszerűen teljesen abszurd számomra az egész jellemfordulása, mert ugyan értem, hogy az írók szerint a kiküldetése – ami amúgy szerintem egy halálos ítélet volt – volt az oka a változásának, de az, hogy az ott történtekről jóformán semmit (legalábbis nagyon keveset) tudunk meg, olyan, mintha minden ok nélkül két teljesen más szereplőt látnánk az évadban. Ha meg mindehhez hozzávesszük, hova is jut az évad végére, az ember azt érzi, teljesen felesleges volt vele kapcsolatban az első pár epizód… s nem csak arról van szó, hogy az elején talán még szerethető is lenne a maga gyámoltalanságával. Nem, mert akkor meg a beképzeltsége miatt nem tetszett a srác – egyszerűen totál más a két Gennaro, amit láthatunk.

A legfontosabb karakter azonban egy bizonyos Ciro nevű srác, Gennaro barátja, aki a klánnak dolgozik – s aki már az elején meglehetősen piszkos munkákat csinál Don Pietronak. Megmondom őszintén, nekem ő volt az, akibe kapaszkodni próbáltam, akiről azt hittem, Jax Teller szerűen végigkövethetem bukását (amúgy szimpi a fazon), de aztán nagyon-nagyon hamar rá kellett döbbennem, hogy az összes közül ő a legbetegebb, kvázi legszemetebb szereplő. Értem, hogy a Gomorra valahol az ő harca a szervezetben való helyéért, tök sok szituban szurkolni is lehet neki (ld Conte és Spanyolország), de aztán olyanokat tesz, amik mérhetetlen csalódást okoztak nekem. Ide kapcsolódik amúgy – s nem csak vele kapcsolatban – a bűnözők háttere, az a bizonyos szent és sérthetetlen család és környezet szerepe is: bazzeg, itt minden barát, férj, feleség, gyerek úgy van ábrázolva, hogy ha nem is tud ugyan minden konkrétumot társa életéről, de mindenben maximálisan elfogadja és támogatja őt. Sehol egy családi balhé, mindenki tök hepi, mintha mindenki a nagy egész szervezett bűnözés része lenne – ami ha igaz is (nem vagyok teljesen meggyőzve erről), akkor is minimum fura. Én legalábbis próbálnék menekülni egy olyan közegből, amiben bármikor, bárhol lelőhetik társamat, adott esetben engem… mert ez itt nem olyan, mint mondjuk a Narcosban volt, amikor valaki naivitásból került bele a sprilába, itt pont úgy néz ki, mintha mindenki pontosan tudná, mit csinál és vállal.

Mert igen, ebben a Gomorrában hatványozottan igaz Murphy (kissé átértelmezett) tétele: aki meghalhat, az meg is fog halni. A baj az, hogy miután a néző kiismeri a sorozat dramaturgiai fogásait, egy idő után – talán legfőképp a mennyiség miatt – az égvilágon semmi halálnak nincs megdöbbentő hatása. Eleve, ahogy írtam, úgysem szeretsz senkit, tehát nem fáj, ha elveszíted, ugyanakkor ilyen pszichopata barmok kezébe kerülve úgysem éled túl… kapásból tudnék három, négy példát írni erre. Szabályosan bele lehet csömörödni abba, hogy válogatás nélkül kinyírnak mindenkit, akkor és úgy is, ha azt tulajdonképp semmi nem indokolja – gondoljunk csak a felgyújtott lány esetére. Ráadásul mindezt következmények nélkül: nekem tök hiányzott az egészből a hatóság szerepe, itt soha, senkihez, semmiért nem kopogtat be a rendőrség. Ezek a figurák teljesen agyament módon, totál büntetlenül irthatják egymást és a lakosságot – oké, hogy a maffia működésére van kihegyezve a Gomorra, de ez így szembetűnően egysíkú… és eszetlen. Van néhány dolog, tett, motiváció, ami esetleg tényleg vért kívánna, de pl. a fiatal robogós banda, Gennaro haverjainak az ámokfutása az utóbbi idők legundorítóbb és leghiteltelenebb eseménysora. Ez sokkal durvább, mint a The Following késelései…

Nem tudom, mennyire jött át az írásomból, de ez a sorozat engem teljesen felhúzott. Az csak egy dolog, hogy az én képzeletemben sokkal kifinomultabb egy maffia működése, de szerintem ez, így, ebben a formában olyannyira a ló másik oldala, hogy néha gondolkodtam, hogy abba is hagyom. Hiába jó a háttér, a nápolyi gettó, hiába jók maguk a karakterek egyenként, az összkép teljes hiteltelenséget sugall számomra. Tény, hogy jó néhány jelenet van, ami működik, amin kiakadtam, de ez csupán pillanatnyi fellángolást eredményezett: a következő képkockákon már megint valaki szétloccsantja valakinek az agyát, amit talán nem is kellett volna megtennie – minden csak azért történik, hogy olyan színbe tüntessék fel a maffiát, amilyenbe akarják. És még erre mondta azt hiszem Nápoly polgármestere, hogy túl jó színben tünteti fel a Camorrát… ha ez a jó szín, milyen a rossz?? Mi a francért lakik még bárki is Nápolyban?? Persze, a szegénység, a kiszolgáltatottság is csak benn van a sorozatban, rá is lehet fogni sok mindent, de nekem nem megy ki a fejemből, hogy itt mindenki ezt akarja csinálni, nem pedig belekényszerül az eseményekbe.

Viszont miután többen mondták, hogy a második évadtól sokkal jobb lesz az egész, most kicsit pihenek, aztán azért folytatom. Már csak a finálé kettőssége miatt is – az egyik jelenetsor eszméletlenül meglepett, az remek volt, míg a másik az a legócskább hollywoodi narratívát követi (itt jegyzem meg, ha egy évadban mindig volt idő a földön fekvő halottat még fejbe is lőni a biztonság kedvéért – Dupla lövés, ld. még Zomieland, akkor a végén a többszörös gyilkos miért is nem teszi ezt???), úgyhogy kíváncsi vagyok, hogy folytatódik innen a sztori. Mondjuk, úgyis meghal mindenki, de a sorrend esetleg érdekes lehet…

A nem szeretem karakterek egy újabb nemszeretem történetet eredményeztek, s bár helyenként érzem a sorozat erejét, a százalékos értékelésben nagy szerepet játszik a megelőlegetett bizalom is. Vagy lehet, hogy szimplán ezt nem a zseniális A nagy pénzrablás után kellet volna néznem???




70%




.

R2-D2 írta:

.
Gomorra S1

Mondjuk, úgyis meghal mindenki, de a sorrend esetleg érdekes lehet…

A nem szeretem karakterek egy újabb nemszeretem történetet eredményeztek, s bár helyenként érzem a sorozat erejét, a százalékos értékelésben nagy szerepet játszik a megelőlegetett bizalom is. Vagy lehet, hogy szimplán ezt nem a zseniális A nagy pénzrablás után kellet volna néznem???

70%

Mint egy horrorfilm .

Olvastam már róla, sokan dicsérték, a mindenféle "Ezt látnod kell!" listákon általában ott van.
Csak sajnos a La casa de papel jobban érdekel, és még arra sem szántam rá magam.
Halloween idején meg amúgy is inkább az igazi horrorokat fogom preferálni .

De azért elraktározom .

.

.





A farkas gyermekei S1




Azt hiszem, a napokban, hetekben talán ezt a sorozatot övezi a legnagyobb hype világszerte (amíg ugye nincs a The Mandalorian): valahogy az jött le nekem (meg gondolom, másoknak is)  az előzetesen olvasottakból, látottakból, hogy ez az egész Ridley Scott projektje… nos, el kell szomorítsak mindenkit, nem az. Nem tudom pontosan, az öreg mennyire is vett részt magában az alkotói folyamatban (az első két részt rendezte csupán), némileg valóban érezhető keze nyoma az egészen, de még az Imdb is egy bizonyos Aaron Gzikowski nevű jóembert nevezi meg írónak/alkotónak. Így viszont már sok mindent értek az egésszel kapcsolatban: a faszi eddig csupa olyan forgatókönyveket írt, ami számomra inkább okozott csalódást, mintsem kellemes élményt – valahogy minden művében ott volt a remek film lehetősége, de sem a Fogságban, sem a Csempészek nem lépte át nálam a tucatfilmek határát… sőt előbbi anno kifejezetten idegesített is. Ezek után viszont logikus, hogy ez az A farkas gyermekei (apropó, hol is van a  farkas???) olyan lett, amilyen: nagyszerű, filozofikus alapokra épített fájdalmasan összetákolt, lassú, unalmas és helyenként bántóan agyrém eseményekkel tarkított katyvasz. Sajnálom, mert az utolsó percig bíztam valami értelmes és érthető történetben, sőt, menet közben nem egyszer a már máskor, máshol emlegetett szovjet sci-fi irodalom is szemem előtt lebegett, mint viszonyítási alap – de aztán ami a fináléba történt, az számomra egy övön aluli ütés volt…

