Niwrok írásai 1.0

.
Most, hogy felkészülésként a harmadik "fejezetre" újranéztem az Insidious korábbi részeit, úgy gondoltam, csak írnom kéne az első kettőről is; még úgy is, hogy válaszként "mások" írásaira meg említés szintjén már igazából leírtam a véleményem mindkettőről, ami így túl sok meglepetést nem fog okozni, főleg az itt nem egyszer "megénekelt" rajongásommal kiegészítve a Wan-Whannell páros munkássága, stílusa és hozzáállása iránt.

******************************

Insidious



Már negyedszer láttam ezt a filmet, ami nyilván nem hatott rám úgy és annyira, mint elsőre. Akkor még a Fűrészeken kívül csak a Halálos hallgatást láttam Wanéktól, és már akkor kiderült, pont azt a kis vérfrissítést, azt a kis kópéságot hozzák a horror sokszor csak önmagát ismétlő műfajába és sabloson ijesztgetései közé, amire igencsak nagy szükség(em) van. Mert az alapötlet itt sem egyedi, ellentétben kb. minden mással. Olyannyira nem, hogy ha a film első felét kézi- meg biztonsági kamerákkal vették volna fel, simán elment volna a Paranormal Activity kétésfeledik részének; a babamonitoros és a gyerekágyas jelenetek például totál PA-k, összekeverve egy giallo-gyűjteménnyel. A történetben adott az új házba frissen beköltözött család (apu, anyu, és a három gyerek; utóbbiakból kettő annyira súlytalan és felesleges, hogy egyszer-kétszer megijesztenek rajtuk keresztül, aztán teljesen el is tűnnek a filmből), ahol aztán megkezdődik a mindenféle nyikorgás és szellemjárás, aztán jön a médium (más változatokban a pap), és megkezdődik a ház megtisztítása, a nehéz küzdelem a természetfelettivel, aminek a vége az összeölelkezős finálé.

Ilyenkor szokott előkerülni például az a kérdés, hogy a reteknek nem költöznek/húznak el onnan az első, de legalábbis a tizedik gyanús jelre, és miközben tízből kilenc esetben fel sem merül a szereplőkben, hogy ezt meg lehetne tenni (a másik ilyen a filmekben az ablak- és ajtóüvegek betörése; tényleg, ijesztő, hogy erre mennyire nem gondol senki). Itt viszont igen, és már ettől több, józanabb és értelmesebb volt nekem, mint a hasonszőrű társai. Ijesztgetésben is vannak klasszikus eszközök, itt-ott megjelenő kéznyomok, zajok, váratlan helyen felbukkanó szereplők hirtelen hanghatással, de nagyszerű ötletnek tartottam, hogy ezek sem egy kaptafára készülnek, filmen belül is többségeképpen hozzák a nézőre a frászt, igazodva ahhoz, hogy kísértetből sem csak egy van, és még azokon túl is vannak riogatók. A sablon ugye az, hogy van valami halk zene a háttérben, aztán a vágással valami rém és egy hirtelen éles hang; ebben némi gyakorlattal az a baj, hogy méterekre előre látszik, mivel és hogyan fognak megijeszteni... Ezért is olyan alattomos, amikor nincs külön figyelemfelhívás, és utólag üt be, hogy hopp, hát mit is láttam, vagy amikor mindez egy váratlan helyről vagy módon jön; tanítanivalóan ügyes emiatt a mosókonyhás-pakolgatós jelenet. De ott van rögtön a másik, hogy nem elég ijesztgetni, fenn- és kitartott félelemérzet is kell, amihez adja magát az egész kékes fényű sötétben botorkálás a szellemsíkon, amitől még most is összehúzódtak kicsit az izmaim, mert arra azért nem emlékeztem pontosan, mikor mit világít meg az a lámpa. Ugyanígy telitalálat volt a Tiptoe Thru the Tulips, amiről simán azt hittem, hogy digitális torzítás tette egy nő hangját ilyen hátborsóztatóvá, aztán meg egy fenét... (hogy ez a hang hogy jön ki emberből, és az a haj... és hogy megunhatta szegény az évek alatt, hogy állandóan ezt kérik tőle ). Amik így összességében még mindig viszik a prímet nálam, az az ablaknál sétálós jelenet, meg a családi tabló az Odaátban (vagy hogy a fenébe hívnák a Furthert a magyar változatban)... az áruházi próbababává túlsminkelt, mozdulatlan figurák a Vigyorexet szívott mosolyukkal, és azok a rávágások... az qrvaisten, hogy aki szerint ez PG-13, csak mert nincs benne vér és csöcsök, az nyugodtan szopjon lovat!

Úgy értelemszerűen nem tudtam nézni, mintha elsőre ültem volna le elé, az ijesztgetések egy részét is inkább kedves ismerősként üdvözöltem, mint cidrivel, így inkább arra próbáltam figyelni, hogy mi az, amire eddig kevéssé figyeltem, de hozzátesz a filmhez. Például a drámai vonások. Josh esetében igazán most tűnt fel, hogy milyen lehet egy ilyen hezzetbe kerülni, megtapasztalni a tehetetlenséget és az egyre fogyó reményt a fia kapcsán, miközben a másik oldalon -talán éppen az elnyomott emlékek hatására- tagadni próbálja az egyetlen esetet, ami reményt adhat a végtelen várakozás helyett, és ez erősebb még annál is, amilyen veszély a fiát fenyegetheti. Ezért is jó figura például Elise; annyival tűnt jobb karakternek még talán A Démonok között Lorraine Warrenénél is, hogy nagyobbak az érzelmi kilengései, és így jobban magukkal ragadják a nézőt: vidáman nyájaskodva érkezik meg, közvetlen mindenkivel, de amikor felnéz a sarokba, a nézőre marad a találgatás, hogy miféle iszonytató dolgot is láthat ott, ha az egy ennyire tapasztalt ember is kiborul (Lorraine ehhez képest fáradt, kimért és óvatos). Akiket viszont már elsőre is bírtam, az Tucker és Specs, ez a két geek szellemvadász, akiket nem is lehet komolyan venni a rivalizálásukkal és sértődéseikkel, a furcsa, házibarkács kütyüjeikkel és a megmosolyogtató módszereikkel. Ahogy Elise felhúzta azt a "tolmácsgépet" a porszívócső ormánnyal, az még mindig megnevettetett. Jó, ebben lehet némi szerepe annak, hogy Specset Whannell alakítja ... és már attól jobban érzem magam, ahogy elképzelem, ezek ketten Wannal meg a stábbal mennyit hülyültek a forgatás alatt, hogy aztán két perccel később már azon agyaljanak, mivel szennyezzék be az alsóneműt.

Összességében nekem ez sokadszorra is egy hol hidegrázásos, hol ijesztős, hol bolondos horror-antológia. Kb. olyan, mintha egy Tarantinohoz hasonló mozifanatikus horrorfilmekre specializálta volna magát, de akinek ugyanúgy megvan a saját szájíze, mint a tékásnak.

8,5/10


******************************

Insidious: Chapter 2



Nagy piros pont nálam, hogy a folytatás nem egyszerűen folytatja, hanem kitágítja a korábbi események körét, és már úgy mutat be korábban utalás szintjén elmesélt dolgokat, hogy rögtön össze is kapcsolja azokat a jövőben történtekkel, olyan többrétegű horrort eredményezve, amilyet én még nem láttam!

