R2-D2 írásai 3.0

.





Sztálin halála





„Joszif Visszarionovics Sztálin (Gori, 1878. december 18. – Moszkva, 1953. március 5.) apai ágon oszét, anyai ágon grúz nemzetiségű szovjet forradalmár, az Oroszországi Kommunista  Párt Központi Bizottságának főtitkára (1922–1934) majd titkára (1934-1953), a Szovjetunió diktátora. 1943-tól a Szovjetunió marsallja, 1945-től generalisszimusz. A világtörténelem legnagyobb jelentőségű és legnegatívabb megítélésű vezetői közé tartozik. A Vlagyimir Iljics Lenin által létrehozott proletárdiktatúra Lenin halála utáni kollektív vezetőségének egyik meghatározó tagja, majd a diktatúra egyszemélyi vezetője lett. Uralma alatt folytatódott valamennyi ellenzéki mozgalom működésének tiltása, tagjaik üldözése, sokak kivégzése, a Szovjetunióban és a második világháborúban általuk elfoglalt országokban. Nevéhez fűződik a világ legnagyobb kényszermunkatábor-rendszerének, a Lenin által létrehozott Gulagnak a kiterjesztése. Erőteljes személyi kultuszt alakított ki: arcképét minden középületben elhelyezték, városokat neveztek el róla, szobrokat állítottak neki; tapsolni kellett, amikor kimondták a nevét.”

Nem először fordul elő velem, hogy bizonyos események, hírek, évfordulók totál véletlenül egybeesnek az épp akkor sorra kerülő film megtekintésével – ritkábban van az, hogy épp azért nézek valamit, mert aktuálisan kötöm valamihez, inkább fordítva van az egész. Itt is így volt, pár nappal a Sztálin halála előtt olvastam Sztálin haláláról – aminek amúgy pont évfordulója volt a napokban – de akkor már rég be volt ütemezve a film a napi programba. Így viszont az a rendkívül élvezetes helyzet állt elő, hogy a film eseményei közben totál naprakész voltam, mit is kellene látnom, mi is a történelmi hűség, mit mennyire is írtak át dicső filmeseink… A végeredmény pedig: magam is meglepődtem, mennyire is visszaadták, mi, hogyan történt, a csúsztatás az egészben annyi, hogy a vezér halála utáni hatalmi harcokat itt gyakorlatilag 48 órába sűrítették bele.

Ez egy qrva jó film lehetett volna. Maga az esemény, egyáltalán a történelem minden alapot megadott hozzá – kár, hogy ezt, így csinálták meg és kár (és valahol szégyen), hogy ezt ezúttal európaiak csinálták meg. A film számomra legnagyobb hibája maga a stílusa: nem először nem sikerül dűlőre jutnom az ún. szatíra műfajával, egyszerűen nehezen barátkozok meg az idióta, sokszor nem helyénvaló, oda nem illő humorral. Itt is ez volt a helyzet, miután nem olvastam utána, mi is ez – csupán ránéztem a szereplőgárdára és a címére – kicsit sokként ért, hogy egy idióta vígjátékot kezdtem nézni. Ahogy haladtunk előre a történetben, a vicc, poén egyre fárasztóbb és kínosabb lesz, mikor az ember várna valami kis kemény drámai fordulatot, magát a kommunizmus görbe tükrét, a leszámolást, a listákról kivégzett emberek sorstragédiáját… mindig elbaltázzák valami baromsággal. Rohadtul nem áll jól a filmnek ez az egész, rohadtul nem működik: hiába emlegeti mindenki vele kapcsolatban Bacsó Péter A tanúját, vagy épp a Nézd, ki van ittet, ez fasorban sincs hozzájuk képest. Lehetne, ha mondjuk nem mások csinálják, hanem az oroszok maguk – de arra szerintem nagyon sokat kellene még várnunk. Ezek az angolul beszélő (szerencsére akcentus nélkül) amerikai színészek ebben az európai kooprodukcióban, Hruscsov, Molotov, Berija és Zsukov bőrébe bújva így totál hiteltelenek és életszerűtlenek… annyi az egészben a pozitívum, hogy elhittem, hogy 1953-ban, Moszkvában vagyok.

A mozi egy vicces (ez még, így, ekkor rendben van) komolyzenei koncerttel kezdődik, amit a moszkvai rádió élőben közvetít… a baj akkor jön, mikor a dicső Sztálin elvtárs, hallgatván a rádiót, szeretne egy felvételt belőle. Igen ám, de nem rögzítik a koncertet, így újra kell játszani az egészet, utcáról behívott közönséggel, stb… nem mondom, hogy nem gyanakodtam a stílust, zsánert illetően, de ebből a felütésből, ami itt van, még nem kellett volna rossz irányba fordulni. Sőt, még a Sztálin dácsáján történtektől sem: mindkettő azt sugallta nekem, hogy a vicc, a humor valahogy az élet kényszeredett velejárója ebben a sziklaszilárd diktatúrában. Aztán ahogy Sztálin meghalt, majd a halálát követő –ahogy írtam, meglepően jól dokumentált és hiteles – napok eseményei átmentek burleszkbe, úgy dobott ki magából egyre jobban a film. Ha elolvastátok a belinkelt cikket, akkor kvázi mindent tudtok a mozi eseményeiről, azt nagyjából leköveti a sztori, csakhogy a színészek a rájuk ruházott karaktereikből síkhülyét csinálnak. Pluszban pedig van néhány olyan lassítás az egészben, ami ugyancsak hazavágja azt a filmélményt, amit a nagyvezér halála és azt azt követő események jelenhettek volna.

Nem nagyon tudok mit kezdeni az egésszel. Azzal, hogy ripacsokká, káromkodó barmokká tették a szovjet történelem kétes, de kétségkívül meghatározó alakjait, rendesen feladták számomra a leckét. Egyszerre kellene ezt a mozit vígjátékként és történelmi filmként nézni. Én viszont, miután sokkal szívesebben merülök el utóbbiban, nehezen tudtam ráállni a néha idióta húzásokkal, alpári káromkodásokkal tarkított viccesebb részekre. Nem mondom, hogy néha nem nevettem föl rajt, hisz önmagában a helyzetkomikumok adták magukat, de valahol képtelenség volt kiverni a fejemből, hogy mindez kikkel történik. Így hiába zseniális Steve Buscemi Hruscsov szerepében, Simon Russel Beale mint Berija vagy Jason Isaacs Zsukov marsallként, sőt a Homeland Quinnje, Rupert Friend Sztálin fiaként, Vaszilijként, megírt karakterükkel, azok megjelenítésével kiölik az erőt a figurából. Olyan amerikaiasan giccses és idióta az egész – lehet szidni az orosz cenzúrát, de én speciel maximálisan megértem, hogy ezt nem szívesen mutogatják szerte a mozikban. Mikor először hallottam erről, azt hittem, Sztálin emlékét gyalázzák meg (jó, azt csak egy picit), de itt inkább arról van szó, hogy a komplett korabeli szovjet vezetés, sőt talán a szovjet nép is egy rakás idióta volt. És azt bizony egyik nép sem szereti – pláne, ha egy másik nemzet állítja ezt róla.

El tudnék képzelni egy igazán komoly, tárgyilagos, hiteles orosz történelmi drámát, orosz színészekkel – esetleg egy-két amerikai sztárral, utószinkronnal – ami végigvezet minket Sztálin halálán és az azt követő eseményeken. Sajnos az orosz társadalom, a filmes szakma, egyáltalán az egész orosz vezetés erre még nem érett meg: szemben a németekkel, akik a szembenézéssel és bűnbánattal szinte már átestek a ló túloldalára, Oroszország (és amúgy Európa sem) nem tekint Sztálinra oly negatívan, ahogy kellene, s talán az egész időszak sem éri el hazájában azt az ingerküszöböt, ami elindíthatna egy ilyen projektet. A Sztálin halála egy nagyon gyenge és ócska kísérlet erre – mert a vicc mögé bújik a történelem igazságainak feltárása közben. Érintőleges csak a sok halállista, a kivégzések, a bebörtönzések, tulajdonképp nincs szó magáról a halál okáról sem. Mikor komoly és kemény lehetne a mozi, mindig háttrébb lép kettőt, próbálja a szatíra eszközeivel terelni nézőit az esetleges szörnyűségek között… több-kevesebb sikerrel. Ha ez egy fiktív és kitalált sztori, szerintem tök jól működik, de így, ennyire tényszerűen ábrázolva mindent, ennyire nevesítve a dolgokat és szereplőket… kevéssé.

