Niwrok írásai 2.0

.
Black Mirror S4




Hatodszor (három meg három) már egyszerűen minden szavam csak ismétlés lenne ennél a kiváló sci-fi antológia sorozatnál. Mostanra már aki nem tudja, hogy minden epizód egy külön kisfilm, egyedi témával és stílussal, de mindegyikben közös a függőségként kezelt informatika és számítástechnika annak minden emberi-társadalmi vetületével, az ezt sem olvassa valószínűleg... Úgyhogy jöjjön a következő dózis a túladagolt technológiai fejlődésből:

USS Callister
A sorozat történetében már sokféle stílust, műfajt alkalmazott Charlie Brooker, de a legtöbbször akadt valami mélyen fenyegető, zsigeri feszültség, amit humor a legritkább esetben oldott fel... eddig. Itt ugyanis olyan beszólásokkal sikerült tarkítani a bizarr Star Trek paródiának is beillő, a gép csapdájába esett emberek történetének sokadik feldolgozását, hogy a sok egyéb apró zseniális ötlet mellett néha a könnyem is kicsordult a nevetéstől. Azt valahogy nem éreztem, hogy bármi újszerűt vagy sokkolót hallottam volna közben (illetve de, a Tommyval történteket), de remek összefoglalása volt mindannak, amikről eddig a sorozat egyes darabjai szóltak, a sci-fitől a thrilleren át a drámáig tartó műfaji kavalkáddal... amiben az volt a legmeglepőbb, hogy "efféle" karakterekért ritkán vagyok képes ennyire izgulni, ennyire átérezni a végtelen szenvedésüket.

Archangel
Már írtam, hogy számomra mindig azok voltak a leghátborzongatóbb vagy legelgondolkodtatóbb darabjai a sorozatnak, amik nem vagy nem jelentősen távolodnak el napjaink technológiai világától, és amiben az jut kifejezésre, hogy azzal a minimális lépéssel hogyan változik az emberi viselkedés, milyen lesz vagy lehetne a társadalmi reakció. Kell-e többet mondanom, mint hogy eddig hogyan rengette meg alapjaiban a féltékenységet a "grain", vagy a gyászt egy virtuális halott... és ugyanezt teszi az Archangel a szülői aggodalommal és biztonságra törekvéssel, a céllal, hogy minden lehetséges rossztól megóvják a kicsiket. Mert nem, amikor arról van szó, hogy bíróságoknak kell közbelépni a gyerekek személyiségi jogai miatt, mert a szülők nyomjelzőt meg lehallgatót raknak a gyerekeik telefonjára, annak minden kockázatával együtt, akkor ezt megintcsak nem tudom sci-finek tekinteni. Ennek a speciális bébimonitornak a sztorija annyira jól lett felépítve drámailag (már onnantól kezdve, hogy egy későn jött egykéről van szó), annyira jól mutatja be az érzelmi fejlődés, ill. annak hiányának veszélyeit, hogy néha a lélegzetem is elakadt.

Crocodile
Sok minden terítékre került ebben a részben az önvezető autók jelentette kihívásoktól a tökéletlen és gyarló emberi emlékezet feltérképezését segítő berendezésig, ami a modernitás szelét hordozza... de nem a technológia az elsődleges benne, és még csak nem is társadalmi szatíra, ezt pedig eléggé sajnáltam. Sokkal inkább bűnügyi film ez a rész, mintha Hitchcock forgatókönyvéből csináltak volna skandináv krimit, némi macbethi beütéssel, és így inkább a tragikusan összefonódó szálak, a nyomozás érdekességei és a lebukástól való félelem örvényszerű őrülete határozzák meg a hangulatát, mint hogy milyen kütyük vannak benne. Egyben magával ragadó monodráma is, ami miatt azt kell mondanom, ugyan mindenhonnan emelhettem volna ki színészeket, akik remekül játszanak, de Andrea Riseborough esetében ezt egyszerűen muszáj megtenni.

Hang the DJ
Nekem nem csak az évad, de talán az egész sorozat leggyengébb része volt ez a digitális kerítőszolgálat, amiben a szereplőknek meghatározott szabályok szerint kell randizniuk és együtt élniük ahhoz, hogy a titokzatos "rendszer" a tapasztalatokat leszűrve megtalálja számukra a tökéletes párt, 99,8%-os pontossággal. Hiába karikírozza ki jól az epizód a szerelmen alapuló pártalálás görcseit (bezzeg amikor még érdekházasságok voltak, meg a szülők döntöttek, milyen egyszerű volt minden, később meg akár meg is szokták egymást a fiatalok...), vagy vannak jobb fordulatok az emberi gyarlóságra építve, erről a témáról már sokkal jobb filmet is láttam (The Lobster), a technológiai alapötletet meg már az évadon belül is bemutatta egy másik rész, így elég önismétlő. Inkább aranyos, mint elgondolkodtató, a vége viszont kifejezetten banális.

Metalhead
A Crocodile után a másik epizód, ahol a technológiai rész másodlagos. Bár túlélőhorrornak nagyszerű, mert a "kopójuk" elől menekülő kis csapat minden rettegését, küzdelmét át lehet érezni, ahogy fáradhatatlan és csaknem sebezhetetlen üldözőjük elől próbálnak biztonsággal hazaérni zsákmányszerző portyájukról ebben a posztapokaliptikus világban... de ezzel együtt is ez került a legtávolabb attól, amiért nálam a Black Mirror Black Mirror. Minőségben kifogástalan, remek ötletek jelennek meg üldözői és üldözötti oldalon is, de társadalmi mondanivalója, figyelmeztetése igazán nincs, a csavart pedig csupán a csapat motivációjának tragikus egyszerűsége jelenti. Így, háttér nélkül kicsit hiányosnak éreztem, a "gépek lázadását" meg már akár a Terminátor is bemutatta. Szóval tetszett, de messze van attól, hogy a kedvenceim között tartsam számon...