A hosszú tiszteletköröket ezúttal kihagyom arról, hogy milyen "jó" lehetett esetleg nézőként azt sem tudni a moziban, hogy miért kell félni Joshtól, meg azt is hanyagolom, hogy miért is hordja ez a film a "Legelcseszettebb Forgalmazói Döntés Nagykeresztje" szégyenbélyegét nálam, leírtam már elég helyen. A lényeg, hogy nekem tök jól esett az, hogy a kis visszatekintés után rögtön a lecsóba csapva alig másfél órával vagyunk az előző rész vége után, amikor szegény Renai-nak kell magyarázkodnia meglehetősen nehezen hihetően arról a zsaruknak, mi is történt náluk. Persze a "szerencsésebb" nézők tudhatják, hogy hiába tűnik viszonylag idillinek a Lambert család átruccanása a nagyihoz, azért csak van itt egy testbitorló meg egy Furtherben bolyongó lelkünk, úgyhogy a rendőrség lesz itt a legkisebb probléma.

Amikor a 2013-as toplistámat írtam, igazából magyarázkodtam, hogy miért ezt tartom jobbnak, és nem a The Conjuringot, de az újranézés után határozottabban tudom ezt mondani. A Démonok közöttnek zseniális a hangulata és a hatásos ijesztések ellenére is nagyon valószerű, már-már hiteles a kort és a történteket nézve, miközben rengeteg energia is van benne, az Insidious 2.-nek azonban olyan csavarok vannak a történetében, olyan átkötések vannak az eseményei között és annyira aprólékos a képi világa, miközben az alműfajok között is folyton váltogat, ami nekem egyedi élmény volt, még az első rész után is. Például azzal, hogy vagy száz év eseményeit öleli fel, meg ahogy az első rész elvarratlannak tűnő szálait beleszőtte magába, és olykor párhuzamosan és egymásra hatva történnek dolgok a valós világban és a Furtherben, mindez azon kevés horrorok egyikévé tette, ami nem a parával akart hatni rám, hanem az összhatás összetettségével. Bár megmaradt az egyveleg-jelleg, de mondjuk mostanra már nyíltan a felső sarokba rakva a kamerát, hogy tudjuk, hogy ez valamelyik Paranormal Activity, de megjelennek a kézikamerák, és megyünk azok klasszikus helyszínére, a kórház/diliházba, ahol úgy van feszültség, hogy az igazából csak a várakozásé és a kíváncsiságé... és akkor minderre rájön ez a rém színpadias Psycho-variáció Parkerral meg az anyjával. Az Insidious 2.-nél azt éreztem, hogy sokkal inkább akar történeteket mesélni, mint ijesztgetni, ami nekem így abszolút bejött.

Mondom ezt úgy is, hogy sok a kvázi sallang, amik csak lazán vagy éppen erőltetetten viszik tovább a cselekményt, de annyira össze van rakva minden jelenet, hogy ráhagyom, mert baromira tetszik minden eleme, és sajnálnám, ha bármelyiket is nem láttam volna. Ilyen megint a Tucker-Specs duó, akik válsághelyzetben képesek azon vitatkozni, hogy a "quesadilla" vagy a "unicorn" illeszthető-e jobban beszélgetésbe, a kő-papír-olló-gyík-Spock játékon is bőven túlmutató saját verziójukat épp csak említve, miközben az egyetlen dolguk, hogy megtalálják Josh videókazettáját, és onnantól gátlástalanul mennek át burleszkbe, és nekem ebben az a bravúr, hogy ettől csak ők lettek idétlenek, nem maga a film. Mert mondjuk mellette ott van Josh jelenete a "mutogatós" öreggel, aminél kb. tizedikre (benne volt az előzetesben is) már nem rázott ki a hideg a gondolatra, hogy valaki ennyire belemásszon a pofámba, akit még csak nem is látok, csak mesélnek róla. Vagy ott van Daltonék játéka a konzerv telefonokkal -aminél a szekrénybe befeszülő zsinór és a "fáziskéséses" hang borzongatóbb volt, mint az össznépi csoportosulás-, miközben ennek is csak annyi köze van a fő szálhoz, hogy közvetlenül is látjuk Parker rémült, kétségbeesett és menekülni akaró "gruppie"-jait, nem csak hullafoltos lepedőkkel borítva.

Ezekből is látszik az odafigyelés, ami az első részben is ott volt, de a másodikban teljesedik ki igazán. Komolyan, az előző részben arra figyeltem fel, hogy Josh szemránckrémet használ lefekvés előtt, aminek ugyan semmi jelentősége, de az mégiscsak látszik belőle, hogy minden mozzanatra figyeltek, próbáltak minden pillanatot kitölteni valamivel, ami különleges. Százával tudnám sorolni ezeket a kellékeket, motívumokat, jellegzetességeket, Elise szeánszkamrájának vagy Lorraine házának bármelyik berendezési tárgyát vagy díszletét, akár utóbbinak vörös üveges ablakát, Carl kockáit (az Insidious legjobb párviadala, amikor Josh-sal áll szemben), a folyamatos és művészi játékot a fényekkel és a színekkel (hol látni horrorban türkizkéket meg rózsaszínt?; így kell megmutatni, hogy egy horror nem csak penészzöld meg hullaszürke lehet, kopár, poros, romlást árasztó belső terekkel), és az a járóka is -amit öt másodperc alatt dobnék amúgy a kukába- mennyivel jobb, mint egy sima lemezhátszó vagy tévé! Talán a legjobban mind közül azon lepődtem meg, hogy az Elise-t alakító Lin Shaye-nek hangját annyira egyedinek és utánozhatatlannak tartották, hogy a biztonság kedvéért ő szinkronizálja alá a harminc évvel fiatalabb önmagát.

Ijesztgetés és félelem terén talán nem annyira erős, mint az előzmény, ezekből én kevesebbet, de legalábbis ritkábban éreztem, de ezért messze kárpótolt a hatalmasra nyitott világ, amiben a film több szálon zajlik térben, időben és a szellemsíkon, és a minden elemében kidolgozott látvány... legyen mégoly giccses is horrornak.

9/10


*******************************

Na, és akkor elvileg egy-két nap múlva jövök a folytatással .
.

Niwrok írta:

.
Most, hogy felkészülésként a harmadik "fejezetre" újranéztem az Insidious korábbi részeit, úgy gondoltam, csak írnom kéne az első kettőről is; még úgy is, hogy válaszként "mások" írásaira meg említés szintjén már igazából leírtam a véleményem mindkettőről, ami így túl sok meglepetést nem fog okozni, főleg az itt nem egyszer "megénekelt" rajongásommal kiegészítve a Wan-Whannell páros munkássága, stílusa és hozzáállása iránt.

******************************

Na, és akkor elvileg egy-két nap múlva jövök a folytatással .
.

Köszi, jó kis összefoglaló. Én is újranézem majd őket, ha elérhető lesz a harmadik rész. Mármint mozin kívül, mert ezt itt ugyebár nem jáccák...

R2-D2 írta:

Köszi, jó kis összefoglaló. Én is újranézem majd őket, ha elérhető lesz a harmadik rész. Mármint mozin kívül, mert ezt itt ugyebár nem jáccák...

Természetesen nálunk sem, hiszen akkor be kellett volna tartanom az ígéretem . De talán jobb is így .


