R2-D2 írásai 3.0

.





Trónok harca S7





Azt, gondolom mindenki tudja (már aki icipicit érdeklődik az események iránt), hogy Martin nagy westerosi keringője már az előző évaddal is átlépett egy bizonyos határt: már a hatodik évadhoz sem volt ama bizonyos írott alapanyag, ami korábban egészen remek sorvezetőként szolgált a showrunnerek számára. Ez amúgy rá is nyomta a bélyegét akkor az évadra, többször lehetett érezni azt, hogy nem teljesen kidolgozott sztori alapján haladunk, hanem csupán sarokpontok mentén: az események térben és időben egyre inkább szétszórtan és fókuszáltan következtek be, de engem az egész sorozat iránti szeretetem valahogy átlendített minden nehézségen. Az új évaddal kapcsolatban is fel voltam erre készülve (tekintve, hogy Martin nem gyorsult föl azóta sem), és ugyanúgy össze is húztam néha a szemöldökömet bizonyos dolgokon… viszont ezek most sem voltak képesek csorbítani a 7 epizódosra szűkült csodás kalandot. Mert ez bizony nekem nagyon tetszett: megkockáztatom, az egyik legjobb GoT évadot láttam, amit most nem feltétlenül a drámai halálok tesznek maradandóvá, hanem a találkozások. Ez a találkozások évada lett, rég várt eseményekkel és konfliktusokkal, önmagához képet talán némileg kevesebb akcióval, de annál érdekesebb és élesebb interakcióval a karakterek között.

A legelső jelenetsor kissé fura volt. Tekintve, hogy hol hagytuk abba a múltkor, ahhoz képest homlokegyenest más hangulatú és témájú nyitányt kapunk… ami, megmondom őszintén nekem nem jött be. No, nem a megtörtént események miatt, hanem megint azért, ami miatt sokszor haragudtam már filmekre: egyszerűen minden háttér információ és kidolgozatlanság nélkül csak úgy van. Nesze néző, fogadd el, ne gondolkodj azon, hogy az(ok) a karakter(ek) hogy jutott(ak) el idáig, mi történt az előző egy hétben, hogy nem tűnt föl senkinek az, hogy az arc mögött más rejtőzik… értem, hogy valamilyen szinten a GoT-nek van egy misztikus szála, de talán sosem éreztem ennyire vállrándítással elintézettnek a dolgok hátterét. Mindazonáltal kifejezetten jó érzés volt átélni a látottakat – melyik sorozat képes az első 5 percében már mini katarzist okozni??? – de mintha az egész még az előző évad utolsó epizódjához tartozna. Lehet is benn valami, esetleg oda is szánhatták, csak dönteni kellett és a hajóhad vonulása a repkedő sárkányokkal tényleg epikusabb…

A főcím még csak ez után jön, és tulajdonképp ez után csöppenünk vissza a körforgásba, ismét csak egy körkapcsolásos megoldás keretében. Ez, az elején, egy év szünet után még kevéssé zavaró, ekkor még a nézőnek jól is esik, hogy gyorsan odapillant a fontosabb helyszínekre, kivel mi történt az elmúlt időszak alatt – később viszont, mikor majd ez egyre randomabbá és nagyvonalúbbá válik, kétségkívül csorbíthatja a sorozat érdemeit. Egy szerencse van az egészben: a 7 évaddal ezelőtt felvett szálak most már egyértelműen egy irányba tartanak, a korábbi 6-8 helyszín, a Westeroson szétszórt karakterekkel immáron jelentősen lecsökkent (ez által valahol nézőbarátibb is lett).  Dél már messze van, Dany behajózott, kikötött Sárkánykőn az egész pereputtyával együtt – az évad egyik központi helyszínéül választott kis sziget látványilag pedig zseniális lett. Fontos helyszín, az egyik harcoló fél bázisa, helyszíne a haditanácsnak, no meg egy nagyon-nagyon rég várt találkozásnak. Kétlem, hogy akkora spoiler lenne a sorozat eddigi tükrében hogy Jon és Dany találkozik – természetesen a találkozó kimeneteléről nem illő beszélni. Nekem nagyon tetszett az egész pengeváltás, Tyrion szerepe (érdekes, Varys kissé mellőzve van idén), nagyon szépen csúcsra járatták mindkét karakter jellemét. Miután pedig két személyes kedvencemről van szó, szinte csüngtem a képernyőn, közös jeleneteik alkalmával – és mérhetetlenül szurkoltam, hogy találják meg a közös hangot…

Ez a közös hang egy mási helyszínen is fontos szerepet játszik: mégpedig Winterfell várában, ahol az Észak Királya távollétében ugye Sansa lesz Deres úrnője. Két újabb, rettentően várt, könnyeket hozó és szívszakasztó találkozásnak lehetünk tanúi, majd teljesen váratlan – utólag visszagondolva zseniálisan megírt – módon fura irányba indulnak az események… Komolyan mondom, szinte rossz volt nézni, ahogy a kapcsolatok alakultak, legszívesebben bemásztam volna a képernyőre, s megráztam volna a szereplők vállát, hogy te hülye, ne ezt mondd, tedd, gondold!!! Mindezek persze csak arra voltak jók, hogy maximálisra tekerjék a hangulatot a fináléra, arra a bizonyos csarnokos jelentre, amit én úgy éltem meg, hogy felkiáltottam meglepetésemben és örömömben. És itt éreztem igazán azt, hogy mennyire is nem fontos semmi a GoT hibáiból, mennyire qrva mindegy, ki hova hogyan és mennyi idő alatt jut el, miért nem öregszik közben, miért nem fagy meg a Falon túl, mennyivel is közlekedik egy holló és egy sárkány… amíg ilyen jelenetek vannak, mint itt a fináléban Deresen, addig minden megszépül. A sokadik katarzis a sorozat történetében, egyben az egyik legkielégítőbb.

És ez még mind semmi ahhoz, ami a Lannister vonalon történik. Egyrészt  ugye ott van Cersei, mind teljesen megőrült királyné, hasonlóan őrült hajóflottás segítője: a leszámolás egy másik házzal, a háború finanszírozása ily módon, egy régi titok kiderülése mind-mind szívet melengető GoT esemény.. és akkor hol voltunk még a finálétól. Az utolsó epizód, a nagy tárgyalás a maga mérhetetlen feszültségével engem legalábbis maximálisan levett a lábamról. Hirtelen nem is tudom, mihez hasonlítsam az egész jelenetsort, de az akció hiányát tökéletesen kárpótolja az az izzó levegő, ami a karakterek között volt. Hogy ennyi, sebekkel, gyűlölettel, fájdalommal és közös múlttal rendelkező szereplőt egy térbe tereltek, ahogy ezt tették, ahogy szinte mindenkinek van néhány szava vetélytársához, az zseniális. Mindezt pedig azért, hogy egy nagyobb cél érdekében a kibékíthetetlen ellentéteket félretegyék, hogy egyáltalán ez felmerült, hogy ehhez mi kellett, és hogy ki, mit, hogyan reagált le, az nekem nagyon tetszett. Kíváncsi lettem volna, mit mondott az egyik szereplő a másiknak, hogy egyáltalán visszatérjenek a kiindulóponthoz – de ezt úgy látszik, nem tartották fontosnak elmesélni (nesze néző… megint). Rohadtul élveztem minden farkasszemet, minden dialógust,szinte remegett a kép a feszültségtől – no meg, valahol, mélyen, békére vágyó lelkemnek simogatás volt az az állapot, ami kialakult – még ha úgy trónokharcosan is alakult ki. Mindegy, a Tél megjött, végleg – immár Királyvárba is. Egyébként ennek remek felvezetése volt az előző, zombivadász epizód, abban már ízelítőt kaphattunk ebből az érzésből, nevezetesen, hogy olyan karakterek is képesek együtt dolgozni, harcolni, akik korábban egymás hátába döfték volna a tőrt.

