Niwrok írásai 2.0

.
VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan



Noha a magyar filmnézők többsége még mindig ódzkodik magyar filmeket nézni, azért az utóbbi időben mind változatosságban, mind minőségben sikerült valamennyit előre lépni, és ez a mozikban is olyan kellemes meglepetéseket eredményezett, mint az eredetileg tévéfilmnek szánt Félvilág mozis bemutatója, a Liza, a rókatündér bőven százezer feletti nézőszáma, és hogy egy olyan vizsgafilm is, mint a VAN (a továbbiakban ezzel az általánossá vált jelöléssel hivatkoznék a filmre), szájhagyomány útján terjedve is egészen szép sikereket érhetett el. Kiegészítésként mondom, hogy a Saul fiát szándékosan hagytam ki ebből a felsorolásból, mert ott azért az Oscar-jelölés majd a díj jelentős befolyással bírt az emberek kíváncsiságára.

A történet főszereplője Áron, aki 29 évesen, frissen végzett bölcsészként (igen, lehet visszafelé számolni a 29-et...) kéne megtalálja a helyét a világban, vagy legalábbis Budapesten. Mindezt olyan környezetben, mint a szülei, akik azért már láthatóan kezdik unni, hogy a csemetéjük még nem csak hogy nem állt a saját lábára, de nem is nagyon tesz az ügy érdekében; a testvére, aki a mintacsaládot szimbolizálja a "fekete báránnyal" szemben; a barátai, akik már munkával és esetleg családdal tekintenek a jövőbe... és Eszter, a barátnő hiánya, mert Eszter egy szép napon kisétált Áron életéből. Ilyen helyzetekben néha mentőövként szokott jönni valami váratlan, ami kimozdítja az embert a megfeneklett élethelyzetből, kicsit úgy, mint egy seggberúgás az élettől, ami ugyan fáj, de előrébb kerülünk általa. Áron esetében ez egy részeg mámorban megvásárolt repülőjegy Lisszabonba, ami akkor éppen jó ötletnek és a buli részének tűnt, de másnapra már ott torlódnak a következmények, például a szülői rosszallás. Áron mégis menni akar.

A vélemények alapján sokakban az maradt meg a VAN-ról, hogy mennyire jól megragadta a magyar későhuszas-koraharmincas generáció élethelyzetét, és azokat a válságokat, amikkel ezeknek a fiataloknak szembe kell nézniük. Ilyen messzire talán nem mennék, mert nehéz mindezt általánosnak tekinteni, és még csak a "társadalmi görbe tükör" kifejezéssel is óvatosan bánnék. Azt hiszem, talán ebben van leginkább jelentősége annak, hogy a VAN Reisz Gábor rendező/forgatókönyvíró és a stábtagok diplomafilmje, akik biztosan sokat merítettek a saját tapasztalataikból, amikor a karaktereket megalkották. Nem is csak a jócskán "elvarázsolt", filmtörténet szakos Áront, aki lebénul még az olyan érdektelen társalgást elősegítő kérdésen is, hogy mi a kedvenc filmje, nemhogy a saját önéletrajzát meg tudná írni (hiszen mit is írna bele?), vagy az alig pár éve tanító tanárt, aki az alkoholizmusra rágyúrva értetlenkedik azon már most, hogy mi a francnak tanítja ő, hogy hol van vasérc, ha akit érdekel, két másodperc alatt kiguglizza, de úgysem érdekel senkit... hanem úgy általánosságban azon kortársaikról, ismerőseikről, akiket mondjuk az iskolapadból kikerülve számukra túl hirtelen vágott arcon a valóság, és kezdik mutatni ettől az akut cinizmus jeleit. A VAN csak életképeket villant fel a valós eseményekről, például a pár évvel ezelőtti diáktüntetésekről meg a gazdasági emigrációról, amiben a saját, a tapasztalatokból kicsit közhelyekké, sztereotípiákká szűrt figuráit elhelyezi (mert milyen is lehetne más egy filmesztéta vagy tanár), és felidézi erről az emlékeiket és a véleményeiket, amik/akik ettől ugyan ismerősek, szórakoztatóak, de csak mint egy lenyomat.

Nekem viszont igazából szerelmesfilmként volt érdekes, emlékezetes és szerethető a VAN, hiszen Áronnak nem csak az álláskeresés és a repülőjegy körüli konfliktusokat kell kezelnie, hanem a barátnőjével való szakítást is. Többször is eszembe jutott, hogy Áron ugyan alapból is elég szétszórt, esetlen és passzív lehetett, de a filmben látható letargiában és érdektelenségben Eszter hiányának is szerepe van, kell legyen. Lehámozva az általános teszetoszaságot, csak egy szerelmes srác marad, akit elhagytak, és nem tud mit kezdeni magával a barátnője nélkül. Ahogy az "Eszterek" követik Áront a hazafelé vezető úton, ahogy nem tud mit kezdeni a lány lakásban maradt tárgyaival, ahogy a hajszálait is felemlegeti, amiből annyi konfliktusuk volt, most Áron mégis hiányolja őket, ez jelenik meg remek képeken keresztül. Ugyanígy a másik vetület is megvan, ahogy Áron próbálja újra felvenni a fonalat a nőknél, de még éppúgy nem tud mit kezdeni egy magát felkínáló lánnyal, mint ahogy igyekezetében és idegességében azt is túlreagálja, amikor neki tetszik meg valaki; nekem ez a két jelenet tetszett a legjobban az egész filmben. A szerelem témájától kicsit elszakadva a harmadik jelenet, ami még nagy kedvenc volt, az a BKK-irodában zajló, és bármennyire kis abszurd, annyira pozitív a végkifejlete, hogy csak szeretni lehetett; kicsit visszahozza a reményt Áron életén keresztül a nézőébe is, hogy mégiscsak vannak néha csodák.

