Niwrok írásai 2.0

.
A hangok / The Voices



Jerry, a kissé együgyű, de jólelkű srác egy Milton nevű kisváros fürdőszobai berendezéseket gyártó cégénél dolgozik. A kollégái kedves, szorgalmas embernek ismerik a visszahúzódó fiút, aki a maga egyszerű feladatait elvégzi, de komolyabb munkákat nem nagyon bíznak rá, és nem is igazán barátkoznak vele. Valószínűleg még annyira sem keresnék a társaságát, mint most, ha tudnának Jerry múltjáról, a szülei tragédiájáról, az elmegyógyintézetben töltött évekről és a pszichiáternél töltött órákról. De igazán csak akkor akadnának ki, ha megtudnák, hogy Jerry nem szedi az előírt gyógyszereit, amitől a világról alkotott képe is jelentősen megváltozott mostanában, például sokat beszélget a bumfordi és kissé tompa agyú kutyájával, Boscoval, illetve a cinikus és bunkó macskájával, Bajusz Úrral... és a baj az, hogy válaszolnak is neki. Az események végül akkor zökkennek ki unalmas egyhangúságukból, amikor Jerry-t az igazgató bevonja a céges piknik szervezésébe, és a srác ennek során megismerkedik a könyvelésen dolgozó fiatal nőkkel, köztük az Angliából származó Fionával, a szelíd Lisával és a kövérkés Alisonnal.

Van a romantikus filmeknek egy olyan típusa, amik arról szólnak, hogy lelkileg, érzelmileg sérült emberek hogyan találják meg a szerelmet, a boldogságot egymásnál, egy esélyt a normálisabb életre, még ha nem is úgy, ahogy azt az általános társadalmi elvárások meghatározzák, megküzdve a félelmeikkel, a gátlásaikkal vagy a bűneikkel. Lehetnek akár köztörvényes bűnözők, élhetnek egy élethű gumibabával vagy verhetik véresre a feleségükkel rajtakapott szerető arcát egy dühroham során a fürdőszoba csempéjén, önmagában ez a tény nem befolyásolja az irántuk érzett szimpátiámat, még ha nem is mentesítő körülmény a tetteikre, és általában meg is kapják a jogos büntetésüket. Láttam elég filmet ilyen emberekről, és ismerek is jó párat ahhoz, hogy képes legyek és akarjak is együtt érezni velük. Amikor Jerry története elkezdődött, egy ilyen filmet láttam benne, még ha a borító már előre is vetített némi vért, azaz valakinek a halálát, de a csalódásokkal és kis hazugságokkal színesített romantikus történet jó felvezetés volt. Reménykedtem egy pozitív végkifejletben... de ezúttal nem kellett volna illúziókba ringatnom magam, és akkor nem esek annyira pofára.

Lehet, hogy az én toleranciaküszöböm túl nagy, de azért még senkit sem köveznék meg, mert olyan a múltja, mint Jerrynek, mert vannak fura szokásai, agyturkászhoz jár vagy mert beszélget az állataival; talán mondható, hogy nem normális, de ezekkel ártani magán kívül nem árt senkinek. Még az első gyilkosság is tekinthető balesetnek, amihez szerencsétlen körülmények vezetnek, az első döfésig... de ahogy Jerry hisztérikusan újra és újra lesújtott a késsel, nekem a film azzal nagyjából véget is ért. Onnantól -főleg a béna vérfröcsögéssel kísérve- részemről a srácot menthetetlennek ítéltem, és mindaz, amit a kutya és a macska utána beszéltek, jelentőségét és értelmét vesztette. Pedig még csak az után következett volna a morális ingadozás, hogy a két kivetített személyisége közül Jerry melyikre kezd inkább hallgatni, így aztán a film bő fele egyszerűen kuka. Nem érdekelt, Jerry hogyan merül el egyre inkább a dobozolt húsok, angyalszárnyak és beszélő állatok övezte örvénybe, legfeljebb az, hogy ennek hány áldozatot követően lesz vége. Láttam már ilyen filmet is, a Műanyag szeretőt, de azt izgalmassá tudta tenni a lány küzdelme a támadója ellen, és fel tudott háborítani a fináléja, itt viszont az áldozatok puszta szenvedésében és kínzásában csak sajnálat és unalom akadt... és ez az érzés ki is tartott a végéig.

Az az ironikus ebben, hogy az illúzió egyébként nagyon fontos eleme a filmnek, talán az egyetlen értékelhető pontja... látványra ugyanis szokatlanul színes és játékos a film, de nem csak céltalanul, hanem ez fejezi ki Jerry állapotát, egyfajta fordított valóságot. A pszichiátriai eseteket általában azért gyógyszerezik, hogy leszedálják őket, hogy nyugodtabbak legyenek, hogy tompuljanak az érzékeik, vagy hogy ezzel okozzanak egyfajta csendes boldogságot nekik, hogy csökkenjenek a kitöréseik. Jerrynek azonban ez az alapállapota, egyfajta rózsaszín mesevilágban él, pillangókkal, napfénnyel, ahol minden kedves, tiszta, szép és kényelmes, és a "gyógyszerek" azok, amik megmutatják neki a tükör másik oldalát. Na, abból kellett volna például sokkal többet mutatni, ebből a kettősségből, megmutatva ténylegesen azt, amit Jerry szemén keresztül már láttunk. És az lehet, hogy a színészeknek is nagyobb kihívás lett volna, mint ez a néha idétlenségbe forduló bohóckodás, amiben Ryan Reynoldsnak volt a legnehezebb dolga, mégiscsak négy szerepet játszott, de igazán a nők alakítása jött be, Gemma Artertoné és Jacki Weaveré.