És még ezeken kívül is van három dolog, ami nagyon tetszett, és amit meg kell említsek. Az egyik, hogy igen, végre akcióban is látjuk a sárkányokat, végre van erődemonstráció, végre Dany beveti élesben is gyermekeit… minden sárkányhívő fantasyfilm rajongó elégedetten dörzsölheti tenyerét. Külön lenyűgöző – és számomra meglepő - húzás az egyik sárkánnyal történt dolog, izgalmas alaphelyzetet biztosít a jövő évadra (és ezúttal sem kívánok azzal foglalkozni, hogy az anyámba szereztek azok, ott, akkora láncot). A másik, ami nagyon tetszett, és nagyon vártam már – még ha Sansához hasonlóan én sem értem egészen – az Bran és a Háromszemű holló esete. A múltkori Hodor jelenetet ugyan nem sikerült überelni, de a srác (akivel amúgy kezdődik az egész) képessége remekül van beillesztve a sztoriba:beszéljünk akár a tárgyalásról, akár a titok felfedéséről, ez az időutazásos dolog minden formájában tetszik. S végül – kapcsolódva az elsőhöz – a látvány: egyszerűen beszarás, sok hollywoodi film megirigyelhetné azt, amit itt produkáltak. Legyen szó akár egy tengeri vagy szárazföldi ütközetről, akár sárkánytámadásról (hidegben vagy melegben), vagy a akár csak a várak kinézetéről, seregek a seregek felvonulásáról – mind szinte hibátlan. hangulatban és kinézetben egyaránt.

A lényeg, a lényeg: nekem ez az egész koncepció, ahogy szűkül a kör, ahogy közeledik mindenki Királyvár felé, ahogy kapcsolódnak össze távoli, akár ellenkező oldalon álló sorsok is a történetben –  rettentő módon tetszett. Érzem, tudom, látom a sorozat és az évad hibáit is, látom a roppant elnagyolt és háttér információk nélküli történetvezetést, az idő és a távolságok semmibe vételét (a holló és a sárkány esete, ugye), a néha semmiből meghalni feltűnő karaktereket… de nem érdekel. Nekem teljesen elég volt idén az, hogy láttam egy képen olyan szereplőket, akik eddig Westeros távoli pontjain bóklásztak, akik eddig halálos ellenfelek voltak. Nekem ezúttal nagyon bejött ez a békepszichológia, rajtam amúgy is mindig átfut a melegség, ha bárhol, bármikor két ősellenség békülni készül – mert az viszi előbbre a világ (és egy ország) sorsát. Az örök háború sosem vezet sehova… s itt még pénzt sem hoz, csak visz.





90%




.

R2-D2 írta:

Trónok harca S7

Nekem ez az egész koncepció, ahogy szűkül a kör, ahogy közeledik mindenki Királyvár felé, ahogy kapcsolódnak össze távoli, akár ellenkező oldalon álló sorsok is a történetben –  rettentő módon tetszett. Érzem, tudom, látom a sorozat és az évad hibáit is, látom a roppant elnagyolt és háttér információk nélküli történetvezetést, az idő és a távolságok semmibe vételét (a holló és a sárkány esete, ugye), a néha semmiből meghalni feltűnő karaktereket… de nem érdekel. Nekem teljesen elég volt idén az, hogy láttam egy képen olyan szereplőket, akik eddig Westeros távoli pontjain bóklásztak, akik eddig halálos ellenfelek voltak. Nekem ezúttal nagyon bejött ez a békepszichológia, rajtam amúgy is mindig átfut a melegség, ha bárhol, bármikor két ősellenség békülni készül.

90%

De hát még csak nem is készül   ... Jon és Daenerys meg nem voltak ellenségek.

Én ugye már leírtam a magam részét, így kiegészítésnek csak annyit, hogy az itt felsorolt hibákkal még együtt tudtam volna élni, de ahogy éppen ezeket a nagy találkozásokat és következményeit összecsapták, amiatt nem tehetek úgy, mintha ez az évad egy súlycsoportban lenne akár a 3., akár a 4. évadokkal. Csúnya szóval élve a találkozások nagy része fan-service, csak maga a ténye a lényeg, és hogy egyáltalán megtörténhetne-e, az nem. Erre nekem a legbántóbb példa Brienne volt...

Spoiler:

Talán többet el tudtam volna nézni, ha legalább a dráma több marad, de ami maradt, az nekem már kevés. Túlságosan elkényeztettek az eddigi évadok   ...
.

Niwrok írta:

Trónok harca S7

Csúnya szóval élve a találkozások nagy része fan-service, csak maga a ténye a lényeg, és hogy egyáltalán megtörténhetne-e, az nem.

Ez nem is kérdés. De engem pont ezzel vettek le a lábamról... mert egyszerűen Jó volt nézni.  

Niwrok írta:

Spoiler:

Spoiler:

.

R2-D2 írta:

Trónok harca S7

Spoiler:

Spoiler:

.

.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Paranormal Activity : The Ghost Dimension


Érdekes egy koncepció ez az egész Paranormal Activity franchise. Az csak egy dolog, hogy én felemás viszonyban vagyok vele (vannak stíluselemei, jellegzetességei, amiket kifejezetten bírok, néha viszont dögunalom az egész), viszont szerintem azért nem ártott volna egy tudatos és lineáris építkezés már az első epizódtól kezdve… mert ez így kissé fura lett. Immár a hatodik mozinál járnak (sorban az ötödiknél – állítólag az utolsónál), és megint egy teljesen új szálon kötik a történetet a korábbiakhoz. Nekem kezd olyan érzésem lenni, hogy elvesztem egy pókhálóban, én nem vagyok annyira geek, hogy a sorozat minden rezdülését és kapcsolódási pontját fejben tartsam: márpedig a The Ghost Dimension (TGD) megint csak erre épít: ahogy a 4-ik rész a második fejezethez kötődött, ez az 5-ik epizód meg szoros kapcsolatban áll a harmadik filmmel. Kívülről nézve iszonyat káosz az egész, amibe még a The Marked Ones is bekavar, az időrend totál feje tetejére áll minden egyes új rész megjelenésekor. Nos, tekintve hogy állítólag ez az utolsó PA film, az ember joggal várná el, hogy rendet tegyenek a káoszban, hogy betömjék az esetleges lukakat, hogy végül is megtudjuk, ki az a démon, aki rémisztgetett 6 éven át… nos, a siker (is) csak fél.

Nem mondom, hogy mindenáron  tovább kellene vinni a sztorit, de én leülök majd a következő ijesztgetés elé is. Ez is tetszett, csak azért kap "viszonylag" kevesebb pontszámot, mert azért mégsem csak megijedni kéne rajta... hanem esetleg félni is.  

75%

Valahogy én is így vagyok vele. Inkább csak kötelességből fogom megnézni, ha már láttam az eddigieket is, de már rég elvesztettem a fonalat, hogy most ki hol van. Az meg elég valószínűtlen, hogy harmadszor is rászánom az időt, hogy újranézzem az első részeket.

Jó ez az "utolsó rész" szöveg. de már a Fűrészeknél sem jött be. Annak is volt már két utolsó része, és tervbe van véve a harmadik   ...

Ha nem is csak kötelességből néztem meg, de azért nem siettem vele. Nekem ugyan nem lett akkora kedvenc a sorozat, sok ijesztgetését gagyinak találtam, de talán éppen azzal, hogy ilyen kitartóan szövögetik a szálakat, érdekes tudott lenni.

Most ugyanez volt a helyzet, csak sajnos több a kínos részlet. Az első az a kamera, ami ugyan láthatóvá teszi a szellemvilágot, de hát az egy elég nyomi kis szellemvilág, amiben annyit látunk, hogy egy fekete ködmaszat ide-oda mászik, néha humán alakja lesz, aztán meg "váratlanul" beleugrik a kamerába. De legalább egy elfogadható okot szolgáltat a kamera használatára... még ha az most sem derül ki, hogy miért kell a szereplők beszélgetését is házikamerázni. Másodszor meg nagyon olcsóak a trükkök, ahhoz képest, hogy a láthatóvá tett borzalommal akar riogatni... mondom ezt úgy is, hogy az elsőben a parafaktor a villany kapcsolgatása volt meg hogy kiszórtak egy kiló lisztet, de itt majdnem felröhögtem, amikor Toby annyi volt, hogy egy szőrös lábú férfi térdtől lefelé besétált a kamerába   .

