Niwrok írásai 2.0

.
Coco




A cipészcsaládban felnövő, de amúgy zenészi karrierről ábrándozó, tizenéves Miguel nagy dilemmával néz szembe. A rokonság ugyanis generációkra visszamenően -az üknagyi és az ükpapa rosszul sikerült szakítását követően- egyszerűen kitagadta a zenét, így Miguel titokban, a padláson épített fel egy kis szobát rajongása tárgyának, a gitáros legenda de la Cruznak, és ott szokott gyakorolni is a maga eszkábálta hangszerrel, régi tévéfelvételek segítségével. Ahogy a család, és különösen Abuelita nagyi egyre több felelősséget próbál Miguel vállára rakni, magától értetődőnek tekintve, hogy továbbviszi a boltot, a fiú úgy dönt, végre ki kell állnia a nyilvánosság elé, és megmutatnia, mivel szeretne foglalkozni. A szülei és a rokonok azonban hallani sem akarnak erről, még a gitárját is eltörik, ezért Miguel végső elkeseredésében a helyi temetőben álló kriptából próbálja megszerezni de la Cruz ott kiállított gitárját. Azonban mert mindez Halottak napján történik, egyfelől váratlan családi titkokra derít fényt, másrészt Miguelt is hihetetlen utazásra viszi a Halottak földjére, ahonnan nem is maga a hazatérés nehéz számára, hanem az, hogy ezért ne kelljen feláldozni az álmait.

Azt azért nem lehet mondani, hogy túl sok eredetiség lenne azokban az alapokban, amikre a Coco épül. Az egy dolog, hogy a csontvázas-bulizós túlvilágot kb. a Halott menyasszony óta ronggyá használták a filmek, de ugyanebben a kultúrkörben is láttam már sokkal látványosabbat, hangulatosabbat és izgalmasabbat is. Nekem mondjuk nagyon tetszik az egész mexikói koncepció, a Halottak napjának és az emlékezés fontosságának ez a fajta bemutatása, ahol igazán csak azok tűnnek el a világból, akikre már nem emlékezik senki... de az Élet könyve jobban le tudott nyűgözni. Ez egyébként az egész Cocora igaz, van egy-két képi poén, pár "szellemesebb" kikacsintás, de nagyon úgy éreztem, a Coco egyszerűen csak el akar mesélni egy történetet, különösebb sallangok nélkül. Vannak mondjuk a sztoriban is tartalékok, Miguel nyomozása a felmerült családi titok után, valamint hogy ezért milyen kockázatokat vállal, milyen kalandokon megy keresztül például jó tempót adott a mozinak, amit a zenés betétek, a pörgős latinos muzsika csak még feljebb tolt. Ezen a ponton viszont úgy tűnik, a szülőktől lázadó művészet egyet jelent az animációs filmeknél a gitárral; utoljára talán a Hopp nyuszija volt ebből a sorból kivétel, de ő is csak annyira, hogy húrok helyett a dobverőkért volt oda. Nem kell persze egy családi szórakozásra szánt műsornak olyan nagyon innovatívnak lennie, de azért valami legyen benne, ami kicsit feltüzeli az embert, amiért esetleg nem csak egy unottabb, esős szombat délutánon veszi elő...

Ez a Coconál minden kétséget kizáróan az érzelmi világa, és bármilyen hihetetlen, a drámaisága. Nem egyedi ez sem, elég akár csak a tavalyi Kuboig visszamenni, ami egyszerű papírjátékokkal, egy bogárral és egy majommal olyan mesét kanyarított a szülő-gyermek viszonyról, a hagyományok, de azzal párhozamosan az egyéni ambíciók, célok fontosságáról, ami tényleg párját ritkítja... de a maga keretei között a Coco is minden tőle telhetőt megtesz. Eleve Miguelnek van egy olyan személyisége és arcjátéka, olyan esetlen rajongással kevert félelem, elszántság és lázadás sugárzik róla, olyan sokat tanul arról, hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt az álmok és a lehetőségek között, hogy könnyen azonosulhat vele bárki... meg azért is, mert egyszerűen csak egy ember, a maga céljaival és gyarlóságaival. Éppen ilyenek a többiek is, a főbb szereplők, akiknél talán háromszor is olyan meglepetéssel, olyan érzelmi katarzissal szolgált a film, hogy teljesen a hatása alá kerültem, és már rögtön az első percben, amikor is magyarázatot kaptam, hogy miért is Coco a film címe, ha egyszer Miguelnek hívják a központi karaktert. Mindehhez a mellékszereplők biztosítják a szükséges könnyedséget -hogy azért a Túlvilágot tett utazás, ha már a halálról, a gyászról és a felejtésről, mint végső elmúlásról szól, mégse csússzon teljes letargiába-, amik közül szinte mindenki beleillett a filmbe, kivéve Hectort, aki simliskedő kis kullancsként sokáig elég irritáló volt.

Szerintem a Coco az egyik legjobb Pixar-film... ami mondjuk csak annyit jelent, hogy inkább a Dreamworks mozijait preferálom, de még talán a Pixar-rajongóiknak is belefér egy kellemes és tanulságos, bár kicsit felnőttes szórakozásnak. Ha már tavaly elkezdtem: 2017-re tőlem a "Strange Magic"-Díjat a Coco kapja.


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Coco

Nem kell persze egy családi szórakozásra szánt műsornak olyan nagyon innovatívnak lennie, de azért valami legyen benne, ami kicsit feltüzeli az embert, amiért esetleg nem csak egy unottabb, esős szombat délutánon veszi elő...

Ez a Coconál minden kétséget kizáróan az érzelmi világa, és bármilyen hihetetlen, a drámaisága.

8,5/10
.

Na, jó. A gyerekek már kinőttek belőle, a múltkor már TM is megbirizgálta a fantáziám, és ha ennyire mondjátok, hogy jó, valamikor titokban majd éjjel meglesem, ha lesz a tékában.


.

Niwrok írta:

.
Black Mirror S4

Hatodszor (három meg három) már egyszerűen minden szavam csak ismétlés lenne ennél a kiváló sci-fi antológia sorozatnál. Mostanra már aki nem tudja, hogy minden epizód egy külön kisfilm, egyedi témával és stílussal, de mindegyikben közös a függőségként kezelt informatika és számítástechnika annak minden emberi-társadalmi vetületével, az ezt sem olvassa valószínűleg... Úgyhogy jöjjön a következő dózis a túladagolt technológiai fejlődésből:


Az ugyan egyértelmű, hogy a sorozat semmit nem veszített a hangulatából, még mindig akadnak olyan részek, amiket szívem szerint 10 pont fölé pontoznék (a sorrendem ezúttal 2-1-3-6-5-4), de összességében most kevesebb volt a kapaszkodó számomra. Nem lehet véletlen, hogy még a háromepizódos időszakban is két év telt el az évadok között, és az, hogy most hat részt kellett egy év távolságban megtölteni tartalommal, érezhetően nem sikerült tökéletesre. Eszem ágában sincs azt mondani, hogy rossz lenne, alig várom a következő évadot, de talán jó lenne, ha Brooker egy kicsit rá tudna pihenni... mert szeretem én a "Meghökkentő cyber-mesék"-et is, de attól ez még nem lesz "fekete görbe tükör".


