R2-D2 írásai 4.0

R2-D2 írta:

Az Idő kereke S1

Még oldalakat tudnék bemásolni ide erről az egészről, annyi anyag van róla a neten, de azt hiszem, akit érdekel, az úgyis megkeresi azokat az infókat, amikre kíváncsi – akár magával a sorozattal kapcsolatban is. Rövid bevezetőm inkább csak azoknak szólt, akinek halványlila fingjuk nincs arról, mi is ez az egész – ahogy egyébként nekem sem volt – így csinálva kedvet ehhez az újabb hatalmasnak ígérkező, gigászi kalandhoz.

Dramaturgiailag tehát olyan óriási csodát nem kell várni tőle, igazából a megszokott fantasy elemeket mondja fel sorban, a kérdés inkább az, hogy milyen világot épített fel e köré az író, s ezt hogy sikerült képernyőre álmodni – nos, azt kell mondjam, parádésan. Nekem legalábbis, aki nem olvasta a könyveket, nem voltak elvárásaim sem a karakterekkel, sem a háttérrel kapcsolatban, csupán az első benyomásomra tudok hagyatkozni a látottak alapján, nagyon bejött az egész hóbelevanc: jó a sorozat mitológiája (bár természetesen nem mindent értek a Kerék működésével kapcsolatban), jó az egész díszlet, háttér, az a középkort (megint középkor, miért játszódik minden fantasy a középkorban??) megidéző hangulat, s végül, de nem utolsósorban baromi jók a színészek/karakterek.

80%

Nem sokon múlt, hogy valamikor 20 éve nem kezdtem el olvasni ezt a könyvsorozatot. Akkoriban fedeztem fel magamnak a fantasy szerepjátékok (és a Hatalom Kártyái) miatt a Beholder Kiadót, és ők nagyon nyomták Az Idő Kerekét, ahogy néztem, a Delta Visionnel karöltve ki is jött az összes könyv magyarul. De helyette jött a Shadowrun (ennyit a csak középkorban játszódó fantasy-król ... Talán Tolkien cseszte el a Gyűrűk Urával, a legtöbb azt másolja, mert a rajongóknak az ismerős, az ork zsaru és a sárkány cégvezető meg bizarr).

Láttam, hogy készül, Pike miatt is érdekelt, az ajánlód is kedvet csinált. De szerintem előbb lesz meg a Vaják S2 meg az Úr Sötét Anyagai S2, és csak utána kezdek olyan nagyobb fantasy-falatba, mint ez.

.

.





Vaksötét 2




Négy évvel ezelőtt, mikor utoljára újranéztem a Vaksötétet, a záró gondolatom az volt, hogy „Az meg, hogy folytatják??? Végül is… lehet. Csak kíváncsi vagyok, ezt az alaphelyzetet hogy lehet még egyszer elmesélni.” Nos, miután a pénz beszél, csak belevágtak a folytatásba, nekem meg csak bejött a félelmem… sehogy. Nem lehet ezt még egyszer ugyanúgy, ugyanolyan jól elmesélni, s miután ezt forgatókönyvírás közben az alkotók is érezhették, kiléptek a korábbi mozi keretei közül – vesztükre: ez, így, ebben a formában egy tök középszerű amerikai kaszabolós film lett, szinte minden hiányzik belőle, ami igazi Vaksötétté tehetné, ráadásul a Vakember karakterével is olyat műveltek, ami messze túlmutat a dramaturgiai normalitáson (de erről később)…

Az első képsorokon egy égő házat látunk, meg egy kislányt, aki egy totál kihalt utcán tántorog, majd elesik. Ez a kezdet némi rokonságot tud mutatni az előző mozi nyitányával, azonban nem mehetek itt el szó nélkül két apróság mellett. Az egyik – és ez szinte az egész mozit, sőt talán az egész franchise-t végigkíséri – hogy megint tök üres a város (!!!), ahol egy kislány sétál egy kihalt utcában, és ahol lángokban áll egy ház. Bazzeg, ez nem TWD, itt azért illene néhány járókelőnek lenni a képben, mi több, illene egy égő házhoz tűzoltóknak vonulni… még ha nem is on screen, de legalább a szirénákat hallhatnánk. A másik meg, hogy bár nem figyel a néző olyan élesen az első percekben a karakterekre, de az, hogy utána nyolc évet ugrunk előre az időben és ugyanazt a kislányt látjuk a Vakember mellett feltűnni… nos, az minimum igénytelen. Nyolc év alatt a csaj nulla napot öregedett – ha én lettem volna a MEO-s, akkor a nyitó jelenetre fiatalabb kislányt keresek. De nem én vagyok, így 8 évvel később ez a kislány lesz a Vakember lánya, aki kvázi Hannah módra egy túlélőtáborban él – önként – az öreg mellett, s aki elhiszi az öregről, hogy ő az apja. Az írók ráadásul úgy gondolták, hogy azzal, hogy a fickó mellé hozzátársítanak egy kislányt, és aki szigorúan bár, de neveli őt, nyilvánvalóan innentől pozitív szerepben tűnik majd föl előttünk… mintha csak úgy el lehetne feledni az előző mozi eseményeit. Mintha ő nem egy erőszakoló gyilkos lenne, hanem egy szegény vénember, akit sajnálni kell, ha rátörik az ajtót… de hát könyörgöm, volt ennek egy előzménye, aminek első felében ezt még el lehetett sütni, de a pincés fordulat után egyszerűen nem működik az ártatlanság szerepe.

Pedig aztán sajnos az egész történet erre épül. Ugye azért Vaksötét, mert megint betörnek az öreghez, csak most teljesen más motivációk mozgatják a rosszfiúkat – amiket nem mondok most el, mert ez lenne a történet egyik drámai csavarja.  Van egy nyilvánvalóan keményfiúkból álló kompánia, akik először egy szimpatikus bébiszittert nyírnak ki, utána meg a Vakembert akarják – csak hát ugye őt nem olyan egyszerű elintézni. Miután pedig ezt a fiúk nem tudják, szép lassan elkezdenek fogyatkozni, ahogy belépnek a házba… s sajnos direkt nem sötétséget írtam: már megint, szinte az egész film alatt ég valahol, valamilyen lámpa. Értem, hogy így könnyebb filmet forgatni, de így meg minden hitelességét elveszi azoknak a közelharcoknak, amit a Vakember fog vívni a betörőkkel. Fényben nem lehetne egyenrangú a küzdelem, s az öreg sikerei így sokkal inkább tűnnek mágikus véletlennek, mint tudatos koreográfiának. Ráadásul, amit a faszi, ennyi idősen kap, amikből feláll és küzd tovább, az minden csak nem hiteles – mint ahogy amúgy sem a beragasztott szájú, sem a kinyomott szemű fickó sem tehetne szerintem utána olyat, amit tett. E tekintetben a lehető legrosszabb hollywoodi elemekkel operál a film, nagyrészt arra épül az egész (megint), hogy nézőként ne gondolkodjunk. Sem a sérüléseken (addig tartanak életben valakit, amíg azt a forgatókönyv megkívánja), sem a kihalt utcákon, az emberiség teljes hiányán. Ahogy egyébként volt ez az első részben is…