Insidious: Chapter 3



Amikor az elmúlt évben horrorok-thrillerek remake-jeiről vagy folytatásairól volt szó itt, legtöbbször (talán az egy szem Purge-t leszámítva) az volt a konklúzió, hogy elég gázos eredmények születtek, amik inkább csak meglovagolni, kihasználni akarták az alapjukul szolgáló filmek sikerét, mint továbbgondolni a történeteiket vagy a világukat. Bíztam benne, hogy ha már a Wan-Whannell páros nekem fogalommá vált az évek alatt, és ezt az előzetesek is hellyel-közzel megerősítették, az Insidious harmadik fejezete (ami egyébként előzményfilm, pár évvel Lamberték kalandjai előttről) nem esik ebbe a verembe. De.

Kezdődött rögtön a szereplőkkel. Eszem ágában sincs azt mondani, hogy Lamberték megreformálták a horrorfilmeket szellemjárásos házú családként, de legalább ehhez mérten volt jelentőségük az ijesztgetések mellett, és nem is voltak nagyon töltelék karakterek sem a környezetükben, legfeljebb a fiatalabb gyerekeik. Itt az első húsz percben más sem volt, mint hogy a központi karakter Quinn körüli embereket felvonultatják, de vagy tucatnyit, és mindegyik kivétel nélkül annyira sablonos volt, hogy már fájt. Ezt a körítést figyeljétek: a színpadi karrierről ábrándozó Quinn anyukája meghalt rákban, ezért most az éjjel-nappal güriző villanyszerelő apjuk próbálja nevelni őt az öccsével, elég kevés sikerrel, így Quinn inkább a félénk szomszéd sráccal és a vagány barátnőjével bandázva tölti a tinédzser éveit, néha összefutva a mellettük lakó, habókos öreg néger nénivel és a férjével. Na? De nem hogy ez már azért így egy Családi körben is degecikínos lenne, nemhogy egy állítólagos horrorban?! Csak néztem ki a fejemből, amikor Quinn azért ment Elise-hez, hogy el tudjon búcsúzni az anyukájától, és ezt vagy öt percig vezette fel és csinálta könnyes szemekkel, ráadásul utána még kétszer letuszkolták a torkomon ezt a sírós-gyászolós pityergést két másik szereplővel, ami leginkább Tamás bátyánál és Tamás nénénél verte ki a biztosítékomat. Tényleg az én hibám lenne, hogy rohadtul nem érdekel, és baromira nem érzelmesnek, hanem idegesítőnek tartom egy horrorban, ahogy ijesztgetések helyett a megkeseredett, zárkózott Elise sírva ölelgeti a halott férje kötött mellényét lefekvés előtt (amúgy azét a férjéét, aki eddig egy fénykép vagy egy szó erejéig sem bukkant fel)?? Lehet jellemet rajzolni, néha fontos is, a dráma ügyesen használva jól kiegészítheti az ijesztgetést, mert növelheti a tétjét, de ilyen kartonpapír ízűen, és úgy, hogy a percekig tartó bemutatások azért történnek, mert a végjátékban van töredéknyi jelentőségük, egyszerre volt unalmas és egy kicsit dühítő is.

Ez végül azt eredményezte, hogy kb. húsz perc is eltelik, amire az első "gonosz lélekre" utaló jelet meglátjuk, és a film feléig kell várni az első hatásosabb ijesztésig... aminek azonban alig van köze az első két fejezet által lefektetett alapokhoz. Bekezdéseket meséltem tegnap meg előtte is arról, hogy mennyire megragadták a figyelmemet Wan filmjeiben, így az Insidiousokban is a remek kellékek, díszletek, színek, zenék és zajok, az újszerűen használt riogatásokról és a szinte folyamatosan fenntartott feszültségről nem is beszélve. De már abból látszik, hogy most alig vett részt a munkában, hogy ezek itt csak alkalmilag vannak jelen, a film jelentős részében semmi ilyen jellegzetes dolog nincs: semmi nyivákoló hegedű, alig akad feltűnőbb berendezési tárgy, és ennyi erővel akár az én szobámban is forgathatták volna a filmet, az is van ilyen "jellegzetes". A kevésért, ami legalább megpróbálja a korábbiak hangulatát hozni, egyenesen hálás voltam. Ilyen például a színház, ahol Quinn felvételizik, meg Quinn szobája a rózsabokorra hajazó ággyal meg a hajtogatott madarakkal, a jelenetek közül meg a tolószékes álomjelenetet, a függönynél állósat, a chatelőst és a gipszeset jegyeztem meg, mint amikre szívesen fogok visszaemlékezni. A mostani rész főgonosza jól sikerült, lenne benne potenciál, de legtöbbször csak az egy kaptafára készülő "hirtelen megjelenik a rémes pofa vagy a keze a sötétben" zajlik. Semmi rávágás, semmi alattomos ijesztés, kevés hosszan felvezetett vagy kitartott félelmetes jelenet. Ha megijesztenek valamivel, az esetek bő felében a következő képkockákon fényes nappal látjuk Quinnék házát, megnyugtatásul... de miért is kéne azonnal megnyugodni egy horrorban, faszombamá'?! A jobb, működőképesebb parák a film második felére, és azon belül is a Furtherre korlátozódnak, de azokon meg sokat old, hogy ezúttal a poénkodás már-már túlzó (pl. Elise kocsmai bunyót idéző beszólása). Pedig szegény szellemvilág legalább annyira megsínylette az új rész más stábját, mint az összes többi elem: megmaradt a kékes fény, a piros ajtó és a köd, de kb. ennyi; a szellemek teljesen máshogy néznek ki (nincs túlsminkelés, Vigyorex csak egyszer), máshogy viselkednek, az utazó akár kedélyesen el is beszélgethet velük, ráadásul kiderül, hogy két Further van, a "jó" meg a "rossz", és teljesen mások a szabályai a "rossznak" is, amit eddig elmondtak vagy láttunk.

Spoiler:

Hogy mégis legyen ok ezt valamiért az Insidiousok közé sorolni, ezért próbálták a tényszerű jellegzetességeket a filmbe erőltetni (ahogy a Furthernél is igazából azok maradtak meg), így elő kellett szedni az akkori szereplőket, figurákat, és belerakni a filmbe... nos, libát tömni is láttam már kíméletesebben, mint ahogy ez itt történt. Ott van mindjárt Tucker és Specs, akik ugyan még mindig / már akkor is két kísértet-geek, és jópofa, ahogy megjelennek a vicces pólóikban meg hajukkal, de teljesen más a jellemük, a stílusuk (és bőven nem csak az, hogy nem ingben és nyakkendőben vannak), és ami a legotrombább baki volt a filmben, a felszerelésük. Semmi értelme annak, hogy az első részben még vérciki gyereknézőkével meg színes fóliákkal vadásznak szellemekre, most meg az elvileg nyolc-tíz évvel korábban játszódó előzményben (nem mondanak pontos évet, de Elise megemlíti, hogy Joshnak egy fia van, Foster pedig kb. ennyi lehetett az előző részekben) éjjellátós fejkamerát raknak Quinn fejére, aminek tableten nézik a képét, ráadásul GoPro nem is hiszem, hogy létezett volna már akkor!!! Ugyanígy önellentmondásos, hogy a második részben még Carl szégyenkezve beszél arról, hogy mennyire elszakadtak egymástól Elise-szel, most meg együtt nosztalgiázó kebelbarátok, akik együtt beszélik ki életük terheit és nehéz pillanatait. És hogy teljes legyen a tabló, itt van a "fekete ruhás nő" is, akit nagyon nyakatekerten, de még értem is, hogy hogyan  és miért passzírozták be ide, az első rész patásának viszont abszolút semmi keresnivalója sem lenne itt, aztán mégis ő bámul a néző arcába az utolsó képkockákon, mert csak.