A díszlet, korrajz, hangulat rendben van – leszámítva azt, hogy egyre háklisabb vagyok az eredeti nyelvekre. Igenis bazzeg, egy Szovjetunióban játszódó moziban beszéljenek már oroszul, egy német háborús filmben meg németül, egy chilei bányászfilmben meg spanyolul... akkor is, ha a nagy Amerikában, vagy bárhol máshol készült a film. Ezzel az angol hanggal megint csak elvettek az élményből, nem hozzáadtak (annyi a pozitívum, hogy legalább nem oroszos angol), és hiába hittem jobban el, hogy akkor és ott vagyok, mint mondjuk legutóbb a Vörös verébben, az egész egy nagyon fura katyvasz lett. Vannak kifejezetten jó, szórakoztató és tanulságos pillanatai, vannak remek karakterei (Hruscsov és Berija), de vannak borzasztóan túlírt és ripacs figurái is (Vaszilij, Zsukov). Biztosan megtalálja majd a közönségét a Sztálin halála is, akit kevésbé érdekel a történelem és tud röhögni a papírmaskarás bohócokká silányított szovjet vezetőkön, annak bejöhet. Nekem maga a szatíra sem jön be és én sokkal többet, sokkal több komolyságot vártam ettől az egésztől. Utánanézve, mi volt, hogy volt, részben megkaptam a történetemet, csak sajnálom, hogy röhögnöm kellett volna hozzá.




65%



.

Niwrok írta:

A víz érintése


Nincs nagyon mit hozzátennem, valamivel enyhébb megrökönyödéssel, de kb. ugyanez jött le.

Spoiler:

.

Örülök, hogy egyetértünk.

Viszont okfejtéseddel megleptél, nekem ez egy pillanatra sem ugrott be, én még ott leragadtam, hogy egy dél-amerikai folyóban talált halember fürdővizébe minek só...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A víz érintése


Nincs nagyon mit hozzátennem, valamivel enyhébb megrökönyödéssel, de kb. ugyanez jött le.

Spoiler:

.

Örülök, hogy egyetértünk.

Viszont okfejtéseddel megleptél, nekem ez egy pillanatra sem ugrott be, én még ott leragadtam, hogy egy dél-amerikai folyóban talált halember fürdővizébe minek só...

Mert lehet, hogy ez ilyen lazacember, hogy alapvetően a tengerben él, csak "ívni" felúszik néha a folyón .

.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

A víz érintése

Viszont okfejtéseddel megleptél, nekem ez egy pillanatra sem ugrott be, én még ott leragadtam, hogy egy dél-amerikai folyóban talált halember fürdővizébe minek só...

Mert lehet, hogy ez ilyen lazacember, hogy alapvetően a tengerben él, csak "ívni" felúszik néha a folyón   .

.

R2-D2 írta:

Sztálin halála

Nem nagyon tudok mit kezdeni az egésszel. Azzal, hogy ripacsokká, káromkodó barmokká tették a szovjet történelem kétes, de kétségkívül meghatározó alakjait, rendesen feladták számomra a leckét. Egyszerre kellene ezt a mozit vígjátékként és történelmi filmként nézni. Én viszont, miután sokkal szívesebben merülök el utóbbiban, nehezen tudtam ráállni a néha idióta húzásokkal, alpári káromkodásokkal tarkított viccesebb részekre. Nem mondom, hogy néha nem nevettem föl rajt, hisz önmagában a helyzetkomikumok adták magukat, de valahol képtelenség volt kiverni a fejemből, hogy mindez kikkel történik.

El tudnék képzelni egy igazán komoly, tárgyilagos, hiteles orosz történelmi drámát, orosz színészekkel – esetleg egy-két amerikai sztárral, utószinkronnal – ami végigvezet minket Sztálin halálán és az azt követő eseményeken. Sajnos az orosz társadalom, a filmes szakma, egyáltalán az egész orosz vezetés erre még nem érett meg: szemben a németekkel, akik a szembenézéssel és bűnbánattal szinte már átestek a ló túloldalára, Oroszország (és amúgy Európa sem) nem tekint Sztálinra oly negatívan, ahogy kellene, s talán az egész időszak sem éri el hazájában azt az ingerküszöböt, ami elindíthatna egy ilyen projektet.

65%

Nem is próbálkoznak vele... Putyin állítólag éppen abban érdekelt, hogy rehabilitálja Sztálint, ráadásul nála is becsípődött az a lemez, hogy aki Sztálint támadja, az Oroszországot támadja.

Nem csináltál kedvet hozzá, úgyhogy nagy valószínűséggel mondhatom, ez nekem kimarad.

.

.






Nyílt tengeren trilógia




Az Open Water franchise a Cápák közöttel a tavalyi évben háromfejezetesre bővült, egyúttal végérvényesen felvett egy antológia jelleget is, aminek az a lényege, hogy minden egyes filmben néhány ember véletlenül, többnyire felelőtlenség következtében vízbe esik a tengeren – és magára marad. Állítólag ugye mind megtörtént eseményeken alapszik (ezt teljes valójában azért kétlem), bizonyos dramaturgiai elemekben hasonló is mindegyik mozi, nagyjából a végeredményeikben is – de így, egybe nézve a hármat, szembetűnő, mennyire is igyekeztek az aktuális készítők minden alkalommal egy kicsit mást és máshogy csinálni. Tulajdonképp bármelyiket ajánlhatom megnézésre, de azt azért úgy halkan megjegyzem, hogy ezeknél nekem az A zátony, vagy a 47 méter mélyen is jobban tetszett… a klasszikus Jaws 1-2-ről meg ne is beszéljünk.



Nyílt tengeren (2003)


Bár már 15 éves a film, én annak ellenére csak most kerültem vele kapcsolatba, hogy kifejezetten szeretem a hasonló zsánerű, cápás-megevős-tengeres mozikat. Anno, akkor még olvastam is róla, kifejezetten dicsérték is az akkori kritikák –miszerint egy remek, feszültséggel teli kétszemélyes kamaradarab, aminek különlegessége, hogy a tengeren/óceánon játszódik. Ezt ugyan én nem teljesen osztom, de mentségemre legyen mondva, a bemutatója óta eltelt 15 év hasonló stílusú történetei mind-mind magasra tették a lécet… hisz akár az említett A zátony, vagy akár egy 127 óra erős kihívónak számít.

Ha valaki nem látta volna, a történet dióhéjban annyi, hogy Susan (Blanchard Ryan) és Daniel (Daniel Kintner) egy fiatal pár, akik nem feltétlenül nyugodt és felhőtlen otthoni életükből kiszakadva nyaralni mennek a trópusokra. Mindkettőnek van szerepe, az egyik ugye majd fontos lesz a két karakter közti drámában a másik meg kicsit segít abban, hogy hihető legyen a vízben, fázás nélkül eltöltött órák száma. Szóval, egy rövid kis felvezető után főhőseinket belekerülnek a mély vízbe – és ott is maradnak. Az első problémám itt volt: ha ez tényleg megtörtént esemény, akkor is minimum fura és hihetetlen az, ahogy a fiatal pár kinn marad a nyílt tengeren. Számomra így totál nonszensz az egész, az egy dolog, hogy az idióta néger elszámolja a ki és beszállókat, na de hogy úgy képes visszajönni a hajó, hogy senkinek, a korábbi padszomszédaiknak sem tűnik föl, hogy nincsenek ott, az minimum fura. Mindegy, Susan és Daniel ott maradnak, és akkor kezdődik az igazi film: mihez kezd egy fiatal pár a végtelen tengeren, úgy, hogy a közelben, távolban sincs senki.

Azt jól veszi végig a film, hogy az ember hogy reagálna adott szituban. Rémület, próbálkozások, pánik, harag, egymás ellen fordulás, majd mikor megjelennek a cápák, az egymásért való aggódás. Érzelmek tényleg széles skálája pereg le előttünk, sőt, az is tény, hogy valahol az izgalmakra sem lehet panasz: többnyire sikerült az ebből a helyzetből adódó feszültséget megfogni. Jó a fényképezés, az apránként adagolt támadások, a lassan, de biztosan bekövetkezendő vég nagyszerűen van felépítve… totál hibátlan lehetne az egész, ha valóban és végérvényesen el tudnák hitetni velem, hogy kinn vagyok a két szerencsétlennel a vízen. Az van ugyanis, hogy még ha tényleg ott is forgatták (ami amúgy nem is olyan egyszerű) az idő előrehaladtával egyre kevésbé lehet elhinni, hogy ők tényleg vízben vannak órák óta és tényleg feneketlen mélység van alattuk. Az, hogy nem fáznak, az talán az éghajlatnak köszönhető, nem tudom, hány fokosra hűl le a víz és mennyit lehet kibírni benn. De sem a fáradtság nem látszik, se egy kiszívott ujj, se egy vörös szem… pont, mintha időnként kiszálltak volna a vízből és csak a felvételekre mentek volna vissza. És a végére a legnagyobb talány: ha ez megtörtént események alapján készült, akkor tessék mondani, honnan tudható, hogy ez így is volt??



