Niwrok írásai 1.0

.

Most, hogy Richard Linklater Before-sorozata trilógiává bővült, úgy szép, ha mindhárom filmet bemutatom egy kicsit.


Mielőtt felkel a Nap / Before Sunrise (1995)

Az európai kóborlásából hazafelé tartó, amerikai Jesse és a budapesti nagymamájától Párizsba igyekvő Celine egy veszekedő házaspár miatt egymás mellé keverednek egy Bécsbe tartó vonaton. Lassan beszédbe elegyednek, és mert ez mindkettőjük számára kellemes élmény, ezért Jesse javaslatára Celine is leszáll Bécsben a vonatról, ahonnan majd csak másnap reggel indul a srác repülője. Így tehát van egy teljes estéjük, amely során megismerhetik a várost... és megismerhetik annyira egymást, hogy talán több is legyen a dologból, mint egy átbeszélgetett éjszaka.

A beszélgetés a kulcsa és a veszélye is ennek a filmnek. Bár kétségtelenül van egy kis útifilmbe oltott road-movie jellege a dolognak, de a város csak háttér és ürügy két ember beszélgetéséhez, akik eltérő múlttal, tervekkel, nézőpontokkal rendelkeznek, szóba kerül itt öregség, vallás, szerelem, család, szex. Felszínes dolgok és a legmélyebb vallomások, azon alaptétel mentén, hogy a legkönnyedebben azzal tudunk beszélgetni, akit soha többé nem látunk... vagy akiben ösztönösen megbízunk. Ahogy a családjukról, az érdeklődési köreikről, a szakmai elképzelésükről vagy akár a politikai nézeteikről, elveikről beszélnek, úgy tűnhet, hogy semmi közös nincs bennük; talán csak annyi, hogy az egymást keresztező szófolyamokból felsejlik, nem nagyon van kivel beszélniük ezekről a dolgokról, és élvezik, hogy most van.

Nekem tetszett, de mivel történet gyakorlatilag nincs, igazából csak azoknak tudnám ajánlani, akik szeretik a házibulik fáradt filozofálgatását. Bár folyton változik a díszlet, ahogy körbejárják a várost, meg belefutnak a bécsi éjszaka furábbnál furább alakjaiba, mint a csöves költő vagy a tenyérjós, de mégiscsak Ethan Hawke és Julie Delpy van folyamatosan a képernyőn, ahogy végeláthatatlanul ontják magukból a kérdéseket és az anekdotákat, újabb és újabb kirakósokat adva a karakterük személyiségéhez... vagy éppen a nézőéhez, hiszen válaszaikban (különbözőségük miatt) könnyű magunkra ismerni. Talán még ez teheti többé ezt a filmet, mint egy szerelem kicsírázásának története vagy két ember locsogása.


81%


*********

Mielőtt lemegy a Nap / Before Sunset (2004)

Ennek a filmnek a puszta létezése is spoileres, hiszen elkészültéig teljesen nyitott volt a Before Sunrise vége, ami a nézőre bízta, hogyan "haladt tovább" a történet; hogy hogyan alakult Jesse és Celine élete, miután búcsút intettek egymásnak a bécsi pályaudvaron. Linklater kilenc évvel később megadta a saját válaszát a kérdésekre.

Jesse azóta író lett, és a könyve előadó-dedikáló körútján egy napot Párizsban tölt. Egy könyvesboltban  az érdeklődőknek a könyvéről mesél, ami -és ez az "emlékbevágásokkal" még egyértelműbb- Celine-ről és a vele töltött estéről szól... aki fel is bukkan az ajtóban. Jesse először alig jut szóhoz, de aztán a rövid "szia, mi van veled, hogy megy a munka"-dolgok után szinte ott folytatják a sztorizgatást, ahol abbahagyták, de az elkalandozásaik és a témaválasztások mindig ugyanoda juttatják vissza őket: a bécsi éjszakához, és hogy az hogyan változtatta meg az életüket és a gondolkodásukat.  

