R2-D2 írásai 2.0

.






A látogatás / The Visit






Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy 1999-ben „élőben” részese lehettem annak a csodának, amit M. Night Shyamalan az A hatodik érzék című mozijával művelt. Több száz rajongóval –   , egyre inkább csak nézővel – azóta is várom azt a pillanatot, amikor is az indiai rendező legalább csak megközelíti sorrendben harmadik filmjének minőségét… és direkt nem sikerét írtam. ’99 óta minden filmjét láttam, és egyre nagyobb fásultsággal veszem tudomásul a rendező zuhanórepülését, egyre inkább bebizonyosodni látom az ún. „egyfilmes rendező” sztereotípiának létjogosultságát – s ha már itt tartunk: a rendező is egyre inkább képtelen kilépni abból a skatulyából, amit a tőle kötelezően elvárt filmbéli fordulat jelent. Egy kísérlete volt, hogy mást csináljon, az Az utolsó léghajlító – ami nekem egyébként kifejezetten tetszett –, azért meg szétszedték…

Régen húzott fel ennyire film, mint ez a The Visit. Ugyan olvastam pár hónapja Niwrok írását, de igazából az sem készített fel erre a szarra, ami tegnapelőtt szembejött velem: ennyire idegesítő, érdektelen, idióta mozit nem csak Shayamalantól, de mástól sem fogadnék be egykönnyen. Nem csak az a baj – bár kétségkívül sokat nyom a latban –, hogy alapban nem kedvelem a kézikamerás filmeket, hanem egyszerűen a rendező semmit nem tudott kezdeni ezzel a Paranormal Activity klónnal. Ha meg valahogy megerőszakoljunk magunkat és azt mondjuk, hogy nem áll tőle messze a horror zsánere (pedig de), akkor meg pláne fura az a látható kínlódás, amit Shyamalan ezúttal a történetben elkövet. A forgatókönyv ezer sebből vérzik, a figurák totál érdektelenek, érthető motivációjuk gyakorlatilag nincs, a fináléban meg mindenki úgy viselkedik, mint egy rakás szerencsétlenség. Mindenki: az önsajnálata miatt a világgal haragban lévő lány, az amúgy rettentően idegesítő, reppelni próbáló seggdugasz fiú, a korábban meztelenül a falat kaparó öregasszony, meg a folyton bálba készülő férje. Ha jól belegondolok – a gyerekek anyját is beleértve – az egész filmben nincs egyetlen épeszű ember sem, de ennek az egész alkotásnak az alkotó bandáját simán be lehetne zárni a bolondokházába.

Becca (Olivia DeJonge) és Tyler (Ed Oxenbould) testvérek. Egyikük egy átlagos, normális tini lánynak tűnik, míg a kissrác már a mozi elején bicskanyitogatón tenyérbemászó volt ezzel az idióta reppelési mániájával. Icipicit talán találhattak volna fiatalabb szereplőket, de az a két év talán még tűréshatáron belül van, ami valós színészek és a kitalált karakterek között van... mindenesetre nekem a két szereplő idősebbnek, felnőttebbek tűnt, mint ami életkort kitaláltak rájuk. Na mindegy. Az már kevésbé az, hogy már megint eszébe jutott valami idiótának, hogy minimum15 (!!!) év nem beszélés után anyu elküldi a gyerekeket vidékre, a nagyiékhoz – mert hogy még nem látták egymást. Oké, értem, hogy ennek kell majd lennie a kulcsmomentumnak, de könyörgöm, senki nem olvasta át ezt a forgatókönyvet alaposabban? Niwrokkal ellentétben – gyerekes szülőként – én még háborúban sem tennék ilyet, nem békeidőben: ha egyszer már ennyi idő óta nem állok szóba szüleimmel, akkor milyen alapon jut eszembe pont náluk letenni a lurkókat, míg én elmegyek a picsámat áztatni egy luxushajóra az új pasimmal? És ez egyébként felveti azt a kérdést is, hogy végül is ezt hogyan és mikor szervezték le (ismerve a film történéseit)? És… és honnan is tudták ezt meg a mások?

Szóval a két gyerek vidékre megy, közben Becca dokumentumfilmet forgat a felmenőiről – mert hát az olyan logikus, nem? Először még különösebb gond nincs is, az öregek nagyjából normálisan viselkednek: mindig etetni akarják az unokákat – ahogy egyébként ez a való életben is van. Az első fura jel az lehet(ne), hogy kvázi használati utasítás van hozzájuk, egyfajta házirend –   , pont, mint Brahms mellé – amiben a legsarkalatosabb pont, hogy 21:30 után ne gyere ki a szobából. Mintha csak a Szörnyecskéket látnám: ott éjfél után nem lehetett őket etetni, mert átváltoznak, itt meg fél tíz után nem lehet őket nézni, mert már átváltoztak. Legalábbis az öregasszony: az első este fehér köpenyes sugárhányása amúgy is kikészített, de az i-re a pontot a második nap meztelenül falat kaparása tette föl. Legalábbis nekem – a gyerekeknek persze nem, mert a már megszokott „logikus” módon eszük ágában sem volt hanyatt-homlok menekülni a házból, inkább tovább kukkolták a nagyiékat. Meg videózták őket… vélhetően láttak néhány PA filmet, mert még a kamerát is elrejtették a szobában… Az is jó kérdés, hogy milyen betegség ez az alkonyati megőrülés, mert a moziban tényleg jól hangzik, viszont önmagában nekem totális baromságnak tűnik – nem baj, Becca talált hozzá a neten valami Doktor válaszol honlapon leírást. Azon a neten, ami igazából nincs: a film egyik mondatában siránkoznak, hogy nincs net meg térerő, de aztán vígan skype-olnak anyuval. Hahó! MEO?

De oké, két tizenévest meg tudtak győzni ezzel az ökörséggel. A néző viszont más. A néző elgondolkodik rajt, hogy hogyan is lehet valaki nappal ennyire normális, éjjel megy ennyire bolond. Hogy hogyan is lehetett az, hogy senkinek nem tűnt föl a környéken, hogy a nagymama meg a nagypapa kicsit megzakkant? Kicsit „más” lett?  Hogy hogyan is nem kereste senki azt a két jómadarat, kiknek a ruháját megtalálják a pincében, hogy hogyan is élhetett ez a két öreg így a kisvárosban (ahol azért köztudomásúan mindenki ismer mindenkit)? Millió kérdés – így utólag gondolkodva valami eredettörténet azért összeállt a fejemben – amikre semmi választ nem kapunk, csak bámuljuk a sok-sok idiótaságot. Vannak a filmnek kifejezetten jól megkomponált és hatásos jelenetei, a bújócskázást én ide számítom, meg az egyetlen jump scare jelenetet is (arra, onnan nem számítottam), sőt, ha jóindulatú vagyok, az öregasszony (Deanna Duagan) majdnem minden éjjeli jelenete az: a színésznő tényleg a lelkét kitette ezért a szerepért. Kár, hogy rengetegszer hátránynak éreztem a tipikus kézikamerás faszságot, kár, hogy megint az egész horrorszekció ugyanazokra a panelekre épült, mint eddig bármilyen más, hasonló tematikájú filmben. De ez még mindig csak hagyján lenne, nekem a legnagyobb gyomrost a finálé adta…

… amiben olyan böszmeségek történnek, amiket rég láttam vásznon. A fordulat – amit azért tapasztalt mozinéző idejekorán kitalálhat, a fentebb megfogalmazott kérdőjelekkel együtt – után lavinaszerűen ömlik nyakunkba a baromság: az egész konyhai nagyjelenet az idiotizmus csúcsa. Néha már sírni sem tudtam rajt, csak nevetni (papa pelenkacseréje, ugyebár), az egész a meredten ácsorgó kiskölökkel, az éjjeli fénnyel háztűznézőbe induló csajjal, majd a korosztályos birkózómeccsel és a baseball nagyjelenettel szabályosan fájt. S nem enyhítette e fájdalmamat az sem, hogy tulajdonképp mindenki valami lelki traumát oldott fel a cselekedetével – roppant okosnak akar tűnni a film – mert már maga a trauma is idétlen volt. Akármennyi pozitívum is gyűlt össze a film végére, ez a végjáték totál lenullázott mindent, és ha esetleg mindezt a néző még épp ésszel túléli, a legvégén kegyelemdöfésként Tyler még reppel egyet a kamerába. Az volt a vég. Mindennek a vége.

