R2-D2 írásai 3.0

.





A bankár (1989)





Biztos ti is voltatok már úgy, hogy valamikor rég – mondjuk a múlt évezredben – láttatok valamit, valami filmet, amiből csupán kósza emlékfoszlányok maradtak meg. Néha nekem is sikerül egyre halványuló emlékeim közül előásnom képeket rég elfeledett filmekről, s tök örülök, ha valahogy rájövök, mi is volt a film címe, s ha valahol meg tudom nézni azt. Azt már megtanultam, hogy az esetlegesen kellemes emlékek idővel misztikus ködbe tudnak burkolódzni, s hogy az évtizedekkel későbbi újranézés nem egy esetben rendesen csalódást tud okozni – de valahol mindig bízik benne az ember (feleslegesen), hogy újra megkapja azt az élményt, amit akkor (esetünkben 30 évvel korábban) kapott. Nos, nem árulok el olyan nagy titkot, ez az A bankárnál nagyon nem jött be – azt ugyan vártam, hogy a retro érzés rá fog telepedni a filmre, de hogy azon túl is pocsék legyen, arra nem számítottam… különösen az ominózus emlékképeim alapján.

S hogy mi ez a jelenet? Hát az, hogy egy félmeztelen, kisportolt fickó, kifestett arccal egy nyílpuskával vadászik valakire egy erdőben. Ennyi. Ennyiből kellett összerakni, mi is ez az egész, így talán nem is csoda, hogy nagyon sokáig az A vadász címmel kutattam a film után: sem színészre, sem rendezőre, sem bemutató időpontjára nem emlékeztem – mígnem egyszer csak szembejött velem az ominózus kép a kifestett, félmeztelen faszival. Naná, hogy megörültem, s hogy szinte rögtön meg is néztem: a mozi 92 perces játékideje ráadásul pont megfelelt egy rövid, éjszakai mozinak. Talán a túlzott lelkesedés és a kutatás sikere felett érzett eufóriám miatt nagyobbak voltak az elvárásaim a kelleténél, és ennyi tapasztalattal a hátam mögött is hiába tudom, mit is várhatok egy (méltán) elfeledett 80-as évekbeli filmtől, az A bankár kifejezett csalódás volt. S nem csak azért, mert többnyire az akkori elvárások szerinti kliséhalmaz az egész film, vagy, hogy mert a karakterei bizony rettentően egydimenziósak, vagy, hogy a színészi játék színvonala sem verdesi az egeket, hanem azért is, mert attól már teljesen elszoktam, hogy a filmben benn marad (tömegesen) a felvételek alatt használt, felülről benyújtott mikrofon látványa…

A film első pár perce olyan, mintha a Miami Vice R Rated sorozat egy epizódjába csöppennénk – ez a TV film jelleg szinte végig kitart – amiben egy prostituáltat látunk épp ügyfélhez menni. A szexkalandnak aztán rossz vége lesz: a nőt a faszi (Duncan Regehr) nyílpuskával megöli, összevagdossa, majd a tükörre vérrel egy fura szimbólumot rajzol. Megismerjük a kissé antiszociálisnak és alkoholistának tűnő zsarut, Dant (R.I.P. Robert Foster), a sablonszerűen mellé csapott új társát, valamint Dan exét, a médiában dolgozó Sharont (Shanna Reed). Itt jegyzem meg azt a fura kapcsot, ami megint totál véletlenül alakult ki, s ami a Richard Jewell balladájához kapcsolódik: az itteni Sharon és az ottani Scruggs egy ideig kísértetiesen hasonló karakterek, mindkettő a szenzációt hajtja, csak míg utóbbi rendesen túllő a célon, Sharonunk egy bizonyos ponton és bizonyos ösztönzés miatt rájön munkája „káros” hatásaira… ezzel pedig pont a gyilkos célkeresztjébe kerül. De ne szaladjunk ennyire előre: az első hullát majd követi egy második, majd harmadik is, képbe kerülnek azok a stricik is, akik a gyilkosnak szállítják az alapanyagot – és egyre többet tudunk meg arról a fickóról, aki a dolgok mögött ál. Ő pedig nem más, mint az ország egyik legbefolyásosabb bankára: „Én becsókolok a rendőrfőnöknek, ő becsókol a polgármesternek, a polgármester meg becsókol Osborurne-nek”, aki legszebb éveit Afrika őserdeiben töltötte, s valami rituális szokást hozott magával onnan. Valami halhatatlan vadászistennek, Na’Kooknak képzeli magát, áldozatai csupán egy őrült szertartás részei – míg nem az egyik strici kihúzza nála a gyufát, s a kecskeáldozat helyett igazi vadászat veszi kezdetét – no ez az, amire én emlékeztem.

Amúgy nem lenne ez egy rossz ötlet, vagy sztori, ha ezt valaki profin csinálja meg (még akkor, 1989-ben is), egy egész jó kis misztikus thriller kerekedhetett volna ki belőle. Ha csak az összetevőit nézzük, külön-külön, minden adott lehetett volna egy jó filmhez: Sharonon keresztül egy jó kis média kritika, a rendőrpárosban is megvolt a lehetőség, a testépítőből lett színész, Duncan Regehr meg bír akkora karizmával, hogy igazi fenyegetettséget jelentsen a történetben. Még magával a sztorival sem lenne olyan nagy baj, a szálakat egész jól mozgatja a forgatókönyv, csak aztán a megvalósításba hiba csúszott, mert az egész tényleg megragadt egy másodvonalú TV film színvonalán. A tipikus macska-egér játék, ami a rendőrpáros és a bankár között kellene, hogy játszódjon, egy idő után belefullad az értetlenségbe és értelmetlenségbe. Tök úgy jön le a filmből, hogy szinte mindenki tudja, hogy Osbourne a gyilkos, de vagy simán kikezdenek vele (ld. strici), vagy simán senkit nem érdekel. Értem én, hogy valahol arra is próbál (talán) rávilágítani a film, hogy (már akkor is) egy ekkora vagyonnal és hatalommal rendelkező fickó szinte bármit megtehet, hogy gyakorlatilag szó szerint élet és halál ura, de akkor ezt sokkal jobban megírt és kidolgozott, esetlegesen drámaibb jelenetekben illett volna kifejteni. Osbourne mosolya nem elég ehhez, meg ez a latymatag történet sem… ahhoz képest, hogy ez egy thriller, vagy mi a szösz, egyetlen másodpercnyi feszültség nincs az egészben. Láttunk már olyat, hogy valakit, aki a törvény felettinek állónak képzeli magát nem, vagy csak nehezen tudnak elkapni, de amit itt – az amúgy valóban megnyerő külsejű – bankár köré írtak, az szerintem gáz.