De talán nem is ez a mozi legnagyobb hibája – úgy összességében azért teljesen nézhető az egész – sokkal inkább az, hogy a korábbi koncepció, ami oly sikeressé tette az előzményt, egy ponton megy a kukába. A Vakember ugyanis ebben a moziban nem csak saját házában számol le a rosszfiúkkal, hanem idegenben is – ez pedig megint csak minden, de nem hiteles húzás. Azt még úgy talán teljesen hihető, hogy egy vak, aki otthon van, a lakás minden centiméterét, minden nyikorgását ismeri, így elképzelhető, hogy nehéz meglepni – no de ha ez a fickó elkerül egy teljesen másik helyre, ahol semmit nem ismer… nos, akkor szerintem gondok lesznek. Vagy vannak – mindenekelőtt az írók fejében, akik megint csak beleestek abba a hibába, hogy egy második résznek nagyobbnak, látványosabbnak, keményebbnek, és ezek szerint hiteltelenebbnek – kell lennie elődjénél. Mert a Vaksötét 2 egy idő után szinte önmaga paródiájába fordul: olyan helyszíneken, olyan bunyókat látunk, amik inkább valók mondjuk egy Feláldozhatók filmbe, mint ebbe. Amúgy is, itt már nem három tinédzser tör rá egy veterán katonára, hanem először 4 fegyveres bűnöző, majd az új helyen 6 darab ebből a kategóriából – szóval, a nyolc évvel idősebb, láthatóan megöregedett Vakembernek elvileg komolyabb kihívást kellene okozni a küzdelemnek. Nos, itt ez abban nyilvánul meg, hogy sokkal többet kap az öreg…

Ha azonban képesek vagyunk a nyilvánvaló és alapvető hibákon, hülyeségeken túltenni magunkat, azt mondhatom, viszonylag korrekt lett az egész. Ugyanazok a panelek, hangulati elemek jellemzik, mint az első részt, a ház, mint helyszín, és mint hangulati elem most is működik – még a második házban is. Stephen Lang – bár kissé ramatyul néz ki – ismét nagyszerűen formázza meg a vak veteránt, s a rá törő banda tagjaira sem lehet panasz. Egyébként ebben mindig is jó volt Hollywood, itt, ezek a figurák is vannak olyan különlegesek, betegek, hogy odafigyel rájuk az ember. Vagy egy tetkó, vagy egy haj, vagy egy stílus mindig van, ami miatt a néző alaposan meg tudja jegyezni, ki halt meg a képernyőn… közülük természetesen kiemelkedik a Vakember elsőszámú ellenfele, a filmbeli dupla csavar feje, Rylan (Brendan Sexton), aki kellően pszichopata ahhoz, hogy emlékezetes maradjon – amúgy amikor őt néztem, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből, hogy a fiatalkori Trancsírt látom, az eredeti Mad Maxből. Pont úgy néz ki a csávó, pont olyan beteg, meg még az ősz tincse is olyan – ha egyszer valaki előzményt forgatna a Mad Maxhoz, ő lenne az ideális Trancsír… A film önálló thrillernek (gyengébb idegzetűeknek horrornak) még egész jól működik is, hisz vannak benn kifejezetten ötletes és morbid húzások és halálok. Gondolok itt az úszómedence-bilincs-tolókocsi kombinációra, de a pillanatragasztó vagy a vasvilla mindkét használata is jó. Mondjuk a vizes kalitka hülyeség, pláne úgy, hogy bezárod magad, de kívülről simán kinyílik, mikor kell… de mindegy. Teljesen élvezhető lenne az egész, ha a néző fejében nem motoszkálna ott a gondolat, hogy ennek az első részében történtek olyan dolgok, amik miatt szinte zavarban érzi magát a néző, hogy ezt kell látnia.

Ha nagyon kedves akarok lenni, akkor azt mondom, a Vaksötét 2 csak és kizárólag azért nem működik, mert úgy hívják, hogy Vaksötét 2. És nem csak azért, mert szerintem nulla darab vaksötétes jelenet van benn, hanem mert totálisan kifordítja az első film főszereplőjét és a történetét, koncepcióját is saját magából. Remélem, hogy ezen finálé után 8 év múlva nem akarnak megint betörni az öreghez. Jó helye lenne arra már neki a koporsóban…



65%



.

.





Kettő




Erről a spanyol filmről Niwrok is írt egy nyúlfarknyi ajánlót, s bár sokszor támaszkodom ajánlóira, a Kettő megtekintését – a 71 perces játékideje mellett – elsősorban az Index hangzatos címe inspirálta: Megtaláltuk a világ legundorítóbb filmjét a Netflixen. Nos, azt hiszem, nem kell mondanom, hogy ez a hatásvadász cím egy óriási baromság, az írásban fellehető olyan kijelentések pedig, mint „MERT TÖBBSZÖR IS LE KELLETT ÁLLÍTANUNK A FILMET, OLYAN DURVA HELYENKÉNT” meg egyszerűen arról árulkodnak, hogy vagy egy általános iskolás nézte meg ezt a mozit (és írt róla), vagy a becses „kritikus” eddig csak romantikus maszlagot, YA mozit, esetleg Pixar filmeket nézett…

A Kettő számomra tökéletesen illeszkedik abba a sormintába, amit jó pár évvel ezelőtt fedeztem fel a spanyol ajkú filmek kapcsán (mint pl a zseniális az A hulla, A La cara oculta, a Júlia szemei, no meg az Árvaház): nem kell Hollywood és gigászi költségvetés egy jó filmhez, sokkal inkább fontos egy jó forgatókönyv, egy jó ötlet és azt normálisan, hülyeségektől mentesen megcsinálni. Az is sokszor bebizonyosodott – legalábbis mi, itt a Fórumon kifejezetten kedveljük az ilyet – hogy még csak óriási színészgárda sem kell egy jó filmhez, sokszor az ún. kamaradarabok sokkal több izgalmat,feszültséget képesek generálni, mint népes társaik. Legutóbbi egyszereplős film nekem (is) az Oxigén volt, így kifejezetten érdeklődve ültem le a Kettő elé: tudtam ugyan, nagyvonalakban miről fog szólni (de szerencsére részleteiben nem ismertem a sztorit), tudtam, hogy két karakter szerepel benn végig, de az az alapötlet, ami itt a film nyitánya, annyira zseniálisnak és morbidnak tűnt, hogy lebeszélni sem tudott volna senki erről a filmről.