8,5/10
.

Egyelőre csak röviden: maxi egyetértek, továbbra is remek a sorozat, de nekem az a "hűha-faktor", az az angol morbiditás hiányzik az utóbbi két évadból. Kissé populárisabb, talán szórkoztatóbb is az egész, ami nagyszerű ugyan, de az az első évad(ok) letaglózó élménye már hiányzik.

Igyekszem mindezt majd hamarosan kifejteni, addig annyi, hogy nekem 2-6-4-1-3-5 a sorrend. De nagy különbség nincs köztük.



.

R2-D2 írta:

Black Mirror S4

Egyelőre csak röviden: maxi egyetértek, továbbra is remek a sorozat, de nekem az a "hűha-faktor", az az angol morbiditás hiányzik az utóbbi két évadból. Kissé populárisabb, talán szórkoztatóbb is az egész, ami nagyszerű ugyan, de az az első évad(ok) letaglózó élménye már hiányzik.

Igyekszem mindezt majd hamarosan kifejteni, addig annyi, hogy nekem 2-6-4-1-3-5 a sorrend. De nagy különbség nincs köztük.

Ez állítólag nem puszta véletlen vagy kifáradás, hanem a koncepció része. A sorozat producere például így nyilatkozott:

„A világ ma nyilvánvalóan aggasztóbb, mint mint néhány évvel ezelőtt volt. És egy ilyen világban felmerül a kérdés: akarunk-e hat zord és kilátástalan epizódot? Akarja-e a világ ezt?”

Nekem erről azért erősen az a mondat ugrik be a Vágy és vezeklésből, hogy "Az igazságnak mégis milyen szerepe lehet az olvasó életében?"...


.

.
Az állampolgár




"Ez csak egy papír!"

Ahogy a Brazilok (a korábbi ezirányú filmes próbálkozásoknál az én tapasztalataim szerint sokkal szélesebb kör számára is befogadhatóbban) próbálta bemutatni már-már komédiát idéző vonásokkal a cigányság magyarországi helyzetét, és azokat a nehézségeket, amivel rendszeresen szembenéznek, úgy tett kísérletet Vranik Roland arra, hogy egy szociodráma keretei között beszéljen arról a társadalmi csoportról, amelyik talán aktuálisan a legtöbb kérdést veti fel, amelyik leginkább téma most a közbeszédben, vagyis a menekültekről, bevándorlókról.

Az ötvenes éveiben járó, Nigériából származó Wilson évek óta menekültként él Budapesten. Szerény körülmények között, de rendezett albérletben él egy hasonló sorsú társával, és még munkát is sikerült találnia az egyik közértben biztonsági őrként, így rendszeres jövedelme van, a kollégái pedig általában kedvelik, kedves embernek ismerik. Amit Wilson ezzel együtt is nagyon szeretne elérni, az a magyar állampolgárság megszerzése, amivel évek óta próbálkozik, de sikertelenül. Az újabb vizsga kudarca után ajánlja fel Wilson főnöke, Éva azt, hogy a testvére, Mari tudna segíteni a férfinek felkészülni az állampolgársági kérdésekből, ahogy gyerekeket is szokott korrepetálni magyarból és történelemből. A szépen induló tanulást azonban két dolog is összekuszálja. Az egyik, hogy Wilson lakásába az Ausztriába költöző lakótársa helyére megérkezik annak egy korábbi ismerőse, Shirin, aki a kitoloncolás elől keres menedéket, ráadásul mindenórásan... a másik pedig, hogy Wilson és Mari között szerelem szövődik, noha a nőnek férje van és két felnőtt fia.

Mivel a film elsődlegesen a három fő szereplő kapcsolatát helyezi középpontba, így a menekültek ittartozkodásának, honosításának kérdésével az első tíz percet leszámítva csak annyira foglalkozik, amennyire a cselekményvezetés megköveteli. De a bevezető és a későbbi rövid szakaszok is tartogatnak egy-két érdekesebb gondolatot, még úgy is, hogy Wilsont ennyi idő után a maga közösségében nem éri különösebb inzultus egy darab leniggerezést leszámítva. Viszont lehet itt akárhány éve, élhet bármilyen tisztességes életet, ahogy bármelyik hétköznapi ember, úgy ő is ki van téve jogszabályi útvesztők kihívásainak, a bürokrácia lassúságának, és maguknak a hivataloknak és a hivatalnokoknak a saját felsőbbrendűségükbe és megkérdőjelezhetetlenségükbe vetett hitének. Wilson számára a legnagyobb csalódás és egyben a leginkább sorsfordító esemény az, amikor kénytelen rájönni, az ő esetében sincsenek egyértelmű szabályok, így azokat mindenki kénye-kedve használja, vagy éppen hagyja figyelmen kívül. Ez viszi végül Wilsont is az ügyeskedés, a kiskapuk kihasználásának útjára, majd vezet a végkifejlet eseményeihez, amik közül sokat meg lehet magyarázni a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság okozta feszültséggel, de nálam igen sokat csorbított a végére az iránta érzett szimpátián, hogy egyre többször hangzott el a fent is idézett mondat arról, hogy "ez csak egy papír".

Ezzel párhuzamosan fut a másik szál, a dráma, amit ez a három ember ismerősként, később lakótársként kialakít magának és egymásnak... Mert Shirin, később pedig a baba olyan kényszerhelyzetet eredményeznek, amivel igazán egyikük sem tud megbírkózni. Mari hiába fogadja el annak minden kockázatát, hogy egy rövid tagadási időszak után felvállalja az érzéseit Wilson iránt, bármit is fog ehhez szólni a családja, a tanítványok szülei, a testvére és a többiek, ezt élből húzza keresztbe, hogy Wilson olyan elkötelezettséget érez Shirin iránt, ami a közös életük lehetőségét, a mindennapokat lassan felőrli. Mari bármit is gondolt a Wilsonnal való együttélés nehézségeiről, ebbe egy kisgyerekes, folyton a lakásban tartózkodó nő a gyermekével (még az utcára sem mehetnek le a lebukás kockázata nélkül) biztosan nem tartozott bele. Az abszurd helyzet pedig a maga szociodrámai természetességében elevenedik meg a három színész (Dr. Cake-Baly Marcelo, Máhr Ágnes, Arghavan Shekari), akik közül Máhrnak van egyedül filmes tapasztalata, de ő is inkább színházi színész.

Vranik Roland filmje úgy tud egy alapvetően nehéz, szerteágazó témáról egy szélsőségében különleges, de mégis valahol mindennapinak tűnő dráma keretei között úgy beszélni, hogy annak vidámabb, könnyedebb perceit sem tagadja meg tőle. Ez részben azért is lehet, mert ugyan a film a belföldön tartózkodó menekültekre van kiélezve, de azért akadnak benne bárki számára azonosulási pontul szolgáló jelenetek, problémák is.


