Niwrok írásai 2.0

Niwrok írta:

Az én "csinemám" történetének új fejezete kezdődik holnaptól, mert most egy jó pár hónapig zárva lesz, szerencsére csak egy általános felújítás és átépítés kedvéért.

Bazzeg, tuti késő van, mert első olvasásra félreértettelek... valami fennkölt búcsúnak olvasam soraidat, amikben elköszönsz egy időre a filmektől és a Filmfórumtól... :

De hülye vagyok... megijedtem....


De szerencsére nem!!!  

Más: Narcos S4 E5: Escobar!!! Wagner Moura!!!  


.

.
Life Sentence S1




Sokféle film és sorozat megfordul nálunk, de azt be kell látni, hogy ezek inkább a "komorabb" műfajok közül kerülnek ki, és a romantikus vígjátékok például nagyon nem tartoznak közéjük. Még egyszer-egyszer én szoktam megengedni magamnak az efféle könnyedség luxusát, így engedve látókörbe például olyan darabokat, mint a Mozart in the Jungle vagy a Halottnak a csók... vagy esetleg mint ezt a hátterében nagyon is drámai, de alapvetően vidám, optimista kis sorozatot a gyors kasza miatt mindössze 13 epizódjával.

Az Abbot-család az elmúlt nyolc évben minden mást háttérbe szorítva egyetlen dologra koncentrált, még pedig hogy a háromból a legfiatalabb gyerek, Stella rákkal való küzdelmét támogatták. Próbáltak neki minden lehetőséget megteremteni a gyógyulásra, segíteni abban, hogy ha korlátozottan is, de megélhesse azokat a dolgokat, amiket a középiskolába, főiskolára járó kortársai, vagy csak mellette lenni, amikor az újra és újra ismétlődő vizsgálatok, kezelések kimerítették, legyengítették. Amikor úgy nézett ki, hogy Stella állapota nem fordul jobbra, még azt is elintézték, hogy utolsó kívánságaként elmehessen Párizsba, ahonnan mindenki legnagyobb meglepetésére egy angol sráccal, Wesszel tért vissza, mint a vőlegényével. Hogy tényleg ne maradjon ki semmi, megvolt az esküvő, a maradék boldogság pár hetére pedig Stella olyan lelkesen készül, elfogadva a sorsát, hogy még a saját leendő temetését is segíteni akar megszervezni. Mindezt a készülődést forgatja fel a legutolsó diagnózis, mely szerint az alkalmazott kísérleti terápiának köszönhetően Stella teljesen meggyógyult. A jó hírre szervezett össznépi vacsorába aztán egy kis üröm is vegyül, mert Stella egyfelől rádöbben arra, hogy eddig olyan életet élt, ami alig szólt másról, mint a halállal való harcáról, ahogy arra is, hogy a dolgok a családjában nem maradhatnak tovább háttérbe szorítva.

Azért vidámabb ez az egész, mint ahogy az a betegség fenyegető árnyékában lejöhetett, hiszen értelemszerűen mindenki örül, de mindenkinek voltak/vannak olyan dolgok az életében, amiről Stella nem tudhatott, hogy ne zaklassák fel. Hogy a család anyagi tartalékait felemésztette a gyógykezelés, a kölcsönök és a zálog miatt várhatóan el kell adni az addigi családi házat. Hogy Stella szülei már régóta válófélben vannak, és az anyja az első lehetséges alkalommal átköltözik az új partneréhez... Poppy nénihez. Hogy a bátyja abból él, hogy féllegális kábítószerekkel látja el az ún. "soccer mom"-okat, miközben az alkalmi szexuális partnerei is gyakran közülük kerülnek ki. És ajtón belül is vannak ilyenek, rá is várnak esetlen próbálkozások amiatt, hogy a buborékból kikerülve hogyan akarja élni az életét. Hiszen Stella nem járt főiskolára (az érettségije is "tiszteletbeni"), még sosem dolgozott; vagy ott van a házassága Wesszel is, akivel hiába szerelmesek egymásba, alapvetően ezt nem hosszú távra tervezték, nem volt idejük megismerni sem egymás (ezt a bevándorlási hatóság a zöldkártya miatt különösen szóvá teszi), és akkor még ott van, hogy Wes maga tényleg a legjobb választás-e. Stellának meg kell tanulnia célokat felállítani (amik eddig kimerültek abban, hogy meggyógyuljon), megtanulni dönteni (hiszen eddig szinte mindig mások döntöttek helyette), érvényt szerezni a saját akaratának, megtanulni kezelni, feldolgozni a konfliktusokat, akár a kudarcokat is, ... és ezekhez a gyógyulás optimizmusából eredő lendületessége, céltudatossága és a cserfes stílusa mind jó szolgálatot tesznek.