Tulajdonképp az lenne a jó, ha valaki úgy vágna ebbe bele, hogy az égvilágon semmit nem tud róla – így már maga a felütés, az alapkonfliktus is gyomorszájon vághatná. De tekintettel, hogy gyakorlatilag minden írásból kiderül, mi a kapocs a két szereplő között az elején, annyira én sem leszek titokzatos – na meg eleve a helyzet abszurd zsenialitása is csábító kellene hogy legyen más számára is. Szóval. Egy nő ébred egy vadidegen férfi mellett az ágyban, de mikor tudatára ébred, hol is van és milyen körülmények között, képtelen elszakadni a fickótól: iszonyat fájdalmat érez a hasán. Kiderül, hogy hozzá van varrva a jóemberhez, aki látszólag ugyanúgy nem tud semmiről, mint a nő. Valahogy mégis nyugodtabban viseli az egészet, a nőben pedig ez rögtön gyanút ébreszt – no persze ki az a hülye, hogy hozzávarrja magát egy meztelen nőhöz… jó, elképzelni nem olyan rossz, de belegondolva (elnézve a filmet) mégsem tűnik akkora bulinak. A lényeg, hogy viszonylag rövid kínlódás után mindketten rájönnek a helyzet elvághatatlan mivoltára, innentől pedig ugye alapból kénytelenek együtt dolgozni – annak ellenére, hogy a szituáció olyannyira intim és egyben megalázó, hogy a néző is beleborzong a lehetséges következményekbe. A film és a sztori szempontjából ez a kötelék természetesen azt jelenti, hogy adva van két összezárt ember (+az említett intimitás), egy titokzatos szituációban és a játékidő feladata ezt a rejtélyt feloldani, rajtuk keresztül elvezetni a nézőt a megoldásig… a kérdés csak az, hogy ez hogyan és milyen izgalmi faktor mellet sikerül. Nos, minden ellenkező híresztelés ellenére állítom, hogy kiválóan sikerült: nekem legalábbis qrvára tetszett ez az egész. Ráadásul a vége, a finálé meg önmagában egy akkora gyomros, amit tényleg csak az elmebeteg spanyolok (esetleg ázsiaiak) tudnak kitalálni…

Szinte minden működik. Eleve a két karakter, a nő, Sara (Marina Gatell) és a férfi, David (Pablo Derqui) is remek abban a kiszolgáltatott helyzetükben, amibe kerültek – és szerintem az külön tök jó ez így, hogy két ennyire ismeretlen színész játssza a két figurát. Mert ha más lenne, óhatatlanul lenne a nézőben valami elvárás azzal kapcsolatban, hogy az ismert színész mit tenne a helyzetben – itt viszont totál nem lehet kiszámítani, mi fog történni. Aztán. A kezdeti bizonytalanság és feszültség olyan szinten rátelepszik a mozira és történetre, hogy élmény nézni, ahogy a két összevarrt ember próbál minél többet megtudni a másikról – miközben ők is, és mi is jogosan feltételezzük, hogy nem minden igaz, ami elhagyja a szájukat. Semmi nem biztos, gyakorlatilag nincs semmi támpontunk arról, ki csinálta ezt, miért pont ők – sőt, az írók (ugye, a spanyolok) még azt is rövidre zárják, hogy a két karakterben mi a közös – vannak összevarrva, de végig éreztetik, hogy van megoldás az egészre. Mindezt pedig olyan jelenetekkel ábrázolva, amikben a két meztelen ember kénytelen mondjuk WC-re menni… ami akár vicces is lehetne, de nem az. Higgyétek el, nem az… S ha már itt tartunk, a meztelen embereknél… írták máshol, s teljesen egyetértek a kijelentéssel, miszerint a Kettőben teljesen átértékelődik az egész meztelenség – én legalábbis nem láttam még olyan mozit, amiben az egész inkább kínosnak és megalázóan kiszolgáltatottnak tűnt, mint a legkisebb mértékben is erotikusnak. Hiába himbálózik Sara melle szinte egész film alatt (mínusz az a pár perc, amiben kicsit „felöltöznek”), egyszerűen a néző mindenre gondol vele kapcsolatban, csak szexre nem. S ez igaz akkor is, hogy a testi közelség, az, ahogy az arcuk néha szinte egymásba ér, kiköveteli a csókot a karakterekből – ez a csók azonban számomra inkább tűnt egyfajta egymást bátorító, kalandot közösen átvészelendő támogatásnak, mintsem erotikus tartalommal bíró jelenetnek.

Nagyon tetszett, ahogy összevarrva felfedezik a világot, ahova kerültek, nagyon jó volt, ahogy a kettő jelentőségét felismerték – s ahogy igazából pont a lényeg fölött siklottak át. Tök jó volt, ahogy a mozi második felére már megtanultak együtt mozogni, ahogy szinte fájdalommentesen viselték összevarrásuk nehézségeit, elfogadták azt a kínos szitut, amibe kerültek. S talán itt kell megjegyezzem az egyetlen olyan dolgot, ami nézés közben icipicit bökte a szememet – s erről akkor sem változott meg a véleményem, mikor megszűnt az állapot – miszerint az összevarrásuk helye és módja (zseniális) néha nem engedhette volna meg azokat a mozdulatokat, amiket megtettek. Néha túl összefogta őket a cérna, néha meg túl eltávolodtak egymástól… de ez legyen a legnagyobb baj. Mert hogy szerintem más nincs. A bő egy órás játékidő majdnem minden perce qrvára hatásos és izgalmas, s mikor ugye már ugye nincs mit tovább húzni, s egyszerűen muszáj valamit válaszolni arra, hogy mi ez az egész és ki tette – nos a választ is megkapjuk. Ami részemről nem kérdőjelben jelenik meg, hanem inkább egy álleejtős emojiban.

Mert hogy ennyire zseniális és beteg finálét írjanak valamihez, azt csak a spanyolok tudják. Mikor szép lassan összeáll a kép, ahogy a harmadik figura bejön a képbe, ahogy a fényképeken és újságcikkeken végigmegy a kamera az számomra egy borzongató felismerés lett. A szeretet és az őrület tökéletes keveredése, az abszurditás és az dokumentált esetek tényszerűségének ilyen módon ötvözése egyszerűen bámulatos. A röhej az, hogy akármennyire is hihetetlen és kifordított az egész történet, én valahogy az első perctől kezdve úgy éreztem, hogy amit látok, az akár meg is történhet… részben mert az egész film roppant hitelesnek és életszerűnek tűnik, részben, meg mert ennél nagyobb őrültek is vannak a világban. S ha most néhányan felkapnátok a fejeteket az életszerűségre: igen, lassan ott kell tartanunk, hogy ha egy thrillerben, vagy akármilyen filmben nem kell azon fognunk a fejünket, hogy anyám, ez mekkora baromság, ha a karakterek a helyzetüknek megfelelően reagálnak és viselkednek, ha nem jut eszünkbe állandóan az, hogy senki nem meozta a mozit… nos, akkor ma már azt mondhatjuk rá, hogy életszerű. És talán pont azért is tetszett nekem a finálé és volt rám így, ilyen formában hatással, mert én simán el tudok képzelni olyan aberráltakat, akik ezt, így végigcsinálják.

Nagyon kellemes meglepetés volt ez a Kettő, még az is lehet, újranézem a Júlia szemeit – arról anno úgysem volt időm írni.