Pedig a hangulattal nincs baj, a szereplők hozzák a szükséges kliséket és gesztusokat. Ahogy összekapcsolták a szálakat, és mindebbe belekavarták az időt, az meg még akár ügyesnek is nevezhető. Csak tényleg ne lenne ez az egész ennyire unalmas és erőltetett néha...

6/10
.

Niwrok írta:

R2-D2 írta:

Trónok harca S7

Spoiler:

Spoiler:

.

Ez van!

.





Contratiempo




Talán nem véletlen – azon kívül, hogy a hazai bemutató ezeknél a moziknál ugye irreális elvárás – hogy nincs még hivatalos magyar címe ennek a filmnek sem: leginkább az angol The Invisible Guest után képzett A láthatatlan vendég címet használják mindenhol. Pedig aztán a contratiempo a netes spanyol szótárak szerint mindent jelent, csak azt nem: „1. kellemetlenség, 2. közbejött (kellemetlen) esemény, váratlan akadály, kedvezőtlen körülmény” ugyanis a mozi egészét tekintve minimum elnagyolt, felületes – igaz, hogy a fő konfliktust okozó eset kapcsán tényleg lehet holmi kellemetlenségre hivatkozni… no de azért abból nem feltétlenül kellene gyilkosságoknak következnie. Jómagam meg sem próbálom lefordítani, de igazából értelmezni sem: az A láthatatlan vendég a maga módján nem rossz, lehet több szinten is kapcsolatot találni a történettel, de ez meg úgy beszűkíti az értelmezési lehetőségeket. De igazából mindegy is, nem az a lényeg, mi a címe (a cím mizéria nem egyedi dolog a spanyolajkú moziknál): sokkal fontosabb, hogy a Contratiempo annak az Oriol Paolo nevű faszinak a műve, aki például a zseniális El Cuerpot írta és rendezte, de a Júlia szemei című másik remekmű forgatókönyve is az ő nevéhez fűződik. Ez pedig kellő alap egy újabb kiváló spanyol thrillerre…

Adrian (Mario Casas) sikeres, fiatal üzletember, az év vállalkozója, rengeteg pénzzel és befolyással – azonban a befolyása sem mentheti meg a gyilkosság gyanújától: egy szobában találják egy női áldozattal, a szoba belülről zárva, a srác kezében pedig a gyilkos fegyver. Egyelőre szabadlábon védekezik, az ő verziója szerint valaki leütötte őt és egy ismeretlen vendég a szállodai szobában volt az, aki megölte barátnőjét. A meghallgatása előtt természetesen jön hozzá (afféle házi őrizetszerű szituban) egy ügyvédnő, aki még soha nem vesztett – vérprofi, nyugdíj előtt álló vénlány, aki felkészíti a gyanúsítottat a meghallgatásra. Kicsit ugyan korábban érkezik a vártnál, de jó oka van: a vád egy tanúja pár órán belül vallomást tesz, ami végleg alááshatja Adrian történetét. Az tény, hogy tapasztalt néző elég hamar elkezd gyanakodni a nőre – magam legalábbis így tettem – de garantálhatom, arra nagyon kevesen jönnek majd rá, ki is ő és mit is akar… valójában. Ugyanis a Contratiempo egyik legfontosabb – olyan spanyolos, Oriolos – védjegye a remekül megírt, csavaros, hiteles és kidolgozott fordulatokra építő forgatókönyv. Azt nem mondom, hogy akkora pofon az egész, mint mondjuk a La cara oculta esetében volt, de azért a hűha érzés előjön a végére. És tudjátok mi a poén: hogy egyetlen percre nem éreztem azt, hogy ez a csavar csak azért van, hogy legyen, nem a milliószor látott hollywoodi dramaturgia miatt van fordulat – hanem mert a történet megkívánja és mert fel van építve.

Virginia Goodman (Ana Wagener) az ügyvédnő, aki Adrian sztoriját próbálja ízekre szedni, ezzel is segítve a sikeres meghallgatást: ha a srác őt meg tudja győzni igazáról, akkor nyert ügye lesz a bíróságon. Az események így Adrian elmesélésében elevenednek meg, a film kvázi egy gigantikus flashback: a gyilkosság, mint kellemetlenség előzményeként feltárul az az út, ami Adriant abba a szállodai szobába vezette. Egy titkos szerelmi kapcsolat története, egy titkos találka és annak balszerencsés hazaútja – zseniálisan adagolt formában. A gyilkosság kezdeti képei után viszonylagos nyugalomba kerülünk, Adrian és Laura (Bárbara Lennie) románcában azonban egy kellemetlen baleset gyökeres fordulatot vesz. Nem írom le, mi és hogyan, mert tök jó volt átélni Adrian meséjét az esetről – a lényeg, hogy a fiatal pár hirtelen döntéseinek óriási súlya lesz később. Nem mondom, hogy én így tettem volna, de az adott szituban, az adott téttel simán elhiszem, hogy ez életszerű. Qrva jó volt, ahogy a mesében a részletek egymásra épülnek, ahogy tök hitelesen minden elromlik, ahogy a remekül megírt forgatókönyv balszerencsés fordulatai új rétegeket adnak Adrian meséjének.

Egyébként nem véletlenül írtam annyiszor, hogy mese: a Contratiempo egyik legfontosabb jellemzője, hogy – jó thrillerhez hasonlóan – nem tudhatod, igaz-e, amit látsz/hallasz. Ez EGY igazság, Adrian igaza, az ő története, az ő nézőpontjából elmesélve, az ő jól felfogott érdeke szerint. Viszont, ahogy telik az idő, ahogy az ügyvédnő egyre kényesebb kérdéseket tesz fel, úgy tűnik egyre ingatagabbnak az egész: egyre inkább érezni, hogy a sztori nem teljes, s hogy a nőnek sem csupán az a célja, hogy erős alibit gyártsanak a meséből. Tényleg olyan, mint egy meghallgatás, Adrian szempontjából egyre kellemetlenebbé is válik az egész: és még ha a múlt igazságában ekkor még nem is kételkedünk, a legfontosabb kérdés, miszerint hogy került ki a gyilkos a belülről bezárt hotelszobából, továbbra is megválaszolatlan. Mesterien felépített láncolat az egész, tulajdonképp egy gigászi csapda, aminek viszont a bezárulása mégsem ér váratlanul. Egyrészt, mert a néző valahol az első perctől kezdve érzi, hogy valami nincs rendjén – erre amúgy nagyon rásegít a srác karaktere is – másrészt meg sok-sok apró morzsát elhintenek menet közben, amik valahogyan beépülnek a tudatalattiba. Mindenekelőtt az ügyvédnő nem kicsit nagyképű dumája arról, hogy ki az okosabb… s ha már itt tartunk. Egy gyenge pontot éreztem az egészben, az amúgy jól felépített fordulat nálam pont ezen sántít kicsit: a történet végét ismerve, az ügyvédnő ennyire talán nem is lehetne „okos”.

Én nem tudom, mit esznek-isznak a spanyol nyelvű írók, rendezők, de nem először áradozok abból a közegből érkezett filmen... biztos vannak gyengébben sikerültek is, de eddig, amiket láttam, egy szignifikáns dologban eltértek amerikai társaiktól: a forgatókönyv átgondoltságában. Lehet, hogy az Álomgyárban több pénz jut minderre, hogy híresebb és jobb (??) színészek állnak rendelkezésre, de amíg ott az az elvárás, hogy nézőként eszedbe ne jusson gondolkodni azon, amit látsz, az európai mozik zömében a sztori minden egyes építőkockája mintha oda lenne ragasztva egymáshoz. A meglepetés itt tényleg meglepetés, a motivációk és a karakterek jól kidolgozottak, az egész filmről süt a hitelesség. Mert ugyan meglehetősen balszerencsének kell lenni ahhoz, hogy mindaz, amit itt látunk, így bekövetkezzen, de ha megtörténik, akkor ezek a figurák, ilyen kitalált jellemmel és háttérrel tényleg csinálhatják akár ezt is. Mint jó thriller, a Contratiempo végig feszültség alatt és bizonytalanságban tart, ami közben érzed ugyan, hogy nincs minden rendben, de képtelenség lenne az események láncolatának minden változatát végigvenni. Kicsit – pláne a vége – olyan, mint egy gondolatkísérlet: mi van, ha Adrian sztorija nem igaz, ha a sármos fickó tulajdonképp tényleg egy hidegvérű gyilkos, s mi van, ha ezt a saját ügyvédje deríti ki róla? Lehet-e a gondolatkísérletet annyira variálni - van-e olyan mese – ami elég hihető ahhoz, hogy a zárt szobából eltűnő gyilkost elhiggye bármely bíróság? Egyáltalán, ha az ügyvédnő kideríti az igazat – Adrian kvázi meggyón neki mindent – az a közelgő tárgyalás szempontjából mit jelnt?