Black Museum
Az antológián belüli antológia, a három kisfilmhez pedig egy isten háta mögötti, rejtélyes múzeum adja a keretet, így talán leginkább a Christmas Specialhez tudom hasonlítani. Mivel bőven túlvan az egy órán, így van ideje a sztorinak szépen kibomlani, miközben az önálló epizódra talán kevés, de mégis érdekes témák sorakoznak fel a szószátyár teremőr/tulajdonos izgalmas visszaemlékezései kapcsán, amikben felidézi az egyes kiállítási tárgyak történetét. Kicsit az első kilóg a sztoriból (azt nem Brooker írta), de a majmos már van annyira abszurd, hogy vérbeli "Black", a harmadik pedig a gyatra CGI ellenére is színvonalas, fordulatos lezárását adja ennek a szinte az egész évadon végigvonuló tárlatvezetésnek.

Az ugyan egyértelmű, hogy a sorozat semmit nem veszített a hangulatából, még mindig akadnak olyan részek, amiket szívem szerint 10 pont fölé pontoznék (a sorrendem ezúttal 2-1-3-6-5-4), de összességében most kevesebb volt a kapaszkodó számomra. Nem lehet véletlen, hogy még a háromepizódos időszakban is két év telt el az évadok között, és az, hogy most hat részt kellett egy év távolságban megtölteni tartalommal, érezhetően nem sikerült tökéletesre. Eszem ágában sincs azt mondani, hogy rossz lenne, alig várom a következő évadot, de talán jó lenne, ha Brooker egy kicsit rá tudna pihenni... mert szeretem én a "Meghökkentő cyber-mesék"-et is, de attól ez még nem lesz "fekete görbe tükör".


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Black Mirror S4


Az ugyan egyértelmű, hogy a sorozat semmit nem veszített a hangulatából, még mindig akadnak olyan részek, amiket szívem szerint 10 pont fölé pontoznék (a sorrendem ezúttal 2-1-3-6-5-4), de összességében most kevesebb volt a kapaszkodó számomra. Nem lehet véletlen, hogy még a háromepizódos időszakban is két év telt el az évadok között, és az, hogy most hat részt kellett egy év távolságban megtölteni tartalommal, érezhetően nem sikerült tökéletesre. Eszem ágában sincs azt mondani, hogy rossz lenne, alig várom a következő évadot, de talán jó lenne, ha Brooker egy kicsit rá tudna pihenni... mert szeretem én a "Meghökkentő cyber-mesék"-et is, de attól ez még nem lesz "fekete görbe tükör".


8,5/10
.

Rögtön legurgattam az értékelésre és csak utána olvastam el. Jó lesz ez.


.

Niwrok írta:

Insidious: Chapter 3

Annyira nem gyalázatos az előzményekhez képest, mint mondjuk az Annabelle vagy a Fekete ruhás nő 2. volt, de borzasztóan látszik rajta, hogy Wan mennyire nem ért rá foglalkozni ezzel a filmmel a Fast & Furious 7. körüli problémák miatt (a legnagyobb hozzájárulás a pénzen kívül az a színházas cameo lehetett). Vagy Whannell önmagában ennyit ér, ami édeskevés, vagy csak tojt az egészre, és mert nem volt mellette senki, aki rászólt vagy terelgette volna, örömmel csapta fel a Horrorfilmek Nagy Közhelygyűjteményét, meg hajigált össze minden vackot az előző részekből, a rendszerezés és az ésszerűség legcsekélyebb igénye nélkül. Így lett a Chapter 3. a keze alatt inkább lábjegyzet, ami önmagában talán nem nagyon szar, csak Insidiousként felesleges és kiábrándító... de, azért elég szar.

6/10

A következő fejezetre ráhangolódásként újranéztem, és azért ezt, mert bár az első két fejezet sokkal jobban tetszik, viszont az Utolsó kulcs még mindig előzmény, és nem is kapcsolódik Lambertékhez; az előzetesek szerint Elise, Tucker és Specs új szellemfigyelő szolgálatának lesz az egyik ügye.

A Chapter 3. csak annyival tetszett jobban, amennyire rá tudtam venni magam, hogy ne Insidiousként, hanem hármójuk összemeséléseként tekintsek rá. Így kevésbé zavart, hogy milyen következetlen és érdektelen ez a rész a sorozat szempontjából, miközben a kellékek előrángatásával próbált a stáb úgy tenni, mintha ez a kötődés mégis meglenne. Így utalnak előre a szereplők olyan dolgokra, amik "később" (a korábbi részekben) máshogy történnek, így emlékeznek vissza olyan dolgokra, amiknek jelen történet szempontjából semmi jelentősége, csak Elise halálát készítik elő, és így használnak a szelleműzés során olyan kellékeket, amiknek később nyomuk sincs, így a minikamerától évek alatt eljutnak a porszívócsőhöz meg a gázmaszkhoz . Ezeket a hülyeségeket figyelmen kívül hagyva még mindig ott van a rakás felesleges szereplő, a hangulatromboló érzelgősség és a tengernyi giccs... és mindezt lehámozva már el is lehet jutni kb. 45 percnyi közepesen feszült riogatáshoz...