Egyedül az tetszett az átlagnál kicsit jobban, hogy miért is lett Sharon a vadász áldozata: alapból ugye egy ilyen sztoriban valamiféle csali megoldást várna a néző (tekintve, hogy az első perctől nyilvánvaló Dan és Sharon kapcsolatának a végkifejlete), viszont itt pont a korábban említett médiaszereplésnek van hozzá köze. Osbourne sérült pszichéje legalábbis új megvilágításba kerül az által, hogy onnantól, mikor is nem róla szólnak a hírek, s az addig favorizált, talán még áldozati bárány szerepkörön túlmutató kapcsolat lehetőségét magában hordozó riporternő is sértegetni kezdi, feladja az addigi szerepét és a sima megdugom/levágom gyilkosságokon túllépve kvázi felfedi magát. Ha jól belegondolok, ez az ő (és a forgatókönyv) szempontjából egy irdatlan marhaság, mert tegyük fel, a még évekig űzhető fizikai kielégülésen kívül – amit amúgy le lehetett volna nyomozni és bizonyítékként funkcionálhatna – a rituális kielégülését is feladja az egoizmusáért és a majd én megmutatom, ki vagyok szerepért. Lehet, tényleg így működne ez a valóságban, de itt, ebben a másfél órában ez nem állt össze kerek egésszé: tulajdonképp semmi nem indokolta, semmi olyan nem történt, aminek azt kellett volna eredményeznie, hogy Osbourne kilépjen a saját korábbi kettős életéből. Csak a saját hülyesége – no meg talán az (bár ez erős jóindulatú gondolat részemről), hogy az ilyen emberek szinte kérkednek azzal, hogy ők kik valójában és mi mindent tehetnek meg büntetlenül. Ld. még Jefferson ezredes az A Few Good Men végén…

Ahogy jönnek a gondolatok a filmmel kapcsolatban, egyre inkább erősödik bennem az az érzés, hogy mennyire remek alapja van ennek a gyengus felépítménynek. Bolond, gazdag, kettős életet élő, érinthetetlen gyilkos, Miami hangulat, média, jó zsarupáros (lol, fekete főrendőr), nyílpuska… egyszerűen az egészet sokkal jobban kellett volna megcsinálni és összerakni. Ezekből az évekből rengeteg maradandó, ami szemmel is kifejezetten jónak mondható mozi maradt fenn (pl. Fekete eső), amiknél volt idő, pénz és tehetség normálisan megcsinálni mindazt, amitől élvezhető lesz az egész. Olyan igazi mozifilmes hangulattal… nem mint ez.

Csak azok a ruhák, sérók… azokban nem csalódtam.  


Mellesleg, a film megtekinthető: ITT





60%




.

.





Támadás a Fehér ház ellen 3: A védangyal bukása




Azért a hazai forgalmazó jól befürdött ezzel a címmel: már a második rész is meglehetősen idiótán hangzott, és ez sem kivétel a sorban – arra kíváncsi lennék, hányan tudnának kapásból arra válaszolni, ki, mi is az a Védangyal, ami itt szerepel. Mindegy, ahogy korábban is írtam, a címe meghatározza valahol az egész mozit, sőt az egész franchise-t, ami egy végtelenül idióta, agyatlan, Die Hard utánzatnak induló, de Halálos iramban szerű komédiába torkolló filmfolyam, s aminek eddigi részeit csak azért lehetett elviselni, mert képes voltam őket vígjátékként kezelni. Nem is nagyon akartam erről megnyilatkozni, úgy terveztem, hogy becsületből megnézem, egyik éjjel pont ilyen baromságra volt szükségem… aztán megint csak a netes kritikák tömkelege késztetett arra, hogy billentyűzetet ragadjak.

Szóval, úgy néz ki, én megint csak fordítva ülök azon a qrva lovon: az van, hogy bár mindenki szidja ezt a filmet, sőt ennek a sorozatnak első részét még jónak is tarja, nekem az a véleményem, hogy a három epizód közül toronymagasan ez lett a legjobb. Teljesen vállalható és nézhető, sokkal kevesebb ökörség van benne, mint korábban volt, s miután nekem nincs különösebb kapcsolatom és rajongásom a Bruce Willis szériával, nincs is rajtam az a kényszer, hogy az egészet ahhoz hasonlítsam, simán tudtam élvezni. Sokkal inkább – sőt, szinte kizárólag – Jack Bauer és az ő 24-e járt a fejemben végig, ez a film számomra annak a sorozatnak a klónja, a maga összes bacaságával együtt meglepően és kifejezetten kellemes két órát szerzett. Persze ehhez az is kellett, hogy ne nagyon másszak bele az előzményeibe, ne gondolkodjak azon, hova is lett és ki is volt a korábbi elnök – mert mikor elindítottam, azt sem tudtam, hogy nem Morgan Freeman volt az. Csak most olvastam utána…

Valahogy működött az egész. Már az eleje is, mikor Mike Benning (Butler) egy fura küldetésben, videojátékos stílusban ostromoz meg egy épületet: annyira váratlan és gyors volt az egész, hogy bár gondoltam, hogy ez egy gyakorlat, csak az lehet, a végén mégiscsak örültem neki, hogy az lett. Én nem is foglalkoztam vele, ki van még ott és kinek, milyen reakciója van a küldetés közben – ez által nekem eszembe sem jutott később kombinálni azon, kik is azok, akik be akarják sározni Benninget. Mert mind azt bizonyára tudjátok, az lesz a film központi témája, hogy valakik rá akarnak kenni egy elnök elleni merényletet, ő meg kénytelen menekülni és megkeresni a saját igazát… hmmm… hol is láttam már szinte tök ugyanezt? Ja, persze, a 24-ben. A merénylet egyébként valami eszméletlen jó lett. Az ugyan valóban felvet némi kérdést, hogy hogy az istenbe lehetett mindezt kivitelezni, de ha elfogadjuk, hogy lehetett (mindenesetre könnyebb elfogadni, mint Palaptine létét), ez a módszer, amit a horgászó elnök ellen bevetettek, az valami zseniális. Brutális támadás hi-tech módon – csak kapkodtam a fejemet mindazon, amit láttam… és nem, nem gondolkodtam akkor még azon, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna direktben a fő célponttal kezdeni. Ez csak utána jutott eszembe, mikor már nyilvánvaló volt, hogy Benninget életben kellett hagyniuk a gyanú megalapozására: utána, ami és ahogy vele történik a 24 legjobb pillanatait idézik.