A hangok fekete komédiának humortalan és lapos (három "poént" számoltam össze: a színvilágot, a beszélő fejeket meg a mocskos szájú macskát), drámának a viccesnek beállítani próbált sorozatgyilkosság miatt groteszk, a közvetített üzenetének negatív töltetén pedig az sem nagyon segít, ha a stáblistában a mennyországi táncdalénekesek húzzák a talpalávalót. Magányosnak lenni lehet, hogy szar, de tudtommal nem kell minden átmenet nélkül pszichopata gyilkossá válni miatta. Szívem szerint kevesebbet adnék, de az Agyarra, a mostanában (tavaly... azért nem mindennap készül ekkora böszmeség) látott hasonló filmre is adtam 5 pontot "valamiért", ez meg mindennel együtt sem volt annyira beteg, mint az.

5,5/10
.

Niwrok írta:

.
A hangok / The Voices

A hangok fekete komédiának humortalan és lapos (három "poént" számoltam össze: a színvilágot, a beszélő fejeket meg a mocskos szájú macskát), drámának a viccesnek beállítani próbált sorozatgyilkosság miatt groteszk, a közvetített üzenetének negatív töltetén pedig az sem nagyon segít, ha a stáblistában a mennyországi táncdalénekesek húzzák a talpalávalót. Magányosnak lenni lehet, hogy szar, de tudtommal nem kell minden átmenet nélkül pszichopata gyilkossá válni miatta. Szívem szerint kevesebbet adnék, de az Agyarra, a mostanában (tavaly... azért nem mindennap készül ekkora böszmeség) látott hasonló filmre is adtam 5 pontot "valamiért", ez meg mindennel együtt sem volt annyira beteg, mint az.

5,5/10
.

Köszi, hogy cipeled kicsit a "zongorát" helyettem, amíg nem találom meg az egyensúlyt jelenleg elégg feldúlt életemben...

A filmről: színvonalas a "nemajánlód", ez nekem amúgy is kimaradt volna, de így legalább lelki nyugalmam sem borult fel. Egyetlen egy dolog vonzhatna a filmbe: Gemma Arterton... ... de majd nézem máshol.


.

Niwrok írta:

.

A hangok fekete komédiának humortalan és lapos (három "poént" számoltam össze: a színvilágot, a beszélő fejeket meg a mocskos szájú macskát), drámának a viccesnek beállítani próbált sorozatgyilkosság miatt groteszk, a közvetített üzenetének negatív töltetén pedig az sem nagyon segít, ha a stáblistában a mennyországi táncdalénekesek húzzák a talpalávalót. Magányosnak lenni lehet, hogy szar, de tudtommal nem kell minden átmenet nélkül pszichopata gyilkossá válni miatta. Szívem szerint kevesebbet adnék, de az Agyarra, a mostanában (tavaly... azért nem mindennap készül ekkora böszmeség) látott hasonló filmre is adtam 5 pontot "valamiért", ez meg mindennel együtt sem volt annyira beteg, mint az.

5,5/10
.

Köszi az ajánlót. Ritkán hagyok félbe filmet, ezt sajnos abbahagytam. 30 perc után kifulladt és még csak nem is mosolyogtam, kár pedig vártam.
Így már nem kell befejeznem.

.
Fekete tükör S3 / Black Mirror S3



"Ha a technológiai fejlődés kábítószer -még ha nem is érezzük annak-, milyen konkrét mellékhatásokkal járhat a használata?"
/ Charlie Brooker /

Aki olvas minket, valószínűleg elkapta, hogy mekkora rajongói is vagyunk ennek a szatirikus sci-fi antológiának, ami a technológia vadhajtásaihoz alkalmazkodó emberiségről mutat bántóan és zseniálisan görbe tükröt, minden epizódjában új területre kitérve. Az angol Channel4 azonban sajnos nem látott benne fantáziát, és bár jó volt hallani, hogy az amerikaiak, pontosabban a Netflix ezt is átveszi saját gyártásba, de némi kétkedésre adott okot, hogy az új stáb mennyire lesz képes továbbvinni a technológiai eszközök bravúros továbbgondolását, és abból eredően a régi maró és tűpontos társadalomkritikát.

Nosedive
Az első epizód ehhez mérten az a szatíra volt, amire amerikai háttérrel és gondolkodással számítani tudtam: kicsit fakóbb, kicsit közhelyesebb, kicsit túl nyilvánvaló, kicsit kevésbé "továbbgondolt". A történet maga szépen halad előre a társadalmi ranglétrán felfelé igyekvő Lacie-vel (aminek a lényegét és fordulatát már a cím ellövi, ugyebár), mutatva be a like-vadász, "ötcsillag-alapú" élet szegmenseit, ahol egy munkahelyi pletykára adott rossz reakció is súlyos csillagvesztést okozhat, és ahol a népszerűség-csökkenés akár komolyan befolyásolhatja az életminőséget, de Brooker szerintem nem volt elég merész a korlátok áthágásában. A kertvárosi, tükör előtt begyakorolt műmosolyos pasztell-idill mindig is ilyen volt, csillagokkal vagy anélkül, legfeljebb a dolog nem volt ennyire közszemlére téve és állandóan szem előtt tartva, ahogy az emberek napi tevékenységei, hobbija, kapcsolatai és baráti köre is állandóan megmérettetnek a szociális mérlegen. Az élet és a South Park, sőt, a visszatérő motívumok alapján már maga a Black Mirror is beelőzött... van ilyen. Az epizód a csúcsát így nálam az idősebb nővel való beszélgetéssel érte el, ami után az is "zuhanórepülésbe" kezdett a kínos befejezéssel és a felesleges epilógussal, hiába szól a felszabadultság újszerűségéről.

Playtest
Lehet, hogy csak mert kevésbé volt mű és erőltetett, de ez annak ellenére is jobban tetszett, hogy ez még inkább csak a technológiai fejlődés egy szegmensére, a számítógépes játékokra és azok mentális és technikai összefüggéseire volt kiélezve. Az első harmadában ez még csak nem is látszik, az egy sima dráma egy, az apja halála és az anyja gyásza elől az utazós önmegismerésbe menekülő sráccal, aki végül egy szorult helyzetből úgy próbál kikeveredni, hogy jelentkezik egy játékgyártó céghez, ahol az új technológiával készült játékukhoz keresnek tesztelőket. Az epizód innentől látványos tárházát adja a virtuális és kiterjeszett valóságról alkotott elképzeléseknek és azok veszélyeinek, kis kitérővel egy baromi hangulatos, interaktív horrorfilmbe. De mégiscsak az tetszett benne jobban, ahogy a lelki oldalt és magát az emberi gondolkodást beleszövi a "játékba"; hogy az agy hogyan határozza meg a világot, amit érzékelünk. Ezzel a típusú sztorival is lehetett már találkozni (ExIstenz), de az egyéb szálak miatt közelebb éreztem magamhoz... aki ugye közel harminc éve "játszok".