Ritka az olyan stílusgyakorlat, amin keresztül megfigyelhető két ember felnőttebbé válása, ill. az, hogyan látják a kilenc évvel ezelőtti önmagukat a mostani életük fényében és fordítva. Hogy a naiv Celine-ből hogyan lett egy távkapcsolatban élő környezetvédő vagy hogy a kötetlenségben hívő Jesse hogyan talált menedékre a múlt emlékeiben. Ugyanakkor sugárzik a filmből, a párbeszédekből (amik közül egyébként sokat maga Hawke és Delpy írtak), a hangsúlyokból, a félrenézésekből, vagy éppen a néma rácsodálkozásokból, hogy ennek a két karakternek múltja van. Persze ez a film is csak egy rövid, "valós időben" nyitva levő "ablak" a szereplők életére (amire a rendező még külön rá is segített a hosszú vágásokkal), de ezúttal van történet, csak az nem maga a beszélgetés, hanem az, amit a szereplők a kilenc év alatt átéltek, és ami ennek nyomán zajlik bennük és köztük.

Mert kilenc év sok kötöttséget, felelősséget és "megcsontosodást" is jelent, és noha gyorsan kiderül, hogy Jesse és Celine most sem közömbösek egymás iránt, de nem tudják, mit kezdjenek ezzel az érzéssel, és hogy ennek kapcsán minek tekintsék a bécsi estét: fellángolásnak, amit beteljesületlensége miatt kiszínezett az idő; gondtalan ifjúságuk nosztalgikusan boldog utolsó perceinek... vagy talán valami másnak, többnek. A vágyaik, érzéseik köré kilenc évnyi félelem és sértettség nőtt a megszokásból és a csalódásokból, ezért már csak ritkán van meg az oldott, fiatalos lazaság a beszélgetésükben. Még teljesen őszinték sem tudnak lenni egymáshoz; gyakran ütik félre egy-egy poénnal a kényes témákat, már ha egyáltalán szóba hozzák őket (a film közepéig nem téma a családi állapotuk), és néha egy-egy -maguknak- kegyes hazugság is tetten érhető. De persze amíg nem indul a repülő, megint van idejük beszélgetni...

Még egy dologban nem változott a film: talán egy fokkal kevésbé, de a Before Sunset befejezése is nyitott. Megint a nézőre vár, hogy "megírja" az egyszerű "Tudom." utáni szavakat és jelenetek.

Remek folytatás, de kis fantáziával önálló filmként is megállja a helyét. Az érzések az elfojtások ellenére is (vagy éppen azért) sokkal intenzívebbek, a film izgalmassá válik pusztán attól, hogy még a végén sem feltétlenül tudni, meddig jutnak, merészkednek el. Az autós jelenet pedig önmagában minden elismerést megérdemel, a nyolc perces snitt a rengeteg szöveg és az érzelmi terhelés miatt is nagy kihívás lehetett. Nekem az tetszett benne a legjobban.


91%


*********

Mielőtt éjfélt üt az óra / Before Midnight (2013)

Újabb kilenc év, újabb válaszok Linklatertől, Ethan Hawke-tól és Julie Delpytől, és persze újabb "spoiler"...

Jesse és Celine az ikerlányaikkal egyik ismerősük, Patrick meghívására Görögországban nyaralnak, melynek az utolsó napját töltik. Egy szintén ott üdülő házaspár a kölcsönös szívesség jegyében felajánlja nekik, hogy legyenek ezen az éjszakán kettesben, majd ők vigyáznak a lányokra. Amíg Celine és Jesse elsétálnak a hotelig, rájönnek, hogy évek óta csak a gyerekek és a munka és a háztartás körül forgott az életük, és most, hogy ez szünetel, talán van rá alkalom, hogy felfedezzék, mi maradt a szenvedélyből, a szerelemből kettejük között, ami évekre háttérbe szorult... vagy éppen hogy milyen problémák is azok, amik a mindennapok teendői mellett elsikkadtak, most viszont teljes erejükkel figyelmet követelnek maguknak.

Linklater harmadszor is megcsinálta. Sajnos sosem fogom megtudni, hogy a másik két rész ismerete nélkül milyen látni ezt a filmet, de azt, hogy milyen érzés kilencévente belenézni egy kapcsolat alakulásába annak fordulópontjain, nem cserélném el semmire. Egy nap alatt csaknem öt órát töltöttem ezzel a két emberrel, és a döcögős kezdés (ez alatt a Before Sunrise-t értem) után még a figyelmem sem nagyon kalandozott el, annyira lekötötték. Még mindig működik a színészi játék, a vibrálás Delpy és Hawke között, még mindig érdekesek a sztorijaik, legyen az a mindig kettőt kölykedző macska vagy Jesse leendő könyvének alakjai, még mindig döbbenetesek a hosszú snittek (rögtön a film elején van egy autós jelenet, és bár nem stopperoltam, biztos hosszabb volt, mint 15 perc!)... és a problémáikat, a kérdéseiket sem éreztem távolabbinak vagy érdektelenebbnek, csak mert már harmadszor hallottam őket.