Annyira nem gyalázatos az előzményekhez képest, mint mondjuk az Annabelle vagy a Fekete ruhás nő 2. volt, de borzasztóan látszik rajta, hogy Wan mennyire nem ért rá foglalkozni ezzel a filmmel a Fast & Furious 7. körüli problémák miatt (a legnagyobb hozzájárulás a pénzen kívül az a színházas cameo lehetett). Vagy Whannell önmagában ennyit ér, ami édeskevés, vagy csak tojt az egészre, és mert nem volt mellette senki, aki rászólt vagy terelgette volna, örömmel csapta fel a Horrorfilmek Nagy Közhelygyűjteményét, meg hajigált össze minden vackot az előző részekből, a rendszerezés és az ésszerűség legcsekélyebb igénye nélkül. Így lett a Chapter 3. a keze alatt inkább lábjegyzet, ami önmagában talán nem nagyon szar, csak Insidiousként felesleges és kiábrándító... de, azért elég szar.

6/10
.

Niwrok írta:

Insidious: Chapter 3

... az első rész patásának viszont abszolút semmi keresnivalója sem lenne itt, aztán mégis ő bámul a néző arcába az utolsó képkockákon, mert csak.

6/10
.

Az írás szokás szerint jó, de marad a nettéka.

R2-D2 írta:

Insidious: Chapter 3

Az írás szokás szerint jó, de marad a nettéka.

Én nem értem ezt a világot... Most olvastam egy véleményt, ami szerint azért jobb a 3. a másik kettőnél, mert "szentimentális".
Tényleg ettől lenne jó egy horror?
.

.
Black Sails S1



Újabb magam előtt görgetett sorozat került végre a lejátszómba, mert ugyan már nem egyszer említettem itt is, hogy mennyire szeretem a mindenféle fregattokat és galleonokat, a kalózos érát, meg úgy egyáltalán a kardozós-b*szós filmeket, amire aztán kettesével jöttek ezek a sorozatok (a másik az egy évad után a hajó alatt áthúzott Crossbones volt), az érdeklődés addigra pont kihűlt. Na de majd most megkapjátok, mocskos szárazföldi patkányok, harr-harr!

Gyakorlatilag az első perctől kezdve otthon éreztem magam a Black Sailsben, és csak részben azért, mert mivel mással is kezdődhetett volna az egész, mint egy tengeri kalóztámadással, ágyúdörgéssel, összeroppanó árbócrúddal és a napfényben megcsillanó kardokkal. A másik ok, hogy a Da Vinci démonai és a TURN után megint olyan sorozat úszott be hozzám, aminek a helyszínét, hangulatát, viszonyait én már nagyjából ismertem egy számítógépes játékból, pontosabban megint egy Assassin's Creedből, még pontosabban annak 4. részéből. Amikor a Walrus kikötött Nassaunál, a már sokszor látott partszakasz köszönt vissza, a víz közelében a sátrakkal, hátrébb a lécházakkal, oldalt az erőddel, és a karakterek többségét is visszatérő ismerősként köszönthettem. Ez már csak azért is tetszett, mert Nassau ezekben az években (1717-1718) önmagában is egy baromi jó gócpontja ezer meg egy sztorinak, hiszen a korábbi angol helyőrség kalandos körülmények között teljes egészében a kalózok fennhatósága alá került, ahol ki is kiáltották a saját köztársaságukat, törvényeiket. De éppen az irányítás hiánya, a gyenge hadierő és a gyakran forduló kalózszerencse miatt félő volt, hogy bármelyik nemzeti flottája, legnagyobb fenyegetésként az angoloké, könnyedén kardélre hányja őket.

Ebből a szempontból pedig még a Da Vincinál is jobban bejött a Black Sails: mivel ugyanott élnek, ugyanazokban a körökben mozognak, így a szereplők kapcsolatrendszere már adott, nem a történettel együtt kezd kibontakozni, csak a néző számára jelent újdonságot annak bemutatása. Nincs hosszú "összemesélés" meg fokozatos bővítgetés; hogy ki kinek lekötelezett, ki ki iránt vágyakozik vagy éppen ki milyen helyet foglal el Nassau bizonytalanságtól törékeny rendszerében, már készen van, és remek alap. Akadnak itt egymással rivalizáló -valós emberekről mintázott- kapitányok (Vane, Hornigold, Flint), szajhák (Max), az apja árnyékában a saját pecsenyéjét sütögető kocsmatulajdonos és orgazda (Eleanor). De még náluk is jobban bejött, ahogy az egyes hajókon hogyan alakulnak az erőviszonyok, például hogy mennyire ingatag egyes kapitányok széke a legénységnél, ha túl alacsony a zsákmány vagy túl nagy áldozattal jár a megszerzése. A terv is, aminek az utolsó hónapjaiba bekapcsolódunk, már régóta szövődik Flint kapitány fejében, aminél kalózosabb terv nem is lehetne: kifosztani a spanyol király kincseivel csurig rakott hajót (Pirates!-ül beszélőknek: Treasure Fleet ), és az egész évadot kitöltik ennek az előkészületei, a felszerelés és a szükséges információk megszerzése. De hogy ez többről szól, mint az aranyak szétosztásáról, javítandó a legénység morálját, aztán meg a kupleráj és az ivó bevételét, valamint hogy mi köze az egészhez Nassaunak illetve annak a titokzatos asszonynak, akit Flint gyakran látogat, az csak akkor kezd napvilágra kerülni, amikor egy enyves kezű, de leleményes tolvajnak éppen az a lap ragad a kezéhez egy hajónaplóból, amelyikre Flintnek is szüksége van.

Amennyire részletgazdag a karakterek közti kapcsolat, inkább emiatt tudom ajánlani a sorozatot, akit ugyanis nem érdekel, hogy ki kit hányszor ver át, használ ki vagy csábít el Nassauban, az az évad első felében (még ha az csak négy-öt rész is, mivel az egész is csak nyolc) eléggé unná magát, a mézesmadzag ütközet után ugyanis sokáig ki sem hajózunk a nyílt tengerre. Ez pedig azért volt kisebb hiba, mert egy ilyen sorozatot jó eséllyel a végtelen tenger és az egymásnak feszülő hajók miatt kezd nézni az ember, és nem csak hogy ezt elég szűken méri a Black Sails, de még azt is elég szűk látótérrel. Akadnak kiváló helyszínek, mint Guthrie-ék kocsmája meg a kupi, ahol a legutolsó repedés a plafonon vagy a spaletta ferde léce is a helyén van, és az utcaképek is jók, de sokszor a szereplők orrába tolják a kamerát, láthatóan azért, hogy ne kelljen a háttérre sokat költeni, amúgy meg sötétben vagy szobákban játszódik a jelenetek nagy része. Amikor nagy ritkán meg kimegyünk a partra, a látképről sugárzik az olcsó grafikus programok használata meg a karibi képeslapoknak szóló túlszínezés, és amilyen jók a hajók közelről, a fedélzet meg a belső részek, annyira látszik a távoli képeken, mennyire sajnálták róluk a textúrákat. Ráadásul mert sok múlik a színészeken, hiszen a drámájuk, szervezkedésük áll a középpontban, így az ő hibáik is jobban látszanak, az elején páran nehezen melegedtek bele a karaktereikbe, de legalább olyan remekül játszók is akadnak köztük -inkább a mellékszereplők között-, mint Toby Schmitz (Jack Rakham), Hakeem Kae-Kazim (Mr. Scott) és Jessica Parker Kennedy (Max).

