Niwrok írásai 2.0

.
Sully - Csoda a Hudson folyón / Sully



2009. január 15-én New Yorkban egy belföldi utasszállító repülőgép egyedülálló kényszerleszállást hajtott végre, amikor egy madárraj tönkretette a repülő hajtóműveit. Kifutópálya vagy egyáltalán bármi szilárd talaj helyett ugyanis a pilóta, Chesley Sullenberger a jéghideg Hudson folyóra, a vízre tette le a gépet. A vízen lebegő repülő és a szárnyakon meg a felfújható csúszdán álló emberek képe, valamint a pilóta hősiessége gyorsan bejárta a világsajtót, de mint ahogy a csodák három napig tartanak, ez a történet is kikopott a közfigyelemből, így én például nem is emlékszem, hogy itthon olvashattunk volna a történet egyéb aspektusairól. Pedig a valódi történetek soha nem állnak meg egy pillanatképnél.

Nem nagyon hallottam igazán semmit a filmről Tom Hanks és Clint Eastwood nevén kívül, meg persze az alapokat, hogy Sully kapitányról fog szólni, mert az újságokban levő képekre persze én is emlékeztem. Ez alapján viszont némi fenntartásaim voltak a filmmel, mert hát sima drámaként annyit tudtam elképzelni, hogy a film bemutatja Sully-t, pár embert az utasok közül, aztán lineárisan folytatva a cselekményt jönne a csodaszámba menő zuhanás, a megmenekülés. A végére esetleg még odafért volna a fejemben a médiafelhajtást nehezen viselő átlagember kálváriája, mert mondjuk a JFK elleni merénylet utóéletét feldolgozó Parkland esetében is az marad meg a legjobban, ahogy Zapruder a kamerát tartva rádöbben, hogy egy ilyen felvétel után az élete örökre megváltozott. És valóban, ezek a jelenetek fel is bukkantak a Sully-ban, ahogy a kapitány utat vág magának a riporterek gyűrűjében vagy ahogy a feleségével beszélgetnek telefonon a mindenhol ott levő paparazzókról, ahogy a felszállás előtti eseményekből is egy rövid montázs, pár kiemelt utasról, például a golfversenyre igyekvő családról, akik egy másik járat hibája miatt az utolsó pillanatban kapnak jegyet ide. De ez a történet jóval több annál, amit én vártam, mert az ott kezdődik, ahol igazából a csodának vége van.

Mert hiába a csodálatos megmenekülés -mert ugyan Sully a filmben még izgul, hogy mindenki túlélte-e a leszállást, de ezt nézőként lehet tudni, különben nem is lehetne ez igazi "csoda"-, természetesen nem lehet elkerülni a baleset okait és körülményeit elemző vizsgálatot, és ennek keretében bizony Sully felelőssége is előtérbe kerül. Tudom, hogy az a film itt feketelistás, de nem tudtam nem a Kényszerleszállásra gondolni, ahol még lehetett azon elmélkedni, hogy más helyzetben (például ha a hanyatt repülő "hős" nincs bebaszva és bekokainozva) sikerült volna-e a maradék 6 utast is megmenteni, vagy a többi 94 is odaveszik, de Sully-nál elsőre úgy tűnhet, ha már mindenki életben maradt, akkor mit kell cseszegetni ezt az amúgy is sokkban és görcsben levő szerencsétlent, akit utólag is kísért a döntése súlya. Hogy miért beszél anyagi kárról a hájfejű NTSB-s, amikor Sully nélkül lehet, hogy mindez sokkal rosszabbul is végződhetett volna. És talán ez volt a "Cactus 1549" járat krónikájának legkiemelkedőbb része: a testközelből megmutatott leszállás és még inkább az azt követő mentés nálam egy kicsit egyensúlyba hozta Sully történetét. Az ugyanis, hogy bárki egy jeges folyóra szálljon le, lehet éppúgy zseniálisan újszerű vagy minden egyéb lehetőség kizárását követően fennmaradó vészmegoldás, mint végtelenül felelőtlen is, aminél tisztán átjön a képekből, hogy ha a vízbe csapódástól csak egy kicsit is megreped a gép burkolata, akkor az utasok akár meg is fulladhattak volna, ahogy a masszív mínuszok és a jeges víz is okozhattak volna tragédiát, ha a süllyedő gépből kifelé igyekvők között eluralkodik a pánik. Azt éreztem, ezzel van igazából egyedül létjogosultsága ennek az "utólag mindenki könnyen k*rva okos"-játéknak, hogy az ne csak jogászok és pénzemberek kapzsi és visszataszító boszorkányüldözése legyen, és ezzel együtt teljes a kockázatok és a lehetőségek gyűjteménye, még ha a kényszerleszállás rövid ideje és a közben szükséges reakciók közben még inkább életveszélyes lett volna ezeken lamentálni.

De itt még mindig nincs vége a film bemutatásának. Ezen kívül Eastwood az USA több, jórészt máig feldolgozatlan traumáját is a filmbe szőtte, gondolva itt természetesen a többször is említett 9/11-re, ami nélkül az első percek sem telhetnek el. De az időpont miatt foglalkozni kénytelen a 2008-as gazdasági válsággal is, ami talán akkor volt a legmélyebb, így Sully aggodalmainak is a részét képezi, hogy a vizsgálat hogyan befolyásolja majd a hamarosan esedékes nyugdíját (az USÁ-ban ugye nincs állami nyugdíj, hanem a céges befektetési alapok utalják azokat, a megfelelő feltételekkel), a meglevő cégéből ugyanis aligha tudná eltartani a családját. Bár Tom Hankstől megszokhattuk már a remek alakításokat, talán még neki sem kellett minden filmjében ennyire sokféle gondolatot és érzelmet kifejezni, főleg nem egy ennyire nyugodt természetű, őszülő kisember bőrébe bújva. Ha meg már a színészek, nyilván meg kell említeni Aaron Eckhardtot és Laura Linney-t, akiknek a mellékszerepekben sikerült hiteles alakítást nyújtani, de még egy embert nem hagyhatok ki a mellék-mellékszereplők közül, ugyanis ennyi kiváló színész között kirívóan béna volt az a fickó, aki a komp vezetőjét játszotta.