Szóval, hiába az éjszakai jól eltalált hangulat, a kevés egészen ötletes jelenet, hiába az öregasszony jó játéka – ja, azt el is feledtem említeni, hogy egy hasonló figurát is láttam már a Mercyben – az egész film legkésőbb a végére teljesen összeomlott nálam. Addig is felhúztam a szemöldököm néha, de a végén… nos a végén majdnem én is a falat kapartam meztelenül.



45%



.

Niwrok írta:

A fiú

Spoiler:

.

Erről még az jut(ott) eszembe, hogy

Spoiler:

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A fiú

Spoiler:

Erről még az jut(ott) eszembe, hogy

Spoiler:

Spoiler:

.

R2-D2 írta:

A látogatás / The Visit

Régen húzott fel ennyire film, mint ez a The Visit. Ugyan olvastam pár hónapja Niwrok írását, de igazából az sem készített fel erre a szarra, ami tegnapelőtt szembejött velem: ennyire idegesítő, érdektelen, idióta mozit nem csak Shayamalantól, de mástól sem fogadnék be egykönnyen. Nem csak az a baj – bár kétségkívül sokat nyom a latban –, hogy alapban nem kedvelem a kézikamerás filmeket, hanem egyszerűen a rendező semmit nem tudott kezdeni ezzel a Paranormal Activity klónnal. A forgatókönyv ezer sebből vérzik, a figurák totál érdektelenek, érthető motivációjuk gyakorlatilag nincs, a fináléban meg mindenki úgy viselkedik, mint egy rakás szerencsétlenség. Mindenki: az önsajnálata miatt a világgal haragban lévő lány, az amúgy rettentően idegesítő, reppelni próbáló seggdugasz fiú, a korábban meztelenül a falat kaparó öregasszony, meg a folyton bálba készülő férje. Ha jól belegondolok – a gyerekek anyját is beleértve – az egész filmben nincs egyetlen épeszű ember sem, de ennek az egész alkotásnak az alkotó bandáját simán be lehetne zárni a bolondokházába.

Niwrokkal ellentétben – gyerekes szülőként – én még háborúban sem tennék ilyet, nem békeidőben: ha egyszer már ennyi idő óta nem állok szóba szüleimmel, akkor milyen alapon jut eszembe pont náluk letenni a lurkókat, míg én elmegyek a picsámat áztatni egy luxushajóra az új pasimmal? És ez egyébként felveti azt a kérdést is, hogy végül is ezt hogyan és mikor szervezték le (ismerve a film történéseit)? És… és honnan is tudták ezt meg a mások?

Szóval, hiába az éjszakai jól eltalált hangulat, a kevés egészen ötletes jelenet, hiába az öregasszony jó játéka – ja, azt el is feledtem említeni, hogy egy hasonló figurát is láttam már a Mercyben – az egész film legkésőbb a végére teljesen összeomlott nálam. Addig is felhúztam a szemöldököm néha, de a végén… nos a végén majdnem én is a falat kapartam meztelenül.

45%

Ácsi bácsi ! Nem azt mondtam, hogy háborúban én elküldeném a gyerekeimet a sosemlátott nagyiékhoz, hanem hogy el tudom képzelni, hogy abban a helyzetben valaki azt tartsa a jobbik megoldásnak, a többi alternatívával szemben. De az amúgy is a Nagy füzet reszortja, ez meg a The Visit, ahol az általad is említett karibi hülyepicsa-áztatás van, és ebben meg ugye nincs kérdés .

Ahogy nagyjából a többiben sem, ahogy nézem. Szinte szóról szóra ugyanazokat a pozitívumokat és negatívumokat emelted ki, mint én, csak a súlyozás más. Valahogy én menedéket találtam a drámai meg az öregedéssel kapcsolatos, általánosabb vonatkozásában, téged meg jobban felhúzott a hányás meg a szétkent szar . Valahogy nekem a vége is összeállt, bár szerintem is vacak, de kicsit olyan volt -ha már Shyamalan- mint a Jelek, ahogy végig a film alatt gyűlnek a hülyeségek meg a rigolyák, és a végére valahogy mindegyiknek értelme vagy jelentősége lesz.

A rappelő kis takony meg úgy látom, mindkettőnkben mély traumát okozott .

Spoiler:

A kérdés így nem is az, hogy Shyamalan meddig kapja még a lóvét az egyre kisebb igényességgel összetákolt műveire, amiket mindig arra a "hoppá!"-vázra húz fel, hanem hogy a mozinézők meddig dőlnek be pusztán a hírnevének. Mivel most is két filmje van folyamatban, meg ott a Wayward Pines, így ez aligha mostanában lesz.
.

A fiú

Niwrok írta:

Spoiler:

Ez, lehet, akkor ezek szerint nem figyeltem eléggé. Egy butaság a kevésből kipipálva - lassan már csak a köves séta marad...


A látogatás / The Visit

Niwrok írta:

Ácsi bácsi      ! Nem azt mondtam, hogy háborúban én elküldeném a gyerekeimet a sosemlátott nagyiékhoz, hanem hogy el tudom képzelni, hogy abban a helyzetben valaki azt tartsa a jobbik megoldásnak, a többi alternatívával szemben.

Jogos. Bocsi!

Niwrok írta:

Spoiler:

Spoiler:

R2-D2 írta:

A látogatás / The Visit

Spoiler:

Spoiler:

.

.





Téli háború




2008-ban Hollandiában egy bizonyos Oorlogswinter című holland film az év végi bevételi összesítésben olyan mozikat előzött meg, mint az Alkonyat első része, vagy mint a Nolan-féle első Batman film. A háborús történet egy szintén holland író, Jan Terlouw azonos című művének feldolgozása: a holland sajtó az év filmjének választotta, a holland közönség az év legjobb moziplakátját látta benne – szóval, valamiért az egész társadalom a film mellé állt (ismerős, nem?). Ezen elképesztő sikereken felbuzdulva, 2010-ben Hollandia ezt a filmet indította az idegen nyelvű Oscar versenyben – végül is a final five-ba nem jutott be, de a tágabb, kilences mezőnyben még ott volt. Nos, bármennyire is okosnak tűnök, ezen információkat mind a megtekintés után szedtem össze, ha egy baráti ajánló nem vezet rá erre a mozira is (lesz még néhány), vélhetően én sem tudtam volna a Téli háború elképesztő holland sikeréről semmit. Nos, de most Ti már tudtok.  