Ezen gondolatok mentén pörög a film, miközben egyre mélyebben merülünk a bizonytalanságban. Kiegészítésképp pedig van még egy gyermekét elvesztő házaspár, Adrian eredeti, hivatalos ügyvéde, aki tőle távol próbál neki segíteni – no meg a végén még valaki, akinek feltűnése meglepetést kellene, hogy okozzon – kinek mekkorát. Jó ez az egész így, remek színészi játékkal, remek hangulattal, és mindenekelőtt remek forgatókönyvvel és dialógusokkal. Amikor elkezdik variálni a múlt lehetséges eseményeit, az ember egyik ámulatból a másikba esik: akkor döbben csak rá, hogy Adrian életszerű meséje mennyire is ingatag lábakon áll. És hogy tulajdonképp mire is ment ki az egész… mert hogy az a bizonyos óra sem csak azért ketyeg, amiért, s fontosabb egy piros x, mint maga a meghallgatás.

Jó volt ez, egy újabb kiváló spanyol mozi. Igaz, nem lehet minden egy újabb El Cuerpo, de kész felüdülés volt egy értelmesen megírt mozit látni.




85%



.

R2-D2 írta:

Contratiempo

Jó volt ez, egy újabb kiváló spanyol mozi. Igaz, nem lehet minden egy újabb El Cuerpo, de kész felüdülés volt egy értelmesen megírt mozit látni.

85%

Óóóóó, 'szameg !!!
Pár hete került fel a Netflixre, a hét közepén láttam, és ha egy kicsit gyorsabban jön az ihlet, akkor ma az erről szóló írást tettem volna fel... Félig kész, majd hétfőn felmásolom, már amennyi értelme maradt így, és mehet dupla ajánlóként .

Mert a véleményem szóról szóra ugyanez: remekül megírt film egy kiváló ötlet alapján, és csak annyi a baja, hogy nem ezt láttam előbb a többihez képest, mert úgy a meglepetés és a csodálat is nagyobb lett volna. Úgyhogy olyan 8 körül lesz.

.

Niwrok írta:

Contratiempo

Óóóóó, 'szameg     !!!

Niwrok írta:

Pár hete került fel a Netflixre, a hét közepén láttam, és ha egy kicsit gyorsabban jön az ihlet, akkor ma az erről szóló írást tettem volna fel... Félig kész, majd hétfőn felmásolom, már amennyi értelme maradt így, és mehet dupla ajánlóként   .

Mert a véleményem szóról szóra ugyanez: remekül megírt film egy kiváló ötlet alapján, és csak annyi a baja, hogy nem ezt láttam előbb a többihez képest, mert úgy a meglepetés és a csodálat is nagyobb lett volna. Úgyhogy olyan 8 körül lesz.

.

Oké, akkor megvárlak. Örülök, hogy neked is tetszett. Ami jó, az jó.


.

.





Az (2017)




Gondolom, nem kevesen vannak olyanok, akik úgy ültek/ülnek be erre a filmre, mint én: nem olvasták Stephen King maratoni hosszúságú történetét, maximum az 1990-es minisorozatot látták – vagy azt sem. Így, velem együtt ők is csak értetlenül bámultak a mozivászonra, mi is ez a gyerekevő bohóc, ők is vártak volna valami minimális magyarázatot arra, ki is ez az Az, honnan jött és hogy miért is csak 27 évente éhezik meg. Nos, hogy akár utólag is könnyebb legyen kicsit megemészteni a látottakat – ha meg valaki még csak ez után nézi meg, annak egy jó kis útbaigazítás – a net segítségével összeszedtem a Karajcárosnak hívott bohócról a tudnivalókat. Ugyanakkor halkan megjegyzem, hogy ez, így roppant mód hiányzott a moziból, nem lehet egy ekkora (sikerű) produkciót arra alapozni, hogy mindenki kívülről tudja, mivel áll szemben – az Az idei mozis feldolgozásának egyik legnagyobb hibája számomra így márpedig pont az ebből a tudatlanságból eredeteztethető… khmmm… nevetségesség lett.

„Az valódi neve ismeretlen az emberek előtt. Azért nevezik ezzel a határozott névmással, mert alakváltó. Képes az emberek félelmei mögé látni és azt ellenük fordítva felvenni annak alakját. Az bohócformája arra szolgál, hogy könnyebben el tudja ragadni természetes táplálékát, amely nem más, mint a városban élő gyerekek. Bár időnként felnőtteket is magával ragad, a gyermeki félelem az a fűszer számára, mely élvezhetőbbé teszi az ételt. Az egy kozmikus kataklizma során került a Földre, hogy ott hibernálva várjon évmilliókat, hogy az emberek eljöjjenek, s megalapítsák Derry városát, egyenesen a búvóhelye fölött. Az érkezés után, feltételezhetően első áldozatai bekebelezése után hibernálta magát és körülbelül huszonhét évenként ismét feléledt, táplálkozott, majd ismét álomba zuhant. Ezen ciklusok kezdetét és végét is mindig valamilyen városi katasztrófa jelezte. Az ősellensége a "Teknősbéka" aki valaha az Univerzumot és más világokat teremtett. Ők ketten viszont egy még magasabb rendű értelem kreálmányai, akikre csak Mások néven hivatkoznak”

Nem állítom, hogy ez most annyira komoly – nem tudom, King mit szívott, mikor egy teknősbékát tesz meg egy gonosz alakváltó ellenfelének, de hát Oggway mester is különleges volt a Kung Fu Pandában, ugye – és életszerű magyarázat, de legalább valami… valami, ami hiányzik a filmből. Nagyon. Így az egész meglehetősen gyermeteg és súlytalan lett, amit ráadásul tetézett az, hogy a fél történet – mert hisz ez csak a könyv fele – egy manapság divatos, amúgy jól sikerült ifjúsági moziba csomagolt horror próbál lenni. Annak minden előnyével és hátrányával: az eredeti alapanyagtól való eltérés, a sztori 80-as évek végébe helyezése a bicikliző gyerekekkel, a pubertáskori szexista viccekkel kifejezetten jó, divatos és hangulatos – viszont ehhez párosítva a gonosz bohóc rémes tettei, a néha tényleg ütős jump scare elemek és parás hangulat valahogy totál nem illik össze. Mintha nem találták volna meg az alkotók, milyen irányba is vigyék a mozit, egyszerre lett gyermetegen vicces és tényleg félelmetes… a baj csak az, hogy a kettő tulajdonképp ki is oltja egymást.

1988 októberében egy nagy esőben – ezen kicsit elgondolkodtam, pont esőben kell-e papírhajót úsztatni, de kétségkívül ,lehet  – egy kisfiút elkap a város mérhetetlen csatornahálózatában rejtőzködő bohóc… tény, hogy kiváló hangulatú és ütős (harapós) a felütés. A kis srác halálát mindenki nehezen dolgozza fel, de leginkább annak pár évvel idősebb bátyja, aki még következő év nyarán is eltűnt kistestvérét keresi. Hiába mondja neki mindenki, hogy George meghalt, ő szentül hisz benne, hogy a kiskölök csak eltűnt… tulajdonképp nem is csoda, hogy a félelmein és mániáján keresztül megérinti az univerzális gonosz, esetünkben a bohóc. Rajta kívül még hat másik kiskölköt környékez meg Az, mindegyiket a saját félelmük kivetülésének formájában ijesztget – állítólag finomabb a hús, ha a félelem szétárad az erekben. Mindegy, a 7 gyerek, akik amúgy valamilyen ok miatt mind-mind korosztályuk veszteseinek számítanak, a közös negatív élmények hatására kis csapattá kovácsolódik, és természetesen némi széthúzás után együttes erővel veszik fel a harcot a bohóc/leprás/festménynő ellen. Nagyjából ennyi a történet, aki ismeri, annak ez sem újdonság, aki meg Pennywise-szűzen ül be rá, az hadd fedezze fel magának a filmet.

