Niwrok írásai 1.0

.
Mercy



- Mindig magánál van az a Biblia?
- Csak a nagymamátok közelében...

Mostanában egy kicsit hanyagoltam a horrorfilmeket, mert nem nagyon találtam olyan új darabot, amit igazán megnéztem volna, és még azokban sem mindig akadt örömöm (ld. Insidious 3.; az Oujiát, a Delivert és a Jessabelle-t sem felejtettem el, sorra kerülnek azok is idővel ). Hiányérzetemben most begyűjtöttem párat, amik az általános vélekedés szerint legfeljebb az erős középszert képviselik, mert... mert ahogy már mondtam, a vámpír is ráfanyalodik a patkányvérre, ha már annyira nincs más (kivéve a Ventrue-k ). Éppen ezért a Mercytől sem vártam sokat... aztán meg egyre-másra hozta magával a kellemes meglepetéseket.

A tizenéves George, a bátyja (Buddy) és az anyja (Rebecca) nagy kihívás elé néz, amikor a korábban szélütést szenvedett nagymamát, Mercy-t a várhatóan utolsó napjaiban otthon akarják ápolni. Hiába lenne még két gyereke is Mercynek, egyik sincs abban a helyzetben hogy gondoskodjanak róla, mert "Lanning bácsi" egy címeres alkoholista barom, "Jinny néni" meg egy szanatórium vendégszeretetét élvezi, így hármójukra marad ez a feladat. Ez még akkor is minden erejüket igényelné, ha Mercy az a fajta kedves nagyi lett volna, aki korábban rózsás mosollyal kapálgatott a kertben, és délutánonként piteillat töltötte meg a házát. George talán így isgondol rá vissza, de ezzel a véleményével igencsak magára marad ebben a családban, de akár Mercy tágabb környezetében is... Mert valamivel csak magyarázni kell a múltban előforduló furcsa eseményeket, gyanús haláleseteket, ami a családjuk történetét szegélyezte, és azt a komorságot, félelmet és bizalmatlanságot, ami a házat körbelengi.

Az első meglepetés a főcímben fogadott, az, hogy a Mercy Stephen King egyik novellája alapján készült, ahogy kis utánajárással az is kiderült, hogy én azt olvastam is vagy tíz éve, Nagyi címmel. Az olvasás tényére sem emlékeztem, de egyébként King jellegzetességei elég jól benne vannak, akár fel is tűnhetett volna, és bár kevés feldolgozásról tartom azt, hogy sikerült volna megragadni a stílusát, hogy azt a mély borzongást éreztem volna film közben is, mint régen a könyveit olvasva, a Mercynél ez elég jól megvolt. Kingnek ugyanis megvan az a képessége, hogy azokat a részeket is libabőrössé, nyomasztóvá tudja tenni, amiknek nincs köze a természetfelettihez, mert a természet, az élet maga tud olyan képekkel, tapasztalatokkal szolgálni, amik borzalmasak, őrületbe, kétségbeesésbe hajlóak, és amiknek a lenyomata egy életre elkíséri/kísérti az embert, befolyásolva a sorsát. Ezért van az, hogy a Kedvencek temetőjének is azok az egyik legjobb részei, amikor Rachel "Óz, a Nagy és Khettenetes"-ről beszél, és szinte újraéli, milyen volt az idegi betegségben szenvedő, eltorzult testvére mellett lenni, ápolni, és a Tortúra is a félelemnek és az őrületnek az új regény fejezeteiben megörökített részeivel lesz teljes igazán (na, spec ezért is tartom egy agyonhype-olt szarnak a filmet, Kathy Bates alakításán kívül); ettől még ugyanúgy összeszarod magad Pascowtól vagy Annie-től is, de ezek tartják fent szinte minden oldalon a feszültséget, és családi vagy pszichológiai drámaként is megállják a helyüket. A Mercy is ilyen volt, ahogy a családtagokról, a múltjukról derültek ki az egyre bizarrabb részletek (mondjuk már az első percben is van egy baltás öngyilkosság, szóval nem sok illúziója lehet a nézőnek), meg például ahogy Rebecca reménnyel telve elképzeli, hogy majd hogy összetartanak a fiúkkal a nagyi ápolásában, és mosollyal tűrik a megpróbáltatásokat, mert egymásra tudnak majd támaszkodni... aztán az első komolyabb roham után kiderül, hogy az effajta ábrándok oszlanak el a leghamarabb a szürkeségben...

Folytatva a meglepetések sorát, a második a képek hangulata volt, és nem a bizarr festményeké, amik elsőként láthatóak a főcímben, de csak érintőlegesen bukkannak fel a filmben, hanem végig, ami utána jött. Ezért is hoztam elő a szürkeséget, mert a fakósággal, a sötétséggel játszik leginkább a látványért felelős stáb, és mindez a szintén elég furcsa "zenei" aláfestéssel (kb. egy hegedűhang, hosszan elnyújtva) remek kísérője volt a fent már méltatott sztorinak. Néztem is, ki a Mercy rendezője, és az a Peter Cornwell, akinek a Kísértetjárás Connecticutbanját azért elég jóra értékeltem anno, nagyjából ugyanazért, mint a Mercyt - a családi vonatkozásai és a hangulata miatt. Abban a filmben azonban baromi jók voltak a technikai részletek, a bőséges kellékek is, és még ha a Mercy nem is nyújt akkora teret ezeknek, mint amilyenek ott voltak a látomások meg a halott szemű rémek, inkább csak egy-két CGI akad, amit azért talán jobban illett volna megcsinálni. A fizikai kellékek jók, például a könyv, ahogy a már említett festmények is, de mondjuk ahogy a szövegek megjelennek abban a könyvben vagy a végén a könnyezős résznél, az bíz' elég gyenge. A kevés tárgyi részlet miatt a legtöbb a színészekre van bízva, leginkább a George-ot játszó Chandler Riggsre (Carl a TWD-ből) meg Shirley Knightra Mercyként, a többiek inkább csak asszisztálnak, így közülük magasan Shirley Knight viszi a prímet, az a kanalas jelenete egészen zseniális.

A sztori misztikus része már nem meglepő, inkább csak kellemes aláfestése, bonyolítója, elindítója a többi eseménynek, az már inkább csak elszórakoztatott, mint hogy jelentősebben hatott volna rám. Ijesztőnek sem igazán nevezném, King egyszerűen csak sokadszor visszatért azokhoz a helyszínekhez és témáihoz, a legendákkal, rémmesékkel, babonákkal átitatott maine-i kis közösségekbe, ahol sosem lehet igazán tudni, hogy a boszorkányokról, démonokról szőtt történetek mennyire igazak... de nála ugye általában azok.