Bár ez sem igaz, hiszen nem ugyanazok hangzanak el, hanem mindig az aktuális élethelyzetük kérdései, ami ezúttal már túlmutat kettejük kapcsolatán, szerelmén. Ennek "túlmutatás"-nak remek érzékeltetése, hogy ebben a filmben először nem kizárólag egymással beszélgetnek magukról és egymásról, hanem az ismerőseiket is bevonják, őket is kérdezik, nekik is mesélnek magukról, és zseniális, ahogy például a vacsoraasztalnál egy kapcsolat három fázisával szembesülhetnek: amilyenek akár ők is lehettek volna, ha most lennének fiatalok (persze modernizálva, Skype-pal meg facebookkal), amilyenek ők is lehetnének a saját életkorukban és amilyenek talán lehetnének mondjuk 30-40 év múlva, ha akkor találkoznának.

Ami pedig kettejüket illeti, arról valahogy többször is a Blue Valentine jutott eszembe: két ember nehéz küzdelemmel elért szerelme válságba kerül, amit egy hotelszoba magányában próbálnak feltárni, és ha lehet, megoldani. Celine és Jesse esetében nem is minden probléma ered egymásból, mert bár van egy csomó apróság, ami hiányérzetet kelt, egy rakás szokás, ami rigolyává erjedve őrületbe kergeti a másikat, és egy pár rejtély, amit a másik tudni szeretne, de éppúgy akadnak kétségeik a karrierről, az anyaságról/apaságról, hogy miért nincs jobban elosztva a házimunka, hogy ki miatt élnek ott és úgy, ahol, hogy mennyi lehetőséget szalasztottak el vagy mennyi minden kimaradt, amit meg akartak csinálni, és már valószínűleg ki is fog. És persze ott vannak azok a kérdések, amik már 9 meg 18 éve is bennük voltak, hogy hova, milyen döntésekhez és következményekhez vezethet, ha együtt maradnak, és hogy a szerelemben gyökerező közös életük, amit a bécsi éjszakájuk majd a párizsi délutánjuk alapján elképzeltek, mennyire állja ki a valóság próbáját.

Valami nagyon megdöbbentőt kéne látnom a moziban decemberig ahhoz, hogy a Before Midnight ne legyen rajta a 2013-as TOP10 listámnak legalább a dobogóján.


94%


.

Egyiket sem láttam - gondolom, ez nem meglepő -, de ha az értékelésed logikáját kellene követnem, akkor a harmadik 101%-os lehetne.

R2-D2 írta:

Egyiket sem láttam - gondolom, ez nem meglepő -, de ha az értékelésed logikáját kellene követnem, akkor a harmadik 101%-os lehetne.

A logika nem mindig működik  . Lehetne 101%, de sajnos nem az, mert...

Spoiler:

Még úgy is, hogy a három filmből ez a leghosszabb.

És bár az nem lep meg, hogy nem láttad, de ha esetleg valamikor romantikus filmre adnád a fejed, szerintem ez legyen az, így, a három egymás után  . Úgy tulajdonképpen olyan a film, mint egy időutazás, mindig kilenc évet ugorva előre  .
.

Válaszcsapás / Strike Back S2

R2-D2 írta:

A másság az amerikanizálódáson érhető tetten, látványosabb, nagyszabásúbb lett, kevesebb ésszel.

Talán egyszerűbb lenne azt mondani, hogy ami ennyire más, az már más  . Mocskosul szórakoztató volt, az kétségtelen, de hogy a formátumon, a rövid átkötésen és a pár remake-elt elemen kívül nem sok köze van a kettőnek egymáshoz, az is  .

