R2-D2 írásai 2.0

.




Az ölés aktusa / The Act of Killing




Indonézia 1949-ben vált független országgá, mikor is a II. vh után, a korábbi gyarmattartó, Hollandia nemzetközi nyomásra elismerte azt. Ekkortól számítják Indonézia alapítását, aminek vezetését a japánok egy bizonyos Sukarno nevű jóember kezébe adták – a nyugati világ legnagyobb bánatára aztán ez a fickó hamarosan fontos barátokra lelt az akkori Szovjetunió és Kína személyében. Nem is csoda hát, hogy a kommunizmustól akkoriban igencsak rettegő Nyugat (ld. még vietnami háború) talán hathatós segítségével, de mindenképp beleegyezésével egy bizonyos Suharto nevű tábornok katonai puccsal megdöntötte a korántsem feddhetetlen Sukarno hatalmát. Előtte azonban, 1965 őszétől kezdve egy kőkemény népirtást hajtott végre a lakosság körében: célpontjai elsősorban a kommunisták voltak, de faji alapon éppúgy kapóra jött a kínai származású populáció megrikítása is.

Mindezt csak azért írtam, mert vélhetően velem együtt nagyon kevés embernek volt fogalma az 50 évvel ezelőtti politikai, gazdasági viszonyokról filmünk helyszínén. A szinopszis leírására, meg hogy mr. Openheimer (aki egyébként egy szimpatikus figura) nem is pazarolnék több sort, olvassátok el Niwrok írását, ő nagyon jól felvázolja, hogyan és miért is készült a film így, ahogy látható. Magam részéről – meglovagolva a mini töriórát – sokkal inkább foglakoznék mindazzal a háttér gondolatisággal, ami ezeket a tömeggyilkosokat motiválta, illetve ami sztárrá tette őket: az ugyanis már a moziban is elhangzik, hogy mindezt nem lehetett máshogy véghezvinni, mint a nyugat tudtával, de legalábbis kényes félretekintésével. Érdemes lenne belemenni abba a gondolatba, mennyire is kényelmes volt mondjuk USA-nak, hogy indonéz fanatikusok ölték az amerikai nép (a hidegháború teremtette) legnagyobb ellenségeit, a kommunistákat… mennyire is kényelmes volt egyáltalán a nyugati blokknak az, hogy ebben az ügyben nem kell bepiszkítani a kezüket. Sajnos az Az ölés aktusának nem ez a célja és üzenete, úgyhogy ezen témakör teljesen kiaknázatlan marad – icipici hiányérzetet keltve bennem: így megint csak annyira bátor a film, amennyire meg merik piszkálni az alkotók a felszínt.

Aztán ott van ugyebár maga Anwar és társainak az életszemlélete… számomra az egyik legmegdöbbentőbb motiváció az volt, hogy azért (is) ölték a kommunistákat, mert féltek, hogy térnyerésükkel a nyugati világ vívmányai (mozi, whisky, szabad élet) eltűnik. No de vajon az akkori net nélküli korban, lényegesen kevesebb információ birtokában ezt mégis ki táplálta beléjük?? Még ha ez nagyjából igaz is – hisz azért tudjuk jól, más erkölcsi és társadalmi elvárások voltak egy kommunista országban -, hogyan és kitől jutottak el ezen információk hozzájuk? Mi vitte rá a kisstílű bűnözőket arra, hogy százezrek gyilkosai legyenek? Ki és hogyan fanatizálhatta őket??

S rögtön ide is kapcsolódik a következő gondolatsor… miért is nem fontos Anwart és a többi tömeggyilkost bíróság elé állítani?? Miért is van még ma is az a diszkrimináció, hogy bizony a délszláv háború tábornokai és vezetői eljutottak Hágáig, de az afrikai és ázsiai népirtások végrehajtói élik büszke életüket?? Hogy is van itt az igazságosság és az egyenlő mérce??? Szomorúan sokkoló, ahogy egyébként erről az egyik tettes gondolkodik, miszerint az egyezményeket a győztesek írják, és ők most épp a jakartai egyezmény szerint hősök. Csak én érzem ennek az egésznek (megint) a fura kettősségét? Mármint a nyugat értékítéleteiben?? Az The Act of Killing pedig elég alaposan feltárja a múltat, az egész egy közel három órás beismerő vallomás – mégsem történik semmi. Ilyenkor azért bennem van a kisördög: miért is nem??

Sajnos rengeteg népirtás van a bolygón, ehhez hasonlóan nagyon sok olyan, amiről még csak nem is tudunk. Az Az ölés aktusa épp ezért nagyon fontos film, elviszi a nézőjét egy olyan világba, amiről maximum turistaútként ábrándozhatunk k (ezek után, tuti nem). Viszont az Az ölés aktusa sem lesz képes felrázni a (nyugati) világot és az elkényelmesedett emberiséget abból a fásultságából, amiben nézi a képernyőt, amiben megnyugvással konstatálja, hogy mindez nagyon régen és nagyon távol történt tőle – már csak azért sem, mert iszonyat kevés emberhez jut el egy-egy ilyen film. A hazai közönségről meg nem is érdemes beszélni, mert jómagam is hónapokat vártam arra, hogy egy nyamvadt magyar felirat legyen a filmhez, de ennek hiányában kénytelen voltam eredeti nyelv+német felirattal megnézni azt. És megint ott tartunk, mint annyi más, fontos dokumentumfilm esetében: jó és nagyszerű dolog, hogy ez így elkészült, csak az égvilágon semmi világfordító hatása nincs...

Magukról a szereplőkről, azok jelleméről, a társadalomban akkor és azóta betöltött szerepükről Niwrok minden fontosat leírt. Újat mondani nem nagyon lehet e témakörben, nekem is gyakran kinyílt a bicska a zsebemben közben, mikor a gyilkosok röhögve és büszkén meséltek tetteikről, elszörnyülködve néztem azt a közönyt és lazaságot, amivel feldolgozták tetteiket. Jó, Anwar a végére megtört és talán rájött, milyen ember is ő maga, és miket is csinált, de a többiek, az egész militarista csoport megdöbbentően brutális. Nem véletlen a hitlerjugendi párhuzam, az egész népirtás a nácikhoz viszonyítása, bár ebben meg megint icipicit azt érzem, hogy már megint a nagy német szégyen van ezzel pellengérre állítva, muszáj megint csak nekik szórni a hamut a fejükre (Werner Herzog, ugyebár), ugyanakkor akár Sztálin, akár az afrikai hadvezérek semmiben nem maradtak el Hitler seregének tetteitől. Igaz, más áldozat más bánásmódot kíván – ezért az Az ölés aktusa áldozatai csupán a történelem szomorú járulékos veszteseinek tűnnek számomra, a kommunizmus elleni globális harc áldozatainak.

Hogy mindezek után – no meg mindenekelőtt Niwrok ajánlója után – nem az államat keresem a padlón, annak inkább magához a film technikai és vizuális dolgaihoz van köze, mintsem tartalmához. Először is, brutálisan hosszú. Még egy izgalmas, szövevényes játékfilm is megviselheti nézőjét közel három órán át, ennek a filmnek a 159 perces játékideje a maga mesélős stílusában bizony embert próbáló. Aztán ugyebár itt van a filmben a film stílus. Ugyan jól elkülöníthető az Anwarék által forgatott saját kis játékfilm és az Openheimer mozi, mégis valahogy úgy éreztem, néha elvesztem a történetben. Kicsit kusza volt helyenként az egész, amit a kimondottan szürreális Anwar víziók még tovább is bonyolítottak – mert még azt sem tudni az első percekben, hogy azok csak egy ember (rém)álmai. Aztán néha azon is elgondolkodtam, ez az egész dokumentumfilm hogyan is készült el így, ahogy elkészült: az átjött, hogy Anwar Congo és társai imádnak szerepelni a kamera előtt, sőt büszkén is mutatják meg és mesélik el tetteiket – de valahogy nekem úgy tűnt, végig JÁTSZANAK. Mármint hogy a rendező utasításait követve mondják a mondandóikat, a kérdések hiányoznak, míg a válaszok folyamtossága előre szerkesztettségek feltételez…

De legjobban az hiányzott, amit nem vethetek a film szemére, mert nem az volt a koncepciója: a halottak látványa. Azok az igazán brutális képek, amin megölt kommunisták százai láthatók, azok a kétségkívül hatásvadász elemek, amik képesek manipulatív módon a rossz fiúkat megutáltatani, az áldozatokat megsajnálni. Mert itt az a büdös nagy helyzet alakult ki, hogy a végére már majdnem együtt éreztem Anwarral, a tömeggyilkossal, már majdnem megsajnáltam, hogy esetleg rájött, mit is művelt. HALLANI a bűnről, a gyilkosságokról ugyanis korántsem nyújtja ugyanazt az élmény, mint LÁTNI is azokat, a GYILKOS szemszögéből előadott történet sosem lehet annyira megrázó, mint ugyanaz az ÁLDOZAT szemszögéből… egyszerűen az undor nem olyan erős érzés, mint a sajnálat. A könnycsepp az, ami az ilyen mozikat igazán hatásossá tudja tenni – abból meg itt egy darab elmorzsolandó sincs. Valahogy az egész The Act of Killingnek végig nem éreztem azt az átütőerejét, amit kellett volna: a legutóbbi hasonló témájú dokumentumfilm, az A szovjet sztori a maga kis manipulatív képsoraival sokkal megrázóbb volt, mint ez. No persze az közelebb volt, arról tanultunk, azt félig-meddig átéltük. Indonézia meg messze van.