Shut up and dance
Na, hát erről beszéltem már az elején is! Elnézegetem én szívesen az "ötcsillagos" disztópiát a rózsaszín babavilágban meg a virtuális ürgecsapdosást, de ezek csak külsőségek. Eddig is azok voltak a legütősebb sztorik, amik úgy tudtak feszültek lenni, hogy alig vagy esetleg egyáltalán nem léptek ki a jelenlegi keretekből; kell-e mondanom többet, mint a miniszterelnök megzsarolása vagy a White Bear bizarr büntetése? Ebben az epizódban a főszereplő Kenny, egy hétköznapi brit (igen, némi kitérővel visszamentünk Angliába) tinédzser, és a legmodernebb eszköz egy okostelefon. Mégis ott szorult végig a zabszem attól, ahogy Kenny az óvatlansága és a technológiai kiszolgáltatottsága miatt csapdába kerül, és hogy meddig megy el a nyilvános megszégyenülést elkerülendő, úgy, hogy az őt alakító Alex Lawther kiválót alakít (őt már láthattuk a fiatal Alan Turingként a Kódjátszmában). Nem kell ahhoz Snowden, Mr. Robot, Unfriended meg WhoamI, hogy azt mondjam, a zsarolóvírusok korában, a hackelés folyamatos fejlődésével, és az egyre több "okos"eszközzel ez QRVÁRA NEM sci-fi... és éppen azért olyan brutális, az itteni lezárás nélkül is.

San Junipero
A digitális durvulás és az ijesztgetések után egy érzelmesebb, elgondolkodtatóbb epizód született, ahol pár furcsább jel (mint amilyen a zene, a választott dalok) és mondat ellenére kb. a feléig nem is értettem, hogy ez -két csaj bulizása és tétova ismerkedése a 80-as évek elején- hogyan illeszkedik a sorozatba, még úgy sem, hogy a külsőségek, a kor adta a kapcsolatot. Ahogy lekerült a "máz", utána lett igazán érdekes, szintén csak továbbhaladva egy régebbi film gondolatmenetén (ezt most nem írom le, túl spolieres lenne), amiből a nekem túl könnyed befejezés ellenére is az évad legmélyebb epizódja kerekedett ki. Itt tényleg érdemes rászánni azt a pár percet, végiggondolni, hogy tényleg ez is egy lehetséges irány-e a fejlődésben, hogy van-e egy ilyennek helye az életben, így tenni könnyebbé a kritikus pillanatokat.

Men Against Fire
Még egy rész, ami a feléig szinte csak altat, aztán akkor elég keményen odacsap, és onnantól kioszt vagy huszonnyolc pofont. A főszereplő ezúttal egy fiatal katona, aki egy modern technikával felszerelt osztag tagjaként első bevetésére indul egy olyan poszt-apokaliptikus világban, ahol az embereket mutáns hordák fenyegetik, félelmet keltve a kevés túlélőben, megdézsmálva az amúgy is szűkös készleteiket. Az elején még az álomképek nem adnak sokat az epizódhoz, leszámítva a pucér csajos gruppent(!), ahogy az akciójelenetek is kilógnak kicsit a sorozatból, de ahogy elkezd az emberek általános jellemvonásairól, például a harcokhoz való hozzáállásáról elmélkedni, egészen meglepő statisztikákat idézve, onnantól lett igazán ütős.

Hated in the Nation
Volt tehát romantikus komédia, horror, thriller, dráma és végül akció... a fő műfajok közül csak a krimi maradt ki, eddig. Az epizódban két londoni nyomozónő próbál megoldani egy gyilkossági ügyet, aminél kezdetben a körülmények miatt az áldozat férjét tartják bűnösnek, hiszen úgy lenne egyszerű, de a második hasonló halálesetnél olyan nyom kerül elő, ami a briteknél abban a világban általánosan használt, speciális drónok érintettségére utal. Frappáns lezárása lett ez az évadnak, ami talán egyben a legösszetettebb is, hiszen nem csak a technológiai oldallal foglalkozik, hanem annak a környezetünkre gyakorolt hatásaival is, ugyanakkor megint előkerül a közösségi média, azon belül is az online zaklatás, közben a nyomozási szál is kellemes, a két nyomozónő -eltérő hozzáállásukkal a kibervilághoz (az egyikük kicsit maradi, a másik a informatikai kriminalisztika szakértője)- remek párost alkotnak, és talán ez volt az a rész, ahol az elejtett félmondatokból is külön epizódot lehetne írni (ld. a miniszterelnök megjegyzését a listáról).

Zárszóként, összesítésként nem is lehet mást mondani, mint hogy ez egy majdnem tökéletes sorozat kiváló évadja, ahol, hacsak az ember nem végigrohan az epizódokon, ezzel kicsit "túladagolva" magát, a hat epizódból könnyebben találhat kedvenceket, mint korábban a három-háromból (csak a pontosítás végett, nálam 3-6-2-4-5-1 a sorrend, pedig az "1" is jó, és talán az emésztette fel a legtöbb lóvét); talán ezért is lett pozitívabb a végére a hangulatom még az első évadénál is. A minősége, a megvalósítás apróbb grafikai hibákat leszámítva kifogástalan, remek, és ismert színészeket sikerült megnyerni a szerepekre, akiknek példaértékű a játéka. Tényleg csak az maradt, hogy kifejezzem reményemet, Charlie Brooker fejében még sok ilyen ötlet tanyázik, mert még ha néha túl paranoiásnak is tűnik, amit "mellékhatásként" bemutat, az egyik kedvenc íróm, Ray Bradbury óta nem olvastam/láttam ennyire szemléletes, szuggesztív és gondolatserkentő sci-fi novellákat az új korszak kihívásaiban kóválygó emberi társadalomról. Talán már mondtam: nálam erre találták ki a sci-fit.