A sztori alapja nagyjából annyi, hogy a Földet teljesen tönkretette az ateisták és a vallásosok – mithraistáknak hívják őket, állítólag a történelemben volt ilyen nevű csoport – háborúja, ezért az emberiség maradéka (de gyakorlatilag csak  Sol isten imádói, követői) új élettér után néz. Mielőtt azonban ezen borzasztóan bigott, elmebeteg és keresztes lovagokat megidéző csoportot megismernénk, a sorozat kezdetén egy űrhajó landolását láthatjuk egy kies, lakatlannak tűnő bolygón, a Kepler 22-b-n. A hajóban csupán két személy utazik, egy férfi és egy nő – akikről hamarosan kiderül, hogy androidok. A feladatuk pedig egy új, ateista kolónia létrehozása a bolygón, hat egyeddel, akiket nekik kell majd felnevelni, tanítani, óvni és védelmezni. Ahogy a hat egyed megszületik, az egész indulás, Apa és Anya szerepe, tevékenysége, az első rész hangulata nagyon tetszett, sőt, néha elismerően csettintettem a látottakon: miután semmit nem tudtam a cselekményről, totál meglepett a gyerekek feltűnésének körülménye. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy annyira nem tiszta, hogyan is lehet mindösszesen hat emberből civilizációt létrehozni, számomra a belterjesség miatt meglehetősen beteg társadalomképet vetített ez az ötlet elő – mindenesetre ahogy indul az évad, az zseniális. Már itt is egészen kiváló, mély tartalmú és gondolatiságú kérdések merülnek fel, amik közül az androidok gyereknevelési képességei csak egy a sok közül… aztán a java még hátravan. Tizenvalahány évvel később, mikor is a gyerekek már nagyobbak, megérkezik a bolygóra a keresztes sereg, ami természetesen óhatatlan és kivédhetetlen ellenségeskedést szül Apa és Anya ateista csapata és a Bárka utasai között. Annyira tetszett a felütés, hogy nem is akarom most szapulni azért a sorozatot, hogy tulajdonképp hogyan is gondolták a forgatókönyvben ezt a gyereknevelést – azon körülmények között, amiket itt felvázoltak… megint az van, hogy hülye néző ezen ne gondolkodj. Oké, nem gondolkodom…

A mithraisták megérkezésével vége az idillnek, nagyon hamar komoly összetűzésbe kerül a két tábor – és itt jött egy olyan dolog, ami nagyon meglepett és ami számomra a sorozat legnagyobb húzása: van egy karakter, aki sokkal többre képes, mint azt várhattuk, egy úgynevezett nekromanta, egy pusztító gyilkos, az ő színre lépése pedig számomra az évad legjobb pillanatai közé tarozik. Nem részletezem, csak annyit az egészről, hogy bár zsigerből el kellene ítélnem azt a tömeggyilkosságot, amit ő elkövet, valahogy egy percig nem tudtam nem szeretni a karaktert. Félelmetes képességek, egy általa vélt jó ügy érdekében, ráadásul pusztításának következménye lesz az, hogy egy fedél alá kerül a két világnézet, ez pedig egészen pazar gondolatokat és dialógusokat eredményez. A mithraista kölykök és Campionék viszonya nagyszerűen ki van dolgozva, a féltékenység, a vallás és annak elutasítása, az egész új kiscsalád nekem nagyon bejött – ráadásul a másik szálon futó Marcus és Sue történetével kombinálva nem hagyja ki a lehetőséget, hogy ateistát hívővé tegyen, illetve fordítva. Tény, hogy az egész A farkas gyermekeire rettentő módon rányomja a bélyegét a vallás, a hit, az egész isten (Sol) imádat, de nekem ezen kívül is bőven volt kapaszkodó a sorozatban. Kb. az évad feléig-harmadáig minden rendben is volt, lubickoltam az androidok lelkivilágában, a gyerekek egymáshoz való viszonyában, Marcus és Sue történetében, akik valójában ateistaként utaznak a mithraistákkal, így még a lebukik-nem bukik le feszültséget is belecsempészték a sztoriba – aztán valahol az utolsó részekre az egész illúzió szertefoszlott. Kb. akkor, mikor a nekromanta abbahagyja működését…

Az egy dolog, hogy nem tetszett, amit láttam, hogy nem erre számítottam, de innentől egyre több hülyeség történik a sorozatban. Ott van például a sivatagban az a valami: egy fura építmény, amit természetesen isteni eredetűnek titulálnak, meleg, van, akit felgyújt, másnak a kezét sem pirítja meg – az egész létesítményt egy nagy szemfényvesztésnek éltem meg. Semmit nem tudunk meg (még) róla, de különösebben semmi jelentősége sincs. A rengeteg, egyre betegebb és elvontabb látomás, Anya utazásai a szimulátorban, Marcus képzelgései és víziói, pálfordulása kifejezetten nehézzé és érhetetlenné tették az évadot – ahelyett, hogy az általam várt ateista/mithraitsa ellentétet éleznék ki a végletekig, egy egészen szürreális eseménysort indítanak el, vélhetően megalapozva a folytatást. Az én gyomromat legalábbis megfeküdte Anya és az ő kálváriája, ekkora baromságot, amit ebből kihoztak, nem tudtam hova tenni. Már addig is fura volt, amíg a konkrét „esemény” és annak következménye meg nem történik (már a Blade Runner 2049-ben is húztam erre a számat), de amikor a kígyó előkerült, nem tudtam, sírjak-e, vagy nevessek. Mintha az A farkas gyermekei a végére egy kábítószer túladagolástól elborult elme látomása lenne, egy hülye trip, vadabbnál vadabb ötletekkel. A finálé szinte mindent kukázott, ami addig jó volt, számomra szinte minden jó elveszett, amit addig a sorozat felépített. Hiába tetszett a vödörfejű (vallásos) pedofil behozatala – már csak azért is, mert jó kis fricska a mi egyházunkban fellelhető bűnökre – és az ügy megoldása, ez csupán enyhe gyógyír volt a párhuzamosan futó baromságokra.

Szóval, nekem a nekromanta létezéséig tetszett az egész maradéktalanul, onnantól nagyon nyögvenyelős lett minden. A gyerekek egymáshoz, valláshoz, Anyához, Apához való viszonya ugyan végig jó volt (bár néha – ahogy amúgy másban is – rettentően tudott idegesíteni a vak hit), Sue karaktere is tetszett (jó volt a gyermek nélküli anya próbálkozása a gyereknevelésre), ellenben Marcustól szó szerint a hideg is kirázott. Ez amúgy biztosan azért is van, mert magamból indultam ki vele kapcsolatban… más nézőnél ez simán lejöhet egy remekül megírt jellemfejlődésnek, de nekem teljesen hiteltelen volt. A sorozat képi világa, hangulata, dizájnja, a Kepler bolygó látványa remek (bár itt is elviseltem volna némileg nagyobb tájképet), az androidok karakterei, a színészek játéka is qrva jó lett. Mégha az elején a történetben vannak is lyukak és nagyvonalú megoldások, a nagy összkép sokáig működött, egyszerre volt roppant szórakoztató, ámde nagyon filozofikus is az egész. De MotoGP hasonlattal élve kár a harmadik szektorért, mert az nálam annyira félresikerült, hogy az egész kör bánta: így lett az A farkas gyermekei (amúgy a Devshez és a Mesék a hurokbólhoz hasonlóan) egy ígéretes kezdetből és alaptörténetből egy minimum felemás sorozat. Aminek vannak jó pillanatai, jó gondolatai, néhány kifejezetten emlékezetes momentuma, de a végére egy szinte röhejes katyvasszá válik. És nekem senki ne jöjjön itt Ridley Scott műveivel, az Aliennel, a Prometheussal meg az ilyenekkel – azokban legalább volt értelme annak, amit látunk. Itt is lehet lesz, a második, harmadik évadban… no de most még csak az elsőt láttuk és azt kellett értékelni.

Kár, hogy spoilermentesen nem tudtam több konkrétumot írni, mi az, ami nagyon fájdalmas az egészben, de ha megnézitek, rájöttök magatok is.





70%



Én az ateistákkal vagyok…  





.

R2-D2 írta:

.
A farkas gyermekei S1

Szóval, nekem a nekromanta létezéséig tetszett az egész maradéktalanul, onnantól nagyon nyögvenyelős lett minden. A gyerekek egymáshoz, valláshoz, Anyához, Apához való viszonya ugyan végig jó volt (bár néha – ahogy amúgy másban is – rettentően tudott idegesíteni a vak hit), Sue karaktere is tetszett (jó volt a gyermek nélküli anya próbálkozása a gyereknevelésre), ellenben Marcustól szó szerint a hideg is kirázott. De MotoGP hasonlattal élve kár a harmadik szektorért, mert az nálam annyira félresikerült, hogy az egész kör bánta: így lett az A farkas gyermekei (amúgy a Devshez és a Mesék a hurokbólhoz hasonlóan) egy ígéretes kezdetből és alaptörténetből egy minimum felemás sorozat. Aminek vannak jó pillanatai, jó gondolatai, néhány kifejezetten emlékezetes momentuma, de a végére egy szinte röhejes katyvasszá válik.