Mindegy, embereket ölni nem szép dolog, ezt viszont az Az ölés aktusa is remekül bemutatja. Témája miatt feltétlenül érdemes megnézni, nagyon kemény dolgokkal foglakozik, egy nagyon eredeti módon feldolgozva azokat. Szereplőiről, az egész rendszerről, annak emberi és politikai mozgatórugóiról órákat lehetne beszélgetni – mr. Openheimer egy súlyos dokumentumfilmet tett le az asztalra. Kár, hogy kissé száraz és nagyon hosszú, így maradt bennem némi hiányérzet, amit a kifejezetten idétlen promo kép (aminek köze nincs a téma komolyságához), csak tetéz. De hát ez van: nem tudom, mennyivel könnyebb eladni egy óriás hal szájából kitáncoló piros ruhás csajokkal lila háttér előtt egy népirtásokról szóló dokut - valaki így döntött, lelke rajta.



80%



.

R2-D2 írta:

Az ölés aktusa / The Act of Killing

Magam részéről – meglovagolva a mini töriórát – sokkal inkább foglakoznék mindazzal a háttér gondolatisággal, ami ezeket a tömeggyilkosokat motiválta, illetve ami sztárrá tette őket: az ugyanis már a moziban is elhangzik, hogy mindezt nem lehetett máshogy véghezvinni, mint a nyugat tudtával, de legalábbis kényes félretekintésével. Érdemes lenne belemenni abba a gondolatba, mennyire is kényelmes volt mondjuk USA-nak, hogy indonéz fanatikusok ölték az amerikai nép (a hidegháború teremtette) legnagyobb ellenségeit, a kommunistákat… mennyire is kényelmes volt egyáltalán a nyugati blokknak az, hogy ebben az ügyben nem kell bepiszkítani a kezüket. Sajnos az Az ölés aktusának nem ez a célja és üzenete, úgyhogy ezen témakör teljesen kiaknázatlan marad – icipici hiányérzetet keltve bennem: így megint csak annyira bátor a film, amennyire meg merik piszkálni az alkotók a felszínt.

Aztán ott van ugyebár maga Anwar és társainak az életszemlélete… számomra az egyik legmegdöbbentőbb motiváció az volt, hogy azért (is) ölték a kommunistákat, mert féltek, hogy térnyerésükkel a nyugati világ vívmányai (mozi, whisky, szabad élet) eltűnik. No de vajon az akkori net nélküli korban, lényegesen kevesebb információ birtokában ezt mégis ki táplálta beléjük?? Még ha ez nagyjából igaz is – hisz azért tudjuk jól, más erkölcsi és társadalmi elvárások voltak egy kommunista országban -, hogyan és kitől jutottak el ezen információk hozzájuk? Mi vitte rá a kisstílű bűnözőket arra, hogy százezrek gyilkosai legyenek? Ki és hogyan fanatizálhatta őket??

S rögtön ide is kapcsolódik a következő gondolatsor… miért is nem fontos Anwart és a többi tömeggyilkost bíróság elé állítani?? Miért is van még ma is az a diszkrimináció, hogy bizony a délszláv háború tábornokai és vezetői eljutottak Hágáig, de az afrikai és ázsiai népirtások végrehajtói élik büszke életüket?? Hogy is van itt az igazságosság és az egyenlő mérce??? Szomorúan sokkoló, ahogy egyébként erről az egyik tettes gondolkodik, miszerint az egyezményeket a győztesek írják, és ők most épp a jakartai egyezmény szerint hősök. Csak én érzem ennek az egésznek (megint) a fura kettősségét? Mármint a nyugat értékítéleteiben?? Az The Act of Killing pedig elég alaposan feltárja a múltat, az egész egy közel három órás beismerő vallomás – mégsem történik semmi. Ilyenkor azért bennem van a kisördög: miért is nem??

Sajnos rengeteg népirtás van a bolygón, ehhez hasonlóan nagyon sok olyan, amiről még csak nem is tudunk. Az Az ölés aktusa épp ezért nagyon fontos film, elviszi a nézőjét egy olyan világba, amiről maximum turistaútként ábrándozhatunk (ezek után, tuti nem). Viszont az Az ölés aktusa sem lesz képes felrázni a (nyugati) világot és az elkényelmesedett emberiséget abból a fásultságából, amiben nézi a képernyőt, amiben megnyugvással konstatálja, hogy mindez nagyon régen és nagyon távol történt tőle – már csak azért sem, mert iszonyat kevés emberhez jut el egy-egy ilyen film.

De legjobban az hiányzott, amit nem vethetek a film szemére, mert nem az volt a koncepciója: a halottak látványa. Azok az igazán brutális képek, amin megölt kommunisták százai láthatók, azok a kétségkívül hatásvadász elemek, amik képesek manipulatív módon a rossz fiúkat megutáltatani, az áldozatokat megsajnálni. Mert itt az a büdös nagy helyzet alakult ki, hogy a végére már majdnem együtt éreztem Anwarral, a tömeggyilkossal, már majdnem megsajnáltam, hogy esetleg rájött, mit is művelt. HALLANI a bűnről, a gyilkosságokról ugyanis korántsem nyújtja ugyanazt az élmény, mint LÁTNI is azokat, a GYILKOS szemszögéből előadott történet sosem lehet annyira megrázó, mint ugyanaz az ÁLDOZAT szemszögéből… egyszerűen az undor nem olyan erős érzés, mint a sajnálat. A könnycsepp az, ami az ilyen mozikat igazán hatásossá tudja tenni – abból meg itt egy darab elmorzsolandó sincs. Valahogy az egész The Act of Killingnek végig nem éreztem azt az átütőerejét, amit kellett volna: a legutóbbi hasonló témájú dokumentumfilm, az A szovjet sztori a maga kis manipulatív képsoraival sokkal megrázóbb volt, mint ez. No persze az közelebb volt, arról tanultunk, azt félig-meddig átéltük. Indonézia meg messze van.

Mindegy, embereket ölni nem szép dolog, ezt viszont az Az ölés aktusa is remekül bemutatja. Témája miatt feltétlenül érdemes megnézni, nagyon kemény dolgokkal foglakozik, egy nagyon eredeti módon feldolgozva azokat. Szereplőiről, az egész rendszerről, annak emberi és politikai mozgatórugóiról órákat lehetne beszélgetni – mr. Openheimer egy súlyos dokumentumfilmet tett le az asztalra. Kár, hogy kissé száraz és nagyon hosszú, így maradt bennem némi hiányérzet, amit a kifejezetten idétlen promo kép (aminek köze nincs a téma komolyságához), csak tetéz. De hát ez van: nem tudom, mennyivel könnyebb eladni egy óriás hal szájából kitáncoló piros ruhás csajokkal lila háttér előtt egy népirtásokról szóló dokut - valaki így döntött, lelke rajta.

80%

"A hős meg kb. az a tömeggyilkos, akivel egyetértesz..."
"Indonézia meg messze van."

Azért gondolom/remélem az tiszta sor, hogy ebben a tömeggyilkosságban az volt a kommunista, akire azt mondták, ahogy Hitlerék is a riválisokat/zsákmányállatokat tüntették el maguk közül az "árjaságra" hivatkozással, de lehetne említeni Pol Potot is, meg még százával azokat, akik ezt a módját választották a hatalom megszerzésének és megtartásának. Hogy ezen az egészen, ahogy általában lenni szokott, az ideológia csak máz volt. Sztálin csak azért lóg ki egy kicsit a sorból, mert neki nem szempontjai voltak, hanem kvótái, amit a beosztottjai lelkesen túl is licitáltak, csak hogy kellően nagy legyen a félelem, a bizalmatlanság és a bizonytalanság. Hja, nem mondtam, de valamikor mostanában a Szovjet sztorira is sort kerítettem, de nekem meg az volt a kevésbé sokkoló.