Aztán ahogy a család egyre inkább ráhangolódott arra, hogy Stella velük marad, ahogy korábbi "rákos díszlet" egyre jobban szétfoszlott, a nagy elkezdések és újrakezdések lefutottak, úgy helyeződött át a sorozat hangsúlya egy család Stellától már független konfliktusaira. Ilyen például hogy Stella önkéntesként visszatér a kórházba, hogy ott egy hozzá hasonlóan a rákkal küzdő lánynak legyen a barátnője és a támogatója, vagy éppen Stella nővérének családjához, esetleg a bátyja kényszerű felnövéséhez, megkomolyodásához, felelősségvállalásaihoz kapcsolódnak. Ezek már nem annyira különleges dolgok voltak, ilyeneket akármelyik családi drámasorozatba beleférnek, még ha az olyanok elég ritkák is, hogy az addigra elvált szülők mindketten ugyanarra a nőre hajtanak rá.

Így ez az egy évad a rövidebb időszakokban kellemes kikapcsolódás volt, de a kaszához annyit hozzá kell tenni, hogy ebben a témában, Stella első szárnypróbálgatásaiban nem is volt ennél több.


7,5/10
.

.





The Highwaymen




Az 1930-as évek elején, a nagy gazdasági válság, a munkanélküliség és az általános nyomor idejében az emberek kevés dologban találtak vigaszt és elégtételt, de a szökevény rablógyilkos páros Bonnie és Clyde ilyen volt. Egyszerre volt valami kalandosan romantikus és vadregényesen drámai a bújkáló szerelmespárban, akik hiszen ellenszegültek a hatalomnak, és évekig tartó rejtőzködésük gúnyt űzött a gazdaságot csődbe vivő pénzemberek fizette erőszakszervezetekből, és az embereket talán emiatt kevéssé érdekelte, hogy hány rendőrt vagy embert lőttek már le eközben. Az elfogásukra tett, elaprózott kísérletek végül akkor lettek jobban összehangolva, amikor 1934. januárjában megszervezték néhány korábbi bandatársuk szökését a börtönből, megölve közben az egyik börtönőrt. Onnantól nem lehetett számukra menekvés. A texasi kormányzó, vonakodva bár, de még arra is hajlandó, hogy két korábbi texas rangert, Frank Hamert és Maney Gaultot különleges engedélyekkel felruházzon, gyakorlatilag fejvadászt csinálva belőlük Texas egész területére kiterjedő fennhatósággal. Ez az ő történetük.

A sokadik Bonnie és Clyde sztori feldolgozás helyett ugyanis ez a film szinte teljesen a háttérmunkára koncentrál, ami a híres rablógyilkos páros elfogásához vezet. Számomra kicsit furcsa, idővel egyre kellemesebb vonása volt a filmnek, hogy az üldözöttek a legritkább esetben jelennek meg közvetlenül, így az alapján kell összerakni ebben a filmben a képet róluk, ahogy a környezetük és a velük érintkező karakterek viszonyulnak hozzájuk. Nekem mondjuk hiányzott annak a kultusznak és "celebségnek" a háttere, amiről ugyan sejthető, hogy miért és hogyan ered a korból és a társadalomból, amiben ők éltek, viszont cserébe nagybetűs Karaktereket kell érteni karakterek alatt, remek alakításokkal. Lehet, hogy sem Costner, sem Harrelson nem élete alakítását hozza, de nagyon jól működnek együtt, és olyan érdekességek is akadnak a stáblistán, mint Kathy Bates a kormányzó szerepében (az a mosoly, ahogy kinyílik az ajtó... ilyenekért volt régen szokás Oscar-díjakat adni).