Ahhoz képest, hogy a film gyakorlatilag 208 másodpercre épül, Eastwoodnak sikerült kihoznia belőle a legtöbbet. Az előtérben egy nagyon drámai tárgyalótermi krimit épít fel Sully döntésének helyességéről, miközben magát az embert, a személyiségét, a családját, a környezetét is bemutatja, és érinti a csodálatos kényszerleszállás minden körülményét, egyre szélesebb körből. Végül hogy a lelkizés meg az vizsgálat izgalma mellett a látványra éhes közönség is ki legyen elégítve, a lezuhanást is vagy ötféleképpen megmutatják, más nézőpontokkal és a szimulációkon meg a rémálmokon keresztül néha más kimenetellel is. Az új információk mellett ezek is kellettek, hogy a Sully-t egy összességében remek filmnek tartsam, amit Eastwood szoros kézzel fogott, így még feszes tempójú is volt... talán ha öt percnyi jelenetet éreztem túltoltnak vagy feleslegesnek, igaz, a 96 perc a drámák között amúgy is rövidnek számít.

8,5/10
.

.
Fapad S1



Úgy nagyjából az Office óta elég népszerűek az ún. ál-reality-k, amik abból csinálnak poént, hogy úgy rögzítik a történetet, mintha egy forgatócsoport épp valóságshow-t készítene a szereplőkről, akik amellett, hogy élik a kis életüket, intézik az ügyeiket, mellette kínos feszengéssel reagálják le, hogy minden szavukat, tettüket rögzíti a kamera, látják őket a nézők, vagy éppen abba mondják bele a véleményüket, kommentárjukat, mint egy "titokszobában". A már említett Office mellett sorozatoknál ilyen például a Városfejlesztési osztály és a Modern család, de filmeknél is előfordul, mondjuk a Hétköznapi vámpírokban. A magyar köztévénél valakinek annyira megtetszhetett a műfaj, hogy az amúgy is évek óta futó Munkaügyek mellé tavaly leforgatták a Fapadot is, ami leginkább a színészei miatt került fel a "reperoáromba", nem azért mert annyira magaménak érezném a stílust (a fenti sorozatokból is csak az angol Office-t láttam, a többiből legfeljebb epizódokat)... a Sully után meg stílszerű ezzel jönni, nem   ?...

A Fapad, mint az a neve alapján könnyen megtippelhető, egy frissen indult kis magyar légitársaság történetébe és ügymenetébe nyújt betekintést. Szívesen mondanám, hogy "minden egyezés a valósággal a véletlen műve", de ahogy egy szatíra vagy egy karikatúra, csak felnagyítja a vonásokat, nem teremti; az ál-reality-knek amúgy is kötelező elemei a saját tökéletességükben megingathatatlan, ugyanakkor a lehető legalkalmatlanabb emberek minden poszton, és azért a jó magyaros "okosba'" megoldás és trükközés is fontos részét képezi az epizodikus, általában egy-egy probléma (esetleg katasztrófa) köré megírt sztorinak. Így lesz műszaki vezető az igazgató depresszióra, pánikrohamokra és öngyilkossági kísérletekre hajlamos sógorából (Imre), élelmezésvezető a csárdatulajdonos katonacimborából (Antal), vagy lesz a pénzügyi igazgató (Szilárd) beugrója az a pármillió, amit a kiterjedt alvilági kapcsolatokkal rendelkező "fiúk" a cégbe tolnak... és ahol egyébként az igazgató tevékenysége is kimerül a dührohamokban, az öndicsőítésben és az időhúzásban, mert egy papírt soha nem ír alá (Róbert). Hozzájuk képest a mindent kizárólag a cég hírneve és reklámja szemszögéből néző marketinges (Barbara), a szociopata veterán biztonsági igazgatóként (Iván), a kinézetével és az "okosságával" még a repülésnél is többet foglalkozó pilóta (Andor), de még a prosztó légiutas-kísérő kisasszony (Mónika) is egyenesen a szakma csúcsát képviselik, nem is véletlenül pont őket veszik fel állásba. Mellettük a harmadik csoportot azok az alkalmazottak képviselik, akik vagy cinikus döbbenettel figyelik (leginkább azért, mert ők képviselik a kötelező kisebbséget tolószékesként (Kinga) és melegként (Rajmund), így lehetnek nyugodtan józanabbak a többieknél), hogy ez a tákolmány nem csapódott még agyvérzéses sirályként a földbe, vagy annyira jól érzik magukat a saját kis világukban (mondjuk a szendén vallásos stewardess, az erdélyi magyar karbantartók vagy a solymász), hogy különösebben semmi nem zökkenti ki őket belőle.

Noha ez a stáb már önmagában hozzá tudna járulni egy komolyabb légibalesethez, ha egyáltalán sikerülne felszállni, ahogy mondtam, napi kihívásokból sincs hiány, amiket persze legtöbbször maguknak csinálnak a bénázással. Jókat mosolyogtam például azokon az eseteken, amikor a népszerű humános és marketinges ötleteket, módszereket próbálják mindenáron, szinte lelkesen ráerőszakolni erre a cégre. Ennek folyománya már eleve a társaság neve is ("Air Horse"; olyan jó magyaros, meg a "levegő" is benne van... Ja, hogy Pegazus... az mi?!), vagy az egyetlen célpontjukat (Burgasz) és a járatukat népszerűsítő akciók (solymászbemutató és matricás album a kicsiknek (utóbbi egy szerződéskötési meggondolatlanság miatt vastagabb lesz, mint a telefonkönyv), disznóvágás a nagyoknak (a repülőn... no comment...)), mindent éppen annyira túltolva, hogy normál esetben garantált legyen a közröhej, a tömeghalál vagy a hatósági bezáratás bármelyik eset után. Hát még amikor mindez kapkodással is társul, mert valami váratlan helyzetet kell gyorsan kezelni! Mi a teendő, ha az első gépre nem érkezik elég utas? Vagy ha az amúgy a hajtóművekbe repülő madarak elkergetésére rendszeresített sólyom repül bele a hajtóműbe? Ha tévedésből ugyanarra a gépre száll fel az összes pilóta, így nem marad, aki vezesse a másikat (nem, nem derül ki, hogyan, és igen, ezek tényleg ennyire idióták)? Ha egy uniós pályázat 50 milliójának az elköltési módját kéne gyorsan megtalálni (a melegek iránti tolerancia jegyében...)? Ha a megakadt bértárgyalások miatt az alkalmazottak munkalassító sztrájkba kezdenek? Ha egy hirtelen felmerült, nagyobb kifizetésre kéne összekalapolni a pénzt, elkerülendő a csődöt? Vagy ha egy híres bolgár popsztár extra kívánságait kell teljesíteni? Részemről amúgy ennek a jelenet-csokornak rögtön oda is adnám a képzeletbeli aranyérmet, mert minden percén hangosan röhögtem, az OSB-lapokból összeeszkábált business classon (fapadoson ugye alapból nincs ilyen) éppúgy,, mint a bolgár domborzati térképen. De ahogy talán látszik az írásból, ahogy a karakterek esetén, úgy az epizódokban is bőven találtam szórakoztató elemeket, a színészek többségéről is pozitívan nyilatkozhatok (ott továbbra is Anger Zsolt a király, az ismertebbek közül Tóth Szabolcs és Lengyel Tamás voltak még emlékezetesek, és ennek hatására jegyeztem meg Téby Zita és Kovács Vanda nevét), és az időnként üresnek, kihaltnak tűnő díszlet mellett a környezettel is elégedett voltam.