Mert szerintem fordítva van. Lehet, hogy az undor nem erősebb érzés, mint a sajnálat, de hogy valami új a sok meddő sajnálkozás közepette, az biztos. Szerintem a milliószor látott könnycsepp helyett érdekesebb az országos méretű önámítás bemutatása, de éppúgy a kínos és rettegéssel teli heherészésé is, ami mindezt a mai áldozatok, az elnyomottak szintjén körbelengi. Mert ez él, itt van velünk, csak messze, és mutatja, hogy milyen módszerekkel dolgozik egy terrorállam, hogyan viselkednek a tagjai, mivel ösztönzik őket, és mi az, amivel mondjuk csont nélkül el lehet hitetni egy vénemberrel, hogy nyugodtan mesélhet a garottos kivégzésekről ugyanolyan lelkesedéssel, mint az unokáiról. Vagy hogy milyen ember az, aki aggódik azért, ha az unokája nem "humánus" módon öli meg a kiskacsákat, de ezreket volt képes hidegvérrel és a mai napig tartó büszkeséggel megölni. Mert ez az, aminek lehet üzenete a mai kor emberének, ahogy enélkül a történelem is csak száraz tények halmaza, egy eredettörténet tanulságok nélkül. Könnycseppekkel már szerintem tele a padlás, de ha úgy gondolod, hogy az jobban bejön, Oppenheimer a kedvedre tett, leforgatta a "sajnálkozós" változatot ugyanerről a témáról, The Look of Silence címmel, és tavaly el is kezdte bemutatni mindenféle fesztiválokon, tavasszal nálunk is volt a Titanicon. Mert ha mást talán nem is, Oppenheimer ennyit el tudott érni az "undorral", hogy már az ottaniak ki merték nyitni a szájukat, ahogy látták, hogy akiktől félnek, azok nem félistenek, csak erőszakos és kapzsi faszfejek.

A könnycseppekről még annyit, hogy évtizedek óta lehet tudni, hogy a fejlett világ kizsákmányoló mentalitása és a túlnépesedés egyszerre mekkora humanitárius katasztrófát fog okozni, és mindenki sajnálkozott szegény kis léggyel borított afrikai gyerekeken, de viszonylag kevesen tettek értük bármit. Éppen azért, mert az áldozat az már a múlt, a távolság, és amíg az áldozat nem dörömböl az ajtón, addig keveseket érdekel, mi van velük. A jelenben is hány és hány népirtásról meg szörnyűségről lehet olvasni vagy képeket látni, aztán azon kívül, hogy pár kommentárban kifejezik iszonyukat az emberek az efféle barbár tettek iránt, úgy nagyjából mindenki szarik az egészre. A kisemberek azért, mert van nekik éppen elég bajuk enélkül is, a "nagyemberek" meg azért, mert a kisemberek szavaznak rájuk, azokat meg ugye ld. fent, így aztán marhára nem érdekük, hogy a sajnálkozáson túl akár a szavukat is felemeljék bármilyen jelenkori vagy múltbeli problémára, főleg, ha az éppen szembemegy az aktuális érdekeikkel vagy a "szövetségeseikével". Az ajtón sem kell kimenni, hogy az ember ilyennel találkozzon, pár éve volt, hogy a magyar kormány kifejezte, természetesen mélyen együtt érez a tibeti áldozatokkal, a Dalai Láma is tök cuki, de a tibeti áldozatok legyenek szívesek kussolni, amikor egy kínai delegáció látogat Magyarországra, nehogy az efféle "hangulatkeltés" a delegáció tagjai számára okozta kényelmetlenség hatására rontsa Magyarország üzleti esélyeit. Nem véletlen az a mondás, hogy "a nagyobb hatalommal rendelkező országok úgy viselkednek, mint a gengszterek, a kicsik meg mint a kurvák."...

Én speciel az USÁ-val kapcsolatban is például azt érzem -ha már név szerint ki lettek emelve-, hogy kétségtelenül sok baromságuk és szuperhatalmi játszmáik eredményeképpen ők lettek a világpolitika nyuszikái a füstszűrős cigivel: az is baj, ha csinálnak valamit, de az még nagyobb, ha semmit. Anwarékat is le lehetne tartóztatni, persze, de képzeld már el azt a helyzetet, hogy egy nemzeti hőst, az állami talk-show-k sztárját letartóztatják Indonéziában az USA vagy az ENSZ felszólítására... Hogyan? Kiadni nyilván nem fogják, ha meg kommandósokkal, gazdasági szankciókkal vagy bármilyen más módszerrel kényszerítenék ezt ki, millió meg egy ember szerte a világban rögtön visítani kezdene, hogy az USA más országok belügyeibe avatkozik, és az fúj, mekkora geci agresszorok már. Ráadásul olaj sincs Indonéziában... A szerbeknél -ha már ők is példák voltak- nyilván nem lehetett megtenni, hogy Európa kapujában ilyen tettek megtorlatlanok maradjanak, ráadásul a végére nem is maradt annyi híve ezeknek a gyilkosoknak/"hősöknek" hogy túl nagy politikai kockázatot jelentsen az eltávolításuk, így aztán a mérleg ott erre billent. De aztán hogy mindentől távol hogyan terrorizál a Pancasila pármillió embert nap mint nap, az szerinted talán hozna nekik annyit bármiben is, hogy érdekükben álljon foglalkozni vele?

De ez nem nyugati "sajátosság", hanem egyszerűen emberi. Mindenki annyira tudja, hogy "minden szentnek maga felé hajlik a keze", de rögtön hogy meg tudnak sértődni, ha ez nem feléjük történik. Anwarékat is az motiválta -a propaganda általi erkölcsi felhatalmazáson túl-, hogy nekik jobb legyen, hogy ő személy szerint tagja legyen annak a rendszernek, ami hatalmat gyakorol a többiek felett. Hol érdekelte őt bárki más mozija, whiskey-e és szabad élete?! Csak kellett valami, amivel személyre szólóan meg lehetett szólítani a "kisembert", koncentrálva azokra a dolgokra, amiket ő személy szerint elvesztene, ha "azok" maradnának hatalmon, és máris sikerült nyerni egy katonát, aki bármire hajlandó, csak hogy a megszerzett jutalmát, hatalmát ne veszítse el, nahogy egy reggel a farok rossz oldalán ébredjen. És látszik, hogy bejött, hiszen otthon ő hős, és aki szerint nem hős, azt gyorsan meg lehet félemlíteni vagy el lehet tüntetni. Én elhiszem, hogy lehet ezekben keresni a nagyhatalmi összeesküvéseket, én is szeretek ilyenekről olvasni, és nem is tudom kizárni, hogy vannak, de az a helyzet, hogy amíg az egészet meg lehet magyarázni egyéni előnyök és hátrányok lajstromba vételével, akkor miért ne lehetne az egyszerűbb, de talán kicsit kényelmetlenebb válasz a helyes? Hogy minden állat egyenlő, de némely állatok egyenlőbbek a többinél, de ez nem csak a "disznókra", hanem mindenkire igaz. Rám is. Rád is. Az én világképemben sokkal kezelhetőbbek az események az egyéni érdekek, félelmek és vágyak mentén, mint hogy a Nagy Zsidó Világ-összeesküvésre meg az oziriszi gyíkemberekre kelljen fognom minden rosszat.
.

Niwrok írta:

Az ölés aktusa / The Act of Killing


"A hős meg kb. az a tömeggyilkos, akivel egyetértesz..."
"Indonézia meg messze van."

Akkor most mérges vagy?? Picit azt érzem... vagy legalábbis kissé talán nagyobb indulatot a megszokottnál.

Köszi a két linket - bár még csak átfutottam őket -, nagyon jók. Különösen a Pol Potos, a két hülyét össze kellett volna engedni egy szobába. Mármint Suhartot és Pol Potot.

Amúgy nincs nagy különbség az Az ölés aktusa megítélésében köztünk, csak valahogy nekem szükségem van az ilyesfajta filmeknél az áldozatok képei által kiváltott katarzisra is. Nekem nem elég, hogy a gyilkosok beszélnek arról, kit, hogyan öltek meg: ebből a szempontból tartom kissé ridegnek a dokumentumfilmet...

Hja... aki Michael Moore-on nevelkedett...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Az ölés aktusa / The Act of Killing

"A hős meg kb. az a tömeggyilkos, akivel egyetértesz..."
"Indonézia meg messze van."

Akkor most mérges vagy??  Picit azt érzem... vagy legalábbis kissé talán nagyobb indulatot a megszokottnál.

Köszi a két linket - bár még csak átfutottam őket -, nagyon jók. Különösen a Pol Potos, a két hülyét össze kellett volna engedni egy szobába. Mármint Suhartot és Pol Potot.

Amúgy nincs nagy különbség az Az ölés aktusa megítélésében köztünk, csak valahogy nekem szükségem van az ilyesfajta filmeknél az áldozatok képei által kiváltott katarzisra is. Nekem nem elég, hogy a gyilkosok beszélnek arról, kit, hogyan öltek meg: ebből a szempontból tartom kissé ridegnek a dokumentumfilmet...