75%



Nyílt tengeren 2 – Elsodródva (2006)



3 évet kellett várni a következő tengeri kalandra, ami azonban meglepő módon merőben más lett, mint elődje: talán nem véletlen, hogy elsősorban az Elsodródva cím alatt fut – kissé valóban elsodródva a fő mozitól. Ebben ugyanis nincsenek cápák, csupán egy rakás fiatal, akik egy iszonyatos felelőtlenség miatt kerülnek vízbe… s hiába a gyerekkori, kedvcsináló video, érzékeltetendő a nagy barátságot, törvényszerűen jön a más másik filmben is megismert érzelmi skála – csak itt most nyolc emberre elosztva.

Egy rövid home video, amiben 5 fiatal ökörködik, majd 5 évvel később (mekkora húzás lett volna mondjuk az első filmből beletenni valamit, mondjuk egy újságcikket) találkoznak egyikük jachtján. Kimennek a tengerre, bohóckodás, minden, majd egy közös csobbanás a forró napon… Amy (Susan May Pratt), a főszereplő csaj viszont már a parton mentőmellényt vesz, gyerekkori trauma hatására full víziszonya van. Ő nem is fürcsizik – de aztán egy oltári nagy hülyeség miatt a többiek mellé a tengerbe kerül, kislánya fenn a hajón, s a kezdeti sokk után magához térve azt látja, hogy vannak ők nyolcan a vízben, meg van a hajó az orruk előtt… amire nem tudnak visszamászni. Itt kezdődik érdemben a film, először természetesen mindent megpróbálnak, hogy kijussanak, de leeresztett létra híján esélytelen az egész. Aztán tök logikusan jön a pánik, a vádaskodás (hisz mégiscsak egy ember okozta az egészet), majd a kétségbeesett tettek és azok halálos következményei. Ez nem spoiler, mert ugye egyértelmű, hogy ezt a balesetet nem mindenki élheti túl – a kérdés csak az, hogy ki miért és mikor hal meg… és hogy mennyien maradnak a végére. Tanulságos egyébként a pánik által irányított tettek következménye, jól meg van fogva, hogy milyen balesetek történhetnek a balesetben, amikor hirtelen felindulásból, vagy kétségbeesve cselekszünk.

De hát hogy máshogy, mikor kinn vagy a francban tengeren, melletted egy hajó, amire nem tudsz visszamászni (voltak érdekes próbálkozások), alattad a mélység, bármikor jöhetnek a cápák, fázol, éhes vagy, szomjas vagy, van egy nyafogós picsa melletted – no meg ott van az, aki az egészet okozta. Lélektani drámának sem utolsó a film… pontosabban az lenne, ha nem lenne neki túl sok ez a nyolc szereplő, ami szerepel a filmben. Valahol azt éreztem, a főszereplő Susanon kívül nem igazán foglalkoznak senkivel érdemben, a többi hét olyan egyforma súlyú, egyformán érdektelen volt – ebből kifolyólag annyira nem is érdekelt, ki hal meg és ki nem. A másik, ami fura volt, hogy – ahogy említettem – nincsenek cápák, pedig kétszer is magas volt a labda hozzá: hogy ez jó, vagy rossz, azt mindenki döntse el maga (nekem végül is bejött, de egész moziban vártam őket).

A záró képet viszont nem tudom hova tenni, azért ez, így, nagy parasztság, nagyobb, mint az Eredet pörgettyűje. Mert az egyik jelenetben a kis halászhajó és a gyereksírás, a másikban gyereksírás… de nincs hajó!! Szóval, akkor most mi is a vége??



80%



Nyílt tengeren 3 – Cápák között (2017)




No, ahogy a cím is sugallja, itt már lesznek cápák… nem is akármennyi, ha már ugye eleve az a lényeg, hogy beetetik őket és cápabiztos ketrecben (i.m. Jaws) arra befizető turisták – eledelek – közéjük merészkednek szelfizni meg videózni..

Fura mód ezúttal 11 évet kellett várni a következő halálos fürdésre, és ami ismét próbál újítást hozni a franchise kereteibe, mert a mellett, hogy visszahozza a cápákat, az egészet egy talált kamerás, áldokumentarista stílusú filmbe csomagolja, sőt, a kamera felvételeit sem direktben használja, hanem még azokat is beilleszti egy riportfilm kereteibe. Így is kezdődik az egész, az ausztrál híradásokból tudjuk meg, hogy kinn a nyílt vízen egy óriási hullám felborított egy hajót (most hogy ez mennyire életszerű, abba ne menjünk bele), az utasok egy részét sikerült kimenteni, egy része cápaeledel lett, három amerikai fiatalt meg még mindig keresnek. Túl sok esélyük eleve nincs a cápáktól hemzsegő tengerben, de hátha… a mentőexpedíció azért keresi őket, hiába. Mi nézők közben egy másik szálon látjuk, ahogy előkerül egy kamera a tenger fenekéről, amin a két testvér és egyikük barátnője hetekkel ezelőtt készült az útra, ahogy leszervezik az egészet, ahogy megkeresik az ausztrál unokatesót, majd ahogy megérkeznek, és pár napot eltöltenek vele. Igazából ő lesz a központi narrátor a filmben, ő nézi végig a felvételt, ő meséli el a történetet – az megint csak legyen az én bajom, ami miatt én ezt a stílust nem különösebben kedvelem, hogy mennyire is életszerűtlen minden egyes percben kamerázni, mennyire is hülyeség, hogy az ember a halál torkában azzal foglakozik, hogy forogjon a film. Na de persze, ha ez nem így lenne, nem lenne mozi sem, úgyhogy ez része a zsánernek…

Röviden a lényeg annyi, hogy tagolva, kommentálva, híradóbejátszásokkal és interjúkkal megszakítva tárul fel hármójuk története, az egész vízbeesés, az utána történtek amúgy a megszokott menetrend szerint zajlanak. Kétségbeesés, menekülési tettvágy, pánik, felszínre törő rejtett ellentétek és titkok, hisztis picsa a vízben – ebben mindhárom mozi hasonlít. Sőt, még abban is, hogy mindhárom filmben valami óriási emberi hiba, felelőtlenség miatt kerülnek a főhősök a vízbe, és itt sincs ez másként, de itt valahol még nagyobb a baromság, amit elkövetnek. Mert nem is a hajó felborulása a lényeg (az tőlük független, ugye), hanem az utána történtek, mikor már majdnem megmenekülnek… megint a hiszti, a pánik és annak következménye. Először arra gondoltam, hogy ember ilyen hülyeséget nem csinál, de aztán… de, lehet. Olyan lelkiállapotban lehet.

Nem volt rossz ez sem, bár a veszélyt megint nem éreztem annyira fenyegetőnek és közelinek, a karakterekért sem tudtam annyira izgulni – a csaj túl picsa volt, a két tesó meg… majd meglátjátok. Ezen kívül engem zavart maga a stílus, a talált kamerás zsáner, egyszerűen baromság, hogy azzal foglakozzak a cápák között, hogy magamat vagy a társaimat filmezzem. Aztán, ugye azt mondják a hírekben, hogy utasok estek a hideg vízbe – de főhőseink mégsem nagyon fáznak, meg azért az is fura, hogy keresik őket… mivel? Egy helikopáterrel? A fényképezés és a képi szokás szerint világ rendben van, a hangulat hozza az elvárhatót, és legalább egyértelmű, kivel mi történik. De még így is a leggyengébb az összes közül.



70%




.

.





Expedíció / Annihilation





Tudtam… annyira biztos voltam benne… tudtam, hogy ez az Expedíció megint a „szakértők” kedvence lesz… megint az lesz a helyzet, hogy kultstátuszba emelnek valamit, aminek se füle, se farka, aminek nincs egy épkézláb olyan gondolata, amit meg is válaszolna, ami teljesen tanácstalanul hagyja a nézőjét. Amire megint igaz az, hogy „Nem értem, de ezt nem merem bevallani, ezért kultstátuszba helyezem”… hát, kedves többség, én nem. Megint nem. Ez egy pocsék mozi, pocsék dramaturgiával, végtelenül lassú és unalmas történetvezetéssel, agyoncseszett művészi kép- és színbeállításokkal és millió megválaszolatlan kérdéssel… amiben még talán gyakran a kérdés is megkérdőjelezhető. Én nem csodálom, hogy ezt nem küldték moziba – és ha ez azt jelenti, hogy én is buta vagyok hozzá az átlagnézőkkel egyetemben, ám legyen - és ebben az egészben még az a legkisebb baj, hogy a Megsemmisítést Expedíciónak fordították...

