Niwrok írásai 3.0

.
Az unoka




Amikor a nyugdíjasként élő Rácz Kálmán (Jordán Tamás) egyik este felveszi a csörgő telefont, arra számít, hogy csak az ideiglenesen nála élő unokája, Rudi (Blahó Gergely) hívja fel azzal, hogy megint túlóráznia kell, ezért nem ért haza vacsorára. Ehelyett a vonal túloldalán egy rendőrszázados jelentkezik be azzal, hogy Rudi balesetet okozott, és hogy az anyagi kár és az okozott sérülések miatt komoly büntetésre számíthat... hacsak a nagypapa nem tud egy méltányos kártérítést felajánlani, és átadni a hamarosan érkező nyomozó kollégájának. Rudi -aki tényleg túlórázott- percekkel később már arra ér haza, hogy a csalók nem csak a pénzétől fosztották meg, de az állandóan hordott, családi örökségnek számító órájától is. Nem csak a pénz miatt, hanem az óra jelentette veszteség, a számára tehetetlennek és tétlennek tűnő rendőrség miatt, és a nagyapja megrendült egészségét látva Rudi úgy dönt, hogy amit lehet, helyrehoz az öreg hibájából. Ehhez először is meg kell találnia azokat, akik becsapták, bármibe is kerül.

Deák Kristóf filmje talán nem meglepő módon leginkább azzal vonzza be a nézőit a moziba, hogy egy olyan aktuális problémát dolgoz fel, mint az "unokázós" csalások. Az időseknek ez a fajta lehúzása annyira megszaporodott mostanában, hogy pár éve még a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács is készített figyelemfelhívó humoros kisfilmeket. Mintha ahhoz a kampányhoz készült volna, Rudi és a nagyapja története egy kiváló illusztrációja mindannak, ami egy ilyen eset során lejátszódik, kezdve az aggodalomtól és a félelemtől, bemutatva, hogy milyen manipulációs technikákat alkalmaznak a csalók, hogy még ha van is bizalmatlanság és bizonytalanság, azt minél inkább elaltassák ("zseniális" például a trükk az átvételi elismervénnyel), egészen addig, hogy milyen utóhatásai lehetnek ennek, ahol az önhibáztatás és a bűntudat hangulatváltozáshoz vagy akár egészségügyi problémákhoz is vezethet. Bár a cím behatárolja a témát, nekem a dráma részéből hiányzott a többi családtag, mert Rudiról és a szüleiről is el lehetett volna többet is mondani... utóbbiaknak például talán két jelenete van, ami az eset horderejéhez és a következményeihez, a nagypapa kórházba kerüléséhez képest talán sovány.

A film azonban szerencsére több lett, mint egy Családi kör, több okból is, és én nagyon bírtam ezeket a finom kiegészítéseket. Az egyik ilyen volt az unokázásnak és a telemarketingnek a hallgatólagos párhuzamba állítása Rudi munkahelyén keresztül. Ezek is legalább olyan ismertek, mint az unokázás, és csak azért számít(hat)anak legálisnak ahhoz képest az ilyen utaztatós meg beszervezős ügynökségek, mert nem százezreket meg milliókat énekelnek ki az idősek zsebéből, hanem "csak" tízezreket, mindenféle kétes használhatóságú holmira, befektetésekre és biztosításokra, vagy akár egy csodamosószerre rábeszélve őket. A másik csoportba tartoztak azok a finom képi eszközök, amik szavak nélkül tudják akár átfordítani egy film hangulatát vagy egy szereplő jellemét (a legemlékezetesebb ilyen az a hanyag mozdulat volt, ahogy a "másik" srác kidobta a nagymamájától kapott levest). Harmadszor sokat tettek a filmhez azok az erkölcsi dilemmák, amikkel Rudi szembesült a nyomozása során, és különösen az, ahogy a forgatókönyv egy olyan helyzetbe viszi bele a meggondolatlansága vagy éppen a közömbössége miatt, amilyenbe ők vannak, és ami miatt kvázi unokázós csalóvá kell válnia ahhoz, hogy a másik csalókkal sikerüljön kapcsolatba lépnie. Negyedszer rövid, de annál emlékezetesebb volt a verekedős jelenet, amit a magyar filmekhez képest ritka kreatívan sikerült összerakni és dinamikusan eljátszani. Végül pedig kiemelném, ahogy a film említés szintjén behozza a történelmi traumákat, amikből kimondatlanul és feldolgozatlanul olyan sokat magukban cipelnek az idősek, de akár az utánuk következő generációk is.

Amiért esetleg az eddig említett pozitívumok mellett sem fogja a film megtalálni a közönségét, az a sokszor abszurdba hajló humora szerintem, amit az áldozatokból verbuválódott nyugdíjasklub testesít meg leginkább, és abból is az, ami a film vége felé történik. Mondom ezt azért, mert számomra sajnos ennek a filmnek sem ott van vége, ahol kéne, hanem úgy nagyjából 20 perccel utána, bármennyire is fontos a megnyugvás miatt az elégtétel egy ilyen film végére. Ebből is látszik, hogy nem a jelenlétükkel vagy a stílusukkal van baj, sőt, nagyon is jó, hogy velük olyan témákat is behoznak, amik általában az öregedéssel függnek össze, az egyre nehezebben kezelhető fájdalmakkal vagy az elmagányosodással, és nekem éppen hogy szimpatikus volt az, hogy a film merte dühösnek megmutatni a kifosztott időseket, és merte nagyon lazán kimondatni velük, gondolatban hogyan élvezkednek a csalók válogatott és véres megbüntetésén... ha már többet magukban nem is tehetnek.

Nem csak a témája miatt lett így érdekes az Unoka, de nekem a stílusa is hellyel-közzel bejött. Még a komikumnak is találtam helyet benne, mert bár egy-két alkalommal túl lett tolva, jól oldja azt a feszültséget, amikor az embernek ökölbe szorul a keze az egyre sürgetőbb telefonálót hallgatva, miközben a nagypapi minden dugihelyét felforgatja az utolsó kis pénzecskéje után is.


8,5/10
.

.



Tizenöt év után nagyjából most éreztem először azt, hogy nem tudok listát állítani. Annyira kevés filmet láttam idén, és azok közül is olyan keveset éreztem maradandónak, hogy fel tudjak idézni belőlük bármit a megtekintése után akár egy héttel, hogy semmi kedvem nem volt egy rakás képregényfilmet listára tenni, csak hogy kitölthessem az üres helyeket. De ez a listázást mindig is úgy vettem, mint egy remek alkalmat egy év visszatekintésére, és ahogy néztem a nevezhető filmeket, kiderült, hogy láttam annyi jót, amivel már elégedett tudok lenni. Csak már többet elfelejtettem, de ez inkább a kor miatt van, nem a tőlük kapott élmény okán.


* * * * TOP 10 * * * *

1. Mátrix: Feltámadások - /The Matrix Resurrections/ (2021)
A Mátrix 4. része úgy lett nekem az év filmje, hogy az első hármat ugyan láttam, elismerem azok helyét a popkultban, de különösebben nem szerettem őket. Viszont ha már zsinórban jönnek a nosztalgiamozik, rebootolva az 1990-es és a 2000-es éveket, akkor azok legalább legyenek olyanok, mint az új Mátrix. Ami nem csak a régi jelenetek felidézésében, a régi karakterek felsorolásában, vagy akár a bennük rejlő dráma felszínre hozásában jeleskedik (mert akkor itt lehetne a Pókember - Nincs hazaút is a listán), hanem van egy épkézláb története is, és egyben tudomásul veszi, hogy eltelt azóta húsz év. A Mátrix: Feltámadások annyival több, mint egy sima osztálytalálkozó, hogy továbbgondolja önmagát, hogy a jelen technológiai és társadalmi kihívásaira ugyanúgy reflektál, ahogy tette az elődje is, csak kár, hogy közben a gyorsan unalmassá váló, monoton akciójeleneteit is ugyanannyira erőlteti, mint akkor.

2. Végtelen útvesztő 2. – Bajnokok csatája - /Escape Room: Tournament of Champions/ (2021)
A szabadulószobás filmeket amúgy is szeretem (ahogy magukat a szabadulószobákat is), csak nagyon nehéz olyat találni közülük, ami megüti legalább a közepes szintet, mert a stábok általában úgy vannak vele, a műfaj önmagában eladja a filmet. Adam Robitel mozija már elsőre is kitűnt ebből a körből a képtelenül összefűzött szobáival, a látvánnyal és a hangulattal, valamint a szereplők múltját is magába szövő csapdákkal. A második részben sajnos utóbbiból kevesebb van, az állandóan ketyegő idővel és a szobák trükkjeivel viszont nagyobb élmény volt, mint elődje, köszönhetően a folyamatos nyomkeresésnek.

3. Egy igazán dühös ember - /Wrath of Man/ (2021)
Valahol nekem ironikus, hogy Guy Ritchie azzal a filmjével került nálam legelőrébb az eddigi pályafutása során, ami a legkevésbé "Guy Ritchie"-s az összes filmje közül. A szereplőit összekötő kusza kapcsolati hálókat eddig is kedveltem, de a hozzájuk kapcsolódó ripacskodást, akár idétlenkedést nem mindig bírtam. Itt a poénkodás szinte teljesen kimaradt, minimális a pojácák száma, és ugyanolyan összetett viszonyok és emberi drámák segítségével forgatott egy kőkemény bosszúfilmet, ami több rétegben is a profizmusra épít, úgy, hogy közben még egy jófajta heist-mozi is.