7/10
.

.
Kicsinyítés / Downsizing




"Tudom, hogy néha egy segg vagyok. De a világnak szüksége van seggekre is, különben hol jönne ki a szar?!"

Mint az emberiség túlnépesedési és túlfogyasztási problémájára adható egyik lehetséges választ, úgy tálalja norvég tudósok egy csoportja azt, hogy sikeres sejtszintű méretcsökkentést képesek végrehajtani egy új eljárással, ami az emberkísérletek során is megfelelően alacsony kockázattal vizsgázott. A kezdeti tesztek, kis létszámú és kis méretű kolóniák kialakítása után a kicsinyítés a piacon is hozzáférhető eljárássá válik. Rövid idő alatt ellepik a világot a kisméretű emberek számára kialakított lakóparkok, a közlekedés, a vendéglátóipar, a munkahelyek egyre inkább alkalmazkodnak a megváltozott fogyasztói és munkavállalói igényekhez... de természetesen nem is az emberiségről lenne szó, ha egyesek nem kezdenék a kicsinyítést kicsinyes céljaikra használni. Mindenesetre Paul és Audrey Safranek -látva, hogy a kicsinyítés milyen szintű életet lenne képes nyújtani számukra-, kispolgári életüket hátrahagyva kis polgárokká szeretnének válni, és ennek keretében jelentkeznek a programra.

Ha az egyszeri néző a kicsinyítésből és az egymás mellett élő, eltérő méretű emberekből indul ki, vagy esetleg látott előzetest az óriás vodkásüveggel meg a babaházakkal, könnyen indulhat ki abból, hogy ez egy vígjáték... és a film ezt az esetleges elvárást nagyjából ki is szolgálja, úgy a feléig. Hiszen a méretbeli különbségekben van valami eredendően vicces, és hogy ne a Drágám, a kölykök összementek őskoráig menjek vissza (meg hát az mégis inkább kaland volt), fel lehet idézni Zootropolis utcáit egér és elefánt békés egymás mellett éléséről. Itt meg eleve mókásnak tűnik ez a sok kis fickó, ahogy emberi méretű tárgyakat használnak új funkcióra, ahogy kóláskupakkal szánkóznak, ahogy sütőlapáttal forgatják meg őket a kicsinyítési eljárás során (mint a hot dogot), ahogy külön kis asztalt terítenek nekik az étteremben az asztalon, és ahogy a reklámok ámuló tömegeket hagynak hátra, amikor elmondják, hogy kicsiben minden mennyivel olcsóbban megoldható. De ahogy mondtam, ne várja senki, hogy erre épül az egész film, mert akkor gyorsan begyűjtheti az első csalódást, mert ezekből a vége felé már csak olyan kis gegekre futja, mint fjord vizén ringatózó hajó vagy az a sziklaomlás.

A film ugyanis nem akarja figyelmen kívül hagyni azokat a társadalmi kérdéseket, amiknek a felvetésére, a rajtuk való filozofálásra igencsak alkalmas lehet egy ilyen aprócska szemléltető ábra. Merthogy a tudósok eredeti koncepciója az, hogy kisebb ember nem foglal annyi helyet, nem használ annyi anyagot, nem eszik annyit, és nem is szemetel annyit, tehát a mérettel minden arányosan zsugorodik... ez az elmélet. A gyakorlat meg az, hogy az emberek a vágyaikat, vagy éppen körülményeiket, a mentalitásukat is viszik magukkal, és miközben egyesek tényleg palotaméretű babaházakat vehetnek egy közepesen lelakott kertvárosi ház árából egy jól védett luxusvidámparkban (tehát ugyan kevesebbet, de arányosan többet fogyasztanak), másoknak a jövedelmük is arányosan csökkent a méretükkel együtt, és ugyanazt a majdnem semmit engedhetik meg maguknak, mint előtte. A lakópark látványához képest így talán még érdekesebb, több ötletet felvonultató volt a kisméretű nyomortelep, vagy az, hogy hogyan lett a kicsinyítés politikai csatározások céltáblája (ld. aki tizedannyit fogyasztva tizedannyira pörgeti a gazdaságot, annak érjen-e a szavazata is tizedannyit, és ha nem, akkor miért igen?). De azért ezügyben sem ajánlott sokat várni a filmtől, mert a legtöbb ilyen kérdés legfeljebb két-három mondat alatt kifut.

Mégpedig azért, mert a film elsődlegesen Paul személyiségére koncentrál, az ő életének az alakulására... és ezt, akik ismerik az író/rendező Alexander Payne életművét, azért sejthetik előre. Ebből a nézőpontból a kicsinyítés csak egy fordulópont, egy technikai eszköz, ami lehetővé teszi a későbbi személyiségváltozást; nem több, mint egy bortúra során megesett találkozás, vagy egy milliós nyeremény ígérete miatt útnak indulni nyolcvan évesen. Ennek is megvan a maga szépsége, de én speciel sajnálattal vettem tudomásul, hogy a kicsinyítés a film második részében szinte teljesen jelentőségét veszi, akár mintha nagyságrendet sem váltottunk volna, és amiben a visszafordíthatatlanságnak sokkal nagyobb szerepe van, mint a méretnek. Ez annyiból nem baj, hogy Paul jellemrajzában is van annyi érdekesség (hogy hogyan is alakul az Audrey-val való kapcsolata a kicsinyítés után, vagy hogy miért is kezd az elvártnál sokkal többet foglalkozni egy féllábú vietnami takarítónővel, akár odáig visszamenően, hogy mi lehet az életének fő motivációja a munkaválasztásától az emberi kapcsolataiig), hogy segít kitölteni az azért meglehetősen masszív 134 percet. Az már nagyobb baj, hogy ehhez olyan unalmas, túlnyújtott jeleneteken át vezet az út, mint a Dusannál zajló hedonista buli (amit igazán szívesen vetettem volna alá egy kicsinyítésnek), vagy olyan, gyorsan idétlenné váló, ötletszerűen előkapott poénokig, mint hogy az amerikaiak hányféle "baszt" ismernek, és én Christoph Waltz sokadszor látott manírjaitól sem voltam hanyatt esve... A legnagyobb bajom meg az volt, hogy az ilyenek miatt esetleg elsikkad a film végső tanulsága... ami nem mindenkinek fog tetszeni, de ez is egy tanulság...

Érthető a koncepció szempontjából, hogy önmagában a kicsinyítés nem válasz a társadalmi kérdésekre, ha ebből is csak kaland és fogyasztási cikk lesz, ahogy az is hogy mindezt egy emberre, Paulra fókuszálva előtérbe kerülnek a drámai elemek a történetben. De az egyre lassabb mederben csordogáló, a kicsinyítés kihasználatlanul hagyott koncepcióját egyre inkább háttérbe toló, idétlen poénokra pazarló, egyre hétköznapibb film túlságosan szétaprózta magát ahhoz, hogy igazán naggyá tudott volna válni nálam.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Kicsinyítés / Downsizing


"Tudom, hogy néha egy segg vagyok. De a világnak szüksége van seggekre is, különben hol jönne ki a szar?!"