A Last Key ennél csak jobb lehet, legalábbis ebben bízok...

.

Niwrok írta:

A Last Key ennél csak jobb lehet, legalábbis ebben bízok...

.

No, úgy néz ki, ez rád marad, mert természetesen ilyet nem játszanak ezen a megyeszékhelyen. Még az "art mozi" sem...

Várom az írásodat! (köszi!)




.

Niwrok írta:

.
Bright

Ha a néző elfogadja, hogy elsődlegesen egy épp csak összecsiszolódó zsarupáros igencsak elcseszett estéjét fogja végigkövetni, ami a "felébredt" világ ellenére nem tobzódik a fantasztikus lényekben és a varázslatban (hiszen a mágiának itt komoly veszélyei vannak), akkor egészen kellemes lehet. Aki még nem látott ilyet, annak különleges is tud majd lenni a modern fantasy, de bennem inkább hiányérzet marad, mert a gettós sztori annak beszűkültsége miatt csak elhúzza a mézesmadzagokat, nem teszi azokat igazán a történet részévé (feltűnően hiányoznak például a törpék, pedig szóba kerül, hogy ők is léteznek). Állítólag lesz folytatás, talán majd akkor...


7,5/10
.

A néző elfogadta.

Minden további előtt: köszi az ajánlást, érdekes és ígéretes mozi volt, a 75%-ot magam is megadom neki... de volt vele néhány gondom. Hosszabb írás helyett néhány pontban öszefoglalom:

- Ami eddig külön működött David Ayernél, az most nem állt össze kerek egésszé: borzasztóan nehézkes volt elfogadni a gettós, rendőrös, graffitis, "Ayeres" világot fantasyvel nyakon öntve. Pedig aztán a Csontváros, az Az utolsó boszorkányvadász, vagy a Daybreakers sem volt más - csak ott maga a környezet nem akart ennyire hiperrealista, nyomasztó lenni. Ha kivesszük az orkokat és a tündéket, ez egy újabb sima zsarufilm a rendezőtől - annak nem is lenne rossz - de így, a varázspálcával kicsit... hogy is mondjam... idegen lett. Fantasyhoz túl rideg, zsarufilmnek meg túl nevetséges.

- Nem javított a helyzeten az orkok kinézete. Komolyan: ez mi volt? Jakoby például úgy nézett ki, mint akit leöntöttek egy vödör festékkel és foltokban rajta maradt. Az első perctől kezdve zavart az orkok kinézete, viselkedése, szinte minden, velük kapcsolatban.

- Az is tiszta, hogy az ork rendőr (és amúgy a fantasy fajok) mást is szimbolizálnak, simán behelyettesíthetőek normál emberi rasszok a helyükre - de ahogy mondtam, nekem egy fantasytól nem az az elvárásom, hogy különféle társadalmi, elfogadásos tanmesét lássak.

- Néha bizony a látvánnyal is gondom volt, a nagyon kevés CGI még csak hagyján, de a rettentő sötét kép és a borzalmasan kapkodó vágás sem segített a dolgon.

- Történetileg, logikailag, dramaturgiailag is csóváltam néha a fejemet, ahogy a hármas néha a helyzetekből megmenekül, ahogy az ellenfél pont jókor tűnik fel- vagy el... nem tetszett. Bár igaz, hogy ezt más hollywoodi mozinak is szemére lehet vetni. Mindenesetre a gonosz tünde állítólag a pálcájával nagyon erős, mégis csak sikerült ártalmatlanítani.

- Végül: oké, hogy van egy világ, amibe belecsöppenünk, de sok más mozihoz hasonlóan (pl. Setét torony) itt sem ártott volna még több magyarázat e világ létrejöttéről, az aktuális erőviszonyokról, érdekekről. Tudom, hogy néhányszor néhány szóban beszéltek róla, de nekem az sem volt tiszta, hogy pl a Szövetségiek kik voltak. Tündék?

Mindezek ellenére jó volt, miután belerázódtam, a második fele már izgalmas is, s csak passogtam a színészgárdán. Összességében annyi a bajom, hogy én egy fantasyt szórakoztatóbban szeretek, ez túl depresszív, túl davidayeres lett.



.

R2-D2 írta:

Bright

A néző elfogadta.
Minden további előtt: köszi az ajánlást, érdekes és ígéretes mozi volt, a 75%-ot magam is megadom neki...

Elsőre csak röviden   :

R2-D2: Fantasyhoz túl rideg, zsarufilmnek meg túl nevetséges.


R2-D2: Nem javított a helyzeten az orkok kinézete.


R2-D2: Néha bizony a látvánnyal is gondom volt



Innentől egy kicsit bővebben   :

R2-D2: Történetileg, logikailag, dramaturgiailag is csóváltam néha a fejemet... Mindenesetre a gonosz tünde állítólag a pálcájával nagyon erős, mégis csak sikerült ártalmatlanítani.

Már az alaphelyzet is hülyeség, mely szerint a főtünde odaadja másnak a varázspálcáját        , hogy azzal bérgyilkolja le a lázadó tündét... azt a varázspálcát, amivel állítólag fel lehet éleszteni a Nagyurat, meg teljesít minden kívánságot   . Kb. mintha Szauron odaadta volna az Egy Gyűrűt az egyik Nazgulnak...

R2-D2: Oké, hogy van egy világ, amibe belecsöppenünk, de sok más mozihoz hasonlóan (pl. Setét torony) itt sem ártott volna még több magyarázat e világ létrejöttéről, az aktuális erőviszonyokról, érdekekről.