Az viszont már komolyabb légörvénynek bizonyult, hogy voltak szereplők, akikkel az írói stáb vagy nem tudott mit kezdeni, de mégiscsak mutatni kellett őket, mert a csapat részei voltak, vagy egyszerűen csak egy-egy poénra kitalálták őket, és azt ismételgették papagájként. A jól eltalált karakterek mellett rossz és unalmas volt nézni némelyikük vergődését, ahogy próbálnak valami vicceset kituszkolni a szájukon, de jobb esetben is csak valami elcsépelt, a húsz éves Hahotából fellapozott viccre futja. Ennél már csak az volt rosszabb, amikor magára az egész epizódra nem akadt ötlet, és akkor jönnek a fingós-hányós "mókák" (az Antal szerint "éttermi minőségű" lucskos káposztától az egyik járaton bekövetkező hasmenésjárvány szó szerint az évad legfosabb epizódja) és az egyéb töltelék események (mondjuk amikor a Dobó Kata játszotta pilótanő tüzelő szukaként kezd viselkedni, és válogatás nélkül rámászna bárkire, amit csak viccből mondhatott bárki viccesnek, mert egyáltalán nem az, főleg nem ötödször). Nem sikerült humort látnom a nemi erőszak kísérletében, azokban a dolgokban, amikor az a "vicc", hogy egy nő az nőből van, emellett meg ha van igazán kérdőjeles karakter az egészben, az Kincső, akiben az a "humor", hogy kétgyerekes anyaként túlreagálja az anyaságot... mondjuk hál'istennek ő is szerepelt a legkevesebbet.

Ha a Fapad repülő lenne, valószínűleg felkavarodott volna a gyomrom a fel-le hullámzástól, már ami a forgatókönyv színvonalát illeti, de így a fotelban ülve annyira nem zavart. Igazából a legtöbb epizódban a számomra gyenge "poénok", a debilségek és az otrombaságok mellett mindig voltak olyan abszurd helyzetek, faviccek vagy remekül eltalált gegek, amik miatt ezeket a 25 perceket általában jó élménnyel zártam, és a sorozat egészére is ez vonatkozik... ja, mert hogy ez is egy évad után, úgy látszik, szárnyaszegett lett. Biztosan nem sikerült az évadzáróban levő, cliffhangeres mutatvány...

7/10
.

Niwrok írta:

.
Fapad S1

Ha a Fapad repülő lenne, valószínűleg felkavarodott volna a gyomrom a fel-le hullámzástól, már ami a forgatókönyv színvonalát illeti, de így a fotelban ülve annyira nem zavart. Igazából a legtöbb epizódban a számomra gyenge "poénok", a debilségek és az otrombaságok mellett mindig voltak olyan abszurd helyzetek, faviccek vagy remekül eltalált gegek, amik miatt ezeket a 25 perceket általában jó élménnyel zártam, és a sorozat egészére is ez vonatkozik... ja, mert hogy ez is egy évad után, úgy látszik, szárnyaszegett lett. Biztosan nem sikerült az évadzáróban levő, cliffhangeres mutatvány...

7/10

Köszi az írást, de azt hiszem nem lep meg, ha ezt udvariasan visszautasítom... mármint a megnézését...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Fapad S1

Ha a Fapad repülő lenne, valószínűleg felkavarodott volna a gyomrom a fel-le hullámzástól, már ami a forgatókönyv színvonalát illeti, de így a fotelban ülve annyira nem zavart. Igazából a legtöbb epizódban a számomra gyenge "poénok", a debilségek és az otrombaságok mellett mindig voltak olyan abszurd helyzetek, faviccek vagy remekül eltalált gegek, amik miatt ezeket a 25 perceket általában jó élménnyel zártam, és a sorozat egészére is ez vonatkozik... ja, mert hogy ez is egy évad után, úgy látszik, szárnyaszegett lett. Biztosan nem sikerült az évadzáróban levő, cliffhangeres mutatvány...

7/10

Köszi az írást, de azt hiszem nem lep meg, ha ezt udvariasan visszautasítom... mármint a megnézését...

Gondoltam, de azért ha egyszer csak 24 perced lesz este filmezni, a 16. részt nézd meg .
.

Niwrok írta:

Gondoltam, de azért ha egyszer csak 24 perced lesz este filmezni, a 16. részt nézd meg   .
.

Ok. Ha nem az a fosós hányós.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Gondoltam, de azért ha egyszer csak 24 perced lesz este filmezni, a 16. részt nézd meg   .
.

Ok. Ha nem az a fosós hányós.

Kinéznéd belőlem ?!
Nem, az a bolgár fickós, még ha a két idióta stewardess meg a bolgár-bulgár dolog hülyeség is lett, ja, és a baszós pilótanő is abban van. Csak gondold azt, hogy ezekből kasztingolnak az Észbontókra, úgy hátha könnyebb lesz ... majd egyszer ...
.

Niwrok írta:

Nem, az a bolgár fickós, még ha a két idióta stewardess meg a bolgár-bulgár dolog hülyeség is lett, ja, és a baszós pilótanő is abban van. Csak gondold azt, hogy ezekből kasztingolnak az Észbontókra, úgy hátha könnyebb lesz   ... majd egyszer   ...
.