70%

Engem is valamennyire megcsapott a hype, de mostanában más dolgok kötöttek le. Bár a téma, a filozofálgatás persze érdekes lehet, de amit és ahogy leírtad, az egész túlságosan emlékeztet a See sorozatra a vakok között levő látó messiásokkal és a rájuk vadászó inkvizícióval. Ugyanez sablon volt az is a jó ötlettel, az érdekesebb karakterekkel, az emlékezetes jelenetekkel, aztán ahogy sztorit is kéne írni az ötlet mögé, akkor igazából csak butaságok meg olcsó parasztvakítás jönnek ki belőle.

Filozofáljál, de azért ne gondolkozzál... nekem kicsit paradox...

.

.






A pásztor






Kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert Illés László a múltkor volt olyan kedves és adott egy lemezt előző filmjéből, az A pincéből, ráadásul én azt a maga amatőr mivoltában kifejezetten kedveltem és dicsértem – az, úgy, elsőfilmes alkotásként messze túlnőtt minden elvárásomon. Épp ezért nem áll szándékomban túlságosan szétszedni ezt a mozit, de azt gondolom, talán nem sértődik meg rajta, ha ezúttal leírom ellenérzéseimet is új alkotásával kapcsolatban. Tudom, hogy nem lehet minden, mindig tökéletes és jól sikerült, mint ahogy azt is tudom, hogy nem minden film, téma jöhet be mindenkinek, de sajnos azt kell mondjam – ismétlem, minden rossz szándék nélkül – hogy ez a mostani az A pásztor inkább okozott nekem csalódást, mintsem újabb kellemes mozi élményt. És most már azzal sem tudom takargatni az egészet, hogy első rendezés, meg amatőrfilm – a szombathelyi kötődésű rendező második alkotása már mint témájában, mint megjelenésében próbál szintet lépni, s kitörni az amatőr skatulyából. S hogy miért is nem sikerült, arról olvashattok alábbiakban – tudom, hogy ezt az alkotók is olvassák, ezért is írtam, hogy mindenféle rossz szándék és fikázás nélkül.

Szoktam volt mondani, hogy minden film alapja a jó forgatókönyv, történet – nos, azt hiszem, ez az egyik összetevő az A pásztorral kapcsolatban, amire igazándiból nem lehet panaszom (leszámítva azokat a hitelességet zavaró és megkérdőjelező apróságokat, amikre később kitérek). Valahol,1944-ben, Magyarországon – legyünk ennyire patrióták, Szombathely környékén – él egy pásztor, egy idősebb fickó, akinek állatain kívül nincs senkije: egy fura (ámde ötletes) látomásban ugyan feltűnik egy fiatal lány az asztal túloldalán, de a papi a reggeli tisztálkodás után egyedül költi el kajáját az asztalánál. Aztán a napi rutinnak megfelelően indul a mezőre az állataival, látszólag minden a megszokott, hétköznapi medrében folyik – azonban aznap az erdőből lövöldözést hall. A hangok után eredve pedig sorban találja legyilkolt zsidók holttesteit, köztük egy fához dőlő, haldokló fickóét, majd egy földön fekvő, meztelen lányét is. Ha nem láttunk volna már több ízben hasonló szörnyűséget vásznon, még azt is mondhatnám, kellően hatásos és megdöbbentő az egész, így viszont sajna egy szolid sajnálomot eredményeztek a képsorok – egész addig, mígnem egy zseniális húzással megtudjuk, hogyan is kerültek oda azok az emberek az erdőbe. De nem is akarom ezt elspoilerezni, aki megnézi a filmet, csodálkozzon maga is el picit a remek (jó, nem egy Nolan szint) dramaturgiára, ami itt visszaköszön. Nekem legalábbis kifejezetten tetszett ugyanis az, ahogy a szálak, események összeértek, ahogy a németek (egy tiszt plusz két kiskatona, valamint a pásztor) találkozik.

Ugyanakkor nem mehetek el szó nélkül mindazon apróságok mellett, amik eddigre már rendesen összegyűltek bennem – kvázi tompítva azt az élményt,a mit esetleg az A pásztor nyújtani hivatott. Kezdjük a legfontossabbal, amit mindig, minden filmnél kihangsúlyozok – és sajnos nem menti az alkotókat, hogy más, hollywoodi filmek is szarnak az egészre -, nevezetesen a nyelvvel. Kérem szépen miért nem lehet hitelessé tenni egy filmet azzal, hogy a németek (legalább egymás között) németül beszélnek? Jó, ez ugyanakkor felvetné azt a kérdést is, hogy egy Magyarországon szolgálatot teljesítő német tiszt utána hogyan ért szót egy isten háta mögött lakó magyar pásztorral, de az még mindig jobb és hitelesebb lett volna, ha valamelyikük beszélné a másik nyelvét. Így nekem az egész tök fura volt, valahogy a ruhákon kívül – no meg mert azt mondták – a németek egyáltalán nem tűntek németeknek. A másik szintén ezen eseménysorhoz kapcsolódik: sajnos nem tudtam olyan mélyen elmerülni a szörnyűségekben mint kellett volna, mikor is azok a bizonyos lövések, illetve a kabátból kifröccsenő vér roppant mód életszerűtlenre sikeredett. Olyan látványosan festékpatronos volt az egész… Maga amúgy a szállítás, szökés, vadászat még rendben is volt, sőt, az erdei kergetőzés a zseniális, eddig már kétszer látott Utoya 22 című norvég film hangulatát is képes volt visszaadni, volt feszültség a képekben, és az operatőri munka is dicséretes.

A német tisztről nekem egyébként Liam Neeson ugrott be, mint szegény ember Schindlerje, német egyenruhában, de ez nem baj: Horváth Ákos ebben a közegben, ilyen sapkában tényleg hasonlít Neesonra, s ez egyáltalán nem hátrány – amit alakít, azzal nincs semmi baj. Szintúgy nincs egyébként a pásztort alakító Székely B. Miklóssal sem, a baj nem velük lesz – de erről később. Ahogy írtam, a rendező okosan fűzi egybe a két szálat, míg a pásztor találkozik a századossal – az események középpontjába pedig egy fiatal lányt állít, akit a németek (költői többes) megerőszakolnak. Sajnos itt azonban megint csak meg kell álljak két szóra, ugyanis az az erőszakolós jelenet számomra ezer sebből vérzett. Az oké, hogy a fiatal srác nem akarja, csak parancsra teszi, e szemszögből még azt is megértem, sőt jónak is tartom, hogy nem szabja le a ruhát a csajról (ahogy az amúgy életszerű lehetne), hanem kigombolja a blúzát, azonban amit erőszakként művel, az inkább komikus, mint megdöbbentő. Persze, valószínűleg ezzel a béna dugással is azt az érzetet próbálták erősíteni az alkotók, hogy mindez kényszer műve – hisz erősen érződik a parancsnoki hierarchia a filmben, a srác látványosan fél és /vagy meg akar felelni a századosnak, századostól. Icipicit többet kellett volna ezt a kapcsolatot boncolgatni és minden rendben is lenne, különös tekintettel a későbbi, pajtabeli jelentre (én ott ugyanis nem nagyon éreztem hezitálást részéről) Az viszont, hogy az A pásztor ilyen nyíltan felvállalja a meztelenséget a cél, a hitelesség és a hatás kedvéért, az ekkor még rendesen meglepett – csak a legeslegvégén világosodtam meg, mihez is kössem az egészet. S megint csak halkan jegyzem meg, s megint csak nem kifejezetten az alkotók hibája (máshol is így van), nehezen hiszem, hogy 1944-ben borotvált/ápolt puncit hordtak volna a nők. Ez nekem kissé… hogy is mondjam… modern volt.

A film következő szakasza, amikor is a pásztor és a százados egyszerre van a képernyőn, az kifejezetten jó volt. Tetszett, ahogy a német tiszt kvázi bűnügyi nyomozóként szépen sarokba szorítja az öreget, s bizony meglepett ennek a rögtönzött „kihallgatásnak” az eredménye, végkifejlete is. Nagyon jól átjött a nácik kegyetlensége, az, hogy a pásztornak végig kellett nézni az eseményeket, talán szörnyűbb volt magánál a tettnél is – kár, hogy itt is volt egy olyan dolog, ami kizökkentett a hangulatból. Ez a dolog pedig sajnos nem volt más, mint maga a színész, Jordán Tamás játéka: minden tiszteletem a művész úré, de ebben a szerepben, ebben a jelenetsorban roppant módon nem jött be, ahogy játszott. Mintha egy színdarabban lettem volna, annyira színpadias, nem pedig filmes volt a játéka, hogy szinte zavart. Olyan teátrális volt minden mozdulata, minden szava, mintha nem tudott volna elszakadni a színháztól… maga a dráma jól meg van írva, megdöbbentő és hatásos (bátor dolog volt mindezt mutatni is), kár, hogy a művész úr valahogy nem tudott alkalmazkodni a film műfajához.