Egyértelmű, hogy ez most nekem volt sokkal könnyebb, hiszen nem egy ismert történetet láttam egy ismeretlen világban, hanem egy hellyel-közzel ismert világ egy újabb történetét ismertem meg. Elvileg erről is szól majd a második rész, ahol az utcai zsarus sztorit nem lehet megint elsütni...

R2-D2: Az is tiszta, hogy az ork rendőr (és amúgy a fantasy fajok) mást is szimbolizálnak, simán behelyettesíthetőek normál emberi rasszok a helyükre - de ahogy mondtam, nekem egy fantasytól nem az az elvárásom, hogy különféle társadalmi, elfogadásos tanmesét lássak.

Elismerem, lehet így is nézni, de igazából szerintem fordítva van. Bármennyire is rájátszanak a készítők az etnikai sztereotípiákra, az én fejemben ez úgy van, hogy a fantasy világ épül rá a valóságra, és nem fordítva. A Shadowrun esetében, amikor ez még közel sem volt ennyire hangsúlyos téma, az etnikumok, kisebbségek azért jelentek meg a fantasyban, mert azok a leképezett földi világ részei voltak... emiatt akár halmozottan is megjelenhettek, mindegyiken keresztül bemutatva annak kiközösítését, hátrányait. Nem raktak egyenlőségjelet úgy, hogy fekete=ork, de mondjuk bemutatták, hogy trollnak lenni rossz, de még mindig jobb, mint féllábú, homoszexuális, zsidó fekete trollnak lenni   .

.

Niwrok írta:

Bright


Elsőre csak röviden   :

.

Akkor jó.

Utolsóhoz: igen, ilyenkor nem mindegy, mit látsz először. Nekem ez pont fordítva jött le, a sok-sok okos, "népnevelő" mozi után meg sem fordult a fejemben, hogy ezt ne így lássam...


.

.
Insidious: Az utolsó kulcs / Insidious: The Last Key




Ahogy már a pár nappal ezelőtti újranézéssel is jeleztem, a Chapter 3. minden hibája ellenére nagyon vártam az Insidious sorozat folytatását. Még úgy is, hogy arra azért felkészítettem magam, az első kettő hangulatát meg sem fogja közelíteni, hiszen annak a motorja, James Wan még mindig csak producer, és most sem kevésbé elfoglalt más projektjeivel, mint az FF7 idején volt.

A sztori ezúttal jobban tetszett, mint legutóbb, köszönhetően a főszereplőhöz, a médiumként dolgozó Elise-hez való személyesebb kötődésnek. A felvezetésben Elise nehéz gyerekkorából kapunk ízelítőt -az anyja halálának körülményeiről, az apja erőszakosságáról, és az eddigi részekben "titokban" tartott öccséről-, hogy mindez rémálomként elevenedjen meg a jelenben, nem sokkal azelőtt, hogy egy kétségbeesett telefonhívás visszavezeti a nőt oda, ahol már vagy ötven éve nem járt: a szülői házba. Ezúttal már Tucker és Specs, a két tech-szellemvadász is vele tart, úgy próbálnak a végére járni, miféle entitás keseríti meg az ott lakó jómunkásember életét, abban az épületben, ami még mindig, szinte változatlan formában őrzi Elise régi emlékeit. A kutatásban nem várt segítségre akad, miközben egy nagyon is valós veszéllyel is szembe kell néznie, amíg sikerül felgöngyölítenie a családját és a helyet átokként kísértő démon hátterét.

Ahogy ebből kiolvasható, nem csak nekem lehettek bajaim azzal, hogy Quinn története már-már a Barátok közt cselekményét idézte, mert ezúttal egyetlen mellékszereplő sincs. Így végre nem Tamás bátya és Tamás néni tragédiája színesíti a horrort, hanem kizárólag Elise-re és szűk társaságára koncentrálva haladunk egyre mélyebbre a démon üregében... vagy legalábbis cammogunk, de erről majd később. Nekem már az egész háttér is tetszett; végre nem csak úgy odapottyantják valahova a túlvilágról a lényt, hogy "Na, itt halt meg az öreg bácsi, aztán a lelke bekattant", hanem van oka, hogy miért pont oda költözött be a valami, és hogy miért lesz neki az a hely egy éjjel-nappali gyorsbüfé. Az mondjuk furcsa, hogy ennek ellenére nem különösebben erős (hogy milyen az, abból kaphattunk már ízelítőt az első Conjuringban), és az is szokatlan, hogy inkább a démon táplálja, alakítja a drámát, ahogy egyre több mindenre jönnek rá arra, miket is művelt az évek alatt, mint hogy fordítva lenne. Vagyis nem az az elsődleges, hogy a néző féljen a sok kulccsal jellegzetessé tett démontól -inkább csak beijesztgetik vele, hogy ne aludjon el a film közben-, hanem hogy ki legyen derítve, hogyan befolyásolta az ott lakók életét. Ez egészen jól működik is sokáig, jobban, fordulatosabban, mint a szukákat gyűjtő vastüdős legutóbb, csak pont a legvégén nem bírták ki, hogy ne rontsák el ez is a "jó Odaáttal", amitől az egész démonosdi fél perc alatt vált teljesen nevetségessé.