Megnéztem. Annyi elég róla, hogy: ???

Az énekes, akinek nincs eleje meg hátulja az tetszett, meg a dumaszínházas srác.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Nem, az a bolgár fickós, még ha a két idióta stewardess meg a bolgár-bulgár dolog hülyeség is lett, ja, és a baszós pilótanő is abban van. Csak gondold azt, hogy ezekből kasztingolnak az Észbontókra, úgy hátha könnyebb lesz   ... majd egyszer   ...

Megnéztem. Annyi elég róla, hogy: ???
Az énekes, akinek nincs eleje meg hátulja az tetszett, meg a dumaszínházas srác.

Bőven   ! Végülis ők voltak a lényeg   .
De azért van benne valami tipikus, nem? A "giveitly"-n vagy egy napig nevettünk   .
.

Niwrok írta:

Bőven   ! Végülis ők voltak a lényeg   .
De azért van benne valami tipikus, nem? A "giveitly"-n vagy egy napig nevettünk   .
.

Van. A hazai görbe tükör mindenképp, meg az a tipikus magyar, gallamiklósosan idióta, minimalista humor, amitől én inkább a falra mászok, minthogy tetszene. Egy idő után a mosoly lehervadt az arcomról és inkább fárasztó volt az egész...

.
American Crime Story S1: Az O.J. Simpson - ügy



Artu már pár hete összeszedte a gondolatait az FX csatorna új sorozatáról, annak keretében ki is emelte, hogy az O.J.-per felelevenítése mennyi aktuális tanulsággal szolgál még ma is, és hogy mennyire pozitív élmény is volt ez így egyben, színészestől, korrajzostól. Én emiatt a cselekményről, a gyilkosságról és a per vonatkozásairól magáról már túl sokat nem gondoltam írni, hiszen a lényeg általában ismert és úgyis ezzel indít a sorozat, a kettős gyilkosság felfedezésének és körülményeinek a képeivel, megalapozva mind a bálvány ledőlésének, mind a faji kérdéseknek meg a média szerepének, és onnantól megállíthatatlanul hömpölyög ennek a mocskos ügynek a tengere.

Az elején még túl sokat nem csillantott meg magából a sorozat, nem éreztem, hogy én is leírom majd, hogy "ez volt az utóbbi hónapok legkellemesebb meglepetése". Ennek voltak olyan, az ACS-től részben független okai is, hogy a valós alapokra építkező sorozatokban a Narcos (egyelőre az S1) annyira etalon lett, hogy egyenesen csalódás volt, hogy a tévéfelvételeken legjobban dokumentált per valós képei helyett a színészekkel újrajátszott, korhűre torzított jelenetek színesítik a sorozat cselekményét. Az már inkább az FX sara, amilyen szerkezetben tálalták a történetet, és ahogy mazsoláztak a rendelkezésre álló anyagból: az egy dolog, hogy az arányokat nem mindig találták el, és így bizonyos szakaszok elég laposak, néha még unalmasak is lettek, de kitalálták azt is, hogy az események időrendje mellett a legtöbb résznek legyen egy központi témája. Így került egy különálló epizódba a többség által ismert autós üldözés, ami ilyen hosszan borzasztó unalmas volt, hiszen semmi más nem történik, csak Simpson hisztizik a pisztollyal, miközben mindenki sikítozik a pániktól, de ugyanúgy egy részben csoportosulnak a "faji kártya" fontosabb eseményei, egy rész a főügyésznő Marcia drámájára, egy rész az esküdtekkel kapcsolatos problémákra, egy rész a nyomokra, és mondjuk egy rész a médiára. Azzal, hogy így szétdarabolódnak a fontosabb szálak, nincs igazán összhangban a történet, nem érződik például, hogy az esküdteknek hogyan lesz tele a hosszú hónapok alatt a hócipője, vagy elsikkadnak olyan dolgok, mint hogy az égadta világon senki nem keresi és hiányolja azt a tetves gyilkos fegyvert, ami talán fel sem tűnt volna nekem sem, ha nem pont mostanában került volna elő "állítólag"... vagy már négy éve előkerült, a fene sem tudja ebben a szarkavarásban. Ami pedig a legjobban zavart az egészben, ahogy az FX az egész feldolgozással ugyanúgy felült a szenzációhajhászásra, ahogy azt L.A. krémjéről, ügyvédekről, hírességekről, milliárdosokról amúgy is bemutatta: nevetséges, hogy Simpson gyerekei alig jelennek meg a sorozatban, akkor is főleg alszanak a gyilkosság elkövetésének idején, de a nyomi Kardashian-kölyköket tolni kell, mint a lopott biciklit, vagy háromszor, mert ők most arrafelé az ügyeletes trash-celebek, és lehet villogni vele, hogy lám-lám, nálunk meg lehet nézni, hogy a kis Kim hogy nézett ki akkoriban.