9/10
.

Niwrok írta:

.
Fekete tükör S3 / Black Mirror S3


Zárszóként, összesítésként nem is lehet mást mondani, mint hogy ez egy majdnem tökéletes sorozat kiváló évadja, ahol, hacsak az ember nem végigrohan az epizódokon, ezzel kicsit "túladagolva" magát, a hat epizódból könnyebben találhat kedvenceket, mint korábban a három-háromból (csak a pontosítás végett, nálam 3-6-2-4-5-1 a sorrend, pedig az "1" is jó, és talán az emésztette fel a legtöbb lóvét); talán ezért is lett pozitívabb a végére a hangulatom még az első évadénál is.

9/10

Jó neked, hogy láttad már. Ha majd megnézem, reagálok, addig meglehetősen kínai amit írsz (mármint karakterek és történet tekintetében).

De szerintem imádni fogom.

R2-D2 írta:

Fekete tükör S3 / Black Mirror S3

Jó neked, hogy láttad már. Ha majd megnézem, reagálok, addig meglehetősen kínai amit írsz (mármint karakterek és történet tekintetében).
De szerintem imádni fogom.

Szerintem is, és ennek részei lesznek a meglepetések is, amiket nem lőttem le   .

Spoiler:

.

.
Braindead S1



Hamarosan finisébe ér a 2016-os elnökválasztás az USÁ-ban, és lehet, hogy csak azért, mert most foglalkozik vele a hazai sajtó legtöbbet, de innen nézve talán még sosem volt ennyire elborult a helyzet. A kampányok persze sehol sem igazán a tisztességes versenyről szólnak, kibuggyant nem egy hülyeség már a szájakon, és elég sok mocskot borítanak egymásra ilyenkor a jelöltek, akik között nem egy fura figura megfordult már a történelem során, de most az esetleges rajongást leszámítva mi marad más, mint az idióta meg a kretén, akik igény szerint látszanak végső kétségbeesésbe, esetleg a teljes reménytelenségbe taszítani még a saját szavazóikat is? Na de miért is van ez pont most így? A CBS új sorozata az aktualitásból ihletet merítve próbál egy lehetséges alternatívát bemutatni az extremitásokat sem nélkülöző elhülyülésre...

Laurel Healy hiába származik politikuscsaládból, még annyira sem kívánt belefolyni ebbe a világba, hogy a szenátor és demokrata frakcióvezető bátyja, Luke befolyását kihasználja a céljai érdekében, és inkább dokumentumfilm-készítéssel kezdett foglalkozni. Pontosabban kezdett volna, ha össze tudta volna rá gyűjteni a kellő pénzt, így az apja unszolásának -és anyagi ösztönzőjének- engedve mégis állást vállal a Capitoliumban, Luke stábjában, akinek az elnökjelölti versengés idején nincs ideje a választókerületében élők apró-cseprő ügyeire, arra pont jó lesz Laurel. A kulimeló viszont hamar érdekes fordulatot vesz, amikor egy nő azzal keresi meg Laurelt, hogy a férje hirtelen megváltozott, amióta hazatért a legutóbbi kiküldetéséről, amit az egyik teherhajón teljesített... és még érdekesebb fordulatot akkor, amikor Laurel a hajón szállított, gyanús rakomány papírjait visszakövetve eljut a Smithsonian Intézet egyik tudósához, aki szintén furcsán viselkedik, de csak amíg a feje -minden különösebb látható ok nélkül- Laurel arcába nem robban . Miközben a költségvetési vita során a két fő párt képviselői között a helyzet pattanásig feszül, úgy, hogy egyre többen fordulnak ki magukból, Laurel úgy érzi, a változásokat nem lehet csak a kiélezett rivalizálással magyarázni, hanem egészen elképesztő oka van: egy bogárinvázió, amik beeszik magukat az élőlények, leginkább az emberek agyába, ezzel veszik át a gazdatest felett az irányítást!

A sorozat nagyjából három szálon fut, és ebből természetesen az agyrágóbogaras vonal a legérdekesebb, pontosabban az, ahogy Laurel és a csapata egyre többet derít fel ezeknek a bogaraknak a viselkedéséről, kommunikációjáról és eredetéről, aztán megpróbál valahogy küzdeni ellenük, és nem, a Chemotox nem elég. A "csapat" -ami alatt Laurel mellett a fent említett tudós lányát (Rochelle) és egy különc zsenit (Gustav) kell érteni- ugyanakkor óvatos is kell legyen, mert gyorsan kiderül, a bogarak szervezettek, napokon belül több "bábjuk" is fontos pozícióba kerül, végső esetben pedig önvédelmi reakcióként meg is semmisíthetik a lelepleződéshez túl közel került gazdatestet, ami kívülről egyszerű öngyilkosságnak tűnik. Mégis inkább a jelei voltak érdekesek a parazitáknak, ugyanis amellett, hogy a bogarak egy egomán, kompromisszumképtelen, minden tettet kizárólag a saját hasznán keresztül értékelni tudó bábot hagynak maguk után (akik valamiért mind ugyanazt a rocknótát hallgatják végtelenítve), az egománság azt is jelenti, hogy minden káros szokásuktól, szenvedélyüktől és bármitől, ami kevésbé hatékonnyá teszi őket, azonnal megszabadítják az embert. Nincs több alkoholista politikus, nincs több hóbortosan öltöző doktor, és nincs több dilis csaj sem a gimiből, csak rideg precizitás és élére vasaltság; valamennyire a Burok pitypangcsigáira emlékeztettek, mert azok is úgy hódították meg az emberiséget, hogy tökéletesítették őket, eliminálva belőlük az emberi hibákat.