A stáb viszont nem képes egyszerre sztorit írni, és feszültséget vinni abba. Hiába jobb a cselekmény (persze nem hibátlan ez sem), a képi világa és a tempója alapján viszont a Last Key igazi tucat-kacat. Lehet, hogy nem szeretem a 3. fejezetet, mert tele volt sekélyes és unalmas mellékszereplőkkel, velük az biztos, hogy a legritkább esetben éreztem, hogy nem történik semmi... még ha nem is érdekelt egy fikarcnyit sem, ami történt velük. A parásabb jelenetek között is akadt olyan, amit nem felejtettem el. Itt meg az lett, hogy amik igazán működnek, azok a családi, drámai részek, amik a film nappali jeleneteit teszik ki, az éjszaka meg kizárólag a szellemjárásé. Erről azt mondhatom, bár külön filmek tudnak arra épülni, hogy egy ember császkál egy sötét házban egy zseblámpával, ebben a filmben ez már sokszor vontatott lett. Nem építi a feszültséget, hanem rombolja (nem egyszer fél percig csak a sötétbe bámulva bele), amitől én csak arra vártam, hogy ugorjon már elő a következő rémség, vágjuk rá már végre egy véres, eltorzult pofára, aztán lépjünk tovább. A legjobb példa erre a bőröndös jelenet, aminél tudtam, hogy mire megy ki, így elég uncsi volt, ahogy Elise már a negyedik koffert nyitotta ki, negyedszer döbbent rá ugyanarra, negyedszer sikított fel, és még mindig nem jött elő a rémség a sötétből... és úgy untam, hogy egyben ez lenne a film drámai tetőpontja is. Az ilyen elcsépelt, vaksi botorkálásoktól egyre párásabb szemmel gondoltam vissza azokra a jelenetekre, amik régen nappali fényben, színekkel körülvéve is tudtak ijeszteni, mert annyira jól fel voltak építve (és még az olyan filmek is át tudták ezt venni, mint az Annabelle 2.)... na, ezeknek itt nyoma sincs, és még az sem válasz mindenre, hogy ez egy romos, lelakott ház. Ezek eredményeként az ijesztések legnagyobb része jump-scare, amikből aki esetleg látta bármelyik előzetest, kb. a kétharmadát előre tudni fogja, annyira kevés van még ezekből is. És ha már előzetes: annak a leghangulatosabb részét, a rácsokat nyitogató lélek-mutánsokat és a torz fejű nőt ne várja senki, a végső vágásba nem kerültek bele... újabb kellemetlen hibaként.

Ennél már csak a görcsös igyekezet volt zavaróbb az eddigi részek összekötésére. Van ebben persze nosztalgia is, meg a szándék is nemes, de már megint elő kell vegyem a régi vesszőparipáimat a filmmel kapcsolatban, és ehhez egy kicsit spoilereznem kell. A Last Key ugyanis úgy tesz, mintha közvetlenül ékelődne be a 3. és az 1. rész közé. Ennek vannak jobban sikerült elemei, például Tucker és Specs jól képezik az átmenetet, mert nincs annyi kütyü a filmben, tablet meg ilyen hülyeségek, mint "volt", és ami van, abban is érződik egy kis barkácsolás, az ételbúrával felturbózott mikrofon például kiváló volt. A személyiségük is közelebb áll a legelőször megismerthez, amitől kis humorforrás lesz, ahogy mondjuk esetlenül próbálnak csajozni. De vannak olyan dolgok is, amikbe az írók annyira belebonyolódtak, hogy kibogozás helyett inkább vastagon tojnak rájuk, és ilyen az idősíkok kezelése. Indul ez onnan, hogy Elise úgy emlegeti vissza a Quinn-nel történteket, és eleve a "beköltözés" hangulata azt sugallja, hogy talán csak hetek-hónapok telhettek el azóta, hogy ez rögtön az első közös ügyük... majd mindezt hozzáhegesztik az első részhez. Ez így együtt teljesen kizárt, hiszen már múltkor is kiemeltem, hogy Quinn sztorija évekkel meg kell előzze Lambertékét, de hogy kétség se legyen, mennyire nem érdekelt ez már senkit -rajtam kívül-, már megint ott az a tetves patás, mint állandó slusszpoén... de Dalton jelenlétével még mindig több oka van felbukkanni, mint a múltkor. Meg közben nekem azért az is ott volt a fejemben, vajon hány embernek nincs fogalma arról a nézőtéren, hogy ki az a Dalton és mi a frászt készít elő az epilógus... mivel ugyebár tudtommal az első rész hivatalosan még mindig nem lett bemutatva Magyarországon semmilyen formában   ... Mindebből az összefűzésből egy aprócska dolog tetszett igazán, ami valódi kapcsolatot jelentett a két rész között:

Spoiler:

Ha választani kell a cselekmény nélküli, de hangulatos riogatás, és a jobb háttérsztorival megtámogatott, de amúgy elég laposka ijesztgetés között, akkor csak azért billen a mérleg az utóbbi, azaz a Last Key felé, mert az évek alatt megkedveltem a Spectral Sightings tagjait, és jobban érdekel, milyen kalandokba bonyolódnak, mint hogy kétezredszer valami rám hozza a frászt, ha már a régi hangulatot úgysem várhatom, hogy bárki visszahozza. Pedig ez a rész szerintem felejthetőbb, jellegtelenebb, mint az előző volt.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Insidious: Az utolsó kulcs / Insidious: The Last Key

És ha már előzetes: annak a leghangulatosabb részét, a rácsokat nyitogató lélek-mutánsokat és a torz fejű nőt ne várja senki, a végső vágásba nem kerültek bele... újabb kellemetlen hibaként.

Basszus, pedig az volt a legjobb...