És ha már volt kardozás, akkor hol marad a b*szás ? Az is van, de a többségük annyira erőltetett, főleg hogy kik gabalyodnak össze (Miranda és Lambrick?! Hagyjuk már a hülyeséget!), hogy leginkább Anne és Jack hancúrja maradt meg, mert az legalább vicces.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Black Sails S1

És ha már volt kardozás, akkor hol marad a b*szás ? Az is van, de a többségük annyira erőltetett, főleg hogy kik gabalyodnak össze (Miranda és Lambrick?! Hagyjuk már a hülyeséget!), hogy leginkább Anne és Jack hancúrja maradt meg, mert az legalább vicces.

8/10
.

Basszus, Te lassan tényleg több sorozatot nézel, mint filmet! Nem is ismerek rád...

De jó ám ez! Egyrészt pár napig nem kell gondolkodni az esti programon, másrészt meg én imádok napokig elmerülni egy világban, sokkal tovább tart az élvezet. Már ha tetszik, amit nézek...

A Balck Sailsre: örülök, hogy felhoztad, rövid részleteket láttam belőle, de az ajánlásod alapján bátrabban vágok majd bele. Eddig kicsit ódzkodtam tőle...

Szóval hamarosan. 8 rész az meg csak 2-3 nap. Egy hétvége...


.

.
Kövéren szép az élet / Gordos



Ha volt is olyan film, amit többet láttam volna a megjelenése óta, mint ezt, az biztos, hogy alig pár. De ez nem nehéz egy olyan filmnél, amit először az éves TOP10-em aranyérmes helyére "szavazok be", aztán az abszolút TOP10-be is belefér, és akárhányszor nézem meg, még mindig elszórakoztat, megnevettet és elgondolkodtat.

A pszichológusként dolgozó Abel fogyókúrás csoportterápiákat vezet, melyek keretében sajátos módszereivel próbálja rávenni a pácienseit, hogy őszintén szembenézzenek a súlyproblémáikkal, elgondolkodjanak annak okairól, felismerjék és elfogadják, miben tudnak változtatni, és hogy megvizsgálják, utólag ez a (súly)változás hogyan tükröződik vissza a hangulatukon. Abel egyik csoportjában van Leonor, aki szeretné lefogyni a barátja (aki egyben az első szerelme is, és több mint 10 éve együtt vannak) távollétében felszedett 20 kilót, mielőtt az hazaérne egy egy éves amerikai kiküldetésről, a 49 éves Andres, aki azt a családi trendet szeretné megtörni, hogy a férfiak boldogan, kövéren és 50 éves koruk előtt meghalnak, Sofia, aki az ételben keresi a boldogságot, mert más gyönyöröket az ő és a vőlegénye (Alex) hite miatt meg kell tagadniuk maguktól az esküvőig, és Enrique, aki korábban fogyókúrás szereket reklámozott, mostanra viszont meghízott, és ezzel megszegte a szerződésének azt a pontját, hogy három évig tartania kell a súlyát. A terápia azonban csak visszatérő elem, az időnkénti vallomások, összefoglalások és leleplezések színtere, ez nem a Terápia S1 és S2, inkább csak kiinduló pont, amiből a szereplők története -néha összefonódva- elágazik, miközben a testesség és a testiség végig központi téma marad. Még a páciensek sem feltétlenül a "fő szereplők", Andres és Leonor helyett sokkal nagyobb szerepet kap például Andres tinédzser lánya, Nuria, akinek a kövérségén való iskolai és az ikertesója által elkövetett gúnyolódás jelent problémát... és Abel maga, aki talán éppen a foglalkozása miatt nehezen dolgozza fel, hogy a tornatanárként tökéletes testű felesége (Paula) a terhessége alatt felszed pár kilót, és ettől depressziós lesz.

Elsőként miről is lehetne másról beszélni, mint a karakterekről, akik hatökrös szekérként húzzák magukkal a filmet, annyira zseniálisak! Aki humorra vágyik, annak telitalálat lehet Enrique, akinek nem elég a súlyproblémája, még az őt mindenéből kiforgató üzlettársával is küzdenie kéne, meg aztán a saját szexuális irányultságával is, mert miközben csőbuzi, egyre közelebb kerülnek egymáshoz volt főiskolai szerelmével, Pilarral, aki meg ugye nő. De ugyanígy sokszor vicces volt nekem Sofia és Alex, ahol Sofia egyszerűen attól lesz egyre vékonyabb és örömtelibb, hogy az egyéb testi élvezeteket is elkezdik résnyire beengedni Alexszel az életükbe (akinek már a foglalkozásai is kész röhej, ugyanis egy peep-showban karbantartó )... aztán olyan szélesre tárják előttük az ajtót, ami még közszemérem-sértés nélkül megengedhető. Némi krimis izgalmat biztosíthat Andres családja, ahol azért elsőre is elég gyanús lehet, hogy abban senki sincs mázsa alatt, kivéve Nuria cingár öccsét, és erre Andres egyik szülinapi ajándéka, egy hordozható DNS elemző(!) szolgálhatna talán bizonyítékul, Nuria nem kis megelégedésére. A mély drámákat pedig leginkább Abel és Paula kapcsolatához kötném, ahol a nő a jelekből egyre közelebb jut ahhoz, miért is hidegültek el ők abban az időszakban, ami az életük nehéz, de egyik legboldogabbja lehetne.

Mindemellett technikailag is szinte hibátlan volt szerintem a film. Daniel Sánchez Arévalo nekem már bizonyította (a Sötétkékmajdnemfeketét láttam korábban tőle), hogy kiemelkedő filmes, és itt is nagyon hatásos képekkel és kellékekkel dolgozik, amik hol csak megmaradnak az életszerűség talaján, de olyan emlékezetes és kreatív ötletek is akadnak benne, mint ahogy a "szentlélek fénye" beragyogja Sofia és Alex elsötétített szobáját, ahogy Pilar szeretne a kedvére tenni Enrique-nek, messze a legjobb pedig az a párhuzamos jelenetsor, amit Paula szülésénél vágtak össze. A párbeszédek még azok esetében is remekek, akikről más körülmények között alig derül ki valami; majdnem mindegyikben van egy kis humor, egy kis csipkelődés, nem nélkülöznek némi morbiditást, de amikor komolyra kell váltani, akkor olyan súlya van minden szónak, hogy a háj is beleremeg. Ezért is mondtam annak idején, hogy inkább ezt ajánlanám az érintetteknek a sokadik, polcon porosodó Norbi és Béres Alexandra lemez helyett. Hiába a könnyedebb hangvétel, a szereplőkben meglevő szabadosság, magát a témát komolyan kezeli, azaz a kövérséget mint okot és mint következményt egyaránt vizsgálja, kitérve olyan társadalmi problémákra is, mint a médiahisztéria keltette testképzavarok és frusztrációk.

Az utolsó 15-20 perc volt egyedül fáradtabb nekem a többinél, igazából bőven kibékültem volna vele, ha ezt a szakaszt csak gyorsan átpörgeti a film. Úgy éreztem, Arévalo is abba a hibába esett, mint mondjuk Linklater a Sráckorral, azaz szerette volna megnyugtatóan és békésen rendezni a karakterei sorsát, és ezért nehezen engedte el a kezüket. De ezzel együtt is örökranglistás nálam.