Artu írta, hogy a rasszista vonatkozások nem igazán hatották meg, mert az kevés újdonsággal szolgált, én a médiával voltam így. Látszik, egy tévécsatorna is könnyen dob koncot a drámából és a feszültségből, ha fel tudnak ülni mondjuk a celeb-vonatra, de aki akár csak a Chicago musicalt látta, annak sem lehet meglepő, hogy a per, főleg egy EKKORA hullámokat vető per hogyan vonzza a molyokat, akik egy kicsit sütkérezni akarnak a rivaldafényben, ami az olvasók szenzációéhségén keresztül minden körrel csak hatványozódik... O.J. meg még innen nézve is elég híres volt, egy félisten, akit még a fehérek is félistenként kezeltek, és hogy egy ilyen ember gyilkosság gyanújába keveredhet... Ő volt a megelevenedett "too big to fail", aki túl érinthetetlen volt ahhoz, hogy nagyon kötözködni mertek volna vele, még ha "el is járt néha a keze", és még azután is csak selyemkesztyűvel merték megfogni, miután az ő véres kesztyűi hevertek szanaszét a tetthelyeken. Naná, hogy ilyenkor mindenki esküdt akar lenni, őr akar lenni, a vizespoharat akarja tölteni a tárgyalóteremben, vagy "ízléses" botránykönyvet akar írni, a halott barátnője emlékét természetesen maximálisan "tiszteletben tartva". Ezt nem nagy művészet kitalálni. Ezért volt nekem ennél egy fokkal érdekesebb a faji kérdés, mert oké, hogy a rabszolgaságot már 150 éve eltörölték, de születhetett akárhány törvény, nem kérdés, hogy sokan egy papírlaptól nem szűntek meg másodrendű állampolgárként kezelni a feketéket, miközben talán nem ők kérték, hogy ott legyenek Amerikában. Az biztos, hogy legnagyobb hévvel ennek az ellentétnek az ábrázolása sikerült, és nem mintha Cochran vagy a sleppje ettől kevésbé lett volna ripacs (Hollywoodban, ugyan kérem...), vagy szimpatikusabb lett volna, hogy mindenre az volt a válaszuk "Ezt most azért mondja, mert fekete vagyok!", és két kézzel locsolták az olajat a tűzre, hogy már ne is egy sportikon felmentése legyen a kérdés, hanem egy újabb erőszakos tüntetéshullám, ha nem a kedvük szerint alakul az ítélet... de valóban megvan az oka. Így lett a három fő téma közül a legfontosabb talán tényleg a jogrendszer kérdése, ahol a "12 feddhetetlen, tiszta ember" éppen úgy befolyásolható, mint bárki más, és akár meg sem hallanak semmilyen érvet, hiszen ha egy "fekete testvér" megbökdösött egy fehér nőt, hát ők ugyan nem ejtenek könnyet a kis ribiért. Az egész "pajtakaszting", a védelem elbizonytalanításra, összezavarásra épített stratégiája, hogy a főügyésznek a frizurája megítélése miatt kell napokig aggódnia egy perben, mert ez is befolyással lehet az esküdtekre, a bizonyítékok kezelésének bénaságai, a mindent körbeindázó bulvár, a bíró asszisztensi szerepe, de még akár az előkerült Fuhrman-kazetták körüli vita mellett mégis talán az döbbentett meg a legjobban, hogy egy ügyészség, ha a tanú személyében kényelmetlen, akár ki is hagyhatja a meghallgatottak közül azt az embert, aki a bizonyítékok jelentős részét begyűjtötte.

Az biztos, hogy korrajz és színészek szempontjából a fentiek bemutatásával az ACS és az FX szinte tökéletes munkát tett a képernyőre, és azért csak szinte, mert éppen a címszereplővel akadtak gondjaim. Ebben persze szerepet játszhat az is, hogy a per résztvevői közül O.J. az egyedüli nemzetközileg is ismert arc, míg a többieket az USÁ-ban ismerik csak igazán, így a nagyobb felelősség és kihívás Cuba Gooding Jr.-é volt... de én totál nem láttam benne O.J.-t, sem a futballsztárt, sem a vádlottat. Lehet, hogy ez is volt a cél, de csak egy idegbajos, öntelt ripacsot láttam, aki eljátssza az összetört ex-férjet (nem volt nehéz, O.J. színész is volt ugye), közben meg durcás kisgyerekként vágja a pofákat, amikor a felnőttek mégsem hiszik el, hogy nem ő törte el a hintalovat vagy ette meg az utolsó kekszet... nálam a "nem tehettem, mert szerettem" O.J. szájából kvázi felért egy beismerő vallomással, hiszen dehogy zárja ki egymást a kettő, sőt... Rajta kívül még volt egy szűk csoport, akik inkább csak alibiztek, hozva a máshol már látott gesztusaikat, de a többség előtt le a kalappal, és tényleg érdekes összevetni, mennyire hasonlítanak a megszemélyesített emberekre. Travoltától nem számítottam sokra, de szabályosan meglepett azzal a beleéléssel, amit láttam tőle, és hasonlóan jártam David "Ross" Schwimmer alakításával is, akinek a feltétlen hittől a teljes kiábrándulásig vezető utat kellett végigjárnia legjobb barátként. Nem emlékszem, hogy Courtney B. Vance-t vagy Sterling K. Brown-t láttam volna már valamiben, de előbbi Cochranként, utóbbi Dardenként tette a két ellentétes oldalon álló, de mégis közös gyökerekkel és múlttal rendelkező jogász párviadalát intenzívvé. Darden volt ráadásul az, akin az ügy minden kínja lecsapódott, és ez remekül tükröződött az arcán is, de a csúcs az szerintem is Sarah Paulson volt főügyészként. Mindezek a szerepek, mivel a jellemeket leginkább az esküdtek meggyőzésre, és ezen keresztül a manipulációra kellett építeni, persze kevés teret hagynak az érzelmeknek, inkább csak egy-egy önsajnálatból és tehetetlenségből eredő kitörésre futja, és valahol a harmadik rész környékén tűnt fel, mennyire hiányoznak ebből a filmből a valódi érzések... és akkor jött az, szinte elemi erővel, akit még mindenképpen szeretnék megemlíteni, mert mellbevágó volt a hitelessége, és az a Ron Goldman apját játszó Joseph Siravo.

O.J. Simpson pere azok közé tartozott, amiket csak elb*szni lehetett, és nagyjából ez áll a belőle készült sorozatra is. Előbbi sikerült az ügyészségnek, utóbbi nem az FX-nek, hiszen a horror-antológiájuk esetében sem a megvalósítással volt bajom, hanem hogy képtelenek voltak egy normális forgatókönyvet írni hozzájuk. Jól jött nekik, hogy azt most tulajdonképpen megírta helyettük az élet.


8/10
.