Niwrok írta:

De vannak olyan dolgok is, amikbe az írók annyira belebonyolódtak, hogy kibogozás helyett inkább vastagon tojnak rájuk, és ilyen az idősíkok kezelése. Indul ez onnan, hogy Elise úgy emlegeti vissza a Quinn-nel történteket, és eleve a "beköltözés" hangulata azt sugallja, hogy talán csak hetek-hónapok telhettek el azóta, hogy ez rögtön az első közös ügyük... majd mindezt hozzáhegesztik az első részhez. Ez így együtt teljesen kizárt, hiszen már múltkor is kiemeltem, hogy Quinn sztorija évekkel meg kell előzze Lambertékét, de hogy kétség se legyen, mennyire nem érdekelt ez már senkit -rajtam kívül-, már megint ott az a tetves patás, mint állandó slusszpoén...

6,5/10
.

Ahogy már több alkalommal mondtam más filmeknél, az írók nagy ívben leszarják, hogy mi logikus és mi nem, mi miből következik - egyszerűen úgy gondolják, a néző úgysem fog emlékezni rá, mi történt korábban. Az igazi fan meg... nos, az a kevés mérgelődés meg benn van a pakliban. Ne gondolkozz, csak fogadd el, amit kitaláltunk.

S ne már... megint Darth Maul?? És a zene legalább jön vele?

Mindenesetre köszi az írást, majd a tékából meglesem.


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Insidious: Az utolsó kulcs / Insidious: The Last Key

De vannak olyan dolgok is, amikbe az írók annyira belebonyolódtak, hogy kibogozás helyett inkább vastagon tojnak rájuk, és ilyen az idősíkok kezelése. Hogy kétség se legyen, mennyire nem érdekelt ez már senkit -rajtam kívül-, már megint ott az a tetves patás, mint állandó slusszpoén...

6,5/10
.

S ne már... megint Darth Maul??          És a zene legalább jön vele?

Mindenesetre köszi az írást, majd a tékából meglesem.

Zene ?! A stáb a kisujját nyújtja, és rögtön az egész karjuk kéne ?!

A leggázabb ebben az, hogy aki az első részt nem látta a töketlen forgalmazás miatt, az nem csak Daltonról nem tudja, eszik-e vagy isszák, de a Patásról SEM. Mert ő aztán tényleg csak ott szerepel. És akkor meg a folytatásokban ott van egy-egy villanásra, és gőzöd nincs, hogy az ki, miért van itt, és hogyan kapcsolódik az addig látott sztorihoz.

Mindegy, így igazából teljes a kör, és hacsak nem lesz egy 5. fejezet a Szellemvadászokkal, ezzel le is zárul ez az univerzum. Most azt mondom, jobb is lenne az mindenkinek.

.

.
Coco




A cipészcsaládban felnövő, de amúgy zenészi karrierről ábrándozó, tizenéves Miguel nagy dilemmával néz szembe. A rokonság ugyanis generációkra visszamenően -az üknagyi és az ükpapa rosszul sikerült szakítását követően- egyszerűen kitagadta a zenét, így Miguel titokban, a padláson épített fel egy kis szobát rajongása tárgyának, a gitáros legenda de la Cruznak, és ott szokott gyakorolni is a maga eszkábálta hangszerrel, régi tévéfelvételek segítségével. Ahogy a család, és különösen Abuelita nagyi egyre több felelősséget próbál Miguel vállára rakni, magától értetődőnek tekintve, hogy továbbviszi a boltot, a fiú úgy dönt, végre ki kell állnia a nyilvánosság elé, és megmutatnia, mivel szeretne foglalkozni. A szülei és a rokonok azonban hallani sem akarnak erről, még a gitárját is eltörik, ezért Miguel végső elkeseredésében a helyi temetőben álló kriptából próbálja megszerezni de la Cruz ott kiállított gitárját. Azonban mert mindez Halottak napján történik, egyfelől váratlan családi titkokra derít fényt, másrészt Miguelt is hihetetlen utazásra viszi a Halottak földjére, ahonnan nem is maga a hazatérés nehéz számára, hanem az, hogy ezért ne kelljen feláldozni az álmait.

Azt azért nem lehet mondani, hogy túl sok eredetiség lenne azokban az alapokban, amikre a Coco épül. Az egy dolog, hogy a csontvázas-bulizós túlvilágot kb. a Halott menyasszony óta ronggyá használták a filmek, de ugyanebben a kultúrkörben is láttam már sokkal látványosabbat, hangulatosabbat és izgalmasabbat is. Nekem mondjuk nagyon tetszik az egész mexikói koncepció, a Halottak napjának és az emlékezés fontosságának ez a fajta bemutatása, ahol igazán csak azok tűnnek el a világból, akikre már nem emlékezik senki... de az Élet könyve jobban le tudott nyűgözni. Ez egyébként az egész Cocora igaz, van egy-két képi poén, pár "szellemesebb" kikacsintás, de nagyon úgy éreztem, a Coco egyszerűen csak el akar mesélni egy történetet, különösebb sallangok nélkül. Vannak mondjuk a sztoriban is tartalékok, Miguel nyomozása a felmerült családi titok után, valamint hogy ezért milyen kockázatokat vállal, milyen kalandokon megy keresztül például jó tempót adott a mozinak, amit a zenés betétek, a pörgős latinos muzsika csak még feljebb tolt. Ezen a ponton viszont úgy tűnik, a szülőktől lázadó művészet egyet jelent az animációs filmeknél a gitárral; utoljára talán a Hopp nyuszija volt ebből a sorból kivétel, de ő is csak annyira, hogy húrok helyett a dobverőkért volt oda. Nem kell persze egy családi szórakozásra szánt műsornak olyan nagyon innovatívnak lennie, de azért valami legyen benne, ami kicsit feltüzeli az embert, amiért esetleg nem csak egy unottabb, esős szombat délutánon veszi elő...