9,5/10
.

Niwrok írta:

.
Kövéren szép az élet / Gordos

9,5/10
.

A címe jó. Próbálom először ezt beültetni a gondolataim közé, a pozitív életszemléletem alakítása miatt...

Komolyra fordítva a szót: általában megnézem, amikért lelkesedsz, úgyhogy ez is sorra kerül majd, ígérem.

R2-D2 írta:

Kövéren szép az élet / Gordos

A címe jó. Próbálom először ezt beültetni a gondolataim közé, a pozitív életszemléletem alakítása miatt...
Komolyra fordítva a szót: általában megnézem, amikért lelkesedsz, úgyhogy ez is sorra kerül majd, ígérem.

Köszi, várom .
A címet mondjuk pont nem kell konkrétan érteni, legalábbis én így foglaltam össze: "A cím félrevezető, a film inkább azt járja körbe, hogy az élet mennyire nem szép kövéren sem, ha hazugságok mentén zajlik.".
.

.
Monsters: Sötét kontinens / Monsters - Dark Continent



Ezt sem siették el... Szinte napra pontosan egy éve, amikor a Monstersről írtam (és nem is csak én ), azzal zártam, hogy szeptemberben jön a folytatás, még ha azt már nem is Gareth Edwards rendezi, mert lefoglalják másféle szörnyek, meg egy messzi-messzi galaxis. Aztán csak nem akartak a Szörnyek a Közel-Keletre látogatni, és végül csak most, június elején vetítették a mozik, hogy aztán meglepően gyorsan le is takarítsák a műsorról, összhangban a lesújtó kritikusi, és a fanyalgó nézői véleményekkel. A legtöbb persze azt rótta fel, amit semmi értelme felróni, ha az ember egy kicsit is felfogott abból, miről és hogyan szólt a Monsters. Ugyanis már az sem szörnyfilm volt, hanem ahogy akkor is írtam, egy romantikus-drámai road-movie szörnyekkel, egy olyan világból, ahol panelháznyi idegen lények, az ellenük végrehajtott támadások és az elszenvedett veszteségek a mindennapok részei. Ahol szörnyekre figyelmeztető táblák vannak az út szélén, ahol a városokban az építőmunkások próbálják arrébbtolni a mindenfelé heverő szörnytetemeket, és ahol az ember már fel sem kapja a fejét a jellegzetes szörnybőgésre vagy egy elsuhanó vadászgépre.

Azért értelmetlen felróni ezeket a vonásokat, mert egy nagyon fontos elemet leszámítva az új film ezt ugyanúgy megcsinálja, csak éppen egy másik környezetben és egy másik műfajban, ami meg a háborús dráma. A Sötét kontinens talán nem olyan szépen fényképezett, nem olyan mélyen átélt, de ettől még ugyanarról szól kb. mint a Bombák földjén. Arról, hogy négy gyerekkori cimbora a detroiti kilátástalanságból a katonaságon keresztül próbál elmenekülni, de úgy, hogy majd visszatérnek, tele történetekkel. A missziójuk kezdetben őrjáratozásban és a helyiekkel való kapcsolatépítésben merül ki, enyhíteni próbálva az elhibázott megelőző támadások okozta ellenszenvet, haragot. Hetekkel később viszont komoly feladatot kapnak, egy elfogott őrjárat tagjainak kimentését, ami viszont már azelőtt súlyos áldozatokkal jár, mielőtt egyáltalán elkezdődne, amikor a célterületre vezető úton a csapat egyik Hummerje aknára fut, majd fegyveresek támadják meg őket. Ebben a forgatókönyvben azért elég sok minden van, Detriot pusztulásától a félelem gerjesztette feszültségen és a barátok elvesztése okozta fájdalmon át a háború nehezen feldolgozható kegyetlenségéig és az otthoniaktól elhidegülésig. Nem úgy téma egyik sem, de szerintem nem volt annyira rosszul összerakva és leforgatva, hogy ezért kellett volna földbe döngölni... Mondjuk ja, nem dicsőséges, majdnem mindent túlélő katonák vannak benne (megint), hanem bénázások és elcseszések, amik komoly következményekkel járnak, meg mondjuk pánikolás, ahogy a lövések zajában kéne bekötni egy infúziót, miközben egy roncsolt sebből folyik a vér. Ahogy azzal sem túl kellemes szembesülni (megint), hogy az egykori ipari fellegvárat hogyan eszi meg a rozsda és a kilátástalanság...

Egy dolgot nem sikerült megvalósítani: hogy a szörnyek szerves részei legyenek a történetnek. Az első rész egy alternatív korszakot teremtett az USA és Mexikó közötti határon, amiben tevékeny szerepet kaptak a szörnyek, és ezt százával használt kellékek, feliratok és CGI segítségével állandóan érzékeltették is. A Sötét kontinens épp fordítva teszi, egy valós helyzetben szimbólummá teszi a szörnyeket, párhuzamba állítva azokat a terrorizmussal, hogy ezen kívül csak a díszlet részei legyenek, ahogy falkában futnak a sivatagban a kocsi mellett, ahogy a dögeik hevernek itt-ott, vagy ahogy graffitiként megjelennek, és a képeikre célba lőnek. A szörnyek így egy olyan háború részei, ami nélkülük is zajlik, és ebből a szempontból tényleg igazat adok annak a véleménynek, mely szerint a szörnyek csak trappolnak ide-oda a háttérben, mintha azt kérdezgetnék: "Hé, nem rólunk kéne szólnia a filmnek?!". A sivatagi-háborús környezet ráadásul sajnos nem is teszi lehetővé, hogy a legutóbbihoz hasonlóan sok kellék legyen, folytatásként pedig nincs benne a partizán forgatás izgalma, az ötlet újszerűsége sem.

Mégsem emiatt volt keserű egy kicsit a végére a szám íze. Ahogy a lovasok felbukkannak a busznál, onnantól vagy 20 percre átvált a film abba az érzelgős-filozofálós, szavak helyett mindent a képekkel kifejezni akarós stílusba, ami a Monstersben is benne volt a benzinkutas jelenetnél (az ott levő "ölelkezést" emelte át Edwards a Godzillába, a puszizkodó MUTO-knál...). Lassú kameramozgás, precíz képbeállítások és érzelmesen lágy zene arról, hogy mindenkinek vannak veszteségei, hogy mennyire hiábavaló minden, de mégis meg lehet és kell találni mindenben a jót és a szépet. Ahogy ketten a homokon ülve nézik a villogós-kékespiros szörnyet percekig... Oké, hogy volt ilyen az elsőben is, de nekem túl hosszú és unalmas volt.

A Monsters - Dark Continent a lehetőségeihez és a választott helyszínhez mérten folytatni próbálja az előző rész hagyományait, több-kevesebb sikerrel. Szerintem a minőségével nincs nagyobb gond, egy-két jelenet még egész látványosra vagy drámaira is sikerült, legfeljebb az nem tesz jót neki, hogy inkább lehetne Bombák földjén 2. a címe, ami a "B" kategória közepét célozta be magának. Azt a betonba döngölést, amit általában kapott, biztosan nem érdemli.

7/10
.