Hja... aki Michael Moore-on nevelkedett...

Csak az undor beszél belőlem a filmben látottak iránt ... meg picit a csalódottság a tárgyilagosságod miatt. Utóbbit akkor éreztem legutóbb, amikor a Csillagok között esetében azt mondtad, nem elég nyomasztó, csak mert mondjuk beszélnek az éhezők bombázásáról, de meg nem mutatják... miközben attól már "látótávolságon" belül vagyunk... Ha nálad sem "működnek" ezek a filmek, ezek a gondolatébresztők, akkor kinél fognak?

Értem én, elmondtad már párszor, hogy a drámákat "hollywoodiasan" tálalva szereted, csak reméltem, hogy ez a fajta kiterjedt képmutatás, a bemutatott és a könnyen hozzá képzelhető áldozatok elegek lesznek részedről is egy kis "indulatra". Mert ott vannak azok: akik félve beszélnek a gyászukról, akik idegesek, ha a régi "félrenézéseikkel" szembesítik őket, akiknek olyan "képviselők" jutnak, akik a nyílt megfélemlítést teljesen természetesnek tartják, ahogy azt is, hogy utána a "választóiktól" védelmi pénzt szedjenek, vagy akik hivatásos verőlegények unaloműző pofozózsákjai. És lehet kegyetlenség ilyet mondani, de aki akkor vagy azóta meghalt, az már nem szenved emiatt a rendszer miatt, de ott vannak azok, akik igen, milliónyian.

Én azért elteszem a témát a következő beszélgetésre, hátha ...
.

Niwrok írta:

Az ölés aktusa / The Act of Killing

Ha nálad sem "működnek" ezek a filmek, ezek a gondolatébresztők, akkor kinél fognak?

Hát már hogyne működne....  Hát mennyi gondolatom volt!!  

Nem, egyszerűan arról van szó, hogy ugyanazokat nem akartam leírni, amiket te már írtál, próbáltam másfelől is megközelíteni a dolgokat. A "tárgyilagosság" - az más tészta. Kissé tényleg érzéketlenebb vagyok az emberi őrület megnyilvánulásaira, ha nem látom annak termékét is: ezek szerint jóval kevésbé vagyok empatikus, mint te - de hogy is szoktad mondani: máshogy szocializálódtunk. Ezek szerint látnom kell a halottat is, nem csak a gyilkosát. Ld még Hotel Ruanda...


Amúgy, pont az origón írták a filmmel kapcsolatban hogy "Megszerethetünk-e egy tömeggyilkost?" - nem állítom, hogy bármennyire is megkedveltem volna Anwart, de sajnos az emberi kegyetlenség, az öldöklés olyan szinten a mindennapok részévé vált, hogy szinte már csak a vállamat rándítom. Nem örülök neki, de ez van....  

Niwrok írta:

... csak reméltem, hogy ez a fajta kiterjedt képmutatás, a bemutatott és a könnyen hozzá képzelhető áldozatok elegek lesznek részedről is egy kis "indulatra".

Van indulat, már hogyne lenne. Nem véletlen a viszonylag magas pontszám sem: értem, érzem a gondolatok súlyát, de én kissé hatásvadászabb megoldásokat kedvelem (ha lehet így fogalmazni). Ettől még egy jó kis mozi az Az ölés aktusa.

Niwrok írta:

Én azért elteszem a témát a következő beszélgetésre, hátha ...

Úgy sokkal könnyebb lesz közös nevezőre jutnunk. Szerintem még az idén sort keríthetünk rá.



.

.




A 44. gyermek




Daniel Espinosa egy svéd faszi. Bármilyen spanyolos is a hangzása, egy svéd faszi, aki ráadásul nálam nem hagyott túl mély nyomokat előző filmjével, a Védhetetlennelnel. Az, akkor egy teljesen középszerű, egyszer nézős alkotás volt, pedig már akkor is meglepően jó kis színész-alapanyag volt hivatott segíteni a rendező munkáját. Az A 44. gyermek e szempontból tökéletes folyománya a rendező munkásságának: az egészen kiváló táraság ezúttal sem tudta maradandó élménnyé varázsolni a filmet. Mint egy tipikus sztár-focicsapat, aminek egy közepes edzője van, és nem ér el kimagasló eredményt: a túlságosan hosszú játékidő csupán arra való, hogy mindenki megkapja a maga 5-10 perces tündöklését, de a teljesen nyilvánvalóan vegyíteni próbált hidegháborús szovjet korrajz és a sorozat gyilkosos thriller a színészgárda igyekezete ellenére sem áll össze.

Ha már így megemlítettem a szovjet vonalat, egyszerűen képtelen vagyok elmenni a legordítóbb hiba mellett, ami a mozi első percétől az utolsóig vérciki és apró tűszúrásokkal böködte azt a bizonyos élményfaktort. Sajnos eredeti nyelven volt szerencsém a filmhez, egy ’53-ban, Szovjetunióban játszódó filmhez, amiben a szovjet szerepeket játszó európai és amerikai színészek orosz akcentussal angolul beszélnek. Kérem, ennél undorítóbb párosítást egy történelmi vonatkozású filmtől nehezebb találni: alapban is csökkenti az autentikusságot, ha mondjuk egy jellegzetes katonai egyenruhában nem az adott nyelven szólal meg valaki (ld. még Valkűr), de itt simán hülyének néztek azzal, hogy Hardyék próbálták oroszosítani az angoljukat. Borzasztó élmény volt, így – bár ritkán teszek ilyet – azt kell, írjam, aki megnézi, kerülje az eredeti nyelvet…

Aki látta az A szovjet sztorit, az nem fog meglepődni a film indításán: Sztálin több millió embert éheztetett halálra a ’30-as évek elején Ukrajnában. Filmünk itt indul, mikor is megismerjük az árvaházból megszökő kissrácot, a későbbi Leot, majd a következő snittben a Reichstag elfoglalásánál a Vörös Hadsereg zászlajának kitűzésére kapcsolunk – ami szintén nem mentes némi szovjet kritikától. Igazából nem csodálom, hogy dugdossák a filmet manapság a ruszkik a nézők elől, kérdés az, hogy a net korában ennek mekkora esélye van… ráadásul az egész filmet tekintve azért ez a rendszerkritika még így is meglehetősen felszínesre sikeredett. Szóval Leo (Tom Hardy) lett az a szovjet hős, az a katona, aki kitűzte azt a bizonyos zászlót – aki pár évvel késéssel tisztként az MGB-nél, a KGB elődjénél dolgozik, s mint ilyen, fontos szerepe van az állam ellenségeinek begyűjtésében. Kis csapatát vezényelve – mert hát mégiscsak egy hollywoodi hős kellett – azonban próbál ember maradni, így hamarosan a partvonalon kívül találja magát, egészen pontosan a Moszkvától oly távoli Volksban, lefokozva, megszégyenítve.

Minimum a film első fele, de lehet, hogy több, azzal foglakozik, hogy a csúnya sztálini Szovjetunióban milyen kemény viszonyok uralkodtak, totál nyugati sztreotípiákat felhasználva majd egy órán át nem látunk mást, mint a diktatúra és az állambiztonság működését. Önmagában ez még nem lenne baj, ha valóban sikerült volna elhitetni azt, hogy Leo egy pillanatig is veszélyben van, ha nem bicsaklana meg az egész a túlzott álomgyári jó szíven. Valahogy nekem hézagosnak és elnagyoltnak tűnt az egész rendszer, a hidegháború talán legsötétebb időszaka meglehetősen felszínesre sikeredett: de hát mit is várhatunk egy nyugati feldolgozástól (kicsit ugyanazt éreztem,mint mondjuk a tankos filmnél, a Háborús fenevadnál). Bizony vannak dolgok, amiket elképzelni is nehéz azoknak, akik nem éltek benne. Így telik el a mozi fele és a néző egyre kényelmetlenebbül érzi magát: az egész előzetes promóció, a szinopszis, már eleve a cím is az A 44. gyermekkel egy sorozat gyilkosos thrillert ígér – ehelyett nyűglődünk Sztálin országában, Sztálin halálának évében??  (Sztálin nélkül). A dolgok akkor kezdenek el felpörögni, mikor Leot elküldik vidékre, ugyanis kiderül, hogy a moszkvai gyerekhalál nem egyedi eset.