A mozi úgy kezdődik, hogy egy fiatal lány, Lena (Natalie Portmann) épp egy vegyvédelmi ruhás jóember előtt ül, amolyan kihallgatás szerűen – a sok „Nem tudom”, mint válasz nagyjából előre is vetíti mindazt, amit a filmtől kapni fogunk. A lány lesz az, aki elmeséli mi történt vele, miért van ott, ahol, az ő története tárul föl a két órában – de ez sem lineárisan, mert az túl snassz lenne, hanem a visszaemlékezések is többször idősíkot váltanak. Tulajdonképp három, jól elkülöníthető eseménysor van: a kihallgatás, a Vibrálásban eltöltött idő és a férjével, Kane-nel eltöltött idő emlékei… igaz, az is kapásból két síkon. Mielőtt belemennék, két dolgot jegyeznék meg: ha igazán jó film lenne, akkor az által, hogy mindent Lena mesél el, az által alapból meg kellene kérdőjelezni mondandóját (ld. még Contratiempo), alapból lehetne építeni egy egész paranoiás, thrilleres hangulatot az egész mozinak – de nem teszik, helyette egy filozofikus, önmaga fejtegetéseibe belegabalyodó, felvetéseit meg nem válaszoló sci-fi lesz. Attól pedig még szimplán semmi nem lett soha jó, hogy nem érteni, mit akar… a másik, ami meg eszembe jutott, hogy Amidala férje lett Poe… a SW két generációja egy moziba került.

Kezdjük Kane szálával, mert az tűnik egyszerűbbnek és logikusabbnak. A sztori kezdetén Lena épp egy gyászoló özvegy, férjéről egy éve nincs hír, valami titkos katonai bevetésről nem tért haza, s az egységéről sem tudni semmit. A lány magába roskadva éli mindennapjait, nem lenne muszáj, de kizárja a külvilágot: mellesleg biológus, az egyetemen tanít, ráadásul hét évig volt katona is. Ott jött össze férjével Kane-nel (Oscar Isaac), aki egy nap váratlanul beállít: viselkedése azonban tök fura, Lenan kívül mindenki látja, hogy ez nem ugyanaz a faszi, mint aki volt. Egyébként az, hogy milyen volt, az még majd csak flashbackekből derül ki (mert még ezen emlékeken túl is van hátrébb), ez a szál nagyjából elvezet oda, hogy Lena miért is megy be a többi nővel az ismeretlenbe. De ez még csak mondjuk a második múlt, amit egy kihallgató szobában ülő nő mesél a maszkos férfinak. A harmadik lesz ezen belül az, ami Kane és Lena házasságából való képekből áll, ami idilli mivolta mellett sok apró részletre fényt derít (itt hívom fel valamelyik kritikus figyelmét, aki figyelmetlenül nézte a mozit, hogy Lena már az előtt együtt volt a néger csókával, mielőtt Kane eltűnt volna) – többek között arra is, hogy ki miért vállalta az öngyilkos küldetést a Vibrátorba… bocsánat, a Vibrálásba.

A központi szál – kvázi az első múlt – ugyanis az, hogy valamikor egy világítótoronyba belecsapott a ménkű, majd abból kiindulva egy fura burok kezdett kialakulni, ami egyre csak nőtt és nőtt – a Déli Végek nevű cég területét elfoglalva. A három év alatt, amióta a jelenség létezik, több kutató- és katonai csoport ment be felderíteni, de ki már senki nem jött belőle… leszámítva egy katonát, aki azonban súlyos tüneteket produkálva épp karanténban fekszik. Azt amúgy érdemes megkérdezni az íróktól, hogy ez az egész bigyó hogy létezik csak úgy, a filmből még az sem tiszta, ez a cég ez magáncég-e, vagy állami kutatószervezet, hogy minderre hogy reagál  a világ… ja, hogy megint az van, hogy hülye néző, ne gondolkodj, ez van és kész? Értem… Mindegy, úgy alakul az élet, hogy Lena és még négy másik nő (elvégre metoo van) elindul a búra alá, ahol talán az idő sem úgy működik, ahogy kinn, és ahonnan talán egyikük sem tér vissza. Egyébként itt az említett dramaturgiai baklövés: Lena a mozi legelején nyilvánvalóvá teszi, hogy ő maradt egyedül – viszont ezzel kinyírja azt a lehetőséget, hogy valójában lehessen izgulni a karakterekért. Lenárért azért nem, mert kijut, a többiekért meg azért nem, mert nem jutnak ki. Ebből nehéz érdekes és izgalmas mozit csinálni.

Pedig a helyszín, a kis csapat, a rejtelmes felfedezések tök jó alapot adnának erre. A dzsungelben eltöltött idő a maga titkaival, állataival, megállapításaival tök tetszett – néha már a Lostban jártam gondolatban –, volt néhány egészen zseniális kép, ötlet: mindenekelőtt az ember formájú növény. Maga az okfejtés, a magyarázat is rohadt jó és továbbgondolható volt, ezzel a szétszórt DNS-sel… a néhány véresebb, brutálisabb jelenet meg tök jól súlyt adott az útnak, a veszélynek (de ettől még minden ez a mozi, csak nem horror!!), ám az egészre rátelepszik valamiféle elvont, pszichotronikus felsőbbrendű képi világ és gondolatiság. Az egy dolog, hogy a legutolsó percig nem tudjuk meg, mi miért történik, ki csinálja és miért mindezt… de hogy az egész mozi egy jottányi választ ne adjon rá, az bosszantó. Olvasom, hogy ez is egy könyv trilógia megfilmesítése, s hogy abban még inkább csak kérdések vannak és még kevesebb a válasz… s hogy ez valakinek tetszik? Lelke rajta. Én rühellem, ha nézek valamit, ami menet közben még csak-csak felcsigáz, de aztán a végén meg úgy kelek föl előle, hogy ez mi a fasz volt. Ennek, így az égvilágon semmi értelme nem volt, bevinni egy halom embert a dzsungelbe kinyírni, teljesen megmagyarázatlan események, lények tarkítják az utat, majd elérni a forráshoz – és ott sem tudni meg semmit. A legjobb példa erre a kihallgatás, amire Lena mindenre megint (!!!) csak azt tudta mondani, hogy ”Nem tudom”. Mi vagyok én bazzeg, Uri Geller, hogy találjam ki, mit gondol a költő, vagy mit akart az író? Egyáltalán gondolt valamit, vagy csak beszívva volt egy látomása???

Olvasom több helyen, hogy ez milyen magvas gondolatokat tartalmazó sci-fi és mindenkinek nem való, stb… de tessék már elmagyarázni nekem, el hol szól a saját démonaid leküzdéséről??  Mi a célja és mi a tanulsága mindannak, ami a Vibrátorban történik?  Lena mondjuk meg is mondja, hogy semmi, de én elgondolkodtam. Megleckézetni az emberiséget? Megváltoztatni? Megmenteni a bolygót? Leigázni a Földet? Miért jó az az evolúciónak, vagy bárkinek, hogy összekeveri a fajok DNS-ét, hogy lemásol valamit/valakit aztán mikor elég, akkor eltűnik belőle. Mi van??? Egy ideig lehet húzni a néző agyát a bizonytalansággal, a rejtéllyel, de aztán a végén illene a sok hülyeséget egymás mellé ragasztani. Másodszor hozom példának a Lostot, mert ez nagyon sok mindenben arra emlékeztetett, abban voltak hasonlóan feldobott lasztik, amik eltűntek valahol a felhők között és soha nem estek le… a kettő között annyi a különbség, hogy ott az idő miatt sokkal jobban lehetett azonosulni a karakterekkel. Itt még az sem megy, borzasztóan felületes mindegyik: leszbi az van, mert manapság buzik nélkül nem lehet filmet csinálni, aztán van egy eszméletlenül idegesítő hangú pszichológusnő (a neve legalább jó volt, Ventress), aki fogalmam sincs, valójában mit akart, van egy szimpatikus szőke, meg még egy fekete. Egyikük sincs igazából kidolgozva, néhány elejtett mondatból kéne tudnunk, kicsodák, micsodák és miért vannak itt…