Ez a Coconál minden kétséget kizáróan az érzelmi világa, és bármilyen hihetetlen, a drámaisága. Nem egyedi ez sem, elég akár csak a tavalyi Kuboig visszamenni, ami egyszerű papírjátékokkal, egy bogárral és egy majommal olyan mesét kanyarított a szülő-gyermek viszonyról, a hagyományok, de azzal párhozamosan az egyéni ambíciók, célok fontosságáról, ami tényleg párját ritkítja... de a maga keretei között a Coco is minden tőle telhetőt megtesz. Eleve Miguelnek van egy olyan személyisége és arcjátéka, olyan esetlen rajongással kevert félelem, elszántság és lázadás sugárzik róla, olyan sokat tanul arról, hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt az álmok és a lehetőségek között, hogy könnyen azonosulhat vele bárki... meg azért is, mert egyszerűen csak egy ember, a maga céljaival és gyarlóságaival. Éppen ilyenek a többiek is, a főbb szereplők, akiknél talán háromszor is olyan meglepetéssel, olyan érzelmi katarzissal szolgált a film, hogy teljesen a hatása alá kerültem, és már rögtön az első percben, amikor is magyarázatot kaptam, hogy miért is Coco a film címe, ha egyszer Miguelnek hívják a központi karaktert. Mindehhez a mellékszereplők biztosítják a szükséges könnyedséget -hogy azért a Túlvilágot tett utazás, ha már a halálról, a gyászról és a felejtésről, mint végső elmúlásról szól, mégse csússzon teljes letargiába-, amik közül szinte mindenki beleillett a filmbe, kivéve Hectort, aki simliskedő kis kullancsként sokáig elég irritáló volt.

Szerintem a Coco az egyik legjobb Pixar-film... ami mondjuk csak annyit jelent, hogy inkább a Dreamworks mozijait preferálom, de még talán a Pixar-rajongóiknak is belefér egy kellemes és tanulságos, bár kicsit felnőttes szórakozásnak. Ha már tavaly elkezdtem: 2017-re tőlem a "Strange Magic"-Díjat a Coco kapja.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Coco

Nem kell persze egy családi szórakozásra szánt műsornak olyan nagyon innovatívnak lennie, de azért valami legyen benne, ami kicsit feltüzeli az embert, amiért esetleg nem csak egy unottabb, esős szombat délutánon veszi elő...

Ez a Coconál minden kétséget kizáróan az érzelmi világa, és bármilyen hihetetlen, a drámaisága.

8,5/10
.

Na, jó. A gyerekek már kinőttek belőle, a múltkor már TM is megbirizgálta a fantáziám, és ha ennyire mondjátok, hogy jó, valamikor titokban majd éjjel meglesem, ha lesz a tékában.


.

Niwrok írta:

.
Black Mirror S4

Hatodszor (három meg három) már egyszerűen minden szavam csak ismétlés lenne ennél a kiváló sci-fi antológia sorozatnál. Mostanra már aki nem tudja, hogy minden epizód egy külön kisfilm, egyedi témával és stílussal, de mindegyikben közös a függőségként kezelt informatika és számítástechnika annak minden emberi-társadalmi vetületével, az ezt sem olvassa valószínűleg... Úgyhogy jöjjön a következő dózis a túladagolt technológiai fejlődésből:


Az ugyan egyértelmű, hogy a sorozat semmit nem veszített a hangulatából, még mindig akadnak olyan részek, amiket szívem szerint 10 pont fölé pontoznék (a sorrendem ezúttal 2-1-3-6-5-4), de összességében most kevesebb volt a kapaszkodó számomra. Nem lehet véletlen, hogy még a háromepizódos időszakban is két év telt el az évadok között, és az, hogy most hat részt kellett egy év távolságban megtölteni tartalommal, érezhetően nem sikerült tökéletesre. Eszem ágában sincs azt mondani, hogy rossz lenne, alig várom a következő évadot, de talán jó lenne, ha Brooker egy kicsit rá tudna pihenni... mert szeretem én a "Meghökkentő cyber-mesék"-et is, de attól ez még nem lesz "fekete görbe tükör".


8,5/10
.

Egyelőre csak röviden: maxi egyetértek, továbbra is remek a sorozat, de nekem az a "hűha-faktor", az az angol morbiditás hiányzik az utóbbi két évadból. Kissé populárisabb, talán szórkoztatóbb is az egész, ami nagyszerű ugyan, de az az első évad(ok) letaglózó élménye már hiányzik.

Igyekszem mindezt majd hamarosan kifejteni, addig annyi, hogy nekem 2-6-4-1-3-5 a sorrend. De nagy különbség nincs köztük.



.

R2-D2 írta:

Black Mirror S4

Egyelőre csak röviden: maxi egyetértek, továbbra is remek a sorozat, de nekem az a "hűha-faktor", az az angol morbiditás hiányzik az utóbbi két évadból. Kissé populárisabb, talán szórkoztatóbb is az egész, ami nagyszerű ugyan, de az az első évad(ok) letaglózó élménye már hiányzik.

Igyekszem mindezt majd hamarosan kifejteni, addig annyi, hogy nekem 2-6-4-1-3-5 a sorrend. De nagy különbség nincs köztük.

Ez állítólag nem puszta véletlen vagy kifáradás, hanem a koncepció része. A sorozat producere például így nyilatkozott:

„A világ ma nyilvánvalóan aggasztóbb, mint mint néhány évvel ezelőtt volt. És egy ilyen világban felmerül a kérdés: akarunk-e hat zord és kilátástalan epizódot? Akarja-e a világ ezt?”