A mozi nagy része egy menekülés, illetve egy kétségbeesett próbálkozás, hogy az elnök testőre próbálja tisztára mosni magát és becsületét. Jack Bauer után nekem egyáltalán nem volt fura az, hogy az állam egy olyan embert üldöz, aki már kétszer is megmentette az elnököt, nekem tök nem volt fura az egész összeesküvés, ami a háttérben zajlott: pontosan ilyen évadokból áll a világ legjobb sorozata is. Épp ezért szinte minden fordulat, esemény ismerősként köszönt vissza a képernyőről, egyre kéjesebb vigyorral néztem Benning vesszőfutását: a pocsék 24: Újratöltve után kaptam kvázi egy kétórás 24 mozifilmet – csupán csak az osztott képernyő és az óra hiányzott. Tudom, hogy hülyeség, meg hogy nem ennek kellene meghatároznia a Védangyal bukása értékelését, de én onnantól, hogy kötni tudtam az egészet kedvenc sorozatomhoz, teljesen jól elvoltam vele. Sokkal jobban, mint eddig bármikor. Ahogy lehullott a lepel az antagonistákról, ahogy Benning tűzön-vízen keresztül próbálja megvédeni az elnököt és bizonyítani saját igazát, az bennem totál nosztalgikus érzéseket ébresztett – és nem, nem a Harrison Ford féle Szökevény volt a meghatározó elem ebben. Sőt, mivel én nem vagyok jövőbe látó, meg nyilvánvalóan teljesen hülye is vagyok a filmekhez, számomra mind a fegyverkereskedő cég, mind a torzított hangú karakter szerepe is meglepetés volt. Ami meg a két FBI-ossal történt, az meg elégedett mosolyt csalt az arcomra: no nem a jelenet végkifejlete, hanem eddig ilyen csak a 24-ben volt. Ennyire szenvtelenül, ennyire ridegen…

Persze, 2019-es akciófilmként, a franchise részeként a Védangyal bukása is hemzseg az ökörségektől. A kórház ostroma legalább olyan böszmeség, mint az első rész Fehér Házas ostroma, de valamiért egy percre sem tudtam haragudni a filmre. Most először nem éreztem a sorozatban, hogy a túlzott akciójelenetek paródiába hajlottak volna, most először volt az, hogy úgy nagyjából ésszerűség és a hitelesség keretein belül maradt a történet – legalábbis önmagához képest mindenképp. Még a sokat szidott erdei jelenetnél sem, ennyi Rambo és egyéb film után tök logikus volt, hogy kicsit a RED Marvinjához hasonló Benning apu ilyen védelmi rendszert épített ki maga körül – az meg hadd legyen már megint csak az én bajom, hogy még az első pillantásra kínosnak és sablonosnak tűnő apa-fia kapcsolat ilyen formája, illetve annak alakulása is bejött. Egyszerűen kellett egy ilyen agyatlan akciófilmbe egy ilyen szerethető szál is, pláne ezzel a végkifejletével… kinevettek, de mikor Clay megjelenik otthon, ahogy kapcsolatba kerül menyével és unokájával, az számomra kifejezetten érzelmes pillanat volt ( , ahogy meg elintézi a rosszfiúkat, az meg olyan megelégedéssel eltöltő vicces). S ha már itt tartunk, Nick Nolte-nál, akit szoktak még szidni rajta kívül, az kedvenc Niobém, Jada Pinkett Smith… hát tehetek én róla, hogy én őt a Mátrix összes része után nagyon kedvelem és képes vagyok örülni annak, ha feltűnik valahol és képes vagyok csak ezért az adott filmet is kicsit jobban élvezni? Érdekes ez amúgy, mert Butlerrel nem vagyok túl jó viszonyban, a 300-on kívül inkább csak csalósást keltő mozikat láttam tőle – ez volt az első olyan akciófilmje, ami csont nélkül (na jó, kisebb szálkákkal) tetszett. Lehet, pont azért, mert kissé olyan esendő lett a migrénjével és a kézremegésével, kissé talán visszafogottabb is lett a karaktere az öregedésével és a betegségével – és végre nem olyan főhős, aki iszik és úgy kell helyt- és talpra állnia.

Még a nagy finálé is a tűréshatáromon belül volt: maga a támadást továbbra is nonszensznek tartom, mármint hogy három fekete dzsip simán végiggaloppoz az utcákon, majd abból kiszáll egy csomó ember és minden gond nélkül kinyír mindenkit, aki szembe jön, a nélkül, hogy tudván a fenyegető veszélyről, időben megpróbálnák megállítani őket. De az egész beltéri akciójelenet, az összes lövöldözés tök jó volt, számomra végig hiteles maradt, és bármennyire is kiszámítható volt, én csak az utolsó pillanatban kapcsoltam pl. a szobával kapcsolatban. Mint ahogy a kötelező összecsapás is a végén: volt az egésznek egy tök hihető, emberi jellege, amire leginkább azt a közhelyet tudom idézni: „Semmi személyes. Csak üzlet.”

Továbbra sem lesz kedvencem ez a sorozat, de ez a történet, ilyen erős 24 áthallással valahogy most bejött. Végül is… nem kell mindig a ménessel együtt mennie annak a fránya lónak sem…





75%



.

R2-D2 írta:

Elszigetelve / Abgeschnitten


Az Elszigetelve – maradjunk akkor ennél a fordításnál, bár a filmnek hivatalos magyar bemutatója és címe nincs, ráadásul a német eredeti Abgeschnitten egyúttal utal arra a sok metszésre is, ami a filmben történik – egy 2018-as német mozi, Christian Alvart rendezésében. Igen, a szakavatottaknak ismerős lehet a neve, ez a faszi rendezte anno a remek hangulatú Pandorumot – no meg sok más, főleg bűnügyi sorozatepizódot is. A film egy azonos című regény megfilmesítése, s a teljesség igényéhez hozzátartozik, hogy a regényíró egy igazi boncmester segítségét kérte anno a könyv megírásához… s hogy miért írom ezt? Mert bizony ebben a filmben a játékidő nagy részét a patológián töltjük, mindenféle nemű és korú halottak szakszerű vizsgálatával, a hangsúly pedig a szakszerűn van: tekintve, hogy főhősünk egy boncmester, az ő kálváriája keveredik össze a munkájával, s bizony elég alapos betekintést kapunk a szakma mélységeibe.

Az nem nagy szó, hogy eddig az év filmje nálam az Abgeschnitten, hisz még nagyon korán vagyunk – de ha az elmúlt 365 napot nézzük, akkor sem sok jobbat tudok nála mondani. Egészen az utolsó 5-10 percig hibátlan, kb. ekkora enged fel az ember gyomrában a görcs, csak sajnos a film fináléját, a legeslegvégét szerintem nagyon elbaltázták.

85%

Örülök, hogy ajánlottad, mert voltak érdekes részei, de nekem ekkora élményt nem jelentett.

Egy dologban, felerészben igen: Linda karaktere tök jól lett megírva és eljátszva, és azok a jelenetek, amik a bonctermekben zajlanak, remekek minden szempontból. A bizarr hullákkal szegélyezett, amúgy is hátborzongató környezet és menekülő lány enyhe paranoiája remek kombináció, Ender jó segítője, és a Paullal való kommunikáció is ügyes. Jók a hullákból előkerülő nyomok, így együtt a boncterem tényleg 5*.

Ami miatt viszont sokszor úgy éreztem, a skandináv krimiket csak meg kéne hagyni a skandinávoknak, az a sorozatgyilkos utáni hajsza. És azért, mert ha jók is a pontok, amiket a film bemutat, az összekötésük nem működik, és így igazából a motivációja sem, anélkül meg nekem az egész szétesik. Miközben az egész terv a hullákkal meg a nyomokkal egy mesterien és precízen kimunkált tervnek tűnik, az egészet az a fatális véletlen indítja el, hogy Linda megtalálja a holttestet a parton.