4. Encanto - /Encanto/ (2021)
A Disney-féle habos-babos musicalek már ritkán tudnak meghatni, de valahogy dél-amerikai kultúrkörben játszódó animációs filmeknek (ld. Az élet könyve, Coco) általában sikerül (meg a kelet-ázsiaiaknak is, de az más tészta). Ezeknél a családi kapcsolatok, a hagyományokhoz alkalmazkodás vagy éppen a velük való szembehelyezkedés az alap, ami a rajzos technikától függetlenül is hálás téma, és az sem baj, ha a dalokban egy kicsit több a kreativitás, mint egy egynyári popslágerben. A Madrigal-család története is ezért tetszett ennyire, és az csak a körítés, hogy a családtagok mindegyike rendelkezik valamilyen mágikus hatalommal, köszönhetően a família alapkövét jelentő gyertyának, és a főszereplő Mirabel éppen attól különleges köztük, hogy nem különleges semmiben.

5. A nomádok földje - /Nomadland/ (2020)
Kétségtelen, hogy depressziós és lassú, de a világszerte elnéptelenedő falvak, kisvárosok utolsó lakóival, az új otthonuk teremtésének nehézségével a háttérben nem is nagyon lehet más. Nekem legalábbis sokkal inkább ez volt benne a téma, mint hogy most aztán nagyon izgalmas lenyomatát láttam volna a szabadságukért minden mást háttérbe szorító utazóknak, akik inkább alkalmi munkáktól más alkalmi munkákig vándorolnak, és egy lepukkant furgonban alszanak, csak hogy a világ békén hagyja őket. Bár fikciós film, tetszett, hogy a sok önéletrajzi elem miatt félig dokumentumfilmnek hatott, ami kevés filmnél hatásosabban mutatja be, ahogy a híres Vadnyugat még mindig milyen kitartóan áll ellent a XXI. századnak.

6. Oxigén - /Oxygène/ (2021)
Ez is alapjaiban egy szabadulószobás mozi, megfejelve két másik hangulatfokozó kellékkel: az amnéziával és a minimális szereplőszámmal. Az egy high-tech ládában, emlékek nélkül ébredő Liznek ugyanis csak a csúcsmodern koporsójába szerelt mesterséges intelligencia, MILO van a segítségére abban, hogy rájöhessen, ki is ő egyáltalán, miért van ott, ahol, és hogyan is lehetne kijutni onnan. A bizonytalanságból eredő feszültséget csak fokozza, hogy a zárt kamrában a levegő egyre fogy, így Liznek azelőtt kéne a válaszokon keresztül megoldást találnia a szabadulás problémájára, mielőtt megfulladna, ami így is elég jó, de külön tetszett benne, hogy a sztori egyik szála miatt mindez nagyon aktuális is lett.

7. A bűnös - /The Guilty/ (2021)
Csak egy remake, és nem is azért szerepel a listámon, mert remake-ként annyira erős lenne, Jake Gyllenhaal ide vagy oda. De ahogy a Teljesen idegenek esetében is volt, amit ilyen-olyan formában négyszer(!) tettem éves listára, az eredeti dán film, a Den skyldige is olyan erős önmagában, hogy akárhányszor feldolgozhatják, nagyon el kéne rontani valamit, hogy ne legyen elég jó egy megemlékezésre. Kevés film van, ami ennyire erős atmoszférát tudna teremteni pusztán azáltal, amit csak hallunk, hiszen alig mozdul el a kamera egy segélyvonali operátor mellől (ebben a változatban többet is, mint kéne, mert erőlteti az erdőtüzes keretsztorit), így csak a lelki szemeink előtt jelenik meg az, milyen messzire vezetnek, milyen indulatokat hoznak felszínre annak az esetnek a szálai, amikor egy ijedt nő hívja fel a 911-et.

8. Senki - /Nobody/ (2021)
Ennek a filmnek az értékelését gyorsan rövidre is zárhatnám azzal a kifejezéssel, hogy a Senki alapvetően "egy kertvárosi John Wick", ami köszönhető a közös forgatókönyvírónak. Sok is a visszatérő motívum, azt az egyet leszámítva, hogy a főszereplő itt nem visszavonult bérgyilkos, hanem visszavonult titkosügynök. Két dolog miatt volt kellemesebb, mint egy sima akciófilm, mégpedig a verekedések koreográfiája miatt, és hogy a címszereplőt Bob Odenkirk alakítja remekül.

9. King's Man - A kezdetek - /The King's Man/ (2021)
A Kingsmanek őrülten elegáns stílusát sikerrel mentette át ez az epizód is az első világháborúba, amit ugyan néha nehéz megemészteni, de azért jókat lehet rajta vigyorogni. Az ellenfelek itt is eléggé zakkantak, különösen a balettozó Raszputyin, és a Kingsman alapítása körüli események is elég izgalmasak és fordulatosak, de a film egy ponton kiszakadt a saját stílusából, és noha az a szakasz, a lövészárkos is remekül lett leforgatva, ide egyszerűen nem illett, nekem inkább a Fegyvertelen katonát idézte.

10. Post Mortem (2020)
Mondhatnám, hogy már csak azért szívesen megemlékeznék róla, mert egy magyar kísértetes horrorfilmről van szó, de ezzel lekicsinyelném a stáb munkáját. Az egyik oldalon nekem nagyon bejött ez a világháborús háttér, ami a spanyolnáthával most szintén aktuális, és még a népi folklór is jól illeszkedik bele, másrészről meg sokáig szépen működik a feszültségkeltés és a beijesztések is, ahogy a fagyott föld miatt egyre több holttest bukkan fel a filmben, mindegyik a saját történetével. Egyedül a végével nem voltam annyira kibékülve; szerintem túl szürreális lett, feleslegesen.

* * * * * * * * * * * *

.
Ne nézz fel! / Don't Look Up!




"A nehéz idők erős embereket formálnak. Az erős emberek jó időket hoznak el. A jó idők gyenge embereket formálnak. A gyenge emberek nehéz időket hoznak el."

R2-D2 írta:

Nem is tudom, mit akartak ezzel a filmmel mondani… Szerződtettek egy halom remek (és drága) színészt, aztán forgattak egy stíluskavalkádot, amiből egyik összetevő sem tud a többi fölé emelkedni, így a végeredmény egy langyos középszer lett. Van benn humor, erős társadalom és technológia kritika, katasztrófafilm feeling – de az összkép… nos az nem működik. Ugye, Caprio és Lawrence felfedezik, hogy egy üstökös 6 hónap múlva elpusztítja a Földet, elmennek Meryl Streep elnökhöz, aki egy ripacs sültbolond. Közben van egy Zuckenberg alterego, Ryalance, aki amúgy a Ready Player One-ből jött, s aki szintén sültbolond. Először lehülyézik a felfedezőket, aztán mikor a választási kampány vesztésre áll, felkarolják őket, hogy felküldjék Ron Perlmant, aki szintén bolond, hogy Armageddont játsszon. De közben meggondolják magukat, hogy mégse … és jön a világvége.

Mindent nem írok le, legyen benn meglepetés, részleteiben tetszett, néha jó a (fekete) humor, jó a kritika, parádés a színészgárda – kár, hogy a két és fél óra sem elég, hogy igazán kerek egésszé váljon a film.

65%

Ezzel a filmmel azt akarták mondani, hogy az emberek hülyébbek, mint a fing. És nem így szelektíven, hogy te meg te meg te hülye vagy, hanem globálisan, aztán majd akit érdekel ennyire, az szétszálazza, hogy akkor ki az elkényelmesedett, idióta hülyegyerek, ki az önérzetes csőlátású, és ki az, akinek minden mindegy, csak legyen a tévében este valami izgalmas, a hűtőben meg fasírt.

Mentségére legyen mondva a Ne nézz fel!-nek, hogy az író-rendező-producer Adam McKay nagyjából teljes munkássága erről szól, legalábbis a Nagy dobás és az Alelnök biztosan. Mindkét filmnek, és ennek is nagyjából az a vezérfonala, hogy minél több és nagyobb mozis sztárt felkérve mondassa el McKay a gazdasági válságról, az amerikai politikai életről, jelen esetben pedig az emberiséget fenyegető katasztrófákról a gondolatait, kiélezve az eseményekben érintett emberekre... akikről a konklúziója általában az, hogy a saját önzésük, kapzsiságuk, gyávaságuk, félelmeik és vágyaik miatt döbbenetesen és tragikomikusan hülyék. Az A nagy dobásnak és Az alelnöknek persze volt annyi korlátja, hogy múltbeli eseményről szólt, így még ha fel is hívták a figyelmet a hülyeségben mindig ott levő fenyegetésre és életveszélyre (ld. Darwin-Díj), és arra, hogy ezek bármikor újra megtörténhetnek, tompította az élét, hogy már megtörténtek, változtatni azokon közvetlenül már nem lehet. Ezért lehetett talán téma a Földet telibe trafálni készülő aszteroida, mint egy jövőbeli katasztrófa réme, és mindehhez remek alapot szolgáltatott, hogy aktuálisan benne vagyunk egy "kisebb" veszélyhelyzetben. Így a film fele már attól elkészülhetett, hogy az írók sorra vették, mi történt az elmúlt években, ki mit nyilatkozott vagy tett, ki hogyan reagált, aztán mindezt össze kellett gyúrni kicsit, a "vírus" szót meg kicserélni "aszteroidá"-ra. Mert hát oké, a vírus olyan pici, hogy nem látni, és könnyű nem hinni benne, de egy aszteroida az elég nagy ahhoz, hogy azt higgyük, annál azért csak elég nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy van és hogy veszélyes. Gondolnánk... remélnénk...