85%




.

R2-D2 írta:

.
Kettő

Erről a spanyol filmről Niwrok is írt egy nyúlfarknyi ajánlót, s bár sokszor támaszkodom ajánlóira, a Kettő megtekintését – a 71 perces játékideje mellett – elsősorban az Index hangzatos címe inspirálta: Megtaláltuk a világ legundorítóbb filmjét a Netflixen. Nos, azt hiszem, nem kell mondanom, hogy ez a hatásvadász cím egy óriási baromság, az írásban fellehető olyan kijelentések pedig, mint „MERT TÖBBSZÖR IS LE KELLETT ÁLLÍTANUNK A FILMET, OLYAN DURVA HELYENKÉNT” meg egyszerűen arról árulkodnak, hogy vagy egy általános iskolás nézte meg ezt a mozit (és írt róla), vagy a becses „kritikus” eddig csak romantikus maszlagot, YA mozit, esetleg Pixar filmeket nézett…

A bő egy órás játékidő majdnem minden perce qrvára hatásos és izgalmas, s mikor ugye már ugye nincs mit tovább húzni, s egyszerűen muszáj valamit válaszolni arra, hogy mi ez az egész és ki tette – nos a választ is megkapjuk. Ami részemről nem kérdőjelben jelenik meg, hanem inkább egy álleejtős emojiban. Nagyon kellemes meglepetés volt ez a Kettő, még az is lehet, újranézem a Júlia szemeit – arról anno úgysem volt időm írni.

85%

Köszi, hogy hosszabban is írtál róla. Valamennyivel én is tudtam volna bővíteni azt a "nyúlfarkat", de tudod, a szokásos, és te is írtad: Nem akartam belőle semmilyen fordulatot lelőni .

A végére nekem sok lett a szimbólumokból a yin-yanggal meg a "2"-essel. Elég lett volna az egyik is. Hogy mi lett a sztori vége ott az isten háta mögött, az aligha kérdés...

.

.





A 81-es számú archívum S1





Az A 81-es számú archívum (ne kérdezzétek, miért ez a címe, mert erre nem jöttem rá) a Netflix egyik legújabb sikerszériája, egy horrornak titulált (szerintem nem az) misztikus, okkult, sci-fi sorozata, ami jelenleg rendesen lázba hozza a nézőket. Többnyire mindenki el van ájulva tőle, azonban – mint ez már szinte törvényszerű – én megint csak nem igazán tudtam mit kezdeni az egésszel: fura mód azonban most inkább az összképpel voltam elégedett és a részletektől állt föl néha a hátamon a szőr. Mert lehet, hogy valakinek az a jó, hogy néz valamit és közben fogalma sincs, mit lát, nekem viszont megint csak szükség lett volna egy kis útmutatásra menet közben, mi is az egésznek a lényege, honnan és hova tart a történet. Azt kétségkívül elismerem, hogy a bizonytalanság, a rejtély lehet egy sztori mozgatórugója, de mikor annyi mindennel próbálkoznak egy kalandban, mint itt – nos, kissé nehezen viseltem, hogy epizódról epizódra próbáltak megvezetni, hogy véletlenül se találjam ki, mi lesz a finálé. A nyomozás a tűzeset és az elveszett anya után, a titokzatos pszichiáter, az okkult szekta, a gonosz démon megidézése, a párhuzamos dimenzió és az idővel való kavarás menet közben ugyanis akkora káoszt eredményez a sztoriban, hogy ember legyen a talpán, aki kiigazodik az alkotók szándékán. Szinte azt érzetem, hogy az írók maguk sem tudják, mit akarnak (pedig de), hogy a sok ötlet, felvetett lehetőség csak ködösítés és parasztvakítás volt a nagy finálé előtt… persze ettől még simán jó volt az A 81-es számú archívum, csak olyan… kissé fura és nehezen befogadható. Ha meg a két főszereplő rettentően idegesítő karakterét és színészi játékát is hozzáveszem – nos, azt kell mondjam, nem merem feltétel nélkül ajánlani mindenkinek ezt a sorit.

Van egy srác, Dan (Mamoudou Athie) – aki persze néger, de ez ma már alap – aki azzal (is) foglakozik, hogy régi video- és audiokazettákat gyűjt, illetve restaurál. Szülei huszonx évvel ezelőtt meghaltak egy sajnálatos tűzben, a srác meg talán azóta sem tudta feldolgozni elvesztésüket. Egy nap a titokzatos és nagyhatalmú (értsd: gazdag) Mr. Davenport (Martin Donovan) megbízza egy feladattal, miszerint egy korabeli tűzből megmaradt Hi8-as videoszalagokat kellene restaurálnia, s az azokon lévő anyagból kiderítenie, mi is okozta 1994-ben a new yorki Visser társasházban azt a tüzet, amiben rengetegen meghaltak. A kazetták abból az épületből származnak, hátha van rajtuk valami – Dan pedig egy isten háta mögötti házban találja magát, ahol egyedül van, s ahol minden technikai feltétel adott a munkájához. Itt amúgy rögtön meg is állhatok két gondolat erejéig. Az egyik, hogy teljesen nyilvánvaló, hogy az író(k) csak azért küldték a srácot abba a házban, hogy kellően parás hátteret biztosítsanak a nyomozásának, de azért erre kitalálhattak volna jobb magyarázatot is annál, mint hogy a kazetták nem szállíthatóak és ott kell őket restaurálni… persze az összképet tekintve logikus, miért, de nekem az elején sántított az egész – és jó lett volna, hogy ha Dan sem olyan mulya, hogy nem tűnik föl neki. Persze, 100.000 dollár az sok pénz, el tudja tompítani az ember veszélyérzetét, de akkor is… A másik dolog sokkal kellemesebb és személyesebb élmény. Miután én még analóg korból származom, szinte kéjes örömmel néztem, ahogy a srác a kazettarestaurálást végzi, eszembe jutott gyerekkorom, amiben én magam is szedtem szét az audiokazettákat, s ragasztottam meg őket tixoval, ha elszakadtak Vagy épp hosszabbítottam meg őket, hogy ráférjen, amit fel akarok venni – szóval ez a sok 80-as, 90-es évekbeli kütyü, magnó, kazetta engem picit visszaröpített a felhőtlen gyerekkoromba. Ezt átélni, látni, qrva jó volt, mint ahogy az is, ahogy a srác dolgozott, ahogy feltárult előtte a folyamatosan kamerázó Melody videója – ez mind nagyon bejött. A kazettákon ugyanis egy lány, Melody (Dina Shihabi) szerepel, ő készíti a felvételeket, ő az akkori Visser ház új lakója, aki hivatalosan interjúkat készít a ház lakóival, valójában azonban az eltűnt vér szerinti anyját keresi. Dan pedig a jelenben Melody felvételeit nézi, hátha közelebb jut ahhoz, mi okozta a tüzet a házban – van tehát kapásból két nyomozásunk: a lány anyja után, míg a srác a tűz után nyomoz.