Természetesen a felerősödött egók és a burjánzó cinizmus nem tesz túl jót a politikai légkörnek, ahol ugyan mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, de mert a saját tüzénél nem mindig tudja, így szükség van az együttműködésre. Ez viszont nehezen megy, ha a szavazók szélsőséges elvárásai, a minden komment végén a tucatnyi felkiáltójel, és a folyamatos ellentámadások miatt piti ügyek akasztják meg a fontos, emberéletekben mérhető témákat is, így növelve a bogarak hatalmát és csökkentve az ellenállást (például azzal, hogy a bogarak megpróbálják félreállítani mindenki kedvenc járványügyi szervezetét, a CDC-t, kompletten   ). Így lett a Braindead egyben egy kellemesen érdekes politikai szatíra is az USA törvényhozásának működéséről, annak trükkjeiről és menetéről; ehhez amúgy néha nem ártana egy politikai kisszótár, mert már azt sem tudja feltétlenül mindenki, mi az a "gerrymandering", pedig az két meglepetéssel is szolgál a saját epizódjában. Ezeket ugyan már lehetett látni a House of Cardsban is, sokkal izgalmasabb formában, és persze a pontos szabályok ismerete nélkül most sem mindig követhető, hogy ki kit hogyan szúr hátba a Szenátusban, az igazi probléma az, hogy a végére eléggé szétesett a dolog, amikor a bogarak háttérbe szorultak, és epizódokon keresztül minden egy esetleges hadüzenetről szólt, de azért voltak érdekes pillanatok általánosságban értelmezve is.

És leginkább erre is korlátozódott a Braindead: érdekes szálakra, eseményekre, amik kis öröm-szigeteket jelentettek a többször is szétfolyó masszában. A legrosszabb az elején volt, amikor a bogarak még épp csak megindulnak a bolyépítés felé az úton, és hiányukban hangsúlyosabb volt Laurel helyzete a családban, a bimbózó kapcsolata az egyik republikánus szenátor titkárával majd egy FBI-ügynökkel, de ami a legfeleslegesebb volt, az Luke félredugásainak erőltetése volt, amit úgy elfelejtenek két rész alatt, mintha sosem lett volna, a feleségével együtt, hogy csak a végjátékra térjen vissza ez a szál. Aztán ahogy igazán csak Laurel és Gareth évődése maradt, ill. ahogy jönnek az érdekesebb emberi kapcsolatok (pl.: Laurel volt osztálytársai, Abby és Staci, akiktől akár tanulni is lehet a hárító technikákat), ez is jól beépült a sorozatba, köszönhetően leginkább a színészeknek. Meg például az olyan kis színesítő elemek tetszettek, mint a dalban előadott "az előző rész tartalmából" (Jonathan Coulton szerzeményei), és hát az a teljes elborulás a szíriai bébifóka-kísérletekkel    ...

Ahhoz képest, hogy a harmadik rész környékén úgy éreztem a nézése közben, mintha egy bogár rágná az én agyam is (talán nem is csak én jártam így, és ennek nem kis részben szerepe lehetett abban is, hogy a négy évadra szóló tervek helyett a Braindeadet villámgyorsan elkaszálták), a kényszerkörök lefutása után már egészen kellemesen éreztem magam, amíg a végére a nagy kapkodásban megint szét nem esett minden, amikor például már az sem érdekelt senkit, hogy hova tűnnek a hullák vagy hogy mi lesz az olyan elvarratlan szálakkal, mint a kisbaba. Nem kihagyhatatlan, sőt, de más inváziós-CDC-s sorozatokkal összehasonlításban masszív előnyre tett szert... talán mert ez csak a fél agyat falja fel, nem az összes belső szervet.

6,5/10, és +1 pont a spoiler-dalokért.
.

Niwrok írta:

.
Braindead S1

Nem kihagyhatatlan, sőt, de más inváziós-CDC-s sorozatokkal összehasonlításban masszív előnyre tett szert... talán mert ez csak a fél agyat falja fel, nem az összes belső szervet.

6,5/10, és +1 pont a spoiler-dalokért.
.

Agyevő bogarak??? Hááát... nem tudom..

A politikai szál miatt érdekelne, de ez az ötlet számomra túl abszurd. Majd meglátjuk...

Az, hogy Trump agyában már ott vannak, az oké, de szerinted már Clintonnét is megtámadták??? Igaz, ami igaz, még soha nem volt két ennyire unszimpatikus első ember jelöltje USA-nak...

Niwrok írta:

a bogarak egy egomán, kompromisszumképtelen, minden tettet kizárólag a saját hasznán keresztül értékelni tudó bábot hagynak maguk után (akik valamiért mind ugyanazt a rocknótát hallgatják végtelenítve

Miaz miaz??

R2-D2 írta:

Az, hogy Trump agyában már ott vannak, az oké, de szerinted már Clintonnét is megtámadták??? Igaz, ami igaz, még soha nem volt két ennyire unszimpatikus első ember jelöltje USA-nak...

Mondjuk a sorozat a két "vezérürüvel" nem foglalkozik, csak szenátorokkal és onnan lefelé, így nem tudható, ott is a bogarak-e a ludasak . Azért Mrs. Clinton is csinált olyanokat mostanában, amiért normál esetben már "diszkvalifikálták" volna. Ahogy én látom, mindkettőnek az az óriási szerencséje, hogy egymás ellen indulnak. A sorozat inkább rájuk építve azt járja körbe kicsit hunyorogva, hogy a "józan" jelöltek miért hullottak el a hisztériával szemben.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

(akik valamiért mind ugyanazt a rocknótát hallgatják végtelenítve)

Miaz miaz??

Nekem inkább valami brit szintipopnak tűnik némi rockos beütéssel, de azt írják, a The Cars rockbanda, én meg elhiszem   ...
.

Niwrok írta:

... de azt írják, a The Cars rockbanda ...
.

Ne hidd el... én is olvastam, de rockbandát még nem láttam rózsaszín fürdőkáddal. Ennyi erővel a Duran Duran is az volt, vagy bármi, amiben van gitár.

Ez még lányrocknak sem túl acélos.