Hogy ezt a hülyeséget még jobban érzékeltesse, McKay-nek kellenek hozzá a sztárok, akiknek annyi a dolguk, hogy minél nagyobb számban bevonzzák a nézőket a moziba vagy a képernyő elé, és hogy utána minél szájbarágósabban bemutassa azokon keresztül a hülyeséget, hogy mondjuk Anthony Bourdain meg Selena Gomez magyarázza el egy konyhapult vagy egy pókerasztal mellett, hogy rúdtáncosként öt házzal spekulálni az ingatlanpiacon ön- és közveszélyes ostobaság. Mindezt olyan stílusban, hogy azon a nézőknek jobb esetben fel kellene háborodniuk, rosszabb esetben sírniuk kéne, de semmiképpen sem nevetniük. Pedig nevetnek... McKay pedig talán minden alkalommal azon döbbent meg, hogy még így sem látnak túl az emberek a saját hülyeségükön, és úgy próbálkozik még nyilvánvalóbban felhívni a nézők figyelmét a saját hülyeségükre, hogy még szájbarágósabb lesz, és még híresebb meg több lesz a sztár. Ennek kapcsán lehet találgatni, hogy Orlean elnök alakjában milyen arányban mixelték össze Hillary Clintont, Trumpot meg Bident, vagy hogy a BASH techóriás vezetője Steve Jobsra, Mark Zuckerbergre vagy Elon Muskra hasonlít-e jobban, de ők mind csak eszközök. Kellékek ebben a filmben, ahol ugyan ott van, hogy az író görbe tükröt mutat a politikának, a gazdaságnak, a technológiának, a tömeg- és közösségi médiának, és mindezeken keresztül az embereknek zusammen... de kellemetlen volt látnom, hogy ez a tükör nem is olyan görbe. Abban a világban, ahol a celebnek mondott percemberek egy bulvárlapnak exkluzív interjút adva szólítják fel az olvasókat, hogy ne foglalkozzanak annyit az ő magánéletükkel, ahol egyszerre lehet sikeres politikai üzenet a kommunistázás és a csirkeaprólék hatósági árassá tétele, és ahol David Attenborough klímaváltozással kapcsolatos filmjénél azon háborodnak fel emberek, hogy abban a klímaváltozás következtében pusztuló cuki állatok pusztulása látható (ez csak az elmúlt egy hét termése), ott sajnos nem tudom nem elhinni, hogy például egy "Nézz fel!"-"Ne nézz fel!" üzenetekre redukált politikai kampány ne történhetne meg, ahol még az is a megosztottságot erősítheti, az is ideológiai állásfoglalássá válik, hogy valaki felnéz-e az égre.

A technikai részleteket tekintve is jobb élmény volt ez a film, mint a másik említett kettő, és lehet, hogy csak azért, mert már tudom, mivel jár, ha a főcímben megjelenik Adam McKay neve. Akkor már annyira nem lep meg a kicsit epizodikus sztori vagy a rövid, eléggé értelmetlennek látszó montázsok, és most legalább nem szólt ki senki a képernyőből, hogy az elmúlt öt percet felejtsem el a filmből, mert nem is úgy történt. A színészekkel eddig sem volt baj, hiszen ha más nem, Christian Bale ott volt, és persze az olyan nevek, mint DiCaprio vagy Meryl Streep garanciák a minőségre, közülük mégis leginkább Cate Blanchettet emelném ki, mert alig ismertem fel a szétszolizott-szétsminket, platinaszőke paróka keretezte arcban, és az ő szerepe volt a leginkább groteszk.

Ezek eredőjeként most abban bízhatott McKay, hogy ha Ariana Grande énekli el egy szirupos popdalban, hogy az emberek kibaszott ostobák, vagy ha Leonardo DiCaprio üvölti fröcsögő nyállal és őrjöngve a kamerába, hogy ki fogunk halni a gecibe, mint a dínók, akkor majd talán megmozdul valami. Fáj ezt mondanom, de szerintem feleslegesen... Kétszer írtam le eddig, hogy baromira zavar Adam McKay filmjeiben, hogy mennyire ostobának tartja a saját nézőit, akiknek nem lehet értelmesen elmagyarázni semmit, mert csak akkor jut el az agyukig valami, ha leviszik azt egy hároméves gyerek szintjére, amit aztán egy celeb elgügyög. Harmadszorra nem írom le, és nem azért, mert Adam McKay kezeli érettebbként az embereket (sőt!), hanem mert már én nem tudok felháborodni ezen... csak kínomban nevetni.


9/10
.

Niwrok írta:

.
Ne nézz fel! / Don't Look Up!


Ezzel a filmmel azt akarták mondani, hogy az emberek hülyébbek, mint a fing. És nem így szelektíven, hogy te meg te meg te hülye vagy, hanem globálisan, aztán majd akit érdekel ennyire, az szétszálazza, hogy akkor ki az elkényelmesedett, idióta hülyegyerek, ki az önérzetes csőlátású, és ki az, akinek minden mindegy, csak legyen a tévében este valami izgalmas, a hűtőben meg fasírt.

9/10
.

Ezzel maxi egyet tudok érteni...

Amúgy magam sem értem, miért nem jött be nekem a film, a témája, a fentebb idézett mondat pontosan azt kellett volna eredményeznie, hogy bejöjjön, de ezúttal talán pont nem voltam olyan passzban, hogy befogadjam ezt a stílus, módszert, amit a rendező használt...

... valahogy úgy vagyok vele, hogy nélküle is tudom, és nélküle is látom minden nap.

.

Niwrok írta:

.
Post Mortem


A sztorival, a kísértetek lassan épülő terrorjával, vagy akár Tomás és Anna nyomozásával így nem volt problémám, kifejezetten jó fordulatok, jelenetek is akadtak köztük (például a gramofonos)... de hogy mindezt látványban is mellé tudják tenni, ahhoz már komoly kompromisszumok kellettek a stáb, és nem mellesleg a néző részéről is. Egyszerűen egy magyar filmre nem lehet, és nem is feltétlenül érdemes a szűk piac miatt annyi pénzt költeni, mint amerikai társaikra, és az, hogy az egyébként toronymagas büdzsével rendelkező Kincsem 10 millió dollárja is esetleg egy kis költségvetésű hollywoodi dráma költségvetése, néhány esetben meg egy jobban fizetett sztár gázsijának negyede, az mindig is korlátot fog jelenteni, főleg, ha egy film tobzódni akar, cselekménye miatt tobzódnia kell a díszletekben és a trükkfelvételekben. Itt még a háború vagy a vásár képei hagyján, később pedig a belső terek egészen korhűre sikerültek, mert elég szűk teret jelentettek, de amikor Tomás megérkezett Annáék falujába, és mindegyik ház vakítóan fehér volt, mint a kerítés mellé lapátolt műhó, az elég feltűnő volt, hogy itt bizony egy skanzenben járunk (mellesleg a szentendreiben). Hasonlóan nehezen vette be bizonyos emberek gyomra (a nézőtér éretlenebb, felkészületlenebb része többet kacarászott a filmen, mint amennyire ijedezett), hogy a túlvilági lelkeket nem maszkmester és penge CGI fogja itt félelmetessé varázsolni (mondjuk szerintem Lacika elég durvára sikerült), hanem mindössze fekete köd fog gomolyogni emberi formában... pedig szerintem ezek éppen elég misztikusak voltak a sztorihoz mérve, és parásak, ahogy árnyéktól árnyékig osontak. Az éjszakába hatoló sikolyok, a becsapódó ajtók és az eldőlő létrák jól is működtek, a fészeres virrasztás nagyon jó volt, de ahogy a film egyre többször használta a szereplők dróton rángatását, és ahogy volt egy pár felesleges CGI (pl.: a kémény torzulása), úgy fáradt el kicsit a Post Mortem, a fináléban kifutva egy zavaros túlvilági bolyongásra. Nekem az volt a film egyetlen negatívuma.

A film mögé tett munkával Bergendy Péter és csapata el tudta érni, hogy ne csak azért legyen emlékezetes a Post Mortem, mert hogy egy magyar horrorfilm kuriózumnak számít. Azzal meg, hogy egy járvány utóéletéről szól, száz évet átölelve még aktuális is lett.


8/10
.

Szinte mindenben egyetértek, nekem kifejezetten kellemes meglepetés volt... egészen a vége mínusz tíz percig...

Ami addig történt, az - ismerve a hazai korlátokat - szinte tökéletes volt (bár az első, háborús jeleneten jót mosolyogtam, hányszor használták föl ugyanazt a robbanást), hangulatában, látványában teljesen megállja a helyét a piacon. Szépen felépített borzongás, jó kis jump scare-ek: eleve, ez a halottas fényképezés van annyira morbid és borzongató, hogy működik. Minden halottas, bonctermes film működik. Tök jó volt, ahogy Thomas "felfedezi" ezt a világot, ahogy "felveszi harcot" a kísértetekkel. Minden működött, kíváncsian vártam, mi sül ki ebből... de aztán a vége totális káosz lett. A legnagyobb baj talán az, hogy egyszerűen nem is értettem, mi miért van, mit is akarnak a kísértetek és ehhez mi köze van Thomasnak. A földbe eltűnő ház (Poltergeist?), meg az egész víz alatti őrület a végére meg már totál filmidegen volt, a szép lassú, rejtelmes és sejtelmes, minimalista történetet rendesen hazavágta.

Azt meg megint csak halkan jegyzem meg, hogy jó lenne már, ha egy magyar filmet magyarul lehetne élvezni: teljesen el van cseszve megint a hangkeverés, a dialógusok halkak, a zene és az effektek üvöltenek - plusz még a színészek megint csak motyognak beszéd helyett... lehet, pont ezért (is) maradtam le a film lényegét meghatározó magyarázatról. Kár, hogy nem volt hozzá felirat.