Ez pedig jó. Működik mindkettő szál, remekül van ötvözve a videós felvétel és az abból kilépő, tágabb perspektívát nyújtó flashbackes kép, kifejezetten hatásos a két idősík váltakozása. Csak érezni lehet, hogy majd valamikor ez a két idősík összekapcsolódik, de magában a sztoriban az égvilágon semmi nem indokolná ezt – így nem kis meglepetés, mikor fura látomások és álmok közepette mindez meg is történik néha. Aztán persze, ahogy Dan nézi a felvételeket, egyre több furcsaságot vél felfedezni (a képernyőn megjelenő démon, amit gondolom mindenki a sori horror vonalához sorol, nekem inkább tűnt egy UFO-nak), miután Melody is egyre több furcsaságot fedez fel és filmez le. Néhány jelenet azonban itt is totál kilógott nekem a sorból, teljesen felesleges és megmagyarázatlan, csupán hatásvadász célt szolgált (mindenekelőtt a „Maradj ki ebből” üzenet), számomra totál kontraproduktív élmény volt – csak és kizárólag azt érte el, amit a bevezetőben is írtam, miszerint elbizonytalanítson, hol is vagyok. Nem jó, hogy ha egy történet nagyrészt abból áll, hogy belekezd valamibe, hogy kiakasszon, aztán utána erre semmi magyarázat ne legyen – mint mondjuk a számokra a Lostban… de az régen volt… Mégis... valahogy minden este érdeklődéssel ültem le a képernyő elé, hogy, na, akkor most mi lesz (működött).

Hát az lesz, hogy Melody (és így Dan is) egy titokzatos szektára bukkan a Visserben, akik valami hülye szobor előtt vonaglanak és énekelnek, s akik a lány szerint veszélyesek rá, barátnőjére, Annabelle-re, illetve a kislányra, Jessre a házban – nem, Melody nem menekül fejvesztve a házból, hanem tovább filmez és elkezd egy roppant idegesítő, hisztis picsaként viselkedni. És mintha a kazettáknak ilyen hatásuk lenne, a jelenben ez a hiszti és idegbetegség Danre is teljesen átragad. Nem tudom, mikor éreztem utoljára ennyire unszimpatikusnak filmben szereplőket, mikor volt utoljára az, hogy szívem szerint hagynám az egészet a picsába – de itt, az évad közepe felé legszívesebben kaszáltam volna az egészet. Annyira irritált minden és mindenki, hogy szinte fájt – egyedül az a bizonyos rejtély és bizonytalanság volt az, ami tartotta bennem a lelket – mert most már qrvára kíváncsi voltam, hogy egy UFO akar kijönni a TV-ből, vagy csak simán a Dan/Melody szimbiózis bolondult meg. Volt itt minden, Földet 70 évente megközelítő üstökös, ami csinál valamit, aztán falon megjelenő penész, amivel festeni is lehet (na, mondjuk ezt még mindig nem értem, a penész miért kellett, azon kívül, hogy sejtelmes), titokzatos lakók, emeletre bezárt, körben állva magukban mormoló drogosok (???), meg még emberáldozat is. Néztem, néztem az egészet, és egyre elkeseredettebb küzdelmet folytattam azért, hogy meg is értsem, amit látok (meg hogy elviseljem a főszereplőket) – majd hirtelen, minden átmenet nélkül, a hetedik epizódban voltak olyan szívesek az írók és elém tárták a magyarázatot. És ehhez egy újabb előkerült filmtekercsen keresztül 1924-be kellett visszaugranunk… Dan haverja, Mark ugyanis előásott egy elveszettnek hitt szalagot, ami egy 1924-es eseményt mutat, s ami szoros összefüggésben van mindazzal, amit Dan és Melody felfedezett – no, innentől volt számomra az egész az A 81-es számú archívum érdekes és igazán qrva jó. Az nem tetszik, hogy 6 órát kellett várnom arra, hogy végre fény legyen az alagút végén, de ha már lett, akkor viszont jó, hogy ilyen lett. Egyrészt mert ugye ez a téma mindig is szívem csücske lesz, másrészt pedig még meg is fejelték az egészet ezzel az idővel való kavarással – ha azt mondom, hogy a finálé egy pontján a Dark ugrott be, az remélem, elég jó ajánlólevél…

De annyira nem is akarom ekézni tovább a sorozatot. Voltak nagyon jó pillanatai, a feszültség, és a sejtelmes hangulat az utolsó percig kitartott. Jó, én nem rágtam le a körmömet közben, de én is éreztem azt a nyomást, amit a történet ilyen módon való vezetése okozott, remekül működtek azok a hangulati elemek, filmes technológiák, vágások, hangok, amik kiegészítették a sztorit. Minden epizód egy látszólag értelmetlen kisfilmmel kezdődik, először az ember nem is tudja hova tenni őket, de aztán azt vettem észre, hogy a végére már szinte vártam az azokban rejlő „használati útmutatót” az adott részhez. A végére rendesen magába szívott az egész, miután megvilágosodtam – mert megmutatták – mi is ez az egész, akkor már kifejezetten tetszett, amit látok. Mikor meg megláttam a híradóban Curt Cobain halálhírét… nos, szerintem nem kell mondanom, mit éreztem (pontosan tudom, hol voltam 94-ben Cobain és Senna halálhírekor)…

Ha a forgatókönyv nem lenne ilyen csapongó és szándékosan manipulatív, ha a két karakter nem lenne (számomra) ennyire tenyérbemászó, akkor egészen kiváló sorozat lehetne az A 81-es számú archívum. Így se rossz, meg is fogom nézni a folytatását, de most már kevesebb várakozással, mint amivel a fokozott hype miatt ebbe belevágtam.




75%



.

R2-D2 írta:

.
A 81-es számú archívum S1

Ha a forgatókönyv nem lenne ilyen csapongó és szándékosan manipulatív, ha a két karakter nem lenne (számomra) ennyire tenyérbemászó, akkor egészen kiváló sorozat lehetne az A 81-es számú archívum. Így se rossz, meg is fogom nézni a folytatását, de most már kevesebb várakozással, mint amivel a fokozott hype miatt ebbe belevágtam.

75%

Találkoztam a sorozattal, de nem keltette fel különösebben a figyelmem.
Neked sikerült, ez a párhuzamos idősíkos dolog tud jól működni. Lehet ...

.

.





Éjszaka a házban




Miután majd’ minden kritika azzal kezdődik máshol, ki is ennek a filmnek a rendezője és mit is csinált a faszi korábban, azt hiszem, én ezeket a tiszteletköröket elhagyhatom. Részemről csupán annyi a megjegyzés, hogy igazándiból eddig sem David Bruckner korábbi alkotásaitól nem voltam annyira elájulva, sem a „horror filmek új hulláma” – amik közé ezt is sorolják néhányan – nem igazán jön be. Sőt… az olyan „zseniális mesterművektől”, mint az Örökség, vagy a Fehér éjszakák, esetleg a Tűnj el, kifejezetten hülyét kaptam… Ezek tükrében viszont még magam is meglepődtem, hogy először minimális belealvással néztem ezt a mozit, aztán egy bizonyos pont után elkezdett érdekelni, a végére meg szégyenszemre élveztem a filmet. Tuti, megint más szemmel néztem, mint a nagy többség, megint más sarokpontokat találtam benn, mint a nagy többség – s bár én is horrorfilmként tekintek rá, néhány tekintetben ez nekem több volt, mint sima horrorfilm.

