Niwrok írásai 3.0

.
Parallel




Noel, Devin, Josh és Leena amilyen jó barátok, annyira pechesek is az életben. A négy fiatal lakótársként él együtt, egymást segítve próbálják beindítani a karrierjüket, de mindig közbejön valami apró gikszer. A legújabb kudarc után, egy vita hevében aztán különös felfedezést tesznek. Kiderül, hogy egy álfal mögött van még egy szoba a házban, de nem is ez a meglepő benne, hanem hogy abban van egy olyan berendezés, ami térkapuként funkcionál más világokra, a mienk "árnyékaira". A kezdeti, óvatos próbálkozások után elkezdik felfedezni, aztán kihasználni a "tükör" adta lehetőségeket, egyelőre nem is sejtve, hogy a lehetőség mennyire meg tudja részegíteni őket, mennyire óvatlanok lesznek általa, vagy éppen mennyire gátlástalanok lesznek akkor, ha a "tükör" segít elkerülni a tetteik következményét... de várható, hogy nagy árat fognak fizetni érte.

Alapból is szereti ugye az itteni "közösség" azokat a filmeket, amikben az idő valamilyen szerepet játszik (már szinte vadászunk is ezekre ), mert ahogy mondani szoktam, ezek is olyanok, mint a kísértethistóriák: elég hasonló eszközkészletből dolgoznak, így a "külső" szemlélőnek akár unalmasak, önismétlőek is lehetnek, de jó esetben van valami kis trükk bennük, ami kiemeli őket a többiből. Az időcsavaros filmeknél ha nem is egyedi, de ritkán látott motívum az, ha nem csak egy szereplő nyer hozzáférést az időhöz/térhez és az általa nyújtott lehetőségekhez, hanem egyszerre többen, így nem csak az válik fontossá, hogy az írók hogyan hajtogatják és bogozzák össze a síkokat, hanem az is, hogy a szereplők között milyen a dinamika. Ebben benne van az is, hogy hogyan értékelik az előnyöket és a kockázatokat; azt, amit a többiek csinálnak, és az is, hogy nekik maguknak milyen feldolgozatlan konfliktusaik és traumáik vannak. A Parallel pont ilyen, hiszen a négy szereplő miatt ugyanennyi irányba indulhat el a sztori, mert van, aki az egészet poénnak fogja fel, a könnyebbik végét ragadja meg, mások az álmaikat akarják kiélni vele, vagy megnyugvást találni a bűntudatuk kapcsán, aztán persze az izgalom kedvéért van olyan is, akiből előhozza a pszichopatát. A barátság jelentette kötelék és az egyéb kapcsolatok csak tovább bonyolítják mindezt, egészen addig, amíg már ezek sem számítanak. Ahogy ilyenkor lenni szokott, részletekbe nem megyek bele, főleg, mert a film elején a prológus sok mindent előrevetít és megmagyaráz (magát az alternatív valóságokat is ezért írhattam le, így szerencsére nem csak rövid írás lett belőle), de annyit mondhatok, hogy akadt nem egy remek fordulat vagy trükk; ami igazán bejött, a dinamitos jelenet, és benne a Frankenstein DVD jópofasága.

Amiről írhatnék, azok a külsőségek, de talán nem lesz meglepő, ha azt mondom, egy kisköltségvetésű sci-fiben, ahol a legtöbb pénz a padlásszoba kialakítására és a CGI-re mehetett el, nem sok említésre méltó van ezekből. Összességében tisztes munka, a vizuális trükkökből is van jobb meg rosszabb (ez utóbbi például az a "hullámzás", aminek a követhetőség szempontjából van jelentősége, hogy hol is járunk, de attól még elég gagyi), de ezekben is volt nem egy, ami tükrözte a filmben levő játékosságot. Ezek legjobbika nekem pont a tükör volt; nem az átjáró (szerencsére meg sem próbálják megmagyarázni, hogyan jöhetett létre és hogyan működik, egyszerűen csak "van"), hanem ahogy a Parallel folyamatosan feszültséget kelt a tükrökkel, vagy ahogy a fénytörésekkel, a szögekkel játszik (nagyon tetszett a börtönben a tükörképek egymásba mosódása). Az ilyen filmek átlagához képest pedig a színészek sem "lelkes amatőrök", sőt, a többségüket mellékszerepekben már többször lehetett látni mindenféle filmekben, és ahhoz képest jól is játszanak, segítettek egy kicsit együtt érezni ezekkel a kis csóró balfékekkel... legalábbis ameddig megmaradtak annak.

Ez a film leginkább olyan, mint egy ötletroham arról, hogy milyen irányokba lehetne elvinni egy alternatív univerzumokról szóló mozit. Gyakorlatilag ötpercenként dob be a forgatókönyv egy-egy új lehetőséget, vet fel újabb dilemmákat, tesz kiruccanást különböző műfajokba, amiből igazán egyik sem forrja ki magát, és talán csak azért fut ki egy thriller-horror befejezésre, mert így könnyebb volt lezárni. De így is tetszett.


8/10


U.i.: Mivel az utóbbi időben szinte állandóan ezt csináltam, zavaróan sokszor, ezért most szándékosan nem írtam egyetlen egy "olyan, mint a..." filmet sem a fenti részbe. Nem volt könnyű . De egyébként ezek lettek volna :

Spoiler:

.

Niwrok írta:

.
Parallel

Ez a film leginkább olyan, mint egy ötletroham arról, hogy milyen irányokba lehetne elvinni egy alternatív univerzumokról szóló mozit. Gyakorlatilag ötpercenként dob be a forgatókönyv egy-egy új lehetőséget, vet fel újabb dilemmákat, tesz kiruccanást különböző műfajokba, amiből igazán egyik sem forrja ki magát, és talán csak azért fut ki egy thriller-horror befejezésre, mert így könnyebb volt lezárni. De így is tetszett.

8/10

Köszi az ajánlót, amint lesz hozzá felirat, meg is nézem.


.

Niwrok írta:

Az Igazság Ligája / Justice League

Amióta a DC előállt a Justice League ötletével, semmi mást nem csináltak, mint loholtak a Marvel után, hogy a képregény-mozik kenyeréből legalább egy szeletet kikanyaríthassanak maguknak. Eleve úgy indultak neki, hogy ők is akarnak egy Bosszúállók mozit, és hogy a Marvelnek ehhez évek meg vagy hat film kellett, az őket a legkevésbé sem érdekelte, viszont az eddigi kudarcok után szívesen mazsolázgattak azokból az ötletekből, amiket a "pirosak" már leteszteltek, és a közönség is jól fogadott. Ez mind a hangulatban, mind a karakterek ábrázolásában tetten érhető... és csak azért nem mondom, hogy a történetben is, mert ahhoz azért több kellett volna annál az egy mondatnál, hogy jön a röhejes nevű, mindenfajta háttér nélküli (de, egyszer utal rá, hogy kapcsolatban áll Darkseiddel, amiről én már legalább hallottam, hogy van ilyen), a 452. sablon világpusztító Steppenwolf nagy dérrel-dúrral, három akciójelenetben megszerzi a három bizbaszt, a negyedikben meg őt gyalulják le (oops... spoiler alert!), és amiből konkrétan egyedül a bukásának utolsó pillanat lettek érdekesek, de biztos véletlenül.

Most inkább a külsőségekben voltak zavaró dolgok. Először is el tudom képzelni, hogy azért, mert eredetileg IMAX-ra optimalizálták a mozit, de a DVD-korszak hajnalának hentesbárddal végzett képcsonkolásait juttatta eszembe, ahogy több tucatnyi jelenetben a szereplőknek csak a fél feje látszik, miközben beszélnek, vagy éppen csak nyaktól lefelé, mert kilógnak a képből. A green-box is szánalom, nem egy jelenetnél a szétmaszatolt háttér miatt a szereplők leesnek a vászonról. Ugyanis nem egyszer volt az az érzésem Henry Cavill jeleneteinél, hogy nem őt látom, hanem Cavill digitális mását, egy CGI-álarcot, ami különösen a szájmozgásánál volt feltűnő, és nem is értettem ezt a bizarr gondolatot. Aztán a filmet velem néző barátom emlékeztetett a "bajusz-gate"-re... Merthogy nem tudom, mit szóltam volna az eredeti felvételekhez, de arról én is olvastam, hogy elég sok jelenetet kellett pótlólagosan vagy újra leforgatni, gyakorlatilag a fenti hibák szinte mindegyike erre vezethető vissza, még Cavill szája is, amiről digitálisan kellett leszedni azt a bajuszt, amit a pótfelvételek alatt forgatott másik filmjében (Mission Impossible: Fallout) visel, és amit az ottaniak nem hagytak neki leborotválni.

6/10
.