Azzal, hogy Bonnie és Clyde kvázi csak mellékszereplő, az akció helyett nagyobb szerep jut a drámai szempontoknak. Hamer és Maney például mindketten visszavonult rendfenntartók, és a kor is nyomot hagyott rajtuk, nincsenek szokva ők már az efféle szaladgáláshoz, de közben minden reakciójukon érződik a közös múltjuk. Azon is, hogy ha néha kicsit ugratva is egymást, de maximális tisztelettel vannak egymás iránt, és ha nem lenne "férfiatlan" az efféle érzelgősség, akár barátoknak is lehetne mondani őket. De abban is, hogy mind a ketten mennyire megcsömörlöttek a gyilkolástól az aktív éveikben, és az, hogy most, bármilyen bűncselekmények is vannak a rovásukon, mégiscsak két kölyök ellen küldték őket, és amire szerződtek, az bérgyilkosság. Ez mindkettejük számára morális dilemmákat hoz magával, elszámolást a lelkiismeretükkel, meg olyan érdekes beszélgetéseket is, mint amikor például Hamer Clyde apjával vált pár mondatot. Utóbbinak kicsit olyan hangulata van, mint amikor a Parklandban bemutatták Lee Harvey Oswald családját is... és itt is drámai volt azt figyelni, hogyan viszonyul az apa ahhoz a férfihoz, akiről jól tudja, azért jött, hogy megölje a fiát.

De azért a nyomozás izgalmát, az autós üldözéseket és a lövöldözéseket sem kell teljesen nélkülözni. Sőt, az egyik mellékszálon olyan érdekességek is színesítik a hajszát, mint az FBI ügynökeinek felbukkanása, az is, ahogy államhatáron átívelő hatáskörük maximális tudatában pöffeszkednek, meg az is -ahogy azt a J. Edgar filmből meg lehetett tudni, hogy Hoover honosította meg-, hogy kis kémcsövekkel meg ballisztikai elemzésekkel felfegyverkezve járják a bűntények helyszínét, és semmit nem bíznak az "öreg rókák" bizonytalan megérzéseire. Emellett ha érződik is kicsit rajta, hogy valamennyire tévéfilmnek készült, kisebb költségvetéssel, akkor inkább csak abban, hogy sok a pusztában felvett jelenet, amikhez nem kellett sok díszlet, de egyébként nekem jól visszaadta a 30-as éveket több szempontból is. Például ha rá is segített a digitális technika, akkor is látványosan sok a korabeli autó, de legalább ennyire tetszett Mrs. Hamer kerti partija is. Ami pedig ugyan néha nehezen érthetővé tette a filmet, de élveztem, mert hangulatos volt, az az ízes déli tájszólás.

Általában jók azok a filmek, amik egy ismert történetet kicsit más megvilágításba, nézőpontba helyeznek, de hogy a The Highwaymen igazán jó legyen, ahhoz kellett a fináléban három remek jelenet koronaként a végén, köztük valós felvételek Bonnie és Clyde haláláról.


8/10
.

.
Apostle




A brit szigetek egyikén, amit a külvilág lakatlannak gondol, a XX. század első éveiben kis kolónia alakult azokból, akik menedéket kerestek a törvény, a társadalom vagy valami más okból. Az alapítók, három felségárulásért üldözött férfi fektették le a közösség szabályait, rituáléit, és a vallását is, ami a nőalakban megtestesült élet imádatán alapul. A falu lassan bővült, a föld a pedig megadta mindazokat a javakat, amik szükségesek voltak a fennmaradáshoz... legalábbis így volt ez a legutolsó aratásig. A föld kimerülni látszik, egyre kisebb termést biztosít, ezért a falu vezetői, a prófétaként tisztelt Malcolmmal az élén arra a döntésre jutnak, hogy elrabolják egy vagyonos férfi lányát, Jennifert, hogy az érte kapott váltságdíjból vészeljék át a szűkösebb napokat. Az így meglopott család azonban nem hajlandó mindenfajta biztosíték nélkül átadni ezt az összeget, anélkül, hogy tudnák, él-e még a lány, ezért Jennifer testvére, a sokak által már rég halottnak hitt, egy afrikai hadjáratból éppen csak hazaért Thomas vállalja, hogy elutazik a szigetre, megbújva a Malcolm vallásában hívő zarándokok között, így derítve fényt arra, mi történt az elrablása óta a húgával. A kutatásai során Thomas egyre inkább rájön, hogy a szigetnek és irányítóinak nem csak Jennifert próbálják rejtegetni, hanem egy olyan, több szempontból is mélyre nyúló titkot, ami minden szigetlakó számára borzalmas következményekkel és halállal járhat.