Az első ilyen (megint) a gyász és annak feldolgozása. A film elején ugyanis Beth (Rebecca Hall) épp barátnőjével ér haza – vélhetően – férje temetéséről, és már akkor megfogott az a hangulat, ahogy a veszteség nyomasztó érzését ábrázolták. Már írtam máshol, de sajnos jó párszor átéltem már hasonlót – és minden egyes alkalommal valami megfoghatatlan csend telepedett rám – olyan tompa volt minden, mintha nem is e világon jártam volna… nos, itt, a film elején ugyanezt éreztem. Ezért pedig óriási dicséret az alkotóknak, sokszor túlságosan elbagatellizálják ezt az egészet – de itt minden egyes kép, minden egyes hang (illetve annak hiánya) remekül teremti meg az atmoszférát. És igen, ez esetben még az a jó pár pohár bor/konyak is belefér, amit Beth nap, mint nap elfogyaszt. Nem mintha attól bármi is változhatna, de itt, ilyen körülmények között belefér. Az már kevésbé, hogy megint csak úgy közlekedik és dolgozik, mintha egy kortyot nem ivott volna – de lassan ott tartok, hogy ilyenen nem szabad fennakadnom Hollywoodban. S ha már munka… a csaj tanár, a film elején még néha bemegy dolgozni, aztán valamiért a munkahelyi környezet teljesen megszűnik a történetben, pedig az egyik legjobb duma, jelenet a filmben pont ehhez kapcsolódik.

Szóval van egy gyászoló asszony, aki egy idő után fura dolgokat tapasztal maga körül. Éjszaka bekapcsolódó hifi, lábnyomok a kinti lépcsőn, fura álmok – mintha férje, Owen szelleme lenne mellette, s mintha valamit akarna neki mondani, mutatni… legalábbis Beth így érzi. Ekkor még, a mozi ezen pontján gyakran eszembe jutott a Ghost, de mintha annak kifordított változata lenne: hamar nyilvánvalóvá válik, hogy „nem jók azok a hangok” – ahogy a Flatlinersben mondják. Egész kellemes kis kísértethistória bontakozik ki előttünk, nagyon jók és hatásosak azok a jump scare elemek, amik a homályban feltűnő árnyhoz kötődnek – de a film lelke mégsem az ijesztgetés, hanem sokkal inkább az a bizonytalanságból eredő feszültség, ami gyászból kiindulva erősödik fel Bethben – és a nézőben. A lányt egyre erősebben kísérti valami, ő meg egyre inkább megszállottá válik, hogy kommunikáljon… vélt férje szellemével. Egészen remek kis parás jelenetek sorakoznak egymás után, azt meg külön kiemelem, hogy miután majd Beth is rájön, hogy inkább ártani akar valamiért ez a szellem, mintsem barátkozni, van pár olyan ötlet, látvány, effekt, mozdulat, amitől igazán be lehet szarni. És nem, nem azért, mert hirtelen arcodba ugrik valami, hanem mert mondjuk a háttérben egy ember formájú sötét árny megmozdul… vagy sem…

De eddig ez még csak szimplán egy jobb kísértethistória, megfejelve a gyász nyomasztó érzésével. Amitől igazán érdekes és más lesz, az ezután jön: Beth ugyanis véletlenül olyan dolgokat fedez fel volt férjével kapcsolatban, amik át kellene, hogy értékeljék hozzá fűzött érzéseit. Na most, Te, kedves néző mit tennél, ha mondjuk frissen eltemetett kedvesed gyanúba keveredik, hogy éveken át bolondját járatta veled? Hogy kettős életet élt, hogy szinte minden mondata, tette hazugság volt? Hogy az egész eddigi életed megy a kukába, a szerelmed, minden, amit róla gondoltál, vele kapcsolatban éreztél, tévedés volt? Valóban lehet így érezni egy halottal kapcsolatban? Milyen lelki teher lehet ez? Bele lehet ebbe őrülni? Úgy, hogy a nyomozás, amit férjed múlta után folytatsz, fel tud emészteni… és egyre erősebb és rémisztőbb álmaid lesznek? Hogy szinte már nem tudod, mi a valóság és mi nem? Mondjuk az lehet-e valóság, hogy „álmodban” belépsz a saját házadba, és magadat látod az ágyon fekve – mintha valami időutazás vagy párhuzamos dimenzió lenne? És ezek után meglepő, hogy ez nekem egyre inkább tetszett??? Beth sok minden kiderít Owen múltjából, sőt találkozik valakivel, aki talán többet is tudhat saját férjéről, mint ő maga… a nyomozás tölti ki Beth nappalait, éjszakáit pedig Owen szelleme. Legalábbis aki annak láttatja magát…

Az Éjszaka a házban ugyanis nem EGY éjszakáról szól a házban, hanem AZ éjszakákról úgy általában. Azokról az éjszakákról, amikben Beth álmában(?) harcol azzal a szellemmel, aki kísérti Owen képében, amikben a napi nyomozásának eredményképp feltárul Owen múltja… és ami az egyik legjobb és legérdekesebb fordulatot rejti magában, amit mostanában láttam. Ráadásul duplán is. Egyszer, mikor kiderül, mit is csinált Owen, egyszer meg, mikor kiderül miért. Ezzel az ötlettel engem kilóra megvett a film, szerintem zseniális az egész, amit az írók kitaláltak – még akkor is, ha eleve egy úgymond „hülyeségre” épül. Bár… tekinthető-e hülyeségnek egy kvázi paranormális filmben az, hogy minden esemény mögött maga a Gonosz áll, aki csupán egy régi adósságot akar behajtani szerencsétlen Bethen? Szerintem nem… bár azt kétségkívül elismerem, hogy a film a végére rendesen eltávolodik attól a nyomasztó, de egyben reális történettől és hangulattól, ami az elején jellemezte. Mintha Beth rémálmai, az egyre furább és félelmetesebb látomásai hatással lennének a film történetvezetésére is – a kezdeti szomorkás normalitás szép lassan egy bőrünk alá kúszó őrületté válik. Lehet belekötni mennyire marhaság a vége, de szerintem nem érdemes – nekem legalábbis nagyon bejött az, ami és ahogy mozgatta a szálakat a háttérben. Talán egyedül a legeslegvége, ott, a csónakban volt kissé teátrális és kiszámítható, de addig egy rossz szavam sem lehet az egészre. Amit Beth a tükörházban talál… nos, az meg meglepett rendesen – és egyben teljesen átértékelt mindent, amit addig gondoltam  karakterekről.