Zack Snyder: Az Igazság Ligája / Zack Snyder's Justice League




Amikor az Igazság Ligájáról írtam annak idején, akkor is tudtam róla, hogy nem igazán az a film került moziba, aminek kitalálták, ez tükröződik is a fenti sorokból. Szó volt "kreatív nézetkülönbségekről", meg arról is, hogy Snyder egy családi tragédia miatt volt kénytelen kilépni a produkcióból, akinek a helyére a Warner a Bosszúállókat dirigáló Joss Whedon lépett be, de a lényeg az volt, hogy a forgatókönyv jelentős átírása, az utólagosan forgatott jelenetek, a sűrűn csattogó vágóolló és egyéb változtatások miatt az Igazság Ligája Frankenstein szörnyére hasonlított leginkább. Nem csoda, hogy a rajongók napokon belül rágni kezdték a stúdió fülét, petíciók íródtak és tüntetések szerveződtek azért, mert ők azt a filmet akarták látni, ami a dobozban és Snyder fejében maradt... a csoda az benne, hogy ezt, miután már a film főszereplői is beálltak Snyder mögé, a Warner tényleg engedte bemutatni, pontosabban szánt pénzt a befejezésére. Lehet, hogy csak azért, mert a koronavírus-járvány miatt sok filmet kénytelenek voltak elhalasztani, lehet, hogy tényleg láttak benne fantáziát vagy legalább pénzt, de "némi" utómunka után a Zack Snyder: Az Igazság Ligája nem egyszerűen egy bővített változattal vagy alternatív jelenetekkel lett gazdagabb, hanem egy másik filmként készült el.

Miközben a DC-univerzumot kívül-belül ismerőknek az új Igazság Ligájából leginkább az olyan jelenetek lehetnek kedvesek, mint Superman fekete ruhája, Steppenwolf új kinézete (szerintem így is gáz; valamivel hangulatosabb, de úgy néz ki mint egy doboz tűzőkapocs) vagy a Martian Manhunter felbukkanása, én az első képkockáktól kezdve jobban örültem annak, hogy végre nincsenek félbevágott szereplők az eltérő képarány miatt, merthogy az most 4:3-as. Hasonló örömmel fogadtam, hogy természetesen minden, Whedon által forgatott, utómunkázott jelenet ki lett dobva, ami nekem már azért megérte, mert Henry Cavill arca végre nem lötyög a fején, mint egy bénán mozgó CGI-gumiálarc. A harmadik pozitívum meg egyértelműen az volt, hogy végre van épkézláb háttérsztorija és bemutatkozása minden karakternek. A DC-CU (DC Cinematic Universe) ősbűne nálam még mindig az, hogy nem csináltak önálló filmeket a karaktereknek (legalább is nem mindnek, mert a JL bemutatásáig csak a Man of Steel meg a Wonder Woman készült el, az Aquaman csak utána), mielőtt összemesélték volna őket, így aki nem ezzel kel meg fekszik, aligha tudott többet Flashről, mint hogy gyorsan tud futni. Ha csak egy-egy szakasz erejéig is, de ez be lett pótolva, Barry képességeiből is több lett megvillantva (például hogy a sebességéből kifolyólag akár az időt is tudja manipulálni), Cyborg meg gyakorlatilag egy teljes hátteret kapott, onnantól kezdve, hogy mi vezetett a létrejöttéhez, egészen addig, hogy micsoda hatalom összpontosul a kezében. Sőt, Steppenwolf motivációja, a Kockák története (kicsit hosszú a bevezető jelenet Superman "halálsikolyával", de elég durva) és a legutóbb egyetlen mondattal elintézett Darkseid tervei is sokkal jobban kirajzolódnak.

Az már más kérdés, hogy ezzel sem vetkőzte le a film minden hibáját. Ha már Marvel, nehéz már talán megmondani, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, legalábbis a képregényes világot illetően, de a mozikban a DC még mindig csak majmol, és ezen a ZS:JL sem változtat, sőt! Jó, hogy Steppenwolfról kiderült, hogy ő most éppen egy régi hibája miatt vezekel, és a Kockákkal próbálja visszakönyörögni magát Darkseid kegyeibe, de attól még a küldetése le sem tagadhatná Thanos örökségét, és nekem majdnem mindegy, hogy a világ leigázásához hat ékkő kell vagy három kocka. Thanos ráadásul az egyensúlyt kereste a pusztulásban, Darkseid meg annyi, hogy megkeseredik a szájában a falat, ha éhgyomorra nem hódított meg legalább három bolygót. A másik probléma, hogy Snyderrel együtt ipari mennyiségben tértek vissza a teljesen céltalan lassítások és fényjátékok, amik nekem nem adnak sokat, de legalább nincsenek negyedórás gyepálások, az akciójelenetek a maguk módján még kompaktak is. Ami viszont nem lett az, az a film egésze; Snyder annyi mindent bele akart passzírozni az Igazság Ligája keretei közé (köztük az Igazság Hajnalának borzasztó disztopikus jelenetének továbbgondolását és a saját önimádatát is), hogy meg sem állt a 4(!) óráig, ami azért Tarr Béla mércéjével mérve is durva teljesítmény, ezen pedig az is csak részben segít, hogy ez az időtartam fel lett osztva hat részre meg egy epilógusra.

Nagyjából az Acélember óta ez az első DC-mozi (na jó, még az Aquaman belefér...), ami a hányingeren és a vállrándításon kívül tudott reakciókat kiváltani belőlem, pedig szeretem a világát, különben nem adnék neki újabb és újabb esélyeket. Eszméletlenül és feleslegesen hosszú, ennek is egyértelműen minisorozatként kellett volna elkészülnie (mert hát tulajdonképpen az is), de úgy, hogy az eredeti változatból már csak halvány emlékeim vannak, azt minden szempontból lenyomta.


7,5/10
.

.
Eljön majd a nap / The Day Shall Come




"- Reza nekünk dolgozik, amióta sakkban tartjuk néhány, kiskorúak ellen elkövetett bűncselekményével. Nem kéne ebbe bevonni egy női ügynököt, különösen ha ilyen alacsony.
- Ez egyszerre volt szexista, bántó a magasságomat tekintve, és eléggé sértő a pedofilokra nézve is, ami azért nem semmi."

Moses Al Shabazzt mindenki máshogy látja a környezetében. Van, aki szerint igazi közösségi ember, aki segít megtisztítani Miami utcáit a drogtól és a lőfegyverektől, még akkor is, ha ehhez minimum sajátos a módszere. Vannak, akik prófétát látnak benne, a Hatok Csillaga nevű vallás pápáját, és hiszik, hogy Allah egy kacsán keresztül üzente meg Mosesnek, hogy hamarosan eljön a nap, amikor a tornyok ledőlnek (mármint a két toronydaru, amik a Mosesékkel szomszédos telken állnak egy ideje), és ez lesz a jel, hogy a fehérek uralma véget ér. Venus, a felesége jó férjet és apát lát benne, akinek ugyan megvannak a maga bolondságai, de legalább ártalmatlan. És van az FBI helyi kirendeltsége, akik számára Moses potenciális terrorista, és mert a legutóbbi ügyük egy terrorista sejt leleplezésére súlyos kudarccal ért véget, gyorsan kell eredményt produkálniuk. Az FBI ügynökeinek terve így az, hogy egy informátoron keresztül megpróbálják radikalizálni, fegyveres támadásra rávenni Mosest és a követőit úgy, hogy az ehhez szükséges pénzt egy másik beépített emberükön (aki a fedősztorija szerint az Iszlám Állammal van kapcsolatban) keresztül is ők biztosítják.

Csak azért nem mondhatom, hogy ennyire abszurd módon kifacsart, ennyire politikailag inkorrekt filmet még nem láttam, mert de. Ráadásul éppen ugyanettől az író/rendezőtől, hasonló témában. Chris Morris 2010-es filmje, a Four Lions négy, Angliában élő, mártíromságra készülő dzsihádistáról szólt, akik számára az iszlám terrorizmus robbanó varjak és illatszerboltok elleni merényletek képében testesült volna meg, ha többségében nem lettek volna reménytelenül agyhalottak. Nem nehéz meglátni a kapcsolódási pontokat a két film között, akár a stílust, akár a szereplőket, akár a témát nézzük, csak éppen azzal, hogy a cselekmény át lett téve az USÁ-ba, forró témák egész tárháza nyílt meg.

Mi is lehetne ugyan ijesztőbb bizonyos körökben a BLM korában, mint egy fekete hatalomátvételt hirdető iszlamista? A film próbál választ adni erre a kérdésre már az elején azzal, hogy felhívja a figyelmet, a sztori a valóságon alapul, de nem a kacsákkal beszélgető prédikátor a zuhanyfüggöny-palástjával lépett ki az újságokból, hanem a terrorfenyegetettségből eredő paranoia és az effajta rendvédelmi ügyintézés. Ha nem is minden ügy épül hasonló csapdákra, és a beépülősdi a másik oldalon is része a napi ügymenetnek (ld. Imperium, BlacKkKlansman), de nem tartom elképzelhetetlennek, hogy amikor valamelyik titkosszolgálatnak gyors eredményeket kell produkálnia, hogy a címlapon hirdethessék a terrorizmus elleni háború sikerességét, vagy csak valamelyik fejesnek ezen múlik az év végi bónusza, akkor kevés gátlással dobnak be pár embert a busz alá. A legemlékezetesebbért ebben a témában kicsit régebbre kellett visszanyúlnom a filmes élményeim között, de eszembe jutott ezt a filmet nézve a Hazugságok hálója, mert számomra az szólt eddig leginkább arról, a titkosszolgálatok mennyire könnyen vonnak be civileket egy akcióba, aztán lökik félre vagy áldozzák fel őket, ha éppen azt kívánja a "haza".