Érthető a koncepció szempontjából, hogy önmagában a kicsinyítés nem válasz a társadalmi kérdésekre, ha ebből is csak kaland és fogyasztási cikk lesz, ahogy az is hogy mindezt egy emberre, Paulra fókuszálva előtérbe kerülnek a drámai elemek a történetben. De az egyre lassabb mederben csordogáló, a kicsinyítés kihasználatlanul hagyott koncepcióját egyre inkább háttérbe toló, idétlen poénokra pazarló, egyre hétköznapibb film túlságosan szétaprózta magát ahhoz, hogy igazán naggyá tudott volna válni nálam.


6,5/10
.

Ettől nem tudsz eltántántorítani, ezt mindenképp meg fogom nézni... már csak azt nem tudom, hol. Én nem tudom, megint mi van itt a moziban, de nemhogy múlt héttől, még e héttől sem játssza a CC. Sőt a hétem már a Churchill-filmne kéne jönnie, de annak sincs se híre, se hamva.

Update: marad az art mozi, oda sikerült eljuttatni mindkettőt. Csak ott meg az időpontok agyamentek számomra... mindegy, megoldom és reflektálok.



.

.
Budapest Noir




1936, Budapest. Miközben az ország közvéleményét Gömbös Gyula miniszterelnök halála, a hatóságokat pedig a temetés körüli biztonsági intézkedések tartják izgalomban, aligha fontos bárki számára, hogy a Nagydiófa utcában női holttestet találnak. Mégis, az Az Estnél bűnügyi újságíróként dolgozó Gordon Zsigmond úgy érzi, az eset több, mint hogy meghalt a sokadik utcalány arrafelé, többek között azért, mert a lány nem ismeretlen számára, még ha nem is több, mint egy kifizetetlen kávéház számla meg egy arc egy lenge öltözetű fényképen. Reméli, a szimata nem csalja meg, és nem csak egy pár soros cikkecske lesz az ügyből a bulvárrovatban, ezért magánnyomozásba kezd, hogy kiderítse, ki volt a lány, és miért kellett meghalnia. Már az első kérdezősködések, utánajárások során bebizonyosodik, sokkal nagyobb tétek forognak itt kockán, mint egy halott örömlány, ahogy például a lány holtteste rejtélyes módon és nyom nélkül eltűnik a boncteremből. Gordonnak a felső tízezer köreit éppúgy be kell járnia nyomozáshoz, mint Budapest mocskosan sötét kis utcáit, és minél többször próbálják fenyegetéssel vagy tettleg eltéríteni attól, hogy tovább szaglásszon, annál biztosabb benne, hogy közel jár a megoldáshoz.

Ahogy már a film címe is fennen hirdeti, ez a mozi "film noir"-ként kívánja meghatározni magát, és mindent meg is tesz ennek erősítésére. Aki nem keni-vágja ennek a leginkább az 1940-1950-es években hódító, azóta is sokak által kedvelt stílusnak a jegyeit, itt egy kis összefoglaló róla, de talán ha azt mondom, hogy Máltai sólyom vagy Phillip Marlowe, az legalább az idősebbeknek ismerősen csenghet. Szóval ehhez majdnem minden kelléket sikerült is bemutatni: megvan a kiégett, cinikus nyomozó figurája, az ártatlanul veszélybe kerülő szendeség, a férfiakat az ujja köré csavaró végzet asszonya és a korrupt rendőri vezető, ahogy a helyszínek között is éppúgy megtalálhatóak az elit nagypolgári klubok, a zenés mulatók, mint a füstös iroda vagy a bordélyház. Ezektől természetesen könnyű rásütni, hogy sablonos, de ezek a stílus meghatározó elemei, nélkülük nem is lenne értelmezhető a dolog, és legalább sikerült pár különlegesebb díszlettel változatosabbá tenni, nekem például tetszett a fotósműhely és a sikátorbeli boxring is. Részemről inkább azzal volt gond, hogy nem éreztem, a hangulatot és az életszerűséget is sikerült volna belevinni a filmbe a kellékekkel együtt. Volt már szerencsém megtapasztalni, hogy egy film kevés kellékkel, teljesen abszurd környezetben is bravúros tud lenni hangulat terén. Itt viszont inkább annak az izgatottságát éreztem a gyors jelenet- és helyszínváltásokban, hogy rendezőnő (Éva Gárdos) azt akarta bizonygatni, mennyire jól is ismeri ő a stílust, és mennyire ügyesen tudtak minden apróságot összeszedni hozzá; "Nézd, ezt is sikerült találni a kelléktárban, meg ezt is, meg ezt is...!", visszhangozza a sokadik ilyen. Egy idő után nekem kicsit lélektelen pipálgatás lett csak a dologból, azon a ponton meg már kínos, hogy oké, a noirhoz hozzátartozik a dohányfüst, és ezért mindenki, Járókelő 2. is az utcai jelenetben láncdohányos, de ahogy már a negyvenedik jelenet kezdődik vagy végződik azzal, hogy lobban a gyufa és izzik a parázs, azt erős túlzásnak éreztem.

Így viszont a szükségesnél kicsivel kevesebb idő jutott a film másik elemére, a "Budapestre", azon belül a bűnügyre, ami olyan tipikusan budapestinek, de legalábbis korabelinek szeretne látszani. Az persze jó dolog, hogy a film idejét sikerült a korszak egyik jellegzetes pontjához kötni, és ez azért legalább az első fél órában a történet szerves része tudott maradni, ahogy később is történik egy-egy utalás a közhangulatra, akár az egyre hangosabb és nyilvánosabb zsidóüldözésre, akár a földalatti kommunista szervezkedésre gondolva. Csak hát ezek is megrekednek a lista pipálgatásának szintjén: "A kupléénekes megfenyegetése a mulatóban - pipa; Gerő Ernő nevének és politikai hátterének megemlítése - pipa; Kirakat betörése téglával - pipa", stb., és ahogy Budapest is több, mint pár városkép, lokálok, napilap-kiadók és bordélyok, úgy ennek (ráfordulásként a zsidótörvényekre) is kellett, lehetett volna erőteljesebben láttatott hatása az utca emberére vagy a társasági életre. A bűnügy felgöngyölítése ezzel párhuzamosan sokáig csak mellékszálnak tűnik a mindenféle helyszín-bejárások fontossága mellett, az elején csak pár össze nem kapcsolódó tény, később az egyre gyarapodó hullák és az egyre szövevényesebbnek mutatkozó háttér képében, hogy a végén már majdnem sikerüljön egy klasszikusan ponyvaszerű emberölési ügyet összehozni, politikai szálakkal és családi tragédiával körítve. De közben éppen a kulcsmomentumot sikerült elbagatellizálni, ami az egész film motivációs hátterét ingatta meg, vagyis azt, miért kellett a lánynak a sok titok és összeesküvés mellett egyáltalán meghalnia.