Amiért viszont annyira mégsem váltam igazi rajongójává a filmnek (legalábbis kevésbé vagyok az a második nézés után, mint voltam az elsőnél), az pár zavaró dolog. Ott van rögtön az, hogy miközben több párhuzamos szálba is belekap a forgatókönyv, valójában ezek egy-két szkeccs után kifutnak, és akár a jelenetek közepén is elfelejtődik, hogy mi is volt a célja az egésznek (tipikusan ilyen Áron álláskeresése). A jegy megvásárlásán, az utazás előkészítésén, illetve az Eszterrel való szakítás feldolgozásán kívül nincs igazi történetvezetés, és néha még külön megszakad a sztori azzal, hogy a film véletlenszerűen átvált szürreálisba, meg próbálja szimbolikus jelenetekkel érzékeltetni Áron és a szereplők lelkiállapotát, dilemmáit, amitől viszont szétfeslik a dramaturgia. Gondolom ez is diplomafilmes dolog, hogy a stábnak meg kell mutatni a kreativitását, és az ötleteit képi nyelvre lefordítani, mert a vizsgabizottság többet vár el egy történet szimpla elmesélésénél, de nekem ennyi már sok volt. Ráadásul maga a történet is kisiklik a vége felé, ahogy közeledik a repülőút, és ami egyre zavarosabbá, céltalanabbá, és ezek miatt kiábrándítóbbá válik, amiért nagy kár. Ezeken kívül még mondjuk bajom volt az időnkénti "dobozhanggal", vagy ahogy a környezeti zajok elnyomják, amit a szereplők beszélnek, de nem egy amatőr-kisköltségvetésű film után (a VAN-nak 7 millió forint volt a költségvetése, annak is a nagy része eszközbérlés lehetett) ez már csak zavaró apróság.

Talán éppen az a VAN nagy erénye, hogy többféleképpen is nézhető, így a többség megtalálhatja benne azt, amit kedvelni tud benne. Ehhez túl kell tudni lépni a költségvetés miatti korlátokon, esetleg a történet vagy a karakterek egy-két vonásán... de leginkább azon, hogy az ember ódzkodik a magyar filmektől. A VAN sok esetben meg tudja hálálni ezt a bizalmat... De biztos, hogy nem való mindenkinek   .

Ja, és a zenéje is tök jó!

7,5/10
.

Niwrok írta:

Ha így van, az csak jó   . Próbáltam visszakeresni, hol ajánlottad, de nem találtam. Biztos működött a tudatalatti  

Emailben, egy csomó mással együtt...

.
Limitless S1



A "folytassunk egy filmet sorozatban"-kampány egyik olyan darabja volt a Limitless, ami egy kicsit jobban megmozgatott, és annak ellenére, hogy az előzetes nem volt túl veretes, és a mostanában divatos egykaptafás-nyomozós sorozatokról bőven megvan a véleményem (pedig de jól esne már valami klasszikus krimi!), úgy gondoltam, háttérzajnak elkezdtem nézni, ezért is tartott vagy egy hónapig. Azoknak, akik nem ismernék az alapfilmet, azaz a Csúcshatást, vagy nem hagyott bennük mély nyomot (előfordulhat; nemrég, harmadszor újranézve már kifejezetten untam), a lényeg, hogy van egy NZT-nek nevezett kísérleti tabletta, ami képessé teszi az embert arra, hogy az agyának a 100%-át kihasználja. Ebben az esetben az alany nem csillagközi pendrive-vá alakul, mint Lucy, hanem ezzel hozzáférhet minden emlékéhez, bármennyire is érintőleges volt az, illetve megláthat olyan összefüggéseket, amiket alap esetben még a legnagyobb zsenik sem. Ezzel a szellemi kapacitással a szuperintelligens ember képessé válna akár arra is, hogy lassan a világ, de legalábbis az USA teljhatalmú vezetőjévé váljon... vagy éppen hogy "külsős tanácsadóként" segítsen nyomozni a hatóságoknak (de tényleg, a tizennyolcadik ilyen sorozatnál nem kéne már ennek a felállásnak ótvar unalmasnak lennie?!), jelen esetben az FBI-nak...

Brian Finch, ahogy a filmben Eddie Morra, elég elcseszett alaknak számít, aki nem csak hogy képtelen volt még felnőni, és eldönteni, hogy mit is akar kezdeni az életével, hanem nagy szomorúsággal vette tudomásul, hogy körülötte mindenki más (például a testvérei) viszont igen, így eléggé magára maradt a beteljesületlen tinédzserkori álmodozásával. Ráadásul az apjáról is kiderül, hogy valami rejtélyes és halálos betegség kínozza, így minden gyanakvása ellenére is kapva kap az alkalmon, amikor egy haverja, aki igencsak megfogta az utóbbi években az isten lábát, felajánl neki egy NZT-t. Ettől nem csak Brian agya pörög fel, hanem az élete is, és kb. 12 órával későbbre nem csak az apja állapotát tudta megfelelően diagnosztizálni, de egy olyan gyilkosságot is megoldott, amivel eredetileg őt vádolták, így felfigyel rá az FBI. Nem is igazán azért, hogy NZT-t használ (az ugyanis nekik is van), hanem mert Brian immúnisnak tűnik a mellékhatásokra; ezért csinálnak belőle "külsőst", persze szigorú szabályokkal és menetrenddel, egy női ügynök, Rebecca vezette pár fős csapat "irányítása alatt". Amiről nem tudnak, az az, hogy Brian nem csak úgy magától immúnis, hanem mert az azóta szenátori posztig jutó (és potenciális elnökjelölt) Morra beoltotta vele, persze csak gondosan adagolva, ezzel és némi fenyegetéssel kényszerítve Briant, hogy a téglája legyen az FBI-on belül.

Alapvetően ugye nyomozós sorozatnak tekinthető a Limitless, amiben Brian megkapja a napi adag NZT-jét, aztán általában vagy az éppen aktuális ügy aktáit átolvasva fél perc alatt meg is találja a megoldást (mert mondjuk az FBI nem gondolt arra, hogy valaki a kidobott tejesdobozokon levő kódolt üzenetekkel továbbítja egy kémnek a titkos drón tervrajzát), vagy villámgyorsan megszerez valami új képességet (például megtanulja az összes távol-keleti nyelvet, csak hogy emberrabló kalózok nyomára akadjon), és akkor akár egy percig is kitart a dolog. Csak ritkán vannak olyanok (azok is jellemzően az évad második felében), hogy egy egész epizód csak a nyomozómunkáról szól, és egyébként is ehhez hozzátartozik, hogy az ügyek nem egyszer annyira abszurdak, hogy néha nem is baj, hogy nem szánnak rájuk több időt. Emlékeim szerint a CSI:NY adta meg a végső lökést a nyomozós sorozatoktól való elfordulásomhoz a kormányzárból gyártott shotgunjával, de a Limitless is komoly versenyben lenne, mivel az írók úgy gondolták, hogy az NZT-hez a zseni bűnözők és a fél-futurisztikus technikai vívmányok passzolnak, így Briannek egy gyilkos robotkarral, emlék-incepcióra alkalmas fénysugárral, ellopott digitális tudat-lenyomatokkal, áramzabáló baktériumokkal és egy 3D bio-nyomtatóval előállított vesével is meggyűlik a baja.