Spoiler:

Rettenetes a Mercis balfék figurája is, aki egyszerre multimilliomos techzseni, de pont most van égető szüksége egy boncmesterre, mindezt csak azért, hogy legyen, aki tűzön-vízen-jégen-havon-levegőn át hajlandó furikázni Paullal, közben meg annyira retard, hogy egyetlen utasítást nem képes végrehajtani, hogy így legyen egy kis izgalom is a befagyott tavon meg a bírónő házában.
A cellával és a lakójával kapcsolatban pedig a stroboszkóp volt rettentő gyanús, jó előre lelőve a csavart, mert annak a fogvatartott lány szempontjából nem volt semmi jelentősége, így vezetve ahhoz a felismeréshez, hogy az a film nézői miatt került oda, hogy ne tudják rendesen megnézni, ki a fogoly.

És abban is egyetértünk, hogy a helikopteres epilógus ritka béna, mintha utólag írták volna a filmhez, hogy azért mégse engedjék már szabadon azt a perverz szociopatát.

6,5/10
.

R2-D2 írta:

Elszigetelve / Abgeschnitten

6,5/10

Ja igen, és szerintem az Autopsy of Jane Doe az a film, amit a bonctermek hangulata kapcsán emlegettél .

.

R2-D2 írta:

.
Támadás a Fehér ház ellen 3: A védangyal bukása

Épp ezért szinte minden fordulat, esemény ismerősként köszönt vissza a képernyőről, egyre kéjesebb vigyorral néztem Benning vesszőfutását: a pocsék 24: Újratöltve után kaptam kvázi egy kétórás 24 mozifilmet – csupán csak az osztott képernyő és az óra hiányzott. Tudom, hogy hülyeség, meg hogy nem ennek kellene meghatároznia a Védangyal bukása értékelését, de én onnantól, hogy kötni tudtam az egészet kedvenc sorozatomhoz, teljesen jól elvoltam vele. Sokkal jobban, mint eddig bármikor. Ahogy lehullott a lepel az antagonistákról, ahogy Benning tűzön-vízen keresztül próbálja megvédeni az elnököt és bizonyítani saját igazát, az bennem totál nosztalgikus érzéseket ébresztett...

75%

Mindenki amiatt érzi jól vagy rosszul magát egy film közben, ami miatt akarja. Én is akkor kezdtem jobbnak látni az Anyám!-at, amikor kötni kezdtem a Vándorló palotához . Ha ez a 24, akkor a 24 .

Egy laza akciófilmnek talán elmenne, de nálam pont azért nem működne, amihez kötném, és ami miatt már a Londonost sem néztem meg. Az pedig az Elnök végveszélyben, mert a két tökegyforma filmből nekem az jött be jobban, és sajnálom, hogy nem azt folytatták...

.

Niwrok írta:

Ja igen, és szerintem az Autopsy of Jane Doe az a film, amit a bonctermek hangulata kapcsán emlegettél .

.

Igen, az mindenképp, de ide sorolhatjuk a Hannah Grace holttestét, A hullát, no meg az A rítus kezdő képsorait...

Niwrok írta:

Mindenki amiatt érzi jól vagy rosszul magát egy film közben, ami miatt akarja. Én is akkor kezdtem jobbnak látni az Anyám!-at, amikor kötni kezdtem a Vándorló palotához . Ha ez a 24, akkor a 24 .

Egy laza akciófilmnek talán elmenne, de nálam pont azért nem működne, amihez kötném, és ami miatt már a Londonost sem néztem meg. Az pedig az Elnök végveszélyben, mert a két tökegyforma filmből nekem az jött be jobban, és sajnálom, hogy nem azt folytatták...

.

Egyébként épp az imént futottam bele egy értékelésbe, amiben szintén azt írja a srác, hogy ez neki egy 24 mozifilm volt. Nem vagyok egyedül...

Karantén esetére jó lesz, nem?

.

R2-D2 írta:

Lords of Chaos - A sötétség gyermekei

Annak ellenére, hogy dedikáltan a norvég black metal születéséről szól a film, meglepően kevés zene szerepel a moziban: én speciel nem annyira bánom, hogy nem kellett két órán keresztül a hörgős üvöltős extrém vad metalzenét elviselnem, de szembetűnő, hogy a rendező mennyire az emberi kapcsolatokra, illetve az őrültségre fókuszált a történetben. A Mayhemtől talán három, négy dal, dalrészlet szerepel a filmben, Varg zenekarától, a Burzumtól – ha jól olvastam a szakavatott kritikát – szerintem semmi, viszont legnagyobb örömömre a Fast as a Shark feltűnik az Acceptől egy metal házibuliban (The Dirt feeling). Így viszont talán könnyebb is kicsit elvonatkoztatni magától a zenei szubkultúrától, és jobban lehet szörnyülködni szegény, útkereső srácok abnormalitásán… s talán a Lords of Chaost lehet egy másik szemszögből is vizsgálni. Egy sima társadalmi drámaként, amiben jómódból érkezett, talán szeretethiányos fiúk akarják felforgatni a világot, kárt okozva mindenben, amivel találkoznak. Talán valahol pont ez is volt az egyik célja ennek a filmnek, kicsit demisztifikálni azt a sötét képet, ami a black metalról, annak közvetítőiről és rajongóiról kialakult a köztudatban – elsősorban természetesen Euronymous karakterén keresztül. Mert el lehet gondolkodni azon, hogy ezek a srácok tényleg mindent komolyan is gondoltak, amit mondtak és tettek, tényleg ennyire sátánisták és nácik voltak – vagy csak szimplán marketing fogás volt az imidzsük, esetleg szimplán elmebetegeket látunk időnként a koncerteken.

80%

Vagy mindhárom egyszerre...

Eredetileg sem titkoltam, hogy csak azért kezdett érdekelni a film, mert kihangsúlyoztad belőle a drámát, és persze a filmben magában is ez a része volt érdekes. A halálmetál garázsbanda hangulat egészen jól átjött, ahogy az a része is, hogy ezek a srácok hogyan győzték meg magukat, hogy akármit megtehetnek... de az már sajnos kevésbé, hogy ha ez eredt valahonnan, akkor honnan, mert az események bemutatása kicsit felszínesre sikeredett.