Merthogy aki nem ismerné a háttérsztorit: a lényeg az, hogy az S1-et gyártó Sky1 passzolta a második évadot, az amerikai Cinemaxnak viszont annyira megtetszett, hogy átvette, csak éppen szinte mindent kidobott belőle. Maradt a 20-as részleg, persze teljesen más szereplőkkel, maradt a kétepizódos szerkezet (ezt egyébként külön díjazom, az 5*2 rész pont jó ritmust ad az egésznek, ebbe nem fér tökölés, legfeljebb töltelékrészek)... aztán ennyi. Illetve még a számozást is meghagyták, úgyhogy az amcsi nézők pisloghattak rendesen, hogy mi ez az S2-zés, ki a tök az a Porter, és hasonlók. "Cserébe" a Cinemax szögre akasztotta a drámaiság nagy részét és még azt a kevés realitást is, amivel a sorozat rendelkezett, és csinált egy... "lövős-baszós" sorozatot  .

Ami sajnos sokat romlott, az a karakterek színvonala: az angolok a 6 rész alatt azért csak kialakítottak valami képet a 20-as részleg háttér-tagjairól, Collinson és Layla karakterének szabad szemmel is látható mélysége volt. Itt viszont Eleanor Grant ezredesen kívül mindegyik biodíszlet, közömbös senkik a tömegben, és némelyik epizódszereplőről is többet tudtam meg, mint róluk. Porter karaktere csaknem sebészi pontossággal lett kettévágva a "jó zsaru"-"rossz zsaru" tengely mentén, amitől egyébként különbözőségük ellenére is mindkét utód olyan, mint egy képregényfigura. Stonebridge az ilyen "jó tanuló-jó sportoló" típus, aki tutira kitüntetéssel végezte az összes elképzelhető dolgot, amibe csak belekezdett, és csak azért nem az élére vasalt tankönyvei alapján hajtja végre a küldetéseket, mert lassan rájön, hogy Scott módszerei hatékonyabbak... főleg, ha mindenféle átverésekbe csöppen az ember. Így aztán nem tudom, a Cinemax felvállaltan csinálja-e ezt, de ez egy one-man-show lett, Scotté. Az még hagyján, hogy Scottnak már az oviban is pina lehetett a jele (ennyi öncélú kúrós vágóképet kb. a Spartacusban láttam utoljára, részenként legalább egy nőt tutira levarr, akár a legelképzelhetetlenebb helyzetekben is), de közben egyesül benne Sherlock Holmes és Rambo minden előnyös tulajdonsága, hogy egyébként a Nagy Összeesküvés szálai is az ő múltjában fussanak össze, és még a poénok (jellemzően szarkasztikus és/vagy szexista beszólások) 99%-át is neki köszönhessük. Mellette Stonebridge legfeljebb söprögető, esetleg a magánéleti konfliktusok szállítója. Ordító ellentétükre még a jelmezes is rájátszik, és egyszerűen röhejes, ahogy időnként Stonebridge ingben meg sportzakóban feszít, miközben Scottról le sem lehet robbantani (tényleg nem, kipróbálták!, ld. lejjebb  ) a gyűrött kínai pólókat és a koptatott farmert.

A történet kb. ugyanazon a szinten mozog, mert amennyivel az S1 tartalmasabb volt, az S2 annyival izgalmasabb, pörgősebb. Az epizódok közötti összekötés ezúttal lazább, a múltbeli dolognak kevesebb a személyes indíttatása, nem generál igazi feszültséget, az egyes epizódok viszont önmagukban sokkal zsúfoltabbak, talán öt percre is alig lassulnak le. Azokból rögtön a bevezető, a hoteles tetszett, aztán persze a szudáni, és végül a koszovói, utóbbi leginkább azért, mert a készítőknek a magyar az már majdnem albán, úgyhogy tele a stáb magyarokkal (Nagy Zsoltnak még szöveges szerepe is akad), hogy aztán a finálé egy része ténylegesen Budapesten is játszódjon (annak minden perce kincs, de nem írok róla, mindenki fedezze csak fel magának!). A fordulatok gyakoribbak, de általában súlytalanabbak, előfordul szimpla ismétlés az S1-ből (pl.: aknamező, a 20-as részleg "sajátos" módszerei a pszichológiai profil alkotására, bajusz-összeakasztás a CIA-val, fényképes poharazás, stb.) illetve van egy-kettő, ami tovább erősítette a képregény-akciómese hangulatot. Némelyik bomba például a felcsapódó lángokon túl belőlem is kirobbantotta a röhögést, gondolva itt rögtön az indiai hotelben fellógatott "csillárra" és a harmadik rész végére a Scottra szerelt "övtáskával". Utóbbinál az volt a legviccesebb, ahogy elképzeltem, milyen szánalmas magyarázatokat fognak kitalálni, hogy elhitessék, Scott azt túlélte (annyira, hogy a megboldogult Annie Wilkes is eszembe jutott Stephen King Tortúrájából), végül szerencsére egy vállalhatóan kínosat sikerült kitalálniuk  . És ha már "ész"... bár abból valóban kevesebb van az S2-ben, de "agyatlan"-nak mégsem mondhatom, lévén kiloccsantott állapotában annyi van benne, mint a 80-as évek "B"-kat. akciófilmjeiben (amitől persze még kevésbé értem, hogy a mozikból miért kellett száműzni szinte teljesen a véres jeleneteket, tévében miért sokkal kevésbé "romboló"...).