Ha ilyen lesz a többi horror is, akkor már bőven elégedett leszek. A Mercy maradandó kis gyöngyszem lesz a gyengeségei ellenére is, és az egyik legjobb érték/ár arányú filmként fogok emlékezni rá, időráfordítása ugyanis szinte nincs is: az egész 75 perc, főcímmel és stáblistával együtt. Leginkább ez a "hatékonyság" és a hangulata emeli ki nekem a sok más hasonló közül.

8,5/10
.

Mercy


Három dolog, ami megfogott a fillmel kapcsolatban:

Niwrok írta:

- Mindig magánál van az a Biblia?
- Csak a nagymamátok közelében...

Ez az egyik. Eszembe jutott, hogy míg élt a nagyi, ez nálunk is így volt. Mert csak ő tartott a szobájában ilyesmit...

Niwrok írta:

mondjuk már az első percben is van egy baltás öngyilkosság

Ezt  úgy elképzeltem... ahogy a valaki baltával csapkodja a saját fejét...  

Niwrok írta:

... időráfordítása ugyanis szinte nincs is: az egész 75 perc, főcímmel és stáblistával együtt.

Ez meg egy óriási pozitívum.

(nem írom, hogy megnézem - pedig de -, mert akkor számonkéred...   )


.

R2-D2 írta:

Mercy

Niwrok írta:

...mondjuk már az első percben is van egy baltás öngyilkosság...

Ezt úgy elképzeltem... ahogy a valaki baltával csapkodja a saját fejét...  

Spoiler:

R2-D2 írta:

(nem írom, hogy megnézem - pedig de -, mert akkor számonkéred...   )

Tehetek róla, hogy az "érdekel; felírtam a cetlimre" nálam azt jelenti, amit       ?
.

Niwrok írta:

Tehetek róla, hogy az "érdekel; felírtam a cetlimre" nálam azt jelenti, amit       ?
.

Jó, akkor legyen: Érdekel, felírtam.

Időkorlát nélkül!!!


Most még Hannibal S3, Búra alatt S3, Gengszerkorzó S4-S5, Spartacus S2-S3-S4, Black Sails S1-S2, Wayward Pines S1, Whispers S1 van tervben, közöttük néha-néha egy-egy film.



De igyexem!!


.

R2-D2 írta:

Most még Hannibal S3, Búra alatt S3, Gengszerkorzó S4-S5, Spartacus S2-S3-S4, Black Sails S1-S2, Wayward Pines S1, Whispers S1 van tervben, közöttük néha-néha egy-egy film.

Nocsak! Mint újdonságról a Wayward Pinesról már olvastam, kifejezetten jó -és gyorsan kaszált- misztikus újoncnak mondják, úgyhogy arra igencsak kíváncsi lennék, a Whispers viszont teljesen új nekem. Beírhatnám a Google-ba, de inkább megkérdezem: arról mit lehet tudni?
.

Niwrok írta:

Nocsak! Mint újdonságról a Wayward Pinesról már olvastam, kifejezetten jó -és gyorsan kaszált- misztikus újoncnak mondják, úgyhogy arra igencsak kíváncsi lennék, a Whispers viszont teljesen új nekem. Beírhatnám a Google-ba, de inkább megkérdezem: arról mit lehet tudni?

Egy barátom - akiről meséltem - most nézi, és jókat mond róla. Sci-fi, ennyit tudok, de nem is igazán akarok belemenni a részletekbe.

A Waywardot elvileg nem kaszálták, összesen egy évadnyi alapanyag volt hozzá. De ha jól tudom, tervezték folytatni.

.
Hívatlan vendég / The Uninvited



A Rydell-család Anna, a fiatalabb lány visszatérését várja az elmegyógyintézetből, ahova azt követően került nagyjából egy évvel előtte, hogy a súlyos beteg anyja meghalt egy tűzvészben, ami házukban pusztított. Annát azóta is rémálmok gyötrik, de a pszichológusa úgy érzi, az otthoni körülmények, a szeretet és a nyugalom jobban szolgálják majd Anna további gyógyulását, mint a bezártság... de Annának egyikben sem lesz igazán része. Már a megérkezése után rögtön megtudja a nővérétől, Alextől, hogy az apjuk összeszűrte a levet az anyjuk volt ápolónőjével, Rachellel, aki tisztára Hamupipőke gonosz mostohája, a felszínen maga a bűbáj, de a lányok szerint csak egyre méllyebbre akarja fúrni ezzel magát a családjukba. Annát ráadásul valósághűnek ható látomások kezdik rémisztgetni, például egy, a megégett anyjára hasonlító lidérc, ami mintha nem is igazán fenyegetni, inkább figyelmeztetni akarná a lányt, és a testvérek meggyőződésévé válik, hogy ennek Rachelhez van köze.

Amennyire tudom, ez egy távol-keleti film feldolgozása, és bár láttam az eredetit is, inkább ez a változat tetszett jobban. Jól esett ezzel zárni a Mercyvel kezdett és az "Általános" topikban említett filmekkel folytatott horror-csomagot, még ha ez utóbbiak nem is voltak annyira ijesztgetősek, az Uninvited viszont nagyon is az, a maga kicsit középszerű módján. Elsőre mondjuk meglepődtem, hogy miért gondolják a készítők, hogy nekem egy éjszaka felderített illegális szemétlerakótól meg kéne rettennem, utána meg azon, hogy az első két perc mennyire zavaros, de kiderült, ezzel csak betekintést nyertünk Anna álmaiba, és a későbbi részek már jóval lineárisabbak.

A történettel kellemesen elvoltam, ami egyszerre hozza egy nyomozás izgalmát és a jól elhelyezett ijesztgetéseket. Sajnos mondjuk ez is az a film, ahol az eseményeket és a szereplőket erőszakosan és néha értelmetlenül kell terelgetni, és nem igazán tartom életszerűnek, hogy egy magatehetetlen beteget magára hagyjanak éjszakára, és csak egy csengő lógjon a kezén az egyetlen jelzés gyanánt, csak hogy fel tudják robbantani, utána meg a csengetéssel tudják riogatni a nézőket, ahogy azt sem értettem, Anna miért nem találkozhat simán Mattel, a barátjával, miért nem mehet be egyedül a városba egy barátjához, és miért kell ilyen otrombán rájátszani ezzel a béna titokzatoskodással és a még bénább lebukással. Mégis megvan az a lendület, ami viszi magával a nézőt, csak történik mindig valami, és a végén ütött szöget a fejemben, hogy a film jelentős része a családi házban játszódik, és ezzel együtt sem vált unalmassá, mert a feszültség szinte végig ott van. Ennek egyik forrása a Rachel körüli gyanakvás, és az, amilyen alakítást Elizabeth Banks nyújt ehhez. Amúgy is kedvelem a csajt, bár inkább a komikus énjéhez vagyok szokva, nehéz is volt átállni a terror-mamira, de ebben is jól helyt állt, a gyöngysoros jelenete kifejezetten hatásos volt.