Mindezen kétségek mellé ráadásul még a tempó is borzasztó lassú. Sokszor percekig semmi nem történik, még dialógus sincs – ahogy fogynak, úgy ez egyre logikusabb –, nem feltétlenül várok akciót mindig, de ez a színes őserdőben mászkálás a sok nyomasztó kérdéssel nagyon nem jött be. Néha teljes agyrémként és tényleg egy drogos utazásként éltem meg az egészet, amiben a szereplők látomásokon keresztül jutnak A pontból B pontba, s nemcsak ők nem tudják, mi történik velők, de én sem. A film egyes pontjain olyan szinten leül, hogy simán be lehet aludni rajt – hanghatás ki nem fog robbantani az álomból, az biztos, ugyanis végig altatózene szól alatta. Ami jó, az a hangulat, a színek, a képi világ, néhány remek ötlet – kár, hogy a CGI medve irtó cikis a mai trükk világban. Natalie Portmann jó, jól áll neki a katona szerep, aztán rajta kívül senkit nem lehet kiemelni a szereplők közül. De még ez sem lenne baj, ha egy érthető, átélhető, elgondolkoztató sztori és mondanivaló lenne a filmben. Az elgondolkoztató azonban sajnos itt annyit jelent, hogy ez mi a fészkes fene akart lenni. Sokan emlegetik Tarkovszkijt és a Sztalkert ezzel kapcsolatban… nos, azt hiszem, ez az egy legalább szomorúan találó.





60%



.

R2-D2 írta:

Expedíció / Annihilation

Tudtam… annyira biztos voltam benne… tudtam, hogy ez az Expedíció megint a „szakértők” kedvence lesz… megint az lesz a helyzet, hogy kultstátuszba emelnek valamit, aminek se füle, se farka, aminek nincs egy épkézláb olyan gondolata, amit meg is válaszolna, ami teljesen tanácstalanul hagyja a nézőjét. Amire megint igaz az, hogy „Nem értem, de ezt nem merem bevallani, ezért kultstátuszba helyezem”… hát, kedves többség, én nem. Megint nem. Ez egy pocsék mozi, pocsék dramaturgiával, végtelenül lassú és unalmas történetvezetéssel, agyoncseszett művészi kép- és színbeállításokkal és millió megválaszolatlan kérdéssel… amiben még talán gyakran a kérdés is megkérdőjelezhető. Én nem csodálom, hogy ezt nem küldték moziba – és ha ez azt jelenti, hogy én is buta vagyok hozzá az átlagnézőkkel egyetemben, ám legyen - és ebben az egészben még az a legkisebb baj, hogy a Megsemmisítést Expedíciónak fordították...

Sokan emlegetik Tarkovszkijt és a Sztalkert ezzel kapcsolatban… nos, azt hiszem, ez az egy legalább szomorúan találó.

60%

Nekem elsőre is, és az írásodba bele-bele olvasva is az Érkezés jutott eszembe... de majd meglátom.

.

R2-D2 írta:

Szemfényvesztők 2

Tessék mondani, kedves írók, miért kell mindig hülyének nézni a szerencsétlen polgárt?  Miért kell azt hinni, hogy a néző semmire nem emlékszik egy film első részéből, hogy nem nézi azt újra, sőt – jelen esetben ez a fontosabb – nem nézi meg az Önök által kiadott BD bővített változatát? Meg esetleg az extrákat? Vagy azt hiszik, szimplán csak tényleg ennyire amnéziás mindenki? Vagy... vagy tényleg ennyire idióta a közönség nagy része, hogy egyazon film(sorozaton) belül mindent meg lehet neki változtatni, minden korábbi eseményt fel lehet rúgni, csak azért, hogy az új mozgókép esetleg ütősebbnek tűnjön a szemében? Hát tényleg ennyire nem számít semmi???

A film képi világa, látványa amúgy rendben van, ahogy színészei is. Újként Daniel Radcliffe kicsit fura a szerepében, de neki sem a játékával volt problémám, sokkal inkább a semmitmondó karakterével. A többieket jó volt újra látni, kár, hogy az írók úgy gondolták, jó az, ha majdnem minden szereplőn csavarni kell egyet-kettőt és ez által teljesen a korábbi útjukkal ellentétes irányba küldeni őket. Egy (bűvész) film nem attól lesz jó, ha minden öt percében van valami eszement és erőltetett fordulat, hanem ha a néző elégedetten csettinthet a végén... itt lófasz se volt, nem csettintés

Önálló heist-moziként még csak-csak megállná a helyét, de Szemfényvesztők filmként gyengus...

65%

Sok mindent elmond az egészről, hogy közel két évet kellett rá várni, hogy egyáltalán legyen kedvem újranézni. Véleményem nagyjából nem változottt, annyi a különbség, hogy miután most az előzményét nem néztem meg előtte, az első bekezdésben leírtak nem zavartak. Ebből viszont tényleg az is következik, hogy az írók, producerek nagy ívben leszarnak mindent és mindenkit, és tényleg azzal számolnak, hogy senki nem emlékszik rá, mit csináltak két éve...

Mindegy, a mozi első harmada most is kifejezetten tetszett, bár továbbra is állítom, hogy az a bemutató inkább egy Focus szerű heist mozi volt, mint Szemfényvesztők film. A Makaói középső szakasz ma is kifejezetten kínos, a mozi mélypontja a kártyás dobálózás, továbbá az, ahogy és amiért kijön Thaddeus a börtönből. A londoni szakasz már jó, ott tényleg van átverés, trükk, minden - de még másodjára is hiányzik a magyarázat arra, hogy Atlas például hova tűnt az esőben. Aztán így, másodjára azon is eltűnődtem, mennyi esély van arra - és legfőképp milyen hosszú csúszda kell hozzá-, hogy mindenkit, percek alatt, órákig tartó hipnózisba süllyesszen.

Nem volt akkora lelkesedésem és elvárásom, mint a zseniális első rész ráhangolódása után a moziban, így most kevésbé fájt: néha széles vigyorral tudtam nézni, különösen az új csaj Lula karakterét (aki - legalábbis most úgy éreztem - el is lopta a showt a többiek elől). Marad a besorolás, de most már pozitív kilátással.


.

R2-D2 írta:

R2-D2 írta:

Szemfényvesztők 2

Tessék mondani, kedves írók, miért kell mindig hülyének nézni a szerencsétlen polgárt?  Miért kell azt hinni, hogy a néző semmire nem emlékszik egy film első részéből, hogy nem nézi azt újra, sőt – jelen esetben ez a fontosabb – nem nézi meg az Önök által kiadott BD bővített változatát? Meg esetleg az extrákat? Vagy azt hiszik, szimplán csak tényleg ennyire amnéziás mindenki? Vagy... vagy tényleg ennyire idióta a közönség nagy része, hogy egyazon film(sorozaton) belül mindent meg lehet neki változtatni, minden korábbi eseményt fel lehet rúgni, csak azért, hogy az új mozgókép esetleg ütősebbnek tűnjön a szemében? Hát tényleg ennyire nem számít semmi???

Önálló heist-moziként még csak-csak megállná a helyét, de Szemfényvesztők filmként gyengus...

65%

Sok mindent elmond az egészről, hogy közel két évet kellett rá várni, hogy egyáltalán legyen kedvem újranézni. Véleményem nagyjából nem változottt, annyi a különbség, hogy miután most az előzményét nem néztem meg előtte, az első bekezdésben leírtak nem zavartak. Ebből viszont tényleg az is következik, hogy az írók, producerek nagy ívben leszarnak mindent és mindenkit, és tényleg azzal számolnak, hogy senki nem emlékszik rá, mit csináltak két éve...

Nem volt akkora lelkesedésem és elvárásom, mint a zseniális első rész ráhangolódása után a moziban, így most kevésbé fájt: néha széles vigyorral tudtam nézni, különösen az új csaj Lula karakterét (aki - legalábbis most úgy éreztem - el is lopta a showt a többiek elől). Marad a besorolás, de most már pozitív kilátással.

Én meg ugyanezért nem néztem még újra, és nem is hiszem, hogy újra fogom nézni... Valahányszor eszembe jut, inkább az első részt nézném újra, aztán azt sem nézem meg, úgyhogy eléggé esélytelen a dolog.

.

R2-D2 írta:

Expedíció / Annihilation


Tudtam… annyira biztos voltam benne… tudtam, hogy ez az Expedíció megint a „szakértők” kedvence lesz… megint az lesz a helyzet, hogy kultstátuszba emelnek valamit, aminek se füle, se farka, aminek nincs egy épkézláb olyan gondolata, amit meg is válaszolna, ami teljesen tanácstalanul hagyja a nézőjét. Amire megint igaz az, hogy „Nem értem, de ezt nem merem bevallani, ezért kultstátuszba helyezem”… hát, kedves többség, én nem. Megint nem. Ez egy pocsék mozi, pocsék dramaturgiával, végtelenül lassú és unalmas történetvezetéssel, agyoncseszett művészi kép- és színbeállításokkal és millió megválaszolatlan kérdéssel… amiben még talán gyakran a kérdés is megkérdőjelezhető.