Mindezekkel együtt, bár a pontszám hasonló, azokhoz az S1 és az S2 igencsak más úton jutott el, a fél pontos különbséget inkább csak az újranézési inger jelenti... bár a fene tudja, Scott tuskósága is nagy élmény tud lenni  . Na jó, akkor inkább legyen az ok az olyan abszurditásukban megdöbbentő jelenetek hiánya, mint a burkás nők a kanapén  .


8/10

.

Niwrok írta:

Válaszcsapás / Strike Back S2

.

Jó ezt olvasni, nagyon hasonlóan éltük meg ezt is. Scott dugásai egyre idegesítőbbek, ez a harmadik évadra meg még rosszabb lesz, de összességében teszik az egész.

Ahogy mondtam, önmagában tök jó élmény elmerülni egy filmben egy hétre. Márpedig a mai sorozatok olyanok, mint egy nagy-nagy fim.

R2-D2 írta:

Válaszcsapás / Strike Back S2
Scott dugásai egyre idegesítőbbek, ez a harmadik évadra meg még rosszabb lesz, de összességében teszik az egész.

A 3.-4. rész félidejénél nem lehet idegesítőbb, pontosabban röhejesebb, még pontosabban nem hiszem el, hogy az lehetne  !

Spoiler:

De az biztos, hogy ez volt a leg-guilty-bb pleasure, amihez az utóbbi időben szerencsém volt! Köszi  !

.

Niwrok írta:

De az biztos, hogy ez volt a leg-guilty-bb pleasure, amihez az utóbbi időben szerencsém volt! Köszi  !

.

Szívesen...


Egyébként meg nem akarlak elkeseríteni, mert remélem megnézed a harmadik évadot is, de idézek magamtól:

"... de kellett a golyózápor – mint ahogy kellett Scott, meg a dugásai is. Nos, ez érdekes kérdés: a sorozat közben két olyan numera is volt, ami bosszantóan életszerűtlenre sikeredetett, míg az utolsó három részben már egy sem akadt!!!!..."

Niwrok írta:

Eleven testek / Warm Bodies

91%

.

Hát bazzeg, ezt álmomban sem gondoltam volna... Ha nem is 91 %, de szórakozató volt!

"Meg se próbáluk szeretettel gyógyítani a Csontikat. Simán legyilkoltuk őket.."  

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Eleven testek / Warm Bodies
91%

Hát bazzeg, ezt álmomban sem gondoltam volna... Ha nem is 91 %, de szórakozató volt!

Már az is meglepett, hogy meg akarod nézni, de hogy tetszett is ...
Azért remélem, lesz ebből valami hosszabb kifejtés is .

Aranypolgár / Citizen Kane


Nem tagadom, kicsit "muszájból" álltam neki az Aranypolgárnak, merthogy a "filmművészet klasszikusai" jellemzően nem hatnak meg, legfeljebb, ha a történetük, az alaphelyzetük felkelti az érdeklődésem. Orson Welles ezen filmjében Charles Kane, mint médiamágnás élettörténete és a mindenhol -pl.: az egyik Columbo-epizódban - burjánzó "rózsabimbó" rejtélyessége együtt elég volt ahhoz, hogy befizessek rá.

Amit az első percekben nagyjából meg is bántam, mert azok komor zavarosságára abszolút nem volt hangulatom. És már előre mondom, hogy nem különösebben hatott meg az "első számú amerikai film" és a "mérföldkő" meg ilyenek; volt már film, aminek elismertem a helyét a világ filmművészetében, de a polcomon nem adtam neki helyet. Ahogy azt is tudom, hogy lexikonokat írtak már tele az Aranypolgár mindenféle dolgával, tehát az én pár sorom aztán nem oszt, nem szoroz, sőt, kifejezetten feleslegesnek tűnhet, de nem szeretem, ha számomra bármilyen szempontból emlékezetes vagy kimagasló filmekről a gondolatok bennem maradnak .