A hangulaton talán a megvalósítás javított valamicskét, mert a sok helyen dicsért fényképezés valóban hozzátesz a filmhez, ahogy a már részletezett, nem egyszer sajnos elég súlyos bakikon kívül a forgatókönyv és a rendezés is eredményez jobb, dinamikusabb jeleneteket, amik közé például egy egészen jó kis autós üldözés is belefért. Nem írtam viszont még a színészekről, akik közül nekem azért inkább a mellékszereplők maradtak emlékezetesek. Közülük elsőként a Gordon apját emelném ki (továbbra sem lehet / nem tudtam találni a magyar filmekről épkézláb teljes stáblistát a neten, így sajnos fogalmam sincs, hogy ki volt maga a színész...), aki az egyik legéletszerűbb figura volt ebben az amúgy művi korlátokkal rendesen körbepakolt filmben. Nekem tetszett Kulka János, Törőcsik Franciska, Kováts Adél, Thuróczy Szabolcs, Anger Zsolt vagy éppen Mucsi Zoltán alakítása is, ahogy a főszerepet játszó Kolovratnik Krisztián is jól hozta a noiros figurát. Mellettük Tenki Réka játéka jó, az már nem az ő hibája, hogy a karaktere egy kötelezően letudandó, keserédes romantikus szál biztosításán kívül csak újabb zsidózásra, fényképezésre és teafőzésre lett kitalálva. Kettős hiba volt viszont Vörös Margó femme fatale-jának szerepére "Nincs egy tepsid?"-Katát betenni, aki egyfelől madámként is ugyanazokkal a manírokkal gondol csábítani, mint 20 éve a Miniszter félrelépben, másrészt a karakteréből még külön gúnyt is űz az író/forgatókönyvíró azzal a totál stílusidegen, az egész "végzet asszonya" karaktert lufiként kipukkasztó fordulattal, hogy az amúgy a legyet is röptében típusú Gordon gondolatban azzal hessegeti le magáról a felkínálkozó nőt, hogy "Gusztustalan, kivénhedt ribanc vagy, haggyá'má'!". A kasztingot illetően volt továbbá egy momentum, ami ugyan kellemes és vicces is volt, de ugyanakkor keserűen vettem miatta tudomásul, hogy a magyar rendezők mennyire nem képesek elengedni a poénnak gondolt popkult utalásokat, legyen az bármilyen koridegen is... a boxbíró cameoja nálam "méltó" párja lett a Kincsem Mizu-dúdolásának...

Az elmúlt évek magyar filmjei közül nekem talán a Víkendhez van legközelebb a Budapest Noir: elmondható utána, hogy most már van ilyen magyar film is. Még úgy-ahogy jól is éreztem magam alatta, pár vontatottabb vagy erőltetettebb szakasszal, de sokat a kelléktáras idegenvezetésen és pár jobb mellékszereplőn kívül nem tesz hozzá az élményhez azon kívül, hogy a stílusbeli sajátosságokat lemásolja, és felmondja, mint a leckét.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Kicsinyítés


Érthető a koncepció szempontjából, hogy önmagában a kicsinyítés nem válasz a társadalmi kérdésekre, ha ebből is csak kaland és fogyasztási cikk lesz, ahogy az is hogy mindezt egy emberre, Paulra fókuszálva előtérbe kerülnek a drámai elemek a történetben. De az egyre lassabb mederben csordogáló, a kicsinyítés kihasználatlanul hagyott koncepcióját egyre inkább háttérbe toló, idétlen poénokra pazarló, egyre hétköznapibb film túlságosan szétaprózta magát ahhoz, hogy igazán naggyá tudott volna válni nálam.


6,5/10
.

Nagyon nem tudok mit hozzátenni az írásodhoz, ha most belekezdenék egy hosszabb értekezésbe, csupán sorra tudnám venni mindazon zseniális gondolatokat, amiket felvetettek és amik ott maradtak a levegőben lógva...

Azzal is érdemes (de nem feltétlenül szükséges) lenne foglalkozni, hogy az első kolóniák közvetlen környezetét (állatok, épületek) hogyan, hol, mikor kik és mennyiért gyártották le, nekem legalábbis az 1-5-10 éves időugrás meglehetősen elnagyoltnak tűnt. Oké, ebbe sok minden belefér, de akkor is...

Aztán a sok remek gondolat: Izrael palesztinokat kicsinyít, az afrikai diktátorok ellenfeleiket, a migráció (kicsit olyan volt, mint a mi teherkocsis esetünk pár éve), a szavazati jog, a gazdasági hatás ... meg a legfontosabb, az érdektelenség. Külön-külön is zseniális témák, de valóban mind mennek a süllyesztőbe, csupán felvetésként vannak - az embernek az az érzése, hogy félbe vannak vágva a szálak.

A félbevágott szál leginkább a feleség esete, nekem az olyan kurta-furcsa megoldásnak tűnt, az még csak hagyján, hogy a nő megijed, de utána megint van egy év ugrás, hogy ne kelljen foglalkozni semmivel. A vietnami nő kiszámítható volt - viszont nekem borzasztóan bejött a karaktere és a dumája. Veled ellentétben számomra a film humoros csúcspontja a 8 féle basz volt, könnyesre röhögtem magam rajta...

... de ugyanakkor teljesen igazad van: a mozi nagy része unalmas, az igazi kérdések és az igazi válaszok elmaradnak, túlságosan Matt Damon központú az egész. Látványra kiváló, részleteiben zseniális, de összességében egy álmosító középszerű mese. De tök jó is lehetett volna. Mindegy, én a részleteket is megragadtam, kicsit engedékenyebb vagyok egy-egy jobb ötlet miatt (no meg a vietnami csaj miatt), ezért nálam:



75%




.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Kicsinyítés


Érthető a koncepció szempontjából, hogy önmagában a kicsinyítés nem válasz a társadalmi kérdésekre, ha ebből is csak kaland és fogyasztási cikk lesz, ahogy az is hogy mindezt egy emberre, Paulra fókuszálva előtérbe kerülnek a drámai elemek a történetben. De az egyre lassabb mederben csordogáló, a kicsinyítés kihasználatlanul hagyott koncepcióját egyre inkább háttérbe toló, idétlen poénokra pazarló, egyre hétköznapibb film túlságosan szétaprózta magát ahhoz, hogy igazán naggyá tudott volna válni nálam.


6,5/10
.

Aztán a sok remek gondolat: Izrael palesztinokat kicsinyít, az afrikai diktátorok ellenfeleiket, a migráció (kicsit olyan volt, mint a mi teherkocsis esetünk pár éve), a szavazati jog, a gazdasági hatás ... meg a legfontosabb, az érdektelenség. Külön-külön is zseniális témák, de valóban mind mennek a süllyesztőbe, csupán felvetésként vannak - az embernek az az érzése, hogy félbe vannak vágva a szálak.
A vietnami nő kiszámítható volt - viszont nekem borzasztóan bejött a karaktere és a dumája. Veled ellentétben számomra a film humoros csúcspontja a 8 féle basz volt, könnyesre röhögtem magam rajta...