Emellett sejlik fel a másik érdekes kérdés, ami a Four Lionsnak is az egyik kulcsa volt, vagyis hogy lehet-e így viccet csinálni egy olyan témából, amihez ennyi konfliktus, vér és halál tapad, ami valakiknek az érzékenységét mindenképpen sérteni fogja. Talán csak így szabad. Itt annyira abszurd idiótának lett beállítva mind a két oldal -az egymást ugrató, bármilyen hülyeségből terrorfenyegetést kreáló (ld. az elején a fagyiskocsis "merényletet") FBI éppúgy, mint a jó szándékú, de kétségtelenül bolond Moses, akiben nagyjából a fiatal Don Quijote éledt újjá-, hogy senki nem vádolhatja igazán elfogultsággal. Az pedig most is pozitívum volt, ahogy a családi szál megjelent Venus karakterében; az ő szerelmük volt az, amiért igazán lehetett szurkolni Mosesnak, hogy találja meg a helyes kiutat ebből a csapdából... de volt több olyan jelenet is, hogy hiába akar ő jót tenni, ha egyszerűen nem engedik neki, mert ha már rákerült a célkereszt, akkor nehogy már veszendőbe menjen az adófizetők pénze...

Lehet, hogy a The Day Shall Come nem más, mint a Four Lions egy kicsit aktualizált, újrafazonírozott kiadása, több kihasználatlan lehetőséggel. De amin én ennyit röhögtem, miközben más jeleneteknél leakadtam a szatírán át felsejlő valóságon, arra nem tudok kevesebbet adni.


8,5/10
.

.
Szép új világ / Brave New World S1




Mindig megvan a kérdése annak, amikor egy közel száz éves regényt feldolgoznak, hogy mi is a cél vele. Egyszerűen csak egy történelmi lenyomatként akarják prezentálni, a könnyed részét bemutatva lesz belőle egy ponyva, vagy a mai napig aktuális elemeit megőrizve és újragondolva lesz belőle egy társadalmi görbe tükör. Különösen igaz ez a sci-fikre, melyek közül a jobbak az adott korban megjelenő probléma vagy jelenség hatásait képezik le a jövőre vonatkozóan, de éppen ezért könnyen elavulttá is válhatnak, ahogy a jelen beéri a jövőt. Ezért is voltam kíváncsi a Szép új világ sorozatváltozatára, hiszen Aldous Huxley könyvét magát régóta meghatározó műnek tartom, ami hol érzelmesen, hol rettentő cinikusan beszél olyan általános dolgokról, mint a viselkedést meghatározó ingerek, a művészeteket formáló fájdalom vagy éppen a műanyag, olcsó boldogság. A regény maga még akkor született, amikor Henry Ford elkezdte futószalagon gyártani a T-Modellt, ami a személytelenségével sokakat megihletett akkoriban, de a robotizáció mostanra jócskán kiváltotta ezt a fajta emberi munkát. Mi maradt hát akkor, amit érdemes a Szép új világból elmondani?

Amit a stáb alapvetően jól eltalált, amire ráérzett, az az, hogy New London társadalma, a Vademberek, és az ezek között levő kapcsolatok minden vonatkozása hogyan kell kinézzen egy XXI. századi sorozatban. Egy hosszabb Black Mirror epizódnak is megfeleltethető akár az a szociális közeg, amiben az embereket génterápiával és kondicionálással változtatják nem egyszerűen egy társadalmi csoport részévé, hanem olyan részévé, amelyik tökéletesen elégedett is az általa elfoglalt pozícióval, függetlenül attól, hogy vécépucoló vagy gyárigazgató az illető, és amelyik nem is vágyik többre. Ezt ezúttal is segíti a szóma, a mindenfajta negatív hangulat lehetőségének elkerülésére ott levő golyócska, a színes tablettás nyugalom, ami miatt a lakosok számára teljesen ismeretlen bármifajta érzelem a könnyed boldogságon kívül, és új fejlesztésként felügyeli mindezt az Indra nevű mesterséges intelligencia, ami bármiféle torzulást időben eltávolít a társadalom szövetéből. Akik mégis kíváncsiak a régi korok olyan megvetett, esetleg undorral kezelt rituáléira, mint a szerelem, a házasság, a gyermekszülés vagy az erőszak, azok számára elérhetőek a puszta rezervátumnál szórakoztatóbbra megcsinált kalandparkok, ahol a nézők testközelből tapasztalhatják meg ezeket. Probléma csak akkor adódik mindebből, amikor egy lázadási kísérlet során egy Vadember, John kerül be New London addigra amúgy is szakadozó társadalmába, és a kezdeti izgalomnál és újdonságnál sokkal veszélyesebbet is megmutat New Londonnak: annak a képességét, hogy "Nem.".

Az önmagában nem meglepő, hogy a könyv hosszas vitáit és egyetemi előadásként prezentált filozófiai fejtegetéseit hanyagolják a sorozatból (pedig én azokat szerettem a legjobban), ahogy az is, hogy nem Shakespeare és a magas művészetek azok, amiken keresztül New London társadalmának sekélyessége, langyossága megmutatkozik. Egy-egy utalás van ezekre is, de van, hogy szót sem vesztegetnek rá, csak megmutatják egy Goya-festmény részletét és a rácsodálkozó Bernardot... de be kellett látnom, ezek az átlag Netflix-nézőnek sem jelentenek sokat már. Az már feltűnőbb volt, és talán ez a sorozat leggyengébb pontja, hogy igazán egyetlen eszközt alkalmaz erre: a szexet; legfeljebb annyi a különbség, hogy néha csak keveset takaró, extrém ruhákban pózolnak a szereplők, de általában szoftpornós orgiákban fejezik ki ezt, ami főleg az elvesztegetett lehetőségek fényében volt sajnálatos. Nagyon hiányzik annak a részletesebb bemutatása, hogy mennyire groteszk és kegyetlen az egész kondicionálás, elektrosokkal tanítani a gyerekeket például arra, hogy ne foglalkozzanak a természettel önmagával, mert az ingyen van, de szeressenek drága felszereléseket vásárolva sportolni menni a természetbe. Még az olyan ziccereket is kihagyták, mint a tapik, a Szép új világ minden érzékre ható olyan médiatermékei, mint például a "Két hét helikopteren 128.", amikben csak a vak nem látja meg napjaink blockbustereit, és alig vártam, hogy legalább egy-egy kamu előzetessel fricskát mutassanak ennek. Még fájóbb a hiány akkor, amikor a Savageland vásári mutatványaival, a "Thanks, Buddy!" reklámmal, a teniszmeccsel, és mondjuk a Johnnal célirányosan összeverekedő Bernarddal meg a mellettük összeomló Gammával egyébként megmutatták, hogy ott lett volna erre a kreativitás, csak nem ez volt a produceri szándék.

Ami pedig a sorozat szellemiségét illeti, ott még inkább eltér a mű az alapjától. Hiába az olyan kellemes meglepetések az amúgy is szépen fényképezett sorozatban, mint Demi Moore kameója vagy az olyan ismerős arcok, mint a Bernard szerepében megjelenő Harry Lloyd (akit a Képmás/Counterpart sorozatban láthattunk az ittenire kísértetiesen hasonló karakterként), vagy a sokszor már komikusan kattanó szómás dobozkák, ha a sorozat éppen azoknál a pillanatoknál néz félre, amikor a nézőnek esetleg gondolatai támadnának a képeket nézve. Bár eredendően ez lenne a cél, ridegnek, kegyetlennek és monotonnak bemutatni New London lakóinak mindennapjait, hogy az emberek legalább elmélázzanak egy percre azon, hogy semmilyen fájdalom vagy kellemetlenség nincs ok és következmény nélkül, és hogy legalább fogalmaik legyenek arról, mi a "mű" és mi a "valódi", de ez mondhatni nehezen megy akkor, amikor a sorozat fókuszában leginkább a kötöttségek nélkül szexelő szép, fiatal emberek vannak, meg a drazséként bekapható fájdalomcsillapítók minden mellékhatás nélküli elégedettsége. Az arányokat talán a South Park "Igyál felelősséggel!" reklámszpotja mutatja be a legjobban.

Vannak nagyon jó elemei a sorozatnak, amik remekül húzzák rá a kasztrendszert a közösségi médiára, a könnyű élvezeteket pedig a szexuális kötetlenségre és a fogyasztói társadalomra. De ebben a formájában, ahol még egy összeesküvést meg némi szerelmi rivalizálást is bele kellett szőni, ellenben meghatározó jelenetek maradnak ki, hogy minden epizódra juthasson legalább három, kéjben hullámzó embermassza, ez a sorozat nagyrészt az lett, amit minimum gúnyolnia kellett volna: egy tapi.


6/10
.

.
Bűbájos gyilkosok / The Pale Horse




Kicsit engem is meglep, hogy erről írok, ugyanis -akár Az alibi- ez is kellemesebb élmény volt, mint vártam. A korábbi filmes feldolgozásból csak a "boszorkányokra" emlékeztem, meg arra, hogy az egész nyomozgatás csak ürügy volt arra, hogy a veszélyes kalandba keveredett fiatalok egymásba szeressenek, és így egy miszikusan homályos, kicsit véres limonádé jutott róla mindig eszembe. Ehhez képest meg...