1945. január, Hollandia, német megszállás. Tél van, hó mindenütt, a csendet pedig egy lángoló vadászgép zuhanása veri fel. A Brit Légierő gépe holland földre zuhan, pilótája pedig a katapultálást is súlyos sérülésekkel éli túl. A lezuhant gép környékét természetesen hamar lezárják a németet, filmünk főszereplője, a 14 éves Michiel (Martijn Lakemeier) és barátja jó kis kalandnak gondolják, hogy bemásznak a kordonon belülre, hátha találnak valami értékeset. Találnak is, de aztán a kis mutatvány csúfos véget ér: hamarosan a falu polgármesterének kell közben járnia a német vezetésnél a fiúk érdekében. Michiel apja ugyanis a falu első embere, aki rettentően próbál egyensúlyozni a német megszállók és saját népének érdekei között… az első komolyabb gondolat (már ha valaki hajlamos kicsit tovább gondolni egy alaphelyzetet) pont ezzel kapcsolatban merül fel az emberben. Nevezetesen milyen kegyetlen és embert próbáló feladat is volt úgy kiszolgálni a nácikat, hogy időközben saját néped ellenszenvét nem vívhatod ki, és meg kell, maradjál igazi hazafinak is. Johan (Raymond Thiry) remekül látja el ezt a feladatot – az ő csúcsjelenete majd tökéletes összefoglalója ennek – pedig aztán pont a gyereke szemében tűnik ez által gyávának – nem hiába, a gyerekek mindig mindent máshogy látnak, nekik sokkal egyszerűbb a világ. Még a világháborúban is: vannak a rossz németek, és akik nekik szót fogad, az mind gyáva, vagy áruló… kíváncsi lennék, a szótlan Michiel hogy is reagálta le valójában, mikor egy német mentette meg az életét…

Az köztudott, hogy a gyerekeknek nincs veszélyérzetük, meg hogy nekik nagyjából fekete és fehér minden – ha meg egy holland kissrácban ég a tűz a németek ellen, igyekszik mindent megtenni, hogy valamit ártson nekik. Amikor pedig egy félresikerült lázadás leverése után hozzá kerül egy információ, rögtön segíteni akar: bele sem gondol, mekkora veszélyt is rejt a lezuhant angol gép pilótájának, Jacknek (Jamie Campbell Bower) az ápolása és megszöktetése -    , komikus, hogy pont az Alkonyatot előzte be ez a film, hisz Jack személyében ott egy Volturit láthatunk... Szóval Michiel titokban ápolja a sérült pilótát, és előkészíti a szökését – már amennyire egy tizennégy éves kölöktől ez elvárható. A film központi történése ennek a szökésnek a kivitelezése, elsősorban  Michiel szempontjából: gyakorlatilag az egész mozi a gyerek szemén keresztül mutatja be az eseményeket. Ha jól belegondolok, az égvilágon semmi nincs eltúlozva, a történet ezen szakasza végig magában hordozza azt az izgalmat, hogy Michiel mikor bukik le – mert még az is tök hiteles, hogy bizony a srác nem profi ellenállóként, hanem csupán gyerekes naivitással és lendülettel veti bele magát a dolgokba. Olvastam valahol, hogy a filmben a németek mind hülyék voltak: nos, Michiel tekintetében szerintem egyáltalán nem. Nekem legalábbis tök hihető volt, hogy a német katonák nem foglakoztak egy bicikliző kiskölök tetteivel, szerintem simán benn van a pakliban, hogy szimplán átnéztek rajta – elvégre abban a korban még nem volt divat a robbanómellény a gyerekeken...

Az mondjuk tény – és akkor már egyúttal meg is említem a mozi egyik hibáját – hogy néha a németek túlontúl nagyvonalúak. Van jó néhány olyan üldözés, szituáció, amikor a néző azt várná, hogy folytatódjon a hajsza, vagy vegyenek már észre valamit: ha kívülről nézzük az eseményeket, ezek a kritikák talán jogosak. De aztán arra gondoltam, ha Michiel szemével látjuk a filmet, ő az egész üldözésből csak annyit tapasztalhatott, hogy elfogytak a nácik, ő meg megúszta...  az, hogy miért, meg hogy mit csináltak az ő látókörén kívül, az nem érdekes. Talán legbosszantóbb egyébként pont a finálé: az már tényleg idegesítően nagyvonalú volt, ott azért kíváncsi lettem volna, hogy abból a szituból mint Jack, mint Michiel hogy jött ki... szóval ezt szemétségnek tartom az alkotók részéről, hogy nesze neked, ne foglakozz vele, a következő kép hónapokkal később játszódik. S ha már a bosszantó (és talán átgondolatlan) dolgoknál tartunk, mindenképp meg kell említsem személyes “kedvencemet”: a biciklit. Pontosabban nem is csak a biciklit – mert az Hollandiában nem akkora dolog, hanem úgy összességében Michielt és a közlekedést. Egyrészt a film játékidejének jó része abból áll, hogy a srác biciklizik a havas holland (egyébként litván    ) tájon, szóval ha esetleg picit bealszol rajta, jó esélyed van rá, hogy mikor felébredsz, Michiel megint teker... vagy, épp lovagol. Vagy lovaskocsit vezet. Nem értettem ezeket a váltásokat, nem láttam benn semmi következetességet, hogy a kölök épp mikor miért azon közlekedik, amin – ráadásul kb. tíz percnyi tekerést/lovaglást ki lehetne vágni a moziból.

Ugye írtam, hogy a  fiú egyedül próbálja meg megmenteni az angol pilóta életét – nos, ez csak részben, egy ideig van így. Teljesen törvényszerű, hogy előbb-utóbb kénytelen segítséget kérni, először nővéréhez, Ericahoz fordul (Melody Klaver), aki ápoló a kórházban, s pont kapóra jön egy seb ellátásában, majd miután Michiel szöktetési kísérlete majdnem tragédiába fullad, kénytelen egy felnőttet is beavatni a szituba. S ki más lenne erre a legalkalmasabb, mint Ben bácsi (Yorick van Wageningen), a régi kedvenc, aki épp hazatér valahonnan és aki épp az ellenállásnak dolgozik. Még az is tök hihető, hogy Michiel csak a legvégső esetben szól a felnőttnek az angol pilótáról, aki aztán mindent meg is tesz, hogy kimenekítse a német gyűrűből. Erre az időpontra egyébként már túl vagyunk egy jó kis drámán, egy halott német katonán, néhány elkapott ellenállón, néhány összekacsintáson a helybeli lakosokkal: a mozi második fele egyre intenzívebb és feszültebb. Mégis, az igazi sokk csak ezután jön, az eddig azért szép lassan csordogáló  háborús drámába ökölcsapásként hat az a fordulat, amit elrejtettek benne és ami egy bizonyos emberhez kötődik. Én legalábbis rendesen meglepődtem az egészen, nagyon jól félrevisz a karakter jelleme (gondolom a casting sem véletlen ilyen esetben) a forgatókönyv, az egész helyzet: a jeges megdöbbenés fut végig az emberen, mikor összáll a kép egy ilyen esetben. Jó, azon kicsit megint lehet morfondírozni, hogy ha valaki ilyen ember, akkor mi a francért tart magánál olyan dolgokat, amik simán lebuktathatják, de ez már lassan megszokott a forgatókönyvekben. Valamivel csak le kell bukni, nem?

Az, hogy Michiel hogy zárja le az egészet, az megint egy érdekes téma: én nem vagyok arról meggyőződve, hogy olyan könnyű döntés az, amit a srác hozott. Ugyanakkor, ha minden keserűséget beleszámítok, talán érthető – de azt azért nem szabad elfeledni, hogy amit más mozikban mondtak, itt is igaz. Rögtön eszembe jutott a TWD központi gondolata: ha embert ölsz, utána már sosem leszel olyan, mint előtte. A Téli háború a végére Michiel felnövés történetére szűkült le, egy srác elveszti a gyerekkorát és a háború hatására kénytelen olyanokat tenni, amit a nélkül soha nem tenne. Kétségkívül fontos gondolatok, abban az időben gyermekek százezrei nőttek fel feleslegesen és átmenet nélkül – ezért is jó a legutolsó jelenet – viszont valahogy úgy érzem, mindezt még keményebben, még drámaiabban elő lehetett volna vezetni. A csavar – bár szenzációs volt –, kissé kizökkentett a háborús dráma feelingből, a gyermeki nézőpont pedig jelentősen tompítja az események élét. Ennek ellenére kifejezetten jó film a Téli háború, a hangulata egészen kiváló, ahogy a nagyjából ismeretlen színészei is. Megvan valahol az az európai íze, ami miatt más, mint ugyanazon téma amerikai körbejárása, ami miatt viszont most egy hangyányit erőtlennek is érzem az egészet.