A másik ok, amiért bejött a film, hogy ez volt a leghorrorosabb a mostanában nézett filmekből. Ebben is benne van az a drámai félelem, amit pont legutóbb emlegettem a Mercy kapcsán, ahogy Anna visszaemlékszik, mennyire megviselte az anyja betegsége, de most kifejezetten jól esett a szemérmetlenül használt riogatós CGI is. Éppúgy jó az ágyas jelenet a remekül végigvitt titokzatossággal, a legjobbkor felvillanó kis részletekkel, mint később a teljes "pompájában" a néző arcába tolt anyuka vagy a vörös hajú kislány. Az Uninvited előnyének éreztem azt is, hogy folyamatosnak hatnak az átmenetek, elsőre nem is biztos, hogy feltűnik, hogy már nem a valóságot látjuk, és volt, hogy csak a körülmények tették azelőtt gyanússá a dolgot, hogy nyilvánvaló lett volna. A jó horrorrendezők tudják, hogy a tényleges rossz dolgoknál csak az tudja jobban a nézőre hozni a frászt, amikor tudod, hogy mindjárt jön valami parás... na, itt a Mattes jelenet például pont ilyen.

A pár forgatókönyvírói baki, a néhány logikai lyuk és a néha értelmezhetetlen reakciók (így visszagondolva, utólag elég nehezen lehet "összeilleszteni" a sztori elemeit) mellett azonban volt egy fatális hibája a filmnek: hogy Emily Browning még mindig filmezik ahelyett, hogy teszemazt komposztot árulna egy kertészetben. Amikor a Sucker Punchban láttam, akkor még csak "megdöbbentően tehetségtelen" volt, amely megítélésen a Sleeping Beauty-ban nyújtott "értékelhetetlen" alakítása sem javíthatott ugye sokat, és mostanra eljutottam oda, hogy a csajt leginkább "felháborítóan tehetségtelen"-nek tartom. Kevés, magát színésznek nevező embernél láttam még ilyen mesterkélt megnyilvánulásokat, akár a félig kifacsart rémségek hozzák rá a frászt, akár az anyukájáról jut eszébe valami kedves emlék, közben meg a film jelentős részében a babafején levő félig nyitott száján keresztül szinte hallani lehet a fülei közt süvítő szelet, ANNYIRA üres a tekintete... EZ például elvileg egy promókép róla, és itt éppen ún. "sokk" éri... Nem tudom, kinek a "fodrászát" tisztelhetjük a kisasszonyban, de így harmadszor már zavar, hogy jobb sorsra érdemes filmeket húz le ballasztként; utoljára talán a Balszerencse áradásában nem tűnt fel, hogy ezt tenné, de azt is lehet, hogy csak újra kéne néznem.

Úgyhogy a film jelen formájában 6/10, bárki mással a főszerepben +1 pont lenne.
.

.
Mr. Selfridge S3



Továbbra sem hiszem, hogy bárkinek "kedvet" csináltam volna ehhez a sorozathoz , de még így is szívesen írok erről is . Csak nehogy bárki véletlenül is kikérje magának, hogy önző módon magamnak tartva meg a folytatás izgalmait lemaradt a "Nők a pult mögött" period drama változatáról .

Egyszer fent, egyszer lent... És ez most nem csak az I. világháború után lassan újra éledező üzleti életre, hanem Harry magánéletére is igaz. Alig pár hónappal azután ugyanis, hogy egy végzetes betegség miatt el kellett temetnie Rose-t, akinek a hiánya sokáig betömhetetlen űrt hagyott az életében, amire csak gyenge pótszer volt a munkaterápia, már egy boldog esemény előkészületeire kell figyelnie, a legidősebb lánya, Rosalie esküvőjére. A lány már rég túl van azokon a tinédzser éveken, amikor vagy tíz éve az apjával először jöttek Londonba, és Lady Mae unszolására az első báljára készült, a ház új asszonyaként egy orosz arisztokrata (Serge) mellett tervezi megtalálni a boldogságot, még ha erre árnyékot vet is a férfi csapodárnak mondott természete, a repülés iránti hóbortja és a Selfridge-vagyonba nagy sebességgel befurakodni igyekvő anyós, Marie. De nem Rosalie az egyetlen, aki mostanra már házasságban él a szereplők közül, hiszen Mr. Grove és Doris már lassan nem is számolják, hány gyerekük van, Kitty és Frank is egymásra találtak, és Agnes sem húzza egy napnál sem tovább a szükségesnél az évek óta tervezgetett esküvőjüket Henri-val. Az áruház, a tér, ahol vagy aminek kapcsán annak idején mind először találkoznak, sikerrel, de nem nyom nélkül vészelte át a háborút, mert bár lehetőség van a terjeszkedésre, további boltok nyitására szerte a brit szigeteken, a béke majdnem akkora feladatot ró a szervezésre és a költségvetésre Harry Selfridge társadalmi szerepvállalásával, mint a hadbalépés. Ebbe a gyásszal és nehézségekkel terhelt, de azért a viszontlátás és a reménykedés örömén alapuló állapot akkor kezd meginogni, amikor Lord Loxley visszatér az Államokból, hogy a válása és a csalásait követő lebukása okán keletkezett bosszúvágyát végre kiélhesse Harry-n, és erre az első felhasználható bábra jó választásnak tűnik Serge.