Az, hogy az agyturbó gyógyszer "kísérleti", azt is jelenti, hogy már a filmben is komoly titkos szervezetek, háttérhatalmak küzdöttek érte, és nem elhagyagolható módon azért is, mert mellékhatásként -akár mert valaki túl sokat szed belőle, akár mert leáll vele- teljes szellemi leépülést, mentális zavarokat, fájdalmas ideggörcsöket és hallucinációkat okoz, végül halált. Az NZT azonban, főleg ha valaki nem ismeri a következményeket, túl nagy csábítás lehet bárki számára. Éppen ezekért a terepmunka mellett nagy (nagyobb) szerepet kap maga az NZT és az érte folyó harc, illetve a körülötte zajló titkolózás. Briannak így egyszerre kell titkolóznia az FBI előtt az immunitásáról, amit Morra biztonsági főnöke, Sands felügyel, és ha úgy adódik, késleltetnie vagy gátat vetnie kell a nyomozásnak, ha mondjuk az FBI már túl közel jutna Brianhez vagy Morrához (például mert Rebecca apjáról kiderül, hogy nem sokkal a halála előtt NZT-n élt, és talán ezért is ölték meg), de azért nem árulhatja el teljesen a bizalmukat sem, így túl gyanússá sem válhat... Közben minderről egy szót sem szólhat a családjának, még akkor sem, amikor például az apja elfordul tőle, azt gondolva, hogy a nagy titkolózás mögött az van, hogy Brian megint rossz társaságba keveredett.

A sorozat megtartott párat a film stílusjegyeiből, pár animációt, a színvilágot (ami alapesetben kékesszürke, míg az NZT-s állapot élénk sárgás) és az egymásba belenagyító képeket, de aki leginkább meghatározza a sorozat hangulatát, az Brian. Néha már túlzásnak éreztem, hogy valaki ekkora bohóc és ennyire gyerekes legyen, de az biztos, hogy ettől valamennyire egyedi lett a Limitless, és egyre inkább megnevettetett ez, mint bosszantott. Az alap, hogy a srác imád mindent ábrákkal és makettekkel szemléltetni, például gyurmabábokkal, hogy a kétségeit néha kivetíti pár al-személyiségbe (mint amilyen régi-Brian, lelkiismeret-Brian és menő-Brian), hogy gyakran megszalad a fantáziája (jellemzően a 80-as évek akciófilmjeinek és tévéműsorainak stílusában), ha az ügynöki munka unalmasabb pillanatait kell egy kicsit a fejében felturbózni, vagy kicseréli ezeket cukicicás videókra. Aztán előszeretettel aggat mindenkire beceneveket, költ szójátékokat, és hogy még a reggeli NZT-adagját is legtöbbször úgy kapja el a levegőben, mint a fókák a jutalomhalat. De ezen felül néhány rész saját stílussal bír, mert mondjuk Brian besokall a sok rémes és véres információtól egy sorozatgyilkos utáni nyomozás kapcsán, ezért arra a részre minden erőszakos és véres szót valami másnak hall, a sorozatgyilkosok neveit például fagyiízesítéseknek... Hadd ne mondjam, milyen az, amikor az FBI ügynökei végig arról beszélnek, hogy Mr. Eperpuncs hogyan "ölelte" meg negyvenszer az áldozatát egy késsel, miközben mindenfelé fröcsögött a csokiszósz. Ez a lazaság pedig feltűnően ragad át a Brian körüli személyekre, ügynökökre, később pedig az írókra is, akiknél talán a "Trónok harca"-függő orosz hivatalnok esetében gurult el leginkább a gyógyszer. Persze felmerülhet, hogy egy ilyen idiótát miért nem penderítenek ki az FBI-tól, de hát ha már az ember megtalálta és beengedte a házba az aranytojást tojó tyúkot, csak megbocsátja neki, ha néha (esetleg rendszeresen) összeszarja a kredencet, nem?

Az első pár részben eléggé ellenszenvesnek éreztem mind a koncepciót, mind Brian idiótaságait. De lassan elkezdett összeállni a dolog, néha a sok hülyeség egészen szórakoztató volt, vagy éppen az kezdett feltűnni, hogy ebben a sorozatban nem különülnek el annyira a részek, mint általában, látszik valami halvány egymásra épülés, például ha Brian megtanult valamit, azt utána már készségszinten tudta használni, és eszébe is jutott, hogy használja. Lehet, hogy ez apróságnak tűnik, de pont az ilyen apróságokat tudom mostanra nagyon megbecsülni, és látni benne azt, hogy egy sorozat képes a fejlődésre, adaptálva a tapasztalatokat. Kár, hogy a mostani infók szerint nem lesz hova fejlődni tovább, mert hacsak a Netflix meg nem kegyelmez ennek a sorozatnak (is), a Csúcshatás egy évad után befejezi a pályafutását.


7,5/10

U.i.: Tudom, hogy most nem erre számítottál/"számítottatok", de az is sorra kerül majd .
.

Niwrok írta:

.
Limitless S1

Kár, hogy a mostani infók szerint nem lesz hova fejlődni tovább, mert hacsak a Netflix meg nem kegyelmez ennek a sorozatnak (is), a Csúcshatás egy évad után befejezi a pályafutását.


7,5/10

U.i.: Tudom, hogy most nem erre számítottál/"számítottatok", de az is sorra kerül majd .
.

Egy barátom pont ezt nézi, és nagyjából ugyanígy vélekedik...

Nem tudom. Én még a mozifilmet sem láttam, úgyhogy e tekintetben szűz vagyok, de azt én is úgy érzem, hogy most kicsit pihentetnem kell ezeket az epizodikus, nyomozós sorozatokat - az iZombie és a Különvélemény után...

Majd valamikor teszek vele egy próbát.

.
Narcos S1



A mai magyar fiatalok, huszonévesek már jó esetben csak az akciófilmeken keresztül találkoznak a drogkereskedelem, az alvilági szervezetek legsötétebb oldalával, a hatalmi villongásokkal és leszámolásokkal, utcai lövöldözésekkel és robbantásos merényletekkel, pedig a rendszerváltás környékén itthon is voltak erre példák. Nekik legalább akkora meglepetés lehet hallani mondjuk az Aranykéz utcáról vagy a Fenyő-gyilkosságról, mint nekem volt belenézni egy ebből a szempontból sokkal inkább sújtott ország, Kolumbia közelmúltjába a Netflix sorozatán keresztül, pedig én még hallottam és olvastam is ezt-azt Pablo Escobarról.