Mint mondtam, tulajdonképp két fő szálra, két fő hangulati elemre lehet bontani a filmet, ezek közül pedig nekem a gyerekes rész, az egész 80-as évekbeli, biciklis hangulat nagyon bejött. Külön nézve egy kiváló Stranger Things pótlék, vagy epizód, millió apró, jól eső érzéssel a korszak iránt – sőt, megkockáztatom, ha nem lett volna a sorozat, most teljesen odáig lennék ettől a résztől. Személy szerint én annak is örülök, hogy az 50-es évekből áttették a történetet a 80-as évekbe, így sokkal közelebb áll hozzám, kicsit visszarepít a múltamba. Jók a gyerekek karakterei, érdekes kis minivilágokkal, Beverly kapcsolata apjával gyomorforgatóan dühítő, Eddie és dagadt anyja, Mike és a birkák, vagy Ben túlsúlya remek karakter kavalkádot nyújt, igazán jól kidolgozott – ámde csak a szükséges mértékig bemutatott – személyes háttér információkkal. A hab a tortán mindezekhez természetesen a szemüveges srác, Richie figurája, aki a film egyszemélyes humorforrása, akinek olyan beszólásai vannak, amiken szó szerint szakadni lehet a röhögéstől: kiválóan működő szexista gyerekhumor, megfelelő pillanatokban adagolva. Az, hogy belőlük lesz a Vesztesek Klubja, totál életszerű és érthető, jól összerakott és hiteles brigád – egyúttal az egész kompánia tök szerethető, külön-külön is és csapatban is lehet értük izgulni… olyan végtelenül cuki a mozi ezen rétege. Egyfajta ellenpólus számukra az idősebb galeri szereplése, akinek egyik tagja majd ugye majd fontos szerepet fog későbbiekben is betölteni – az ő csapatuk, a kinézetük, karaktereik is kiválóan megidézik a 80-as évek lázadó, balhés srácainak figuráit.

Nos, ehhez az egész – talán nem túl sötét – kamaszvilághoz kellene hozzá párosítani valami elementáris erejű és félelmetes gonoszt – amiről meg amúgy nem tudunk lófaszt se. Dicsérendő, hogy ezzel töretlenül próbálkoznak az alkotók, sőt néhány jelenetben egész jól sikerül a frászt is hozni a nézőkre, de a már említett információhiány miatt maga a lény, Pennywise inkább egy nagy talány, mint egy félelmetes figura. A laikus és tudatlan nézőben már menet közben is gondot okozhat az, hogy most akkor mi az a leprás zombi, az a festmény, a fej nélküli gyalogos meg a többi horror elem és hogy kapcsolódik a fő sodorhoz, ráadásul ezen jelenések egy része kínosan nevetséges is lett. A leprás mintha a TWD-ből tévedt volna ide, a fejetlen meg… egyszerűen kínos. Ennél még gyerekkorom egyik legfélelmetesebb filmje, az A fej nélküli lovas is jobb volt… Azt is éreztem egyébként az egészen, hogy nem csak a történetet tették a 80-as évekbe, hanem mintha a horrorfilmes technikákat is próbálták volna ahhoz a korszakhoz igazítani. Néha – nem gyakran, de néha – azt éreztem, mintha mondjuk Carpenter The Thingjében járnék, valahogy a retro feeling átragadt a trükkökre és a látványra is. Mindezek ellenére kétségkívül van az Aznak egy erőteljesebb horror vonala, stílusa, szála, ami helyenként még működik is, az meg, hogy én speciel képtelen vagyok félni egy bohóctól, az legyen az én bajom (magát a koncepciót sem egészen étem, miért pont bohóc, de mindegy – biztos King attól fosott, mikor kicsi volt). A legnagyobb baj azonban szerintem az, hogy a minden háttérteher ellenére cukis ifjúsági szál bohósága, viccessége, kedvessége illetve az ősgonosz bohóc horrorrmegnyilvánulásai teljesen közömbösítik egymást. Mintha nem tudták volna eldönteni, mit is akarnak igazán, hiába az R besorolás, (18+), az egész nem több, mint egy laza, kortárs, ijesztgetős tinihorror. Ennél sokkal parásabb, izgalmasabb filmek kaptak itthon 16-os karikát (pl. Lights Out, It Follows, The Boy), ez, azokhoz képest fasorban sincs.

Aztán azzal, hogy a csatornarendszer akkora, amiben egy egész hadsereg elférne, ami természetesen olyan üres és kihalt, mint amilyennek pont lennie kell, azzal már nem is igazán foglalkozom: teljesen belefér a műfaj idiótaságaiba. Ugyanúgy néhány történeti elem, a mindig kihaltnak tűnő kisváros, a város közepén lévő ház alatti kút, annak abszurd léte simán belefér a zsáner hülyeségeibe – itt sokkal fontosabb volt, hogy hangulatos legyen és jól meg legyen csinálva, ezzel pedig nem volt gond. A végső bunyót mondjuk már kissé nehezebben nyeltem be, nem kicsit volt komikus és dedós, ahogy 7 gyerek elzavarja az ősgonoszt, de talán még az is elment. Van valami viszont, amit mindenképp meg kell említsek, amiről utólag szereztem tudomást, és ami óriási szerencsére nem jelent meg a vásznon: az ominózus gyerek gruppenszex… komolyan mondom, ha azt megláttam volna, bármilyen formában, lehet kimegyek a teremből. Egyúttal, tudomást szerezve ennek létéről, eléggé megkérdőjelezem King nagyságát: ez a teljes aberráció, hiába is dumálja meg, hogy mik voltak anno a szándékai vele. Épp elég volt a pedofil összetevő, annak is már a tudatától kinyílt a bicska a zsebemben…

Mindegy, ez az Az nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet: nem lett egy rossz mozi, majd úgyis a második epizóddal lesz kerek az egész, de valahogy szerintem máshogy kellett volna súlyozni az egészet. Vagy még több ifjúsági résszel, ugyanennyi horrorral, vagy full brutális horrorrként, kevesebb kamaszhumorral. És akkor maradhat a New Yorknyi méretű csatorna is a kisváros alatt.




70%




.

R2-D2 írta:

Az (2017)

Nem állítom, hogy ez most annyira komoly – nem tudom, King mit szívott, mikor egy teknősbékát tesz meg egy gonosz alakváltó ellenfelének, de hát Oggway mester is különleges volt a Kung Fu Pandában, ugye – és életszerű magyarázat, de legalább valami… valami, ami hiányzik a filmből. Nagyon. Így az egész meglehetősen gyermeteg és súlytalan lett, amit ráadásul tetézett az, hogy a fél történet – mert hisz ez csak a könyv fele – egy manapság divatos, amúgy jól sikerült ifjúsági moziba csomagolt horror próbál lenni. Annak minden előnyével és hátrányával: az eredeti alapanyagtól való eltérés, a sztori 80-as évek végébe helyezése a bicikliző gyerekekkel, a pubertáskori szexista viccekkel kifejezetten jó, divatos és hangulatos – viszont ehhez párosítva a gonosz bohóc rémes tettei, a néha tényleg ütős jump scare elemek és parás hangulat valahogy totál nem illik össze. Mintha nem találták volna meg az alkotók, milyen irányba is vigyék a mozit, egyszerre lett gyermetegen vicces és tényleg félelmetes… a baj csak az, hogy a kettő tulajdonképp ki is oltja egymást.