A film amúgy azzal indul, hogy „A paradicsomban nincs gyilkosság”. Mármint hogy a dicső kommunizmusban nincs ilyen – a gyilkosság az álnok kapitalista berendezkedés szükséges velejárója. Kicsit emlékeztet engem ez a magyar Túsztörténet eseményeire, amikor is rendszer nem értette az egész szituációt és nem is lehetett nyilvánosan beszélni róla… nos, ebben a filmben is hasonló a helyzet: a gyilkosságokat balesetnek állítják be, ha meg másképp nem megy, simán ráböknek valakire, hogy ő a tettes. Leo azonban egyre kevésbé hisz a rendszerben és saját szakállára nyomozni kezd (hogy ez mennyire is hiteles abban a korban, az külön téma), egyre közelebb kerül a gyilkoshoz – közben pedig a film első feléből itt maradt, saját, belső ellenzékével is meg kell küzdenie. A thriller szál azonban borzasztóan gyenge lett: a gyilkos egyszerűen súlytalan, a nyomozás hihetetlen, az eredmény meg hirtelen csak úgy az ölünkbe hullik. Mintha az egész csak azért lenne benne, mert ez a címe, no meg mert ugye könyvadaptáció – de én úgy éreztem, sokkal fontosabb volt a rendezőnek a szovjet kor szörnyűségeire illetve visszásságaira rámutatni. No de ahhoz sokkal jobban illett volna egy dráma, mint egy thriller – mert a kettő műfaj kicsit kioltja egymást.

Két dolgot viszont feltétlenül ki kell, emeljek. Az egyik az a bámulatos korrajz, történelmi tabló, annak vizuális megjelenítése, amibe az egész történet belehelyezték. Egyszerűen ott éreztem magam az akkori Moszkvában, a korhű autók és díszletek között, de ami fontosabb, éreztem azt a paranoiát, ami az akkori társadalmi légkört rendesen megmérgezte. A másik, ami viszont inkább személyes dolog, mert mindig is az adott néző által korábban látott más filmekhez kapcsolódik, az a rengeteg ismert és bizony kedvelt színész, aki itt feltűnik. Itt van ugyebár Tom Hardy, akit nem kell bemutatnom. Felesége, az az első és igazi tetovált lány, Noomi Rapace. Aztán itt van a Q-ügyosztály mindkét zsaruja, Nikolaj Lie Kaas és Fares Fares is. Magas pozícióban, inkább cameoként feltűnik eygik kedvenc franciám, Vincent Cassel, illetve egyik utált Lannisterem, Caherles Dance is. A moziplakát Gary Oldmanjéről nem kell sok szót ejteni (hacsak nem annyit, hogy meglepően mellékszereplő), játékidő tekintetében vele egy súlycsoportban van Jason Clarke egy kollaboráns szerepében… no meg Joel Kinnaman, a legutóbbi robotzsaru is. Viszont az autentikusság hiányának ékes bizonyítékaként nincs egy orosz sem, a statiszták is mind csehek… hmmm… majdnem ugyanaz.

Nekem egyébként nagy élményt tud nyújtani az, hogy felfedezgetem, melyik egyenruha és paróka alatt ki rejtőzik: az A 44. gyermek értékeléséhez komoly százalékokat adott hozzá ez a rengeteg ismerős. Ezzel kb. kiütötték az oroszangol dumát – viszont a tanácstalanság, hogy mit is akar csinálni a rendező, erős nyomot hagyott a mozin. Ráadásul a több mint két óra is nagyon sok.



70%


.

.





Az U.N.C.L.E embere





Nem volt szándékos, de úgy alakult, hogy két nap alatt kétszer is jártam a hidegháború korában, azonban míg az A 44.gyermek a sztálini Szovjetunióban nem igazán nyerte el tetszésemet, addig Guy Richie mozija a nagybetűs szórakoztatást nyújtotta. Picit ugyan más a korszak (minimum plusz egy évtized), meg azért ki is lépünk a vasfüggöny (pontosabban a berlini fal) mögül, de az egész feeling, a kommunizmus, annak képviselői, a korrajz e filmben is zseniálisan átjött. Persze, valahol összehasonlíthatatlan a kettő, hisz ez sokkal komolytalanabb, sokkal kevésbé tekint ki a kor akkori valós problémáira – sokkal inkább idézi meg az első James Bond mozik hangulatát… csak sokkal, de sokkal okosabban és életszerűbben viszonyul a kémfilmekhez. Többen a Kingsmanhez is viszonyítják, legalábbis viccességét tekintve… nos, az idiótán szórakoztató, ez meg viccesen. Guy Richie kiváló érzékkel fogta meg a hidegháborús kémfilmek hangulatát és keverte egy olyan buddy movieval, amiben két ellentétes oldalon állónak kell együtt dolgozni – ennek pedig minden poén lehetőségeit kíméletlenül le is üti.

Már azon el lehet mosolyodni, ahogy a főhőst - az egyiket - hívják: Napoleon Solo (Henry „Acélember” Cavill). Tökéletesen beleillik a Solo-famíliába, igazi, vérbeli bűnöző, tolvaj, aki aztán szorult helyzetében kénytelen a CIA-nak dolgozni. Egyik feladata pedig az, hogy a Fal mögül, Kelet-Berlinből ki kell mentenie egy Gaby nevű autószerelő lányt (Alicia Vikander), akiről hamarosan kiderül, hogy legalább olyan jó sofőr is, mint amilyen szerelő. Tervében csak egy bibi van, a szovjet kém, Illya Kurnyekin (Arnie Hammer) ezt mindenáron meg akarja akadályozni. A film tehát egy szöktetési kísérlettel indul, egy nagyszabású akciójelenettel, ami a kommunista Berlinben játszódik, Trabantos üldözéssel, meg egy jókora poénnal a végén. Engem a film itt vett meg kilóra: a széles vigyor, ami itt az arcomra került, innentől végig ott is maradt – egyszerűen felhőtlenül élveztem mindazt a sok finom, apró poént, amit Richie a korszak és a kémvilág paródiájaként használt. Konkrétan a két oldal éttermi teraszos tárgyalásának a végén hangosan felröhögtem…

A sztori – amit szerintem ok nélkül, rengeteg helyen bíráltak – nagyjából annyi, hogy egy bizonyos Udo Teller (    , két e helyett két másik betű…) eltűnt az amerikai kötelékből és jó eséllyel atombombát gyárt egy olasz postnáci családnak. Az amerikai és a szovjet kémnek pedig – főnökeik utasításra – muszáj összefognia, hogy megakadályozzák a pusztító fegyver felhasználását, illetve visszaszerezzék a professzort a fogságból. Kényszerű teherként kénytelenek magukkal vinni Gabyt is, aki nem mellékesen Udo professzor (akit egyébként egyik kedvenc német színészem, Christian Berkel játszik) lánya, s akinek fontos szerep jut az idegen terültére beépülésben. Jó kémfilmhez méltó módon aztán lassan kiderül, hogy sok minden nem az, mint aminek látszik, az átverések és az akciószcénák pedig szükséges mértékben – de csak a szükséges mértékben!! - átveszik a szerepet a képernyőn. S ha már akció: csak így, utólag gondol bele az ember, hogy a rendező mennyire is gazdaságos megoldást választott…    … igazából két komoly (autós) üldözéses jelenet van a filmben, és az egyik a film elején  - hogy azt higgyük, az egész mozi így pörög majd -, a másik a végén, hogy akciódús élményekkel menjünk haza a moziból.  A nyitójelenet autós üldözése a turbó Trabanttal amúgy egyszerűen zseniális (kicsit tán még a CGI-n lehetett volna dolgozni még), a finálé hajszája pedig végre valahára hiteles és földhözragadt. Mint ahogy maga a mozi is az – kicsit már fura is volt 2015-ben, egy akciófilmet látni ilyen visszafogott módon átélni.  Talán pont ezek miatt van egyébként az egésznek egy nagyon kellemes, antik kémfilm hangulata - valahol azt olvastam, hogy már a hidegháború is retro -, az ember azon se lepődne meg nagyon, ha mondjuk Sean Connery vagy Roger Moore feltűnne 007-es ként, a fentebbek miatt szerencsére azonban az U.N.C.L.E nem esik azokban az idióta túlzásokba, ami miatt sosem kedveltem meg a 007-es sorozatot.

Apropó, sorozat. Lehet, másnak ez nyilvánvaló, de én nem tudtam róla, hogy az U.N.C.L.E alapja egy 60-as évekbeli amerikai kémfilm sorozat, ez kvázi annak a rebootja, így én kissé meglepődtem – ámde kimondottan örültem neki -, hogy a zárójelenet egyben egy franchise építésének lehetőségét is magában hordozza. Én nem bánnám, ha ebből egy új, többrészes filmfolyam lenne, érzek benne annyi potenciált, hogy megálljon a lábán. Egyelőre azt a legnehezebb elképzelnem, Hanry Cavill hogy tudja beütemezni a DC Univerzum mellett ennek a folytatását – de hát azért vannak a menedzserek, hogy ezt megoldják. Nekem egyébként ez lenne a fontosabb, mert bármennyire is sablonosnak, elcsépeltnek tűnik néhány eleme, fordulata, összetevője, nagyon rég láttam ennyire szórakoztató módon – de nem vígjátékként – készített zsánerfilmet a témában. Guy Richiet szokás egy bizonyos, hozzá köthető stílushoz beskatulyázni – érdekes módon az U.N.C.L.E pont azokat az elemeket szorítja háttérbe, amik miatt vérbeli Guy Richie film lehetne.  Bizonyos mértékig a védjegyének számító vizualitás itt is jelen van: gyors zoomolás ki és be, osztott képernyő használata ( ,  24), de a korábbi filmjei lassításai szinte teljes egészében hiányoznak. Ha ez egy új franchise születése, akkor Guy Richie új irányvonala, látásmódja meg kell, hogy maradjon, mert kimondottan jól állt a filmnek.