Eleve az indítás zseniális, öt perc után már imádtam az egészet. Nem azért, mert visszanyúl egészen azokig az időkig, amikor a kokain először megvetette a gyökereit Kolumbiában, hanem azért, ahogy magát a korszakot leképezi a mai kor nézőjének. "Tudják, ez volt az az időszak, amikor nem volt mobil meg internet, így aztán lehallgatni is csak olyan tessék-lássék tudtunk". Mintha legalábbis az őskor lenne, mi volt harminc-negyven éve, és Columbo hadnagy ott rágcsálná a szivarvéget Kolumbiában, rácsodálkozva a videomagnóra. Nekem a történelmi háttér bemutatása is nagyon bejött, mert arról meg általában annak ellenére tudunk keveset, hogy alig harminc-negyven éve történt, de szerencsére több film (NO!, Colonia) is készült mostanában, ami egy kicsit segített elhelyezni a Narcost például Pinochet uralmához képest, onnan indítva, ahogy az egész kokainbirodalmat megalapozó Csótány Chiléből elmenekül, aki aztán két kolumbiai piti csempésszel, Escobarékkal társulva kezdi fuvarozni a félkész kokainpasztát. Mellette meg ott van az USA és a külpolitikája, ami a DEA, a Drogellenes Különítményen keresztül végig is kíséri a filmet, például hogy akkoriban mennyire írt belül szinte bármit a "kommunizmus" (=szovjet érdekeltségek; az ilyenekből érződik, milyen hideg is volt az a hidegháború) elleni harc, hogyan szövetkeztek bárkivel, hunytak szemet bármilyen "belpolitikai terror" felett... nem is véletlenül van az a mondás az országokról, a gengszterekről meg a kurvákról. Ez is az okok között szerepel, hogy a "déli part", Miami már rég kokainfelhőben úszott, amikorra az illetékesek rájöttek, talán nem csak a füves hippiket kéne a drog elleni harc keretében üldözni.

Az írók néha egészen hihetetlen munkát végeztek abból a szempontból, ahogy a drogüzlet és az Escobar körüli eseményeket bemutatták. Azt, ahogy a hálózat kiépült a kokain USÁ-ba mint a legfőbb felvevőpiacra szállításához, aztán ahogy valahogy a pénznek vissza is kellett jutnia onnan, és hogy abból mi mindenre tudtak költeni a drogbárók; előbbiből a legérdekesebb talán az volt (bár már hallottam róla), amikor nem is hajón csempészték a drogot, mert maga a hajó volt átitatva droggal, utóbbiból meg persze az, ahogy gyakorlatilag nem tudták olyan gyorsan tisztára mosni, legális bevételként feltüntetni a pénzt, ahogy az beérkezett, így raklapszámra ásták el a bankjegyeket, merthogy addigra már mindent és mindenkit megvettek, amire/akire csak szükségük vagy akár csak igényük lehetett. A törvényes bevételre nagy szükség volt, a lebukásáig ugyanis Escobar nem hogy az árnyékban bújkáló bűnöző volt, hanem egy elképesztően sikeres üzletember, aki a vagyontalanok közül kiemelkedve tudott meggazdagodni. Mivel a történetével sok embert volt képes megszólítani, a jótékonykodásként szétszórt pénzével pedig meggyőzni, Escobar a politikai ambícióit is megpróbálta megvalósítani... és ehhez, valamint az üzleti érdekeltségeinek megvédése miatt semmi sem volt drága neki, különösen nem a mások élete. Nekem ehhez azok a felvételek, fényképek, amiket valós felvételekként bevágtak, nem pusztán kísérők voltak, színesítendő a történetet, hanem éppen ezek alkották a sorozat gerincét. A drogbárók és a hatóságok közötti küzdelem áldozatai fényképeken (biztos hogy nem valók érzékeny gyomrúaknak a holtestekről készült fotók), politikusok elleni merényletek, emberrablások az esti híradók felvételeiből, mellette Escobar kampánykörútjának jelenetei, és mindezeket betetőzendő Escobar két legsúlyosabb támadása a törvényes rend ellen (egy utasszállító repülőgép felrobbantása és egy puccs előkészítése), szintén valós videókkal kísérve. Ezeknek a bemutatása nyűgözött le a legjobban, hozzáadva az erőszak és a valóság keserűségét az amúgy a tömeggyilkosságok, terrorakciók, és az ezek nyomán eluralkodó félelem ellenére kifejezetten könnyed stílusú epizódokhoz, még ha a főhős DEA-ügynök, Murphy poénjai nem kicsit cinikusak és morbidak is néha.

Ezek voltak azok a fix pontok, a "cölöpök", amikhez képest a stáb már inkább szabad kezet kapott, hogy a köztük levő hézagokat kitöltse. A pontokat összekötő vonalak jórészt csak az írók fejéből pattantak ki, így a család viszonyok, a drogkereskedelem fejlődése, és már eleve a feljebb leírt elindulása Csótánnyal is bőséggel, amik ettől függetlenül a feladatukat ellátták. Az elején nem is nagyon volt szükség ilyenekre, hiszen építeni kellett az üzletet, több éves ugrásokkal haladva a történetben, amin csak szórakoztató díszek voltak az olyan apróságok, mint Bolivár kardjának története, vagy az, ahogy a vámon ki-be járkál a drog igény szerint, de a macskát, azt aztán alapos vizsgálatnak kell alávetni. Néha a sok mocsokból meg a kokainfelhőből jól is esett kiszakadni kicsit egy-egy romantikusabb jelenet, drámaibb beszélgetés segítségével, amikből az volt csak túlzás, amikor három szexjelenet követte egymást a három főszereplővel. Kétségtelen, hogy ahogy az epizódok egyre rövidebb időtávokat ölelnek fel, ahogy egyre inkább patthelyzet alakul ki, és fogynak a szereplők, úgy egyre kevesebb a visszacsatolás a valós eseményekre, egyre kevesebb újdonságot, emlékezetes figurát tud a Narcos felsorakoztatni, és ettől a sztori "kissé" leül, mint az iszap. Onnantól, hogy Escobar életének legabszurdabb fordulata megtörtént egy alku következtében, mindenki kénytelen volt visszavonulót fújni, így a felszínen visszatért a nyugalom és a csendes üzletmenet alig pár atrocitással, mintha tényleg lezárult volna Kolumbia történetének egyik legvéresebb időszaka... Talán én is jobban örültem volna, ha ezt a szakaszt legfeljebb egy részben tömörítik össze, vagy még inkább, ha a következő évadhoz csapják hozzá, és az azt megelőző időszakból emelnek még ki érdekesebb eseményeket (amiből aligha hiszem, hogy ne lett volna). Meg aztán a stáb is elfáradni látszott, még az amúgy megdöbbentő finálé is kicsit erőtlenre sikerült.