Nem tudom, hogy ez volt-e a rendezői koncepció, vagy csak így sikerült, de a film úgy élezi ki a Mayhem múltját a pozőrködésre, hogy közben maga is azt csinálja. Egyfelől mondjuk azzal, hogy az egyetlen valóban halálvágyban és lelki nyomorban tocsogó karaktert, Deadet kb. tíz perc alatt lerendezni a vérfröcskölős koncerttel meg az öngyilkosságával (ahogy Faustról is csak annyit tudni meg, hogy kíváncsiságból ölt), de még inkább azzal, hogy az események ebben az olvasatban nem egyszer kínos tragikomédiába torkollnak, idétlen, buta kamaszok farokméricskélésévé alacsonyítva a történteket, groteszk és morbid módon még a templomégetéseket is. Euronymus esetében talán ott van a lázadás, de akkor is az a meghatározó elem nála, hogy mennyire igyekszik egy közösség részévé válni, nőt találni magának, és ha ennek az az ára, hogy mindezt hörögve tagadja, mert arra vevők a kortársai, hát akkor boldogan megteszi (manapság nagyjából a hozzá hasonlókra aggatják az "incel" jelzőt)... és ezért is igyekszik visszatáncolni akkor, amikor szembesül vele, hogy a többiek nem csak játsszák ezt a sátánkodást, hanem bizony ők tényleg ennyire zakkantak. Nála igazából azok a jelenetek szomorúak a kínosságuk miatt, ahogy kétségbeesetten próbálja azzal felhívni a figyelmet magára -megőrizve a láttatni akart vezetői szerepét-, hogy minden ötletnek ő a forrása, és semmi nem történhet az ő szellemi iránymutatása nélkül... de persze titokban mindenki csak nevet rajta, és cukkolják. Vargot ellenben cseppet sem látszik érdekelni maga a közösség, ő a mai médiában a like-kurva megfelelője, akinek a saját csodálata a lényeg, mert a végletekig hiúnak látszik. Még ha meg is lenne a tehetsége hozzá, hogy elismert tagja legyen ennek a zenei szcénának, az neki nem elég a félelemmel vegyes rajongásból, és az igazi természete akkor mutatkozik meg, amikor berendezi a díszletet az interjúhoz, hogy minél keményebbnek, ördögibbnek és misztikusabbnak látszódjon... de a végén őt is csak kiröhögik, mert úgy válogatja össze annak a kellékeit, mintha csak egy butikban vásárolt volna össze minden vackot, amire rá volt írva, hogy "gonoszság".

És az is valahol szomorú, hogy a "black"-ség Jonas Åkerlundnál csak pár jelenetre korlátozódik, és inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy tinédzserként mekkora balfasz volt körülötte mindenki (úgy olvastam, ő személyesen is ismerte a bandát). Nem kell dicsőíteni őket, mert ebben semmi dicsőítenivaló nincs... de annál meg többet érdemelt volna, hogy ennyire ledegradálja a black metál ezen szeletét... és azon keresztül mindegyiket...

7,5/10
.

R2-D2 írta:

.
13 óra: Bengázi titkos katonái

Nekem qrvára tetszett ez az egész. Sokkal kevésbé patrióta, mint azt Baytól várhatná az ember – azt a film végi zászlót is simán megbocsájtom neki, annak én találtam egy átvitt értelmezését is a megbukott részvétellel. Gyakorlatilag az egész mozi az elejétől a végéig feszült és izgalmas, ami családi háttér van benne, az itt remekül kiegészíti a történetet, árnyalja a képet. Sokkal, de sokkal jobb ez a film, mint az Amerikai mesterlövész, itt nem telefonálnak haza bevetés közben, itt nem zökkentik ki az embert hosszúra nyúlt otthoni kitérők. Azon viszont érdemes elgondolkodni – ld. Még Bombák földjén, mégegyszer Amerikai mesterlövész – mi is visz rá jó pár katonát, hogy rendszeresen visszatérjen 60/90 napra abba a pokolba, ahonnan épp megmenekült. Ja, és külön jó volt a 13 óra: Bengázi titkos katonái végefőcímében az eredeti szereplők képeinek és sorsának bemutatása: fura módon azokon a képeken még nem találtam meg azokat a hasonlóságokat a színészek és a valós karakterek között, amiket a historyvshollywood.comon már igen, viszon az életük további alakulása pont azt a választ adta az előbb felvetett kérdésemre, amit magam is éreztem, gondoltam az ügyben.


85%

Hát, ez másodjára talán még jobb volt, mint elsőre. A szakáll és a karakterek homogenizálása (gondolom a csapatszellem, a csapatért való aggódás erősítésének érdekében) továbbra is zavart, de azon kívül másodjára is egy eszméletlenül jó háborús mozi. Tényleg Bay talán legjobbja... Sok mindenre amúgy nem is emlékeztem már, így voltak a filmnek újra felfedezendő és érzelmes pillanatai, amit meg harc (értsd: lövöldözés) terén produkált, az ismét lélegzetelállító és mindenekelőtt tök hihető volt.

Miután ez itthon semmilyen formában nem jelent meg, a cseh BD-n vagyunk rajt magyar felirattal: gondolom, nem kell különösen ragoznom, hogy a Dolby Atmos hangsáv hogyan is szól a szobában. Szegény macskám, aki épp ott aludt a film közben... de jól bírta, csak egyszer kelt föl.


.

Niwrok írta:

Lords of Chaos - A sötétség gyermekei


Eredetileg sem titkoltam, hogy csak azért kezdett érdekelni a film, mert kihangsúlyoztad belőle a drámát, és persze a filmben magában is ez a része volt érdekes. A halálmetál garázsbanda hangulat egészen jól átjött, ahogy az a része is, hogy ezek a srácok hogyan győzték meg magukat, hogy akármit megtehetnek... de az már sajnos kevésbé, hogy ha ez eredt valahonnan, akkor honnan, mert az események bemutatása kicsit felszínesre sikeredett.

Nem tudom, hogy ez volt-e a rendezői koncepció, vagy csak így sikerült, de a film úgy élezi ki a Mayhem múltját a pozőrködésre, hogy közben maga is azt csinálja. Egyfelől mondjuk azzal, hogy az egyetlen valóban halálvágyban és lelki nyomorban tocsogó karaktert, Deadet kb. tíz perc alatt lerendezni a vérfröcskölős koncerttel meg az öngyilkosságával (ahogy Faustról is csak annyit tudni meg, hogy kíváncsiságból ölt), de még inkább azzal, hogy az események ebben az olvasatban nem egyszer kínos tragikomédiába torkollnak, idétlen, buta kamaszok farokméricskélésévé alacsonyítva a történteket, groteszk és morbid módon még a templomégetéseket is. Euronymus esetében talán ott van a lázadás, de akkor is az a meghatározó elem nála, hogy mennyire igyekszik egy közösség részévé válni, nőt találni magának, és ha ennek az az ára, hogy mindezt hörögve tagadja, mert arra vevők a kortársai, hát akkor boldogan megteszi (manapság nagyjából a hozzá hasonlókra aggatják az "incel" jelzőt)... és ezért is igyekszik visszatáncolni akkor, amikor szembesül vele, hogy a többiek nem csak játsszák ezt a sátánkodást, hanem bizony ők tényleg ennyire zakkantak. Nála igazából azok a jelenetek szomorúak a kínosságuk miatt, ahogy kétségbeesetten próbálja azzal felhívni a figyelmet magára -megőrizve a láttatni akart vezetői szerepét-, hogy minden ötletnek ő a forrása, és semmi nem történhet az ő szellemi iránymutatása nélkül... de persze titokban mindenki csak nevet rajta, és cukkolják. Vargot ellenben cseppet sem látszik érdekelni maga a közösség, ő a mai médiában a like-kurva megfelelője, akinek a saját csodálata a lényeg, mert a végletekig hiúnak látszik. Még ha meg is lenne a tehetsége hozzá, hogy elismert tagja legyen ennek a zenei szcénának, az neki nem elég a félelemmel vegyes rajongásból, és az igazi természete akkor mutatkozik meg, amikor berendezi a díszletet az interjúhoz, hogy minél keményebbnek, ördögibbnek és misztikusabbnak látszódjon... de a végén őt is csak kiröhögik, mert úgy válogatja össze annak a kellékeit, mintha csak egy butikban vásárolt volna össze minden vackot, amire rá volt írva, hogy "gonoszság".