És akkor el is érkeztünk a fináléhoz: ahogy az várható volt (én lehet, hogy korábbra hoztam volna a pásztor „lázadását”), ahogy azt amúgy a felállított hatalmi viszonyok, a korszellem megkövetelte, a nácik kegyetlensége teljes erejével teret nyert, és tulajdonképp semmi rendkívüli nem történt a legvégén. A zsidókat és az őket bújtatókat, nekik segítőket megbüntetik a németek, minden a helyére kerül – az már más kérdés, hogy úgy istenigazából sem az áldozatok, sem a tettesek nem kaptak akkora mélységet a moziban, hogy komolyan lehessen együtt érezni velük. De úgy érzem, az A pásztornak nem is igazán egy konkrét ember sorsának bemutatás volt a célja (ez esetben viszont az A pásztor cím kicsit becsapós), sokkal inkább egy élethelyzet, egy kor bemutatása, amiben emberek erdőben vadásznak büntetlenül másik emberekre, amiben egy jó indulatú segítő egy őrült ideológia áldozatává válik. Apropo… amikor a végén van az az ütlegelés, szerintem túl feltűnő, hogy melléüt a karakter, de ezt lehet, csak az én beszéltem be magamnak. Ha ez véletlen hiba, ez még bele is férne számomra, de van még pár aprósága, mit mindenképp szeretnék szóvá tenni – csupán építő kritika jelleggel (megtettem már más, barátok által készített amatőr filmnél is). Az egyik a ház. Értem, hogy Dozmaton ezt a helyszínt sikerült találni, de lepusztultsága ellenére sem hittem el, hogy 1944-ben járunk… legfőképp az újszerű ereszcsatorna miatt. A másik, hogy az időjárásból és a szövegkörnyezetből kiindulva valamikor ősszel játszódhat a történet, márpedig a film legelején bizony egy légy zümmögött a hangszórókban. Ez pedig rohadtul nem illik a képbe, ugyanis ha kinézünk az ablakon, már most egy qrva légy nem röpköd a levegőben…

És végül a legvégére hagytam azt, ami engem talán legjobban zavart. Minden eddigi felhozott „hiba” talán tűréshatáron belül van, azonban van egy dolog, ami nem megy ki a fejemből – és itt kapcsolódunk a meztelen nőhöz. Van két magyar rendező, akinek műveitől én hidegrázást kapok, az egyik Tarr Béla, a másik pedig Jancsó Miklós – nos, én mindkét figurának a hatását erősen érzem a filmen. Az A pásztor első tíz perce egy értelműen Béla báé, ahogy az öreg fürdik, az egész nyitány nemcsak hogy lehangoló, és ingerszegény, de végtelenül hosszú és unalmas. Egészen az első holttestig. A mozi vége pedig, a meztelen nővel simán elmehetne egy Jancsó filmbe, én ott láttam hasonlókat (még akkor is, ha itt a meztelenség egyértelműen a kiszolgáltatottság érzésére erősít rá). Ez a két stílus sajnos számomra keserű keretbe zárja az amúgy nem rossz filmet – ha tanácsolhatom, a rendező inkább alakítson ki egy saját vizualitást magának. Meggyőződésem, hogy a horror műfaj sokkal jobban áll neki, s bár nem tudom, hogy volt-e valami személyes indíttatása a történet megfilmesítéséhez, de azt gondolom, hogy a zsidókkal szemben elkövetett szörnyűségeket bemutató filmekkel (még ha természetesen nem is lehet elégszer megmutatni) tényleg tele van a padlás – meg az Oscar szoba.

Amatőrségéből eredő hibáit el tudom fogadni, de sem a témaválasztása, sem a két fentebb említett magyar filmes stílusához való húzása (tisztelgése??) nagyon nem jött be. Viszont pontozni továbbra sem fogok, nem is akarom annyira lehúzni, mert én még ilyet sem tudnék csinálni – csak aki ennyi filmet néz, mint én, talán jobban észrevesz bizonyos dolgokat. Magam részéről sok sikert a következőhöz.




.

.





Gomorra S2





Ahhoz képest, hogy a múltkor jó sokat keseregtem a Gomorra első évadán, viszonylag hamar folytattam a fiktív nápolyi maffia történetét – továbbra is fenntartásaim vannak az egész eszement öldöklésnek a hitelességével, különös tekintettel annak büntetlenségére – hisz azt már az elején megkaptam útmutatásnak, hogy a második évadtól lesz az egész sorozat igazán jó és élvezhető. Nos, azt kell mondjam, ez az állítás részben igaz lett, a második évad valóban jobb, mint az első… a baj csak az, hogy olyannyira más, mintha nem is ugyanazon univerzum keretein belül lennénk – ez pedig legfőképp a két vezér karakteren keresztül tükröződik legjobban.

Kezdem a legfurább és dramaturgiai szempontból az egyik legrosszabb dologgal, ami egy sorozatban talán történhet. Az S2 első epizódja mintha lemaradt volna az előző évad végéről, minden szempontból (pláne az egész ismeretében) ahhoz tartozik: amik ebben történnek, azok az események az előzőekben látottakhoz sokkal jobban illeszkednek, mint a későbbiekhez. Nem akarok spoileres lenni, de meglehetősen durva utat járatnak be az egyik főszereplővel, teljesen és totálisan áttéve őt az elmebeteg gyilkosok csoportjába – ha valamikor is volt apró kis késztetés arra, hogy talán meg lehetne kedvelni a fickót, az S2E1 tesz róla, hogy ez az inger végleg kivesszen az emberből. Magam részéről roppantul sajnáltam az egészet, s még ha értem is a hirtelen felindultságot, a kontrollálatlan érzelmeket, ez akkor is durva tett egy sorozat szereplőjétől… akire ugye épül a történet egyik szála. Már csak azért is, mert a másik szál épp gépeken életben tartva fekszik a kórházban, hogy aztán majd egy mágikus, dramaturgiai csoda folytán magához térjen – megalapozva a Gomorra folytatásának lehetőségét. Engem kifejezetten idegesített, amit láttam, pontosabban ugyanolyan gáz volt az egész, mint az első évad: pszichopata barmok öldösték egymást, miközben hiteltelenül – egymás és a hatóság látókörét természetesen szerencsésen elkerülve – közlekednek Olaszországon belül… Ez amúgy a későbbiekre is igaz, valahogy nekem fura volt, hogy ennyi tömeggyilkos, szökött rab, drogkereskedő csak úgy szabadon lófrálhat a világban, minden következmény és hatósági üldöztetés nélkül. Azt ugyan értem, hogy az egész Gomorra a maffia szemszögéből mutatja az eseményeket – nem pedig a hagyományos, rendőri nézőpontból – viszont így meg rém fura és hihetetlen sok minden, ami itt történik.

Aztán az első rész után olyan történik, amitől máshol, máskor is mindig fölmegy a vérnyomásom: időugrás, és immár egy évvel később járunk. Én nem tudom, miért jó ez, miért is kellene nekem, mint nézőnek elfogadni, hogy azok után az események után, amik történtek, hirtelen mindenki csak hipp-hopp, máshol van és semmit nem tudok meg arról, hogy miért és hogyan került oda. Az, aki megfojtja a saját feleségét, hogyan dolgozza ezt föl, illetve az, akit szarrá lőnek egy színházi teremben, akiről vélhetően minden nápolyi hatóság tudja, hogy egy köztörvényes bűnöző, akit minimum megfigyelés alatt kéne tartani, hogyan lehet a világ másik végén, állig felfegyverezve egy dzsungelben. Mindig utáltam az olyan időugrásokat, amiknek nincs más szerepe, mint hogy ne kelljen megmagyarázni semmit, csak újra lehessen indítani valamit, máskor és máshogy… nos, a Gomorra ez ennek a csalásnak a mintapéldája. Van nagyon durva és pszichopata 13 epizód, aztán mintha éreznék az írók, hogy ez így nem lesz jó, hogy talán túl gyorsan fogynak a figurák, hogy talán illene az egész káoszból kiemelni valakit, akit lehet kedvelni és követni a sorozatban, ezét kvázi rebootolják az egészet és a két legfontosabb emberből szinte pozitív figurát csinálnak. Igen, nem titok, Gennaro és Ciro a két karakter, akik eddig mindent megtettek, hogy vérgőzös bűnözők lehessenek, most meg majdnem hogy ott fogunk tartani, hogy néhány epizód után szinte ők a jófiúk ebben az egész őrületben – csak akkor meg minek volt az egész első évad?? Oké, értem, hogy mindkettő akkora traumát élt át, ami megváltoztatja őket (bár akkor meg ennek bemutatására illene időt fordítani, kedves írók), de egyszerűen az a múlt, amit itt írtak nekik, ilyen egyszerűen nem törlődhet a nézők agyából. Mintha tényleg egy új sori kezdődött volna, mintha mindaz, ami eddig történt, az ő szemszögükből semmis lenne – számomra ez a jellemváltozás nem jellemfejlődés, hanem egy ócska írói húzás… s mint ilyen hiteltelen és bántóan logikátlan.