Niwrok írta:

.
Monsters: Sötét kontinens / Monsters - Dark Continent

A Monsters - Dark Continent a lehetőségeihez és a választott helyszínhez mérten folytatni próbálja az előző rész hagyományait, több-kevesebb sikerrel. Szerintem a minőségével nincs nagyobb gond, egy-két jelenet még egész látványosra vagy drámaira is sikerült, legfeljebb az nem tesz jót neki, hogy inkább lehetne Bombák földjén 2. a címe, ami a "B" kategória közepét célozta be magának. Azt a betonba döngölést, amit általában kapott, biztosan nem érdemli.

7/10
.

azt majd meglátom...

Köszi, hogy előhoztad (írtál róla), én el is felejtettem, hogy már kinn van! Hamarosan megtekintem, aztán pár szót beszélhetünk róla. Legalább lesz egy kis forgalom.

.
Második esély / En Chance Til



Gyereket csinálni -a sajnálatos egészségügyi akadályoktól eltekintve- gyakorlatilag mindenki tud. Az ok, hogy miért lesz valakinek gyereke, ott szélesebb a skála, a genetikai ösztönzéstől a társadalmi-családi kötelességen át a "hát, becsúszott"-ig lehetnek sokfélék, így az erre felkészülést és az erre való alkalmasságot is egyéne válogatja. Néha elő is kerül, hogy a világ egyik gonosz tréfája, hogy aki nagyon szeretne és tudna jó szülő lenni, annak nem lehet, aki meg kb. nem tud vele mit kezdeni, és az egyetlen kapcsolata a gyerekével esetleg csak a fizikai-lelki erőszak lesz, az lépten-nyomon potyogtatja őket. A Családi kör mai dán különkiadásában is egy ilyen helyzet kerül bemutatásra, két családdal és egy "önkényes örökbefogadással", az egyéb drámai kérdéseken és helyzeteken túl.

Andreas és Anna boldog házasságban élő, jómódú fiatal pár, akiknek a családja nemrég bővült ki a pár hónapos Alexszel. A férfi nyomozóként dolgozik, és éppen a kispapaság miatt sokkolja talán jobban az, amit egy próbaidős heroinista lakásán találnak, amikor ellenőrzésre mennek ki hozzá. Az erőszakos, tapló Tristan szintén drogos nője (Sanne) Annához hasonlóan nemrég szült, a gyerekkel viszont még akkor sem törődnek, amikor erre a kábulat közti tisztább pillanatokban lehetőség lenne, így a kis Sofus teljesen elhanyagolt állapotban van; a saját kakijával borítva, többnapos pelenkában sír a szekrénybe zárva, amikor Andreas rátalál. Esze ágában sincs annyiban hagyni a dolgot, az illetékes szervek szerint viszont nincs jogalap elvenni a szülőktől a gyereket. Pár nappal később Andreaséknél tragédia történik; amikor Anna éjszaka felkel, észreveszi, hogy a baba nem lélegzik. Sikítva hívja Andreast, de ő sem tud mit tenni, a kisfiú talán már több órája meghalt, Anna pedig sokkos állapotban kijelenti, hogy senki sem veheti el tőle Alexet, és azzal fenyeget, ha Andreas akár csak a mentőket is értesíti, öngyilkos lesz. A férfi, nem tudván mit tegyen, végül kétségbeesett elhatározásra jut: magával viszi Alex testét, hogy kicserélje azt Sofusra.

Nem sok köze van a filmhez, de már az Egy jobb világ kapcsán is felmerült bennem a kérdés, hogy dán gyámügy mint olyan, létezik-e, vagy hogy milyen keretek között végzi a munkáját, ha ilyen esetekben is csak széttárják a karjukat, vagy megrántják a vállukat. Ugyanakkor rá is világítanak a Második esély egyik kellemetlen vonására nálam, ami miatt a beleélés nem mindig sikerült. Néha ugyanis zavarónak tartom azokat a filmeket, amik túlságosan irányítottak, azaz az egész egyetlen központi kérdésre van felépítve, mint egy sakkfeladvány, és az összes többi elem csak ezt bástyázza körül. Ami mondjuk csak úgy működik, hogy egy anya nem ismeri fel a saját gyerekét, akár csak az anyajegyei alapján, ahogy mondjuk azt is furcsálltam, hogy ha Sofus valóban úgy élt volna, ahogy ott mutatják, akkor biztosan nem lett volna olyan egészséges és jó húsban. Mondjuk ilyen "sorják" felett kell elnézni, hogy csak a "lényeggel" foglalkozzunk, ez pedig az, hogy a néző hogyan viszonyul Andreashoz. Hogyan ítéli meg a körülmények ismeretében a tetteit, és ezt a véleményét hogyan alakítja az események sodrában előkerülő új információk birtokában. Gyerekrablónak fogja-e tartani, hiszen akárhogy is, de a szüleitől szakított el egy kisfiút, vagy megmentőnek, aki -ha már a saját fiát elvesztette- megpróbálja megadni egy másiknak azt az életet, amit neki szántak volna, miközben Annának is megpróbál enyhülést biztosítani a sokkban és a gyászban. Menet közben jutott eszembe a hasonlat, hogy Andreas, és rajta keresztül a néző gyakorlatilag olyan, mint Salamon az anyák előtt, és el kell döntenie, kinek ítéli a gyereket, ki formál rá több jogot. A mérleg másik serpenyőjében ezért látjuk Sanne reakcióit is, mert akármennyire is alárendelte az életét és Sofusét Tristannak, ő attól még az anya, aki ezer szállal kötődik a gyerekéhez, legfeljebb nem annyira, hogy ezt ki is fejezze Tristannal szemben. Mindkét színész remekül alakít (Nikolaj Coster-Waldau, May Andersen) a legjobb érzelmi reakciók az övéik, és ők kötődnek a legjobban a gyerekekhez is.

Spoiler:

Ők ketten viszont kevesen vannak ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a film morális kérdéseit. Tristan esetében a dilemma nekem minimális volt. A fickónak egy központi tulajdonsága van, a felelősséghárítás, hogy ő nem tehet soha semmiről, és nem is tesz semmiért soha semmit, viszont nagyon dühös tud lenni, ha a dolgok mégsem úgy történnek, ahogy akarta. A gyerek nála kb. olyan, mint a dió, amit belekapart a földbe, és ő ezzel a feladatát letudta, aztán majd a természetre bízva egyszer fa lesz belőle, amivel dicsekedhet, de a kettő közötti rész nem nagyon érdekli. Vagy mint a házi feladat: amikor ott van, le sem szarja, de amikor már "nincs ott", rögtön megy a "kisfiam"-ozás, leginkább azért, mert így megszűnt a lehetőség, hogy büszkeségtől dagadó mellkassal villoghasson, hogy ő apa. Így inkább pszichológiai tanulmányt láttam benne, mint bármilyen szinten is komolyan vehető apafigurát, még ha léteznek is ilyenek.

Spoiler:

A cselekmény- és gondolati szálak között, amiket a fő négyes igencsak összegubancol, nem meglepő módon már csak faék egyszerűségű és meleg levegővel felfújt szereplők találhatók. Kár érte, mert ezek a részek voltak azok, amik egyszerre voltak súlytalanok és unalmasak. Anna szülei még csak-csak érthetőek, náluk legalább van kettő darab utalás arra, hogy milyen szellemben nevelték Annát, Andreas anyja meg legalább keveset szerepel, de Simon erőltetett alkoholizmusa, majd a kb. teljesen spontán kijózanodása hangulatrombolóan erőltetett volt, 0,5 pontot gyakorlatilag miatta vontam le a végső értékelésből.