Pedig a helyszín, a kis csapat, a rejtelmes felfedezések tök jó alapot adnának erre. A dzsungelben eltöltött idő a maga titkaival, állataival, megállapításaival tök tetszett – néha már a Lostban jártam gondolatban –, volt néhány egészen zseniális kép, ötlet: mindenekelőtt az ember formájú növény. Maga az okfejtés, a magyarázat is rohadt jó és továbbgondolható volt, ezzel a szétszórt DNS-sel… a néhány véresebb, brutálisabb jelenet meg tök jól súlyt adott az útnak, a veszélynek (de ettől még minden ez a mozi, csak nem horror!!), ám az egészre rátelepszik valamiféle elvont, pszichotronikus felsőbbrendű képi világ és gondolatiság. Az egy dolog, hogy a legutolsó percig nem tudjuk meg, mi miért történik, ki csinálja és miért mindezt… de hogy az egész mozi egy jottányi választ ne adjon rá, az bosszantó. Olvasom több helyen, hogy ez milyen magvas gondolatokat tartalmazó sci-fi és mindenkinek nem való, stb… de tessék már elmagyarázni nekem, el hol szól a saját démonaid leküzdéséről??  Mi a célja és mi a tanulsága mindannak, ami a Vibrátorban történik?  Lena mondjuk meg is mondja, hogy semmi, de én elgondolkodtam. Megleckéztetni az emberiséget? Megváltoztatni? Megmenteni a bolygót? Leigázni a Földet? Miért jó az az evolúciónak, vagy bárkinek, hogy összekeveri a fajok DNS-ét, hogy lemásol valamit/valakit aztán mikor elég, akkor eltűnik belőle. Mi van??? Egy ideig lehet húzni a néző agyát a bizonytalansággal, a rejtéllyel, de aztán a végén illene a sok hülyeséget egymás mellé ragasztani.

Sokan emlegetik Tarkovszkijt és a Sztalkert ezzel kapcsolatban… nos, azt hiszem, ez az egy legalább szomorúan találó.

60%

Eredetileg azt mondtam, hogy az Érkezésre emlékeztet a film, ami mellé így a film után, főleg a te írásod hatására még társultak az Ender-könyvek... és bár ezekkel együtt jobban bejött a film, mint neked, azért hanyatt én sem ájultam tőle.

Vannak részek, amihez nincs hozzáfűzésem, hiszen ahhoz képest, hogy mennyi időbe kerül, amíg egyáltalán belép a csapat a Búrába, amíg csak pofázás meg a bambulás megy... hát bizony két mondatnál többet egyik mellékszereplőről sem sikerült elmondani, és a kettőből az egyik az, hogy kinek mi a foglalkozása. Lenáról persze többet, és a Kane-nel való kapcsolatának képei még kis drámát is adtak a dologhoz, hiszen mégiscsak az ő megmentéséért vállalta a küldetést... de hogy például az a szoftpornós-szeretős szál mit tett a filmhez Portman meztelen hátát leszámítva, szerintem a rendező sem tudja. Az is stimmel, hogy ez a színvilág igencsak bántotta a szemem, de nem a Búra alatt (oda illett), hanem azon kívül; már Lena házára is olyan giccsparádéval közelít rá a kamera, hogy azt hittem, már akkor a Búra alatt vagyunk... És végül a visszaemlékezés nekem is egy kicsit zavaró volt az elején, mert ahhoz képest, hogy Lena maga is beszámolt amnéziáról, és hogy amolyan Kapcsolat-módra zavar volt az időben... hát egy kicsit túl precíz az, amit mindezeken kívül elmesél.

De a sci-fi része alapvetően tetszett, lassúságra pedig nem volt lassabb, mint az Érkezés. Tulajdonképpen elég jó lett a bevezető a ráksejtekkel és az atomok közötti térrel és erőhatásokkal, mert igazából az azokból eredő kérdéseket vetítették ki később a Búra alatti dolgokra. Lehet, az is segített, hogy nemrég néztem a Zoo sorozatot, és az ugyanezt a témát boncolgatta, persze sokkal visszafogottabban. Mert ez a kérdés, azaz hogy a világon minden ugyanazokból az atomokból épül fel, aztán mégis mit hoz létre ezeknek a végtelen kombinációja, pedig önmagukban is csak energiagócokként és az azok között levő térként léteznek, illetve hogy létezett-e valóban egy valamikori őssejt, aminek a mutációi létrehozták az élet sokszínűségét, amely életet nem is igazán tudjuk meghatározni... ezek a biológia legizgalmasabb kérdései. Nem is a DNS keveredik itt össze, hanem atomi szinten bontja le és építi újra a Búra sugárzása azt, amit Lena lát, és szépen felépítve, minél beljebb haladnak a Búrában, annál durvábbakat hoz létre. Hiszen a növény-növény (virágok), állat-állat (aligátor), állat-növény (szarvasok), ember-növény (a halott katona), növény-ember (szoborpark), állat-ember (medve) kombinációk után a világítótorony mellett már szerves-szervetlen kombinációk is léteznek (kristályfák). Ezzel sorra is vettem a film legjobb jeleneteit   , a medvés például brutálisan bizarr volt, és nekem a CGI-jével sem volt bajom. Tetszett, hogy a kérdés így nagyon is valós, a válasz pedig kb. Nobel-díjat érne, egyszerre kb. hármat   ... Nyilván nem egy film fogja ezt megtenni, de hogy kérdez és elgondolkodtat az élet természetéről, visszavezetve a nézőket a gyökerekhez, már ezzel többet tesz, mint a filmek 99%-a.

Hogy most ezzel a Búrával volt-e valakinek célja, hogy a meteor csak egy bizarr sugárzást hozott magával, vagy szondaként jött ide, esetleg valaki ezzel akarta elfoglalni a Földet... azt meg megválaszolja, aki tudja és akarja   ... A mutációban is a véletlenszerűsége az izgalmas, elvileg azt sem vezérli senki, különben még a végén hinnünk kéne egy felsőbb hatalom, egy Isten létezésében   .


7/10
.

Niwrok írta:

Expedíció / Annihilation


Eredetileg azt mondtam, hogy az Érkezésre emlékeztet a film, ami mellé így a film után, főleg a te írásod hatására még társultak az Ender-könyvek... és bár ezekkel együtt jobban bejött a film, mint neked, azért hanyatt én sem ájultam tőle.


Hogy most ezzel a Búrával volt-e valakinek célja, hogy a meteor csak egy bizarr sugárzást hozott magával, vagy szondaként jött ide, esetleg valaki ezzel akarta elfoglalni a Földet... azt meg megválaszolja, aki tudja és akarja   ... A mutációban is a véletlenszerűsége az izgalmas, elvileg azt sem vezérli senki, különben még a végén hinnünk kéne egy felsőbb hatalom, egy Isten létezésében   .


7/10
.

Igen, lehet... de ha jól emlékszem, nekem már az Érkezéssel is gondjaim voltak. Ender nem jutott eszembe, bárcsak eszembe jutatta volna...

"különben még a végén hinnünk kéne egy felsőbb hatalom, egy Isten létezésében"





.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Expedíció / Annihilation

Eredetileg azt mondtam, hogy az Érkezésre emlékeztet a film, ami mellé így a film után, főleg a te írásod hatására még társultak az Ender-könyvek... és bár ezekkel együtt jobban bejött a film, mint neked, azért hanyatt én sem ájultam tőle.

7/10

Igen, lehet... de ha jól emlékszem, nekem már az Érkezéssel is gondjaim voltak. Ender nem jutott eszembe, bárcsak eszembe juttatta volna...

Az Érkezéssel nekem is voltak gondjaim, azért lett az is csak 7 pontos   .
Enderék pedig abból a szempontból jutottak eszembe, hogy Card a 3. meg a 4. könyvben nem egyszer nekiállt filozofálni az élet mibenlétéről, akár oldalakon keresztül, akár felvezetés vagy lezárás nélkül, a szereplőket használva szócsőnek   , és szinte kiéreztem a sértettséget az utánuk következő események összecsapottságában, hogy a cselekménnyel is kéne foglalkozni   .

.

.