A lényeg mindebből pedig az, hogy az a Gomorra, amit igazából lehet szeretni, ami igazából jó lehet, az tulajdonképp az S2E2-vel kezdődik. Ebben is van épp elég őrület és kegyetlenség, ebben is hullanak majd az emberek, mint a legyek, de innentől Gennaro és Ciro is olyan karakter, akiket hibáik és gyilkos hajlamuk ellenére lehet kedvelni. A két korábbi barát, akiket egy aljas húzással elszakítottak egymástól, akik előzőleg simán kinyírták volna egymást, innentől elkezdi tisztelni a másikat. A történet szerint egymásra is vannak utalva, de én azt éreztem a két karakter tetteiből, hogy azok a „boldog” évek nem múltak el nyomtalanul és a korábbi véres köd, ami egymás megölésére irányult, immár a múlté. Ciro ugyebár próbál létrehozni egy ún. Szövetséget a nápolyi kábítószer ellátás zavartalan biztosítására – érdekes összetevő ebben az egészben az a Conte, aki ugye az előző évad végére pozícióba került Savastanok ellenében – míg Gennaro Rómában építi magát újra, biztosítva a drog Itáliába szállításának zavartalanságát. Egyébként a szállítás módjai zseniálisak, az egész római eseménysor, az építőiparos apóssal és közeggel nekem nagyon bejött. Érdekes volt az is, amikor Gennaro barátai elmennek hozzá, s ami abból a jelenetből következik… többször elégedetten csettintettem nézés közben, olyan jó húzások jöttek sorozatosan a második évadban. Az meg, ahogy szép lassan Don Pietro és Gennaro egymás ellen fordul, ahogy az írók beleírják a történetbe ezt a bonyolult apa-fia kapcsolatot, az zseniális: akár még egy családi drámába is elmenne – drogos, gyilkolós körítés nélkül.

Ciro története nem kevésbé lenyűgöző (már ha képesek vagyunk elfelejteni az első 13 epizódot). A Szövetség maga demokráciájával természetesen illúzió, és a Gomorra nagyon jól játszik a tagok ehhez – és egymáshoz – való viszonyával. Nagyon jó volt, ahogy senki nem bízik senkiben, nagyon jó volt, ahogy Don Pietro egymásnak ugrasztja őket, az egész szervezet, légkör rettentően életszagú: a saját környezetemből tudom, hogy amíg megy a szekér, amíg mindenki megtalálja a számítását, minden oké és minden sérelmet asztal alá lehet söpörni (itt pedig aztán van bőven, ugye), de amikor élesedik a helyzet, amikor a bizalom csorbul, összedől az egész. E szempontból hiba nélküli az S2, a nápolyi kapcsolati háló, az abban részt vevők tettei kellően megdöbbentőek – és igen, ahogy az első évadnál írtam, valóban csak a haláluk sorrendje a kérdéses, ám legnagyobb meglepetésemre néhány haláleseten megrökönyödtem, sőt, néhányat logikusnak és szükségszerűnek találtam. Már ha ugye egy bűnöző célja az, hogy kinyírjon valakit és ezt másra kenje… de ezek mellett volt egy gyilkosság, ami olyan szinten kéjes örömöt okozott, hogy szinte elszégyelltem magam…

Rengeteg jó húzás van a Gomorra második évadában, amire szívesen emlékszek vissza, icipicit talán az őrületből is visszavettek az írók, kicsit talán jobban ráfeküdtek a motivációkra, s hogy mi miért történik. Úgy érzem, végre vannak felépített jellemek, végre van épkézláb elgondolás az események mögött, végre van mélysége mindennek. Ha Gennaro és Ciro ezt a karaktert hozta volna az első évadban is, egy rossz szavam nem lehetne erre a sorozatra, hisz mind a helyszín, mind a hangulat továbbra is hibátlan. A nápolyi lakótelepi gettó brutális, nagyon átjön a képernyőn, hogy miért és hogyan is nőhetett ekkorára az egész drogmaffia a városban. Félelmetes, ahogy nyílt utcán robogókról lövöldöznek, vagy épp szarrá vernek valakit, s egészen kiváló az az autentikusság, amit a sorozat felvonultat. Itt jegyzem meg – aztán már később nem kell – hogy nagyon bejött és nagyon jó hangulatot ad az egésznek az a zene, ami kiegészíti a történetet: a végefőcím zenéje az olasz nyelv és stílusa ellenére nagyon bejött, de felfigyeltem arra is, ahogy az izgalmat fokozzák az egyes jelenetek előtt. Van jó néhány új karakter is, akik közül meglepő módon néhányan túl is élik az évadot… ez amúgy egy örömteli változás, mert az első évadban, akit újként behoztak (általában mellékszereplőként), azt mind ki is nyírták – általában még abban az epizódban. Az S2 legfontosabb pozitív változása, hogy most már lehet izgulni a szereplőkért, mert most már tényleg nem lehet tudni, ki éli túl a történéseket – mindez pedig azért, mert Gennaro és Ciro olyan lett, amilyen. Az már más kérdés, mennyire hiteles ez, meg hogy miért csak a második évadtól ilyenek, de ha mondjuk el tudjuk felejteni mindazt, amit ők korábban tettek, és csak a „jelenre” koncentrálunk, akkor remek kis maffiatörténet mozgatórugói lettek az évad végére… a temetős jelenet így korona lett az évadra számomra.

Ja és még annyit, hogy a zene miatt ott maradtam az elején a végefőcímnél és meglepődve tapasztaltam, hogy pár snitt erejéig látok képeket a következő részből – és ez is nagyon tetszett. Nem a legvégén voltak, ajánlóként, mint máshol, hanem az epizód szerves részeként jöttek…




75%





.

.





A halál ABC-je 1-2




„ A következő játékfilmet a világ különböző részeiről származó 26 rendező készítette. Mindegyiküknek az ABC egy betűje jutott és megkérték őket, válasszanak ki egy szót. Aztán valamennyien elmeséltek egy rövid történetet, amely az általuk választott szóval és a halállal állt kapcsolatban. A saját részterületükön teljes művészi szabadságot kaptak.”

Ez a szöveg vezeti be az A halál ABC-je című őrület mindkét epizódját, ami talán az egyik legrégebbi elmaradásom volt a tervezett pótlások között – és hát mikor is nézzen az ember horrorfilmet, ha nem Halloween környékén? Így, utólag azt mondom, lehet, hagyni kellett volna az egészet az októberi köd homályába veszni, sokkal békésebb lett volna az a két éjszaka, amit erre a kétszer két órás mozira fordítottam… s nem, nem azért, mert annyira félelmetes lett volna, hogy nem tudtam tőle aludni. Ugyan valóban megviselt az egész, de szimplán csak azért, mert én még nem láttam ennyire agyament, abszurd és abnormális filmet ilyen töménységben: ezeknek a 3-8 perces szösszeneteknek a döntő többsége annyira extrém és kiakasztó, hogy nem is kell ahhoz túl prűdnek, vagy maradinak lenni, hogy megfeküdje az ember gyomrát. Mert mit is lehet mondani – a számomra legkiakasztóbb – epizódra, miben székhez kötött férfiak maszturbáló versenyének vesztesét karóba húzzák??? A baj szerintem egyébként pont azzal a bizonyos művészi szabadsággal van, néhányan – elsősorban a japánok – úgy értelmezték, hogy most aztán a legbetegebb fantáziájukat is képernyőre ültethetik…

Maga amúgy a koncepció, az ötlet nem is rossz. Tényleg minden kisfilm az abc egy betűjéhez köthető, és normális keretek között egész jó kis antológia kerekedhetett volna az egészből. Az sem zavaró, hogy aztán tényleg van itt minden, rajzfilm, gyurmafilm, élőszereplős film, minden zsánerben, szinte minden korszakból – persze, a rövid játékidő szab némi korlátot a sztorinak, de egy remek ötlet, egy fura haláleset, balszerencsés esemény, vagy csak csupán az emberi természetre épített őrület érdekes sztorikat eredményezhetett volna (van jó pár ilyen is az 52-ből). Lehetett volna ez egy ötletes Végső állomás klón, vagy tényleg egy Meghökkentő (véres) mesék, de úgy néz ki, a rendezők nagy része kicsit túltolta a dolgokat: mintha az lett volna a cél, hogy minél megbotránkoztatóbb, betegebb, képtelenebb kisfilmeket készítsenek. Tény, hogy így egy rendkívül sokrétű, színes kavalkád kerekedett, viszont az is tény, hogy pont az abszurditása miatt én az A halál ABC-jére egyáltalán nem tudok horror antológiaként tekinteni, sokkal inkább jött le nekem egy koromfekete vígjátéknak,mintsem igazi horrorfilmnek – írom ezt annak ellenére is, hogy a trancsír, a végeláthatatlanul ömlő vér és a gore jelenetek műfajilag valóban a horror zsánere felé tolják az egész koncepciót.