De talán ez volt az egész évad egyetlen említésre méltó hibája. Mind a történelmi-politikai áttekintés, mind a háttéresemények bemutatása remekül sikerült, ami sokkal több volt, mint egy jó akció-thriller a drogkereskedelemről és az ellene folyó küzdelemről. Ezért kicsit félek is attól, hogy a második évad ehhez képest csak egy bosszú tüzelte akciófilm lesz, hiszen nem nagyon maradt más, mint hogy a hatóságok, a Medellín és a Cali kartel gátlások és megfontolások nélkül essenek egymásnak, az pedig tudható, hogy Escobar már nem él sokáig (1993-ban egy rajtaütés során megölték), hacsak át nem írják azt is... de azért pár hét múlva jövök azzal is.

9/10
.

Niwrok írta:

.
Narcos S1

... de azért pár hét múlva jövök azzal is.

9/10

Röviden és tömören:

Másrészt meg nem ér megelőzni. Megint megnézed angolul, én meg várok a feliratra majd. Hozzunk össze egy "közös" nézést inkább...

.
A csend képe / The Look of Silence



Joshua Oppenheimer majd' negyven évvel az 1965-ben lezajlott, többszázezer áldozattal járó indonéz katonai puccs után filmet szeretett volna csinálni az akkori eseményekről és azok utóhatásáról. A mészárlások túlélői és az áldozatok családtagjai azonban -vélhetően félve a megtorlástól- elutasították az interjúkon való részvételt, és azt mondogatták Oppenheimernek, kérdezze azokat, akik részt vettek a gyilkosságokban. Ennek a keresésnek, és az azt követő felvételeknek, riportoknak az eredménye lett a The Act of Killing című film, ami két akkori elkövetőt és azok társait középpontba állítva mutatta be, milyen Indonéziában az élet, ahol a tömeggyilkosok magas állami pozíciókat betöltve írják át a történelmet, és ahol ezek a tömeggyilkosok például az állami tévé talk-showjába járnak, beszélni a hőstetteikről, amiket a "kommunisták" elleni küzdelem során elkövettek, de akár a saját gazdagodásuk és a hatalmuk érdekében végrehajtott erőszakról és korrupcióról is, hiszen úgysem lép fel ellenük senki. Oppenheimert annyira megdöbbentette, hogy ezek az emberek az államilag szervezett propagandával, félelemkeltéssel és elhallgatással megtámogatva, szégyenérzet és bűntudat nélkül, akár büszkén és nevetve nyilatkoznak a legvéresebb gyilkosságaikról, hogy egyfelől úgy érezte, egy filmbe nem fog beleférni az indonéz állapotok bemutatása (a The Act of Killing így is bő három órás lett), másrészt az áldozatok nézőpontja fájóan hiányzott a teljes képhez. A The Act of Killing azonban várakozáson felüli fogadtatásban részesült, aminek nem is az Oscar-jelölés volt az igaz fokmérője, hanem hogy segített felnyitni a szemeket és a szájakat a mészárlásokkal kapcsolatban, és Indonéziában megindult egyfajta lassú változás, legalábbis ami az emberek hozzáállását illeti a múltjukhoz. Ez tette lehetővé egyáltalán, és ennek köszönhető jelen írás tárgya.

A központi szereplő ezúttal Adi Rukun, egy negyven év körüli látszerész, akinek -mint az a korából kitalálható- nincsenek ugyan közvetlen tapasztalatai az 1965-ben történtekről, viszont a családján, a környezetén bőven rajta hagyta a nyomát a mészárlás. Adi bátyja, akit ő sosem ismert, ott volt az áldozatok között, és most Oppenheimer segítségével Adi a szüleitől meghallgatott történeteken és a felderített elkövetők információin keresztül próbálja összerakni a testvére halála körüli eseményeket, annak minden borzalmas és megrázó részletével együtt. Most megvannak a könnyek, a döbbenettől megmerevedett némaság, ahogy Adi a már elkészült felvételeket, a gyilkosokkal készült interjúkat nézi, ahogy a már jóval a nyolcvan feletti szüleivel, a tragédiába beleroppant apjával és az őt ápoló anyjával beszélget, vagy ahogy Oppenheimert elkísérve jut el olyan emberekhez, egyre magasabb szintjén az akkori hierarchiának, akikkel megtörténhet végre a valódi, személyes szembesítés. Utóbbiban persze nincs sok köszönet, ugyanazokat az elkerülő ("Már nem emlékszem.", "Ezt kívánta az ország érdeke!"), bagatellizáló ("A múlt az a múlt.") válaszokat kapja Adi is, mint amiket annak idején Oppenheimer, viszont őt sokkal könnyebb megfélemlíteni, fenyegetni, így a szavait is jobban meg kell válogatnia, főleg, amikor már az igazi nagykutyákhoz jutnak el, minisztériumi fejesekhez például, vagy derül ki, hogy a közvetlen lakókörnyezetben, a családon belül is milyen mélyre nyúlnak a szálak. Nagyon távoli hasonlat, de eszembe jutott, ez a Purge világa a valóságban, ahol gyilkos és túlélő egymás mellett él, szomszédként, vagy összefutnak a pékségben vagy a piacon, és úgy kell reagálni, hogy az általános titkolózáson túl mindenki tudja a másikról, hogy mit tett, mit nem tett vagy mit tehet. Ezzel párhuzamosan Oppenheimer kihasználta az időt, hogy olyan elemeit is megmutassa az indonéz mindennapoknak, amik kimaradtak, például hogy az ötven éve működő propaganda részeként milyen részletekbe menően tanítják a "forradalom" eseményeit gyerekeknek, konkrétan Adi fiának, és hogy milyen az, amikor hazaérve a fiúcska egy teljesen más 1965-ről és jelenről hall az apjától, nagyszüleitől. Tovább tágítva a film kereteit, Oppenheimer még a nagyhatalmi játszmákat is napirendre vette, és a Narcos meg a sokadik Pinochet-film után nem nehéz elképzelni, hogy a "kommunisták" elleni harc milyen könnyen vette rá az USÁ-t, hogy akkor és azóta is félrenézzen.