Ez tipikusan az a „Jó film, örülök, hogy láttam, de aztán ennyi.” kategória.




80%




.

R2-D2 írta:

Téli háború

A Téli háború a végére Michiel felnövés történetére szűkült le, egy srác elveszti a gyerekkorát és a háború hatására kénytelen olyanokat tenni, amit a nélkül soha nem tenne. Kétségkívül fontos gondolatok, abban az időben gyermekek százezrei nőttek fel feleslegesen és átmenet nélkül – ezért is jó a legutolsó jelenet – viszont valahogy úgy érzem, mindezt még keményebben, még drámaiabban elő lehetett volna vezetni. A csavar – bár szenzációs volt –, kissé kizökkentett a háborús dráma feelingből, a gyermeki nézőpont pedig jelentősen tompítja az események élét. Ennek ellenére kifejezetten jó film a Téli háború, a hangulata egészen kiváló, ahogy a nagyjából ismeretlen színészei is. Megvan valahol az az európai íze, ami miatt más, mint ugyanazon téma amerikai körbejárása, ami miatt viszont most egy hangyányit erőtlennek is érzem az egészet.

Ez tipikusan az a „Jó film, örülök, hogy láttam, de aztán ennyi.” kategória.

80%

Hónapokkal ezelőtt már ajánlottad, akkor fel is írtam magamnak.
.

.





X-men: Apokalipszis




Jó pár évvel ezelőtt még az államat kerestem az X-men: Elsők bemutatójakor, lenyűgözőnek tartottam, mennyire is jól illeszkedett az egész mozi a nagy X-Univerzumba. Gyakorlatilag azóta sem láttam jobb előzményfilmet: az időtáv kellően nagy volt ahhoz, hogy a korábban lefektetett alapok szilárdak maradjanak. Aztán két éve jött ugyebár az X-men: Az eljövendő múlt napjai, ami szinte mindent a feje tetejére állított. Jó, lehet, már az első trilógia sem volt minden elemében koherens, de ezzel az időutazós csavarral (no meg alapban Xavier létezésével) a korábbi eseményeket rendesen a fejük tetejére állították.  Én is írtam anno, hogy ha az ember következetesen szeretné értelmezni az történetet, rendesen beletörhet a bicskája – nos, akkor azt a megoldást láttam, hogy simán egy szórakozató termékként kell tekinteni az új X-filmre… úgy működik egyedül.

Ahogy az Apokalipszis is. Az új X-film valami elképesztően gigantikus, látványos, monumentális és szórakoztató – de valahol elveszett belőle az igazi lélek. Féleértés ne essék: nagyon jól éreztem magam a nézése közben, vannak a filmnek egészen zseniális pillanatai (akár érzelmes, akár vicces szekcióban), de úgy összességében, a film végére egy vállrándítással elintéztem az egészet. Ezt is láttam… A cérnavékony történeti szál, az idióta kinézetű, motivációjú, üres dumájú és csupán a vakszerencsének köszönhetően létező főgonosz, valamint az önmagukat ismétlő, esetleg önmagukkal viaskodó korábbi szereplők ezúttal egy átlagos, kiszámítható mozit eredményeztek: ami megint csak nem tudja, mit csináljon az idősíkokkal, illetve azok eseményeivel. Ráadásul – ami nekem eddig minden X-filmben az abszolút élvezetet jelentette – jóformán semmi új mutánst nem látunk, a 16 évvel ezelőtti indulás óta talán most volt az első olyan film, amiben csupán a már ismert arcok, ismert képességekkel akcióznak… mínusz talán csak Plazma, de annyira nem ismerem jól az egész világot, lehet, már őt is láttuk.

Amennyire jól indul az eleje, annyira ökörségbe fordul a nyitány: Egyiptom, évezredekkel ezelőtt. Az A múmia legjobb pillanatait megidéző felütésben egy magát istennek képzelő mutáns épp testcserére készül, mikor is a derék rabszolgák megszabotálják azt: tulajdonképp nincs sok idő rágódni az esemény valószerűségén – mármint hogy egy csapat halandó hogy is tudta ezt véghezvinni a főmufti meg a négy csatlósa ellenében – a jelenetsor lenyűgöző. Jómagam nagyon bírom ezt a kort, ezt a látványt, úgyhogy már önmagában a piramis látványa elégedettséggel töltött el, bónuszként pedig egy eszméletlen jó főcímmel örvendeztettek meg az alkotók: már-már megmosolyogtató, hogy az utóbbi idők néhány mozijában a főcím jobb, ötletesebb, mint maga a film. Na szóval, a lényeg az, hogy eddig a pontig kifejezetten élveztem az egészet, még azt is, amikor a Moira nevű nő (    , halványlila fingom nem volt róla, honnan kéne rá emlékeznem, Charles az én emlékeimet is kitörölte) lemegy a rég beomlott piramis belsejébe. Viszont innentől bizony fogtam a fejem: hát jobb ötlet nem volt egy ekkora erejű ősi gonosz életre keltésére, mint a puszta véletlen? Egy nyitva hagyott lejáró, ahol pont akkor, pont ott, pont úgy süt be a nap, ami pont életre kelti a hibernációban leledző őserőt?? Aki aztán felkelve  gyakorlatilag a négy első útjába kerülő mutánst kinevezi négy őrzőjének?? Vagy csak nekem fura, hogy pont egy Ciklon, egy Psziché, meg egy Angyal lesz az Apokalipszis Négy Lovasa közül három? Még Magneto oké, ő tényleg erős és ugyebár manipulálható, no de a többiek… lehet én vagyok kriminális, de mutáns szemmel nem a legizmosabb csapat… de ezek szerint, ha nincs ló, a szamár is jó. Nos, Mr. Kékfejű, alias Apokalipszis rácsatlakozik a TV-re és gyorstalpalón megérti, hogy az emberiség megérett a pusztulásra – ehhez pedig ő érzi igazán feljogosítva magát. Nos, abban maxi igaza van, hogy a jelenlegi civilizációra végképp ráférne egy 80%-os kihalás, de ez az egész ebben a filmben, ilyen körülmények között csupán egy üres lózung: ahhoz semmiképp nem elég, illetve nincs elég jól beágyazva, hogy komoly társadalomkritikát jelentsen. Mert még mielőtt jelenthetne, rögtön váltanunk kell az akcióra és az X-ekre, hisz egy mutánsfilmben (képregény filmben) volnánk.

A kis csapat összeszedéséből egyedül Eric szála tartogat igazán érdekes és használható dolgokat: nekem viszont ez is csak addig tetszett különösen, amíg rejtőzködött. Amikor és ahogy megtörtént az, ami megtörtént, az nem csak egy X-filmhez képest, de más moziban is megállná a drámai szekcióban a helyét – kár, hogy utána minden csak a hatásvadászatról és a pusztításról szól Magneto esetében. A többiek… továbbra is úgy éreztem, az egész Négy Lovas brigád kétharmada egy szedett-vedett társaság, igazi jellemek, motivációk és képességek nélkül. Aki először találkozott mr. Kékfejűvel, az a szolgája lett és ennyi. Na, és erre húzták föl a végső csatát – hááát, amennyire rettentő hihetetlen, hogy egy ekkora hatalmú ősmutánssal szemben bárkinek is esélye lehetne, legalább annyira hihetetlen, hogy ez a három szerencsétlen fogja megvédeni. Na nem mintha a másik csapat annyira is különleges harcosokból állna: Bestia és Raven azon kívül, hogy kék és jól tud bunyózni, semmi mást nem tud ( , itt miért is kék mindenki?), az ember csajt ne számítsuk, egyedül a teleportáló kék ördögnek van valami olyan tulajdonsága, ami számít. Jane ugyebár még csak ismerkedik erejével… és vele kapcsolatban nem is tudom kiverni a fejemből az X3 fináléját. Nem mintha nem kedvelném Sansa Starkot, de Jane valahogy nekem mindig is Femke Janssen marad.