Meglehetősen nehéz is írni egy olyan filmről (filmekről), ami ugye 52 különböző részből áll. Általánosságban elmondható, hogy filmes szempontból meglepően profi az egész, a lehetőséget kapott rendezők (akik között azért vannak olyan nevek, mint Nacho Vigalondo – Időbűnök, vagy Ti West) tényleg mindent megtettek azért, hogy technikailag, látványilag rendben legyen az alkotásuk. Kifejezetten tetszett, hogy ennyi féle stílust felvonultatnak, valahogy jól esett a változatosság: mondjuk két órán keresztül nem néztem volna rajzfilmet, vagy gyurmafilmet, de így, ilyen mixben bejött. Származásuk szerint nagyjából úgy alakult a tetszési indexem, ahogy amúgy alapból mostanában a filmekkel is vagyok: a legjobban az európai alkotások tetszettek, legkevésbé meg a távol-keletiek. Természetesen a szereplő színészek mind ismeretlenek voltak számomra, ámde dicséretükre váljék, hogy a feladatukat maradéktalanul megoldották – jó, többségüknek jórészt meg kellett „csak” halni, de azt haláli jól csinálták. És még azt is állítom, hogy alapból az ötletekkel sem volt baj – legalábbis a konszolidáltabb epizódokban – néhányból akár egész estés filmet is el tudnék képzelni, hisz volt időutazásos, időhurkos fejezet, vagy a pókos, de a megcsalós, ázsiaiban is volt potenciál. Viszont a fingó lányokból, a nőbe visszamászó szarból, meg a macska-kutya maszkos nácisból épp elég volt az 5 perc is.

Most nem fogom mind az 52 részt tételesen leírni, az írásom fő mondandójához igazodva inkább kiemelném azokat, amik valamiért (jó vagy rossz okból) különösen maradandóak lettek. Főként a legrosszabbakra, legbetegebbekre helyezném a hangsúlyt – de ezt sem azért, hogy ne nézzétek meg ezt az agymenést – hanem hogy inkább fel tudjatok rá készülni, mi vár rátok: többször hivatkoztunk itt már ugyan Helenre (ugye, Weide?), de az piskóta ehhez képest – még a pizzája ellenére is. A halálra vert férj, a valósággá vált yeti, vagy a pókos epizód szimplán csak átlagos, de pl a fingásos, amiben leszbi japán lányok egymás fingját szagolják, majd belehalnak, vagy a kutyamaszkos fickó, aki a náci macskamaszkos énekesnő áldozta lesz (oda-vissza) és a szamurájos az már meglehetősen fárasztó. Az első epizód egyik negatív csúcsa azonban egyértelműen az, mikor az egyik rajzfilmben a szar nem akar távozni a WC-n, hanem mindenáron vissza akar jutni gazdájába, illetve a már említett maszturbálós fejezet. Egyébként ez még nem is önmagában a vesztesek halála miatt, hanem ahogy nehezítik a versenyt – nos, ott, a pedofilos résznél szakadt el a cérnám. Szorosan az élmezőnyben van még a gyilkos WC gyurmafilmje, vagy a megnyúzós epizód – ahogy a dagi nő önmagát késsel vékony fazonra szabó története is, valamint az utolsó (szintén japán) kisfilm, a meztelen nőkkel és férfiakkal, akik szintén a nácikhoz köthetők. Nagyon beteg történetek, meglepő módon a drogos, aminek talán igazán szürreálisnak és betegnek kellett volna lennie, még az a legfogyaszthatóbb mind közül.

A második mozi aztán úgy érzem, kicsit visszavett a perverzitásból és az abnormalitásból. Vérből, szexből, gore jelenetekből itt sincs hiány, de a második két órában lényegesen több olyan fejezet van, amit a maga módján még élveztem is. A fekete humor szignifikánsabban jelentkezik, gondoljunk csak az amatőr bérgyilkosra az első részből, vagy a borzra a másodikból, valamint van pár darab olyan is, amiben még társadalomkritikai mondandót is felfedezni véltem (pl. a falu tanácsa által elítélt srác esete). Az itteni gyurmafilm viszont ritka gusztustalan és értelmetlen, mint ahogy abszurd a rabruhás éneklős is. Az orosz rulettes tetszett, ahogy a kérdezős, majmos is, sőt az egyik kedvencem – a fekete humorával együtt a két hajótörött fickó és a nő esete. Jó volt még az afrikai, amikor a nő lóg a fán, meg az osztott képernyős, mikor a faszi hívja a feleségét – mindkettő alkalmas lenne egész estés filmnek. Sőt ki lehetne bővíteni a megcsalósat az őrült thaiföldi nőkkel, vagy a plázában feltűnő, kiközösített embert égető robotosat is komplett történetté… utóbbiban egyébként a legmegdöbbentőbb az, hogy ez egy sima lincselés, ami akár meg is történhet. Ahogy a bébiszitteres is. A negatív csúcspont nálam is az utolsó előtti, a péniszes, az nagyon beteg, és csak nem sokkal marad el tőle az utolsó, a saját magát újból a saját bőrébe szülő nő sem… anyám. Mindazonáltal a kettes ABC ezek ellenére is fogyaszthatóbb az egyesnél.

Van ennek elvileg egy harmadik része is, egy The ABC’s of Death 2.5 című alkotás, ahol 26 kisfilm van M betűvel – ám azt elsőre nem találtam meg… na jó, ezek után annyira nem is kerestem. Értékelni is nehéz ezt, a legjobb talán a középút. Annyira beteg az egész, hogy néhány kiakasztó részt leszámítva már mulatságos és szórakoztató, a jobbak meg kb. kiütik az aberráltakat, úgyhogy legyen





50%



.

R2-D2 írta:

.
A halál ABC-je 1-2

Értékelni is nehéz ezt, a legjobb talán a középút. Annyira beteg az egész, hogy néhány kiakasztó részt leszámítva már mulatságos és szórakoztató, a jobbak meg kb. kiütik az aberráltakat, úgyhogy legyen


50%

Én sem értékeltem sokkal többre egyiket sem (itt és itt), és az is közös pont, hogy a tetszési index az "ázsiai-európai" tengelyen mozgott.

Részleteiben meg nem tudok belemenni, mert pár képkockán kívül semmire nem emlékszem már belőle, még úgy sem, hogy visszaolvastam magam meg téged is. 3-5 percnél ez nem is csoda. Érdekes volt a koncepció, szeretem az antológiákat, de ennyi időbe tényleg esetleg egy poén vagy valami fricska fér bele. Nincs sztori, csak vér belek, meg néhány geg.

A The Mortuary Collection most nagyon tetszett, szerintem ne várj azzal ennyit... de még akár egy évet se .

.

.





Gomorra S3




Ugye a múltkor azon mérgelődtem, mekkora ökörség, hogy egy új évad első epizódja zárja le az előző szakaszban történteket, s hogy mekkora átverés, hogy utána rögtön időugrással folytatódik a történet… nos, a mérgelődésemet továbbra is jogosak érzem, de úgy néz ki, a Gomorra esetében kénytelen vagyok ezzel együtt élni. Ez a harmadik évad ugyanis pontosan ugyanazt a sormintát követi, mint elődje (sőt, a negyedik is majd ezt fogja), a dramaturgia itt is ugyanaz: az S3E1 szervesen kötődik az S2-höz, az azt lezáró temetői gyilkosság közvetlen hatásait láthatjuk benne, hogy aztán majd ismét egy évvel később vegyük fel a nápolyi maffia történetének fonalát.