75%

Más helyzetben ez a "baszozás" poén lett volna, de a vietnami csajra vetítettem ki, hogy az érdekesebb témák, és egyáltalán a kicsinyítés jelentőségét veszti, így én eleve nem kedveltem túlságosan.
Meg hát valahogy végig az járt a fejemben utána, hogy az bizony könyör-basz volt...

.

.
Büszkeség és balítélet meg a zombik / Pride and Prejudice and Zombies




Jane Austen világhírű regényét talán nem kell sokaknak bemutatni, nem kevésbé az abból készült filmes és tévés feldolgozásokat. Ezek is jelentősen hozzájárultak, hogy sokan tisztában vannak a viktoriánus Anglia vidéki hangulatával, a lányaik kiházasítására törekvő Bennet-család történetével, és Mr. Darcy-val, akinek köszönhetően nők milliói először veszhettek el Colin Firth ábrándos tekintetében. De ahogy oly sok más népszerű romantikus vagy kalandregényt, ezt is elérte az újabb és újabb feldolgozások csapdája, és az, hogy a modernizáció jegyében egy kicsit fel kell pörögjön az álmos, merengő cselekmény. Ahogy pedig például a muskétások megkapták a maguk steampunk világát, Abe Lincoln pedig vámpírokkal volt kénytelen hadakozni, úgy ezúttal talán Lizzie Bennet is szívesebben venné, ha Mr. Darcy helyett Rick Grimes udvarolna neki szerényen kies kis családi birtokukon...

Az rögtön egy erőteljes pozitívum volt pár korábbi hasonló esettel ellentétben, hogy nem csak úgy rádobtak pár élőhalottat a bálok, a birtokviszonyok és a hímzések bűvkörében élő középnemesi kisasszonyokra és egyéb arisztokratákra, hanem egy teljes alternatív történelmet írtak a Brit Birodalom XVIII. századáról. Aszerint az embereket agyevő félhullákká változtató vírus a gyarmatokon keresztül érkezett (hogy ez eddig miért nem jutott senkinek az eszébe?!), ami után a legyőzésükre tett sikertelen kísérletek, valamint az élők számára védelmet jelentő falak felhúzása után alakult ki a mostani patthelyzet. Ez egyben azt is jelenti, hogy a történet főhősei is inkább a zombik legyőzésében jeleskedtek, mint hogy például a franciákkal vagy a búr háborúkban szálltak volna harcba, valamint a hölgyektől is másfajta műveltséget követel meg, mint a kötögetés vagy a zongorázás. Az már csak a hab mindezen, hogy a sztorin keresztül a zombiknak is egy olyan különlegességére derül fény, ami egyáltalán nem megszokott a kizárólag élőhalottak aprítására és a fejük dinnyeként szétloccsantására berendezkedett filmekben, ahogy az is, hogy a fegyvertisztítással és a keleti harcművészetekkel magukat szórakoztató úrilányok sokadszor is megmosolyogtatóak voltak.

De nem csak átgondoltságban és kreatívan látványos és vicces ötletekben jeleskedett a stáb, hanem igényesek is voltak a saját munkájukra. Paródiában, vagy legalábbis annak ható filmekben azért nem elsődleges szempont, hogy jobban nézzen ki mindez, mint a "B" kategória alja, és a színészeket sem az alakításuk hitelessége szerint válogatják. Ehelyett itt színészek között például a Trónok harca Lannisterei képviseltetik magukat két fővel is (Lena Headey és Charles Dance), és ebben az alakjukban a Bennet-lányokról is nehéz elhinni, hogy nem találtak még maguknak udvarlót. Ami pedig a látványt illeti, nem csupán a vidéki Anglia tájainak minden szépségét sikerült megragadni a képeken, de egy valóban látványos kosztümös filmet is csináltak a díszlethez, amik miatt -ha nem lenne pár ficsúrnak szétrágva az arca, meg nem csócsálnának el egy pár agyat, de csak diszkréten, alig fröcsköl a vér- ez akár egy remek adaptáció is lehetne.

Ugyanakkor talán ez, az adaptáció és a zombifilm közötti, nehezen átjárható határ volt az, ami kellemes szórakozás mellett kis nehézséget jelentett a filmben. Bármilyen jók is ugyanis az ötletek arra, hogy a filmnek az epekedő bájcsevegés ill. a zombik iránt érdeklődő közönségét közelebb vigyék egymáshoz, azért könnyen belátható, hogy az átfedés viszonylag csekély. Mivel a könyv cselekménye kötött (természetesen amennyire lehet, de akár a párbeszédek szintjéig), ezért a társadalmi helyzet bemutatása és az első kaszabolás után a zombik sokáig csak ritkásan felbukkanó poénok lettek, ahogy később is csak eseti jelleggel csap át egy visszafogott szedvedélytől fűtött, romantikus veszekedés kung fu párbajba. A végén meg éppen fordítva, Lady de Bourgh felbukkanásától a vidéki élet szorul háttérbe, és fordul politikai ármánykodásba a történet. Egyszerűen nem érezni ezek között, hogy a zombik valódi fenyegetésként jelennének meg, ami ellen az arisztokrácia fel lenne ténylegesen fegyverkezve, biztosítva őrzésüket, és miközben sajnálkoznak az árvaház darálthússá változásán, békésen kocsikáznak meg lovagolnak a patakparton meg a gyümölcsösökben.

Ezzel együtt is lényegesen jobban szórakoztam rajta, mint a legutóbbi TWD-n, és bár sokszor csak díszítő elemet jelentettek rajta, igazán véresebb jelenetek nélkül, nekem a zombik is kellemesen feldobták a sokszor unásig ismert romantikus lányregényt.


7/10
.

Niwrok írta:

.
Büszkeség és balítélet meg a zombik / Pride and Prejudice and Zombies


Jane Austen világhírű regényét talán nem kell sokaknak bemutatni, nem kevésbé az abból készült filmes és tévés feldolgozásokat.

Ugyanakkor talán ez, az adaptáció és a zombifilm közötti, nehezen átjárható határ volt az, ami kellemes szórakozás mellett kis nehézséget jelentett a filmben. Bármilyen jók is ugyanis az ötletek arra, hogy a filmnek az epekedő bájcsevegés ill. a zombik iránt érdeklődő közönségét közelebb vigyék egymáshoz, azért könnyen belátható, hogy az átfedés viszonylag csekély.

Ezzel együtt is lényegesen jobban szórakoztam rajta, mint a legutóbbi TWD-n, és bár sokszor csak díszítő elemet jelentettek rajta, igazán véresebb jelenetek nélkül, nekem a zombik is kellemesen feldobták a sokszor unásig ismert romantikus lányregényt.


7/10
.

Na látod, erről viszont mindig is tudtam, de sose vettem rá magam, hogy meg is nézzem. Pont a regény és a vámpírvadász Lincoln miatt...

De lehet, teszek vele egy próbát, s az is lehet, hogy még tetszeni is fog.

Majd meglátom. Mindenestre az írást köszi, így jobban szem előtt van.