Amire először változásként felfigyeltem az előző évadhoz képest, hogy bár némileg bővült a szereplők köre, mégis jóval összeszedettebb, egyenletesebb hatást kelt, mint korábban. Legutóbb azt emeltem ki negatívumként, hogy a szereplők kapcsolatai és hangulata túl hektikus, látszólag minden ok nélkül változik részről részre, és ettől még ez a "limonádé" is meg tud zavarosodni. Miután az első részben újra felveszi a sorozat a fonalakat, onnantól jóval "finomabban" hurkolja azokat egymásba, az események jobban következnek a szereplők életéből, mint a véletlenekből, és ez nagyon jót tett a hangulatnak is. A konfliktusok természetesebbnek hatnak, jobban kitöltik a rendelkezésre álló időkeretet, és elég széles skálán is mozognak, Gordon esetlen szárnypróbálgatásaitól a nők és az üzlet terén, Harry új, titkot rejtegető szeretőjén és üzlettársán keresztül a Victor bárjával kapcsolatos problémákon át nekem ilyen környezetben elég komoly témákig. Nem tudom, hogy a többi századfordulós drámában ez hogy megy, de azért itt erősen belementek a háború utóhatásaiba, például hogy a nők munkába állása mennyire rontja a háborúból visszatérő katonák megélhetési esélyeit, és ez milyen összeütközésekhez vezet, de akadnak tünetei a lövészárkokban és a csatamezőkön töltött hónapok hatására jelentkező poszttraumás sokknak, illetve egy nemi erőszak kísérletére is sor kerül, kiegészülve a környezet erre adott reakcióival. És hogy példát is mondjak a jobban kezelt összefüggésekre, több konfliktus is olyan, amit Lord Loxley megpróbál és megpróbálhat Harry ellen felhasználni: amikor Harry kiáll a "dolgozó nők" mellett, Loxley azonnal ujjal kezd mutogatni rá, mint az amerikaira, aki semmibe veszi és nyomorba taszítva őket sorsukra hagyja Anglia hőseit. És ami még említésre méltóan tetszett, hogy mivel ez már a harmadik évad, sok olyan részlet van, amit a néző is ismerhet a szereplők egymás közti múltjából, és jó ezeket visszahallani, ahogy a házasságok, viszonyok, barátságok, üzletek közepette visszautalnak ezekre, az öt éves "szünetek" ellenére is folyamatosságot hozva a sorozatba, hanyagolva a máshol és máskor előforduló "amnéziát".

A régi szereplőket és színészeket korábban is méltattam, kétszer is, így rájuk már annyira nem térnék ki, legfeljebb annyira, hogy Jeremy Piven bármilyen jó színész is, kicsit beleunni látszik ebbe a szerepébe; Harry-t persze meggyötörte az élet, és emiatt is lehetne fáradtabb, felhősebb a tekintete, sokszor csak zavartan mosolyog vagy fenyegetőzik, de már közel sem olyan hatásosan és szenvedélyesen, mint ahogy beledöngölte Mr. Towlert az első évadban az asztalba. Még kezdetektől ott levő mellékszereplők is kezdenek fölébe nőni, legyen az akár Mr. Crabb, a könyvelő, aki egyszerre hoz józanságot és egy kis atyáskodást a bolt életébe, Gordon, aki kiismerve az üzlet működését tör felfelé a ranglétrán, vagy az állandóan cserfes Kitty (Amy Beth Hayes), de aki talán aki legnagyobbat nőtt a szememben, aki a legtöbbet fejlődött az évek alatt, az George (Calum Callaghan); az első évadban Agnesnek még a széltől is óvnia kellett a dadogós, a részeges apjuk által megtört fiút, de aztán a munka, a jellempróbáló események, aztán meg a háború megerősítették annyira, hogy becsülettel és becsületesen helyt tudjon állni bármilyen helyzetben. Az újak közül a Marie-t alakító Zoë Wanamakertől vártam többet, őt már láthattam több Agatha Christie feldolgozásban is, de Marie szerepe egy kicsit idegenül állt "rajta", és ahogy kiderült, a Serge-t megformáló Leon Ockendent is ismerem, Norman Jaydenként a Heavy Rainből, de sajnos az ő szerepe sem adott sok lehetőséget a kibontakozásra. Inkább Violette Selfridge és Hannah Tointon volt az, akik nagyon egymásra találtak, mert a felvágott nyelvű, kalandkereső, de igazából csak szeretetre vágyó fruska jól áll neki, és sokkal több lehetőséget is jelent, mint a szinte csak kellékként használt Rosalie Kara Tointonnak... ugyanis igen, ők tényleg testvérek (és én még furcsálltam, hogy mennyire hasonlítanak, hogy milyen remek a casting!). Aki az előző, de legalábbis az első évadban nagy kedvenc volt, Lady Mae, őt sajnos ezúttal nélkülöznöm kellett, Katherine Kelly szülési szabadsága miatt.

Leginkább a látványosságokban éreztem, hogy a sorozat egy kicsit visszavett. Az üzletház alsó szintjét még mindig elárasztják a vitrinek és a csecsebecsék, és a divatosztályt is mutatják párszor, de ezzel az emlékezetesebb helyszínek véget is értek, az olyan új helyszínek, mint az új Grove-rezidencia, a tetőterasz, Victor lebuja vagy a dolgozószoba aligha érnek ezek nyomába. Ami pedig lehet, hogy eddig is így volt, mindenesetre most tűnt fel annyira, hogy zavarjon: sok jelenetnek van green-box hatása a túl homályos háttér miatt.

Úgyhogy vizuálisan már vesztett valamennyit a sorozat a varázsából, de más vonatkozásaiban sokkal jobban tetszett; talán ez az évad jött be legjobban a háromból, ahol a sztori és a képi világ leginkább egyensúlyban volt. Ezért is vagyok kiváncsi a folytatásra, bár egy kicsit aggódva, mert sok konfliktust elég véglegesen zártak le mostanra, és a finálé sem az a tengernyi boldogság Harry számára; eddig is nagy hazardőr volt, de a gyász és a csalódás indítják meg igazán a lejtőn. És ahogy bemutatták, ebben a következő évadban két új szereplő lesz "segítségére", a nagyvilági, szerencsejátékfüggő -és nem mellesleg magyar- Dolly Sisters, akiknek az isten pénze sem lesz elég, és ezt akkor is keserű lesz végignézni, ha a kezdetektől tudom, hogy Harry Selfridge nyomorban végezte.

8,5/10
.

Köszi az ajánlót!

Facebookoztam, talán valakinek kedvet csinálsz hozzá.

Tök sokat gondolkodtam a főszereplő honnan tűnik ismerősnek... ...ez a bajusz... aztán rájöttem. Volt egy LMP-s politikus, egy Vágó nevezetű, na az nézett ki így.

Sajnos ennél többet nem tudok hozzászólni.




.