Míg azonban eljutunk a végjáték kötelező város-, emberiség- és Föld pusztító gigászi ütközetéhez, két olyan dolog történt számomra a moziban, ami nagy mértékben meg fogja majd határozni évek múltán, mire is fogok emlékezni a filmből. Az egyik Farkas jelenete (valahogy amúgy az ő jelenetét sem tudom elhelyezni az idővonalon), amit érezhetően a rajongók kedvéért tettek bele és ami érezhetően és kényszeredetten próbál illeszkedni különösen az X2-höz: az ő felfedezése, kiengedése, minden nagyon jó volt. A másik… a másik viszont (már megint) Higanyszál: emberek, az a jelenet, a Sweet Dreamsre minden idők legjobb, leglátványosabb X-men jelenete!!! Már az előző hasonló műsora sem volt rossz, de ez kenterbe ver mindent: az egész film, sőt, az egész X-Univerzum legjobb, legviccesebb, legcoolabb karakterét alkották meg ezzel a sráccal és ezzel a jelenetével. Ebben annyi vidámság és érzelem van vegyesen, annyira hatásos, látványos és ötletes az egész, hogy azt hiszem, ez a szórakoztatás magasiskolája. Alapban is Higanyszál az egyik legviccesebb karakter a filmfolyamban (amire Evan Peters személye telitalálat), de ahogy az egész szitut kezeli, az zseniális. Nem tudtam eldönteni, hogy a nevetéstől folytak-e a könnyeim, vagy a meghatottságtól.

Azon amúgy picit eltűnődtem, hogy jön ki időben az, hogy Higanyszál Magneto fia, de nagyjából rendben van a dolog: tekintve, hogy mikor játszódott az Elsők, abban Eric mennyi idős volt – szorosan, de kijöhet a matek: számításaim szerint Eric itt kb. 45-48 éves, a gyerek meg úgy 25-27 lehet – az már más kérdés, hogy korban a valós 10 év eltérés, ami a valóságban két színész között van, bizony zavaró lehet. Egyébként is, nem igazán tartom szerencsés dolognak, hogy a három új X-film 10 évenként játszódik, a 63-tól 83-ig eltelt 20 év már-már zavaróan nem látszik a színészeken. Ez még akkor is fura, ha mutánsok… egy icipicit öregíthettek volna rajtuk… de ez is csak apróság. Nem ezen múlik az egész. Sőt még azon se, hogy utólag az ember – mikor végigpörgeti magában a filmet – eszébe jut, hogy a rettentő nagy és néha komikus világpusztításban egyetlen emberáldozat nem volt: így viszont azon kívül, hogy érdekes volt a levegőben röpködő minden, inkább tűnt egy cirkuszi mutatványnak az egész, mint valós fenyegetésnek. S ha már röpködés… ennyire banálisan visszacsinálni a kastélyt… anyám… Ja, s még egy gondolat a végére: azt végképp nem tudom hova tenni, amit ezzel a harmadik részes kiszólással csináltak: nem önmagában az a bajom, hogy az A Jedi visszatért hozták példának (jó, egy picit   ), hanem hogy most mit is akar a rendező attól, hogy a saját filmjét leszarozza menet közben? Hol van ennek egyébként egy X-moziban étjogosultsága? Vagy ennyire kell a kapocs a Deadpoolhoz???

„Magam sem tudom, miért, de még ennyi negatívum ellenére sem tartom csapnivalóan rossz filmnek az Apokalipszis-t. Talán Singer elég profi, hogy elfedje az ordító hiányosságokat, vagy elég dörzsölt, hogy kiszúrja a szemem egy-két emlékezetes jelenettel.” – ez a két mondat az origóról való, és vagyok olyan kényelmes, hogy simán bemásoljam ezt a konklúziót. Pontosan így érzem én is: látom, érzékelem a film ürességét és hibáit, látom rajta, hogy tulajdonképp motivációk nélküli figurák futkosnak össze-vissza, hogy a fő gonosz az egyik legidiótább és képességét legkevésbé kihasználó karakter az összes közül – mégis jól éreztem magam a mozin.  




80%



.

R2-D2 írta:

X-men: Apokalipszis

Ahogy az Apokalipszis is. Az új X-film valami elképesztően gigantikus, látványos, monumentális és szórakoztató – de valahol elveszett belőle az igazi lélek. Féleértés ne essék: nagyon jól éreztem magam a nézése közben, vannak a filmnek egészen zseniális pillanatai (akár érzelmes, akár vicces szekcióban), de úgy összességében, a film végére egy vállrándítással elintéztem az egészet. Ezt is láttam… A cérnavékony történeti szál, az idióta kinézetű, motivációjú, üres dumájú és csupán a vakszerencsének köszönhetően létező főgonosz, valamint az önmagukat ismétlő, esetleg önmagukkal viaskodó korábbi szereplők ezúttal egy átlagos, kiszámítható mozit eredményeztek: ami megint csak nem tudja, mit csináljon az idősíkokkal, illetve azok eseményeivel.

80%

Hát, én meg annyira kényelmes vagyok, és a filmnek is kb. ennyi dukál, hogy be se másoljam, csak beidézzem... Ami pozitívumokat írtál, azok nekem is tetszettek (Higany bárhol megállná a helyét minden szempontból, Fassbender meg annyira sokoldalú, mintha tényleg mutáns lenne), amit negatívumként, az meg engem is zavart. De például Kurt Wagnert én eddig jobban bírtam, itt eléggé bénácska és irritáló szereplő volt nekem, a Farkas-féle "fan service"-ek kezdenek untatni (ráadásul úgy vettem észre, a forgatókönyvírót elfelejtették felvilágosítani, hogy mi is az ő képessége), és az X-Men mostanra jutott el oda, hogy annyi szereplője van, hogy egyszerűen nem marad ideje egy épkézláb történetre (a Bosszúállók ezt azért jóval több lépcsővel, az Ultronnál érték el). Az animáció az idő nagy részében bejött, a finálé közben viszont többször is az Egyiptom isteneinek CGI-bukakkéja jutott eszembe, természetesen mint negatívum, a túladagolás és a fantáziátlanság miatt már a pulzusomat sem emelte meg, kivéve az olyan jeleneteknél, mint például a rotterdami, ami annyira ocsmány, hogy nekem nem lett volna pofám a filmben hagyni.

Jól annyira nem éreztem magam közben, összességében csak pár percre... de legalább rosszul sem.

6,5/10
.

Niwrok írta:

X-men: Apokalipszis

Hát, én meg annyira kényelmes vagyok, és a filmnek is kb. ennyi dukál, hogy be se másoljam, csak beidézzem... Ami pozitívumokat írtál, azok nekem is tetszettek (Higany bárhol megállná a helyét minden szempontból, Fassbender meg annyira sokoldalú, mintha tényleg mutáns lenne), amit negatívumként, az meg engem is zavart. De például Kurt Wagnert én eddig jobban bírtam, itt eléggé bénácska és irritáló szereplő volt nekem, a Farkas-féle "fan service"-ek kezdenek untatni (ráadásul úgy vettem észre, a forgatókönyvírót elfelejtették felvilágosítani, hogy mi is az ő képessége), és az X-Men mostanra jutott el oda, hogy annyi szereplője van, hogy egyszerűen nem marad ideje egy épkézláb történetre (a Bosszúállók ezt azért jóval több lépcsővel, az Ultronnál érték el). Az animáció az idő nagy részében bejött, a finálé közben viszont többször is az Egyiptom isteneinek CGI-bukakkéja jutott eszembe, természetesen mint negatívum, a túladagolás és a fantáziátlanság miatt már a pulzusomat sem emelte meg, kivéve az olyan jeleneteknél, mint például a rotterdami, ami annyira ocsmány, hogy nekem nem lett volna pofám a filmben hagyni.

Jól annyira nem éreztem magam közben, összességében csak pár percre... de legalább rosszul sem.