Niwrok írta:

.
American Crime Story S1: Az O.J. Simpson - ügy


Artu írta, hogy a rasszista vonatkozások nem igazán hatották meg, mert az kevés újdonsággal szolgált, én a médiával voltam így. Látszik, egy tévécsatorna is könnyen dob koncot a drámából és a feszültségből, ha fel tudnak ülni mondjuk a celeb-vonatra, de aki akár csak a Chicago musicalt látta, annak sem lehet meglepő, hogy a per, főleg egy EKKORA hullámokat vető per hogyan vonzza a molyokat, akik egy kicsit sütkérezni akarnak a rivaldafényben, ami az olvasók szenzációéhségén keresztül minden körrel csak hatványozódik... O.J. meg még innen nézve is elég híres volt, egy félisten, akit még a fehérek is félistenként kezeltek, és hogy egy ilyen ember gyilkosság gyanújába keveredhet... Ő volt a megelevenedett "too big to fail", aki túl érinthetetlen volt ahhoz, hogy nagyon kötözködni mertek volna vele, még ha "el is járt néha a keze", és még azután is csak selyemkesztyűvel merték megfogni, miután az ő véres kesztyűi hevertek szanaszét a tetthelyeken. Naná, hogy ilyenkor mindenki esküdt akar lenni, őr akar lenni, a vizespoharat akarja tölteni a tárgyalóteremben, vagy "ízléses" botránykönyvet akar írni, a halott barátnője emlékét természetesen maximálisan "tiszteletben tartva". Ezt nem nagy művészet kitalálni. Ezért volt nekem ennél egy fokkal érdekesebb a faji kérdés, mert oké, hogy a rabszolgaságot már 150 éve eltörölték, de születhetett akárhány törvény, nem kérdés, hogy sokan egy papírlaptól nem szűntek meg másodrendű állampolgárként kezelni a feketéket, miközben talán nem ők kérték, hogy ott legyenek Amerikában. Az biztos, hogy legnagyobb hévvel ennek az ellentétnek az ábrázolása sikerült, és nem mintha Cochran vagy a sleppje ettől kevésbé lett volna ripacs (Hollywoodban, ugyan kérem...), vagy szimpatikusabb lett volna, hogy mindenre az volt a válaszuk "Ezt most azért mondja, mert fekete vagyok!", és két kézzel locsolták az olajat a tűzre, hogy már ne is egy sportikon felmentése legyen a kérdés, hanem egy újabb erőszakos tüntetéshullám, ha nem a kedvük szerint alakul az ítélet... de valóban megvan az oka. Így lett a három fő téma közül a legfontosabb talán tényleg a jogrendszer kérdése, ahol a "12 feddhetetlen, tiszta ember" éppen úgy befolyásolható, mint bárki más, és akár meg sem hallanak semmilyen érvet, hiszen ha egy "fekete testvér" megbökdösött egy fehér nőt, hát ők ugyan nem ejtenek könnyet a kis ribiért. Az egész "pajtakaszting", a védelem elbizonytalanításra, összezavarásra épített stratégiája, hogy a főügyésznek a frizurája megítélése miatt kell napokig aggódnia egy perben, mert ez is befolyással lehet az esküdtekre, a bizonyítékok kezelésének bénaságai, a mindent körbeindázó bulvár, a bíró asszisztensi szerepe, de még akár az előkerült Fuhrman-kazetták körüli vita mellett mégis talán az döbbentett meg a legjobban, hogy egy ügyészség, ha a tanú személyében kényelmetlen, akár ki is hagyhatja a meghallgatottak közül azt az embert, aki a bizonyítékok jelentős részét begyűjtötte.



8/10

Örülök, hogy megnézted, hogy kedvet csináltam hozzá, no meg hogy még tetszett is...

Sokat hozzáfűzni nem tudok, visszaolvasva az én írásomat, nagyjából ezeket gondolom én is. Az amerikai igazságszolgáltatás abnormalitása az esküdtekkel számomra még sosem volt ennyire részletes és megdöbbentő - a másik két szál már csak édes csak hab a tortán.

Szóal, ahogy monadni szoktad: "Ami jó, az jó!"


.

.
Narcos S2



Amikor pár hete végeztem a Narcos első évadával, leginkább aggodalmat éreztem a folytatást illetően. Már az évad második feléből is látszott, hogy minél rövidebb időt ölel fel Kolumbia egyik legrettegettebb és egyben legnépszerűbb drogkereskedőjének, Pablo Escobarnak az életéből egy-egy epizód, annál kevésbé tudja ezt a stáb a valós történelmi eseményekhez kötni, márpedig nekem ez volt az abszolút kedvenc a minden más szempontból is remek sorozatban. Most meg itt a második évad, amikor is legfeljebb két évnyi (1991-1993) eseményből gazdálkodhat a stáb, és nem nagyon hittem, hogy ez nem lesz csalódás az előzmények fényében.

Az évad közvetlenül az előző vége után kezdődik, azzal, hogy Escobar minden felvonultatott katonai erő is hogyan menekül el a La Catedralból, most már valódi illegalitásba vonulva. Mivel Escobarnak abban az időben félisteni hatalma és tekintélye volt, és igény szerint szorított sarokba akár elnököket is és tartott rettegésben százezreket, ekkor még úgy gondolja, hogy titokban, de ott folytathatja, ahol abbahagyta a "szanatórium" előtt, szépen újra felügyelete alá vonva a droghálózat működését, de több oldalról is ellenállással találja magát szembe. Nem csak a Cali-kartell készül kiharapni egy elég komoly szeletet a Medellín-tortából, aztán szép lassan bekebelezni az egészet, hanem az ugye szintén kartellként működő Medellín-tagok is elérkezettnek látják az időt a hatalmuk növelésére, és közülük a bosszúra éhes özvegy, Judy külön is szívesen látná holtan Pablot. Az, hogy eközben a rendőrség, a DEA és a CIA is folyamatosan megfigyelése alatt tartja a kommunikációs vonalaikat, próbálva a nyomára bukkanni, és hogy Gaviria elnök is tudja már, Escobarral alkudozni legalább olyan kifizetődő, mint egy kobrával csókolózni, már nem is sokat nyom a latban. De ahogy Escobarék közül lassacskán fogyni kezd a levegő, ahogy megérinti őket a veszély szele, ahogy a fenyegetőzéseik is kezdenek visszájukra fordulni, csak még elszántabbá téve az ellenfeleiket, ennek következtében a Pablon úrrá lesz a paranoia, és kegyetlenül torolja meg, ha valakire akár csak az árulás, a bizonytalanság gyanújának árnyéka vetül, és zsarnokként próbálja kikényszeríteni az akaratát. Az igazán sorsfordító dolog a menekülésükben egy korábban komcsi gerillákra, most meg Escobar érdekeltségeire vadászó halálosztag lett, ami után mindenki számára egyértelművé válik, hogy nagyjából senkit sem érdekel már semmilyen más megoldás, csak Escobar halála. Egyre mélyebbre, egyre sötétebb patkánylyukakban kell elbújnia, egy idő után már akár medence sincs az udvaron, aztán meg már udvar sincs, és hiába a rengeteg elásott pénz, a védelmére felesküdött katonák meg az ingatlanok százas nagyságrendben, azok sem tartanak örökké.