Van valami viszont, amit mindenképp meg kell említsek, amiről utólag szereztem tudomást, és ami óriási szerencsére nem jelent meg a vásznon: az ominózus gyerek gruppenszex… komolyan mondom, ha azt megláttam volna, bármilyen formában, lehet kimegyek a teremből. Egyúttal, tudomást szerezve ennek létéről, eléggé megkérdőjelezem King nagyságát: ez a teljes aberráció, hiába is dumálja meg, hogy mik voltak anno a szándékai vele. Épp elég volt a pedofil összetevő, annak is már a tudatától kinyílt a bicska a zsebemben…

70%

Amikor először mondtad, nem értettem, mi ez az Oogway-dolog, én erről a teknősös világmagyarázatról nem tudtam ... De van annyi előnyöm ebben, hogy elfogadtam, a gyerekek sem; ők is éppen annyit tudnak Azról, mint a néző, így tulajdonképpen az izgalom egyik forrása, hogy fogalmuk sincs, mi is ő, hogyan kell ellene küzdeniük, és ezért a siker -bár megtörténik- egyáltalán nem garantált. Ők csak annyit tudnak, hogy ki kell szabadítaniuk egy társukat. Az már más kérdés, hogy így kissé következetlen a dolog, mert a film egyértelműen úgy definiálja, hogy a félelem nem egyszerűen fűszer, hanem egyben Pennywise erejét is adja, és azért is tudja lenyomni akár 7 gyerek is, mert nem félnek. Másrészt az, hogy valami többezer éves meg kegyetlen "űrlény", még korántsem jár együtt azzal, hogy szuperereje van. Bőven lehet, hogy egy gyenge szar, ami az illúzióival, hipnózissal tudja csak megtéveszteni és legyengíteni a prédát, és ha azon átlátnak, akkor megáll a tudomány. Hiába láttam az eredeti tévéfilmet, rég elfelejtettem, így minden, amit a "bohócról" tudok, az ebből a filmből jött eredetileg, és az alapján semmiképpen sem valami bivaly démont tudtam elképzelni, ami bohócruhában teszi nevetségessé magát, hanem egy fura pókot és annak a félelemből szőtt hálóját.

A gyerekszexes részről sem tudtam, és bár felvet kérdéseket, hogy miért pont ott és akkor, és King ezt miért tartotta fontosnak megírni... de azért az önmagában nem ritkaság, hogy a 15-16 évesek szexelnek egymással... még ha nem is egyszerre   .
.

.





12 majom S3




El nem hiszem, hogy létezik élő ember a Földön – akár az írók között is – aki ezt ténylegesen átlátja. Ez, kérem egy akkora káosz az időben, három vagy négy alternatív idősíkkal, hogy szinte képtelenség kibogozni – ez, így már a tavalyelőtti előtti Találmány összetettségét is lepipálja, a különbség kettő között annyi, hogy ez sokkal, de sokkal jobb és szórakoztatóbb. A 12 majom a harmadik évadában sem okozott csalódást, végérvényesen egy hihetetlenül összetett és ötletes időutazásos sorozattá vált, aminek ebben az évadában szépen lassan minden korábbi kérdésre válasz érkezik. Egyre inkább úgy tűnik, az alkotók tudják, mit akartak az első perctől kezdve… az más kérdés, hogy ezen tudásuk megint nem mindig jut el zökkenőmentesen  a nézőkhöz. Egyébként, ahogy kutattam, van idővonala is a sorozatnak, ami felsorolásban (vigyázat, spoileres!!) tényleg alapos és tényszerű, de az igazi jó áttekintést a folyamatábrát a különböző nyilakkal, ki, honnan, hova ugrott  nem találtam. Pedig az lenne az igazán jó móka…

Előző évadokról itt és itt értekeztem, s ahogy olvasom saját soraimat, a legnagyobb problémám mindig is a túlzott összetettség volt. Nos, a az a helyzet, hogy a harmadik évad ebben cseppet sem változott, sőt elért egy olyan pontot, ami után az ember meg sem próbál azon gondolkodni, hogy épp hol van: egy pont után az egész egy szédületes rohanás az időn keresztül. Ez pedig qrva jó, a magamfajta időutazó fanoknak kész mennyország: a legjobb példa az egészre, hogy tulajdonképp 1750 és 2163 között szörfözünk, bepillantva rengeteg évbe, Caterina gépe mellett egy extra nagy időgép is feltűnik, ami városként mozog előre-hátra, illetve egy extra kicsi készülék is, amolyan hopponáló mellény, ami segítségével szinte bármikor és bármi elérhető – már ha tudjuk, mit akarunk.  Miután pedig nekem ez tetszett az egész évadból a legjobban, engedjetek meg két apró megjegyzést ezzel kapcsolatban… az egyik, hogy mekkora ötlet a jövőbeli technológiát a múltban megszerezve a jelenben használni arra, hogy a múltba utazva a jövőt akadályozzuk meg? A másik meg… csak utólag gondoltam bele, hogy önmagában a mellény hogy alkalmas ilyen pontos ugrásokra számítások nélkül, szóval – lehet, ebbe az alkotók ezzel nem is foglalkoztak – az egészet valami gondolatvezérelt szerkezetként képzelem el. Ha ebbe egyébként kicsit jobban belemegyünk, sík hülyeség az egész, de a soriban kiválóan működött, ahogy a bunyóban X-men módjára mindig az ellenfél elé kerültek pár másodperccel…

A második évadot ugyebár ott hagytuk abba, hogy a kis csapat szétszóródott térben, de mindenekelőtt időben: Jennifer az első világháborúba került, Cole maradt 2046-ban, Ramse akaratán és tudtán kívül 2023-ban köt ki, míg Cassie ugye a Titánon 2163-ban ébred. Az amúgy sem egyszerű történeten kavartak tehát az írók egy jó nagyot azzal, hogy elválasztották a karaktereket egymástól, ezt pedig a szokásos dramaturgiát követve természetesen azért tették, hogy legyen egy cél, az egyesülés – ezzel, meg a háromféle időgéppel aztán nagyon jól sáfárkodtak az évad során. Ahhoz, hogy egymásra találjanak, természetesen sok-sok ugrás kell majd, de ezzel meg egészen zseniális dolgokat sikerült elrejteniük a történetben. Az egyik, ami nekem nagyon tetszett, az a fal, amit Cassie talál az idő egy pontján – milyen jó ötlet már az, hogy ki és mikor és miért építette, a másik meg például a felnőtt gyermek találkozása apjával és anyjával úgy, hogy azoknak fogalmuk sincs róla, kivel is beszélnek. Szinte beleszédül az ember az ilyenekbe az évad folyamán, én magam egy ideig próbáltam értelmezni is a szálakat – megállítottam a képet és gondolkodtam rajta, hogy akkor ez most mikor, hogyan, hol – de aztán feladtam. Ha így tettem volna, kb. 5 percenként állíthattam volna meg az egészet és értelmezhettem volna a látottakat, annyi, de annyi csavar és átfedés (na jó, paradoxon) van benne… úgyhogy hagytam a francba az egészet. Szimplán csak élveztem a szörfözést, ahogy ugráltunk előre és hátra, ahogy kerültünk a történelem különféle korszakaiba.

Mert az a 12 majom most már egyik legnagyobb erőssége, hogy ahogy jövünk-megyünk az időben, mindig új és új korrajz tárul szemünk elé – és mindig egy nagyszerűen megcsinált korrajz. Legyen az London, Párizs, New York, bármi és bármikor: rohadt jó, ahogy szereplőink a tök részletgazdag tabló előtt teszik dolgukat. Ahogy korábban is írtam, a tévétársasághoz és a műfajhoz képest is tisztességes látvány jellemzi az egész sorozatot, még akkor is kellően részletgazdag, amikor csak pár órát töltenek egy helyszínen. Másrészről meg szerencsére a rengeteg szürreális látomás alaposan leredukálódott, most, hogy új célja és értelme van Cole életének és küldetésnek, minden tök életszerűvé és kézzel foghatóvá vált. Az évad első szakaszában ugye keresi Cassiet az időben (ez is qrva jó), aztán majd Cassievel keresi a Tanút később – nem mellesleg azt a Tanút, aki 1959-ben fogant, 2163-ban születik meg, 2007-ben, alig 10 évesen próbálják elkapni, majd egészen 1891-ig kell várni, hogy találkozzanak vele. Azt a Tanút, aki amúgy több kiváló hopponálási helyszín közbeiktatásával 1959-ben megsérül, megmentetik 2017-ben, hogy visszatérhessen a Titánra 2163-ban. Ezt olvasni is rohadt jó, nem átélni: igazi Kánaán ez az utazás, amiben még arra is van idő, hogy a jó emberekből rossz legyen, hogy testvérek egymás ellen forduljanak, hogy az eredendő gonosz mégse legyen az, és hogy a prófécia itt is hamis legyen. És végre van értelme a Tanú nevének is: hát mi más legyen egy időutazó, aki tanúja az emberiség történelmének???