Mark Easterbrooke számára csak rövid ideig maradó vendég a boldogság. Alighogy beköltöztek szeretett feleségével az új londoni házukba, Delphine meghal egy tragikus balesetben, és a férfi hiába talál gyorsan új társra egy közös barátjuk, Hermia személyében, Mark nemsokára már más nők karjaiban keresi a szerelmet. Amikor azonban a szeretője, Thomasina is hasonló váratlansággal hal meg, mint Delphine, Mark egyre inkább úgy érzi, átok ül rajta, amivel kapcsolatban nem várt megerősítést kap a rendőrségtől. Lejeune felügyelő ugyanis felkeresi Markot, mert egy halott nő zsebében egy listát találtak mindenféle nevekkel, amin Mark is szerepel, úgy, mint "Mark Easterbrooke?", és a felügyelő szerint nem csak az a gyanús, hogy a lista egy holttest ruházatában volt, hanem az is, hogy a listán szereplő emberek többsége már szintén meghalt, és a halál okaként általában szívroham vagy agyvérzés lett megállapítva, bármennyire is valószínűtlen volt ez a koruk és az egészségi állapotuk alapján. A lista jelentette fenyegetés és a halottak tovább gyarapodó száma miatt Mark nyomozásba kezd, ami egy kis faluba vezeti, azon belül is egy régi fogadóból, a Fakó Lóból átépített házhoz, ahol három nő él, afféle modern boszorkányként keresve a kenyerüket tenyérjóslásból, kártyavetésből... Talán lehet valami közük az átkokhoz is?

Bármennyire igyekeztem, nem tudtam a sztoritól megtagadni egy kis melodramatikus ponyvát, hiszen ez a boszorkányos motívum cseppet sem kevésbé erőltetett, mint amikor először hallottam róla. Ez még akkor is így van, ha a három "banya" annyira baljóslatúra lett maszkírozva, a hely meg annyira stílszerű (a Jelenések könyvére tett utalást talán nem kell hosszasan magyarázni senkinek), hogy holnap castingolnám őket valami "B"-kategóriás horrorfilmre, és mintha ez sem lett volna elég, a stáb még rittyentett is melléjük egy olyan bizarr felvonulással színesített aratóünnepet, hogy a Kukorica gyermekei sírva könyörögne a receptért. Erre még mindig rárakódtak Marknak a paranoiától egyre durvább rémálmai, nagyjából abban a stílusban, mint a Tíz kicsi "katonában" volt, úgyhogy erre is elmondható, hogy egy Agatha Christie feldolgozáshoz képest túl sok benne a riogatás és a para... viszont ide a környezet és a misztikum miatt még illik is.

Meg azért is, mert ezúttal nem egy család vagy más közösség, hanem szinte egyedül Mark áll a középpontban, az összes dráma szinte benne koncentrálódik. Érdekes az a változás, ami végigmegy benne, egyfelől amiatt, ahogy a rossz döntéseinek a következményeit megéli, de az is, ahogy a megszállott materialista számára a "megmagyarázhatatlan" és "természetfeletti" események hatására egyre inkább lehetőséggé, aztán meggyőződéssé válik az, hogy tényleg három nő felelős a sorozatos halálesetekért, akik a Much Deeping-i kis házukban kavarják a főzeteket meg fekete kakast áldoznak. Még érdekesebb azonban az, ahogy az események hatására Mark megítélése változik a néző számára, hiszen eleve nem teszi szimpatikussá, hogy szeretőt tart, ahogy az sem, ahogy sorra kerülnek elő a gyávaságának, az agresszivitásának és a ridegségének bizonyítékai. Az külön tetszett, ahogy a forgatókönyv rájátszik arra a bizonytalanságra, hogy Mark új felesége milyen szerepet játszik ebben az ügyben, bár az meg már sok volt a véletlenből, hogy mennyire Mark körül koncentrálódnak a szálak, hogy több áldozattal is szoros kapcsolatban volt. Azt egy kicsit sajnáltam, hogy a gyilkosságok utáni detektívmunka most sem kap túl nagy szerepet, de azzal, ahogy próbálják kideríteni, kiknek a neve is szerepel a listán és miért, ahogy Mark eljut a Fakó Lóhoz, aztán ahogy az egész gyilkosságsorozat háttere, a módszer napvilágra kerül, az így is több volt, mint amit a sorozatgazda Sarah Phelps eddig szánt ezekre.

A stáb még úgy is leginkább egy Bűn és bűnhődést idéző, horror beütésű monodrámát tett le az asztalra ezzel a filmmel, hogy talán ebben nyomoztak a legtöbbet. Mondanám, hogy innentől bármikor jöhet a következő BBC-adaptáció, de a 2021-re várható "És eljő a halál" feldolgozása még az eddigieknél is nagyobb kérdőjel bennem. Agatha Christie-nek az a regénye ugyanis az ókori Egyiptomban játszódik...


8/10
.

.
A világ legtöbbször megölt nője / The Most Assassinated Woman in the World / La femme la plus assassinée du monde




Párszor már mondtam, hogy mindig van valami külön érdekesség azokban a filmekben, amik a történelem nagy kirakósához adnak egy újabb darabot. Itt most azonban nem háborúkról, trükkös összeesküvésekről vagy hasonlókról van szó, hanem egy izgalmas műfajról. Mert bár ez így eddig sosem fogalmazódott meg bennem, de látva ezt a filmet nyilvánvalóvá vált a hiányérzet, hogy az emberek mindig is szerettek borzongani, ijedezni, és kellett lennie valaminek aközött, amikor már nem lehetett nyilvános kivégzéseket nézni, addig, hogy meg nem jelentek az első horrorfilmek.

A hiányzó láncszemet a horrorszínházak jelentik, amik közül a párizsi Grand Guignol színháznak, és leghíresebb színésznőjének, Paula Maxának állít emléket ez a film. Az efféle revükbe nem azért jártak az emberek, hogy ledér hölgyeket láthassanak, hanem azért, hogy lássák őket eljátszani a halálukat mindenféle bizarr körülmények között, miközben a művér az arcukba fröccsen. A társulatnak ennek illúzióját kellett minél jobban megteremtenie; az íróknak minden nap, minden műsorra új, egyre véresebb és izgalmasabb ötletekkel kellett előállni, a kellékesnek pedig egyre élethűbb művégtagokkal és vérrel. Tök jó volt, ahogy bemutatták, nem csak azok voltak kíváncsiak, nem csak azok kerültek a hatása alá a véres színjátéknak, akik beültek a nézőtérre, hanem azok is, akik mindezt ördöginek tartották. Bár nem vagyon különösebben nagy rajongója a trancsírnak, az ennyi év távolából is behúzott, ahogy itt megidézték az egyik darabot, azért is, mert a helyszíne egy elmegyógyintézet, de még inkább azért, mert működik az illúzió az illúzióban, és egy kicsit én magam is a nézők között éreztem magam. Igazán kár, hogy ezekből csak egy van, a többiből legfeljebb rövid részletek. Emellé még jön a 1930-as évek Párizsának megidézése, részben előrevetítve azt, hogy ennek a szórakozási formának leáldozóban van, hiszen már az ajtón kopogtatnak a hangos- és színes filmek.

Van közben egy másik szála a történetnek, a már említett Paula Maxa, és az ő drámája. Nehéz megmondani, hogy mi a valós és mi a fikció belőle, de én teljesen elhittem, hogy azért nem lehet azt teljesen ép ésszel és minimum rémálmok nélkül kibírni, hogy az embert naponta háromszor, plusz matiné megkéselik, felakasztják, megvakítják, kibelezik, megcsonkolják, lefejezik, lelövik és hasonlók... főleg, ha annak az embernek olyan múltja van, mint Paulának. Az összes színpadi trükk és látványelem mellett az a párhuzam tetszett az egész filmben a legjobban, hogy Paula számára hogyan lett egyfajta vezeklés a sok-sok ezer eljátszott halál, és a nyomukban járó sikolyok és kiabálás.

Hogy ne csak egy dokumentarista illusztráció hangulatát hozza, a film kikacsint a romantikus és a thriller műfajba is. Egyfelől van egy fiatal újságíró, aki szeretné megírni a Grand Guignol és Paula sztoriját, hiszen az egy tökéletes bulvárhír lenne, már csak azért is, mert már akkor is összekötötték az emberek ezt a fajta virtuális erőszakot a valóssal. Amikor a videojátékokat, az akciófilmeket meg mondjuk a rockzenét teszik felelőssé valamilyen bűncselekményben, az elég hasonló ahhoz, amikor itt szóvá teszik, hogy ettől lesznek erőszakosabbak a nézők, vagy hogy eleve ott a kérdés, hogy miféle jellemű emberek azok, akik élvezik ezt a fajta műsort. Erre rezonál a környékbeli, kéjenc sorozatgyilkos ügye, aki afféle francia Hasfelmetsző Jackként utcalányokat és magányos nőket gyilkol, és tudható, hogy Paula is a kiszemeltjei között van. Mindez egy kicsit ponyvaregényes, de legalább ad valami történeti keretet annak, hogy a színház környezetét és a drámát követhessük.

A The Most Assassinated Woman in the World egy olyan korszakról szól, amiről eddig nem is tudtam, hogy létezett, de innentől magától értetődő, hogy léteznie kellett. A többi már csak a ráadás.


7,5/10
.