Ahhoz képest, hogy a Narcos központi témája a drogkereskedelem, legutóbb én inkább tekintettem egy történelmi illusztrációnak, aminek vezérfonala a drog, és most ugyanez a helyzet, csak éppen -ahogy az az összefoglalóból kiolvasható- a drámai vonások kerülnek előtérbe. Persze van szervezkedés, titkos szövetségek, rengeteg vér és kilőtt golyó, osztozkodás a szabad préda felett, meg a sebesült oroszlán elégedett és egyre vérszomjasabb rugdosása minden oldalról (például még az előző évad végén Spanyolországba száműzött Carillo is visszatér), de a kamera éppen eleget időzik ahhoz Escobar egyre meggyötörtebb arcán, éppen elégszer váltanak ki belőle az események kétségbeesett lépéseket, amiket korábban elképzelhetetlennek tartott, és éppen elégszer beszél elcsukló hangon a feleségével és a gyerekeivel ahhoz, hogy kiérződjön, itt egy bálvány széttörése az igazi alap, aminek a zúzalékára az évad építkezik. Persze ha akarna sem tudna túl nagy empátiát kiváltani egy szadista gyilkos vergődése, de csak ott vannak a gyerekek és Tata, akik haszonélvezői és katalizátorai voltak a korábbi eseményeknek, és most puszta eszközök, akikkel lehet Escobart zsarolni és fenyegetni (amely eseménysorral kapcsolatban a fogékonyaknak lehet mindenféle jó kis párhuzamokat keresni a jelennel, a terrorizmussal, a jogvédelem és a német bevándorlási politika visszásságaival), közben meg minden kapcsolatteremtési próbálkozás egy újabb kockázat, hogy azzal vezetik az ellenségeiket Pablo nyomára. Hogy ha a gyerekek még keveset is fognak fel belőle az apjuk félelmén és hiányán kívül, Tata és Hermilda a bezártság és a meddő várakozás ellenére is érzik az ellenük folyó hadjárat súlyát... kár, hogy ennek ellenére a stábnak olyan marhaságot sikerült a sztoriba beleírni, mint amit a vénasszony csinál karácsonykor. Viszont az is ott van benne, hogy miközben minden figyelem és erőforrás Escobar ellen irányult, miközben ő volt a drogkereskedelem mumusa, az attól még ugyanúgy működött, sőt!

Csakhogy a Narcos ezalatt ugyanazt csinálja, mint Escobar: feléli az erőforrásait, és ez ilyen mértékben engem már zavart. A régi karakterek ugyan szinte mind visszatérnek, de a többségük csak egy-egy rövid epizód erejéig, ami után többségében meg is halnak, és ettől az egész olyan, mint amikor a színészek egy darab végén kijönnek a függöny elé meghajolni, elbúcsúzni. Hiányukat és fogyásukat az új karakterek sem tudják pótolni; hiába szórnak el az írók a történetben vagy tucatnyi új szereplőt, egy új nagykövetet, új vezetőket a DEA és a rendőrség élére, az új főügyészt és még másokat mindkét oldalról, többségüknek egy-egy kis anekdotán kívül (csak utalás szintjén beleszőve a sorozatba például Andrés Escobar halálát, noha az csak fél évvel a másik Escobar bukása után történik meg), és hogy egyszer-kétszer akadály gördítenek Murphy és Peña útjába, sok szerepük nincs, ráadásul némelyek olyan sekélyesek és közhelyesek, amihez én nem voltam szokva ennél a sorozatnál. Külön furcsa, ahogy a DEA-ügynökök közül az események hatására Peña lesz a központi szereplő, és komolyan nem igazán tudok felidézni semmit, amit Murphy csinált volna az évadzárót leszámítva, csak annyit, hogy narrált. Ahogy várható is volt, a szűk időtartam miatt a valós felvételek bevágásai igencsak megcsappantak, és inkább csak egy-egy szereplő bemutatására korlátozódtak, hogy kit kiről mintáztak, vagy éppen képek ismétlődnek a drogháború következményeiről (szerintem még olyat is láttam, ami már benne volt az előző évadban). Szinte csak kettő volt emlékezetes, amik konkrét dátumokhoz is kötődtek: a pláza felrobbantása, és Escobar utolsó születésnapjának másnapja...

Úgyhogy nem volt csalódás ez az évad, hiszen nagyjából ezt láttam előre. A Narcos így is egy nagyon jó és igényes akció-dráma a drogkereskedelemről és az ellene folyó küzdelemről, olyan elképesztő háttérmunkával és színészi játékkal, amik csak olyan sorozatokhoz viszonyíthatók, mint például a House of Cards... de a kis plusz, amiért az első évad annyira lenyűgöző volt nekem, az eltűnt belőle. Az is biztos volt, hogy a csúcsra felkapaszkodásról izgalmasabb filmet lehet csinálni, mint az onnan való lassú legurulásról, így a hangulat, a lassúság is indokolt, de a drámaisága miatt fel kell készülni egy más stílusú évadra. Innentől az a kérdés, hogy vajon a stúdiót a főszereplő "eltűnése" sem fogja eltántorítani a folytatástól (amire azért az évadzáróban elég komoly utalások vannak), vagy a Narcos megmarad Pablo Escobar kiszínezett, de kerek történetének, és ezzel magának a sorozatnak is vége.

8/10
.

Niwrok írta:

.
Narcos S2

Úgyhogy nem volt csalódás ez az évad, hiszen nagyjából ezt láttam előre. A Narcos így is egy nagyon jó és igényes akció-dráma a drogkereskedelemről és az ellene folyó küzdelemről, olyan elképesztő háttérmunkával és színészi játékkal, amik csak olyan sorozatokhoz viszonyíthatók, mint például a House of Cards... de a kis plusz, amiért az első évad annyira lenyűgöző volt nekem, az eltűnt belőle. Az is biztos volt, hogy a csúcsra felkapaszkodásról izgalmasabb filmet lehet csinálni, mint az onnan való lassú legurulásról, így a hangulat, a lassúság is indokolt, de a drámaisága miatt fel kell készülni egy más stílusú évadra. Innentől az a kérdés, hogy vajon a stúdiót a főszereplő "eltűnése" sem fogja eltántorítani a folytatástól (amire azért az évadzáróban elég komoly utalások vannak), vagy a Narcos megmarad Pablo Escobar kiszínezett, de kerek történetének, és ezzel magának a sorozatnak is vége.