Ugyanis a híradós montázsból kezdtem ráérezni a dolog ízére. Kicsit talán hosszúra sikeredett, és a fejhangon visító narrátor sem lett a kedvencem (még akkor is, ha tudom, hogy ez volt az általános akkoriban, és legalább felkészített a színészek hasonló hangszínű és hadarós beszédére), de kezdett tetszeni az érzés, hogy valami "újat" és "monumentálisat" látok. 70 év távolságából, vajmi keveset tudva a kor filmjeiről persze nehéz ezt elképzelni, hogy mi a tényleges újítás és kísérletezés, és hogy ezek az akkori nézőkben mit válthattak ki. De még a saját viszonyítási rendszeremben is izgalmas volt némelyik perspektíva vagy kameramozgás (főleg a statikus beállításokhoz képest, és az elképzeléssel együtt, hogy az akkori technikával hogyan lehetett az megvalósítható!) vagy az eltolások vagy a játék az eltérő méretekkel, magasságokkal... Nem feltétlenül jött be mindegyik, de az biztos, hogy majd minden vágás hozott valami érdekességet. Ha egyet kéne kiemelnem, az az lenne, ahogy Welles az idő múlását érzékeltette és az elhidegülést hangsúlyozta Kane és az első felesége között, ha kettőt, akkor meg azt tenném hozzá, amikor a kiadói bulin emberek beszélgetnek, és közben Kane meg a tánckar "tükröződik" az ablaküvegen.

Ez már átvezet a történethez, aminek szintén nagyon kellemes vonásai vannak. A már említett híradórészlet ugye felvázolja a teljes film sztoriját, de kizárólag a száraz tényekre és eseményekre korlátozódik, vagy amit annak idején szenzációnak, egzotikusnak gondolhattak, ezért lehet szó Xanaduról perceken át. A többi pedig ezt a vázat tölti fel az egyes események hátterével, az emberrel, a drámákkal, elvekkel, emlékekkel, amiket a tárgyak nem, csak a többi ember őriz meg. Ebben már önmagában az érdekes volt, ahogy azt éreztem belőle: ha Kane úgy hal meg, hogy nem mondja ki a "rózsabimbó"-t, és emiatt pár újságíró nem kezd nyomozásba arról, hogy miért mondhatta, és keresik fel ehhez a Kane életét végigkísérő vagy akár meghatározó embereket, meghallgatva a személyes történeteiket, akkor igazából a lőtéri kutyát nem érdekelte volna, hogy milyen is volt az az ember, aki Xanadu képében tulajdonképpen extravagáns síremléket, egy kastélypiramist építtetett magának Florida partjainál...

És erről a "milyen"-ről is lehetne sokat írni, egy, a hatalom és a vagyon csapdájába esett emberről, meg az általánosabb érvényű mondatokról, a média bemutatott hatalmáról, a színészekről (nem véletlenül említettem az előbb Kane első felségének jelenetét, ugyanis Orson Welles mellett Ruth Warrick játéka maradt meg leginkább), az olyan szimbólumokról, mint a kirakós a végén, de ahogy mondtam, ezt már biztos megtették sokan előttem.

A DVD teljesen rendben van, a kép alig valamivel tűnt rosszabbnak -csak hogy fekete-fehér példát mondjak-, mint a Némafilmesé, pedig azért ott is csak van 70 év különbség, a hangtól pedig nem lehet csodát várni. Extra pont annyi van, amennyi kell és amennyi lehet; azokból a diavetítés volt igazán érdekes.

Röviden: Ilyen régi filmeket szívesen nézek: amik nem valaki által különlegesnek kikiáltott, de vitrinben tartott, poros műemlékek, hanem a jelenben is értelmezhető mondandójuk, időtlen szituációik vagy látványos szimbolumaik vannak. Az Aranypolgár nekem mindhármat megadta.


86%

U.i.: Most már csak te maradtál . Ne állj ellent a kísértésnek !

.

Niwrok írta:

Aranypolgár / Citizen Kane


U.i.: Most már csak te maradtál . Ne állj ellent a kísértésnek !

.

Hááát... egyelőre kísértésnek se híre, se hamva. Amúgy jó írás, de továbbra is idegenkedek a filmtől.