75%


.

.
Halál a Níluson / Death on the Nile




Nagyon nehéz lesz ezt a filmet önmagában véleményeznem. Nem csak azért, mert az évek, évtizedek alatt elég határozott elképzelés alakult ki bennem arról, hogy egy Agatha Christie regény adaptációjában milyen arányban kell legyen a dráma és a nyomozás (egyre inkább előbbi irányába tolódva), vagy mert ennek a sztorinak is láttam még két feldolgozását (a regényt ezesetben pont nem olvastam), hanem azért is, mert a járvány és mindenféle pletykák miatt vagy másfél évet halogatták a bemutatót (eredetileg 2020. októberében lett volna), ami addig fokozta bennem a várakozást, hogy úgy éreztem, nem tud olyan rossz lenni, hogy ne legyen jó véleményem róla pusztán attól, hogy végre megnézhetem. Hogy ha csak egy pörgőrúgásos Andrényi grófnyival lesz jobb a Gyilkosság az Orient Expresszennél, akkor már elégedetten fogok felállni a végén.

Hát, nagyjából annyival is lett jobb... Csak a történet lett ugyanis más, a köntös szinte teljesen ugyanaz, mint a 2017-es filmnél. Ugyanúgy megkapjuk Kenneth Brannagh összes színpadias manírját, a díszletnek ható belső tereket, a gyakran ripacs szereplőket, és annyi CGI-t és túlszínezést (csak most az agyonkékezés helyett minden vakítóan sárga), hogy a piramisok is eltörpülnek mellettük. Pedig mindegyik kategóriában látszik, hogy vannak pozitívumok, amik feldobják a filmet, de aztán mindig jött két-három másik jelenet, ami lelombozott. Nekem például tetszett a gőzhajó kialakítása és a rengeteg üveg (olyan hatása van az egésznek, mint egy kristályokból épület kaleidoszkópnak), de néha teljesen értelmetlen helyre is került belőlük üveg, mint a hajólapátok mellé. Kültéren folyamatosan ott voltak a giccses, rikító képek a Nílus környezetéről, amik egy rajzfilmben is bajosan állnál meg a helyüket, hogy aztán az asszuáni sziklatemplom megint kellemes látványelem legyen. A színészekre dettó jellemző ez a kettősség, akik között vannak egészen jó alakítások is, de inkább csak mellékszerepekben (Anette Benningé például, de pozitív példa volt az eddig leginkább csak Shuriként megismert Letitia Wright is), mert a főszereplők pont nem sikerültek elég acélosra. Armie Hammer Simonja abszolút jellegtelen, a táncos és a veszekedős jeleneteken kívül egy ruhafogas is lehetne a helyén, és hiába bírom a fickót, itt nagyon kellett volna valaki más ahhoz, hogy meg tudja jeleníteni azt a szenvedélyes, de mégis visszahúzódó jellemet, amire az egész történet épül. Gal Gadot és Emma Mackey pedig tökéletes kontraszt, de nem pont úgy, ahogy lenniük kéne: előbbi butácska naívára vette a törtető és kissé rideg Linett szerepét a párbeszédekben, ellenben amikor csak pózolnia kell, akkor remek, míg riválisa jól hozza azt a mindent felemésztő szerelmet a dinamikusabb jelenetekben, ami Jacqueline sajátja, hogy aztán a film második felére szinte teljesen eltűnjön, és néha úgy kukucskáljon csak a kép szélén, mint amikor a ló benéz az ablakon.

Ami határozott előrelépés, hogy a múltkori érzelmileg túlfűtött bosszú gyengécske bemutatása után az ennek a történetnek a középpontjában álló szerelem (és sokféle szerelem) láthatóan közelebb állt a forgatókönyvíróhoz és a rendezőhöz egyaránt. Nem csak a gyilkosság résztvevőire vonatkozik ez, akik olyan sokszögekbe bonyolódnak (érdekes volt például a doktor efféle átírása, Linnet korábbi udvarlójaként), hogy Mary Wesmacott is megirigyelné, hanem hogy minden mellékszereplő vonatkozásában szerepe lesz a másik (és ugye 2022-ben nem lehet meglepetés egy hollywoodi moziban, hogy az azonos) nem iránt vonzalomnak, és még Poirot esetében is bővebb kifejtést kap, hogy ki az a titokzatos Catherine, akit már a múltkor is emlegetett. Sőt, egy váratlan fordulattal sikerült még a történet ismerőit is meglepni azzal, hogy ez utóbbit továbbgondolták, a nyomozót személyesen is érintetté téve az ügyben.

A nyomozós része a Halál a Nílusonnak viszont továbbra is mérsékelt élvezetet hordoz. Még ha egyre inkább el is fogadom, hogy Christie-nél ez a kevésbé hangsúlyos, és bármennyire is szeretem a 20-25 perces fejtegetéseket a filmek végén, én is tudom, hogy az már túlzás... de itt aztán pont bőséggel lett volna kellék, amiket hosszan lehetett volna sorolni a fináléban, és nem csak összecsapni egy hadarós három perces monológban. Ez különösen azért fájó pont, mert egyébként van a két órán túl hizlalt filmben egy első világháborús bevezető (ami valamiért egy eszes földművesnek akarja beállítani Poirot, nem annak a nyugalmazott rendőrnyomozónak, aminek az írója kitalálta), egy rettentő hosszúra nyújtott táncjelenet a blues-kocsmában (ami még úgy is szükségtelenül terjengős, hogy annak a táncnak kell szavak nélkül érzékeltetnie Linnet és Jackie személyiségének különbségét), és hogy az első gyilkosságig bő egy óra eltelik a filmből, amitől a bevezető unalmasan hosszú lett, tele öncélú vágóképekkel... így persze, hogy kapkodni kellett a végén... Ezen tovább rontott az is, hogy a nyomok, bizonyítékok, körülmények csak kényszerből felmondott dolgok, nem különösen szerves részei a történetnek, ami talán Simon esetében volt a leginkább szembeszökő, akinél lényegi dolog, hogy a sérülése miatt képtelen lábra állni (még el is mondják, hogy súlyos szilánkos törés), ehhez képest semmi sín nincs a combján, csak egy olyan vékony fásli, ami kb. annyi használhat lábtörés esetén, mint egy hajgumi.

Bármennyire is úgy éreztem, Kenneth Brannagh jobban érti Agatha Christie munkásságát és konkrét regényét, mint legutóbb, még mindig a külsőségeken keresztül akarja azt elsődlegesen megmutatni, és hiába érzi már jobban a gyilkosság motivációját jelentő drámát, a detektívesdit még mindig felesleges sallangnak tartja. De elégedett voltam.


7,5/10
.

.
Uncharted




Az árvaházban nevelkedő, tizenéves Nathan Drake-et és a bátyját, Samet régóta érdeklik az elrejtett kincsek, köszönhetően annak -ahogy ők mondják- hogy a kalózkodás a vérükben van Francis Drake leszármazottaiként. Nem is véletlen, hogy a tolvajlást választották szakmájukként, ábrándosan gondolva arra, hogy egyszer akár egy olyan nagy fogást is megcsíphetnek, mint amilyen mondjuk Magellán elveszett aranyai lehetnek. Évekkel később, amikor Nathan már Arsené Lupint megszégyenítő ügyességgel és pimaszsággal szabadítja meg a nőket az ékszereiktől, Sammel pedig régóta csak levélben tartják a kapcsolatot, erre fel is csillan a remény, amikor a srácot felkeresi a kincsvadász Victor Sullivan, és felajánlja, hogy társuljon be hozzá a kutatásba felderíteni, milyen titkokat is rejt Magellán Föld körüli útja. Ehhez azonban először is szükségük lenne egy ékkövekkel kirakott aranykeresztre, ami a leírások szerint kulcsként működik, és amit egy évszázados múltra visszatekintő, dúsgazdag spanyol család orra elől kellene elhappolniuk.

Az Unchartedet -mint videojáték-adaptációt, sok más társához hasonlóan- elsősorban azért ítélem meg máshogy, mert az alapul szolgáló játékról, világról is vannak élményeim. Az Unchartedről például elég sok, mert az első három részével játszottam is, és bár annak akcióorientáltabb játékmenete kevésbé jött be, mint a hasonló műfajban készült Tomb Raider sorozaté, de mint interaktív kalandfilm a sok felfedezendő romvárossal és titokkal általában kellemes szórakozás volt (bár azt egy életre megfogadtam utána, hogy én akciójátékot többet az életben nem irányítok kontrollerrel). A Playstation egyik húzócímének számító Uncharted talán ezért is került viszonylag hamar a filmstúdiók, producerek látókörébe (2008-tól érkeztek az első hírek, pedig a játék első része is csak 2007-es), de ahogy az ekkora rajongótáborral, és azok masszív elvárásaival rendelkező feldolgozásoknál lenni szokott, a stábok patikamérlegen méricskélik ki a hozzávalókat a maximális üzleti haszon reményében, ami viszont azzal jár, hogy a fejlesztés hosszú évekre elhúzódik, aztán ahogy a "jó" kompromisszumoknál lenni szokott, a végén senki sem igazán boldog.