8/10
.

Nagy különbség nincs, pedig ezt aztán teljesen egymástól befolyásmentesen láttuk/írtuk.

Folytatás az lesz - két évad biztosan, úgy gondolom, végigmennek a Cali kartell elleni harcon is.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Narcos S2

Úgyhogy nem volt csalódás ez az évad, hiszen nagyjából ezt láttam előre. A Narcos így is egy nagyon jó és igényes akció-dráma a drogkereskedelemről és az ellene folyó küzdelemről, olyan elképesztő háttérmunkával és színészi játékkal, amik csak olyan sorozatokhoz viszonyíthatók, mint például a House of Cards... de a kis plusz, amiért az első évad annyira lenyűgöző volt nekem, az eltűnt belőle. Az is biztos volt, hogy a csúcsra felkapaszkodásról izgalmasabb filmet lehet csinálni, mint az onnan való lassú legurulásról, így a hangulat, a lassúság is indokolt, de a drámaisága miatt fel kell készülni egy más stílusú évadra. Innentől az a kérdés, hogy vajon a stúdiót a főszereplő "eltűnése" sem fogja eltántorítani a folytatástól (amire azért az évadzáróban elég komoly utalások vannak), vagy a Narcos megmarad Pablo Escobar kiszínezett, de kerek történetének, és ezzel magának a sorozatnak is vége.

8/10

R2-D2 írta:

Narcos S2

Ha csak Escobar ezer arca és élethelyzete lenne az évad, ennyi változatosság önmagában simán elég lenne az üdvösségez – pedig aztán hol vannak még a többiek. Murphyre, Peñara, Gaviria elnökre Tatara, Hermildara nem is akarok külön szót vesztegetni – bár mindegyikük figurája rengeteg embert próbáló döntésen megy keresztül – rajtuk kívül is tele van jobbnál-jobb karakterekkel az évad. Még a Cali-kartell, Pacho, Judy Moncada, Don Berna sem vett le annyira a lábamról, mert ők igazából egy jól behatárolható oldalon,jól behatárolható motivációk mellett cselekedtek – ha most gonosz akarok lenni, a maguk módján egysíkúak voltak (talán a nagy darab kevésbé). Nagyon bírtam Carillo feltűnését is, annak ellenére, amit tett, én nagyon bírtam a fickót. De az évad csúcsa számomra egyértelműen Limon, a taxis figurája: számomra ő teljesen Escobar alteregója, kegyetlenül ékes példája, hogyan lehet – többé-kevésbé – ártatlanul, naivul belekerülni a szervezett bűnözésbe és mennyire is nincs onnan kiút. Az ő alakja a lecsúszás mintapéldája, zseniálisan felépített és kidolgozott karakter, akinél tök jól nyomon lehet követni mindazt, amit az ember esetleg el akarna kerülni egy ilyen helyzetben.

Nekem ez a második évad jobban tetszett, mint az első. Sokkal színesebb és szélesebb színészi játék és paletta jellemzi, valójában ez az időintervallum lenne normális Escobar életének feldolgozásában. Itt volt idő mindenre, aprólékosan bemutatni egy ember megtörését, egy szerető apa és vérgőzös gengszter kettős jellemét.

85%

 Nagy különbség nincs, pedig ezt aztán teljesen egymástól befolyásmentesen láttuk/írtuk.

...leszámítva, hogy fordítva láttuk azt, amilyen változáson átment a sorozat a második évadra   .

Számodra még előny is volt a dokumentarista stílus hanyagolása a dráma javára, engem meg inkább zavart, hogy támpontok híján sokkal nagyobb felelősség hárult az írókra, akiknek kifejezetten gyenge ötleteik is voltak szerintem a hézagok kitöltésére, amire nem félek még az "időhúzás" szót sem használni. Persze ahogy Escobar (fel)őrlődését bemutatták, az jó volt, de például éppen Limón nem adott számomra semmit a történethez; csak egy "kamera" volt, akin keresztül láthattuk Escobar azon megmozdulásait is, ahova nem kísérhették, vagy már nem kísérték el a többiek. Plusz lehetett ő hálás és lekötelezett Escobar felé, de naiv -akár csak az első évadban bemutatott események után- aligha   .
.

Niwrok írta:

Narcos S2

...leszámítva, hogy fordítva láttuk azt, amilyen változáson átment a sorozat a második évadra   .

És ez nem az első és nem is az utolsó eset...

Niwrok írta:

Számodra még előny is volt a dokumentarista stílus hanyagolása a dráma javára, engem meg inkább zavart, hogy támpontok híján sokkal nagyobb felelősség hárult az írókra, akiknek kifejezetten gyenge ötleteik is voltak szerintem a hézagok kitöltésére, amire nem félek még az "időhúzás" szót sem használni. Persze ahogy Escobar (fel)őrlődését bemutatták, az jó volt, de például éppen Limón nem adott számomra semmit a történethez; csak egy "kamera" volt, akin keresztül láthattuk Escobar azon megmozdulásait is, ahova nem kísérhették, vagy már nem kísérték el a többiek. Plusz lehetett ő hálás és lekötelezett Escobar felé, de naiv -akár csak az első évadban bemutatott események után- aligha   .
.

Azért, ahogy elsőre olvastam, több közös pont volt benne, mint nem - valóban, nekem jobban tetszett az "alkotói szabadság", nekem bejöttek tárlatbővítő húzásaik is.

Limon meg... nem tudom. Áll egy taxis strici a bordély előtt, akit rávesznek, hogy furikázzon valaki A-ból B-be. Mikor megtudja, ki az, persze, szívesebben vállalja, mint kéne - elvégre Medullini volt -, de aztán nincs kiszállás. Olyannyira nincs, mint mikor az elrablott megkedveli elrablóját: számomra az ő jellemfejlődése igazi kincs volt.

Már csak a csajhoz való viszonyából kifolyólag is...