.

.
Tehetség / The Gifted




A hajójavításból élő Frank évek óta egyedül neveli az unokahúgát, Mary-t, amióta a kislány anyja tragikus körülmények között meghalt. Ennyi év alatt egyértelművé vált Frank számára, hogy Mary kimagasló intelligenciával rendelkezik (ez egyébként a család szinte minden tagjára igaz), gondolkodása messze megelőzi a kortársaiét, a férfi mégis azt szeretné, hogy a kislány normál iskolába járjon, játsszon, barátkozzon, és egyszerűen gyerek lehessen... de már az első iskolai nap után kiderül, hogy Mary számára ez a helyzet végtelenül unalmas. Ekkor bukkan fel a nagymama, aki mindenképpen azt szeretné, ha Mary bentlakásos elit iskolába járna, kibontakoztatva a tehetségét, hogy később akár az anyja nyomdokaiba lépve egyszer megoldja a matematika Millenniumi problémáinak egyikét... erről viszont Frank hallani sem akar.

Nem számítottam sokra ettől a filmtől, aztán meg meglepő módon nagyon is tetszett. Egyfelől azért, mert Mary miatt volt egy kellemesen pozitív kisugárzása, aki annak ellenére sem egy magába forduló, önhitt kis zseni, hogy egyébként a maga cserfes módján nyilvánvalóvá is teszi, mennyire butának tart mindenkit maga körül. Külön tetszett az, hogy Frank eredendően azért ragaszkodik ahhoz, hogy Mary iskolába menjen (még ha ő is tudja, hogy ezzel le fognak "bukni"), hogy szociális képességeket, empátiát tanuljon... ehhez képest meg a kislány a második napon csillagos ötösre vizsgázik ebből is, még ha nem is mindenkinek tetszik, amit ennek keretében tesz. A másik ok az lehetett, hogy a nagyi és a Frank konfliktusa arról, hogy Mary-nek hogyan kéne felnőnie, mi neki a jobb, egy remek tárgyalótermi drámába torkollik, aminek meg olyan részei voltak, mint "Evelyn nagymama" nagymonológja, ami után kevés kétségem volt arról, mi mellé is kell állni ebben a kérdésben... még úgy is, hogy Frank sem volt makulátlan.

Mert maga ez a téma önmagában is érdekes volt nekem. Nem is csak azért, hogy most ki mire is akarja felhasználni Mary-t, és hogy hogyan akarja egy szülő, vagy éppen egy nagybácsi egy gyereken keresztül elérni azt, amit ő maga nem volt képes; kielégíteni rajta keresztül a vágyait, vagy éppen kijavítani azokat a hibákat, amiket a múltban elkövetett. Mert akadt ennél sokkal általánosabb gondolkodnivaló ebben a filmben, vagyis az, hogy a magas szintű versengés bármiben, és az ehhez vezető út mennyiben is szolgálja a gyerek érdekeit, legyen az sport vagy éppen összetett matematikai problémák megoldása, főleg arra hivatkozással, hogy "a gyerek ezt szereti csinálni". Mert olyan nevetséges vagy éppen ijesztő dolgokra is hallottam már ezt az önmentegető, elcsépelt mondatot használni, mint a kortársaik súlyának kétszeresére hizlalt öt éves birkózók, és ilyenkor a szülők akár a gyerek életét kockáztatva is ragaszkodnak ahhoz, hogy ilyen módon tűnjenek ki a tömegből, ilyen módon éljék ki a versengést. A matekba persze nem könnyű belehalni, de mindig érzékeny a határ, hogy az ún. "tehetség" kiaknázása milyen áldozatokkal jár. Kevés országos vagy világszinten is jelentős sikereket elérő embertől hallani, hogy kiegyensúlyozott élete volt, hogy a sport vagy a tanulás nem ment más, például a magánélet rovására, és bár a szülő örül a gyerek sikereinek, előre ennek csak kockázatai vannak, a hátrányai csak évek múlva jelentkeznek.

Ebben állt nálam ennek a drámának az igazi "tehetsége", hiszen nem is Mary a központi szereplő (valahol a közepe táján tűnt fel, hogy őt még meg sem kérdezte senki, hogy kinél szeretne élni), hanem Frank. Hozzá kapcsolódóan és róla derülnek ki fokozatosan azok a dolgok, amik miatt ezt az életet választotta Mary-vel, ő az, akinek a személyisége legtöbbet változik az események hatására, és mint a végén kiderül, az ütőkártya is nála van az egész gyermekelhelyezéshez, de a legérdekesebb kérdés mégis az lett, hogy miért ragaszkodik ennyire ahhoz, hogy a kislány tehetsége el legyen nyomva. Mary-nek is megvannak a maga érdekes felismerései, például hogy jó pár embernek nem önmaga miatt fontos, hanem azért, amit a matematikáról már ilyen fiatalon összeszedett, de gyerekként sokszor az a sorsa, hogy csak sodródjon, és próbálja feldolgozni, ahogy a felnőttek rángatják ide-oda. A technokrata nagyi sok meglepetéssel nem szolgál (Lindsay Duncannek a per alatt nyújtott alakítását leszámítva), a többiek pedig inkább kísérőnek, narrációnak vannak benne, a halovány romantikus szál a tanítónénivel éppúgy, mint a jóságos tanácsadó szerepébe lassan beleszürkülő Octavia Spencer is.

Ritka az olyan film, ahol a tragédia és a komédia ennyire egymásra találnak, ami egyfelől a rideg logikára épül, de nem fukarkodik a drámai fordulatokkal, és az olyan jelenetekkel sem, amiket egyszerűen csak jó érzés nézni (első helyen ide véve a szülőszobást). Azt hiszem, ehhez tényleg tehetség kell...


8,5/10
.

.
Közös titkunk / Fireflies in the Garden




"Hogy van egy fiad, az nem ugyanaz, mint apának lenni."


Bár ez a film már vagy tíz éves, és akkoriban láttam is, ugyanakkor ez volt az, ami talán a legtovább maradt az "újranézendő" polcomon. Hiába volt bármilyen régen is, amikor megnéztem, amikor a családi drámák sorra kerültek, általában ez volt az első, ami viszonyítási pontként eszembe jutott...

A Taylor-család össznépi ünneplésre készül, egy diplomaosztóra, ami még a távolabb élő rokonokat is képes egy fedél alá hozni. Ez azért számít nagy szónak, mert a Charles, a családfő szigorú elvei, szabályai és gyereknevelési szokásai igencsak nyomot hagytak mindazokban, akik kapcsolatba kerültek vele, értve ez alatt különösen a feleségét, Lisát, és a fiát, Michaelt. Hiába teltek el hosszú évek, ami alatt az apja nyomdokán Michaelből elismert író vált, mivel ezt a ponyvairodalmon belül tette, Charles szemében nincs túl sok becsülete, még úgy sem, hogy Michael új kézirata állítólag szakít ezzel a körrel, és egy komoly dráma lesz. Mielőtt azonban összeülhetne a család, egy baleset következtében tragédia történik, és mielőtt jobban felocsúdhatnának, már Lisa elvesztését kénytelenek feldolgozni a tanácstalan rokonok. Az asszony volt ugyanis az, aki az ütközőzóna szerepét látta el a családon belül, aki el tudta simítani a nézeteltéréseket, vagy aki egyáltalán kezelni tudta Charlest, és a hiányában a családtagok arra kényszerülnek, amit nem is nagyon tanulhattak meg, hiszen "tiltott" dolognak számított: hogy beszéljenek egymással.