Látva a filmet és a körülötte felbukkanó véleményeket azt hiszem megint ezzel a helyzettel állunk szemben. Annak érdekében, hogy ne érezze úgy magát az egyszeri filmnéző, hogy belecsöppenve a sztori közepébe kimaradt valamiből, ezért a film rebootként működik, a főszereplő Nathan Drake fiatalkorától indítva, ahogy fent leírtam. Mellette pedig bekerültek a játékból olyan emblematikus jelenetek rögtön az elején, mint repülő kinyílt rakteréből lógó ládákon/teherautókon zajló küzdelem (aminél én mondjuk a második rész vonatos mászását jobban bírtam, de ez is éppen elég látványos), így tehát a rajongók is megkaphatták a kedvükre való csemegét. Eddig még lehetne jó, de voltak olyan elemek is, amik vagy túlzóak lettek, idegennek hatottak ebben a környezetben, vagy éppen gyengécskén sikerültek. Mostanra nem sok emlékem van már Sullyról, de ott úgy maradt meg, mint afféle mentor vagy pótapa Nathan számára, az itt ábrázolt kapzsi seggfej viszont a poénkodások ellenére sem hasonlított rá, de legtöbbször még szimpatikusnak sem sikerült lennie, de ez akár az összecsiszolódásuk kezdete is lehet, ha lesznek még folytatások. Másodszor Tom Holland is kicsit furcsa volt a szerepben, mert Nathan a játékban is tudott gyerekes és ügyetlenkedő lenni, de Holland láthatóan még nem igazán vetkőzte le Pókemberének tinis vonásait, amit viszont már nem éreztem ideillőnek. Ennek a kettőnek a folyományaként lett a film legbénább jelenete nálam az árveréses, ahol a csilláron lógó Drake egyszerűen kínos.

Ami pedig a kincsvadászatot és a mindenféle nyomokat, ereklyéket illeti, van belőlük, de azért nincs itt szó egy új A nemzet aranyáról, amivel a film megtekintése előtt több helyen is találkoztam hivatkozási alapként. Az akció itt is domináns, ahogy az Uncharted sorozatban általában, és vannak jobbak köztük, meg rosszak is, ahogy írtam, meg némelyiknek több köze van a Halálos iramban stílusához, mint az Unchartedhez (ld. a végső leszámolást a "repülő" gályákkal), de az összhatás megítélésénél az sem tett jót, hogy a riválisok és a "szint végi bossok" inkább karikatúrák, mint hús-vér ellenfelek. Nekem itt is a kaland működött jobban, és van is egy elég szép és hosszú egybefüggő mászkálós rész Barcelonában, ahol Sully-nak és Drake-nek párhuzamosan kell feladatokat megoldania. Csakhogy egyfelől ugyanaz a két kereszt minden titkoknak a nyitja, másrészt belefutott ez a terv is annak a képtelenségébe, hogy ilyet, ilyen 400 év után is kifogástalan állapotban levő gépezetekkel nem rakott volna össze tizenhat tengerész, főleg nem titokban. Ezért bármennyire is ez a szakasz jött be a legjobban, leginkább azt a remek hangulati elemet emelném ki ebből, ahogy az ősi romokat és a modern dolgokat összehozták, érzékeltetve, ahogy az ilyen történelmi városokba beékelődik a XX., XXI. század és vele a turizmus, amit az egész műfajban egy bátor és újszerű gondolatnak tartok, és amit szívesen viszontlátnék játékokban is.

Bármennyire is jó Tom Holland és Mark Wahlberg között a "kémia", kettejük karaktere és a kívánatosnál rövidebbre vágott kincskeresés miatt inkább lett ez egy buddy-movie, mint kalandfilm. Úgyhogy maradok továbbra is inkább a Tomb Raidernél, a mozivásznon is.


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Uncharted


Az Unchartedet -mint videojáték-adaptációt, sok más társához hasonlóan- elsősorban azért ítélem meg máshogy, mert az alapul szolgáló játékról, világról is vannak élményeim.

Látva a filmet és a körülötte felbukkanó véleményeket azt hiszem megint ezzel a helyzettel állunk szemben. Annak érdekében, hogy ne érezze úgy magát az egyszeri filmnéző, hogy belecsöppenve a sztori közepébe kimaradt valamiből, ezért a film rebootként működik, a főszereplő Nathan Drake fiatalkorától indítva, ahogy fent leírtam. Mellette pedig bekerültek a játékból olyan emblematikus jelenetek rögtön az elején, mint repülő kinyílt rakteréből lógó ládákon/teherautókon zajló küzdelem (aminél én mondjuk a második rész vonatos mászását jobban bírtam, de ez is éppen elég látványos), így tehát a rajongók is megkaphatták a kedvükre való csemegét.

Ami pedig a kincsvadászatot és a mindenféle nyomokat, ereklyéket illeti, van belőlük, de azért nincs itt szó egy új A nemzet aranyáról, amivel a film megtekintése előtt több helyen is találkoztam hivatkozási alapként.
Bármennyire is jó Tom Holland és Mark Wahlberg között a "kémia", kettejük karaktere és a kívánatosnál rövidebbre vágott kincskeresés miatt inkább lett ez egy buddy-movie, mint kalandfilm. Úgyhogy maradok továbbra is inkább a Tomb Raidernél, a mozivásznon is.


7,5/10
.

Hááát, miután én semmit nem tudtam én erről az egészről, képes voltam egy szimpla kincskeresős kalandfilmként tekinteni rá... így pedig kifejezetten élveztem az egészet. Semmi elvárásom nem volt ( na jó, talán az, hogy annyira ne legyenek túlzó akciók - ez nem jött be maradéktalanul), így nem is csalódtam: számomra ez egy tökéletes két órás szórakozás és kaland volt.

A kincskeresés látványos és ötletes, a humor nagyszerű, a karakterek jók: én nem éreztem karikatúrának őket. Persze, néha fogtam a fejemet - de ezt megtehetem majd' minden ilyen stílusú mozinál - az említett barcelonai kutatásnál, meg a helikopterrel megemelt hajókon mindenképp. Az, hogy Sully meg a néger csaj összebalhézik a pizzériában, s annak semmi hatósági következménye nincs, az kifejezetten zavart, de úgy összességében működött nálam a mozi. De hát már csak ilyen vagyok, én a Red Notice-t is bírtam, pedig azt is mindenki fikázza.

Simán

80%


.

.
A kamerák előtt / Insiders S1




A valóságshow-k két évtized óta kirobbanthatatlan elemei a tévék műsorstruktúrájának, már bőven eltávolodva a régi, beköltözős típustól, mindenféle műfajban és stílusban készülve. Egy dolog van egyre kevesebb ezekben a műsorokban: valóság. A játékosok (és a nézők is) legtöbbször pontosan tudják, mire neveznek be, könnyen lehet, hogy ezeken nőttek fel, így a céltudatosság veszi át a spontán reakciók helyét, míg a konfliktusokat az egymás mellett élés súrlódásai helyett sokszor a showrunnerek tervezik meg és idézik elő. Ritka az, már célként is, hogy egy valóságshow meglepetést próbáljon okozni a puszta vegetatív szórakoztatás helyett, vagy hogy kicsit kísérletezzen, például hogy a közösségi média arctalanságának görbe tükröt mutatva versenyeztesse a résztvevőit (The Circle) vagy hogy egy csöcsös-segges tengerparti randishow helyett az önfejlesztést helyezze előtérbe (Too Hot to Handle).

Hasonló próbálkozás eredménye a spanyol Insiders is, azzal a kitétellel, hogy nekem, aki nem folyamatában nézte ezt az egészet, hanem egyben, már ismert, hogy nem igazi valóságshowról van szó, hanem egy valóságshowról szóló sorozatról. A műsor titkos házigazdája Najwa Nimri (az állapotos Alícia a Nagy pénzrablásból), aki a nézők felé narrálja az eseményeket, de a játékosok maguk sokáig nem találkoznak vele, csak a "segédeivel". A műsor pedig arról szól, hogy az abban résztvevőkkel elhitetik (mindenféle trükkök és félig kész díszletek segítségével), hogy ez még nem maga a műsor, hanem csak egy előválogató, amiben jelölteket keresnek a műsorra. Mindehhez felvázolnak mindenféle személyiségjegyek alapján (empátia, konfliktuskezelés, dominancia, társas kapcsolatok, stb.) egy skálát, hogy az előzetes kutatások szerint erre a játékra a jelentkezők közül egy ilyen típusú embert akarnak kiválasztani, és ezzel esélyt adni nekik a tényleges műsorban a 100.000 eurós fődíj megnyerésére. Csakhogy ahogy a műsor nem létezik (illetve a műsor maga a válogató), ugyanúgy nem létezik a titokzatos szoftver sem, és a tökéletes jelölt jellemvázlata is csak a szervezők manipulációja.

Ez volt az, amiért valamennyire tetszett az Insiders, hogy egy valóságshow helyett sokkal inkább hasonlított egy könnyedebb stanfordi börtönkísérletre, egy pszichológiai tesztre. Azzal a "sablonnal" legalább olyan jól lehet manipulálni a résztvevőket, mint annak idején a hierarchiát képviselő titulusokkal. Lehet akárki akármilyen "vitákba belemenős" vagy "érzékeny", ha a műsor irányítói a grafikonnal azt sugallják, hogy a jelöltséghez (és a rakás pénzhez) még ennél is több konfrontációval vagy picsogással lehet eljutni, akkor azt a résztvevők -még ha némi értetlenséggel is, de- meg fogják csinálni, amíg veszekedésektől és zokogástól nem lesz hangos a "villa". Ehhez már csak adalék, hogy persze alapból is különbözőek a személyiségek, meg gyorsan kialakulnak az érzelmi és érdekszövetségek, tehát alapból is lehetnének viták, ahogy egy valóságshowban mindig is vannak, de ezzel a manipulációs technikával a legtöbb játékos kesztyűbáb lett a pénzért, ami akkor megy át igazán abszurdba, amikor a szervezők kő-papír-ollóval döntik el, hogy egy-egy szereplőnek milyen személyiség-értékeket mondjanak a következő elemzésen. Ehhez jött még Najwa stílusa, amivel szinte ugyanazt a karaktert hozza, mint volt a Nagy pénzrablásban... és ezzel nagyjából vége is van a pozitívumoknak.