.
Trónok harca / Game of Thrones S1



Ahogy fél éve a The Walking Deadnél, ugyanúgy a saját kétségeimmel kell kezdenem a véleményezést: egy hatodik évadára készülő, elképesztő ismertségnek és népszerűségnek örvendő sorozat első évadához bármit is hozzá tudok-e tenni? Aki akarta, már mind látta, hogy meg én miért nem néztem meg, annak ellenére, hogy látatlanban vettem az évadokat, hogy szinte az összes ismerősöm ajánlotta, hogy a fantasy-szerepjátékos téma amúgy is közel áll hozzám, és hogy az HBO neve önmagában egyfajta garancia volt a minőségre, az a harangöntő kutyáját sem érdekli, meg már amúgy is leírtam korábban az erre vonatkozó "becsípődésem" .

Az abszolút érződik, hogy George R.R. Martin hatalmasnak talán nem nevezhető (láttam már nagyobbat), viszont a sok szereplő miatt elképesztően összetett világot teremtett. Nem nagy, hiszen az egyes epizódok jellemzően négy-öt helyszínen játszódnak párhuzamosan, és eddig sokkal többet nem is igazán mutattak be, ami viszont a kapcsolati hálót illeti, abban tényleg nem láttam még jobbat a Trónok harcánál. Az egyik félelmem például éppen az volt a sorozattal kapcsolatban, hogy a nem túl acélos memóriámmal hogyan fogom átlátni a mindenhonnan hangoztatott bonyolult hatalmi viszonyokat és oda-vissza utalásokat, de eddig, mivel az első évad aligha tekinthető többnek bemelegítésnél, westerosi politikai pillanatfelvételként, eddig nem voltak nagyobb gondjaim. A konfliktusok és azok bemutatása biztosan sokat egyszerűsödött a könyvhöz képest, hiszen igazán kettő-három van, ami a szálakat mozgatja, a többit én inkább csak bemutató jellegűnek éreztem (a Fal körül és a dothrakiknál zajló eseményeket), úgyhogy igazából könnyebb dolgom is lehetett, mint a könyveket olvasóknak. Maga a tényleges eseménylánc az egymásba fonódó orgyilkosságok, árulások és csaták közepette akár szimplának is mondható, viszont rengeteg a történelmi-személyes kis színes, ami a mélységét adott az egésznek. A Starkok és a Lannisterek egyre jobban elmérdesedő viszálya csak a gerinc, a "maradék" roskadozik a játékidő az anekdotáktól és személyes vallomásoktól, egyéni tragédiáktól, akár öt-hatot is beleépítve a cselekménybe, eleve megvilágítva, hogy az egészet kiváltó eseménynek (a királyt képviselő Kéz halála) mi áll a hátterében, amik közül a legjelentősebb a bő 17 éve lezajlott puccs volt ugye az akkori király ellen, de akár többszáz évre is visszanyúlhatnak, például a Fal vagy éppen a sárkányok esetében. A történelem és a jellemrajzok teszik akkor is érdekessé az egyes részeket, ha maga a cselekmény éppen kis vakvágányon van, aminek segítségével még a fő szálakhoz nem/alig kapcsolódó Targaryenek is szerves részei lettek a történetnek, hiába a távolság és a Keskeny tenger.

Mivel azonban az elmúlt éveket nem egy barlangban töltöttem, sőt, gyakran olvastam sorozatokkal foglalkozó cikkeket, így persze szinte elkerülhetetlen volt, hogy a Trónok harca bizonyos fordulatai nekem már ne jelentsenek újdonságot, így például a Lannisterek sajátos párzási szokásai sem. Néha meg éppen ennek fordítottja okozott meglepetést, mert a töredékes információk alapján a fő szarkeverőnek én Tyriont gondoltam, de a "tündéri" szőke, jó megjelenésű testvéreihez képest (eddig) smafu, inkább csak az évtizedes piszkálódások és kirekesztettség miatt megkeseredett, cinikus hedonista, viszont az övéi a legjobb beszólások.
De nem csak a Lannisterekből áll a világ, de hát mégiscsak ők az események irányítói, a legtöbb konfliktusnak az elindítói, így a többiek kicsit háttérbe szorulnak mögöttük. A Starkokat például egy kicsit egysíkúnak találtam, ők a becsület, a megbocsátás, a tisztesség és a szolidaritás megtestesítői (az egy szem Sansát leszámítva), az ügyeletes "jófiúk", akik ritka hollóként érdekesek ebben az inkrikus viperafészekben, de éppen ezért egy kicsit unalmasak is. Ők a viszonyítási alap, a nézők többsége gondolom velük azonosul, velük foglalkoznak a legtöbbet, de nem véletlen, így lehetnek olyan sokkolóak a velük történt tragédiák. A Targaryenek tűnnek sokáig a másik végletnek, leginkább az akaratos és erőszakos, már-már hisztis fivér, akit csak a bosszú és a hatalom érdekel, ott meg ezért érdekes, hogy merrefelé viszik a történetet.

Gördülékennyé tette az élményt, hogy a sajátosságokat figyelembe véve, de azért túlságosan nem szakadt el a stáb azoktól a hangulati elemektől, díszletektől, jelmezektől, amiket azért "földiként" is ismerünk, és amiért, ha azt a kis mágiát és a sárkányokat kivesszük a képletből, akár egy sima középkori világ is lehetne Westerosé. Európára vetítve a Starkok az északiak, germán-skandináv beütéssel, a Lannisterek mondjuk az itáliai családok legrosszabb tulajdonságait egyesítik, a sztyeppéken lovagló barbárokat meg nem nehéz a dothrakiak helyére képzelni. Mindezt egy tévésorozattól ritka módon tökéletesen kidolgozták, minden tégla, minden gomb vagy bőrzeke abszolút a helyén van, és ha nem Peter Jackson munkái lennének az etalonok, tulajdonképpen még egy mozifilmhez képest is. Teljesen és gyorsan beszippant, legyen az akár a Fal jéggel borított kövei vagy egy jurtaszerű sátor. És ahogy mostanában tettem párszor, meg kell említenem a főcímet is, ezúttal messze pozitív élményként, mert ez a folyamatosan változó (na nem egy Banshee, de tényleg jó, hogy van mindig miért megnézni), steampunk-óraműves kis animáció állati látványos és remek ráhangolódás.

Azért ez lényegesen jobban indult és nagyobb kedvencnek is ígérkezik, mind Rickék zombis Odüsszeiája. Már az első évadnak is kevesebb a kehe, az ottani világ különböző területeinek és kultúrájának bemutatása nagyjából egy súlycsoport a TWD maszkmesteri munkájával, a sztori és a karakterek meg lényegesen kidolgozottabbak és összetettebbek, de ebben nincs is nagy meglepetés, hiszen az egyiknek az alapja egy képregény, a másiké meg egy lexikon vastagságú könyvsorozat. Egyszerűen több benne a munka és látványosabb is. Azért az igazi nagy meglepetés még várat magára, az eddigiek csak hozzák az eddigi ajánlásokból és érdekességekből elképzelt szintet, de túl nem lépik azt.