Niwrok írta:

Azért remélem, lesz ebből valami hosszabb kifejtés is  .

Eléggé hullámzó manapság az írói hangulatom, de tervezem. Addig volt jó, míg tudtam tartani az éjjel nézek-nappal írok ütemet, de már a Mellékhatásokkal ez borult, úgy hogy nem tudom mikor és hogyan, de írok róla. Ráadásul ugyanazt nem akarom leírni, amit Te írtál, valami más megközelítésen gondolkodom...

Addig elégedj meg azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy nélküled nem néztem volna meg!

.
Evil Dead / Gonosz halott (2013)

Ez megint olyan film volt, ahol nem láttam az eredetit... illetve de, a folytatást, a Holtak seregét, úgyhogy nem volt viszonyítási alapom... illetve de, csak nem a Raimi-féle Gonosz halott, hanem a Ház az erdő mélyén.

Mert annak idején az annyira a gyökerét ragadta meg az erdei menekülős horroroknak, hogy onnantól minden ilyen csak annak a tükröződése, egy lehetséges változata lesz, legalábbis nálam, egy jó időre. Hogy a pincében kóválygó fiatalok ezúttal nem zombikat, hanem a démonidéző Holtak könyvét pörgetik ki a szörnyruletten, technikailag részletkérdés, ahogy az is, hogy a "háttérstáb" ezúttal nem látszik, és nem is nagyon éreztem, hogy közbe kellett avatkozniuk.

És ez jó. Önmagában már az is baromi jó dolog, hogy végre olyan "picsahorrort" láthatok, amit nem egy hepimíl-menü árából dobott össze pár lelkes amatőr vagy kezdő filmes. Elsőként említve tudtam értékelni a forgatókönyvet, tetszett, hogy nem csak meghalni mentek a házba a hullajelöltek, hanem volt céljuk, volt személyes kötődésük a helyhez, volt ok, amiért az első gyanús jelekre nem volt pakolj-pucolj, ami folyton rákfenéje az efféle filmeknek. Lehet, hogy néha (főleg a faágak között átszűrődő fényeknél) egy kicsit giccsbe hajlik, de vannak szakmai tudásról tanúskodó beállítások, vannak rendes, CGI-vel megtámogatott maszkok és olyan kelléktár, amit egy rendes démonos-trancsíros film megkíván.

Igazából egy dolog hiányzott nekem kicsit belőle: a hangulat, még pontosabban a démonmegszállás okozta zsigeri rettegés. Annyit azért tudok róla, hogy Raimi filmje jócskán morbidra sikeredett, és ebből a humorból próbáltak átmenteni az új filmbe is, plusz pár legendás jelenetet vagy képet én is ismerek, de nem mindig találták el a helyét a tisztelgésnek. Valahol az elektromos késsel végrehajtott csonkolásnál tűnt fel, hogy inkább mosolygok, mint rémüldözök, hogy aztán a fináléra már a Horrorra akadva komolyabb nagytestvérét véljen látni a képernyőn.

84%

Ja, és ebből is van "gyurmacskás" változat... pontosabban a második részből .


.

Niwrok írta:

.
Evil Dead / Gonosz halott (2013)

A Holtak serege már a harmadik rész, amire Te gondolsz, az a második - az már inkább paródia.. Az első volt az, ami forradalmi volt, gyakorlatilag vicc nélkül, akkoriban jeges félelemmel. Érdemes tenned vele egy próbát, kíváncsi lennék, azt hogy látod.

Pláne most, ez után.

R2-D2 írta:

Evil Dead / Gonosz halott (2013)
Érdemes tenned vele egy próbát, kíváncsi lennék, azt hogy látod. Pláne most, ez után.

Tegnap úgy alakult, hogy ilyen klasszikus horroros napom volt. Miután írtam az új Evil Deadről, rákerestem a youtube-on a régire, és pár részletet megnéztem belőle, de az egészhez már nem volt hangulatom, mert addigra túl voltam a másik hírneves darabon, a Hullajón. Az azért kiderült, hogy tényleg kicsit elhamarkodottan neveztem morbidnak, de azért 30 év az 30 év; amit láttam, az legfeljebb idegesített, mint pl.: a percekig hisztérikusan kacagó csaj, ami értem én, hogy az elérni kívánt nyugtalanság egy formája, csak én nem ezt várom egy horrortól.