Mert ugyan az alapja jó, és lehetett volna ez egy izgalmas műsor arról, hogy hogyan változik meg emberek jelleme a pénz ígéretének hatására, főleg ha el vannak zárva minden külső információtól, de leginkább rendezési-szerkesztési hibákkal sikerült ezt jócskán elrontani. Először is a jellemváltozásokat úgy lehet jobban értékelni és értelmezni, ha ismerjük az alapot, hogy ki milyen eredetileg, de ehhez a felvezető két-három rész nagyon kevés. Még akkor is, amikor olyan tesztek elé állítják a játékosokat, hogy képesek lennének-e a műsorba bekerülésért lelőni egy nyulat, kevés a viszonyítási alap, hiába vágnak be snitteket arról, hogy ki mit mondott előzetesen arról, hogy mit vállalna be. A másik problémát ezek az állandó bevágások jelentik, amikkel össze-vissza ugrálunk az időben, akár a műsor eleji interjúkra visszautalásként, akár jócskán a jövőbe tekintve, hogy egyes résztvevők mennyire ki lesznek akadva, vagy felvillantva, hogy ki hogyan változik. Így viszont, hogy mindez nem folyamatában zajlik, a forgatókönyv előre elspoilerez dolgokat, amivel a jelen súlytalanabb lesz (minek figyeljünk arra, ami történik, ha tudjuk, hogy később hogyan fog megváltozni?), és még a valóságshow-hangulat is repül a kukába, ha ezek miatt nincs idő együtt élni a szereplőkkel.

El kellett volna dönteni, hogy az Insiders reality akar lenni, vagy egy reality sorozatváltozata, így ugyanis egyik sem lett. Egyik irányba a pocsék dramaturgia akadályozza, és hogy az állandó manipulációk mellett jelentőségét veszi minden (ha akármi megtörténhet, semminek nincs tétje), a másik irányba meg az, hogy félig-meddig a nézőket is manipulálják, mert a szabályokat menet közben írják... és csak szeretném hinni, hogy a meglepetés kedvéért. Egyesek várják a folytatást, hogy hogyan alakul a kiválasztott ember sorsa, de ez az "évad" nem csinált hozzá kedvet még nekem sem.


5,5/10
.

Niwrok írta:

.
Halál a Níluson / Death on the Nile


A nyomozós része a Halál a Nílusonnak viszont továbbra is mérsékelt élvezetet hordoz. Még ha egyre inkább el is fogadom, hogy Christie-nél ez a kevésbé hangsúlyos, és bármennyire is szeretem a 20-25 perces fejtegetéseket a filmek végén, én is tudom, hogy az már túlzás... de itt aztán pont bőséggel lett volna kellék, amiket hosszan lehetett volna sorolni a fináléban, és nem csak összecsapni egy hadarós három perces monológban. Ez különösen azért fájó pont, mert egyébként van a két órán túl hizlalt filmben egy első világháborús bevezető (ami valamiért egy eszes földművesnek akarja beállítani Poirot, nem annak a nyugalmazott rendőrnyomozónak, aminek az írója kitalálta), egy rettentő hosszúra nyújtott táncjelenet a blues-kocsmában (ami még úgy is szükségtelenül terjengős, hogy annak a táncnak kell szavak nélkül érzékeltetnie Linnet és Jackie személyiségének különbségét), és hogy az első gyilkosságig bő egy óra eltelik a filmből, amitől a bevezető unalmasan hosszú lett, tele öncélú vágóképekkel... így persze, hogy kapkodni kellett a végén... Ezen tovább rontott az is, hogy a nyomok, bizonyítékok, körülmények csak kényszerből felmondott dolgok, nem különösen szerves részei a történetnek, ami talán Simon esetében volt a leginkább szembeszökő, akinél lényegi dolog, hogy a sérülése miatt képtelen lábra állni (még el is mondják, hogy súlyos szilánkos törés), ehhez képest semmi sín nincs a combján, csak egy olyan vékony fásli, ami kb. annyi használhat lábtörés esetén, mint egy hajgumi.



7,5/10
.

Szinte szóról szóra egyetértek veled... az első órája kínszenvedés volt (amúgy nekem bejött Egyiptom), a film vége meg rettenetesen kapkodó. Én is bírom az ilyen magyarázós nyomozásos történetet - lásd még L.L Lawrence - de itt csak passogtam, úgy jöttek a magyarázatok, mint a nyúl a bűvész kalapjából.

A lényeg, hogy nekem ez egy egyszer nézős Poirot film lett, akárcsak elődje - s vélhetően ahogy utódja is lesz...


.

.
Szuperhősök / Supereroi



A művészlélek, elsődlegesen az életéből merített rövid képregények rajzolásából élő Anna, és a sokkal földhözragadtabb, fizikatanárként dolgozó Marco csak a véletlennek köszönhetően húzódik be ugyanabba a kapualjba az eső elől, mégis ez lesz egy életre szóló kapcsolatuknak a kiindulópontja. Elsőre nehezen találják meg a közös hangot, hiszen teljesen más az életritmusuk, a jövőről vagy egyáltalán az életről szóló elképzelésük, de bármilyen akadályt gördít is eléjük a sors, legyen az a munka, egy régebbi szerelem vagy valamilyen betegség, ők mégis megtalálják a kiutat a kapcsolatukkal együtt járó csapdákból és nehézségekből. Látva a körülöttük élők problémáit, Anna úgy érzi, hogy ha ennyi kihívással együtt is ki tudnak tartani egymás mellett, az már szinte természetfeletti, valamiféle szupererő...

Nem kérdéses, hogy erre a filmre Paolo Genovese neve miatt ültem be, hiszem a már számtalan formában látott Teljesen idegenek (amiből egyébként még most is készülnek feldolgozások, legutóbb az arab és a norvég változat került moziba) és a kiváló fekete humorral felvértezett A hely folyamatosan figyelt rendezővé tették. Mondjuk annyiban más a Szuperhősök, hogy bármennyire is ezt sugallja a cím, ebben semmiféle misztikum nincs (de legalábbis nem hívják fel rá külön a figyelmet), "csak" egy sima romantikus történetről van szó (ezt figyelembe véve talán nem a legszerencsésebb a cím, a Marvel és a DC dömping mellett szerintem nem egy embert eltántorít egy "szuperhősös" film...). Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs benne Genovese eddig is többször kitárgyalt zsenijéből, hiszen azzal, hogy a sztori csaknem húsz évet ölelt fel, és ezt -hogy a párhuzamos motívumokat jobban be tudja mutatni- két szálon meséli el, egy nagyjából tíz éves eltolódással, rengeteg olyan jópofa, izgalmas jelenet van benne, vagy egy-egy fordulat, váratlanul felbukkanó kirakós, aminek a hátterét vagy előzményét csak később ismeri meg a néző. Így szuperereje leginkább a nézőnek van, aki ebben a bő két órában egyszerre látja a múltat, a jelent és a jövőt ebben a kapcsolatban.

A korábbi filmekhez hasonlóan nagyon erős a drámája a Szuperhősöknek, és legalább ilyen jók a párbeszédek is. Az, hogy a szereplők a folyamatos beszélgetésen keresztül nyílnak meg, és hogy a film ekkora időtávval dolgozik, mindez együtt egy ritka és emlékezetes filmes vállalkozásra emlékeztetett: a Before-trilógiára. Csak éppen nem 9-9 éves ugrásokkal látunk rá egy kapcsolat pillanatfelvételeire, hanem végig is követjük a változások folyamatát, olyan kitérőkkel együtt, amikor Marco és Anna nincsenek is együtt, mert a férfi sokkal több elkötelezettséget, állandóságot vár el a nőtől, mint amit az akkor meg tud adni. Ehhez sokat hozzátesz a páros körül élő emberek életének alakulása, akik egyszerre tükrei, ellenpontjai és befolyásolói is lesznek Anna és Marco kapcsolatának, mint Marco bátyja és Anna barátnője, de a lényeg mégiscsak a két főszereplő lenne... és számomra itt bicsaklott meg először a film nekem. Amíg ugyanis Marconak sok monológja van, és nagyon szép filozófiai mélységet kap az óráin elhangzottak keretében az, hogy hogyan próbálja részben racionalizálni, részben pedig tagadni azt a szerelmet és szenvedélyt, ami kettejük között van (a végén pedig szinte székbe döngölő az önvallomása), Anna nekem a folyamatos képregényes utalásokkal, és hogy többször -szerintem ennyiszer szükségtelenül- visszatérünk a szerkesztőségbe, nekem egy felszínesebb karakter benyomását keltette. Ehhez a felemás élményhez, hogy nincsenek jól kiegyensúlyozva a karakterek (hogy a vége teljesen átbillenjen, és Anna legyen a történtek egyedüli alakítója), az is hozzátett, hogy a magyar fordító a képregények lefordításához már lusta volt, és bármennyire felismerhető, hogy melyik jelenetre utalnak velük, Anna gondolataiba, érzéseibe, konfliktusaiba legtöbbször ezek nyújtanak betekintést... azaz nyújtanának, ha tudnék olaszul...