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Trónok harca / Game of Thrones S1

Ahogy fél éve a The Walking Deadnél, ugyanúgy a saját kétségeimmel kell kezdenem a véleményezést: egy hatodik évadára készülő, elképesztő ismertségnek és népszerűségnek örvendő sorozat első évadához bármit is hozzá tudok-e tenni? Aki akarta, már mind látta, hogy meg én miért nem néztem meg, annak ellenére, hogy látatlanban vettem az évadokat, hogy szinte az összes ismerősöm ajánlotta, hogy a fantasy-szerepjátékos téma amúgy is közel áll hozzám, és hogy az HBO neve önmagában egyfajta garancia volt a minőségre, az a harangöntő kutyáját sem érdekli, meg már amúgy is leírtam korábban az erre vonatkozó "becsípődésem" .

8,5/10
.

Na végre!!!!



Azért az bíztató, hogy már ez az évad is ennyire bejött, pedig szerintem ez még csak egy langyos felvezetés mindahhoz, ami még jönni fog. Atyaég... de jó neked: nem kicsit irigyellek, hogy mennyi minden előtted van még.

Szóval, hajrá. Jövő tavaszra pont utol is érheted a sorozatot.


.

R2-D2 írta:

Trónok harca / Game of Thrones S1

Azért az bíztató, hogy már ez az évad is ennyire bejött, pedig szerintem ez még csak egy langyos felvezetés mindahhoz, ami még jönni fog. Atyaég... de jó neked: nem kicsit irigyellek, hogy mennyi minden előtted van még.

Szóval, hajrá. Jövő tavaszra pont utol is érheted a sorozatot.

Nagyjából ez is a cél , de persze csak szép fokozatosan nézve az évadokat.

Olvashattad, hogy én sem ájultam hanyatt az itteni laza kis ármánykodástól, Cersei is még épp csak mutogatja az anyatigris-körmeit, de maga a világ tényleg tele van olyan érdekességekkel, visszaemlékezésekkel, sztorikkal, amik eléggé kibővítették a világot a jó élményhez. Bemutatott és megalapozott egy helyzetet, innentől meg elvárás, hogy akkor ezt szépen vigye is tovább.
.

.
Martha Marcy May Marlene



Ha jól emlékszem, még a The Sacrament környékén gyűjtöttem be ezt a filmet, leginkább a hasonló téma miatt, merthogy itt is egy olyan "közösség" van a történet középpontjában, amelyik a felszínen levő szép elvekkel csábít, aztán kiderül, hogy valami nagyon nincs rendben...

Erre azonban ezúttal nem kell várni, és hogy a történetet jobban körül tudjam írni, rögtön bele kell mennem a szerkezetébe. Az első jelenetek egyike ugyanis a film gyakorlati közepe, az a rész, amikor a címszereplő elszökik a korábban otthonául szolgáló "közösségből"; az előtte levő "fél" szól az ottani életéről, hogy miért került oda, hogyan teltek a napjai, miért és hogyan lett Martha-ból Marcy May, néha meg Marlene, az utána levő rész pedig azt mutatja be, hogy hogyan próbál visszatérni a családjához, pontosabban a nővéréhez (Lucy) és a sógorához (Ted), hogyan a normális életbe. Ez a két szakasz pedig folyamatosan váltakozik, az átkötésekkel külön kiemelve a két időszak közötti párhuzamot; mondjuk ilyen az, ahogy az ottani közösségi élményt, felszabadultságot és szabadságot állítják szembe az otthoni "házirenddel".

Ezért is írtam eddig inkább közösséget, mert nálam eléggé billeg a mérleg a "kommuna" és a "szekta" között. Úgy persze könnyű lenne megítélni ezt a csoportot, ha a tagjai egy gyanúsan nyájas mázat erőltetnének magukra, ahogy akkor is, ha lenne valami vezető, aki lenyomna egy olyan beszédet, mint a Sarcamentes fószer, és kirázna tőle a hideg. Ez a szekta sincs meg a külső szemlélő számára agresszív manipulációk, durván szexista előírások, hirtelen erőszakos megnyilvánulások és a tagok közötti nyomasztó félelemérzet nélkül, de az gyorsan kiderül, hogy ide mindenki saját akaratából jött, és ugyanúgy maradt is. Bár Marthanak úgy kellett szöknie, titokban eljönnie, de ebben nem gátolta meg sem kerítés, sem őrség, és amikor az egyik társa, egy srác utána megy, a lány láthatóan fenyegetve érzi magát, de mégsem marasztalják erőszakkal, felhívhatja a nővérét, és az el is tudja onnan hozni. Végig érezhető a szellemi elnyomás, amivel a vezetők, és azon belül is a vezérként elfogadott Patrick élnek a többiek felett, így persze teljesen szabad akaratról nem lehet beszélni, mégis jó pár jel van arra, hogy azért túl sokat nem kell győzködni az ott élő, alárendelt szerepben levő nőket. Inkább értetlenkedés van a szemükben, amikor valami brutalitással szembesülnek, és a közösségi élmények, a természettel harmóniában levő önellátás és annak a kevésnek a teljes megosztása, amijük van, ezekért a "hippiségekért" együttesen elfogadható árnak tekintik az erőszakot. Csendes, lappangó elnyomás ez, ahol már az is önzőségnek számít, ha valaki a testét nem adja oda annak, aki azt el akarja venni... Ezért is volt ennek a szakasznak az állandóan jelen levő kérdése, hogy ha még a folyamatosan látott események sem voltak elegendőek ahhoz, hogy bármelyik Martha indoka legyen a szökésre, hogy fellebbentse a leplet a szépen csengő szavakról, akkor mégis mi volt az, ami megadta a végső lökést... Ez azonban csak egy darab kérdés, és önmagában elég kevés, hiszen amit látunk, az eleve következik a "szekta" megnevezésből és Martha szökésének tényéből, így bár erős és drámaian feszült jelenetek is akadnak, ez a rész egy kicsit unalmas a jellegtelen életképekkel, ahogy itt-ott üldögélnek és gitároznak. Nem mintha abból a pár jelenetből nem jött volna át a szekta szellemisége és árnyoldala, de jobban szerettem volna többet látni ebből a részből, hogy jobban másszon be a bőröm alá a para, főleg ha már a másik szálon ennek ekkora jelentősége van.