A főbb karakterek úgyis maradnak, de hát maradniuk is kell: persze, a következő epizódokban a most elsütött kis meglepetés már nem működhet, de hármójuk között lévő kémia kiválóan működik. Karakterszinten és színészszinten is. A sztori talán valóban nem annyira kidolgozott és csavarosan megírt, mint esetleg tényleg lehetne – valahol valóban emlékeztetett a mozi egy sorozat duplaepizódjára, mint mondjuk egy Miami Vice rész -, de a karakterek mellett előtérbe kerül a korszak és az ellentétes világrendek képviselőinek komikuma. Abban pedig a végtelenségig el lehet merülni, ha tartják ezt a kidolgozottsági szintet: a 60-as évek a vásznon úgy elevenedetek meg, mintha tényleg a 60-as években készült volna a mozi. Az egész háttér baszottul reális és hiteles, sőt, ha jól emlékszem, a németek németül beszéltek benne – bár, tekintve, hogy szinkronosan volt a moziban, erről csak akkor tudok mérvadó véleményt mondani, ha már láttam eredeti nyelven is.

Hibát nagyítóval keresve vélhetően bőven találnék benne. Most, így első gondolatra talán a valóban nem túl acélos forgatókönyvet emelném ki, meg esetleg az elején a kissé felületes CGI-t. Viszont a hangulata, élcelődése mindenen átsegít, s az ember nem akar nagyítóval keresgélni: így kell útjára indítani egy új brandet, így kell egy rendezőnek önmagát megőrizve újat nyújtani. Bravó, Guy Richie!




85%



.

R2-D2 írta:

Az U.N.C.L.E embere


85%

Stílusgyakorlatként a film szerintem telitalálat, egyéb szempontokból viszont már kevésbé. Azért sajnálom, hogy megbukott, megnéztem volna belőle egy (kiforrottabb) folytatást.

Remo írta:

Az U.N.C.L.E embere

Stílusgyakorlatként a film szerintem telitalálat, egyéb szempontokból viszont már kevésbé. Azért sajnálom, hogy megbukott, megnéztem volna belőle egy (kiforrottabb) folytatást.

A fene se tudja. Rég éreztem magam filmen ennyire jól, végre nem kellett az ökörségeken szörnyülködnöm. Kimondottan tetszett a visszafogottabb irány, nem motoroztak és lőttek benn első keréken, nem húztak le egy repülőgépet, szarrá verve nem rohantak több emeletnyi lépcsőt... stb.

És igen, én is megnéznék folytatást belőle, de én akár ilyen minőségben is.

R2-D2 írta:

A 44. gyermek

Ha már így megemlítettem a szovjet vonalat, egyszerűen képtelen vagyok elmenni a legordítóbb hiba mellett, ami a mozi első percétől az utolsóig vérciki és apró tűszúrásokkal böködte azt a bizonyos élményfaktort. Sajnos eredeti nyelven volt szerencsém a filmhez, egy ’53-ban, Szovjetunióban játszódó filmhez, amiben a szovjet szerepeket játszó európai és amerikai színészek orosz akcentussal angolul beszélnek. Kérem, ennél undorítóbb párosítást egy történelmi vonatkozású filmtől nehezebb találni: alapban is csökkenti az autentikusságot, ha mondjuk egy jellegzetes katonai egyenruhában nem az adott nyelven szólal meg valaki (ld. még Valkűr), de itt simán hülyének néztek azzal, hogy Hardyék próbálták oroszosítani az angoljukat. Borzasztó élmény volt, így – bár ritkán teszek ilyet – azt kell, írjam, aki megnézi, kerülje az eredeti nyelvet…

Leo azonban egyre kevésbé hisz a rendszerben és saját szakállára nyomozni kezd (hogy ez mennyire is hiteles abban a korban, az külön téma), egyre közelebb kerül a gyilkoshoz – közben pedig a film első feléből itt maradt, saját, belső ellenzékével is meg kell küzdenie. A thriller szál azonban borzasztóan gyenge lett: a gyilkos egyszerűen súlytalan, a nyomozás hihetetlen, az eredmény meg hirtelen csak úgy az ölünkbe hullik. Mintha az egész csak azért lenne benne, mert ez a címe, no meg mert ugye könyvadaptáció – de én úgy éreztem, sokkal fontosabb volt a rendezőnek a szovjet kor szörnyűségeire illetve visszásságaira rámutatni. No de ahhoz sokkal jobban illett volna egy dráma, mint egy thriller – mert a kettő műfaj kicsit kioltja egymást.

Nekem egyébként nagy élményt tud nyújtani az, hogy felfedezgetem, melyik egyenruha és paróka alatt ki rejtőzik: az A 44. gyermek értékeléséhez komoly százalékokat adott hozzá ez a rengeteg ismerős. Ezzel kb. kiütötték az oroszangol dumát – viszont a tanácstalanság, hogy mit is akar csinálni a rendező, erős nyomot hagyott a mozin. Ráadásul a több mint két óra is nagyon sok.

70%

Nálam az van ennél lejjebb, amikor egy feliratnak vagy szövegnek úgy akarnak "oroszos" hatást kölcsönözni, hogy megfordítják az "R" betűt, esetleg az "E"-t meg a "3"-ast. Mondjuk hangban talán nem zavart volna ennyire, már csak azért sem, mert egy ilyen langymeleg politikai thrillert aligha néznék eredeti hanggal... már ha néznék .

Hidegháborús témában most amúgy is a The Americanst dicsérik nagyon, annak előbb szavaznék bizalmat, mint ennek a "sztárcsapatnak".


**********************

R2-D2 írta:

Az U.N.C.L.E embere

Nem volt szándékos, de úgy alakult, hogy két nap alatt kétszer is jártam a hidegháború korában, azonban míg az A 44.gyermek a sztálini Szovjetunióban nem igazán nyerte el tetszésemet, addig Guy Richie mozija a nagybetűs szórakoztatást nyújtotta. Picit ugyan más a korszak (minimum plusz egy évtized), meg azért ki is lépünk a vasfüggöny (pontosabban a berlini fal) mögül, de az egész feeling, a kommunizmus, annak képviselői, a korrajz e filmben is zseniálisan átjött. Persze, valahol összehasonlíthatatlan a kettő, hisz ez sokkal komolytalanabb, sokkal kevésbé tekint ki a kor akkori valós problémáira – sokkal inkább idézi meg az első James Bond mozik hangulatát… csak sokkal, de sokkal okosabban és életszerűbben viszonyul a kémfilmekhez.

Hibát nagyítóval keresve vélhetően bőven találnék benne. Most, így első gondolatra talán a valóban nem túl acélos forgatókönyvet emelném ki, meg esetleg az elején a kissé felületes CGI-t. Viszont a hangulata, élcelődése mindenen átsegít, s az ember nem akar nagyítóval keresgélni: így kell útjára indítani egy új brandet, így kell egy rendezőnek önmagát megőrizve újat nyújtani. Bravó, Guy Richie!

85%

Ez jobban hangzik, erre nagyobb is volt az affinitásom, csak megerősítettél benne, hogy inkább erre vegyek jegyet .
Majd utána jelentkezem a tapasztalatokkal .
.

Niwrok írta:

Hidegháborús témában most amúgy is a The Americanst dicsérik nagyon, annak előbb szavaznék bizalmat, mint ennek a "sztárcsapatnak".

Na látod, ez nekem is a látókörömbe került néha, de mindig elfelejtem...

Niwrok írta:

Ez jobban hangzik, erre nagyobb is volt az affinitásom, csak megerősítettél benne, hogy inkább erre vegyek jegyet

Majd utána jelentkezem a tapasztalatokkal

Várjuk, várjuk!!!