A négyzet





Eddig azt hittem, hogy az idegen nyelvű Oscar jelöltek között nincs ipari hulladék – ha nem is mindegyik hibátlan, és áll-leejtő alkotás, azért csak valami oka van, hogy az aranyszobrocska árnyékáig eljutottak… a két magyar mozi ugyan előrevetítette, hogy nem mind arany, ami fénylik – de azokat meg nagyközönség előtt azért csak nem szidom. Erre most jön ez a svéd agymenés, ez az A négyzet, ami nálam Anyám! és az Egy szent szarvas meggyilkolása szintű mélységekbe jutott, én még nem láttam a fent nevezett mezőnyben ennyire pocsék, unalmas, érthetetlen, idegesítő és borzalmas mozit. Azt ugyan érteni vélem, miért került a kalapba (erről később), de hogy ezt miért így kellett megcsinálni… azt már kevéssé.

Ugye, ez az A négyzet egy svéd film (nagyon kevés angol szöveg van benne, egy amerikai újságírónőhöz kötődően), rendezője pedig az a Robert Östlund, akitől én csak a Lavinát láttam – de az sem nyújtott akkora katarzist, hogy úgy istenigazából emlékeznék rá részleteiben. De annak még volt legalább valami dramaturgiája, amit követni lehetett, amire fel lehetett fűzni a széteső család drámáját… itt bazzeg ilyen nyomokban sincs. Ez az A négyzet egy összehányt jelenetekből, epizódokból álló, végtelenül hosszú művészfilm, aminek állítólag a csúcsjelenete az, hogy egy félmeztelen, majomembert játszó performanszművész majd 10 percig ugrál egy vacsorán a vendégek között és azok asztalán, és idővel képtelen kiesni a szerepéből – már majdnem majommá is válik. A másik, nagyon fontos információ, hogy ez egy svéd film, abból az egyre betegebb országból származik, ahol olyan szinten csúcsra járatták liberalizmust, annak összes idiotizmusával együtt, hogy mára már épeszű ember nem szívesen él ott. Ők maguk még talán oké – a vízben fővő béka esete – de idegenként… háát, nem. Miután pedig az A négyzet egyértelműen kisarkítja ennek a hibbant társadalomnak és túltolt ideológiájának majd összes elemét – bár állást nem foglal – valahol elkerülhetetlen, hogy a nézőjének világnézeti beállításától függően legyen véleménye arról, amit lát. A baj csak az, amibe ez a kép csomagolva vagyon: egy kortárs múzeum összes szarsága igyekszik elfedni a szatíraként beállított társadalomkritikát.

Christian (Claes Bang) ennek a múzeumnak az igazgatója – s mint olyan a legtipikusabb művészlélek. Pénz van, Tesla van (bár egyszer sem látni), ego az egekben, tipikusan az a fajta, akit én nagyon messze kerülök: nem csak azért, mert az ilyenek látványosan nem „evilági” lények, hanem mert a nagyképűségükkel, művészi felsőbbrendűségükkel nem tudok mit kezdeni. Szóval van ez a karót nyelt faszi, aki egy nap az utcán egy remekül megszervezett rablás áldozata lesz: ellopják telóját, iratait, pénzét, sőt még mandzsetta gombjait is. A direktor úr aztán – részben egója miatt – nem hagyja annyiban a dolgot, a rendőrség helyett saját nyomozásba kezd (miért is???), meg is találja a telefonját egy csóró lakótelepi környéken… és mindent megtesz azért, hogy visszakapja azt. Nem írom le, mit s hogyan, illik valami meglepetést is hagyni a papírvékony történeti szál izgalmaiból és tanulságaiból – a lényeg az, hogy Christian nem várt bonyodalmakat kavar az amúgy röhejes húzásával és annak még röhejesebb kivitelezésével. S két apró megjegyzés még ide: ha csak egy ilyen végtelenül egyszerű kis dráma lenne a film, amiben egy faszi visszaszerzi a telefonját és a végére más ember lesz belőle, közben néha kipillantunk a társadalmi közegre, még jó is lehetne a mozi. De azzal, hogy percekig kell időznünk olyan baromságokkal, mint maga a Négyzettel, mint műalkotással ( ), a kavicskupacokkal a kiállító teremben, a kupacba pakolt irodai székekkel,vagy elmélkedni azon, hogy egy múzeumban ott felejtett táska az már műtárgy-e… szóval így már nagyon gáz az egész.  

Ugyanis a film semmiféle logikus és következetes történetvezetést nem tartalmaz.    Vannak jelenetek, képek, van Christian magánélete epizódokban, de ezek között az égvilágon semmi, de semmi kohézió nincs. Vegyük például a kicsit csúnya kis szolgálólány meséjét: Elisabeth Moss ezúttal az amerikai újságíró, akivel Christian összejön, majd egy ágyjelenet, egy ide-oda cibált kotongumi (enyém-nem a tied-de az enyém    ), egy másnapi rém kínos beszélgetés után hipp-hopp, csak úgy eltűnik… mert a következő jelenetekben a fickó már két lányával van, akiről ez eddig szó sem esett. Interjúk, amiknek a kérdéseit sem érteni, a válaszait még kevésbé nem, értekezletek, előadások, amiken gyakorlatilag mindenki idióta, egy borzasztóan morbid performansz, no meg a múzeumi körséták a már említett tárlatokkal. Néha már sírni sem tudtam azon, amit láttam, pedig biztos, hogy vannak ilyen múzeumok és tárlatok szerte a világban. Amikben még talán Picasso és Dali is egy komoly megfontolt művész lenne, amik oly szinten tökélyre fejlesztik az emberi hülyeséget, hogy azt már mutogatni kellene a bolondok házában – filmünkben pedig, miután ennek a múzeumnak a vezetője a főhős, bőven találni ezekből. Vegyük például a címadó kiállítási tárgyat, a Négyzetet. Ez nem más, mint egy, a múzeum előtt kialakított, leddel körbevilágított terület, ahol az alábbi szabály (lenne) érvényes: „A Négyzet egy szabad zóna, ahol a bizalom és a törődés van érvényben. Határain belül mindenkinek egyenlő jogai és kötelezettségei vannak.”. És ugye, ha már ez a film címe, illendő lenne ezt több ízben, mélyebb összefüggéseiben is használni – úgy a „tárgyat” is, mint ahogy a mondandóját egyaránt.

Igaz, hogy tulajdonképp a mozi minden egyes szatirikus jelenetét (amik állítólag megtörténtek) valahol rá lehet húzni erre a szabad zónára, de minden visszájára képes fordulni. Sőt, azt is megkockáztatom, hogy bizonyos értelmezésben a Négyzet lehet maga akár az egész ország is, és mint kifejezési forma, annak állapotára reflektál… Két-három példa: milyen világ (ország, ideológia) az, ahol egy színpadi interjún nyilvánvalóan bolond, hibbant ember trágár bekiabálásait el KELL tűrnie a közönségnek és a sértettnek, sőt, erre külön felszólítja őket a közönség egy másik tagja? Milyen ideológia az, amiben egy nyilvánvalóan botrányos videóban egy szőke hajú (miért szőke? – kérdés) kislányt felrobbantanak, majd amikor a botrány hatására az igazgató lemond, akkor még őt kritizálják a szólásszabadság megsértésével? Ahol tök természetes, hogy az értekezletre bébihordóban az ötvenes faszi viszi magával a gyerekét… ahol a koldus a gyorsétteremben hagyma nélkül kéri az őt kisegítőtől burittot, vagy mi a faszomat? Az összes ilyen életkép erről az északi, úgymond jólét-társadalomról számomra végtelenül szomorú képet fest, és akkor még igazán a migráció mélységéről nincs is benn szó – vélhetően azt a mai svéd médiapiacon le se lehetne forgatni. És az igazság az, hogy különösképp politikailag sem kell elfogultnak lenni ahhoz, hogy az itt szatirikusan feltűnő betegségek (nem igazán kedvelem a szatírát) minimum fejcsóválást eredményezzenek az átlag nézőben is. A témája valóban roppan aktuális, e szempontból értem, hogy jutott el a TOP5-be… azt viszont nem tudom nem látni, mennyire is nem képes A-t vagy B-t mondani egy jelenségre. Szigorúan képeket, élethelyzeteket közöl a mai svéd közegből, a nélkül, hogy ehhez bármi tanulságot, magyarázatot, kohéziót, szerethető karaktereket, érdekes, netán tanulságos történetet fűzne. Helyette az egészet egy elbaszott múzeum elbaszott művészvilágába helyezi, amit ráadásul két és fél órán keresztül próbál lenyomni a torkunkon… ez, így nekem nagyon nem jött be.