.
A fiú és a szörnyeteg / Bakemono no ko



Kedvelem ugyan az anime műfaját, de úgy alakult, hogy Miyazaki Hayao és Satoshi Kon főbb művei nagyjából le is fedték a japán "rajzolt filmekre" (ami nem rajzfilm) vonatkozó igényeimet; nem kerestem utána további művészeknek, nem is nagyon láttam másoktól semmit. Ebbe a sorba érkezett harmadikként pár évvel ezelőtt Mamoru Hosoda, aki a Nyári háborúk (Samâ uôzu) összetettségével, mondanivalójával, látványvilágával, érzelmi sokszínűségével -és a kártyáival...- abszolút levett a lábamról, így most ő az, aki az animét jelenti számomra... és mert kevésbé termékeny rendező, a filmjeit is könnyű észben tartani, figyelemmel kísérni.

A kilencéves Ren az anyja halála után, hogy ne távoli rokonok legyenek a nevelőszülei az apja helyett (aki évekkel korábban elköltözött és új családot alapított), gyászában és haragjában inkább elszökik otthonról, hogy az utcán, egyedül boldogulva nőjön fel. Nem sokkal később találkozik egy nagydarab, köpenyes alakkal, Kumatetsuval, aki éppen tanítványt keres magának. Kumatetsu egy olyan világból származik, ami a mi világunkkal párhuzamosan, azzal összekapcsolódva létezik, és amiben emberszerű, de állati vonásokkal rendelkező lények élnek, és ahol a legnagyobb hatalmúak jutalma az, hogy reinkarnálódva szabadon megválasztott alakban, akár istenként térjenek vissza. Az uralkodó Nagyúr visszavonulása már esedékes, és mindenki azt várja, hogy a nemes és büszke Jozen követi majd a trónon, akinek példaértékű élete és ereje messze földön híres, ezért is érthetetlen, amikor Kumatetsu a kihívójaként jelentkezik, mert hiába tartják jobb, erősebb harcosnak, ugyanakkor lusta, hirtelen haragú és kiállhatatlan természetű. A Nagyúr feltételként szabja Kumatetsunak, hogy legalább egy tanítvánnyal rendelkezzen, aki azt meg is találja Renben, és még ha a fiú tiltakozna is ez ellen, a körülmények hatására végül beleegyezik. Az oktatás persze nem halad könnyen, hiszen mind Kumatetsu, mind Ren elég akaratos személyiség, de a kapcsolatuk egyre szorosabbá válik, ahogy az igazi próbatétel közeledik.

Sokszínűségben ezúttal sincs hiány, hiszen már ebből a rövid felvezetésből is kiolvasható, hogy a film érint olyan témákat, mint a szüleit elvesztő, magányos gyerek kikerülése a korábbi biztonságból, a harca egy olyan világgal, ahol ő inkább csak megtűrt, mint befogadott, a másik oldalról meg benne van egy vezetőválasztás dilemmája, hogy mégis ki alkalmasabb vezérnek, az erősebb vagy a tisztelettudóbb, és még több hasonló. Ezek azonban, amik akár önmagukban megtöltenének egy filmet, a központi szál mégis Ren és Kumatetsu kapcsolata. Az a kölcsönhatás, ami először talán mester és tanítvány egymás mellett élésének tűnik, de sokáig úgy tűnik, a szörny inkább csak alibiből fogadta be a földi gyereket, és nem nagyon van kedve tanítani, ami amúgy is nagyjából abból áll, hogy megmutat neki egy mozdulatot, utána meg lehülyézi Rent, hogy még ezt sem tudja jól megcsinálni. Így aztán legtöbbször csak üvöltöznek egymással, miközben a többi szereplőtől csak méltatlankodásra futja, hogy ezek ketten már megint mit civakodnak, de lassan kiderül, hogy azért hasonlítanak ennyire a reakcióik, mert a feszültség ugyanúgy ott van bennük, akár a múltjukban történtek, akár a bizonytalanság vagy a társadalmi elvárások és a leendő küzdelmek miatt. Nagyon mély kapcsolatot és egymásra hangolódást sikerült ezen szakasz során a filmben bemutatni, mondjuk ahogy a gyakorlások során ösztönösen megérzik egymás mozdulatait. Ez talán a film legjobb szakasza, és egyszerűen jó látni, ahogy a tanár-tanuló viszony átalakul valami sokkal szorosabbá, amit talán apa-fiú kapcsolatnak is lehetne nevezni, de Kumatetsu nem is az a tipikus apafigura, és nem is ennyire egyértelmű a dolog, ahogy az sem, ki is tanít és formál kit. Mindez akkor kezd változni, amikor Ren visszatér az emberek világába, és megismeri annak a lehetőségeit, illetve, hogy mit mulasztott, amíg a szörnyek világában élt.

Az eddig általam látott animéknek szinte mindig visszatérő eleme volt valamiféle párhuzamos világ -a Chihiro Szellemországban azért könnyen beugorhat, de nekem inkább a Macskák királysága jutott először eszembe-, Mamoru Hosoda esetében viszont ezek általában úgy jelennek meg, mint két döntési lehetőség, amik között a szereplőknek választaniuk kell (legalábbis a Farkastestvérekben ez volt a fő kérdés, de Az idő fölött járó lány esetében is volt ilyen mellékszál), és az író ezen keresztül fejezi ki azokat a dilemmákat, amikkel a felnövés, a felnőtté válás során mindenkinek szembe kell néznie. Mindezek mellett a Pi életével is mutat hasonlóságot ez a film, a szörnyek világa és Kumatetsu maga is Ren kivetülései, ahogy megtanul túlélni a magában megtalált erő segítségével, ahogy az illemtudó és a lázadó énje viaskodik egymással. A szereplők mellett a két világ pedig alapból is érdekes és szépen megrajzolt, de nyilván a szörnyek világa, annak a szabályai, lényei, a harci jelenetek dinamizmusa és az átváltozások kötik le jobban a nézők figyelmét, és nem a rajzolt Tokió.