Biztosan ez a film sem tökéletes, ha nagyon belemélyedek, tuti bele tudok kötni valamibe – talán a kezdeti lassúsásága, a dramaturgiai és forgatókönyvi lyukakba (ahogy pl. Beth munkahelye simán kiúszik a képből), no meg a néha magyarázat nélkül hagyott ötletekre. Mert azért – ha már előző írásomban is kiemeltem, mennyire bejön a dimenzióváltás – arra rohadtul kíváncsi lettem volna, Beth hogy látta magát aludni… persze, lehet, csak álmában látta mindezt – no de akkor meg mikor felébred, miért érzi, hogy ott volt? Az ilyeneket mindenesetre nem szeretem, ha egy remek jelenettel elhúzzák előttem a mézesmadzagot, aztán meg mintha annak semmi jelentősége nem lenne, más irányba fut ki az egész. De mindegy, ettől még az Éjszaka a házban egy totál jó film, kiválóan fényképezett, ez által nagyon egyedi atmoszférával bíró alkotás. Eleve, számomra a horrort mindig is a szellemes, démonos filmek jelentették, amik a jump scare mellett hangulatukkal is tudtak félelmetes légkört produkálni (pl. a Fekete ruhás nő) – miután pedig Beth meglehetősen sokat mozog (elemlámpával) sötétben és sejtelmes helyszíneken, a parás hangulat szinte végig garantált. Annyira nincs is sok ijesztgetős jelenet benne, legnagyobb örömömre azok nélkül is működik – viszont ami van, azokon végigfut az ember bőrén a hideg. Rebecca Hall meg egyszerűen tökéletes választás volt erre a szerepre, én úgy éreztem, hogy nagyszerűen keveredik benne az esetlen, szerencsétlen, sajnálni való gyászoló nő és az öntudatos, bátor csaj keveréke.

Amilyen felismeréseket meg tett a film alatt… nos, ő biztos nem így érezte, de én, mint néző elégedetten dőltem hátra mindazon meglepetéseken, amiket az Éjszaka a házban tartogat. Vagy inkább az Éjszakai ház, ahogy az eredeti címe szól… csak akkor melyik? A rendes, vagy a tükörház?




80%



.

.





Mindannyian halottak vagyunk S1




Azt hiszem, most picit szüneteltetem a koreai alkotásokat… az elmúlt kb. öt hónapban ez volt a negyedik koreai sorozat, amit láttam, s megmondom őszintén, kissé besokalltam tőlük. Pedig aztán mindenféle stílusból jutott bőven, a Squid Game után jött az A nyugalom tengere nevű sci-fi, majd pedig a Hellbound (Út a pokol felé) című… fene se tudja milyen stílusú alkotás. A maga nemében egyébként mind nagyon jó (persze, a szokásos idiótaságokat leszámítva), mindegyik tökéletesen visszaadja azt az érzést, amit elvár az ember, mikor leül egy koreai alkotás elé – viszont ilyen mennyiségben meg már kissé meg lehet csömörleni európai szemmel, füllel tőlük. Az a beszéd, az a hanghordozás, azok az egyforma arcok… esetünkben például hiába néztem 12 estén (12 órán, ami nem kevés!) keresztül az All of Us are Dead-et, még a végére sem mindig tudtam, melyik gyerek kicsoda…

Ha valaki még nem hallott volna róla, a Mindannyian halottak vagyunk egy zombis sorozat, ám nem a TWD nyomvonalát követve, lassan (és ártalmatlanul) bóklászó élőhalottakkal operál, hanem bizony a szupergyors és agresszív zombikat alkalmazza veszélyforrásként – megjegyzem, sokkal hitelesebb és félelmetesebb az ilyen típusú zombi egy zombi filmben, mint a filmek atyja, Romero mester alkotásaiban a klasszikus kóborlók. Nekem mindig is jobban bejött ez a világ, s emlékszem arra is – úgy néz ki amúgy, hogy a becses netes írók ezt már elfelejtették nagy ömlengésükben –, hogy anno, a Snyder-féle Holtak hajnala feldolgozásnál még szentségtörésnek tartotta a világ az ilyesfajta megjelenítésüket, most meg a Vonat Busanba meg a Z világháború az isten. De mindegy is, csak arra akartam kilyukadni, hogy bizony a gyors zombikat nem a koreaiak, meg Brad Pitt találta fel, hanem már évekkel korábban megjelentek a vásznon – legnagyobb örömömre. Így nálam ez a sorozat e tekintetben némi hendikeppel indul – legalábbis az utolsó évek kínszenvedős TWD évadjai után örültem, hogy friss vért (az van bőven) sikerült pumpálni a műfajba… Koreából…

Történetünk szinte végig egy kis koreai településen, Hyosanban játszódik – lehet, hogy ez spoiler, de nem, nem lesz világméretű zombi apokalipszis egyelőre – ahol is a helyi középiskola életébe csöppenünk bele… amolyan 13 okom volt módon. Van itt minden, szexuális zaklatás, cicaharc, farokméricskélés, eltitkolt és be nem teljesedett szerelem, iskolai egyenruha (!!) – amolyan koreai sulis módon. Idilli esetben egy YA mozit/sorozatot nézhetnénk, amiben a diákok egymáshoz fűződő viszonya adná a sztori gerincét, azonban itt az idilli kép hamar felborul, mikor is egy félresikerült kísérlet következtében egy fertőzött hirtelen százat csinál. Nagyon jó, hogy viszonylag hamar konkrét magyarázatot kapunk arra, mi is ez az egész, és hogy változik a világ hirtelen egy totál őrült hellyé, mint ahogy nekem az is tetszett, hogy – végre – a szereplők reflektálnak arra a korra, amiben élnek: egészen pontosan említik többek között a Vonat Busanba című filmet is, mint ahogy tudják, mi is az a zombi… nem úgy, mint máshol, ahol mindenki tátott szájjal bámul az élőhalottakra. Oké, hogy nehezen fogadják el, hogy ilyen egyáltalán megtörténhet, de például, ha mondjuk itt és most, a mi életünkben a Covid helyett mondjuk a T vírus szabadult volna el, szerintem az emberiség többsége kapásból tudná, mivel áll szemben. Ehhez képest mondjuk meglepően nem használják a fejsérülést a védekezésben, de ez talán betudható a stressznek, amit a fiatalok átélnek – mert hát ugye nem mindennap változik át a komplett iskola őrjöngő zombivá. Van két-három kis csoportunk, akik a saját túlélésük érdekében teremből terembe menekülnek, s az írók voltak olyan szemetek, hogy egyre lehetetlenebb helyzetekbe kényszerítik őket. Tipikus dramaturgia, de mégis működik: a Mindannyian halottak vagyunk 12 órájában több minden történik és több izgalom van, mint a TWD elmúlt 11 évadában összesen. Néhány egészen zseniális ötlet, helyszín, megoldás színesíti a kalandot, ráadásul olyan cliffhangerekkel találkozunk, amiket még Jack Bauer is megirigyelhetne – nem is tudom, mikor volt olyan velem utoljára, hogy az epizód vége után rögtön megnéztem a következő rész elejét, annyira érdekelt mi lesz. A 24-nél biztosan, meg talán a Lostnál és a Darknál…  Az ugyan tény, hogy ezen cliffhangerek döntő többségét rettentően banális módon oldják fel/meg (gondoljunk csak a késdobós jelentre), de mikor benn vagy a nézésben, ilyenre nem is gondolsz – mert örülsz, hogy végül is úgy alakul minden, hogy jó legyen… vagy épp nem.