Ami a sztori magját adja, azt inkább a cím fejezi ki, és a szökés utáni időszakra koncentrál, azaz hogy Martha éppen azért, mert nem a szekta teljes működéséből ábrándult ki, csak egy traumatikus esemény elfordította őket tőle, így hogyan viszi magával a szektában tapasztaltakat és "tanultakat" a kinti világban. Még ha ebben a részben is vannak jelenetek, amik üres nézelődéssel és üldögéléssel telnek, de az újdonsága miatt ez a szakasz bizonyult érdekesebbnek, merthogy ez volt a téma, amit máshol még nem láttam: a visszailleszkedés problémáját. Martha személyiségének sokszor úgy látszik, annyira része lett Marcy May és Marlene, hogy ő egyszemélyben a három, de az utóbbi kettő, főleg Marcy May túl messze került a kinti társadalomtól, és azon belül is a nővéréék számára elfogadott normáktól. Nem is kell nagy dolgokra gondolni, csak a két év alatt olyan mélyen és olyan teljeskörűen ívódtak be, hogy Martha számára már fel sem tűnik, ahogy felrakja a lábát a konyhapultra, vagy ahogy egy nyilvános fürdőhelyen nekiáll nudizni (hogy két év volt, az csak fokozatosan derül ki, de sejthető, hogy nem csak pár hétről van szó). Sokszor érződik, hogy Martha sajnálja azért az egy "ijedtségért" elveszteni azt a sok "jót", amit a szektában kapott; ahol ismerte a szabályokat, és nem állítottak váratlanul újakat és "értelmetleneket" elé, ahol megvolt a helye, amit a kinti világban láthatóan régóta nem tud elmondani magáról, és hogy volt egy elismertsége egy közös szellemiségben, aminek ő oszlopos tagja volt. Erre most itt van a nővére, akivel azóta nem volt szoros a kapcsolata, amióta Lucy főiskolára ment, és amit Martha mindig cserbenhagyásként élt meg, kiegészítve az anyagias Teddel, aki egyre nehezebben kezeli, ahogy Martha rátelepszik az életükre, miközben még a kioktatásokat is kapja arról, hogy az anyagiassága mennyire sekélyes, miközben Ted csak fel merte tenni a kérdést, hogy Martha mit akar kezdeni magával, milyen munkát tart elképzelhetőnek a maga számára, és nem fogadta el válasznak a kapott vállrándítást. És hogy teljes legyen a kör, Lucynak és Tednek úgy kéne kezelniük egy hirtelen felmerült tinédzser lázadást, hogy ők maguk is szeretnének gyereket. Ennek a szakasznak is igazából egy kérdése van, mégpedig az, hogy mi lesz a végkimenetele Martha beilleszkedési próbálkozásának, ahogy a mérlegelendő szempontok gyarapodnak, a konfliktusok pedig súlyosbodnak.

Spoiler:

Külsőségeiben ami a drámaisághoz kell, azt jól hozza a film, még ha nekem, ahogy mondtam, a lassúsága, a merengéses jelenetek néha vontatottá is tették. Ami viszont kisbaltával öli a hangulatot, az a magyar szinkron, amivel elsőre nézni kezdtem a filmet, bár talán szerencsésebb lenne a "hangalámondás" kifejezést használnom, annyira nulla a beleélés, és nem is csak egy szereplőé, hanem gyakorlatilag az összesé. Pedig a színészek jó alakítást nyújtanak, és bőséggel akar köztük ismerős arc, akár a főszereplő Elisabeth Olsenről van szó, akár Sarah Paulsonról, vagy a Hannibal Will Grahamjéről, Hugh Dancyről. Ami szintén nem volt a kedvencem, az a zene, de megint csak inkább "zaj"-t kéne mondanom.

Talán mert egy nyomasztóbb szektás filmre vártam, ezért nem ütött akkorát, de maga az az újdonság, hogy nem csak az ottlétet, hanem a szektából kivezető út nehézségeit is megmutatja, mindenképpen érdekessé tették a filmet. Talán szerencsésebb lett volna, ha a családi kapcsolatok kicsit szerteágazóbbak, több szereplőt mozgatnak, mert így háromszereplős kamaradarabként azért akadtak gyengébb részek, amiket a kommunában tapasztalt erőszak titokzatossága és érzelmei sem tudtak igazán kiegyenlíteni.

6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Martha Marcy May Marlene

Talán mert egy nyomasztóbb szektás filmre vártam, ezért nem ütött akkorát, de maga az az újdonság, hogy nem csak az ottlétet, hanem a szektából kivezető út nehézségeit is megmutatja, mindenképpen érdekessé tették a filmet. Talán szerencsésebb lett volna, ha a családi kapcsolatok kicsit szerteágazóbbak, több szereplőt mozgatnak, mert így háromszereplős kamaradarabként azért akadtak gyengébb részek, amiket a kommunában tapasztalt erőszak titokzatossága és érzelmei sem tudtak igazán kiegyenlíteni.

6,5/10

Erről már jó ideje tudok, anno itthon ki is beszéltem az egyik haverommal - de miután akkor sem ő, de most Te sem nagyon taszított a megnézni vágyás felé, egy időre hanyagolom. Nem tűnik rossznak, de ez a lassú merengős hangulat kissé visszatart.

Lehet, előbb nézem újra a The Sacrementet.



.

.
A hajsza / The Fall S1



Bármennyire is mondtam már, hogy az új bűnügyi sorozatokat fenntartással kezelem, ennek mostanában mégis annyiszor láttam a reklámját, hogy érdekelni kezdett. Ebben része lehetett annak is, hogy rövid (öt rész), hogy a BBC csinálta, így remélhettem, hogy kevésbé roskadozik majd a hollywoodi kliséktől, és hogy még mindig Bedelia nekem az egyik legjobb szereplő a Hannibalban (érdekes, hogy ezt a tényt éppen csak a véleményekben felejtettem el megemlíteni...), így reméltem, ez a pár óra elég lesz enyhíteni a Gillian Anderson iránti "éhségemet" anélkül, hogy megint fejest kelljen ugornom abba a bizarr, löncsízű rágógumiba.

A belfasti rendőrség parancsnoka egy elakadt gyilkossági nyomozás továbblendítése érdekében segítséget kér a Scotland Yardnál dolgozó Stella Gibsontól, régi ismerősétől. A nő már a dokumentumok felületes átvizsgálásakor is több módszertani hibára derít fényt, például arra, hogy az ügyet politikai okokból elkülönítve kezelték, és nem vizsgálták a hasonló gyilkosságokkal való kapcsolatot. Miközben Stella próbálja a lehetséges gyilkosok körét leszűkíteni, újabb nyomokat gyűjteni, köszönhetően az ügyet szegélyező véletleneknek, és annak, hogy a gyilkost egyre jobban hajtja a vágy az ölésre, így egyre óvatlanabb lesz, Belfast is kimutatja neki a foga fehérjét, legyen az a korrupció, az előítéletek vagy a mindennapokban ott levő erőszak.