A The Look of Silence azonban annak ellenére sem volt olyan meghatározó és heves érzelmeket kiváltó film, mint elődje, hogy a játékideje sokkal visszafogottabb (nagyjából a fele), így lehetne sokkal intenzívebb, és ennek egyaránt voltak koncepcionális, mint technikai okai. Eleve a két film címének különbsége beszédes: a "The Act of Killing" brutálisan aktív, amiben még a lassabb pillanatok is a látottak, megismertek feldolgozásával telnek, cikázó gondolatokkal a "vádlottak" és a néző szempontjából egyaránt, két harsány figura részvételével, harsány környezetben és jelenetekkel, míg a "The Look of Silence" a passzív merengésé, a feldolgozatlan, kimondhatatlan, elnémított gyászé, és az útkeresésé, hogy hogyan lehetne 50 évnyi gödörből, a mindenre kiterjedő hazugságból továbblépni. A csak fejeket mutató jelenetek a megkönnyebbülésről szólnak, mint az érzelmekről, és nem a vergődésről, a leleplezett, napvilágra került titok elöli menekülésről. Két embernél érintett meg igazán a sírásuk, és az Adi anyja, együttérzésként, és az egyik "vádlottnál", akinél ez talán egyfajta bocsánatkérés is lehetett egy menthetetlen tettért. Viszont ha már az anyát említettem, nem nagyon láttam szerepét az apa ilyen hosszan bemutatásának; személy szerint bármennyire bírtam a kis öreget, bármekkora mókamester a kora (ő már 100 év körül van) és az állapota, a betegségei ellenére is, bármennyire mutatta is azt a leépülést, ami együtt járt a fia elvesztésével, többször azt éreztem, a sorvadt izmai, a vaksága és a süketsége inkább abban áll, hogy elmúlt száz éves, kevésbé a fél évszázados tragédiában. Nagyjából bármelyik százévesről le lehetne forgatni ezeket a jeleneteket, akik amúgy is megélnek sok veszteséget a száz évük alatt, és ettől nem egyszer bevillant a "nyomorpornó" kifejezés... az meg nálam a TV2 Naplójának szintje, nem egy Oscar-jelölt dokumentumfilmmé. Amit még túlzásnak éreztem, az Oppenheimer ragaszkodása egyes szimbólumokhoz, pontosabban ahogy több jelenetet is szán a bábban levő lepkékre és Adi foglalkozására; értem, hogy mindkettő átvitt értelemben fejezi ki a film lényegét, előbbi a burokból kifelé törekvő igazságét, utóbbi a "tisztánlátásét", de túl sok volt és túl direkt. Nehezen hittem el például, hogy az optikusi hivatás -bár remek "kifogás" a gyilkosokhoz közel kerülésre, ürügy a beszélgetés elindításához- nem csak szimbólumként került a filmbe, hogy tényleg ez Adi foglalkozása, mert az túl durva véletlen lenne szerintem... de mert nem találtam ennek ellentmondó információt, hát elhiszem.

Nem azért adtam a lenti pontszámot, mert a téma ezt érdemelné, vagy mert másodszor kevésbé lenne sokkoló, hanem mert úgy éreztem, Oppenheimer igazán csak sajnálta a "kimaradt jelenetek" közé száműzni a vágás áldozatává vált kedvenceit, és ehhez jó alap volt, hoyg csinál egy filmet a túlélők, az elnyomottak, a fenyegetettek szemszögéből is a The Look of Silence-ben, noha nem igazán tudott bármi újat, akár csak új árnyalatot a filmmel adni. Korábban még Anwar és Herman szürreális jelmezes színjátékai is a sajátos őrület kifejezései voltak, így annak ellenére a The Act of Killing szerves részeinek fogadtam el ezeket, hogy önmagukban nekem annyira nem jöttek be, ellenben itt például az ezek helyett levő néma vágóképek csak üres átvezetők voltak, kitöltendő a játékidőt, hogy az legalább a másfél órát elérje. Végül, ahogy korábban már mondtam, "szerintem a milliószor látott könnycsepp helyett érdekesebb az országos méretű önámítás bemutatása, de éppúgy a kínos és rettegéssel teli heherészésé is".

7/10
.

Niwrok írta:

A csend képe / The Look of Silence

Nem azért adtam a lenti pontszámot, mert a téma ezt érdemelné, vagy mert másodszor kevésbé lenne sokkoló, hanem mert úgy éreztem, Oppenheimer igazán csak sajnálta a "kimaradt jelenetek" közé száműzni a vágás áldozatává vált kedvenceit, és ehhez jó alap volt, hoyg csinál egy filmet a túlélők, az elnyomottak, a fenyegetettek szemszögéből is a The Look of Silence-ben, noha nem igazán tudott bármi újat, akár csak új árnyalatot a filmmel adni.

7/10

Hát ezt meg honnan???? Megvetted valahol lemezen???

Ha hozájutok, mindenképp megnézem majd én is.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

A csend képe / The Look of Silence

7/10

Hát ezt meg honnan???? Megvetted valahol lemezen???
Ha hozzájutok, mindenképp megnézem majd én is.

Igen, az angoloktól. Úgysem várhattam, hogy itthon megjelenik, a "tékába" sem nagyon akart felkerülni, ahogy a Netflixre sem, pedig azon majdnem az összes fent van az idei jelöltek közül. Ez az opció maradt.
.

Niwrok írta:

A csend képe / The Look of Silence

Igen, az angoloktól. Úgysem várhattam, hogy itthon megjelenik, a "tékába" sem nagyon akart felkerülni, ahogy a Netflixre sem, pedig azon majdnem az összes fent van az idei jelöltek közül. Ez az opció maradt.
.

Időközben megleltem a németeknél is. Megveszem, ahogy az elődjét.

Niwrok írta:

Démonok között 2

Annyira nem éreztem jónak, mint az első részt. Az valahogy egységesebb, jobban összerakott volt, de elemeiben ez is legalább olyan kiváló. Sajnos mind a terjedelme (közel két és fél óra egy horrorfilmre rengeteg...

8,5/10

Igen, tényleg rengeteg.

Amúgy egyetértek a leírtakkal, bővebben hamarosan.


.

.
Aranyélet S1



Hogy az HBO úttörő szerepet játszott abban, hogy a tévécsatornák saját és igencsak minőségi sorozatokkal jelentkezzenek, a Trónok harca és a True Detective ismeretében aligha lehet kérdés. Az már talán kevésbé ismert, hogy az HBO honosított vagy regionális sorozatokkal is foglalkozik, Magyarországon is. Én például a Terápiát próbáltam itt kicsit bemutatni, de tudtommal a Társas játék is elismert volt a maga köreiben, és most itt a harmadik saját készítésű sorozat, ami egy "tipikusan magyarnak" mondott történetet próbál a nézőknek bemutatni (noha egyébként az eredeti sorozat finn).