Ha a múltkor azt írtam, hogy sokkal élvezhetőbb, nézhetőbb az S2, mint az S1, akkor ez az állításom ismét csak hatványozottan igaz az S3-ra is (az S1 tükrében még mindig forrong bennem a düh). Az előző évadban felvett koncepció kezd beérni, a korábban egymás torkának eső két karakter immár megint csak két barát, s együtt próbálják visszaszerezni helyüket a nápolyi alvilágban – az már más kérdés, hogy ezt a közös munkát mennyire árnyékolja be az árulás veszélye, s hogy kire milyen hatással van az az egy év, amit a Gomorra önkényesen ugrott (megint) az időben. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy abból a szempontból még talán örvendetes is az ugrás, hogy valóban mindenki öregebb, mint egy éve, e szempontból ez a „kétes” hitelesség üdvözítő is lehet – legalább nem kell azon filózni, mint sok más alkotás esetében, hogy ki, mennyit változott a forgatás során. Mindegy is, a lényeg, hogy az első részt tulajdonképp nem is lehet szigorúan az évadhoz csatolni, sokkal jobban járunk az értékelésnél, ha a második epizódtól tekintünk egy kerek történetre: így egy egészen parádés nyitást kapunk, két olyan felvezetővel, ami eddig talán az egész sorozat két legjobb része lett. Az egyikben ugye Bulgáriában járunk, ahol a nápolyi srác az ottani maffiának dolgozik, nem kis megaláztatást elviselve munkaadójának fia által – eszméletlen jó az egész, ahogy gyűlik a harag, ahogy növekszik a feszültség (benne és a nézőben is), ahogy a kis sztori végére elérünk oda, ahova… az beszarás. Pláne úgy, ahogy azt látjuk, hogy az a fránya, halottakkal kikövezett múlt rátelepszik a srácra, ahogy a korábbi kőkemény gyilkos lelke romokban hever – cirka 14 résszel ez előtt el sem tudtam volna képzelni, hogy én ezt a karaktert valaha még kedvelni, vagy sajnálni fogom. Hatalmas dicséret az íróknak, hogy elérték mindezt, hogy a kezdeti őrület után képesek voltak úgy változtatni a szimpátia szélirányán, hogy bizony immár teljes szívvel-lélekkel mellette tudtam állni, sőt, az évad végére olyan katarzist volt képes okozni, ami nem volt benn ebben a sorozatban.

Szorosan ehhez a témához kötődik egy másik figura sorsa, akinél ugye az egy év időugrás pont arra volt jó, hogy a korábban, általa börtönbe juttatott fickó ki tudjon onnan jönni – aki aztán először bizonyítékot szerez gyanújáról, majd rohadt keményen bosszút is áll „jóakaróján”… kiterjesztve a Gomorra határait Nápolyon kívülre. Egyébként ezzel a szállal én sokáig nem is tudtam mit kezdeni, valahogy már a második évadban is azt éreztem, hogy lassítja a cselekményt, felesleges vargabetű a történetben – de aztán itt rá kellett jönnöm, hogy alábecsültem az írókat… no meg a szereplőket. Ahogy ki van találva, ki miért és legfőképp hogyan kerül vissza a nápolyi gettó határára, az bámulatos és bizony alapos elgondoltságról árulkodik. A karakter meg… nos, itt ugyanaz a helyzet, mint az előző bekezdésben: egy olyan figura kerül át (vissza) a kedvelhető szereplők oldalára, akiért egy lyukas garast sem adtam volna, aki a maga szenvtelen gyilkolásaival eddig pontosan az ellenkező érzelmeket váltotta ki belőlem. Ha most vicces akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy legalább két pszichiátriai eset meggyógyult a sorozatban, és most már valóban van tétje mindannak, amit látunk. Mert hiába bűnöző és gyilkos valaki, ha a történet el tudja hitetni a nézővel, hogy nem velejéig rossz vagy beteg ember, hanem csupán a saját túléléséért, esetleg a megalapozott és megérdemelt bosszúja miatt teszi, amit tesz, akkor bizony tényleg mellé lehet állni. És akkor ütős csak igazán a finálé…

Gennaro és Ciro közös története remek motívumokkal van tele, mindkét fél részben különböző célok által vezérelve, de súlyos terhekkel a vállán építi fel magát újra Nápolyban. Az új csapatuk, a totál amatőr, de annál lelkesebb robogós banda, s vezérük, Kékvér nagyszerű húzás (pláne, ahogy a srác képbe kerül), már csak azért is, mert őket én valahogy visszafogottabb pszichopatának éreztem, mint az első évad bármely karakterét. Tetszett, ahogy Ciro lassan átvette az irányítást felettük, tetszett az a tudatosság, ahogy el akarják élni céljukat – Ciro pedig, mint az ész a csapat mögött, igazi nagy játékossá növi ki magát. Amúgy is ő volt az eddig is a Gomorrában, akihez legalább megpróbáltam kötődni, de itt most egy csomó olyan dolgot tesz, ami miatt végleg belopta magát a szívembe. Kicsit olyan, mint mondjuk Vane volt a Black Sailsben – aggódtam is, hogy nehogy úgy végezze, mint ő. De a Gomorra ebben is változott, mos már nem hullanak a fejek ész nélkül, most már majdnem minden gyilkosságnak, leszámolásnak érthető és logikus magyarázata, motivációja van… s bizony most már van olyan is, aki miatt akár könnycseppet is el lehet morzsolni. Meg persze olyan is, akinek a halálát kéjes örömmel lehet nézni – kapásból tudnék mondani legalább három karaktert, akit jó volt látni meghalni…

Ahogy haladunk előre a történetben, úgy érzem, valóban egyre jobb és kiforrottabb az egész Gomorra. Részben persze azért, mert már lassan nincs kit megölni, a kezdeti „mészárlás” már a múlté, akik most élnek-halnak a sorozatban, azok élete és halála a saját tetteik következménye – e miatt viszont lehet választani kedvencet és utálni valót. Sőt, most már azt is el tudom mondani, hogy lassan vannak jók és rosszak a sorozatban (eddig csak rosszak voltak), s most már volt – és amúgy maradt is még – karakter, akit szívesen láttam meghalni. Most már nem a sorrend a kérdés, hanem inkább az, hogy aki megpróbált kiszakadni az őrületből, aki bármi okból megpróbált megváltozni az életben maradjon, aki viszont nagyon paraszt, az haljon meg. Az évad végén legalább három olyan alak van, akit nagyon szeretném, ha kinyírnának, majd meglátjuk, mi lesz belőle… ebből kettő még az első évad pszichopatái közé sorolható, a harmadik meg… nos, mit lehet kívánni egy apának, aki elveszi a saját lány gyermekét azért, hogy azt átadva a maffiának, tönkretegye vőjét?

Érezhetően visszafogottabb, lassabb, kevésbé őrültebb a Gomorra, mint volt. Sokkal jobban fókuszál a szereplőire, sokkal mélyebb jellemekkel dolgozik, mint korábban. Miután a figurák többsége már a nápolyi temetőben van (amúgy, milyen zseniális, ahogy Gennaro kiterjeszti a bűnszervezetet legális üzletekre, a védelmi pénz helyett biztonsági cég, temető, stb…), a maradékukkal könnyebb játszani és árnyalni őket. A leszámolások ezúttal is kemények, váratlanok, de most már nem cél nélküliek – részben ugye a hatalmi harc részesei, részben meg a személyes bosszú tárgyai. Sőt, újdonság – de jó – az is, hogy néhány jelenetben már-már hollywoodi hatásvadászattal operáló átverős, becsapós, leszámolós események vannak, amik bizony ebben a környezetben (finomítva az európai dramaturgiával) teljesen életszerűnek tűnnek. Az meg, hogy eddig azt szoktuk meg, hogy bárki, bármikor meghalhat, itt hozza meg a gyümölcsét, hisz nem egy olyan meglepő jelenet van, amikor meghal, akire nem számítunk, vagy életben marad az, akiről már lemondtunk.

Hamarosan jövök a negyedik évaddal, hisz jó pár dolog félbemaradt most: kíváncsi vagyok Patricia valós énjére és céljaira, no meg hogy a főszereplőnk hogyan dolgozza föl a finálé eseményeit, és hogyan áll bosszút mindazért, amit vele tettek.





80%




.

.





A feltaláló





Béres József  1972-ben alkotta meg a nevét azóta is viselő, nyomelemeket komplex formában tartalmazó készítményét, az úgynevezett Béres cseppet. Azt gondolom senkinek nem kell bemutatni, mi is az – kétlem, hogy idehaza van valaki, aki még nem hallott róla, sőt ma már világszintű elismertség is övezi –,  viszont talán sokaknak újdonság lehet, hogyan is született meg ez a különleges termék. Annak ellenére, hogy meglehetősen sok alkotás (könyv, dokufilm, sorozat) foglalkozik a csepp és a doki történetével, megmondom őszintén, nekem ez volt az első kalandozásom a témában – talán csak nagy vonalakban az idősávot tudtam volna belőni, mikor kezdődött minden, de azon kívül… nos, minden újdonság volt. Ezek után viszont nem is csoda, hogy szinte végig élvezettel ültem a képernyő előtt: láttam egy újabb, egészen kiváló magyar filmet, ami nemcsak remek korrajzával, tárgyilagos, de humoros történetmesélésével, hanem önmagában a szórakoztatóan tanító mivoltával is kiemelkedik a hazai alkotások közül. Ráadásul – és ez bizony nálam hatalmas piros pont – nincs benn felesleges és öncélú erotikus jelenet, végre egy olyan magyar film, ami nem trágár és nem himbálóznak benne csöcsök…

A történet elején Béres József saját maga mesél néhány gondolatot gyerekkoráról – arra mindenképp jó ez a kis intro (amúgy semmi fontos dolgot és információt nem tartalmaz), hogy a nézőt beszippantsa a korabeli Magyarország hangulata. Persze, láttunk már épp elég filmet ebből a korból, de nekem eddig ez csak a nagyon művészi és nihillista megközelítésben köszönt vissza a képernyőtől, most viszont valahogy az első perctől kezdve egyfajta vidámságot, szórakoztató jelleget éreztem erőteljesebbnek nézés közben – biztos lehetne elemezni, hogy milyen eszközökkel érte ezt el a rendező, de én nem vagyok filmesztéta, hogy ezzel foglalkozzam. A lényeg, hogy a korabeli vidék megjelenítése ezúttal épp nem kidobott a filmből, hanem szép lassan magába szívott, s mire a történet érdemi részéhez érünk, már teljesen otthon éreztem magam itthon. Maga a film amúgy kb. 10 év eseményeit öleli fel, a rövid felvezetés után Béres először a kisvárdai Állami Mezőgazdasági Gépállomáson „túrta a földet”, kutatta, miért is terem különféle minőségű burgonya ugyanazon a helyen, majd onnan egy baráti csábításra került át abba a bizonyos Nyírségi Mezőgazdasági Kísérleti Intézetbe, ahol módja és lehetősége volt kifejlesztenie azt a folyadékot, amivel először talán még csak nem is életeket szeretett volna megmenteni… csupán az emberi szervezetet akarta egészségesebbé tenni.