Rövid ismertető volt, de csak azért, mert alapjaiban a sorozat ennyit tud, de azt több csavarral: gyilkos vadászik az áldozataira, rendőr vadászik a gyilkosra. Ahogy az a krimiknél lenni szokott... a Hajsza viszont nem az. Sokkal kevésbé bűnügyi film, mint inkább dráma, ahol a 30-as értelmiségi nőket megfojtó sorozatgyilkos csak a vezérfonal, aminek keretében belenézünk az ügy teljes holdudvarában levő karakterek életébe, legyenek bármilyen messze is a központi száltól. És ezt a "bármilyen"-t szokatlanul komolyan kell venni, mert nincs az a mellékszereplő, akinek a sorsa ne lenne mély érzelmekkel, kétségekkel és problémákkal bemutatva, mondjuk hogy milyen elveszíteni egy anyának az újszülöttjét, hogy bizonyos környezetben a családon belüli erőszak vagy akár egy kis támogatás hogyan csapódik le, de nem kell félteni a rendőröket és a bűnözőket sem, ott is rejteget nem egy izgalmas fordulatot a sztori, néha csak említés szintjén. Mindezt annyira részletgazdagon és annyira testközelből mutatja be, hogy az egyik áldozat felfedezése és a nyomozás megkezdése az epizódból fél órát tesz ki, külön kitérve arra, hogy a bejelentést megtevő nővér és az azt fogadó diszpécser hogyan reagálja le az eseményt.

Az biztos, hogy a sorozat erősen nőközpontú. Sok beszélgetés és jelenet alapja az, hogy a nők hogyan vélekednek a társadalomban elfoglalt pozíciójukról, hogyan reagálnak a környezetükben lezajló eseményekre, ill. hogyan szerzik meg és gyakorolják a hatalmukat, akár általánosan a férfiakkal szemben, akár a munkájuk vonatkozásában. Mindez leginkább Stellára igaz, aki sokszor tűnhet egyenesen ridegnek az igencsak csábító és semmi részletet el nem rejtő nőiessége alatt (az a fránya gomb, hogy az is pont a "legrosszabbkor" csúszik ki a lyukból!), de az elért pozíciójával, szakmai hozzáértésével és az elérhetetlenségével olyan kisugárzása van, olyan hatalma a férfiak felett, amitől azok úgy dongják körül, mint molyok a villanykörtét. És pont ezt a karaktert is vártam az előzetesek alapján, Gillian Anderson is nagyszerű a szerepben, és egyedül Bedelia színpadiassága hiányzik belőle, ami Hannibal és Bryan Fuller közelsége nélkül még idétlen és zavaró is lenne itt. Az egyetlen gond vele, hogy mindennek a bemutatására sokszor használ a stáb hosszú távon unalmas életképeket, amik néha túlságosan lelassítják az epizódokat, például én feleennyi magányosan úszós jelenettel is kiegyeztem volna.

És még csak nem is magukkal az életképekkel van a baj, hiszen így működik igazán a testközelség a gyilkos esetében is. Merthogy az egész sztori párhuzamosan zajlik, Stella megérkezésétől folyamatosan követjük a kétgyerekes, gyásztanácsadóként dolgozó Paul Spectort, ahogy otthon betakargatja a lányát, puszit nyom a homlokára, aztán elindul az "éjszakai műszak", és két-három órával később már a leendő áldozat lakásában, az árnyékban megbújva élvezi ki a lesben állás minden izgalmát, vagy gyűjti be a trófeákat, hogy azokat otthon albumba rendezgesse, kiegészítve a fantáziálásainak rajzaival, verseivel és a későbbi fotókkal. A macskaügyességű, de a sikerektől és a kapott adrenalinlöketektől egyre elbizakodottabb, türelmetlenebb, és ezért egyre nagyobb kockázatot vállaló Paulnak szinte benne élünk a fejében (baromi ötletes és jól is néz ki a harisnyás jelenet rögtön az elején). Látjuk, hogy mennyire kitölti a gondolatait a nők iránt perverz vágya akár munka közben is, a hatalom és az irányítás feletti igénye, és mennyire pengeélen táncol a családjával. Külön hangsúlyt kap a nyolc éves lánya, akit Paul többször is felhasznál a céljai érdekében, még akkor is, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy ez mennyire megviseli a gyereket, aki így a legtöbbet tudja meg az apja titkos életéről, ami bőven nem csak annyi, hogy "az engedélyeddel szeretném megpaskolni a feneked egy bőrszíjjal hatszor". Jamie Dornan (bezony, "Mr. Szürke"...) ebben a kettős alakításban szerintem legalább olyan jó, mint Anderson Stellaként; tősgyökeres szociopata, a jeleneteken érződik Paul fokozatos jellembeli átalakulása a vadászatok hatására, az egyre kontrollálhatatlanabb kitörései, ahogy az egyre kiszámíthatatlanabb manőverek is a titka megőrzésére. Egyedül férjként nem éreztem a helyét, annyira elütnek egymástól a Paul feleségét alakító Bronagh Waugh-gal. Lehet, hogy ez is volt a cél, de a nőben kb. annyi a szenvedély, mint egy konyharuhában; még alibifeleségnek is jellegtelen, míg Paul mellette majd szétrobban a visszafojtott feszültségtől.

Nem véletlenül emlegettem; a Hajsza tulajdonképpen egy Hannibal, alapjaiban és témájában, csak annak szürrealitása és gasztronómiája nélkül, hitelesebben, életszagúbban bemutatva üldözők és üldözöttek kapcsolatait, rövidebben, töményebben. A két sorozat nagyjából egyszerre ment, és többször volt az az érzésem, hogy a hasonlatosság nem is véletlen, szerintem több motívum (például egy Stagg nevű szereplő, vagy a már kiemelt úszás, de nem ezek a legegyértelműbbek ) a Hannibal miatt kerülhetett be ide. Ellentétben Will-lel és Hanniballal, Paul és Stella mindössze egyszer találkoznak és egyszer telefonálnak az egész évad alatt, végig húzva a rugót, ami szinte csak az utolsó tíz percben csap vissza, de akkor mint a startpisztoly jelzi az igazi hajsza kezdetét.

8/10
.