A Miklósi-család élete a külső szemlélőnek igazán irigylésre méltó lehet: a férj, Attila sikeres vállalkozóként anyagilag mindent megad a családjának, fenntartva nekik például egy panorámás budai luxusházat, így a felesége, Janka kizárólag a jótékonysági munkájára koncentrálhat, a gyerekeik pedig, Mira és Márk jó tanulmányi eredményekkel büszkélkedhetnek, még ha az érettségire készülő sráctól nem is áll olyan távol a bajkeverés. Egy kicsit széthúzva a függönyt persze azonnal látszik, hogy milyen ingatag és veszélyes is az a bizonyos "kacsaláb". Attila kamaszkori haverja, Endre ugyanis igencsak magas pozíciót foglal el a budapesti alvilágban, leginkább a csempészet vonalon, Attila pedig neki dolgozik, és szinte mindent neki is köszönhet. Azért csak szinte, mert az évtizedek alatt Miklósiék jelentős adósságot is felhalmoztak, amit csak további csalásokkal, stiklikkel, vesztegetésekkel tudtak úgy-ahogy finanszírozni. Nem véletlen a többes szám, Janka legalább annyira benne van ebben, mint Attila, és bár a gyerekek elől rejtegetni próbálták, honnan is van a pénz, természetesen ők sem teljesen vakok és hülyék, ők is átéltek éppen elég sok mindent az évek alatt. Talán éppen ez, hogy a gyerekek elől egyre kevésbé tudják titkolni az életmódjuk valódi árát, és hogy a hazugságokból összetákolt életükből egyre gyakrabban esnek ki a tartóelemek, vezetik rá Attilát arra, hogy átértékelje az életét, és úgy döntsön, tisztességes munkát fog keresni, és majd abból élnek, ahogy tudnak... csak persze ehhez még a többieknek is lesz egy-két szava.

Mivel alapvetően drámasorozatról van szó, az elsődleges természetesen a karakterek személyiségrajza és bemutatása. Nehéz kenyér ez, hiszen piti és kevésbé piti bűnözőket kell ha nem is szimpatikussá tenni, de valamifajta érdeklődést, törődést, aggódást ki kell váltaniuk a nézőből, vagy elég érdekesnek kell lenniük ahhoz, hogy enélkül is figyelni akarjon rájuk. Ez nem mindegyik karakternél jött össze, különböző okokból. Attila például szegénykém annyira lúzer, hogy hiába ébred fel benne a lelkiismeret, annyira ismeretlen terep számára a legális munkavállalás, annyira nincs semmilyen munkaerő-piaci tapasztalata, és annyira irreális elképzelései vannak a jövedelmekről, hogy már szinte sajnálni sem lehet, inkább csak szánni, mint egy sánta kutyát. Most képzeljünk el egy HR-est, aki a középkorú pályázót 20 éves lyukkal az önéletrajzában, kvázi gyakorlat nélkül, 700 ezres nettó fizetési igénnyel nem röhögi ki ott helyben... Ugye nehéz? Az alaptermészete a meghunyászkodás, és hogy nem túl stabil erkölcseit könnyen váltja anyagi haszonra. Mira fejlődése és gyors felnövése a bűn árnyékában már egy fokkal jobb, miután a csendes félrenézést egy nagy leleplezés után (az egész évad egyik legjobb jelenete az első rész vége) hirtelen a teljes undor és önpusztítás váltja fel. A baj az, hogy ezzel gyorsan kiüresedett a karakter, miután nem látszik igazi érzelem, igazi feszültség a viselkedésében, és legalább annyira naivan csodálkozik rá a világra, annak visszásságaira, mint az apja, az első részeg kómára, az erőszakoskodó férfiakra és a kijózanító, félelemmel teli másnapokra... csak neki van annyi mentsége, hogy ő még egy gimnazista tinilány. Akinek viszont nem szívesen bocsát meg az ember semmit, annyira tenyérbemászó, beképzelt, elkényeztetett kis takony, az Márk. Már ahogy előkerült, hogy a kedvenc hobbija a műmájer reppelés a haverjaival, azzal beírtam neki pár fekete pontot, de minden résszel csak egyre lejjebb csúszott, miután a tetteit a kétségbeesés és a félelem irányítja... előbbi azért, hogy elzáródik a pénzcsap, és vége lesz a pénzzel lekenyerezett haverok és a pénzzel elcsábított macák világának, alig azután, hogy belekóstolt ebbe az életbe, utóbbi meg azért, hogy nem ment-e túl messze ezért.

A fennmaradó két fő karakter nekem sokkal izgalmasabb volt náluk, akárhányszor is nézett farkasszemet Márk a pisztolycsővel vagy Mira a lányanyaság és a nemi betegségek rémével, igazából talán azért, mert ők voltak a domináns karakterek, akik irányították az eseményeket, nem csak mondjuk a dac vagy a kényszer miatt sodródtak, de persze ők is messze vannak attól, hogy szimpatizáljon velük az ember. Endrénél ez magától értetődő, hiszen mindig is így képzelte el az életét, a lakótelepi kocsikból leszívott benzintől jutott el a szerteágazó alvilági üzletekig és a mindenhol ott levő befolyásos barátokig, akik afféle "szociális hálóként" védik az álmát... de persze az alvilág szabályai szerint mindig vannak feltörekvők, akik szívesen ülnének bele a tutiba, akár egy-két hulla árán is. Végül ott az Aranyélet számomra legkimagaslóbb karaktere, Janka. Túlzó lehet a viszonyítás, de folyton a House of Cards Claire Underwoodja jutott róla eszembe; Janka van annyira határozott, rideg és könyörtelen személyiség, mint Claire, csak ő közben még aljas és kicsinyes is, aki az Attilától elvárt pénz elköltése és a látszat fenntartása mellett leginkább a családjuk és a saját személyének társadalmi elfogadottságért "küzd", nem riadva vissza az útjában álló emberek elgáncsolásától vagy földbe taposásától sem... de igazából még élvezi is. Aktualizálva a régi mondást, kiveheted az embert a panelból, de nem veheted ki a panelt az emberből, akár a stílust vesszük alapul, akár a betontömbök iránti megvetést, és Janka nem csak hihetetlen rózsadombi szappanbuborékot fújt a húsz évnyi ügyeskedésből, de abban is biztos, hogy akkor sem fog visszamenni a lakótelepre, ha ki is pukkan a buborék.