Aztán az élet ugye közbeszólt: a saját családban váratlanul jött gyógyíthatatlan betegség átírta a szer (és a munka) jelentőségét, onnantól pedig már nem szimplán az életkörülmények javítása volt a cél, hanem egy olyan szérum kikísérletezése, ami akár a rákot is gyógyíthatja. S ha már itt tartunk. Lehet ugyan ócska hollywoodi klisének tartani, de ebben a moziban is működik az az érzelmi hatásvadászat, ami a karakterek életútjának fontos eseményeit közelebb tudja hozni a nézőkhöz: az A feltalálóban Béres József testvérének a története ez. Ugye, ez volt az a katalizátor, ami a dokit végül is a csepp kikísérletezésére kényszeríti, de általa kap a mozi egy tök erős érzelmi töltetet is – én legalábbis meghatottsággal vegyes izgalommal és örömmel néztem a nő gyógyulásának „csodáját” a korbeli, mai szemmel kőkorszakinak tűnő körülmények közepette. Ez a szál – még ha mellékesnek is tűnik – legalább olyan fontos az események tükrében, mint az, hogy mi történt Jóska bával az átkosban… már csak azért is, mert az erős érzelmi hatás mellett Irén volt az, aki igazából testvére készítményét reklámozni, terjeszteni kezdte, aki miatt tulajdonképp ismert és hírhedt lett Jóska bá és a cseppje is. Kvázi a nő juttatta el Bérest oda, ahova…

Az A feltaláló nagyszerűen megállja helyét sima életrajzi moziként is – amiből amúgy nem vagyunk eleresztve itthon – hisz tök jó dramaturgiája van, hiteles, hihető az egész, és remek korrajzot varázsoltak a vászonra az alkotók. Maga Béres története is érdekes a maga nemében – bár persze meg sem közelíti a tipikus amerikai hősök történeteit – de szerintem akkor még sem ő, sem kortársai nem is tudhatták, milyen jelentős készítményt hozott létre. Nekem ugyanakkor (szokás szerint?) van még két dolog, amik – a megint csak a szubjektív, életem során rám rakódott élmények és tapasztalatok – miatt az A feltaláló sokkal többet és jobbat jelent, mint esetleg más, a filmet tárgyilagosan vizsgáló nézőnek. Az egyik maga a szer egészségre gyakorolt hatása, annak és készítőjének hatalom általi elutasítása, különös összefüggésben a mostani Covid járvány idején. Nos, a nélkül, hogy a részletekbe belemennék, meg a nélkül, hogy bármi módon is megnyilatkoznék a vírussal kapcsolatban, annyit fűznék az egészhez hozzá, hogy Jóska bá története (egy más korban) kísértetiesen hasonlít néhány jelenkori vitamin forgalmazó cég, ember helyzetéhez. Az egész film alatt végig azt éreztem, hogy a szereplők szabadon cserélhetőek bizonyos jelen kori résztvevővel, csak az államhatalom helyére mondjuk most az OGYI-t kell beleképzelnünk, Jóska báé helyére meg… de ezt most inkább nem írnám le. Kb. 15 éve ismerem a vitaminok, nyomelemek gyakorlati hatását, és figyelemmel kísértem azt a hisztit, amit a gyógyszeripar kivert a vitaminok túlzott fogyasztása ellen… nos, ha még abban a korban élnénk, tuti megpróbálták volna eltüntetni, elítélni mindazokat, akik azt állítják, hogy a nyomelemek és vitaminok az emberi élet és az immunrendszer nélkülözhetetlen és létfontosságú szükségletei. Csak most már más világ van, a napi 60 mg ajánlott és maximális C-vitamin mennyisége inkább lett immár (egyik napról a másikra!!) hivatalosan is 1000 mg… mert a gyógyszergyárak rájöttek, ha már tiltani nem tudják és lebeszélni sem lehet róla a világ „felvilágosultabb” részét, akkor inkább ők is gyártanak ilyet.

A másik dolog – és ez a fontosabb szempontom az értékelésnél – az a kommunizmus- és társadalomkritika, ami kb. az ötödik perctől kezdve élesen és egyre erősebben megjelenik a moziban. Jóska bá, mint rendszerellenes figura nagyszerűbbnél nagyszerűbb, nagyon fimon humorral átszőtt beszólásokkal lát el minket, amitől szerencsére nem lesz burleszkszerűen vígjáték és komolytalan a film, de az elvtársakkal szembe szálló vidéki agrármérnök kálváriája sokkal többé, szórakoztatóbbá válik tőlük, mint egy átlagos tanmesétől az elvárható lenne. A mikroszkóp, az egerek (fogjatok magatoknak), néhány pártember karaktere, azok tettei és gondolatai szinte az egész film alatt gondoskodnak arról, hogy az a bizonyos kaján mosoly ott ragadjon az arcunkon. Volt, hogy csak simán élveztem az egészet, volt, hogy hangosan felnevettem, zömében viszont csak éveztem a nagyszerű forgatókönyv által elém táruló világot. A 70-es évek eleje ugyan még nekem is nagyon távoli, de icipicit még átéltem (át tudom érezni) annak a kornak a szellemét, ami itt a mozit áthatja. És ez nem olyan karikatúraszerű társadalomkritika, mint amit mondjuk a Drakulics elvtársban láttunk, ez sokkal életszerűbb, hétköznapibb és hitelesebb – és a nagy csoda az egészben az, hogy legalább annyira élvezhető és szórakoztató... ráadásul pedig úgy teljesíti mindezen kritériumokat, hogy közben a sok elvtárs (és ’56 bevágása), a politikai, hatalmi berendezkedés, érdek ábrázolása azért valós és komoly fenyegetést jelent, a film drámai élét erősíti: hatalmas gratula az alkotóknak azért, hogy mindezt ilyen arányban sikerült vászonra ültetni – s talán az idei év legjobb magyar filmjét megalkotni.

Nekem nem volt bajom a színészekkel sem – olvastam valahol, hogy Gáspár Tibor mekkora mellényúlás volt a szerepre, nos, ez egy baromság – ahogy azzal sem, mi maradt ki Béres József életrajzából. Ha fontos lett volna a második világháború ennek a történetnek a kibontásában, vélhetően beleszőtték volna, de én egyáltalán nem éreztem semminek a hiányát a csepp feltalálásának körülményeiben. Ez a film Jóska bá életének annak a tíz évére fókuszál, amikor megszületett a készítmény, és én totál elégnek éreztem hozzá mindazt az információt, amit a készítőjéről megtudtunk. Sőt, ha valamibe bele kellene kötnöm, talán épp a játékidő hossza az, ami némileg zavaró lehet, talán ha kevesebb napraforgó- és pipacsmező színesítette volna a filmet, kicsit feszesebb lehetett volna. De ezen kívül… szinte semmi. Érdekes, szórakozató, olyan igazi iskolamozi.





85%




.

R2-D2 írta:

.
A feltaláló

Ez a film Jóska bá életének annak a tíz évére fókuszál, amikor megszületett a készítmény, és én totál elégnek éreztem hozzá mindazt az információt, amit a készítőjéről megtudtunk. Sőt, ha valamibe bele kellene kötnöm, talán épp a játékidő hossza az, ami némileg zavaró lehet, talán ha kevesebb napraforgó- és pipacsmező színesítette volna a filmet, kicsit feszesebb lehetett volna. De ezen kívül… szinte semmi. Érdekes, szórakoztató, olyan igazi iskolamozi.

85%

Már egy fél éve kerülgetjük egymást ezzel a filmmel. Moziban is majdnem megnéztem (ez volt az egyik első film, amit a tavaszi lezárások után vetíteni kezdett a helyi mozi), és a tévében is el szerettem volna csípni, de elfelejtettem, mikor kerül adásba a Dunán. Mostanra fent van online is, hivatalosan.
Talán most már megnézem, talán megadtad hozzá a szükséges lökést .

.