.
Wonder Woman 1984




Amíg a Marvel mozifilmek a koronavírusos álmukat alusszák, és a már rég dobozban levő Fekete Özvegynek sem akarózik megmutatni a bájait, a DC és a Warner jó alkalmat láthattak arra, hogy "kanyarban előzzenek", és kicsit behozzanak valamit abból a lemaradásból, ami eddig az összes filmjükre rásütötte a bélyegét a Dawn of Justice óta. Erre a nemrég bemutatott SnyderCut valamennyire alkalmas is volt, sokat bepótolt abból, amit eddig kispóroltak a szuperhősök háttérsztorijaiból, és itt lett volna a következő alkalom is az új Wonder Womannel... lett volna...

Bő ötven év telt el azóta, hogy Diana hátrahagyta Temiszkírát, az amazonok rejtett szigetét, és az emberek világában próbálja megtalálni a helyét, természetesen régészként. Ez azonban egyáltalán nem megy könnyen, mert ennyi idő után sem tudta nemhogy elfelejteni, de elengedni sem Steve-et. Bár az ereje segítségével itt-ott besegít, titokzatos aranycsillogású őrangyalként állítva meg rablókat vagy akadályozva meg baleseteket, magányban és szomorúságban tölti ideje nagy részét, és nem telik el nap, hogy ne kívánná, bárcsak még mindig a szeretett férfivel lehetne. Ez a csoda nem is annyira elérhetetlenné válik, amikor egy félresikerült ékszerbolti rablás, egy nagyravágyó csaló és egy kisebbrendűségi komplexusos antropológus közreműködésének hála előkerül egy műkincs, ami a puszta korán túl attól válik igazán értékessé, hogy isteni eredete van. Ez a varázstárgy évezredek óta az emberek kívánságait váltja valóra... de nem véletlenül van annyi tanmese arról, hogy a vágyak nincsenek következmények nélkül.

A DC annyira azt kívánta, hogy sikerüljön egy Marvel filmet csinálniuk, hogy végre bejött... de sajnos nagyjából a Thor: Ragnarököt célozták meg vele. Nem akkora baj, hogy nem sötét és komor minden, ahogy a lelki sérült jelmezesekkel lenni szokott (nem véletlenül választotta a stáb a neonfényes 80-as éveket korszaknak), és főleg nem baj, hogy nincs annyira megszórva bugyuta viccekkel, de az volt az a film, ami a képregényfilmek közül talán leginkább rendelt alá mindent a céltalan látványnak. Már az elején, egymás után kaptam két olyan szakaszt (a temiszkírai akadályversenyt és az áruházi bunyót), amiből nagyjából semmi új nem derült ki, úgyhogy ilyen hosszan, 20 percen át unalmassá váltak, az utóbbi meg még elég gagyi és béna is (összehasonlítva mondjuk azzal a küzdelemmel, amit az Igazság Ligájában lehetett látni az emberrablókkal). És ez utána sem változott sokat, amitől tele a film túlnyújtott töltelékjelenetekkel, a romantikusnak szánt percekről (a tüzijátékosról) például a Szürke 50 árnyalata ugrott be hirtelen (nem jó ajánlólevél...), és a nosztalgiának sincs különösebb szerepe némi hidegháborús háttéren kívül, csak annyi, hogy az most népszerű, meg be lehet dobni egy csomó jópofa kelléket, meg újra lehet játszani az első rész világra rácsodálkozásait egy másik szereplővel.

Nagyjából hasonló volt a helyzet a karakterekkel is. Max Lord figurája egyetlen pillanatra volt érdekes, onnantól semmi másról nem szól a szerepe, mint hogy hányféle abszurd, kapzsi és hatalomvágyó kívánsága tud lenni az embereknek, és azok mennyire kifordítva tudnak valóra válni, ha az ember nem elég óvatos a pontos megfogalmazással. Sokkal többet ki lehetett és kellett volna hozni belőle, és ugyanígy lehetett volna többet foglalkozni Barbara Minerva karakterével, aki egyedül arra a tinivígjátékos klisére fekszik rá, hogy ha egy slampos csajról leveszik a szemüveget, kibontják a haját és leveszi a buggyos gatyáját, akkor rögtön olyan jó nő lesz belőle, hogy minden férfi megfordul utána. Diana pedig annyira el van foglalva a váratlanul felbukkanó szereplővel, annyira ki akarja élvezni annak minden percét, hogy még a körülötte összedőlő világgal is alig van ideje foglalkozni, és szinte csak akkor adnak neki szerepet, amikor Gal Gadotnak újra és újra meg kell mutatnia, hogy ő milyen szexin tud kivágott meg testre feszülő ruhákban sétálni. Komolyan, Wonder Woman annyira nem ér rá a saját filmjében, hogy annak a bizonyos ereklyének az eredetét, múltját sem vele fejtetik meg és mondatják el (világhíres történészként ugyebár...), hanem előrántanak a semmiből egy maja ősökkel rendelkező, rasta csávót, akinek mi más is lenne a polcán, mint egy hatalmas, ötszáz éves kódex, ami állítólagos családi örökségként minden titokra fényt derít.

Nem tudok jónak tartani egy filmet, ami két órában szuperhősökkel és romantikus mesevilággal turbózza fel a Minden6ó meg a Bájkeverő történetét az elszabadult kívánságokról, főleg ha mindez az üres, színes szappanbuborék csak egy húsz perces tanulságra fut ki. Tarthatom viszont jónak azt a húsz percet, mert abban van benne Diana, az tükrözi szinte egyedüliként a jellemét az egész filmben, az ártatlanságát, az érzékenységét és az igazság, az igazságosság iránt vágyát, amit még ez a kapzsi, cinikus vagy éppen sebzett, félelemmel és fájdalommal teli világ sem tudott megfakítani, kicsorbítani. Az a Wonder Woman az, akiről érdemes filmet forgatni. Talán egyszer majd az is elkészül...


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Wonder Woman 1984

Nem tudok jónak tartani egy filmet, ami két órában szuperhősökkel és romantikus mesevilággal turbózza fel a Minden6ó meg a Bájkeverő történetét az elszabadult kívánságokról, főleg ha mindez az üres, színes szappanbuborék csak egy húsz perces tanulságra fut ki. Tarthatom viszont jónak azt a húsz percet, mert abban van benne Diana, az tükrözi szinte egyedüliként a jellemét az egész filmben, az ártatlanságát, az érzékenységét és az igazság, az igazságosság iránt vágyát, amit még ez a kapzsi, cinikus vagy éppen sebzett, félelemmel és fájdalommal teli világ sem tudott megfakítani, kicsorbítani. Az a Wonder Woman az, akiről érdemes filmet forgatni. Talán egyszer majd az is elkészül...


6,5/10
.

Köszi az írást, szerencsére nem kell elgondolkodom rajta, hogy bármit is bepótoljak WW kalandjaiból (és úgy unblock a DC-ből). A Marvelt is épp csak sikerült elengednem a harmadik fázis végével...


.

.
Vihar előtt / Serenity




"Ha nem halat fognék egész nap, téged nyírnálak ki!"

Baker Dill egy kis karibi szigeten tengeti a napjait, abból próbálva megkeresni a napi betevőre, az esti piára és a következő napi üzemanyagra valót, hogy turistákat visz ki a jachtján sporthorgászatra, hogy legyen mivel nekik otthon dicsekedni a haverjaiknak. Ez egy szép bevételi forrás is lehetne, amiből a fickó akár a hajót terhelő kölcsönt is kifizethetné, ha Baker nem akarna egyfelől felejteni, másrészt afféle modern Ahab kapitányként nem lenne megszállottja egy bizonyos tonhalnak, egy gigantikus példánynak, ami Baker számára oly közel, mégis állandó elérhetetlenségben úszkál az óceánban. Így viszont, hogy tényleg legyen miből másnap is kihajózni, Bakernek szó szerint kurválkodnia kell a pénzért, a helyi kocsmát vezető Constance ugyanis szívesen honorálja pénzzel, ha Baker nála tölti az éjszakát. Ez a keserű körforgás, a napi rutin akkor látszik megtörni, amikor megjelenik a szigeten Karen, Baker középiskolai szerelme, akivel szerették egymást annyira, hogy abból szülessen egy fiú (a mostanra már tinédzser Patrick), de annyira nem, hogy Karen ne a pénzt válassza Baker helyett. Az elmúlt évtized és a "pénzes" Frankkel kötött házasság viszont a pokolnak bizonyult a nő számára, és most már ott tart, hogy Bakernek sírja el a bánatát, és könyörög neki, hogy szabadítsa meg Franktől, mondjuk egy véletlen tengeri balesetnek álcázva, amiért Karen akár fizetni is hajlandó lenne. De ha a pénzért nem, és érte magáért sem tenné meg, akkor tegye meg a fiáért, aki annyira zárkózott lett Frank mellett, hogy szinte az egész napját a szobájában tölti, ugyanazzal a számítógépes játékkal játszva órákig.

Akinek esetleg ismerős lehet innen a történet, hogy mintha már ezt olvasta volna tőlem, akkor az nem csak deja vu. Az sem véletlen, ha esetleg úgy emlékszik rá, hogy én ezt a filmet utáltam, mint a szart, és a BOTTOM-listát emlegettem vele kapcsolatban (sőt, mint "tonhalas mindfuck" oda is került). Még ma is megvan bennem az élmény, hogy a fantasztikusan fényképezett helyszínek és az egészen ütős színészgárda (Matthew McConaughey, Anne Hathaway, Diane Lane, Jason Clarke és Djimon Hounsou) ellenére is mennyire bénának találtam ezt a langymeleg és ostobácska erotikus thrillernek induló sztorit, amiben a főhős kb. azért látszik üldözni egy halat, mert "Csak!", aminél már csak az volt rosszabb, ahogy folyamatosan jöttek az utalások arra (például a Bakerrel mindenáron beszélni igyekvő aktakukac képében), hogy minden egy kicsit máshogy van, és amikből, bármennyire is erőteljes lett a befejezés, összességében csak egy csalódásra futotta a végére.