És az is valahol szomorú, hogy a "black"-ség Jonas Åkerlundnál csak pár jelenetre korlátozódik, és inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy tinédzserként mekkora balfasz volt körülötte mindenki (úgy olvastam, ő személyesen is ismerte a bandát). Nem kell dicsőíteni őket, mert ebben semmi dicsőítenivaló nincs... de annál meg többet érdemelt volna, hogy ennyire ledegradálja a black metál ezen szeletét... és azon keresztül mindegyiket...

7,5/10
.

Ezzel a pontszámmal kiegyezek...

Az is nagy szó, hogy megnézted - köszi!!! - de hogy valamennyire tetszett is, az külön öröm számomra. Én ezt a fél pontot annak a számlájára is írom, hogy természetünkből és az általad többször említett szocializációból eredően icipicit máshogy állunk magához ehhez a zenéhez, életstílushoz - még ha annak ezen "alfaja" tőlem is nagyon távol áll.

Vannak a filmnek ugyanakkor olyan képei, amik azóta sem mentek ki a fejemből... lemezborító, égő templom, előásott ruha... És drámának is kiváló szerintem.


Még a The Dirtet, lécci...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Lords of Chaos - A sötétség gyermekei

Valahol szomorú, hogy a "black"-ség Jonas Åkerlundnál csak pár jelenetre korlátozódik, és inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy tinédzserként mekkora balfasz volt körülötte mindenki (úgy olvastam, ő személyesen is ismerte a bandát). Nem kell dicsőíteni őket, mert ebben semmi dicsőítenivaló nincs... de annál meg többet érdemelt volna, hogy ennyire ledegradálja a black metál ezen szeletét... és azon keresztül mindegyiket...

7,5/10
.

Ezzel a pontszámmal kiegyezek...

Az is nagy szó, hogy megnézted - köszi!!! - de hogy valamennyire tetszett is, az külön öröm számomra. Én ezt a fél pontot annak a számlájára is írom, hogy természetünkből és az általad többször említett szocializációból eredően icipicit máshogy állunk magához ehhez a zenéhez, életstílushoz - még ha annak ezen "alfaja" tőlem is nagyon távol áll.

Vannak a filmnek ugyanakkor olyan képei, amik azóta sem mentek ki a fejemből... lemezborító, égő templom, előásott ruha... És drámának is kiváló szerintem.


Még a The Dirtet, lécci...

Győzz meg, hogy az is van ilyen jó dráma .

.

Niwrok írta:

Győzz meg, hogy az is van ilyen jó dráma .

.

Az nem dráma... az maga a Rock'n Roll!

R2-D2 írta:

.
Az első ember

Ugyan kissé lassú, helyenként érdektelen, de többnyire jó film lett az Az első ember – csupán az az eufória maradt el, ami másnál esetleg jelentkezik – ennek oka pedig nem más, mint három orosz film, illetve egy sorozat.

Az a helyzet, hogy az HBO immár 20 évvel ezelőtt hozzányúlt ehhez a témához, és elkészített egy egyévados sorozatot From the Earth to the Moon címmel – nekem pedig volt szerencsém végignézni az egészet. Lenyűgöző, 10 órás kaland, ami a dokumentarista stílust keverve a játékfilmes megjelenítéssel igazán alapos és feledhetetlen élményt ad erről az egész Apolló-programról.

A film innentől nagyjából végigmegy Armstrong életútján, a Houstonba költözésen, a Gemini-projektbe kerülésen, hogy aztán természetesen azon az ominózus Holdra szálláson csúcsosodjon ki a történet. Nem mondom, hogy a Holdig eljutni nem volt jó, de a mozi kétharmada nekem inkább tűnt lassú és vontatott családregénynek, mint űrhajós filmek – akkor éreztem a filmet igazán elemében, akkor éltem bele magam igazán, mikor a NASA közelében jártunk. Értem, hogy itt most a hőst és hátterét is be akarták mutatni, de úgy gondolom – amellett, hogy ez most úgy igazándiból nem érdekelt – kicsit mellélőttek ezzel. Mintha túl nagy lett volna a merítés, mintha nem sikerült volna megtalálni  megfelelő arányokat a magánélet és a hivatás között: egyrészt kissé felszínes lett az előbbi, különösen mélyebb kötődés, dráma és átélés nélkül, másrészt meg… na, tegye fel a kezét, aki ne várta volna tűkön ülve azt a bizonyos Holdra szállást.


80%

Visszaolvasva, mit is írtam a másfél éve erről a moziról, elégedetten konstatálltam magamban, hogy egész jól és időt állóan megfogalmaztam mindent, ami bajom volt a mozival - és ami bajom most is van vele. Még ha kivesszük Goslingot az egyenletből, akkor is...

A kulcs egyébként az extrákban hangzik el és szándékos volt: "Ez a film a Holdon és a konyhában játszódik" - igen, és ez szerintem a legnagyobb bajom vele. A rendezőnek szinte nem is az esemény volt a legfontosabb, ami Amstrongot olyan híressé tette, hanem inkább arra fókuszált, milyen ember is volt ő igazán... a baj csak az, hogy számomra kérdéses minden, amit a kiválasztott színésze ezügyben közvetíteni képes a filmben. Egyszerűen ez, így ezzel a viselkedéssel nem működött (maguk Amstrong gyerekei is elmondják a dokuban, hogy apjuk a felszín alatt tök jó fej és igazából vicces volt), plusz másodjára nézve feltűnt az a rettentő csapongó és nagyvonalú történetvezetés is, ami Amstrong életútján volt hivatott végigvezetni. Pl... a kislány elvesztése, a gyász csupán egy temetési képben - ebből hogyan kellene értékelnem a karkötős jelenetet és mindazt, hogy állítólag Amstrong mindent e miatt tett később?? De ugyanígy a barátok elvesztése, az Apollo 1 tüze... úgy jön le, hogy nulla hatása van a címszereplőre. S ha már tűz: van egy kivágott jelenet, amiben leég az egész házuk - az nem volt fontos??