Ezzel az egésszel nekem csupán egy apró bajom volt: egy idő után bizony unalmas ez a „vándorlás”, menekülés, hogy szegény gyerekek csak rohannak egyik cseberből a másik vederbe, s hiába az áldozatok – mert aztán itt tényleg nincs senki biztonságban, itt nem tudhatod, kit harapnak meg – a diákcsapat mindig szarba kerül. Közben meg túl sok idő megy el a lelkizésre, vagy mondjuk majd a tetőn éneklésre, meg a szerelmi háromszögekre… de az azért lejött, hogy egy ilyen helyzetben az átlagemberek (diákok) bizony nem szuperhősök, és nincs köztük senki, akinél ott lenne a bölcsek köve. S ráadásul nem csak az átlag, agyatlan halottakkal kell viaskodniuk, hanem minimum két, rettentően jól megírt negatív diáktársukkal is. Általában is igaz, hogy egy nagyon negatív figura emlékezetessé tud tenni egy sztorit, de amit itt a koreaiak műveltek a fehér felsős csávóval, no meg az unszimpatikus kis picsával, az zseniális. És brutális… S ha már itt tartunk… a fehér felsős csávó, no meg az Osztályelnök esete kapcsán óhatatlanul eszébe juthat az embernek az Eleven testek című mozi is, persze nem lenne koreai a sori, ha nem csavartak volna azon is egyet. Mindenesetre azt rendesen elérték, hogy bizonyos szereplők halálát egyszerűen kívánod (akkor is, ha mondjuk az egy kislány) míg másokért valóban lehet könnyet hullajtani. Mert – mint említettem – rendesen vannak veszteségei a kis csapatnak, míg kijutnak a suliból, néhány srác/csaj pedig belopja magát halála előtt a szívünkbe.

S ha már említettem a külvilágot, ahova igyekeznek a diákok: van a sorozatnak több külsős szála is, ahol részben a hatóságok válságkezelését is látjuk – és ez nekem majdnem jobban tetszett, mint az őrjöngés a suliban. Egyrészt a sorozat szépen felépíti a gyerekek külvilági kapcsolati hálóját, mi történik a szülőkkel, családdal odakinn, másrészt meg ugye a helyi Operatív törzs döntéseibe is betekintést enged – ami nagyon durva jeleneteket eredményez. Valahol qrva kemény mindaz, amit a koreai parancsnoknak meg kell csinálni, valahol nagyon találó az a kérdés, hogy „Sok ember megmentése mennyi kegyetlenséget enged meg,”… egy ilyen helyzetben, mikor egy fertőzött kiszabadulása a karantén zónából világméretű veszélyt jelent, megengedhető-e az, amit itt terveznek? S ha már itt tartunk: milyen sokkoló élmény rájönni, mit is jelent és honnan van a főcím képsora… Megdöbbentő, de hitelesnek tűnik minden, ami itt van, a néhány idegesítő mellékszálat leszámítva (mint pl a Szöul Egyetem rendőr) nagyszerű a külsős helyszín, történet – ráadásul ízelítőt kapunk egy városnyi zombi apokalipszisből is. Jó ütemben van amúgy a váltás is, mikor már elegünk van diákok hisztijéből, akkor néha „jól esik” a kinti őrületbe csöppenni – és fordítva.

Írhatnék még arról, amit amúgy mások már máshol megtettek, hogy ebben a nagy zabálásban a Mindannyian halottak vagyunk mennyire is képes aktuális témákkal foglalkozni, vagy, hogy mennyire is jól dolgoztak a koreai sminkesek, díszletesek, de ezeket az ömlengéseket máshol is elolvashatjátok. Én a magam részéről az élményre akartam felhívni a figyelmet, annak, aki mondjuk hozzám hasonlóan belefáradt a The Walking Dead kínlódásába: ez egy friss, újszerű kaland, nem rövid, bizonyos szempontból koreai mivolta miatt embert is próbáló, ám nagyszerű első évada egy nagyobb volumenű történetnek. A finálé eseményei ugyanis valami egészen különlegeset vetítenek elő, kíváncsi vagyok, kiteljesítik ezt az Új Világot a második évadra – egyáltalán van-e létjogosultsága annak, ami felé indult a sorozat. Remélem, majd meglátjuk, és nem jut ez a sorozat oly sok másik sorsára…




80%



.

R2-D2 írta:

.
Mindannyian halottak vagyunk S1

Tipikus dramaturgia, de mégis működik: a Mindannyian halottak vagyunk 12 órájában több minden történik és több izgalom van, mint a TWD elmúlt 11 évadában összesen. Néhány egészen zseniális ötlet, helyszín, megoldás színesíti a kalandot, ráadásul olyan cliffhangerekkel találkozunk, amiket még Jack Bauer is megirigyelhetne – nem is tudom, mikor volt olyan velem utoljára, hogy az epizód vége után rögtön megnéztem a következő rész elejét, annyira érdekelt mi lesz.

Én a magam részéről az élményre akartam felhívni a figyelmet, annak, aki mondjuk hozzám hasonlóan belefáradt a The Walking Dead kínlódásába: ez egy friss, újszerű kaland, nem rövid, bizonyos szempontból koreai mivolta miatt embert is próbáló, ám nagyszerű első évada egy nagyobb volumenű történetnek. A finálé eseményei ugyanis valami egészen különlegeset vetítenek elő, kíváncsi vagyok, kiteljesítik ezt az Új Világot a második évadra – egyáltalán van-e létjogosultsága annak, ami felé indult a sorozat. Remélem, majd meglátjuk, és nem jut ez a sorozat oly sok másik sorsára…

80%

A TWD mentségére legyen mondva, hogy én sem bírtam volna ki mellette 10 évadot (meg még egy pár részt...), ha a zombis hentelést mellékvágányra téve nem kezd el keményen drámát és filozófiát építeni arról, hogy a különböző túlélési stratégiák mennyire működnek a zombik szorításában. Ha csak trancsír lenne, talán a farm után, de legkésőbb a börtönnél abbahagytam volna.

Az All of Us Are Dead sajnos emiatt nem fogott meg különösebben, még a remek "élménybeszámoló" ellenére sem: a vonatos Busan nekem elég volt marcangolásból meg vérfröcskölésből, azért nem néztem meg már a szigetest sem.

De szívesen olvasok róla .

.