R2-D2 írta:

Az U.N.C.L.E embere

A film tehát egy szöktetési kísérlettel indul, egy nagyszabású akciójelenettel, ami a kommunista Berlinben játszódik, Trabantos üldözéssel, meg egy jókora poénnal a végén. Engem a film itt vett meg kilóra: a széles vigyor, ami itt az arcomra került, innentől végig ott is maradt – egyszerűen felhőtlenül élveztem mindazt a sok finom, apró poént, amit Richie a korszak és a kémvilág paródiájaként használt. Konkrétan a két oldal éttermi teraszos tárgyalásának a végén hangosan felröhögtem… A nyitójelenet autós üldözése a turbó Trabanttal amúgy egyszerűen zseniális (kicsit tán még a CGI-n lehetett volna dolgozni még), a finálé hajszája pedig végre valahára hiteles és földhözragadt. Mint ahogy maga a mozi is az – kicsit már fura is volt 2015-ben, egy akciófilmet látni ilyen visszafogott módon átélni.

Nekem egyébként ez lenne a fontosabb, mert bármennyire is sablonosnak, elcsépeltnek tűnik néhány eleme, fordulata, összetevője, nagyon rég láttam ennyire szórakoztató módon – de nem vígjátékként – készített zsánerfilmet a témában. Guy Richiet szokás egy bizonyos, hozzá köthető stílushoz beskatulyázni – érdekes módon az U.N.C.L.E pont azokat az elemeket szorítja háttérbe, amik miatt vérbeli Guy Richie film lehetne.  Bizonyos mértékig a védjegyének számító vizualitás itt is jelen van: gyors zoomolás ki és be, osztott képernyő használata ( ,  24), de a korábbi filmjei lassításai szinte teljes egészében hiányoznak. Ha ez egy új franchise születése, akkor Guy Richie új irányvonala, látásmódja meg kell, hogy maradjon, mert kimondottan jól állt a filmnek.

85%

Akkor fussunk neki a film ismeretében még egyszer ...

Tetszett. Talán nem ennyivel a 8-as felett, de mindenképpen jobban, mint egy átlagos "jó" film. Bejött a korrajza, a zenékkel, a greenbox városképekkel és főleg azokkal a fergeteges női ruhákkal. Jók voltak a figurái (leginkább Victoria Vinciguerra ), a feltűnő, de nem nyilvánvaló fordulatai (még furcsálltam is, hogy Hugh Grant milyen nyúlfarknyi kis cameora ugrott csak be ... ), és pont annyira volt színpadias, amennyire az egy kémfilmtől elvárható. A sztori is jó volt, a Bondok sem szokták túlbonyolítani, poén meg éppen annyi volt, hogy oldottabbá tegye a hangulatot (a bemászás az ablakon fergeteges, ahogy a piknikezés is, a Solo-Victoria finálé "csattanójáról" nem is beszélve !).

Azt viszont nem értem, miért lenne ez annyira más, mint Ritchie eddigi filmjei, legfeljebb csak valamivel visszafogottabb volt. Szerintem éppen azt csinálta, amihez a legjobban ért, egy szövevényes heist-filmet, csak mert az manapság nem megy annyira, vagy talán túl "hígnak" találta az utóbbi évek felhozatalát, mindezt szmokingba öltöztette, és csinált belőle kémfilmet. Ha jobban megnézzük, nem nagyon más az U.N.C.L.E., mint a Sherlockjai voltak, és még nagy vonalakban a szereplők is "csereszabatosak". Megvan a kifinomult, elegáns, de azért csibészes vezéregyéniség-agytröszt (kb. mintha Arséne Lupin dolgozna a titkosszolgálatnak), aki mellé kell egy "butább", de azért érzékeny szívű "izomagy", és adott a kellék női segéderő is, akit azért szintén nem adnak el két forintért. Sajnálatosnak találtam, hogy Solo mellett ennyire alárendelt szerepet szántak Illyának, az viszont tetszett, hogy ha már így volt, legalább megpróbálták azzal kiegyensúlyozni ezt, hogy drámai mélységet adtak neki... néha egészen megsajnáltam ezt a szégyen és a bizonyítási kényszer állandó feszültségben élő fickót, akit mindenki nevelni és idomítani próbál, mint valami kutyát, és kb. abba is veszik... és bár kutya, de végre nem egy öleb fog Armie Hammerről eszembe jutni, hanem ez az alakítása.

A földhözragadtságot viszont annyira nem forszíroznám , nem is dolga az egy kémfilmnek, mert oké, hogy nem egy Vas, de egy akkora bukás után, mint amit Illya produkált a motorral (sisak nélkül ), plusz, hogy még rá is zuhant a roncs... ott azért illett volna megmurdelni, de legalábbis hosszabb időre megpihenni, bármekkora medve is a muksó, nem csak kidörgölni a csipát a szeméből ...

"... egy bizonyos Udo Teller (   , két e helyett két másik betű…) ..." Ezt nem úgy akartad inkább írni, hogy "a két másik betű helyett is két e" ? Csak mert úgy értem ...
.

Niwrok írta:

Az U.N.C.L.E embere

Akkor fussunk neki a film ismeretében még egyszer ...

Azt viszont nem értem, miért lenne ez annyira más, mint Ritchie eddigi filmjei, legfeljebb csak valamivel visszafogottabb volt. Szerintem éppen azt csinálta, amihez a legjobban ért, egy szövevényes heist-filmet, csak mert az manapság nem megy annyira, vagy talán túl "hígnak" találta az utóbbi évek felhozatalát, mindezt szmokingba öltöztette, és csinált belőle kémfilmet.

Ez így van, én inkább stílusilag gondoltam. Nincs benne pl sem a Blöff kamerakezelése, sem a Sherlock lassításai és egyebek (ha most rákérdezel, még gondolkodom rajta... )

Niwrok írta:

A földhözragadtságot viszont annyira nem forszíroznám , nem is dolga az egy kémfilmnek, mert oké, hogy nem egy Vas, de egy akkora bukás után, mint amit Illya produkált a motorral (sisak nélkül ), plusz, hogy még rá is zuhant a roncs... ott azért illett volna megmurdelni, de legalábbis hosszabb időre megpihenni, bármekkora medve is a muksó, nem csak kidörgölni a csipát a szeméből ...

Ez nekem még szódával elment. Nem is gondoltam igazából bele, mit élt át szegényem, de hát egy tökös orosz (bocsi szovjet) legény volt, aki leszabta a kocsi hátulját és úgy futott, mint egy T 1000-es modell. Biztos hormonkezelt volt ... ja, akkor Stasi lenne. Na, mindegy.

Niwrok írta:

"... egy bizonyos Udo Teller (   , két e helyett két másik betű…) ..." Ezt nem úgy akartad inkább írni, hogy "a két másik betű helyett is két e" ? Csak mert úgy értem ...
.

Persze, én is így értettem. Csak hátulról mentem neki.

.





True Detective S2





Most biztosan felvetődik a kérdés, hogyha már az első évadtól sem voltam elragadtatva, mi a fészkes fenéért vágtam bele a másodikba … a válasz pedig pofonegyszerű: Colin Farell miatt. Abban bíztam, hogy ha az első évadot is nagyrészt megmentette a két színész (akik egyébként immár producerei is a sorozatnak), akkor kedvenc színészem is hasonlóan sikeres lesz e tekintetben idén. S nem is kellett csalódnom, a dolog másodszorra is ugyanúgy működött, mint elsőre, a helyenként kimondottan unalmas, vontatott történetet Farell rajongóként nézve sikerült élveznem is – a másik három színész már csak hab volt a tortán. A nagy többséggel ellentétben ugyanis én még Taylor Kitsch-et is bírom, gondoljak rá akár John Carterként, akár Hooperként.

S ha már nagy többség: nagyjából abban is biztos voltam, hogy kell lennie valaminek a második etapban, ami más, mint az első, ami miatt a nézők lényegesen gyengébbnek tartják a teljesen feleslegesen kultstátuszba emelt S1-nél… jó esélyem volt, hogy én ezen bizonyos változtatások miatt szeretni fogom a második kalandot. Végül is így is lett, bár nem tudom megfogalmazni, mi miatt is lett így: talán a kevésbé önpusztító főhősök miatt, akikkel sokkal könnyebben tudtam azonosulni nagyjából az évad felétől… ellentétben ugyebár korábban megismert Marty Hart és Rush Cole nyomozókkal. Viszont az egész TD S2 ugyanazon hangulati elemeket használja, stílusa, történetvezetése, súlypontjai, beállításai is ugyanazok, mint a TD S1-nek. Másodjára ezek kiforrott védjegyek lettek – s megmondom őszintén, egész érdekes kis antológia kerekedhet ebből, ha minden évadra szereznek egy/két A kategóriás arcot a főszerepekre. Mert akkor lesz egy olyan sorozat a piacon, ami attól kuriózum, akik feltűnnek benne – s nem attól, amiről és ahogyan szól.