Ugyanez igaz Aldrinra: megint feltűnt, mekkora tapló, de az is, hogy mire a Holdra jutnak, már semmi ellentét nincs köztük... az hogyan, mikor, miért tűnt el? Hogyan lette barátok? Vagy két embernek, aki eljut a Holdra nem is kell barátnak lenni (kétlem)? A felesége meg... még mindig szörnyű casting, egyszerűen semmi formájában nem működik a karaktrere most sem...

Viszont itt van a konyha mellett a Hold: minden NASA-hoz, űrutazáshoz, repüléshez köthető jelenet még jobban tetszett, mint elsőre. A zene másodjára is beszarás, még ha igaz is Niwrok azon korábbi állítása, hogy a film zenére írt képanyag (vagy valami ilyesmi), s most már biztos unalmas sokadjára, de az új erősítőm teljesen új dimenziókat nyitott meg számomra hang terén... az Az első ember D Atmos hangja kegyetlen jó. Olyan jó, hogy értékelést is képes felfelé húzni - ahogy amúgy az várható is volt.

De az orosz filmek, meg az Apollo sorozat is sokkal jobbak.



.

.





El Hoyo / The Platform




„Felfelé nem lehet szarni”


Na kérem. Azt hiszem, ezekért a filmekért érdemes végigszenvedni sok-sok pocsék másikat, ezek azok a mozik, élmények, amik olyan mélyen húsba (esetünkben szó szerint) vágnak, hogy egy életre nem felejtjük el őket – s amik tuti szerepelni fognak az év végi listán. Legalábbis részemről biztos: nehéz elképzelnem, hogy az idén sok, ennél jobb filmet fogok látni, tekintve pedig a sajnálatos helyzetet, ami az idén kialakult a filmiparban, még az is lehet, hogy márciusban láttam az év – számomra – legjobb filmjét. Beszélni ugyanakkor roppant nehéz róla, ugyanis ez nálam csak úgy működött, hogy semmit nem tudtam róla, leszámítva a többszintes börtönt – ugyanakkor az összes neten felbukkanó írás alapból lelövi, mi is az a platform maga, ami mozog a szintek között, pedig jó rácsodálkozni, mi is jön le a magasból és ez mivel jár.

Az alaphelyzet az, hogy egy faszi, bizonyos Goreng (Ivan Massagué – életemben nem hallottam róla) felébred egy börtöncellához hasonló helyiségben, ahol rajta kívül még egy „rab” van, egy idősebb fickó. A szoba a 48-as számot viseli, egy mosdón, egy WC-n meg két ágyon kívül nincs benne semmi, csupán a közepén egy hatalmas lyuk. Lenézve feltárul az épület lényege: ez egy hatalmas toronyházra emlékeztető létesítmény, több tíz, esetleg száz szinttel, Gorengnek pedig – velünk együtt – fogalma sincs, hogyan működik az egész. Nem úgy társának, Trimagasinak (Zotion Eguileor), aki nyilvánvalóan többet tud az egészről, s aki majd szép lassan, cserébe más információért beavatja Gorenget és a nézőt a rendszer működésébe. Itt jegyzem meg, hogy a film alatt, után a kedvenc szavam a nyilvánvaló(an) lett, Trimagasi ugyanis majd minden mondatába belecsempészi ezt a szót – s majd mikor más is használja, azt kikéri magának. A két fickó – nyilvánvalóan – először meglehetősen bizalmatlan egymással, ráadásul az is kiderül, hogy Goreng szándékosan költözött be az épületbe hat hónapra, Trimagasi viszont már jó régóta ott van, az egy éves büntetéséből már nem sok van hátra. Ja igen, mert ő válaszhatott a diliház és a „Gödör” között, miután egy ablakon kidobott TV valakinek épp a fejére esett – mindenestre a két karakter eltérő származása a nézőben kétséget ébreszt, hogy akkor ez most tényleg börtön-e, vagy valami eszméletlenül beteg kísérleti központ.

S hogy miért is írom ezt?? Nos, azért, mert az adott szinten csupán egy hónapot tölt a delikvens, aztán mindig új, látszólag véletlenszerűen váltogatott másik szintre kerül – ez pedig jelentősen meghatározza az adott hónap életszínvonalát. Eleve, már az sem biztos, hogy ugyanazzal a cellatárssal utazik tovább, szóval simán lehet, hogy egy pszichopata tömeggyilkos mellé sodorja az élet, ritkább esetben egy nő társat kap, aki egy hónap alatt csak kiéhezik egy kis szexre – de az is lehet, hogy a társa hamarosan felakasztja magát valamiért. Ráadásul amikor valaki bekerül az intézménybe, választhat egy tárgyat, ami bevihet magával – Goreng például egy könyvet, a Don Qujote-t viszi magával, de bizony a lakók többsége gyakorlatilag felfegyverkezve érkezik ide. Kés, szamurájkard, baseball- és golfütő… fegyverek egész tárháza lehet a benn lakóknál, s rohadtul nem mindegy, kivel ébredsz együtt. Nyilvánvalóan. És egyébként az sem mindegy, mikor ébredsz újra, mert simán járhatsz úgy, hogy mire kinyitod a szemed, már ágyhoz vagy kötözve… Az egész egy gigászi, kívülről irányított orosz ruletthez hasonlít, amiben a helyszín kiválasztásába nem igazán van beleszólásod, csupán alkalmazkodhatsz az adott szint kihívásaihoz. Nyilvánvalóan tökre nem mindegy, hova sorsol az új hónapban a gép: a felsőbb szinteken viszonylag könnyű életben maradni, az alsókon már jóval nehezebb – legalul meg szinte biztos a halál. , olyan, mint Coruscant…

Megfogadtam magamban, nem fogom elárulni, mi is a platform igazi szerepe, mit szállít föl-le, maradjunk annyiban, hogy olyan dolgokat, amik a rabok életben maradásához kellenek. De nyilvánvalóan ugye, ha valami felülről indul, véges felszereltséggel és minden szinten elvesz valaki belőle valamit, akkor könnyen megesik, hogy alulra épp semmi nem marad. Ha ehhez meg hozzátesszük, hogy a rabok is váltogatják a pozíciójukat, akkor nyilvánvaló, hogy aki egyszer már volt mélyebben, az természetes mohósággal fogja habzsolni mindazon dolgokat, amit a jobb pozícióban a platform még kínál. Ez az egész koncepció, alapötlet annyira zseniális, hogy nem győztem kapkodni a fejemet közben, s néhány szintnél bizony egy kósza bazmeg is kicsúszott a számon… Ahogy szép lassan, a megdöbbenéssel karöltve felépül az egész épület, ahogy a néző elgondolkodik azon, hogy az adott szinten mit is csinálna, az valami hihetetlen moziélmény – és első körben csupán tényleg az. Mert az első két esetben csupán az kerül fókuszba, hogy az egyes egyén mit és hogy reagál le, hogyan változik, hogyan segíti a másikat – vagy épp tör a másik életére. Goreng a maga kis szendeségével pl. először értetlenül nézi az égből érkező kínálatot, majd hamar rájön, hogy azokat bizony használni is kel. Később, mikor rosszabbra fordul a helyzet már nyilvánvalóan képes a saját életéért is küzdeni – a film első kétharmada kb. az egyén szerepéről, annak túléléséről, az alkalmazkodásról szól.