A korábbiakkal ellentétben már dráma is van az évadban, kapásból kettő is: tök jó, hogy az utazók maguk is belefáradnak az állandó „helyrehozásba” és egyúttal – ismét csak Időgép és Predestination – az évad új szintre emeli az eleve elrendelés szintjét is. Mert hát mi mást lehet arra mondani, hogy ha valakit 602-szer próbálsz megmenteni, de minden egyes alkalommal kudarcot vallasz? Márpedig itt ilyen is van… és ezek alapján mi esély is lett volna megállítani a vírus elterjedését? Lehet, az is eleve el volt rendelve? Na de ki által? Mi által? Ez a szál amúgy teljesen hanyagolva is van már, mintha tényleg mindenki beletörődött volna, ez az évad most már teljesen mással foglakozik: egyszerre sokkal személyesebb és gigászibb – Cole és Cassandra a saját életük után futva próbálják megmenteni a jövőt is, azt a jövőt, amiből visszafelé indulva ugye majd elpusztul a múlt is. Vagy mégsem? És mi köze ehhez Oliviának – a kínzása több szempontból is zseniális – aki ugye mindig ott és úgy van, ahogy ő akarja? A sorozat legnagyobb manipulátorának, akin tulajdonképp csak egy valaki lát át, egy Elsődleges, akinek hatalma és ereje a Tanúéval vetekszik, csupán az elméje nem olyan stabil (még)? Itt ragadom meg az alkalmat, hogy ismételten visszategyen a sorozat legjobb karakterének fejére a koronát: Jennifer a régi fényében tündököl, nem is állt neki jól, mikor normálisnak kellett lennie.

Rohadt jó ez az egész évad, miután elfogadtam, hogy esélyem sincs követni a különféle idősíkokat, szimplán csak széles mosollyal néztem, hova hopponáltunk épp. Az évad újdonságaképp feltétlenül meg kell még említsem, hogy némileg fura módon, elkezdtek a karakterek az idő különböző pontjain különféle popkult kiszólásokat tenni: ez nekem ugye mindig is bejött, de itt még némiképp idegen volt – pedig hol máshol legyen ilyen, ha nem egy időutazásos soriban. Még szokni kell, az Odaát már hiányos lenne nélküle, de a 12 majomtól ezt eddig nem láttam. A legmagasabb labdát (még) ugyan nem ütötték le – nevezetesen a Vissza a jövőbe címűt – de rengeteg más már szerepelt… kíváncsi vagyok, valahogy be tudnák-e illeszteni a névadó filmet is. Jó poén lenne…

A negyedik évad lesz az utolsó, a írók megkapták a lehetőséget, hogy normálisan lezárják a történetüket. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Vidraszemű, az újjáalakult szövetségével képes lesz-e megakadályozni a Tanú szándékát az idő elpusztítására. Ha tudja aktiválni Jenniffer agyát, mint fegyver, akkor lehet… majd meglátjuk. Mert hogy ezek után alig várom már mi lesz, az nem kérdés.





80%



.

R2-D2 írta:

12 majom S3

...mekkora ötlet a jövőbeli technológiát a múltban megszerezve a jelenben használni arra, hogy a múltba utazva a jövőt akadályozzuk meg?

...nem mellesleg azt a Tanút, aki 1959-ben fogant, 2163-ban születik meg, 2007-ben, alig 10 évesen próbálják elkapni, majd egészen 1891-ig kell várni, hogy találkozzanak vele. Azt a Tanút, aki amúgy több kiváló hopponálási helyszín közbeiktatásával 1959-ben megsérül, megmentetik 2017-ben, hogy visszatérhessen a Titánra 2163-ban. Ezt olvasni is rohadt jó, nem átélni: igazi Kánaán ez az utazás, amiben még arra is van idő, hogy a jó emberekből rossz legyen, hogy testvérek egymás ellen forduljanak, hogy az eredendő gonosz mégse legyen az, és hogy a prófécia itt is hamis legyen. És végre van értelme a Tanú nevének is: hát mi más legyen egy időutazó, aki tanúja az emberiség történelmének???

A negyedik évad lesz az utolsó, a írók megkapták a lehetőséget, hogy normálisan lezárják a történetüket. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Vidraszemű, az újjáalakult szövetségével képes lesz-e megakadályozni a Tanú szándékát az idő elpusztítására. Ha tudja aktiválni Jenniffer agyát, mint fegyver, akkor lehet… majd meglátjuk. Mert hogy ezek után alig várom már mi lesz, az nem kérdés.

80%

A leírás fényében szinte kevésnek érzem azt a 8 pontot .

Sokadszor ígérem, mindig az orrom előtt is van, de tényleg meg fogom nézni, szerintem még valamikor a télen, akkor úgyis könnyebben megy a pótlás .
Most, hogy a régi sorozataim szinte mind lezárultak, kell is a vérfrissítés...

.

Niwrok írta:

12 majom S3

A leírás fényében szinte kevésnek érzem azt a 8 pontot .

Sokadszor ígérem, mindig az orrom előtt is van, de tényleg meg fogom nézni, szerintem még valamikor a télen, akkor úgyis könnyebben megy a pótlás .
Most, hogy a régi sorozataim szinte mind lezárultak, kell is a vérfrissítés...

.

Ismerlek...


Annyira tudtam, hogy ez a mondat megfog majd... de amúgy tényleg így van.

.




A viskó




Az A viskó eredetileg egy 2007-ben megjelent – mint később megtudtam – keresztény regény, bizonyos William Paul Young tollából. A minimális reklám ellenére a következő években bestseller lett, sikerét főleg annak köszönhette, hogy sok templomban, keresztény rádióban, weblapon reklámozták. A siker ellenére a fogadtatás azonban nem egyöntetűen pozitív: tegnap, ahogy kicsit kutakodtam a neten, egészen megdöbbentő írásokat olvastam néhány vallási honlapon már magáról a könyvről is… nemhogy a filmről. Részemről nem kívánok ez ügyben állást foglalni, furán is nézne ki, ha pont én tennék ilyet – nekem, ez, így, ezzel a kerettel épp, hogy a nézhetőség határait lépte csak át. Az egész történet témája, felvetései érdekelnek ugyan, de messze nem annyira élesek kérdései, mint lehetnének, tanítása, a megbocsájtás és a szeretet ily mértékben pedig számomra elfogadhatatlan – s egyébként totál illúzió…

Most jöhet a kérdés, miért is néz egy ateista egy vallásos filmet… nos, ennek mindenekelőtt az az oka, hogy nem tudtam, mennyire is vallásos az egész. Egy baráti ajánló keretében bukkantam rá, ami szerint egy ember találkozik egy házban istennel és megkérdezi azokat, amiket én is megkérdeznék tőle. A másik meg egy név, a rendező neve: úgy hívják a jóembert, hogy Stuart Hazeldine, és nem kisebb remekművet köszönhetünk neki, mint az A vizsga című filmet. Egyébként a 46 éves rendező nem viszi túlzásba a filmezést, az A viskó csupán a második filmje, ez is 9 évvel az első után készült. Azt kell mondjam, ami rajta múlott, az parádés, eszméletlen képekkel, kiváló hangulattal és beállításokkal operál – az meg legyen a magamfajta szkeptikusok baja, hogy nem igazán tudok mit kezdeni egy történettel, amiben Isten egy molett fekete nő, Jézus egy tipikusan zsidó kinézetű ács, a Szentlélek meg ázsiai bombázó. Magam részéről – korlátoltságom bizonyítékaként – maradnék az Odaát egyházi humbug vonalánál, amiben Isten eltűnt, és nem is akar foglalkozni az emberiséggel.