A fiú és a szörnyeteg sokféle érzelmet felvonultat, igazán gondolatébresztő és látványos küzdelmeket tartogat, mégis talán a harsánysága (a fejhangon visító japánokkal üveget lehet repeszteni...), de éppúgy a csapongó szerkezete, valamint Ren és Kumatetsu kapcsolatán kívül a háttér, a mellékszereplők időnkénti felszínessége miatt nem volt olyan pozitív élmény, mint vártam a korábbi filmek alapján. A Nyári háborúkban ugyanez a kuszaság egy sokkal összefüggőbb, jól építkező történetet alkotott a tucatnyi történetszál ellenére is, amiket itt kevésbé sikerült összefűzni, de ezzel együtt is sok olyan eleme van, amiért jó emlék lesz..


7,5/10
.

.
The Path S1



Amikor pár hónappal ezelőtt listára tettem ezt a sorozatot, leginkább a The Sacrament lebegett a szemem előtt. Máskor is előkerültek már itt a különféle egyházak visszásságai, vagy éppen a "szekták" némelyikének működése, de talán az volt eddig a legemlékezetesebb ebben a témában. Egyszerűen érdekelt, hogy ahhoz képest hogyan mutatják be ezt a közösséget, és mi lesz az, amiért érdemes volt egy ilyen témát sorozattá bővíteni.

A The Path középpontjában a Mozgalom áll, melynek tanításait és elvi alapjait Dr. Meyer egy látomás és egy csodaszámba menő jelenés (meg jelentős mennyiségű drog) hatására írta le. A kezdetben, a '70-es években még csak féltucatnyi főt számláló csoport mára többezer fős közösséggé terebélyesedett, gyakorlatilag saját kisvárossal a Felsőbb Fokok tagjainak, és egy barakkokból és közösségi terekből álló táborral az alsóbb szinteken levő Reménykedőknek és a Gyakornokoknak. A Mozgalom elsődlegesen az újonnan belépőkből, megmentettekből gyarapszik (rögtön az elején kicsit érthetetlenek is a pusztítás képei, amiket mint kiderül, egy tornádó okozott), de ekkora időtávokban sokan vannak olyanok is, akik egész életüket a meyerizmus égisze alatt és tanai szerint élve élték le. Közéjük tartozik Sarah Lane, aki külön iránymutatást kapott abból, hogy a szülei alapítók, mostanra pedig a férjével (Eddie), és a két gyerekükkel élnek ők négyen boldogságban, lelki közelségben a táborral... bár néhányan furcsállják, hogy Sarah nem Meyer legtörekvőbb és elhivatottabb tanítványával, Calebbel kötötte össze az életét. Ráadásul Dr. Meyer nemrég elutazott a vallás gyökerének számító Peruba, ahol amúgy is a beavatási szertartások hagyományosan zajlanak, hogy a közelgő Átlényegülése előtt befejezze az életművét, és azóta Cal lett a megbízott vezető.

Az évad sokat bemutat a Mozgalom elvi hátteréből, rituáléiból, énekeiből és eszközeiből, amivel vagy a Fényhez közelebb kerülést, vagy a mindennapi hitet lehet jobban megélni, vagy éppen csak a pihenést, belső elcsendesedést szolgálják. A külső szemlélőknek, a Közönyösöknek ezek jó része már ismerős lehet a hippikultúrából, ahonnan Meyer és első követői is kiemelkedtek, így van sok színes köntös, tábortűz körül éneklés a szeretetről és az emberek egyenlőségéről, némi fűvel körítve, ugyanakkor magasztos szavaiban a megvilágosodásról a világvallások ugorhatnak be, miközben sokat merít a dél-amerikai szertartásokból (a Fokokon fellépés egyik segítője az USÁ-ban szinte már partidrogként fogyasztott ayahuasca), és még a szcientológiához hasonló tudományos-spiritiszta modern tanok is beleférnek, mondjuk amikor a tagok elektródákkal a fejükön, egy villogó LED-es dobozzal a kezükben "tisztulnak". De a szekta élete nem csak játék és mese, és minél magasabb Fokon próbál valaki kiszállni, ezzel veszélyeztetve a közösség egységét, annál hatásosabb módszerek vannak a "terhektől való megszabadításukra" (ami nagyjából a kínvallatással egyenlő, például a 14 napig egy kivilágított szobába bezáratással) vagy éppen a visszatérítésükre, és ha semmi nem válik be, akkor a teljes "kapcsolatmegszakítás" az előírt reakció (szintén a szcientológiából lehet ismerős). Furcsa módon egyébként ebből, a külső vélemények bemutatásából éppen keveset használ ki a sorozat, bármennyire is adná magát konfliktusforrásként (mindössze egy epizód során vannak tüntetők a kapuk előtt, és mutatnak felháborodott tévéinterjúkat az "elfajzott szektáról", illetve egy külsős családon keresztül jelenik ez meg)... igaz, ebben a közösségben éppen elég belső feszültség akad.

A legtöbb ilyen mozgalomnál a fentiek csak a felszínt adják, és minél mélyebben merül bele az ember, minél magasabb szinten jár, annál meglepőbb titkokra derül fény. Nem kell a szcientológiára gondolni, ahol sokáig csak a beavatottak tudhatták, hogy a világon minden rossz okozója egy Xenu nevű űrlény, aki vulkánok tüzében elpusztított lények lelkeivel terrorizálja a földi lakosságot. Arra viszont igen, hogy mint a legtöbb emberi szerveződésnél, a Mozgalmat és a tagjait is olyan köznapi érzések motiválják és manipulálják, mint a megkérdőjelezhetetlenség, a makacsság, a hatalom- és a becsvágy, vagy éppen a szex, amihez rendelkezésre álló eszközeik a bűntudat és a kitaszítottság. Legyenek ezek akár csak olyan egyszerűek, mint a kételkedés, vagy az, ha egy 16 éves fiúnak a mormonokhoz hasonlóan döntenie kell, hogy a Mozgalom kereteiben marad-e, az is elég dráma, de a The Path nem elégszik meg ennyivel. Bár a sorozat rögtön az elején lefektetett olyan szálakat, mint egy, a Mozgalomhoz köthető, gyanús haláleset utáni nyomozást (amibe még az FBI is bekapcsolódik), vagy azt a látomást, aminek hatására Eddie alapvetően kezd kételkedni a Fényben, a Létrában, a Jövőben, a Kertben és az egyéb meyerita hitelemekben, mégis mindenki életére a legmeghatározóbb az a hatalmi vákuum lett, amit Dr. Meyer félrevonulása jelentett. A korábbi alapítók az új fejlemények fényében máshogy látják a mozgalom jövőjét, mint Cal, és ez a hatalmi versengés volt a legizgalmasabb szála az amúgy drámai helyzetekkel alaposan teletűzdelt évadnak.