6,5/10

Írásod előtt egy órával olvastam az index kritikáját, hihetetlenül jól összeszedi a mozi összes ökörségét - beleértve azokat, amiket mi is kiemeltünk.

Ettől függetlenül én még mindig jobban szeretem az X-eket, mint a másik két világot.


.

.






Szemekbe zárt titkok (2015)





Immár lassan két éve, hogy írtam egy argentin krimiről, ami 2010-ben megnyerte az idegen nyelvű Oscar filmek versenyét. Az ugyan igaz, hogy nekem annyira nem jött be akkor a szerelmi szál előtérbe tolása miatt – de mint krimi, meg mint korrajz egy mérhetetlenül korrupt társadalomról, kétségkívül hatásos és maradandó darab. Aztán – most már lassan szinte törvényszerűen – jött a remake híre, és a magam részéről rém kíváncsi voltam, hogy tudnak hozzányúlni az alapanyaghoz, egyáltalán tudnak-e úgy változtatni rajta, hogy jobban magába szívjon a film… nos, azt kell mondjam, a végeredmény megint csak felemás lett. Az argentin mű legerősebb tulajdonságai köddé vesztek, viszont most meg messze nem éreztem annyira kínlódásnak a főszereplők közti plátói szerelmet.

Abba most nem menjünk bele, mennyi értelme is van egy öt éves filmet újraforgatni, azt hiszem, ennyi fórumozás után – aki követi az írásaimat – az tudja, hogy mi a véleményem a jelenlegi hollywoodi trendekről. Legszívesebben azzal sem foglakoznék – meg is próbálom ezt betartani – hogy tételesen összehasonlítsam a két mozit, holott azt hiszem, teljesen kézenfekvő lenne: miután azonban nagy valószínűséggel az eredetit még kevesebben látták olvasóim közül, mint ahogy ezt tervezik megnézni, nem sok értelmét látom. Amúgy is: azt gondolom, hogy illene a saját lábán (is) megállni egy ilyen feldolgozásnak, illene a saját produkció keretein belül nyújtani valamit a nézőknek – valami újat, emlékezeteset. Szerintem – ennél is, mint annyi másnál – ha mindenáron mérni akarjuk a korábbihoz, elveszünk a részletekben, s nem látjuk a teljes képet: a Szemekbe zárt titkok 2015-ös változata épp oly remek és fordulatos krimi, mint elődje volt, amin az utolsó percig lehet izgulni, amit már csak színészgárdája miatt is érdemes megnézni. Egy remek film, ha ezt látom elsőre, vélhetően most ódákat is zengenék róla… csak hát ott az a fránya dolog, hogy baromira nem lehet kikapcsolni a múltat és az emlékeket.

Nem is néztem különösebben utána az alkotó- és a szereplőgárdának (hisz nekem a cím önmagában elég volt), ezért kéjes vigyorral az arcomon néztem, kik is tűnnek fel a moziban: sorra jöttek az általam máshol megismert és megkedvelt színészek. A főszereplő ugyebár az a Chiwetel Ejiofor, aki épp 12 évig volt rabszolga, partnere az ügyészségen, az aktuális plátói szerelme pedig nem más, mint Nicole Kidman. Aztán egy jelentősen átírt karakter szerepében, Ray kolleganőjeként itt van mindjárt Julia Roberts, mindegyikük főnöke pedig nem más, mint Alfred Molina. De ez még annyira nem is hatott meg, rájuk nagyjából emlékeztem az előzetesekből, viszont mikor megláttam a Kártyavár Doug Stamperét, Michael Kellyt, valamint a Breaking Bad Hankjét (vagy az Under the Dome Big Jimmyjét), Dean Norrist, szinte felsikoltottam kéjes gyönyörömben. Jó, ez most hülyén hangzik, de mindezen színészek megint csak azt eredményezték – ahogy eddig már számtalanszor –, hogy egy nekem kedves gárda pozitívabb élménnyé tud tenni egy filmet. Úgyhogy minden változtatás ellenére (pozitív és negatív egyaránt) az új Szemekbe zárt titkok nálam jelentős hendikeppel indult… a jó irányba.

Azoknak, akik esetleg semmit nem tudnak a filmbeli eseményekről, röviden vázolom, mire számíthatnak. 2015-ben egy Ray Kasten nevű ex rendőr (Ejiofor) 13 év szünet után ( , egy évet pihent rabszolgasága után) besétál a volt munkahelyére, s az időközben ügyésszé avanzsálódott hajdani szerelme segítségét kéri egy rég lezárt akta újra nyitásában. A nő, Claire (Kidman) vonakodik segíteni neki, egyrészt mert roppant szabálykövető maradt a cégen belül, ez pedig félig-meddig maszek ügy lenne, másrészt meg hát nem is nagyon hisz ex kollégájának. Az ügy pedig nem más, mint egy hajdani szexuális bűncselekmény felidézése, amiben kolleganőjük, Jessica (Roberts) is érintett – aki még mindig a cégnél dolgozik, rendőrként. A tragédiát már talán maga alá is temette, ezért rendesen megkavarja az a hír, hogy rég elveszettnek hitt gyilkos ismét képbe kerül. A rendőrségen a helyzet egyébként változatlan: a hajdani barát, Bumpy (Norris) és a hajdani ellenség, Reg (Kelly) egyaránt szolgálatban van – így a 13 évvel ezelőtti frontvonalak ugyanúgy megelevenednek Ray visszatérésével, mint anno voltak.

A film ugyanis két idősíkon folytatódik tovább: az egyik szálon megismerjük a 2002-es eseményeket, mikor is egy Marzin nevű (Joe Cole) fiatal srác utáni hajsza folyik, aki vélhetően megerőszakolt és megölt egy fiatal lányt, majd lúggal kívül-belül kipucolta őt, eltüntetve a DNS nyomokat. A jelenben gyakorlatilag ugyanez az üldözés zajlik, hisz Ray pont arra jött rá, hogy a 13 évvel ezelőtt elengedett gyilkos szabadlábon van, ő pedig megtalálta annak nyomait. A két idősík pedig váltakozik – külön kiemelném a zseniális vágásokat, váltásokat – a két hajsza pedig eggyé válik: ugyanazon embert kergetik mindkét esetben. Viszont Marzin elkapása, de legfőképp bármilyen bizonyíték megszerzése vele kapcsolatban kemény dió mindkét esetben: a múltban bizonyos érdekek hátráltatják a nyomozást, a jelenben meg ugyebár nem hivatalos semmi. Miután azonban a film a jelenben kezdődik – így az a viszonyítási alap – ezért az egész múltbáli szál tekinthető egy hatalmas flashbacknek is: szépen feltárul a hajdani nyomozás története, és menet közben szépen értelmet nyer minden jelenkori szereplő sérülése, viselkedése, motivációja. A múltban is és a jelenben is akad rendesen dráma, fordulat, mi több, megdöbbentő esemény… a kettő közül nekem pedig a múlt tetszett jobban.   , nem csak azért, mert még mindenkinek volt haja, hanem mert abban a szálban található az az ominózus kihallgatásos és a stadionos jelenet is. Előbbiben az ügyésznő zseniális megoldással veszi rá a gyanúsítottat a vallomásra – ajaj, a pénisz mérete érzékeny pont!! – míg a másikban egy őrült kergetőzést látunk a stadionban. Az utóbbi még akkor is jó, ha nem egy snitt, mint korábban.