Aztán történik majd valami, ami alapjaiban megváltoztatja Gorenget és az egész szitut – onnantól a The platform nem kicsit válik egy társadalomkritikává, egy kőkemény, helyenként brutális és véres történetté. Amúgy is az épület célja állítólag az Adminisztráció szerin a spontán szolidaritás kialakítása az emberekben, el is nevezték ezt az egészet VÖK-nek, Vertikális Önmenedzselő Központnak. Márminthogy a lakók a véletlenszerű helycserékkel megtanulják, hogy egyszer fent, egyszer lent, és aki már volt lent, mikor magasabbra kerül, viseltetik némi szolidaritással az alatta lévők iránt – ez lenne az elmélet, de hamar kiderül, hogy ez egy nyilvánvalóan óriási tévedés, egy borzasztó illúzió. Az emberi lény a szolidaritás helyett alapban magára (és maxi a cellatársára) gondol csak, s leszarja, mi van lejjebb – akkor is, ha előtte épp őt szarták le. Sokszor amúgy szó szerint, az, hogy valakit fentről lehugyoznak, az nem akkora különlegesség. S ezért írtam az idézetet az elején, hogy felfelé nem lehet szarni: lefelé ugyan meg lehet próbálni hatással lenni a történésekre, az alattad lévő emberek gondolkodására, de felfelé nem csinálhatsz semmit. Szó szerint tojnak rád… hacsak… hacsak nem tudsz valahogy feljutni. S hogy máshogy lehetne mint a teljesen nyilvánvalóan liftként is használható platformmal???

Van ugyanis még egy kis csavar az alapfelállásban: időről időre feltűnik benne egy őrültnek tűnő, fiatal nő, aki mindig felülről lefelé utazik a platformon, s aki a gyerekét keresi – viszont az Adminisztráció szerint nincs 16 év alatti személy a VÖK-ben. Az, hogy a csaj még él, az ugye nyilvánvalóan feltételez némi dolgot róla, hisz utazva a mélybe, minden megállónál folyamatosan ki van téve mindenféle támadásnak (amúgy, mekkora már, hogy ahol nincs élő ember, ott meg sem áll a platform, alul jóformán nem is kell neki) például hogy ő az aznapi ajándék a kínálatban. Ugyanakkor hamar nyilvánvaló lesz az is, hogy nem egy elveszett lány, hanem kemény fából faragták – Goreng pedig már az első találkozásukkor rögtön rokonszenvez vele. Szerintem részben ő ihlette a film fináléjának nagy útját, amiben Goreng a szimpla kiút mellett a megváltást is keresi, no meg be akarja bizonyítani az Adminisztrációnak, hogy a spontán szolidaritás működik. Egy kis csalással, néhány pofonnal, némi véráldozattal – de működik… s én egész addig jól el is voltam a történettel, mígnem csak az volt a cél, hogy Goreng és/vagy az „üzenet” eljut a toronyba. Addig olyan logikus volt minden… de sajnos a finálé fináléjával nem igazán tudok mit kezdeni. Miért is lesz jobb, ha az üzenet tárgya, hordozója megváltozik? Mit is jelent az egész létesítmény működését tekintve, hogy a platform nem üresen megy fel??? Számomra nyilvánvaló, hogy erről az Adminisztráció tudott (még ha a kutyás csaj mást is állított), szóval akkor mi értelme volt?? Biztos valami szimbólum, amit nem értek – ejjj, hol vagy, Weide??? Ráadásul konkrétan úgy van vége, hogy totál bizonytalanságban és bármi magyarázat nélkül hagyják a nézőt, amit én nem szeretek.


De ettől még nyilvánvalóan qrva jó az egész: sokkoló, elgondolkodató, ugyanakkor helyenként brutális, és néhány nézőnek kétségkívül gyomorforgató. Olyan tipikusan spanyolos, amiket mi itt nagyon szeretünk. Egy film, aminek van forgatókönyve, hangulata, stílusa, logikája és mondanivalója. Kellett hozzá kb. 10 színész, két-három szürke szoba, meg valami felvétel valami étterem konyhájáról. Érted, Hollywood???




90%



Ui: visszaolvastam és büszkén állítom, nem lőttem le semmi fontosat. Nyilvánvalóan.




.

R2-D2 írta:

El Hoyo / The Platform

„Felfelé nem lehet szarni”
Én egész addig jól el is voltam a történettel, mígnem csak az volt a cél, hogy Goreng és/vagy az „üzenet” eljut a toronyba. Addig olyan logikus volt minden… de sajnos a finálé fináléjával nem igazán tudok mit kezdeni. Miért is lesz jobb, ha az üzenet tárgya, hordozója megváltozik? Mit is jelent az egész létesítmény működését tekintve, hogy a platform nem üresen megy fel??? Számomra nyilvánvaló, hogy erről az Adminisztráció tudott (még ha a kutyás csaj mást is állított), szóval akkor mi értelme volt?? Biztos valami szimbólum, amit nem értek – ejjj, hol vagy, Weide??? Ráadásul konkrétan úgy van vége, hogy totál bizonytalanságban és bármi magyarázat nélkül hagyják a nézőt, amit én nem szeretek.

90%

Na szép, én már nem is vagyok elég jó ?!

Részemről nem nagyon tudtál volna semmit lelőni, mert már láttam az előzetest, az meg gyakorlatilag a fél filmet bemutatja, kb. a gyerek kivételével. Így a meglepetés ugyan kevesebb volt, hogy az egész filmet láttam, viszont legalább a társadalomkritika jobban ki tudott bomlani. A platformot és a "szállítmányt" így ismertem, a véletlenszerűséget nem, de talán ez volt benne a legjobb, hogy minden "szintből" adott egy kis ízelítőt, meg a "felhalmozás" tiltása volt még érdekes újdonság. Tetszett a sok kis apróság is, például ahogy bemutatják az emberi butaságot a Gödörbe vitt tárgyak némelyikével.

A legnagyobb meglepetés mégis az volt, hogy ez neked tetszett, mert a Snowpiercer sem szimbólumaiban nem volt elborultabb (oké, oké, nem sokkal ), a témája meg tök ugyanez volt, csak nem függőleges volt, hanem vízszintes .

Bár nem engem kérdeztél, , finálé fináléjára röviden az a válaszom, hogy "Greta Thunberg" ...
De állítólag a legtöbb dolog a filmben bibliai utalás, a 333 sem véletlenül a fele a 666-nak...

8,5/10
.