Ez a képregényes dolog a vizuális részhez is hozzátett volna kicsit. Az egy dolog, hogy a folyton változó idősíkokhoz a szereplők egy-egy külső jegye szolgál támpontul, hogy éppen "mikor" járunk, ahogy az is, hogy a múlt általában sárgásabb árnyalatú, míg a jelen kékes, de nagyjából ennyi a képi hatás, ami a szép fényképezés mellett jobban feltűnt. Ha már ennyire hangsúlyos a képregény, és közben jó lett volna kicsit jobban Anna fejébe látni, nekem hiányzott, hogy nincs több "szövegbuborék", főleg, hogy egyetlen egyszer van egy, ott és akkor, amikor már különösebben semmi jelentősége és szerepe.

Genovese korábbi munkáihoz képest a Szuperhősök visszavett a titkokból és rejtélyekből, de ez nem önmagában volt baj, hanem abban, hogy a helyüket nem mindig sikerült kitölteni. Drámában viszont ugyanolyan erős ez a film is.


8/10
.

.
Minden, mindenhol, mindenkor / Everything Everywhere All at Once




A középkorú, kínai származású Evelyn élete egyik legmozgalmasabb napjára készül. A legfontosabbként az adóhatóság ma ellenőrzi az egyébként igencsak csődközelben levő mosodájuk éves bevallását, úgyhogy alig látszik ki a számlákból és a munkából, de közben a gondoskodásra szoruló, mogorva vénemberré öregedett apjáról is neki kell gondoskodnia, a férje, Waymond is ma készül bejelenteni, hogy válni akar, és a lányuk, Joy mindenáron el szeretné hozni az este tartandó holdújévi ünnepségre a szerelmét, Becky-t, pedig Evelyn szerint az apja szívét túlságosan megterhelné, ha megtudná, hogy az unokája leszbikus. Evelyn idegei így is pattanásig feszültek, de mintha ez nem lenne elég, az adóhatóság liftjében utazva Waymondot mintha megszállná valaki vagy valami, és a férfitól szokatlan határozottsággal közli a nővel, hogy ő egy párhuzamos síkról érkezett azért, mert az ő világukat, és nem mellesleg a multiverzum minden világát veszély fenyegeti egy nagyhatalmú entitás képében, és szerinte Evelyn, ez az Evelyn képes lehet arra, hogy megmentse a világ összes Földjét a pusztulástól... és ehhez az első lépés "Alfa Waymond" szerint, hogy Evelynnek kacsalábra kell felvennie a cipőit.

Láttam már egy pár elborult filmet a karrierem során, de ez biztosan benne van a TOP10-ben. Ha nem is feltétlenül abban, hogy a Minden dobogós lenne közülük, de a legőrültebbek között ott van, az tuti. Annyit viszont ez a filmes múlt segített, hogy talán könnyebben vettem az "ugrásokból" és a személyiségcserékből eredő abszurditásokat, és ahogy az lenni szokott, menet közben 8-10 filmcím is eszembe jutott, amikre a látottak emlékeztettek, azoknak leginkább egy esszenciáját látva, de nem szeretnék most is csak leltárt csinálni. Attól ugyanis, ami a cselekmény, azaz hogy egy másik univerzumban létezik a technológia, és kifejlesztettek hozzá egy gépet, amivel az egyes univerzumok ugyanazon emberei ki tudják cserélni egymással a tudásukat, ami nagy segítség lesz Evelyn számára a küldetésében, ha hirtelen szüksége lesz mondjuk arra, hogy profi kungfusként tudjon harcolni vagy hogy szusi-séfeket megszégyenítő ügyességgel tudja forgatni a késeket, és hogy ezt már esetleg láttam vagy a néző látta valahol (pl.: Sense8), az biztosan nem azt jelenti, hogy EZT már látta volna.

Ahogy működik az egész multiverzum, a térváltások, a személyiségek és a képességek átvétele, az zseniális, az egész "valószínűtlenségi meghajtás" pedig nem csak a lehetőségek végtelen tárházát nyitja meg, de poénforrásként is kiapadhatatlan. Ahogy azt szépen el is magyarázzák, a technológia lényege és "tudományos háttere" az, hogy az adott pillanatban legképtelenebbnek tűnő tevékenységek (a tettek, amik mentén az elmélet szerint a párhuzamos valóságok amúgy is szétválnak, még ha nem is mindig sorsfordító módon) meggyengítik annyira az adott valóság határait, hogy ez minél erősebb kapcsolatot hozzon létre minél távolabbi (vagyis minél több meghatározó elágazáson keresztül elérhető) világokkal, így férve hozzá az adott személy, leginkább ugye Evelyn más életeiben birtokolt tudáshoz. Innentől jöhetett aztán a stábnál a brainstormingos ötletdoboz, hogy milyen életeket találnak ki Evelynnek, és mik azok az őrültségek, amik kaput nyitnak ezekre... és ha azt mondom, hogy előbbiek közül az operaénekesi és a kung fu filmsztáré (ez az, amiben az őt játszó Michelle Yeoh gyakorlatilag önmagát alakítja, hiszen a világ leginkább a Tigris és Sárkányból ismerte meg bő húsz éve), utóbbiaknál pedig a fal nyalogatása és a sztepptánc még az enyhébb váltások között van, akkor el lehet képzelni, hogy milyen a többi, és akkor ebben a körben még nincsenek is benne az olyanok, amikor Evelyn a L'ecsó segítségével próbálja megértetni minimum egy össznépi sztrókot feltételező családjával, hogy hogyan is működik ez a párhuzamos síkokon átnyúló irányítás. Az mondjuk feltűnt, hogy a készítők túlzott vonzalmat mutattak a szexuális segédeszközök iránt, ami a "trófeáig" még vicces is volt, aztán valahol az adóhatósági irodában a rejtekajó mögé dugott szexbarlangnál kellett volna azt éreznie a stábnak, hogy az már túlzás.

Ha viszont csak ennyi lett volna a Minden, egy őrült tobzódás a legkevésbé elképzelhető dolgokban és világokban, akkor talán elszórakoztam volna rajta, hiszen nem lehet nem nevetni Evelyn szakácsos mentőakcióján, a nagypapa exoskeletonján vagy az öleb-fun, de egy újabb, kínai stábbal készült Movie 43 lehet, hogy nem lett volna ekkora élmény. Még Jamie Lee Curtisszel együtt sem, aki kezdetben az adóellenőrt alakítja a filmben... aztán meg még annál is többet. Viszont az, hogy a felszínen zajló ökörködés majdnem mindig jó ritmusban, de képes lemenni mélyebbre, és nem minőségben, hanem gondolatokban és érzelmekben, az nekem amúgy is általában jól esik, itt pedig gondoskodott a tartalomról, hogy a rekeszizom mellett más is meg legyen dolgoztatva. Már az is éppen elég, ahogy Evelyn ráébred erre-arra a saját életével kapcsolatban (az különösen kemény, amikor elmondják neki, miért is őbenne látják -sok más Evelynnel való próbálkozás után- a megoldást), de az legalább ilyen érdekes szállá nőtte ki magát, ahogy a film a multidimenzionális hullámvasút után visszatér az eredeti, családi problémákhoz. Hiszen hogyan is érne rá Evelyn megmenteni a világokat, ha annál sokkal fontosabbat kell megmentenie, a lányával való kapcsolatát?

Ennél a filmnél nagyon elgurult a gyógyszer. Mindenkié, mindegyik, mindenhova. De lehetett bármennyire is szürreális, mindezek nálam csak figyelemfelhívó, komikus és bizarr eszközei voltak a hol drámai, hol filozófiai témának és helyzetnek, amiben már semmi abszurd meg szürreális nincs, csak az örök kérdések arról, hogy "Mi lenne, ha..." és hogy "Mi lett volna, ha...". Nem lennék meglepve, ha a Mindent látva az eheti Doktor Strange 2., vagy a Marveles Vandavision és What If... egy délelőtti matinénak fognak tűnni a multiverzumokat illetően... meg talán bármi más is ezután.


9/10
.

Niwrok írta:

.
Minden, mindenhol, mindenkor / Everything Everywhere All at Once

Ennél a filmnél nagyon elgurult a gyógyszer. Mindenkié, mindegyik, mindenhova. De lehetett bármennyire is szürreális, mindezek nálam csak figyelemfelhívó, komikus és bizarr eszközei voltak a hol drámai, hol filozófiai témának és helyzetnek, amiben már semmi abszurd meg szürreális nincs, csak az örök kérdések arról, hogy "Mi lenne, ha..." és hogy "Mi lett volna, ha...". Nem lennék meglepve, ha a Mindent látva az eheti Doktor Strange 2., vagy a Marveles Vandavision és What If... egy délelőtti matinénak fognak tűnni a multiverzumokat illetően... meg talán bármi más is ezután.


9/10
.

Húúú, köszi. Ezt annyira dicsérték a neten, hogy mindenképp terveztem megnézni - de most már biztos is vagyok a dologban.

Csak mikor....


.

.
Doctor Strange az őrület multiverzumában / Doctor Strange in the Multiverse of Madness




Amire az MCU-ban 10 év alatt lepörgött 20 film, és eljutottunk a Végtelen háborúig, az ember többé-kevésbé megszokta és elfogadta -még ha megszeretnie nem is sikerült-, hogy egy ekkora filmes franchise minden rezdülését ismerni kell a teljes élményhez. Ha készült is sorozat ehhez kapcsolódva, és kimaradt, az legfeljebb egy-egy kameó vagy poén értelmezésében jelentett problémát (mint Charlie Cox felbukkanása a legutóbbi Pókemberben), de ez szinte fel sem tűnik, amikor a stáblista utáni jelenetek gyakran csak arról szólnak, hogy felvillantsanak valami különleges szereplőt a Marvel-képregények szinte végtelen panoptikumából, akiket egyébként legtöbbször nem is látunk soha többé. Na de miért is kerülgetem ilyen széles ívekben a forró kását?