Ha már a múltbéli szálnál tartunk, mindenképp meg kell említsem azt az összetevőt, ami nekem az új Szemekbe zárt tikokban szembetűnően béna és erőltetett volt: nevezetesen a 09.11 beépítése a sztoriba. Az a marha nagy helyzet, hogy a 2002-ben zajló nyomozás szervesen kapcsolódik az USA ezen traumájához – viszont ez elképesztően nevetségesen teszi az egész hátteret. Mint mondtam, igyekszem elkerülni a hasonlítgatást, de az argentin mozi egyik legnagyobb erénye épp a korrajz volt, amiben a korrupció és a diktatúra voltak a gyilkos elengedésének mozgatórugói: egy roppant erős, elgondolkoztató és kényelmetlen hátteret adva a sztorinak. Itt meg? Nos, itt is lehetett volna mindez kemény és határozott, de a rendező a bilit még csak meglötyögtetni se nagyon merte, nemhogy kiborítani: a háttér itt az, hogy 9.11 után a rendőrség (bizonyos vezetői) szemet huny egy szexuális bűncselekmény fölött, csak hogy információkat szerezzenek egy mecset feltételezett alvó sejtjeiről. Alapban is hihetetlen az egész, de ha volt is ilyen, akkor annak a kornak a paranoiáját ez a mozi a legkevésbé sem tudta visszaadni. Ez, így, ilyen megközelítésben és átiratban csak egy odadobott csont a nézőknek, egy borzasztóan elnagyolt, kidolgozatlan – és ez által illúzióromboló valami.

A mozi nagy része viszont rendben van.  Arra kíváncsi lennék, mit jelent ez egy olyan embernek, aki csak ezt nézi meg – esetleg itt vagy a facebookon egy visszajelzésnek örülnék – mennyire tudja az önmagában a csavaros és izgalmas történet megfogni az előítéletektől mentes nézőt. Én most úgy vagyok vele, hogy kb. egyformára taksálom a két feldolgozást, a régi hangulata, újdonsága jobban megfogott és ledöbbentett, míg az újban talán jobb a kontuinitás, a szálak egymásba fonódása és jobban kedvelem a színészgárdát is.  Míg az elsőben kissé vontatottnak és hangulatrombolónak éreztem a szerelmi szálat, itt ez is jobban bejött – bár egy bizonyos jelenetnél kétségkívül suta lett. A lényeg az, hogy nem rontották el annyira, amennyire elronthatták volna, de nem is igazán sikerült az eredeti történetet még egyszer, jól újraértelmezve eladni. Márpedig egy remake célja elvileg ez, nem?




75%




.

R2-D2 írta:

Focus

A Focusba viszont minden további nélkül belevágnék még egyszer, egyáltalán nem volt annyira rossz, mint azt ismételten – most már sokszor trendszerűen - próbálják beállítani. Nekem legalábbis tetszett.

75%

Belevágtam...

Megmondom őszintén, jobban tetszett, mint elsőre. Nagyjából ugyanúgy látom, mint egy éve, csak valamiért most a szerelmi szálat kevésbé éreztem hangsúlyosnak - sokkal inkább elmerültem a mozi heist jellegében. A közepe továbbra is zseniális, a végén meg még képes voltam meglepődni is... mert bizony egy csomó dolgot el is felejtettem már.

A BD-n van egy 10 perces PR ízű dokumentumfilm, meg két 5-7 perces kisfilm Smithről meg Margotról. Igazából semmi különös, főleg arra hegyezték ki az anyagot, hogy a színészek hogy tanultak meg lopni - ugyanis ezek felkértek valami ismert zsebtolvajt/szélhámost tanácsadónak..

Az alternatív befejezés csak egy bővített duma a kocsiban, az alternatív kezdés viszont bekerülhetett volna:egy ékszerüzlet zseniális kirablása. Ez tetszett.

A lényeg: időnként elő fogom venni, mert bizony szórakoztató.


.

.





Warcraft: A kezdetek




Előre kell bocsájtanom, hogy fórumtárasammal (társaimmal) szemben az égvilágon semmi tapasztalatom, élményem – így elvárásom sem – nem volt e mozi előtt a Warcraft világával kapcsolatban, azt hiszem, elmondhatom, hogy totál Warcraft- szűzként ültem be a filmre. Néhány kétes minőségű előzetest, meg néhány jobban sikerült posztert leszámítva az égvilágon semmit nem tudtam az egészről: ilyenkor lehetne azt mondani, hogy igazán objektívan és tárgyilagosan néztem a filmet, jó kritikushoz méltóan pedig érzelmektől mentesen vagyok képes értékelni a látottakat. A baj csak az, hogy sem nem vagyok kritikus, sem nem vagyok képes figyelmen kívül hagyni mindazokat az apró benyomásokat, amik mozi előtt és alatt értek a filmmel kapcsolatban… így ez az írás is lesz sokkal inkább egy élménybeszámoló, mint kritika. Ahogy egyébként szokott…

Én csupán egy jó fantasyt akartam látni. Egy, az  A Gyűrűk ura vonalán mozgó, látványos és kalandos kis történetet, amiben szép lassan elmerülve magam is azon világ részese lehetek, amit látok a vásznon. Amiben az – amúgy nem túl nagy elvárásnak tűnő – EMBER főhős oldalán harcolva vessek véget egy emberi fajt (is) érő támadásnak, amiben az események kibontása egyúttal azt is jelenti, hogy fokozatosan megismerve mindent és mindenkit, állást és harci oldalt tudjak foglalni a felek között. Nos, a Warcraft film egyik hibája – már ha ezt lehet annak nevezni – hogy e tekintetben rendesen alulprezentál: újként, ismeretlenként olyan szinten el lehet veszni a film első harmadában, hogy az szinte már kényelmetlen. Megint tudni kéne egy csomó dologról, ami már ezen univerzumban megtörtént, megint ismerni kéne legalább az új világ alappilléreit, különben túl hézagos az egész. Nem elég, hogy az emberek helyett egy, a varacskos disznó (vagy gamorraiak, tetszés szerint) és egy body builder keveredéséből született fajjal kell az egész történetet kezdeni, de ez a sok ismeretlen név, törzs, mágia is rendesen feladta a leckét… és ekkor még bizonyos dolgokon nem is gondolkodtam el (amikre még később visszatérek). A kezdés pedig annyira monumentális, hangulatos és magával ragadó (= jó!), hogy túl sok idő nincs is minden apróságon rágódni…

Itt jut eszembe két dolog, ami valahogy az írás elejére kívánkozik. Az egyik a marketing, ezen belül az előzetesek világa. Gyakran szidhatja az ember – jogosan!! –a reklámszakembereket, hogy mindent megmutatnak a trailerben, így a film már nem sok újdonságot hordoz: nos, itt ennek pont a fordítottja igaz. A trailerben látott filmkockák és a hozzájuk kevert dialógusok együtt totál félrevezetőek, a nagy összefosás az emberek és az orkok között úgy, ahogy felvillanva vagyon, soha meg nem történik. És ez nagyon jó hír: a Warcraft stílusához és zsáneréhez képest meglepően sok fordulatot, meglepetést és drámát tartogat – csupa olyat, amit a bemutatók alapján talán máshogy vártunk. A másik dolog – bár ez nem kimondottan a történethez kötődik – az, hogy azért megsimogatnám annak a buksi fejét, aki a filmet (csak itthon?) összekötötte egy Sensodyne promócióval… Oké, semmi gáz, pont kapóra jött egy akciós kupon, de kicsit vicces, hogy az óriások agyarairól valakinek az érzékeny fogak védelme jut eszébe. Mindenesetre zsebemben a Rossmannos kedvezménnyel nem tudtam nem bámulni az orkok fogazatának sokszínűségét – és bizony néha el is gondolkodni azon, némely nőnemű lénynek mennyire is nevetségesre sikeredett a szájszerkezete. Némelyiküknél még Drakula is jobban el volt eresztve… maximum ő belül hordta az övéit…