Csakhogy a finálé miatt az elmúlt két évben sem ment ki a Vihar előtt a fejemből, és bár tudtam, hogy meglepetést már hiába várok tőle, éppen azért ígérkezett érdekesnek egy újranézés, hogy ha jobban tudok figyelni a "lényegre" akkor mit hoz ki belőlem. Nos, majdnem a legjobbat. Sokkal jobban tetszett, mint elsőre, leginkább azért, mert ezúttal kerek történet volt a két szál: az apa, akit megszállottá tett a fia elvesztése, és a fiú, aki szeretné visszakapni az apját, hogy kimentse a terrorból, amiben él, mielőtt valami rosszabb történik vele és az anyjával. Így az elején a karibi halászatos dolognak is jobban megvolt a helye a sztoriban (amiatt is, hogy Patrick kiskorában még az apjával együtt jártak pecázni), az ismétlődésen keresztül átélhetőbb lett a dráma, sőt, ezúttal talán pont a film másik fele untatott és zavart kicsit, amikor Baker, már szembesülve leendő tette súlyával, folyton merengeni, filozofálni kezd kísértésről és lehetőségről, és az, ahogy az utolsó képekkel kicsit túlmagyarázta az író (nagyjából ez a két botlás van Steven Knight forgatókönyvében, akinek "mellesleg" olyan filmeket köszönhetünk, mint a Locke, szóval ezek nálam tényleg csak "botlások"). De még ezt sem éreztem feleslegesnek, csak a háttér ismeretében furának, mert ebből és az arra a bizonyos halászatra felvezető eseményekből tök jól kirajzolódott az egész filmet meghatározó erkölcsi dilemma, és hogy egy kis "őrangyal" hogyan látszik újabb és újabb akadályokat gördíteni a főszereplő elé, hogy ne tegye meg, amit igazából meg akar tenni.

Nem ez az első film, ami nem jó hangulatban talál meg, vagy éppen a forgatókönyvi eszközök, trükkök visznek bele egy olyan lelkiállapotba (nem tagadom, olykor azért, mert személyesen megtalál a film), ami után már nincs az a mozi, amit jónak találnék. Ezért is szoktam az ennyire felemás filmeknek második esélyt adni, és szerencsére be szokott jönni, hogy amikor már nem ragadok le a fordulatoknál és a zavaró tanácstalanságnál, akkor jobban összeáll az egész. Nem egy ilyenből lett nagy kedvenc, akár meghatározó darab; a Vihar előtt most annak tűnik.


8,5/10
.

.
Rick és Morty S1-S4 / Rick and Morty S1-S4




Általában ilyen sorozatok ritkán kerülnek sorra itt, de egyszer-egyszer szívesen színesítem a palettát velük, főleg, ha valami pluszt is kapok tőlük. Például úgy három éve írtam a Bojack Horseman című rajzfilmsorozatról, és azért arról az amúgy nem csekély számú felnőttesebb rajzfilmek közül, mert több volt, mint egy sima humanoid állatos tragikomédia, egészen kemény emberi problémák, drámák is erőkerültek benne a poénok mellett. Most valami hasonló élményt kaptam a Rick és Mortytól is.

Amikor a Smith-családhoz úgy költözik oda Rick, a nagypapa, hogy évekig nem igazán tartotta velük a kapcsolatot, még a lányával, Beth-szel sem, az alapból is fel tudná kavarni az apa, Jerry és a már bőven kamaszodó és az abba a korba éppcsak belépő Summer és Morty életét. Csakhogy a papi nem pecázással meg sakkozással ütötte el az időt a távolléte alatt, hanem azzal, hogy találmányaival több galaxis és alternatív idősík lényeire olyan mély benyomást tegyen, hogy vagy közellenségként vagy megmentőjükként tekintsenek rá... általában inkább az előbbi. Beth, Jerry és a gyerekek szörnyülködhetnének ezen, hogy gyakorlatilag fogalmuk sem lehet, hogy a következő pillanatban egy térkapun át belép a nappalijukba a Világrendőrség, vagy Rick őket (leginkább Morty-t) rángatja át egyen valami őrült és veszélyes kalandba, de mert úgysincs más választásuk, elkezdik ezt a maga természetességében kezelni, hogy ez része az életüknek, sőt, ha már így alakult, ki is használják a lehetőséget.

Természetesen itt hosszan felsorolhatnám, hogy milyen kalandokon megy át Rick és Morty, de nyilván a sorozat egyik vonzerejét éppen az adja, hogy ezeket a néző fedezze fel... vagy éppen ne fedezze fel, mert van olyan rész is, amikor Rick az unokájával csak felidézi, hogy milyen izgalmas volt a kiruccanásuk Atlantiszra. Meg az is benne van, hogy úgysem lehetne felsorolni mindent, ami a showgazda Justin Roiland és a stábja agyából kipattant, csak példaként említve, hogy milyen bizarr vidámparkok bújnak meg a világűrben, hogy milyen elven működik Rick röpkocsijának akkumulátora, vagy hogy miért is folytatódhat a második évad pontosan abban a pillanatban, ahol az első évad véget ért. Nem csak lényekben és helyszínekben hoznak állandó megújulást az epizódok (van olyan, ami csak gegek sorozatából áll, amikor Smithék a párhuzamos világok tévécsatornáit nézik), meg hogy persze ott vannak a kütyük is, hanem olykor technikában, látványvilágban is, aminek keretében itt láttam az egyik legviccesebb és leglátványosabb bemutatását annak, ahogy kis változások sorozatán keresztül az alternatív síkok elválnak egymástól, ami különösen akkor gond, ha ezeket a világ megmentése érdekében össze kéne hangolni.

De lehettek bármilyen izgalmasak, viccesek vagy éppen abszurdak a különöző meglátogatott világok vagy Rick találmányai, nekem azok a részek tetszettek jobban, ahol a család is téma, leginkább addig, amíg és amikor Jerry nagyobb szerepet kap a történetben. Nem új gondolat, hogy egy sci-fi igazán csak szimbólumként, a valóság leképezéseként látja el a funkcióját; hogy a kaland -mint egy jó mese- tanulsággal is szolgáljon a végén. Ezért jöttek be jobban azok a részek, amikor az idő- vagy térutazás, a sokféle különös szabály szerint létező lények és világok a szereplők személyiségének tükreivé válnak, hiszen mindegyiküknek megvan a saját nyavalyája. Ricknél a felesége elvesztése óta nem enyhülő magánya (még úgy sem, hogy körülötte vannak a többiek), Bethnél a szakmai önbecsülése (hogy csak lovakat gyógyít emberek helyett) és a házasságának hullámvölgyei, Summernél a tinédzser lét kihívásai, Mortynál az önbecsülés szinte teljes hiánya, Jerry-nél meg az hogy sem ő, sem más nem tud mit kezdeni az életével... mind olyan problémák, amik tök jó részek alapjait szolgáltatják, amik nálam az egész sorozat legjobbjai voltak, mint például amikor Beth és Jerry párterápiás hétvégére utaznak, aztán kicsit elszabadulnak az indulatok meg pár szörny. A kedvencem viszont messze az volt, amikor emlékparaziták lepik el Smithék házát, ami másoknak is annyira tetszett, hogy külön társasjáték is készült az alapötletéből. Kár, hogy ezekből a második évad után már nincs olyan sok, mert addigra jönnek a visszautalások meg a még több popkult kikacsintás, amik szintén tudnak jók lenni, csak máshogy.

Nekünk, akik esetleg Mikrobin meg Mézga Aladár és MZ/X kalandjain nőttünk fel, egy kis pluszt is jelenthet ez a sok különleges világ, amit főhőseink bejárnak. Csak itt mondjuk Mézga Aladár Máris szomszéddal indul minden este útnak... ahol utóbbi totál alkoholista, a világot meg beborítja az LSD.


8,5/10
.

.
Démonok között: Az ördög kényszerített / The Conjuring: The Devil Made Me Do It




"Amikor a bíróságon a tanúk esküt tesznek, azzal a bíróság elfogadja Isten létezését. Ideje, hogy elfogadják az Ördög létezését is."

Amikor James Wan úgy nyolc éve elkészítette a Démonok között első részét, talán még ő sem gondolta, hogy az okkultizmussal foglalkozó Warren-házaspár történeteire később egy egész filmes univerzum fog ráépülni. Nem mindig sikerültek ennek a darabjai jól (az első Annabelle például szerintem nagyon nem), de a visszatérő motívumok és kellékek, a hangulat és a médium Lorrane szerepében Vera Farmiga mindig szívesen látott elem volt a történetben, legyen akár csak olyan távoli a kapcsolat, mint az A gyászoló asszony átkában (The Curse of La Llorona). Ebben, az immáron kilencedik filmben -bár sorszám nélkül, de- megint visszatér a sorozat Warrenékhez és az ő egyik aktájukhoz.