Nekem erről azért erősen az a mondat ugrik be a Vágy és vezeklésből, hogy "Az igazságnak mégis milyen szerepe lehet az olvasó életében?"...


.

.
Az állampolgár




"Ez csak egy papír!"

Ahogy a Brazilok (a korábbi ezirányú filmes próbálkozásoknál az én tapasztalataim szerint sokkal szélesebb kör számára is befogadhatóbban) próbálta bemutatni már-már komédiát idéző vonásokkal a cigányság magyarországi helyzetét, és azokat a nehézségeket, amivel rendszeresen szembenéznek, úgy tett kísérletet Vranik Roland arra, hogy egy szociodráma keretei között beszéljen arról a társadalmi csoportról, amelyik talán aktuálisan a legtöbb kérdést veti fel, amelyik leginkább téma most a közbeszédben, vagyis a menekültekről, bevándorlókról.

Az ötvenes éveiben járó, Nigériából származó Wilson évek óta menekültként él Budapesten. Szerény körülmények között, de rendezett albérletben él egy hasonló sorsú társával, és még munkát is sikerült találnia az egyik közértben biztonsági őrként, így rendszeres jövedelme van, a kollégái pedig általában kedvelik, kedves embernek ismerik. Amit Wilson ezzel együtt is nagyon szeretne elérni, az a magyar állampolgárság megszerzése, amivel évek óta próbálkozik, de sikertelenül. Az újabb vizsga kudarca után ajánlja fel Wilson főnöke, Éva azt, hogy a testvére, Mari tudna segíteni a férfinek felkészülni az állampolgársági kérdésekből, ahogy gyerekeket is szokott korrepetálni magyarból és történelemből. A szépen induló tanulást azonban két dolog is összekuszálja. Az egyik, hogy Wilson lakásába az Ausztriába költöző lakótársa helyére megérkezik annak egy korábbi ismerőse, Shirin, aki a kitoloncolás elől keres menedéket, ráadásul mindenórásan... a másik pedig, hogy Wilson és Mari között szerelem szövődik, noha a nőnek férje van és két felnőtt fia.

Mivel a film elsődlegesen a három fő szereplő kapcsolatát helyezi középpontba, így a menekültek ittartozkodásának, honosításának kérdésével az első tíz percet leszámítva csak annyira foglalkozik, amennyire a cselekményvezetés megköveteli. De a bevezető és a későbbi rövid szakaszok is tartogatnak egy-két érdekesebb gondolatot, még úgy is, hogy Wilsont ennyi idő után a maga közösségében nem éri különösebb inzultus egy darab leniggerezést leszámítva. Viszont lehet itt akárhány éve, élhet bármilyen tisztességes életet, ahogy bármelyik hétköznapi ember, úgy ő is ki van téve jogszabályi útvesztők kihívásainak, a bürokrácia lassúságának, és maguknak a hivataloknak és a hivatalnokoknak a saját felsőbbrendűségükbe és megkérdőjelezhetetlenségükbe vetett hitének. Wilson számára a legnagyobb csalódás és egyben a leginkább sorsfordító esemény az, amikor kénytelen rájönni, az ő esetében sincsenek egyértelmű szabályok, így azokat mindenki kénye-kedve használja, vagy éppen hagyja figyelmen kívül. Ez viszi végül Wilsont is az ügyeskedés, a kiskapuk kihasználásának útjára, majd vezet a végkifejlet eseményeihez, amik közül sokat meg lehet magyarázni a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság okozta feszültséggel, de nálam igen sokat csorbított a végére az iránta érzett szimpátián, hogy egyre többször hangzott el a fent is idézett mondat arról, hogy "ez csak egy papír".

Ezzel párhuzamosan fut a másik szál, a dráma, amit ez a három ember ismerősként, később lakótársként kialakít magának és egymásnak... Mert Shirin, később pedig a baba olyan kényszerhelyzetet eredményeznek, amivel igazán egyikük sem tud megbírkózni. Mari hiába fogadja el annak minden kockázatát, hogy egy rövid tagadási időszak után felvállalja az érzéseit Wilson iránt, bármit is fog ehhez szólni a családja, a tanítványok szülei, a testvére és a többiek, ezt élből húzza keresztbe, hogy Wilson olyan elkötelezettséget érez Shirin iránt, ami a közös életük lehetőségét, a mindennapokat lassan felőrli. Mari bármit is gondolt a Wilsonnal való együttélés nehézségeiről, ebbe egy kisgyerekes, folyton a lakásban tartózkodó nő a gyermekével (még az utcára sem mehetnek le a lebukás kockázata nélkül) biztosan nem tartozott bele. Az abszurd helyzet pedig a maga szociodrámai természetességében elevenedik meg a három színész (Dr. Cake-Baly Marcelo, Máhr Ágnes, Arghavan Shekari), akik közül Máhrnak van egyedül filmes tapasztalata, de ő is inkább színházi színész.

Vranik Roland filmje úgy tud egy alapvetően nehéz, szerteágazó témáról egy szélsőségében különleges, de mégis valahol mindennapinak tűnő dráma keretei között úgy beszélni, hogy annak vidámabb, könnyedebb perceit sem tagadja meg tőle. Ez részben azért is lehet, mert ugyan a film a belföldön tartózkodó menekültekre van kiélezve, de azért akadnak benne bárki számára azonosulási pontul szolgáló jelenetek, problémák is.


7/10
.