Na de ennyi kitérő után vágjunk bele a filmbe. Egy idegen bolygón kezdünk, ahol az orkok élnek, akik – csúnya, gonosz mágus vezetőjük hathatós közreműködése által – szépen tönkretették világukat, ezért új lakhelyet keresnek. Minden rosszindulat nélkül ez egyébként önmagában egy hatalmas klisé, még a transformerseknek is sikerült elpusztítani a bolygójukat – nem az első és nem az utolsó eset a filmtörténelemben, hogy egy kihaló világból a fajok új otthont keresnek más bolygókon – az már a mi pechünk, hogy mindig a Földet (vagy az emberek lakóhelyét, jelen esetben itt Azerothnak hívják) szemelik ki e célra. Na, itt is ez a helyzet, itt az orkok (az ork varázsló) építenek egy csillagkapuhoz hasonló szerkezetet, ami működéséhez élőlények lelke – vagy inkább életereje – szükségeltetik. Valahogyan már összeszedtek annyi foglyot – ez is jó kérdés, honnan, mikor?? –, hogy egy kis csapatot, a hódítókat előre tudják küldeni: a lélekelszívás hatására a kapu kinyílik, néhány törzs/horda át is jut az emberek világába. Annak ellenére, hogy a nyitány szinte minden eleme már látott és újrahasznosított filmes összetevő, az egész felütés működik: működik, mert az ork figurák bizony baszott jól néznek ki. Annyira színes, kreatív és változatos az egész felhozatal, hogy a néző csak bámul a vászonra a látványorgia láttán. Persze, sok ork sok testi kiegészítője, felszerelése szimplán hatásvadász, de eszméletlen jól néz ki… legalábbis a férfiak. A nők… a már más kérdés, a kisbaba meg aztán végképp – kb. ilyen lehetet Yoda gyerekkorában – de az egész kezdet ezekkel a monumentális lényekkel, életterükkel nekem bejött. Ja, tudom, hogy nem az volt, de volt egy twi’lek- szerű fogoly is az egyik ketrecben…  

A Warcraft akkor sem ül le, mikor a Feketeszakállra hasonlító főcsúnya ork meg a többi horda átjut a földre: végre megismerjük embereinket, akik természetesen védeni akarják életterüket. Mintha csak a Gyűrűk ura világában lennénk, kifejezetten hangulatosak a helyszínek, bár az nem kérdés, hogy kidolgozottságukban, részletességükben nem közelítik meg PJ művét. Itt egyébként megint azt éreztem, hogy a Warcraft film annyira rohamtempóban halad, annyi információt kénytelen átadni a (főleg új) nézőknek, hogy nincs idő igazándiból elmerülni a részletekben – mint ahogy ezen okból kifolyólag a karakterekben sincs. A vád, hogy kissé egysíkúak és kiszámíthatóak az ember figurák, az bizony igaz, de az is igaz, hogy valahogy az egész  film számomra legalább annyira ork mozi, mint emberi történet… és ez icipicit meg is határozza a kedvelhetőségét és befogadhatóságát. Az ember nem szívesen azonosul egy ronda raszta hajú óriással, vagy annak feleségével – emberként sokkal inkább vonzódna az emberi fajhoz… a nagy gonosz zöld ogrék ellenében.   , ha Shrek sokat edz, meg egy mammutcsontvázat beleállítunk a hátába, kb. úgy nézne ki, gonosz orkként. Az emberek világa fele ennyire színes, sokkal kevesebb érdekes figurát mozgat a történet ezen szála: a legjobb mindezek közül a még a nevében is Mervinre hajazó varázsló, bizonyos Medivh. Vele kapcsolatban azon lehet elgondolkodni, hogy tulajdonképp mi is motiválta a sztori ismeretében, meg hogy akkor ez most hogyan is működik – sajnos a jó esetben vágóasztalon végezhették azok a jelenetek, amik a figurák hátterét, szándékait árnyalták volna. Ahogy magukat az eseményeket is…

Nem fogok tartalomismertetőt írni – felesleges – inkább megemlítem azt, hogy néha bizony felhúztam a szememet a már-már pofátlan áthallásokon más filmes univerzumokkal kapcsolatban. Van itt Avatar, mikor a varázslótanonc felmegy a lebegő városba, aztán van Két torony/Hobbit a farkaslovak miatt, meg aztán ugye Harry Potter, de nem feltétlenül a varázslásban, hanem a griffmadárban: itt is megemlítem, kemény ez a madár, egymaga elintéz egy kisebb hordát… vagyis… soha ne bosszants föl egy griffet, még ha ork vagy, akkor se. De ezt már a Potterből is tudjuk. A varázsláshoz használt módot is láttuk már sok helyen, talán a teleportáló varázslat volt újdonság… de úgy összességében egyik ismétlés sem tudott kizökkenteni a hangulatból. Talán egyedül a Niwrok által külön kiemelt „fura” jelenet volt kínos, de az sem elsősorban azért, amiért a kolléga időt szánt rá, hanem az egésznek az idiotizmusa és meseszerűsége miatt… most komolyan: Gólem? Jobb ötlet nem volt? A Warcraft amúgy is meglehetősen hullámzó módon teljesít az eredetiség és a „már láttuk” témájában, de ez a kőből faragott valami még ezen kereteken belül is kínos volt. És ha meg már kínosnak érez valamit a néző, hajlamosabb az amúgy lazábban kezelendő, esetleg mélyelemzésre alkalmatlan dolgokon, összetevőkön is fennakadni: jómagam két dolgot tudtam nehezebben feldolgozni. Az egyik az, hogy az egész Felt, annak fő használói, motivációik, hogyan boronálhatóak egybe (spoiler nélkül így lehet megfogalmazni), a másik meg… nos belegondoltam egy ork/ember félvér lény „készülésébe”. Hogy az nem volt szerelemgyerek, az biztos…

Viszont én úgy érzem, mindezen hibái ellenére kifejezetten szórakoztató film lett a Warcraft. Eszméletlenül látványos és hangulatos, amikor már a néző elkapja a fonalat és el tud merülni a világban, kifejezetten működik. Jók és szerethetőek a karakterek, jók és meglepőek a fordulatok, a moziban pedig benn vannak azok a kötelező gegek, poénok, amik egy ilyen volumenű, stílusú filmet megtöltenek szórakoztatással. Niwrokkal ellentétben én úgy látom, bemutatkozó filmnek éppen jó a Warcraft, felskiccel bizonyos dolgokat, viszont sok szempontból kétségkívül hiányos alapokra épül. Állítólag 30-40 pernyi bővítés lesz hozzá lemezen, azzal együtt talán kerekebb lesz az egész… jó, azt nem vitatom, hogy PJ első trilógiája bővítés nélkül is megállt a saját lábán – no de ott volt egy gigászi írott alapanyag, itt meg csupán egy játék van. És azért – ha jól gondolom – egy játékban nem elvárás a rendes háttér kidolgozása.

Talán kicsit jobban szeretem  a fantasyt, talán csak jobb hnagulaban talált meg, talán az előzetes ismeretek hiánya miatt, de a teljesen nyilvánvaló hibái ellenére én elvoltam vele.





75%



.

R2-D2 írta:

Állítólag 30-40 pernyi bővítés lesz hozzá lemezen, azzal együtt talán kerekebb lesz az egész… jó, azt nem vitatom, hogy PJ első trilógiája bővítés nélkül is megállt a saját lábán – no de ott volt egy gigászi írott alapanyag, itt meg csupán egy játék van. És azért – ha jól gondolom – egy játékban nem elvárás a rendes háttér kidolgozása.

.

Köszönöm az élménybeszámolót, te írásod is nagyon tetszett.

Csodálkoztam, hogy nem szedted szét a filmet.
Felénk ismerve a mai filmkiadást, kicsit félek, hogy mi nem kapjuk meg lemezen azt a 30-40 percet. Pedig tényleg sok jelenet üvölt a plusz percekért. De jól nézne ki egy Ork, Wetás fegyverrel a kezében szoborként a bővített változathoz.

Igazából több könyv is szól erről a világról a számítógépes játék mellett. Alapanyag volt bőven, talán pont a rajongóknak való megfelelési kényszer volt ami belerondított a dolgokba. Ők jóval nagyobb ismeretekkel ültek le elé, nem volt annyi hiányérzetük.