A történet ott kezdődik, ahol az eddigieknek általában vége volt: Warrenék a nyolc éves David Glatzel testéből próbálják kiűzni a családot hetek óta terrorban tartó túlvilági lényt, és bár csaknem végzetes következmények árán, de úgy tűnik, sikerül megfékezni a démont. Csakhogy alig telik el pár nap, amikor kiderül, a kisfiúból ugyan eltávozott a gonosz, de csak azért, hogy új gazdatestet foglaljon el magának, és mielőtt Warrenék vagy a rendőrség bármit tehetnének, brutális gyilkosság borzolja fel a kisváros nyugalmát. Ismerve a hátteret, Warrenék mindenképpen szeretnék elérni, hogy ha felmentetni nem is tudják az emberölés elkövetőjét, a tárgyalásán a bíró és az esküdtek vegyék figyelembe a túlvilági befolyásolást, ami nélkül a gyilkosnak esze ágában sem lett volna ölni. Ehhez azonban a rendőröket és a jogrendszer képviselőit is meg kell győzniük a túlvilág létezéséről, lehetőleg kézzel fogható bizonyítékok segítségével, amiből hamarosan kettő is akad: egy bizarr totem Glatzelék házának pincéjében és egy hasonlóan elkövetett gyilkosság a közelmúltból.

Ahogy ebből a rövid leírásból is látszik, Az ördög kényszerített elég erős tárgyalótermi és krimi szálakkal rendelkezik, hiszen a nagy részét az teszi ki, hogy Ed és Lorraine -nem egyszer az asszony képességére támaszkodva- nyomoznak azután, hogy hogyan és miért került megszállás alá David gyakorlatilag percekkel azután, hogy a Glatzel család beköltözött az új házukba. A cselekménynek az adja a feszültségét, hogy két oldalról is szorítja hőseinket az idő, egyfelől a közelgő tárgyalás miatt, másrészt mert a démoni megszállás egyre jobban az őrületbe taszítja az új áldozatát, és félő, hogy öngyilkosságot fog megkísérelni, hogy végre megszabaduljon... vagy talán valami más okból is. Alapvetően érdekes volt a sztori, ahogy összerakták a kirakósokat, és ahogy pár visszaemlékezésből megismerve Warrenék múltját Ed és Lorraine kapcsolata is szerepet kap ebben (talán a legjobb jelenet az egész filmben, ahogy Ed arra panaszkodik a feleségének, hogy nincs nála a gyógyszere), de nekem egyetlen olyan dolog volt, ami igazán emlékezetessé tette, mégpedig az, ahogy több utalás is történik az egész Démonok között univerzum számomra legérdekesebb elemére, Warrenék széfjére. Továbbra is furcsállom, hogy még senki nem látott fantáziát abban, hogy egy sorozat keretében mutassa be az ottani tárgyak eredetét... de talán abból is lesz egyszer valami.

Az mondjuk már ebből is kiderülhetett, hogy Az ördög kényszerítetten igazából egy dolgot nem nagyon lehet: parázni. A bevezető ördögűzős jelenet öt perce nagyjából le is fedi az ijesztőbb jelenetek kb. harmadát, és sajnos azok is mind pár pillanatos jump scare-ek, amik egy pár perces felvezetés után le is csapják a jelenet hangulatát. Én éppen azért szeretem a Wan-féle horrorokat, mert ügyesen építik a feszültséget, és akár tíz percig is képesek azt fenntartani, és nem fulladnak ki egy csattanó után. Persze ettől még vannak itt is jobb jelenetek, az erdei vagy a patológián játszódó kifejezetten jók lettek, ahogy azt is sikerült elég közel hozni a nézőhöz, hogy milyen érzés lehet egy megszállást "belülről" megélni... de arányaiban szerintem kevés volt ezekből, mert hiszen ez mégiscsak egy horrorfilm kéne legyen. Az, hogy a nézőtéren gyakrabban hangzott fel kuncogás a felbukkanó lényekre, mint elfojtott hüledezés, nem éppen erről árulkodott. Már csak homályosan emlékszem rá, de aszerint ennél még a rendező Michael Chaves előző horrorja, a már említett La Llorona is jobban össze lett rakva.

Izgulni kétségtelenül lehet rajta, borzongani sajnos kevésbé: Az ördög kényszerített került talán a legmesszebb attól az egész sorozatból, amit a Démonok közöttel James Wan annak idején lefektetett. Ettől még nem rossz, csak mást vártam.


7,5/10
.

.
Hang nélkül 2. / A Quiet Place: Part 2




Három éve a Hang nélkül elég kellemes meglepetés volt a szörnyfilmek között, nem csak azért, mert végig ugyanarra a pár szereplőre koncentrálva tette kulcskérdéssé a jellemeket, vagy mert egy olyan kihívás elé állította a karaktereket, ami abban a világban a maga természetességében is halálos veszélyt jelentett, hanem mert talán még sosem tudott senki ennyi fenyegetést kihozni a csendből. Ehhez mérten a szörnyek is remekül lettek eltalálva, hiszen a hosszú lábaikon hihető volt, hogy bárhova pillanatok alatt odaérnek, még ha esetlenül is mozognak a rengeteg emberi kacat között, a méteres karmaikkal nem volt kérdés, hogy bárkit egy suhintással szétkapnak, és az érzékenyebb részeiket kőkemény páncél védte, így még lőfegyverrel sem volt olyan egyszerű küzdeni ellenük.  

Amit a film és Krasinski továbbvitt az első részből, azok továbbra is jól működnek. Az például egy jó ötlet volt, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták, vagyis hogy szó szerint percek teljenek csak el a két film között. Így ügyesen viszi tovább a feszültséget a film, amit az előző megalapozott, de sajnos nem tudtam nem észrevenni, hogy az a kérdés, ami leginkább foglalkoztatta a nézőket, azaz hogy mi lesz a csecsemővel, szinte teljesen figyelmen kívül lett hagyva azzal, hogy ott a láda meg az oxigénpalack. Emellett elkészült az a bevezető, amit sokan talán hiányoltak a múltkor, vagyis hogy hogyan is indult ez az egész invázió; én mondjuk meglettem volna nélküle, de kétségtelenül jó kis adrenalinlöketet ad az amúgy a sok osonás meg suttogás miatt elég lassú, túl sok párbeszédet nem tartalmazó filmhez (az mondjuk már szerintem kicsit túlzás volt, hogy még pluszban belassítottak jeleneteket). Továbbra is kiváló hangulatot épít a film a csendből, és ahogy már írtam, a csend és a hangok tökéletes ritmusú váltogatásából (a hangkeverésért járó Oscar abszolút megérdemelt lenne... ahogy legutóbb is az lett volna), ez is a javára írandó. Meg az is jó, hogy egy kicsit többet és közelebbről látni a szörnyeket, egy kicsit több derül ki a viselkedésükről és a képességeiről, ami legutóbb a vaksötétben botorkálással elég korlátozott volt.

Nekem azonban jobban bejött az első rész koncepciója a túlélésre berendezkedett, elszigetelt családdal, akik még csak szomszédolni sem mernek átmenni, pedig tudják, hogy vannak még túlélők. Az, hogy Abbotték kénytelenek voltak hátrahagyni a lepusztult, nem elég biztonságos otthonukat, és ezzel kitágult a világ, és jött a többi ember, a film elkezdett arra hasonlítani, amire a legkevésbé kellett volna nálam: a The Walking Deadre... Hiába mutat be ugyanis remek helyszíneket a film (pl. a vonat), ha ezekben csak béna jump-scare-ekre futja (pl. a "mozdonyvezető"). Hiába vannak újabb emberek a palettán, ha a nagy részük semmi másra nem jó, mint hogy legyen végre kiket széttépni a szörnyeknek, mert a stúdiók szerint arra gerjed a nép, és ezt a családot már nincs nagyon tovább hova ritkítani. És a legnagyobb szívfájdalmam, hogy hiába próbálnak a múltkorihoz hasonló drámai helyzeteket és jellemfejlődéseket bemutatni, ha egyébként az oda vezető utat butaságok és ostobaságok kell szegélyezzék, csak azért, hogy miközben halad a fő sztoriszál a "titkos fegyverrel", azért valami más is történjen, hogy párhuzamosan lehessen izgulni a szereplőkért. Emiatt nem tudom továbbra sem szimpatikus szereplőnek találni a süketnéma Regant (ha te vagy a kulcsa egy problémának, mindenképpen egyedül vágj neki egy veszélyes útnak... picsa...), emiatt fogtam a fejem, amikor Marcus nekiállt a csarnokban kóricálni csak azért, hogy leverhessen valamit, és emiatt nem volt semmi értelme a "portyázóknak" és annak, ami másfél évig ott volt az orruk előtt, de nem kezdtek vele semmit.

Amikor egy filmből igazán csak az a jó, ami már az első részben is az volt, az általában azt jelenti, hogy nem volt az ötletben annyi, hogy folytatása is legyen. Az új rész nem nagyon tesz hozzá semmi olyat, amit ne lehetett volna tudni vagy kitalálni már az első rész alapján is.


7,5/10
.

.
Halálos iramban 9. / Fast & Furious 9




"Az egész terv csupa szigszalag meg WD40!"