És nagyon nem is tudok pozitívumokat találni benne: karakterek nullák (szerintem ráadásul a két marketinges buzi), senki nem fogott meg, az egész közeg amiben a film játszódik, végtelenül irritál. Amiről szól(na), az érdekelne, de egy valós és kemény görbe tükörnek irtó béna és langyos próbálkozás – pláne úgy, hogy a sok agyrém közül is csak szemezget. Ahogy a múltkor a Lavinánál írtam, Östlund megint csak a felszínt kapargatja, semmi igazán ütős dolog mellett/ellen nem foglal állást – mert gyávaságában az egészet a kínos poén mögé próbálja rejteni… amit amúgy szatírának kell hívni. De még ettől nem kapartam volna a falat, csak maximum megjegyeztem volna, hogy egy kihagyott lehetőség, egy átlagosan unalmas északi mozi… no de amit az egész filmmel tett, amibe a semmit becsomagolta, az botrány. Utálom a művészfilmeket, ez pedig az lett a javából: tipikusan olyan, amit a rendező magának készített, mert az előző műve kicsit sikeresebb lett, kicsivel több emberhez eljutott, kicsit populárisabbnak tartják, mint ahogy azt ő esetleg szerette volna.  Szóval… ez megy a kukába a több mellé, Östlund meg átmeneti elzárást a Bolond Rendezők Szobájába.




35%



.

R2-D2 írta:

.
A négyzet

Ugye, ez az A négyzet egy svéd film (nagyon kevés angol szöveg van benne, egy amerikai újságírónőhöz kötődően), rendezője pedig az a Robert Östlund, akitől én csak a Lavinát láttam – de az sem nyújtott akkora katarzist, hogy úgy istenigazából emlékeznék rá részleteiben. Ez az A négyzet egy összehányt jelenetekből, epizódokból álló, végtelenül hosszú művészfilm, aminek állítólag a csúcsjelenete az, hogy egy félmeztelen, majomembert játszó performanszművész majd 10 percig ugrál egy vacsorán a vendégek között és azok asztalán, és idővel képtelen kiesni a szerepéből – már majdnem majommá is válik. A másik, nagyon fontos információ, hogy ez egy svéd film, abból az egyre betegebb országból származik, ahol olyan szinten csúcsra járatták liberalizmust, annak összes idiotizmusával együtt, hogy mára már épeszű ember nem szívesen él ott. Ők maguk még talán oké – a vízben fővő béka esete – de idegenként… háát, nem. Miután pedig az A négyzet egyértelműen kisarkítja ennek a hibbant társadalomnak és túltolt ideológiájának majd összes elemét – bár állást nem foglal – valahol elkerülhetetlen, hogy a nézőjének világnézeti beállításától függően legyen véleménye arról, amit lát. A baj csak az, amibe ez a kép csomagolva vagyon: egy kortárs múzeum összes szarsága igyekszik elfedni a szatíraként beállított társadalomkritikát.

Az összes ilyen életkép erről az északi, úgymond jólét-társadalomról számomra végtelenül szomorú képet fest, és akkor még igazán a migráció mélységéről nincs is benn szó – vélhetően azt a mai svéd médiapiacon le se lehetne forgatni. És az igazság az, hogy különösképp politikailag sem kell elfogultnak lenni ahhoz, hogy az itt szatirikusan feltűnő betegségek (nem igazán kedvelem a szatírát) minimum fejcsóválást eredményezzenek az átlag nézőben is. A témája valóban roppan aktuális, e szempontból értem, hogy jutott el a TOP5-be… azt viszont nem tudom nem látni, mennyire is nem képes A-t vagy B-t mondani egy jelenségre. Szigorúan képeket, élethelyzeteket közöl a mai svéd közegből, a nélkül, hogy ehhez bármi tanulságot, magyarázatot, kohéziót, szerethető karaktereket, érdekes, netán tanulságos történetet fűzne. Helyette az egészet egy elbaszott múzeum elbaszott művészvilágába helyezi, amit ráadásul két és fél órán keresztül próbál lenyomni a torkunkon… ez, így nekem nagyon nem jött be.

Amiről szól(na), az érdekelne, de egy valós és kemény görbe tükörnek irtó béna és langyos próbálkozás – pláne úgy, hogy a sok agyrém közül is csak szemezget. Ahogy a múltkor a Lavinánál írtam, Östlund megint csak a felszínt kapargatja, semmi igazán ütős dolog mellett/ellen nem foglal állást – mert gyávaságában az egészet a kínos poén mögé próbálja rejteni… amit amúgy szatírának kell hívni.

35%

Ha már így "kedvet csináltál" hozzá, megnéztem most... mert amúgy is akartam, már csak a jelölés miatt is, de enélkül talán ráért volna.

Három Östlund-filmmel a hátam mögött úgy éreztem, ez a leggyengébb mind közül, bármennyire is ezt emelték piedesztálra. Nem azért, mert nem foglal állást, hiszen már önmagában azzal állást foglal, hogy a szélsőségeket kiemelve megmutatja a társadalom, a civilizáció betegségeit, és nem arról csinál habos-babos filmet, hogy ott minden milyen fasza... de valóban "csak" vitát próbál generálni, és nincs minden képkockán, hogy "STOP!"    . Nem azért, mert a művészvilág agybajairól szól, hiszen te is írtad, biztosan vannak ilyen múzeumok, ilyen művek a világban, ahol egy kupac sóder már attól műalkotás lesz, mert a múzeumon belül van, és a marketingesek is tudnak "fura" dolgokat kitalálni, hogy figyelmet generáljanak a mindenre ráépülő közösségi médiában. Még csak nem is azért, mert a karakterei olyanok, amilyenek, hiszen "kedvelhető karakterekkel" nehéz kritizálni, ahogy Östlund stílusát is volt alkalmam megszokni, mert a kedveléstől azért elég messze vagyok.

Hanem azért, mert nemhogy nem kaptam igazán ettől a filmtől semmi újat, és ezért meglehetősen untam a két és fél óráját, de hogy egy olyan mesterséges világba helyezte azokat a kérdéseket, azokat a szituációkat, amiket én már hallottam/láttam Östlundtól, mint a művészvilág, és a konfliktusokat olyan abszurditásokból indítja, mint a postaládákba bedobált üzenetek, ezzel sokat elvett abból a közvetlenségéből, abból a hétköznapiságából, amiért minden hibája ellenére is izgalmas rendezőnek tartom Östlundot, amiben éppen az volt az ütős, hogy mindennapi helyzetekben mutatta meg, mennyire elpuhult, elkényelmesedett is lett a civilizáció... és ne áltassuk magunkat, nem csak a svéd   . És ez így nem is igazán szatíra, hiszen az a túlzásain keresztül általában keserű nevetésre akarja kényszeríteni a nézőit, ebben meg olyan sok nevetnivaló nincs...

Részemről nem Östlund gyáva, hanem a társadalmat mutatja be gyávának, amelyikről filmet forgat, és ezt eddig mindkétszer erősebbnek éreztem, mint most. Lehet, hogy van, akinek egy majomemberként ugráló performanszművész kell, hogy megmutassa, az emberek már akkor is csak a rejtőszín felvételével, a környezetbe olvadással foglalkoznak (kb. mint a diákok, ha feleltetés van az órán), csak nehogy őket is bántalmazza, vagy csak piszkálni kezdje a majomember, az állatias ösztönlény, amikor már a hajánál cibál a "barlangjába" egy nőt, hogy magáévá tegye, amíg nincs egy Első, aki ezt megelégeli... De rám jobban hat az életszerűsége miatt az, amikor egy buszon randalírozó kis galeri a téma, ott igyekeznek az utasok láthatatlanná válni, és ott teszi fel a kérdést egy film, hogy "Na, te mit tennél ebben a helyzetben?".

Így pedig az A négyzet nekem csak egy felesleges önismétlés sokkal gyengébb filmes eszközökkel, sokkal kevésbé elgondolkodtató formában, mint amiket eddig Östlundtől láttam (aki egyébként Ruben, nem Robert   ). Igazán éppen a szendvicses jelenet tetszett benne (mert már azt mondani forradalmi tett volt ebben a környezetben, hogy "Szedd ki magadnak, ha nem tetszik!"   ), az, ahogy Christian a lányainak mutatja be az előadást, és még pár apróság... de semmi olyan, amiért megérte volna belefektetni ezt az időmennyiséget.


5,5/10

A migráció kérdéséről hiányolt filmet pedig annyira le lehet forgatni ebben a társadalomban -hiszen ha nem lehetne, az a szólásszabadság megsértése lenne, ugyebár   -, hogy már le is forgatták, ráadásul éppen Östlund, és úgy hívják, hogy Play.

.