Ray Velcoro (Colin Farell) a képzeletbeli Vinci városának nyomozója. Igazából egy alkoholista vadállat, egy korrupt fasz, aki a helyi maffia főnökének, Frank Semyonnak (Vince Vaughn) is dolgozik másodállásban. Vagyis hát a fene e tudja már, mi is az első- és mi a másodállás, az egész vinci-i rendőrség olyan szinten korrupt, hogy Ray csupán egynek tűnik a sok közül. A háttérben hatalmas játszmák zajlanak, egy vasútépítés ingatlanügyeivel, amiben az egész vinci-i politikai és gazdasági vezetés zsíros milliókat kíván kaszálni, Frankre viszont rájár a rúd: úgy néz ki, az új társaság őt kihagyni készül a buliból. Nem tűnik véletlennek, hogy egy helyi képviselőt, akinél épp Frank 5 millió dollárja pihen, savval kiégetett szemekkel találnak békésen egy padon ücsörögni… Ray pedig a rendőrség és a maffia közös megbízásából nyomozni kezd. Már amennyire erre segg részegen képes lehet az ember…

Ani Bezzerides nyomozó (Rachel McAdams, alias Irene Adler a Sherlock Holmesből) épp egy félresikerült bevetés után kapja meg a feladatot, hogy képviselő halála után állami szinten nyomozva vegye maga mellé Rayt, és a gyilkos megtalálása mellett próbálja az egész vinci-i korrupcióról lerántani a leplet. A csaj belevalónak tűnik, bár – ahogy egyébként Raynél is – múltját sötét folt terheli, ez már csak ilyen TD szarság. A kis csapatuk pedig kiegészül egy motoros járőrrel, Paul Woodrougval (Taylor Kitsch) , aki épp egy házi őrizetes színésznő megszökése utáni leszopás vádja alól próbál menekülni, farkán és becsületén esett csorbát kiköszörülni  – pontosabban próbálja visszaszerezni állását és motorját. Apropó, motor: már megint, sisak nélkül, este, helyenként lekapcsolt lámpával!!! 180-al menni… felröhögtem, mikor az arcán a menetszél összegyűrte a bőrt, de sem a ruhája nem lobogott, sem a hajának nem lett baja. Semmi poént nem lövök le azzal, hogy ők hárman kénytelenek lesznek együtt dolgozni, a TD S2 egyik fő csapásiránya pedig ezen három karakter (+ugyebár a gengszterfőnök) önmagához és egymáshoz való viszonya, annak bemutatása.

Ugyanis a második évad sem elsősorban egy nyomozós, krimi történet – még ha az is az alapja, és talán a cím is azt sugallja. Itt ugyanúgy a sérült – igazinak, valósnak beállított – nyomozók személyiségét boncolgatjuk nyolc részen át. Rayét, akiről megtudjuk, hajdanán miért is kezdett el dolgozni Franknek, aki abban sem lehet biztos, hogy a kifejezetten idegesítőnek és unszimpatikusnak kreált fia a saját vére. Érdekes amúgy, mennyire is manipulatív az egész, mennyire is rájátszanak az apaság pozitív vetületeire, mennyire is képes az idegesítő fiát imádó, attól elszakított alkoholista agresszív barom a nézőkben (legalábbis bennem) pozitív érzéseket generálni. Rayét, aki amúgy masszív barátságban van a whiskyvel, aki azonban az évad felétől teljesen hiteles és hihető módon felhagy az ivással (legalábbis nagyjából), akit az évad végére minden negatív tulajdonsága ellenére meg lehet kedvelni. Sokkal kevésbé negatív figura ő, mint azt első blikkre látjuk. Mint ahogy az a Frank is kevésbé az, akinek igazából annak kellene lenni… a gengszter, akit épp ki akarnak csinálni, így már az elején, valami úton-módon mellé áll az ember. A gengszter, aki épp jó útra próbál térni, némi korrupció árán ugyan, de ki akar szállni a prosti és drogbizniszből. A gengszter, akinek egyik legnagyobb terhe, hogy nem lehet gyereke, aki azonban igazából egy „ártatlan” embert sem öl meg az évad során – így a végére a néző őt is megkedvelheti. Mert hát bőven van nála rosszabb is (többek között a SoA ír száláról Galen, azaz Timothy V. Murphy): Frank a köztes szereplő, a határ a fény és árnyék között, aki a sötétségből épp úton van a fény felé, csak visszahúzzák…

Aztán itt van ugyebár a nő, Bezzerides, aki rögtön az elején egy családi pofonnal szembesül – az ő terhe sem kicsi: nem elég, hogy gyerekkorából egy négynapos elrablás áldozataként annak minden emlékét magába fojtja, hanem még saját tesója egy kurva, apja (akit egyébként egy másik kedvencem, David Morse játszik) meg egy kommuna vezetője. Jó kis család, ehhez képest a nő meglepően normális módon viselkedik – más filmekben az ilyen teher alatt lévők sokkal gyakrabban kattannak be. Itt csak egyszer, a partin, de azt meg kéjes örömmel lehetett nézni. Hozzájuk képes Woodrough egy ép lelkű ember, leszámítva az iraki háború démonait, amiket magában hordoz, az alkoholista anyját, aki elitta a félretett pénzt, no meg a lappangó hajlamát, amit még magának sem ismer be. Nagyon eltalálták az ő jellemét is, ez a szépfiús imázs a kurvákhoz, a gyémántokhoz kiválóan passzol – viszont a családi állapotában bekövetkező változás sajnos kitalálhatóvá tett egy tervezett meglepetés drámát, így az nálam nem is működött. Az ilyen „eseményeket” csak azért írják bele a sztoriba, hogy hatásosabb legyen a dráma … már annak, aki évente egy-két ilyet néz.

A remekült megírt és feldolgozott figurák mellett minimális és meglehetősen nagyvonalúan kezelt a krimi szál. Ez nem volt máshogy az S1-ben sem, inkább csak egy háttérben lévő összekötő kapocs, ami azt a célt szolgálja, hogy a szereplőket össze lehessen hozni. Valóban totál ad-hoc jellegű a gyilkos, annak motivációja is (totál más volt az irány végig), valóban összecsapott maga a képviselő halála körüli ügy felgöngyölítése. Menet közben is van néhány ökörség, néhány feleslegesen hatásvadász jelenet (Ray és a sörétes puska), a finálé meg elképesztően rétestészta, de pl. a negyedik résznél a lövöldözés a beszarás, olyan jó lett (amúgy ez is TD hagyomány lehet, hasonló volt az S1-ben is). Viszont nem mehetek el szó nélkül ugyanazon idegesítő, művészieskedő hangulati elemek mellett, amik az S1-et is részben hazavágták. Az egész borzasztó lassú, nagyon sok felesleges színészi nézés, pásztázó kamera tarkítja az évadot. A felülről részenként kb. 10-szer mutatott autópályahálózat, mint vágást összekötő elem egy idő után kifejezetten idegesítő. Amúgy is, önmagának a nagyvárosnak messze nincs az a különleges hangulata, mint mondjuk a louisianai mocsárnak volt korábban. A füstös kocsma, az epizódonkénti kötelező gitározós-éneklős dalbetéttel sokadikra már borzalmas, semmi szerepe nincs (egyébként is, zeneileg valahogy nekem nem jött be az évad - kezdve a lecserélt főcím zenével).


Az egész True Detective nálam továbbra is a leggyengébb HBO évad marad, egy túlhypeolt, stílusilag félig-meddig elvont krimisorozat (talán kissé twin peaksos), amiben azonban rettentő érdekes karakterek tűnnek föl egészen parádés színészek előadásaiban. Azon talán el lehet vitatkozni, hogy a valós életben mennyi ilyen Igaz Detektív van, de amíg ez az elegy nem változik, én mindig leülök az aktuális évad elé.




75%



.

R2-D2 írta:

True Detective S2

Az egész True Detective nálam továbbra is a leggyengébb HBO évad marad, egy túlhypeolt, stílusilag félig-meddig elvont krimisorozat (talán kissé twin peaksos), amiben azonban rettentő érdekes karakterek tűnnek föl egészen parádés színészek előadásaiban. Azon talán el lehet vitatkozni, hogy a valós életben mennyi ilyen Igaz Detektív van, de amíg ez az elegy nem változik, én mindig leülök az aktuális évad elé.

75%

Az a jó, hogy engem amúgy is drámasorozatként érdekelne, bármennyire is kriminek van eladva, de eddig a túlzott hype, most meg az általános lehúzás tántorít el tőle. Plusz még mindig tartok kicsit a zsarus témáktól, az a nyavalyás Zsaruk becsülete és az előtte levő, már emlegetett dömping eléggé kiherélte ezt a vonalat nálam, amin csak néha jön át azóta az Utolsó műszak meg a Brooklyn mélyén. Mondjuk ebből a szempontból a Gotham már javított valamit .
Nyolc rész tényleg nem a világ, annyi tényleg bármikor lezavarható, ha éppen erre támadna kedvem .
.