Vin Diesel csaknem két évtizede dédelgetett sorozatával megmutatta, hogy már sokkal inkább tör a Mission Impossible és a James Bond filmek babérjaira, mint amennyire száguldó sportkocsikat akar mutogatni... legutóbb éppen azzal, amikor ezeket a sportkocsikat egy világuralomra vágyó kiberterrorista vezette tengeralattjáró üldözte a sarkköri jégmezőkön. Van is ennek külön neve, a "Tripla X", és talán a sok eddigi képtelenséggel együtt is mostanra ért össze a két franchise a legjobban... kinek örömére, kinek bánatára.

Az még majdnem meglepő is, hogy a már tényleg a nevetségességig emlegetett Család mellett is csak mostanra jutott a készítők eszébe, hogy egy kicsit meséljenek Dom családjáról is, hogy felépítsenek neki egy hátteret a sittes múlton kívül, hiszen róla az első részek óta nem nagyon derült ki semmi, csak hogy van egy húga. A visszaemlékezések az apjáról és a Nascaros múlt jól megalapozták nem csak Jakob semmiből felbukkanását, de azt is, hogy Dom hogyan került ilyen közel az autókhoz, és hogy miért tartotta fontosnak felépíteni az új családot, amit óvhat, ha már az előzőt nem sikerült. A kettejük közötti rivalizálás, a félreértések és sérelmek szegélyezte versengés jól fűszerezte a titkosügynökös-szuperkémes vonalat, ami a sztori másik fele, egy szupermodern fegyverirányító rendszer után, amire egy kisebbrendűségi komplexusos német selyemfiú feni a fogát. Ezzel persze jöttek a minden eddigit felülmúló üldözések a világ minden táján, közép-amerikai dzsungelektől szűk angol utcácskákon át grúz lakótelepekig, egyben teljesítve azt a sokak által kimondott elvárást, hogy miután annyi minden történt itt már földön, vízen és levegőben, innen már tényleg nincs hova tovább, csak ha a Fast9 belép az űrprogramba .

Ezzel a sok mindennel sajnos együtt járt egy másik is. Egyre inkább azt éreztem a film nézése közben, hogy az egész olyan, mint egy pontösszekötő játék, csak a számozás nélkül, így igazából senki nem tudja, hogy a végső rajznak mit is kéne kiadnia... de attól még kellenek vonalak. Vonalak aközött, hogy akkor ugye itt van az új családi szál, mert hát a Család az éppen annyira védjegye a sorozatnak, mint a nitrópalack, így legalább ötpercenként el kell mondani, hogy "Család!". Vonalak aközött, hogy vissza kell hozni egy csomó régi szereplőt (kivéve Hobbsot és Shawt, akik el voltak foglalva a saját filmjükkel), akár csak egy kameóra, mert a rajongók imádják az ilyeneket, és az sem gond, ha közben valamelyiküket a tizenpár éves halálból kell visszahozni, megint (Han rajta van a plakáton is, annyira nem spoiler), így összeöntve mindenfélét a sorozat húsz éves történelméből. Vonalakat aközött, hogy "sportkocsik" és "űrutazás", de mert Elon Musk már megmutatta, hogyan kell Föld körüli pályára állítani egy Teslát, csak a történetben kellett megtalálni a helyét. Vonalakat aközött, hogy hogyan ér össze a nosztalgia és a csúcstechnika, de ahol semmi sem számít, ott az sem probléma, ha el kell hinnie a nézőnek, egy tíz éve megalkotott csodafegyver ennyi ideig csak hentergett a világban, és addig még mindig csúcstechnika maradt. Vonalakat aközött, hogy azért persze kellenek picsarázó bombanők meg luxusautók is, és az sem baj, ha ezek már csak vágóképnek férnek bele három másodpercre, naná, hogy egy újabb kameó érdekében. Vonalakat aközött, hogy Roman és Tej már semmi másnak nincs a filmben, mint vicces feka mellékszereplőnek, de az állandó poénkodásuk és a megélt abszurd jeleneteik bőven túlviszik a filmet azon a határon, ami még beleférne akár csak a paródiába is.

A Fast9 kisgömböce meg csak dagad és hízik mindettől, egészen a két és fél órás műsoridőig, amiről már nem egyszer mondtam, hogy egyszerűen túl sok; ennyi ideig sem a feszültséget, sem az érdeklődést nem nagyon lehet fenntartani, ha hegyekben állnak a végére a roncsautók, akkor sem. Főleg úgy nem, hogy klasszikus autós üldözés csak három van (Helen Mirren pár perces beugrását, és ahogy közben elpusztít pár rendőrautót, nem sorolnám ide, mert túl rövid), és ezek között mintha egy végtelen és céltalan ugrálás lenne csak az egész mindenféle évek és országok között, hogy minden hozzávaló megjelenhessen, erőlködve próbálva az összefüggő sztori látszatát adni... A Fast9-ben már több a bunyó, mint amennyi az autópusztítás, és bármennyire is hatásos elsőre, majd jó poén az egész filmet végigkísérő hordozható elektromágnes, a végére már semmi másról nem szól a film, mint hogy Domék össze-vissza tekergetik a szabályzókat, mint kezdő fizikatanár egy iskolai kísérletben. A bunyó meg nekem már múltkor sem működött, túlságosan szét van vágva ahhoz, hogy igazán élvezni lehessen, és ha még mindez sötétben, félhomályban is játszódik, akkor semmi mást nem látni az egészből, mint elmosódott foltok villódzását a vásznon. Akkor azt mondtam, hogy a Fast-szériának még öt éve van, hogy Liam Neeson kerítésugrásához hasonló mélységbe ereszkedjen az akciófilmek között... ez most nagyjából még három évnek látszik, és ha igaz a hír, ezt a stáb is tudja, ezért a sorozatot lezáró 10. és 11. részt egyszerre fogják leforgatni. Ennyi talán még van benne, de több biztosan nem...

Lehetne a Fast & Furious 9 szemére vetni, hogy a fizika teljes figyelmen kívül hagyása után már a tér és az idő sem jelent semmiféle akadályt, de a fő probléma inkább az, hogy az egyre több nézői elvárás, az önparódiát erősítő, mániákus viháncolás és az állandó überelési kényszer együttes tömege agyonnyomja a filmet. Ezen biztosan javítani érdemes a fináléra, mert az első szó, ami eszembe jut a Fast9-ről nem az "izgalmas", a "pörgős" vagy a "család", de még csak nem is a "röhejes" vagy a "kínos", hanem az "unalmas".


6/10
.

Niwrok írta:

.
Hang nélkül 2. / A Quiet Place: Part 2


Nekem azonban jobban bejött az első rész koncepciója a túlélésre berendezkedett, elszigetelt családdal, akik még csak szomszédolni sem mernek átmenni, pedig tudják, hogy vannak még túlélők. Az, hogy Abbotték kénytelenek voltak hátrahagyni a lepusztult, nem elég biztonságos otthonukat, és ezzel kitágult a világ, és jött a többi ember, a film elkezdett arra hasonlítani, amire a legkevésbé kellett volna nálam: a The Walking Deadre... Hiába mutat be ugyanis remek helyszíneket a film (pl. a vonat), ha ezekben csak béna jump-scare-ekre futja (pl. a "mozdonyvezető"). Hiába vannak újabb emberek a palettán, ha a nagy részük semmi másra nem jó, mint hogy legyen végre kiket széttépni a szörnyeknek, mert a stúdiók szerint arra gerjed a nép, és ezt a családot már nincs nagyon tovább hova ritkítani. És a legnagyobb szívfájdalmam, hogy hiába próbálnak a múltkorihoz hasonló drámai helyzeteket és jellemfejlődéseket bemutatni, ha egyébként az oda vezető utat butaságok és ostobaságok kell szegélyezzék, csak azért, hogy miközben halad a fő sztoriszál a "titkos fegyverrel", azért valami más is történjen, hogy párhuzamosan lehessen izgulni a szereplőkért. Emiatt nem tudom továbbra sem szimpatikus szereplőnek találni a süketnéma Regant (ha te vagy a kulcsa egy problémának, mindenképpen egyedül vágj neki egy veszélyes útnak... picsa...), emiatt fogtam a fejem, amikor Marcus nekiállt a csarnokban kóricálni csak azért, hogy leverhessen valamit, és emiatt nem volt semmi értelme a "portyázóknak" és annak, ami másfél évig ott volt az orruk előtt, de nem kezdtek vele semmit.


7,5/10
.

Érdekes, nekem tök bejött az, hogy kitágult a világ...

Tulajdonképp minden negatív észrevételed jogos ( Regan útján én is csóváltam a fejem), viszont valahogy rohadtul működött az egész nálam. Alapból mindig is bírtam a TWD posztapokaliptikus képét, mindig örömmel néztem az elpusztult világ megjelenítésének kreativitását, így számomra külön jó pont volt, hogy itt is láttam ilyet. Mindehhez meg egy olyan - számomra - mesterien felépített és kezelt feszültség társult, amitől szinte az egész film alatt képes voltam izgulni. Persze ehhez nagyon nagy mértékben hozzátett mind a kép, mind a hang vágása... azt olvastam valahol, hogy ezt moziban kell látni. Nos, nem, nem kell. Csak kell hozzá egy jó házimozi.

Szerintem ez qrva jó lett, talán csak az újdonság varázsa hiányzott belőle - de cserébe meg kaptam egy Cillian Murphyt, aki 28 nappal, hónappal később ismét egy kihalt világban próbál túlélni.


Nálam simán 85%


.