Az erőteljes karakterekhez és az érzelmekkel teli játékhoz persze remek színészek is kellettek. Senkit nem éreztem kilógni a sorból, még a fiatalok is rendesen felnőttek a feladathoz, talán csak a Maryt alakító Emma Greenwellből hiányoztak néha az apja mellett elszenvedett évtizednyi terror kisebb rezdülései, de most inkább csak a három legkiemelkedőbbet mondanám. Az első természetesen Hugh Dancy, Cal szerepében tényleg látszik, hogy minden idegszálával a küldetés és az eszme sikerén van, és ahogy a változások illetve a titkok felőrlik, úgy csúszik le habzó szájú fanatikussá. Másodikként Aaron Pault mondanám, akinél az eddig látott kisebb vagy felszínes szerepek után végre láttam, hogy miért tartják tehetségesnek. Amin viszont mellettük is totál megdöbbentem, az Kathleen Turner epizódszerepe volt, és bár tudom, hogy ő sem örök fiatal, és hogy régen volt a fénykora, amikor igazán kedveltem a filmjeit, de itt végig az járt a fejemben, hogy egy ennyire felpüffedt fejű alkeszt csak egy lecsúszott alkesz tud ennyire tökéletesen eljátszani.

És akkor, amikor már a legkevésbé vártam, a The Path a második évados berendelés hatására az utolsó három részben hátat fordított mindannak, amit korábban felépített. Mint a ragasztónál elvált lapok, úgy hullottak ki belőle, vagy kezdtek ventillátorként pörögni a tengelyük körül a korábban következetesen kétkedő karakterek, bukkantak fel, aztán tűntek el a süllyesztőben sorsfordító dokumentumok, amikre korábban utalás sem volt, vagy kezdtek többen is látomásokat és jeleket látni, és az alapján cselekedni, miközben olyan kézzel fogható tényekkel nem foglalkoztak, mint egy szobor. A végére így mindenki csillogó szemmel nézett fel az évad végi cliffhangerre, mint a messiásra. Én pedig éppen ettől ábrándultam ki a The Pathból, mert az előzményekből lehetett volna egy kulisszatitkaiban földhöz ragadtabb értelmezése éppúgy, mint egy meglepő fordulattal valóra vált prófécia, de így, hogy egyik sem lett, csak a közöny maradt.

7/10
.

Niwrok írta:

The Path S1

Én pedig éppen ettől ábrándultam ki a The Pathból, mert az előzményekből lehetett volna egy kulisszatitkaiban földhöz ragadtabb értelmezése éppúgy, mint egy meglepő fordulattal valóra vált prófécia, de így, hogy egyik sem lett, csak a közöny maradt.

7/10
.

Már majdnem megkérdeztem, hogy ezt honnan sedted, aztán beugrott a tariler, amit belninkeltél. Viszont... a 7/10 miatt nem ugrok rá, az Az ember a Fellegvárban is anyni volt és az sem jött be.

De természetesen köszi az írást, így szem előtt van.

Niwrok írta:

... alapvetően kezd kételkedni a Fényben, a Létrában, a Jövőben, a Kertben...

Ezt nem csodálom...

A Fény meg a Jövő még csak hagyján... no de Létra, meg Kert???

Niwrok írta:

Másodikként Aaron Pault mondanám, akinél az eddig látott kisebb vagy felszínes szerepek után végre láttam, hogy miért tartják tehetségesnek.

Lehet, a srác sorozatokban tud jobban érvényesülni. Van ilyen.

R2-D2 írta:

Viszont... a 7/10 miatt nem ugrok rá, az Az ember a Fellegvárban is anyni volt és az sem jött be.
De természetesen köszi az írást, így szem előtt van.

Azért remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy amire 7/10-et adtam, azt már meg sem nézed ... még ha ezzel jelentősen le is rövidülne a "lista" .

R2-D2 írta:

A Fény meg a Jövő még csak hagyján... no de Létra, meg Kert???  

Ja, hát a Kert gyakorlatilag a mennyország meyerista megfelelője, ahova kellően magas szintre jutottak elemi fénnyé, energiává változva bejutnak, a Létra meg az ehhez szükséges lelki és testi megtisztulást testesíti meg, ahogy az Meyerrel történt. A Mozgalom ugyanis szentként tiszteli Meyert, mert amikor Peruban a társaival utazott, megjelent nekik egy izzó létra, amin Meyer fel tudott mászni az égbe, míg a többiek kezét megégette forró fém, aminek a nyomait azóta is stigmaként mutogatják.
Van az a mennyiségű drog ...
.

Niwrok írta:

Azért remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy amire 7/10-et adtam, azt már meg sem nézed   ... még ha ezzel jelentősen le is rövidülne a "lista"   .

Nem, csak nem rögtön...

Niwrok írta:

Ja, hát a Kert gyakorlatilag a mennyország meyerista megfelelője, ahova kellően magas szintre jutottak elemi fénnyé, energiává változva bejutnak, a Létra meg az ehhez szükséges lelki és testi megtisztulást testesíti meg, ahogy az Meyerrel történt. A Mozgalom ugyanis szentként tiszteli Meyert, mert amikor Peruban a társaival utazott, megjelent nekik egy izzó létra, amin Meyer fel tudott mászni az égbe, míg a többiek kezét megégette forró fém, aminek a nyomait azóta is stigmaként mutogatják.
Van az a mennyiségű drog   ...
.

Értem. Logikus.