A Közös titkunk leginkább azzal próbált kiemelkedni a többi családi dráma közül, hogy amíg azok általában a dinamikus veszekedéseken, a sérelmeket feltáró vitákon keresztül térképezik fel a családi viszonyokat és személyiségeket, ebben a filmben a nehezebb utat választották, és a hallgatás lesz ennek az eszköze. Nem mondhatnám, hogy ez egy jó döntésnek bizonyult, hogy az első- (és egyénként eddig "egyetlen-") filmes Dennis Lee-nek ehhez a csavarhoz megvolt tehetsége és a technikája. Mégis, a botladozó cselekményvezetés, a nem egyértelműen kifejtett családi kapcsolatok (Jane-ről azért elég sokáig nem derül ki, hogyan kerül a képbe, azt meg végig csak sejteni lehet, hogy miért), és a többször is furcsán ható drámai jelenetek ellenére is érdemesnek találtam foglalkozni másodszor is a filmben lehetőségként ott levő gondolatokkal, érzelmekkel. Volt Lee-nek egy remek ötlete, de nem igazán tudta azt át is adni a néző felé. Furcsa mód ugyanis ebben a helyzetben, a tragédia árnyékában azzal lesz teljes a kör, ha a néző figyelembe veszi a meg nem történt eseményeket, amik akár meg is történhettek volna, és ott vannak a szereplők gondolatai között. Végig ott van ugyanis a levegőben, hogy ez a találkozó teljesen máshogy alakult volna, ha Lisa még élne, és az, hogy már nem, éppen attól a "kiordítástól" fosztotta meg például Michaelt az új könyve kapcsán, ami az anyja jelenlétében megtörtént volna. A film alapvető konfliktusát ők, Charles és Michael jelentik, a visszaemlékezések is leginkább rájuk koncentrálnak, kiemelve több hullámvölgyet a fiú tinédzser éveiből, amik alatt szinte börtönszerűen zárták be az apja szabályai, és amiből minden lehetőséget megragadott a szabadulásra. Mellettük jelentős még a baleset körülményeire tekintettel a többekben felébredő bűntudat, vagy az olyan hangsúlytalannak ható, mégis a vázlat alapján is érdekes karakterek, mint Jane, de könnyű mellettük elszalasztani a sokszor beszédes, kulcsfontosságú apróságokat. Bár nem egy helyen olvastam méltatást a film drámai helyzeteit illetően, ezek jellemzően arra futottak ki, hogy nagyon jók a "kirakósok", de nem áll össze belőlük egy teljes kép.

Itt nincs nagy asztal összegyűlő család, akik egymásra ordítják régi sérelmeiket, titkaikat, ellenben olyan apróságok szolgálják a cselekmény, a dráma jobb megértését, mint a Taylor-ház szabályzata, amit még a képet kimerevítve is nehéz elolvasni. Ott van Michael órájában, és hogy az milyen szerepet tölt be az életében Lisa halála óta. Ott van a mély dráma az olyan összenézésekben, mint amik Michael és Jane között történnek, azért is, mert a fiú számára a fiatalos, gyakorlatilag korabeli nagynéni volt annak idején az első ember, akire "nőként" tekintett, még ha a rokonság miatt nem is volt köztük semmi... de volt ahelyett valami, amivel a fiú addig szintén nem nagyon találkozott: egy kapcsolat, ami a hatalmi szó helyett a bizalomról és a nyíltságról szólt. Ott van a kissé morbid véget érő halotti torban, amit könnyű arra kifuttatni, hogy milyen ízléstelen, hogy Michael mennyire közömbös és illetlen az anyja halálát illetően, de sok mindent elmond a Taylorokról az, hogy náluk még ebből sem lesz botrány. Ott van Christopher magányában. Ott van az egész diszfunkcionális család hangulatában, akik nem is feltétlenül azért nem beszélnek egymással a gondjaikról, mert nem érdeklődnének egymás iránt, vagy mert azok súlyossága miatt titkolóznának, hanem mert nem szokták meg, mert gyakorlatilag meg sem tanulták, azt hogyan kell. Ilyen helyzetben pedig abszolút igaz, hogy nincs minden szál teljes mértékben kibontva, akár Michael hugára, akár Jane férjére gondolva, de a Lisa holmijából előkerülő borítékkal és a kézirat tartalmával együtt bőven képesek súlyt adni a film lezárásának, a finálénak, és amilyen változások Charlesban és a családban végbemennek.

Vannak filmek, amik nem azért foglalnak el különleges helyet az ember polcán, mert annyira kimagasló lenne a megvalósítás, hanem mert egy, a polcnál sokkal fontosabb helyen találta meg a helyét: a néző szívében. A Taylor-család drámája részemről több olyan mondattal is szolgált, amit az alaphelyzettől való távolság ellenére is be tudtam illeszteni a saját életembe... és szolgált olyan tanulságokkal, amik akár útravalóul is szolgálhatnának...


7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Közös titkunk / Fireflies in the Garden



Bár ez a film már vagy tíz éves, és akkoriban láttam is, ugyanakkor ez volt az, ami talán a legtovább maradt az "újranézendő" polcomon. Hiába volt bármilyen régen is, amikor megnéztem, amikor a családi drámák sorra kerültek, általában ez volt az első, ami viszonyítási pontként eszembe jutott...


Vannak filmek, amik nem azért foglalnak el különleges helyet az ember polcán, mert annyira kimagasló lenne a megvalósítás, hanem mert egy, a polcnál sokkal fontosabb helyen találta meg a helyét: a néző szívében. A Taylor-család drámája részemről több olyan mondattal is szolgált, amit az alaphelyzettől való távolság ellenére is be tudtam illeszteni a saját életembe... és szolgált olyan tanulságokkal, amik akár útravalóul is szolgálhatnának...


7,5/10
.

Ahogy írtál róla, nekem kapásból az Augusztus Oklahomában jutott eszembe - a nélkül hogy kattintottam volna... Ami ugyan jó ajánlólevél, de nem tudtam eldönteni, ez nekem most kell-e. Mindenesetre a téma és a színészek miatt érdekel.

De ez is milyen már, ha nem írsz róla, ezzel a borítóval magamtól sose repültem volna rá.

"A Taylor-család drámája részemről több olyan mondattal is szolgált, amit az alaphelyzettől való távolság ellenére is be tudtam illeszteni a saját életembe... és szolgált olyan tanulságokkal, amik akár útravalóul is szolgálhatnának..."


Kíváncsivá tettél. Majd ha megnézem, tippelhetek?


.