Mack (Sam Worthington) boldog házasságban él feleségével, Nannel (Radha „Silent Hill” Mitchell) és három gyerekével. A film kezdetén egy barátja narrációjában halljuk a történetet, amin keresztül egyrészt kicsit bepillantunk Mack kemény gyerekkorába, másrészt meg megtudhatjuk, hogy az idilli családi létnek a Nagy Szomorúság vetett véget… pár éve a legkisebb lány, Missy egy balszerencsés eseménylánc következtében eltűnt, vélhetően a Katicás gyilkos áldozata lett. Az esemény teljesen felborította a családi békét, többen – így Mack is – magukat hibáztatják a kislány haláláért, s hiába a hit, Mack teljesen jogosan kétségbe vonja Isten létezését és jó szándékát a világ igazgatásában. Pedig aztán a kötelék meglehetősen erős volt, Nan, Mack felesége olyan bensőséges kapcsolatot ápolt istennel, hogy csak Papának szólítja, rajta keresztül meg az egész família egy tipikus templomban éneklős, amerikai család lett… még nagyobb így a megdöbbenés, mikor Mack a postaládájában egy levelet talál, Papa aláírással. A levél meghívja abba az eredi házba, ahol a kislánya véres ruháját megtalálták, Mack viszont nem tudja, ez valami vicc-e, vagy maga a gyilkos szórakozik vele, esetleg… esetleg tényleg isten kíván vele találkozni. Mondjuk, nekem ez utóbbi meg sem fordult volna a fejemben, de Mackre azért csak volt hatással Nan vallásossága, így – miután ráadásul mindenféle lábnyom hiányzott a postaláda körül – opcióként az is felmerült benne, hogy tényleg az Úrral fog találkozni.

Az igazság az, hogy eddig nekem nagyon tetszett a film. Jó a többszintű dráma, jó Mack karaktere, az egész olyan hiteles és életszerű. Még azzal sincs bajom, hogy elindul a hegyekbe – bár az időjárás néha fura kicsit – hisz a fentebb említett érvelés miatt akár szembenézhet lánya gyilkosával is, a bajom utána nagyjából mindennel ezen kívül van. Mack ugyanis valóban találkozik istennel, aki egy nagy darab néger nő (Octavia Spencer) sőt, fiával, Jézussal (a tunéziai Avraham Aviv Alush) és egy egzotikus lánnyal, Sarayu (a japán Sumire) is: ők közösen tekintik magukat egynek, gyakorlatilag hármójuk a nagy egész isten. Tudom, hogy ez az összeállítás már önmagában kiverte a biztosítot egyházi körökben, de nekem ekkor még széles (gúnyos) mosolyt csalt az arcomra a szentháromság ezen ábrázolása. Az viszont már jóval kevésbé tetszett, ami utána történt: sem a karakterek közti dialógusok, sem a karakterek reakciói nem nyerték el a tetszésemet. Pedig egy ideig még vitt a lendület, kb. addig, amíg Mack kételkedett saját helyzetében – és amúgy is, a mozi ezen szakasza számomra csak az ő szkepticizmusán keresztül volt elviselhető. Ugyanis az a rengeteg sületlen duma a szeretetről, megbocsájtásról, az egész világrendről nekem borzasztóan irritáló volt, ha én lettem volna Mack helyében, tuti, néhányszor szájon töröltem volna a búgó hangú dagadt picsát…

Mert mit is látunk (mit is akar a torkunkon lenyomni a film)? Egyrészt hát hogy minden gyerek eredendően jó (ez amúgy ok), mindenki isten gyereke, később bármit is tesz, az a környezeti hatásai miatt teszi, így a jósága miatt tulajdonképp minden későbbi bűne megbocsájtható. Ekkor megkérdeztem volna a láthatóan nemi identitászavarral küszködő Papát, hogy ilyen alapon a történelem összes mészárosa és tömeggyilkosa felmenthető-e bűne alól, s hogy ezt hogy adná be az áldozatoknak. Másrészt meg, pont ezen okfejtésből kiindulva a legfontosabb dolog az életben a megbocsájtás: Macknek is végig kell mennie azon az úton, aminek végén elengedi Missyt és megbocsájt a Katicának… hát, kedves isten, egyház, vallásos okostojások: a nagy büdös lószart. Igenis a pokol tüzén égjen el (ha már ilyen filmben járunk) az összes pedofil állat, az összes szadista tömeggyilkos barom, az összes olyan degenerált, aki képes egy kislányt megölni. Nem megbocsájtani – meg börtönbe zárni - kell nekik, hanem elevenen megnyúzni az ilyen állatfajtát… úgyhogy végig szurkoltam Macknek, ne adja be a derekát az úton. Nem jött össze, de én már amúgy is rég otthagytam volna ezt a színes-szagos világot a francba: ahogy egyébként összevesztem volna a néger csajjal, lehet ki is vágtak volna onnan. Mert nagyon ócska duma az egész, hogy  mik miért történnek a világban, rettentő felszínes és tutyimutyi kérdésekre rettentő mismásoló és langyos válaszokat ad a film, illetve isten. Számomra sem a kérdések nem voltak elég erősek, sem a válaszok nem voltak kielégítőek – akkor már tényleg inkább az Odaát istene, aki nyíltan megmondta, hogy szarik bele az emberiségbe. Nekem ez az egész Paradicsomot megidéző környezet, Mack próbatételeivel, küldetéseivel, döntéseivel nagyon nem jött be, kissé nyálas, de mindenekelőtt roppant unalmas része a filmnek. A dialógusok néha elvesznek saját szimbólumrendszerükben, néha fél mondatokból kellene megérteni a karakterek szándékát, néha túl nagy a csönd és a semmibe bámulás, és túlnyomórészt egy rózsaszín lufinak tűnik az egész.

Ahogy írásomból talán olvasható, elsősorban a kérdésekkel és a válaszokkal van bajom. Mint film, az A viskó egészen jól sikerült darab, olyan képei és hangulata van, amit tanítani kellene. A keretes szerkezetbe oltott dráma egészen kiválóan működik, önmagában az ötlet is zseniális. A kissé lassú történetvezetése még nem is lenne baj, más mozi is képes leülni a közepére. Az sem kétséges, hogy az erre fogékony embereknek fontos üzeneteket próbál eljuttatni – az már más kérdés, hogy az erre fogékony emberek mennyire nyitottak egy nagyseggű néger isten látványára. Én ezt simán benyeltem volna, nekem inkább az üzenettel volt bajom: én soha nem bocsájtanék meg lányom gyilkosának, akárhány isten kérné, akármilyen formában. Ahogy elég nehéz elképzelni, hogy a történelem során kiirtott népcsoportok túlélői képesek lennének megbocsájtani hóhérjainak. Mondd egy indiánnak, hogy bocsásson meg a fehéreknek, az ukránoknak, hogy Sztálin kedves ember volt kiskorában. A zsidóknak, hogy végül is szeressék a nácikat, a hutuknak, hogy a tuszik felebarátjaik… a kivégzett indonéz milliók túlélőinek, hogy hóhérjaiknak bocsássanak meg. Hogy bocsásson meg az, akinek a rokonának élő testén a buzi iszlamisták tankkal mennek keresztül, hogy az a hozzátartozó bocsásson meg, akinek nagymamáját pár száz forintért agyonveri valami horda…

Így viszont az A viskó csupán egy utópia számomra, egy mesterien becsomagolt, de valódi tartalom nélküli utópia. Érteni értem, mi a célja, központi gondolata, miután utánaolvastam, értem a ház szimbólumát is, de számomra az egész ebben a mai világban egy totális illúzió… más szóval becsapás. Nem először hivatkozok rá, de még mindig az Akela ebben a témában az etalon számomra.





70%



.