Rajtuk kívül is akadnak azért még jó figurák, nekem például tetszett Tibor, Attila testvére, a "jófiú" karaktere a saját kis mellékszálán, ahogy az is tetszett, ahogy Oszi figurája testesítette meg egy személyben azon aktuális társadalmi kérdéseket, amiket a többiek nem tudtak. Talán ők ketten azok, akik igazán magyarrá teszik az Aranyéletet, de véletlenül sem mondanám, hogy ez általános lenne. Azért csak tetten érhető benne a mindennapi korrupció, az olyannyira ismerős "megoldjuk okosba'!"; a kisember kannásat tölt az üres borosüvegekbe (persze zárjeggyel le is pecsételi), a vállalkozó kispórol ezt-azt az elvállalt munkából, a politikus meg leboltol magának pár milliót, ne éhezzenek a gyerekek otthon... de még ezek mellett is volt egy, amin felhördültem (lehet, csak a naivitásom miatt), a bankosok ügye, és az, ahogy elhangzik, hogy "Mi nyolc millióra gondoltunk...".

Még pár szó a színészekről, és a legjobb bennük, hogy még R2 sem mondhatja, hogy már megint csak neveket sorolok, feleslegesen , hiszen úgysem ismeri őket. A főbb szereplők megformálóit ugyanis vagy látta az aktuális magyar mozifilmekben (Lengyel Tamást (Tibi) a Víkend Lacijaként, Döbösi Laurát (Mira) a Félvilág cselédlányaként), vagy záros határidő belül fogja (Anger Zsolt (Endre) volt/lesz Dezső a Hurokban) . És ha az "Anyám, és más futóbolondok a családból" tényleg olyan jó, mint mondják, akkor a leghálásabb szerepben a legkimagaslóbb alakítást nyújtó Ónodi Eszter (Janka) sem fog sokáig kimaradni.

A véleményezők több helyen is a Breaking Badhez hasonlítgatták az Aranyéletet, de ilyen messzire személy szerint látatlanban sem mennék . Inkább a Maffiózók és a BarátokKözt-FamíliaKft tengelyeken keresném a sorozat helyét, de engem a szülők és a gyerekek viszonya miatt egy régebbi magyar filmre is emlékeztetett, a "Csók, anyu"-ra, csak bűnözőkkel. Kár, hogy ez a családi szál nincs jobban hangsúlyozva, még ha annak is van jelentősége, hogy a családtagok nem együtt, csak egymás mellett élnek; ebből többet néztem volna a néha elég vontatott bűnügyi szál és a korrupciós dráma rovására. Ugyan nagyobb böszmeségből kevés van, és van (relatív) minőség, dráma és izgalom is, egészen kellemes akciójelenetekkel és jó maszkmesteri munkával körítve, ahogy a látványvilág is jó (és csak ritkán veszik el a művészkedésben), történetvezetésben, karakterformálásban és kreativitásban még bőven van hova fejlődni.


7/10
.

Niwrok írta:

Aranyélet S1

A véleményezők több helyen is a Breaking Badhez hasonlítgatták az Aranyéletet, de ilyen messzire személy szerint látatlanban sem mennék   .

7/10

Ez volt a mézesmadzag, mi???

Köszi az ajánlót, nem mondom, hogy soha, de a közeljövő terveibe nem fér bele. Mire meg megnézem, Te meg már elfelejted...

A Narcos S2-vel megvársz majd? Kéne egy közös nézés...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Aranyélet S1

A véleményezők több helyen is a Breaking Badhez hasonlítgatták az Aranyéletet, de ilyen messzire személy szerint látatlanban sem mennék   .

7/10

Ez volt a mézesmadzag, mi???  
Köszi az ajánlót, nem mondom, hogy soha, de a közeljövő terveibe nem fér bele. Mire meg megnézem, Te meg már elfelejted...

A Narcos S2-vel megvársz majd? Kéne egy közös nézés...

Nem "mézesmadzag", mert szerintem semmi köze hozzá, a feltételezés is abszurd, nem is értem, honnan jött   ... de tényleg ezt olvastam   .

A Narcossal megvárlak, ahogy már múltkor is kérted ... de nagyon nem is esik nehezemre, mert még mindig kicsit sötéten látom a folytatást...
.

Niwrok írta:

.
Kung Fu Panda 3

Poról, a kifőzdei kuktából lett Sárkányharcos pandáról az előző részben kiderült, hogy mégsem Ping úr, a lúd az apja (döbbent csend...), sőt, a végén, a stáblista előtt azt is megtudhattuk, hogy az igazi apja még él Shen bosszúhadjárata ellenére is, egy távoli, titkos helyen levő falucskában.

Persze egy kicsit rá kell játszani a pandákkal kapcsolatos sztereotípiákra, hogy nem egy észlények, és lusták is, mint a geotermikus kis völgyük földje, hogy tényleg jókat mosolyogjon a néző, hogy a pandáknál a leggyakoribb közlekedési forma a gurulás, ellenkező irányba pedig általában egy nyugágyból lövetik ki magukat. Egyszer éreztem csak, hogy azért ennyire retardáltnak csak nem kéne mutatni a pandákat, mert az már kínos: rögtön az elején, amikor Po és Li sok sikert kívánt egymás elveszett rokonainak megtalálásához. És ha már itt vagyok, még egy szereplő volt, akinél a stáb nem találta el az én mértékemet, és az Ping úr volt; az előző részben az egyik kedvencem volt, ragyogóan kimutatva egy aggódó apa minden szeretetét egy elsuttogott "Leves..."-sel is akár... viszont még ha jogosan féltékeny is a "betolakodóra", és fél, hogy Po esetleg az övéivel akar már inkább lenni, most a véget nem érő, sértett gágogása és magamutogatása gyorsan az agyamra ment.

A harmadik Kung Fu Panda egy igazán játékos, szórakoztató és könnyed epizód lett az ötszáz éves fenyegetés megtestesülése ellenére is, nélkülözve az igazán komor, tragikus képeket és eseményeket, mint amik az előző részt meghatározták, és az akció, a kung fu mennyiségéből is visszavett kicsit. A család elvesztésének feldolgozása, az ezzel való küzdelem helyett itt a család, a gyökerek ismételt megtalálása feletti öröm dominál, így szépen lekerekítette az eddigi trilógiát... de nekem azért jobban bejött, amikor volt a dolognak egy kis éle is.

8,5/10
.

Újranézve egy kicsit jobban megtalált a hangulata, így kevésbé éreztem üresnek és felszínesnek, és a korábban említett problémák sem zavartak annyira. Po és Li jelenete persze továbbra is rém béna, ahogy az ereklyékkel való hülyülés is túlmegy egy határon, de Ping úr kevesebbet hisztizik, mint ahogy emlékeztem rá, és így például az olyan jelenetek is jobban tetszettek, mint a panda-lúd transformers-páncél .

Most már inkább jogosnak érzem azt a 8,5 pontot, amit eredetileg kiosztottam neki.
.