Egy kicsit megint abba a dilemmába futottam bele, mint néhány más filmnél: a téma önmagában nagyon jó, sokrétegű meg minden, de a megvalósításon ez csak részlegesen jön át. Hiába az életre szóló tragédiák és kérdések sorozata, inkább láttam a Második esélyben morális filozófiai kérdések illusztrációját egy szélsőségesen megszerkesztett helyzetben, mint hús-vér emberek drámáját... Simon meg úgy fölösleges karakter, ahogy van.

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Második esély / En Chance Til
7,5/10
.

Úgy lett, ahogy éreztem: gyerek nélkül nem ugyanazt nyújtotta Neked a mozi, mint nekem... sajnálom.

Niwrok írta:

A Családi kör mai dán különkiadásában...

Niwrok írta:

Néha ugyanis zavarónak tartom azokat a filmeket, amik túlságosan irányítottak, azaz az egész egyetlen központi kérdésre van felépítve, mint egy sakkfeladvány, és az összes többi elem csak ezt bástyázza körül. Ami mondjuk csak úgy működik, hogy egy anya nem ismeri fel a saját gyerekét, akár csak az anyajegyei alapján, ahogy mondjuk azt is furcsálltam, hogy ha Sofus valóban úgy élt volna, ahogy ott mutatják, akkor biztosan nem lett volna olyan egészséges és jó húsban.

Ezt nem egészen értem. Mármint milyen központi sakkfeladvány? Az jogos, hogy Sofusnak nem kellett volan ilyen "jó" állapotban lenni - bár az anyja titokban táplálhatta -, viszont az újszülöttökön még nincs anyajegy.    

De ez hogy jön a sakkfeladványhoz?

Niwrok írta:

Hogyan ítéli meg a körülmények ismeretében a tetteit, és ezt a véleményét hogyan alakítja az események sodrában előkerülő új információk birtokában. Gyerekrablónak fogja-e tartani, hiszen akárhogy is, de a szüleitől szakított el egy kisfiút, vagy megmentőnek, aki -ha már a saját fiát elvesztette- megpróbálja megadni egy másiknak azt az életet, amit neki szántak volna...

" A hős meg kb. az a tömeggyilkos, akivel egyetértesz... "

Niwrok írta:

Onnantól folyamatosan azt éreztem, hogy valami vele sincs rendben, de nem vittem végig ezt a gondolatot, különben lehet, hogy magamtól is rájövök a film központi csavarjára, ami mindent a feje tetejére állított.

Spoiler:

Mindettől függetlenül úgy látom, igazából Neked is bejött a film, csak megint a "szocializálódásbeli különbségek" okoztak értkelésbeli eltérést. Ezúttal nem a sokat emlegetett nosztalgia váltotta ki nálam, hanem ismét a néhány hasonló, átélt élethelyzet...

Spoiler:

.

R2-D2 írta:

Második esély / En Chance Til

Úgy lett, ahogy éreztem: gyerek nélkül nem ugyanazt nyújtotta Neked a mozi, mint nekem... sajnálom.

Mondtam bármi olyat, hogy sajnálnod kéne   ?! Az eddigi filmekkel is így "jártunk", hogy neked nagyobb volt az érzelmi kötődés, mint az enyém, így aztán könnyebben fennakadtam apróságokon, kevésbé ragadott magával, kevesebb pontban kifejezve, aztán meg oldalakat írtam róla, hogy mennyire jók és összetettek a pszichológiai és érzelmi kapcsolatok a filmben. Ez volt az Egy jobb világnál, ez volt a Kriegerinnél, és ez van most is .

Annyiból talán igazad van, hogy nekem gyerek nélkül az még "csak" valami elvont elképzelés, nem folyamatos élmények halmaza. A különböző szülői szerepeket és a négy szülő személyiségét azonban éppen elég jól megragadta a film ahhoz, hogy kifejezze és átérezhetővé tegye az Ő viszonyukat a SAJÁT gyerekükhöz. Az meg nagyon jó volt! Andreas részéről az éjszakai autózás, Sannénél a drog függönyén át is megérzett tény, hogy az nem az ő fia (egyébként de, az újszülötteken is lehet anyajegy, rajtam legalábbis volt      ), Tristannál meg a pisilés is hatásos jelenet volt, de nálam az vitte a prímet, ahogy nekiállt csettintgetni a babának, mintha valami kutya lenne, és nekem simán benne volt, hogy a következő az lesz, hogy lábbal egy kicsit meglöködi, hogy felébredjen    .

Nem, az igazi különbség Simon volt... Banshee-s Kai Proctor ide vagy oda , dühített a puszta jelenléte, hogy sokkal fontosabb dolgok elől veszi el a műsoridőt, csak azért, mert kellett valaki, aki a végén Andreast megkeresi.

Ő volt egyébként leginkább a "felelős" abban is, hogy felötlött bennem a sakkfeladványos hasonlat. Az egész film nekem nem egy történetet mesélt el, hanem volt egy központi célja, hogy "lehetővé tegye" a cserét, majd Andreas morális megméretődését, és mindent ehhez hegesztett hozzá, több-kevesebb sikerrel.

Spoiler:

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Hogyan ítéli meg a körülmények ismeretében a tetteit, és ezt a véleményét hogyan alakítja az események sodrában előkerülő új információk birtokában. Gyerekrablónak fogja-e tartani, hiszen akárhogy is, de a szüleitől szakított el egy kisfiút, vagy megmentőnek, aki -ha már a saját fiát elvesztette- megpróbálja megadni egy másiknak azt az életet, amit neki szántak volna...

" A hős meg kb. az a tömeggyilkos, akivel egyetértesz... "

Ez így van (bár már nem emlékszem, melyik film kapcsán is írtam, de köszi, hogy te megjegyezted ).

Spoiler:

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Onnantól folyamatosan azt éreztem, hogy valami vele sincs rendben, de nem vittem végig ezt a gondolatot, különben lehet, hogy magamtól is rájövök a film központi csavarjára, ami mindent a feje tetejére állított.

Spoiler:

Spoiler:

R2-D2 írta:

Mindettől függetlenül úgy látom, igazából Neked is bejött a film, csak megint a "szocializálódásbeli különbségek" okoztak értkelésbeli eltérést. Ezúttal nem a sokat emlegetett nosztalgia váltotta ki nálam, hanem ismét a néhány hasonló, átélt élethelyzet...

Spoiler:

Nem teljesen . Én a történetről is többet tudtam, olvasva az aeonfluxos kritikát róla, onnan is tudtam erről a filmről, így a bölcsőhalálos részben sem a döbbenet fogott meg, hanem a türelmetlenség, hogy milyen sokáig nyújtják a filmet, amíg eljutunk odáig... Ami jó volt ebben a filmben, az nagyon jó volt, ami meg nem tetszett, az nagyon nem.

Valami ilyennel zártam talán az Egy jobb világot is, de Susanne Bier tényleg olyan rendező, és Anders Thomas Jensen is olyan forgatókönyvíró, akikre az emberi sorsokhoz való érzékeny és precíz hozzáállásuk miatt érdemes lesz figyelnem nekem is. Lehet, hogy le fogom pontozni egy kicsit a filmjeiket, de az biztos, hogy oldalakat fogok tudni és akarni írni róla   .
.