Azért, mert az új Strange-mozi legmeghatározóbb hangulati eleme az volt nekem, hogy valamiből kimaradtam. Eddig is akadt persze olyan, hogy gyorsan "áttekert" a film bizonyos részeket, és bár most is kapunk egy rövid "az előző rész tartalmából"-t, de szerintem ide ennél több kell, hogy jobban érthető és átélhető legyen az, ami Wandával történt a Végjáték óta... és egy kicsit az előtt is. Azt pedig úgy hívják, hogy WandaVision. Így is össze lehet persze rakni, hogy özvegyen és magányosan, viszont nagy hatalommal a kezében Wanda miért fordult szembe korábbi harcostársaival, főleg, hogy a multiverzumok felvillantották számára annak a lehetőségét, hogy hogyan máshogy is élhetne... de az a sorozat ide szerintem nem csak egy kis prológus, hanem olyan, mint egy első rész a Skarlát Boszorkány előzménytörténetéről az ezt a filmet jelentő másodikhoz. Wanda így kicsit levegőben lógó, mert az MCU-ban szokatlanul izgalmas motivációi, fájdalma és dilemmája az az alap, amire a film épül... és ebből itt csak töredékeket kapunk. Sokkal inkább ő a főszereplő, mint Strange vagy az új karakterként bemutatkozó America Chavez; előbbi szerintem nagyobb pojáca, mint Tony Stark volt, pedig az már fizikai képtelenség (még mindig egyszerre akar öntelt orvosnak, világmegváltó mágusnak és gagyi poénokat puffogtató bohócnak tűnni, aminél a szériában csak az újraértelmezett Thor rosszabb nekem), utóbbi pedig csak eszköz a forgatókönyvírók kezében, hogy mindaz, ami történik, az megtörténhessen, és szegény csajról annyi derül csak ki, hogy fél és hogy miért fél használni a képességét.

Emellett csak második helyre szorult nálam a film látványvilága és stílusa, ami kb. akkora váltás a korábbiakhoz képest, mint amikor a Harry Potterben elkészült az Az azkabani fogoly, vagy mondjuk képregényfilmekben a Deadpool. Én mondjuk csak a film végén kaptam erre magyarázatot, mert nem néztem előzetesen ennyire utána, hogy a rendezője Sam Raimi, és így már persze a helyére került, hogy miért képezik a film legfontosabb kellékeit mindenféle könyvek (meg azt a kameó is a hotdog-árussal), ahogy az is, hogy az eddigi 12-es karikás szemérmesség és visszafogottság hogyan adta át a helyét valami sokkal nyomasztóbbnak és komorabbnak, ahol már az első tíz percben is kitépett szerveket, lógó idegpályákat és fröcskölő vért fog az arcába kapni a néző. Egyesek szerint ez már-már horrorfilm, és kétségtelenül kicsit problémás beleilleszteni az eddigi körbe, ahol korábban komplett galaxisok pusztultak el nagyobb megrázkódtatás és érzelmi sokk nélkül, de szerintem nem baj, hogy ebbe az irányba is kaptunk egy kis betekintést, hogy a Marvel Univerzumnak ez is lehet a része, és inkább bővítésként éltem meg, mint kifacsarásnak.  

Látványra a Strange eddig is az érdekesebbek közé tartozott, lévén a mágikus energiák és a tükördimenzió megtöbbszörözött világa már a multiverzumok nélkül is csúcsra járatták a CGI-költségvetést. Sajnos aki hozzám hasonlóan arra számít, hogy majd a párhuzamos világokból többet is láthat, annak megvan az a rossz hírem, hogy igazán csak hármat látunk bővebben, a többiből csak egy rövid montázst, ahogy Strange és Chavez akkora ütést kapnak, hogy vagy egy tucat világon keresztülrepülnek. Ami pedig Raimi hagyatékát illeti, van itt ez-az, ami üszkösödik és/vagy rothad, de a legtöbb ilyet lazítja valamilyen poén, így inkább csak visszataszítóak lesznek, mint félelmetesek.

Az MCU és a Gonosz Halott párosításában készült, multiverzumokkal fűszerezett Doctor Strange legalább az újdonság erejével tudott hatni a sokszor csak önmagát másoló szériában, és hála istennek a rajongók kegyeit sem kereste annyira (igazán csak az Illuminátusos töltelék), hogy ez a sztori rovására menjen. Talán az első bizonyítéka annak a Végjáték után, hogy az MCU még tart valamerre, és nem csak az eddigieket tudja visszakérődzni, vagy a képregényhőseit egymásra dobálni összefüggéstelenül, a minél nagyobb "Hűha!" érdekében.


8,5/10
.

.
Arcane: League of Legends S1




Már sokszor leírtam, hogy nem videojátékból lehet jó filmet csinálni, hanem összetett, fordulatos történetekből és mély karakterekből, amikkel a gamer világ tele van. Ettől függetlenül általában vonzerőt jelent számomra, ha egy filmnek vagy sorozatnak van videojátékos háttere, de persze van bennem annyi elfogultság, hogy ez csak akkor legyen meg, ha ismerem az alapanyagot. A League of Legendsből, azaz a LoL-ból viszont nem ismertem ilyet, az én emlékeim között csak egy taktikai akciójátékként élt... és ez inkább eltántorított. Pedig nagy kár lett volna...

Piltover városa még alig heverte ki az évekkel korábbi háborút, a irányítást végző Tanács segítségével mára a tudomány és a technológia fellegvára lett, aminek Egyeteme messze földről vonzza a tanulni vágyókat. A Tanácsot azonban régóta aggasztja, hogy az Alsóváros (azaz Zaun) ahol csempészek, tolvajok és más bűnözők húzzák magukat, állandó fenyegetést jelent a fentiek közbiztonságára, még akkor is, ha a lentiek általában figyelnek arra, hogy ne hívják fel magukra túlságosan a figyelmet. A kényes egyensúly felborításához az is éppen elég lehet, amikor egy lelkes, bár kissé vakmerő tudóspalánta a tudomány igájába próbálja hajtani a világ ezen része számára tiltottnak és veszélyesnek számító mágikus energiákat, és hogy néhány, egy komolyabb zsákmánnyal a főnöküknek bizonyítani próbáló tolvajkölyök pont az ő műhelyét szemeli ki a következő akciójukra. Ez a két, önmagában jelentéktelen apróság olyan láncolatot indít el, mely egyfelől évekre meghatározhatja Piltover fejlődését, de akár a bukását is jelentheti.

A bevezetőt inkább a városra éleztem ki, de egyszerűen csak azért, mert ha ezt a karaktereken keresztül próbáltam volna megtenni, akkor csak ez bőven kitöltötte volna egy átlagos kritika kereteit. Olyan mennyiségben és olyan árnyalt jellemrajzzal vonulnak itt fel ugyanis a történetet meghatározó szereplők, hogy esélytelen még csak felvázolni is a teljes kapcsolati hálót, hiszen persze vannak főbb karakterek, akik több "műsoridőt" kapnak, de szinte a legutolsó tolvajról is megtudjuk, hogy miért lépett be a csapatba, ahol tevékenykedik, ahogy a legutolsó korrupt rendfenntartóról is kiderül, hogy csak a kislányáért tesz mindent. Egyetlen kétdimenziós karakter nincs, és nincsenek egyértelműen jó vagy rossz karakterek sem; egy kis becsvágy, egy kis haláltól való félelem vagy megszállottság, vagy éppen a bizonyítási kényszer vagy a beteges szeretetvágy minden karakter tetteit árnyalja kicsit. Nem kérdés, hogy ebben Powder/Jinx magaslik ki a legjobban, akinek egy kissé hebrencs, de alapvetően jószándékú kislányból sikerült eljutnia az őt körülvevő emberek és a tettei következményeként egy zakkant szociopata, akinek két pont között a legrövidebb út három robbanáson keresztül vezet... de mert ő elég nehezen emészthető figura, nekem jobban megmaradt Viktor, pedig szimpátiaversenyt ő sem tudna nyerni, ahogy semmilyen áldozat nem drága neki, hogy az energiakristályok titkát megfejthesse. Akit pedig nem a személyes pszichózisai vagy a komplexusai vezérlik, annak még mindig ott vannak a hatalmi harcok a nagyobb politikai befolyásért Piltover vagy éppen Zaun élén, és ebben még mindig nincsenek benne az olyan valószerűtlen szövetségek, aminek eredményeként Heimerdinger rábukkan az óriásfára. Noha vannak belassulósabb részek, így is olyan tömény az élmény, hogy néha elvesztem a sok részletben, és van, akiket a sorozat 9 része sem tud kibontani annyira, hogy igazán el tudjuk helyezni, megérteni a származását (ilyen volt a szörnyeket kotyvasztó remete), amin az sem segített, hogy eléggé elnyújtva, kisebb-nagyobb kihagyásokkal néztem a sorozat részeit, de az persze nem annak a hibája.

Bár néha kicsit elveszettnek éreztem magam ebben a világban, és elkelt volna a háttértudás, a manapság ritkaságszámba-menően lendületes sztori és a karakterek árnyaltsága így is kifejezetten kellemessé tették az élményt. Az akciók dinamikája és a látványvilág miatt pedig minden létjogosultsága megvan az animációs formának, hogy a fizikai korlátok és a pénz ne kössék meg annyira a lehetőségeket, mintha mindez filmként, CGI-jal készült volna; úgyhogy ez se legyen akadály azoknak, akik szeretnének egy jó tech-fantasy-t látni.


8,5/10
.