Ha csak "láttam" volna ezt a filmet, és nem "néztem" volna, akkor valószínűleg most itt lelkendeznék, hogy milyen fantasztikus atmoszférája és hangulata van az Apostle-nak. Mind a cselekmény hátterét, mind az azokhoz szolgáló díszletet olyan aprólékossággal építették fel, ami mellett nem tudok dicséret nélkül elmenni. Ahogy kidolgozták a falu életének és múltjának minden mozzanatát, hogy hogyan és miért kerültek ők eredendően a szigetre, és milyen, máig nyúló következményei vannak ennek. Ahogy megjelennek a Malcolm által terjesztett hitnek a kellékei, amik a köznapi hívők számára a szentséget jelentik, majd ahogy kiderülnek ennek árnyoldalai, például a kezdetben csak furcsának ható befőttesüvegek, míg egyre jobban bővülve meg nem mutatkozik, miben gyökerezik mindez. Ahogy az egyre inkább eluralkodó érzelmek és őrület egyre brutálisabban nyilvánultak meg, hiszen olyan dolgok is mozgatják itt a szálakat, mint a félelem, a szerelem és a becsvágy, amitől úgy nagyjából a közepétől több hektoliternyi vértől lett iszamos a mozi. És az olyanok iránt is tudtam lelkesedni, mint maga a falu, ahol annyira autentikus minden, hogy szinte kiéreztem a házakat alkotó lécekből a rothadással kevert kátrány szagát, amivel az eső és a tengeri levegő ellen próbálhatták védeni az építményeket. Külsőségeit és eszközeit tekintve így kifejezetten kellemes élmény volt az Apostle.

Viszont közben annyi sebe is volt, hogy azokon keresztül nálam simán elvérzett. Kezdődött eleve onnan, hogy azt, amit fent leírtam, nagyjából egy óra terjedelemben, morzsánként kellett összeszedni a filmből, ami rém vontatottá tette az Apostle első felét, ami közben olyan gondolatok vitték el állandóan az agyam, hogy hogyan is keveredett Thomas ebbe a sztoriba, mert annak, ami a szigetre érkezéséig történik, nagyjából semmi értelme (azon kívül, hogy szemérmetlenül nyúlja a Taboo alapötletét). Összefüggéstelenségből később sem volt hiány, az író zergeként ugrál az egyes történetszálak között (simán lehet olyan, hogy az egyik jelenetben még lágyan szeretkeznek az ifjak, a következőben meg Thomas állig merül a véres-szaros szennylében), amitől a végére annyira összegubancolódott minden, hogy semmi épkézláb indoklást nem lehet kihámozni abból, amit Thomas az erdei pajtában tesz. Hasonlóan irritált az a mennyiségű "isteni véletlen", amik segítségével Thomas nem bukik le két perc után, és nem koncolják fel az első fára, a csúcson azzal, ahogy az amúgy végig kussban levő ló a legválságosabb tíz másodpercben elhorkantja magát.

Az ilyenek nem izgalmassá, hanem erőltetetté tették a sztorit, de még mindig nem annyira, mint a rendező és a stáb által favorizált, pusztán az öncélú szadizmust szolgáló kellékek. Gareth Evans talán ért az akciójelenetekhez és az atmoszférához, azt már két korábbi filmjével is megmutatta, de a The Raid 2.-vel azt is, hogy mekkora ripacsa tud lenni az erőszaknak és a vérnek. Nem tudja elengedni még egy ilyen puritán közösségben sem, hogy mondjuk az eltévelyedettek megtisztítása ne egy állványos fúró és egy virágszirom segítségével történjen (megint mondom, hajóroncsok rakományából és anyagából élő, éhező faluról beszélünk a XX. század elején...), és hogy ha meg kell ölni valakit, az ne egy elcseszett mángorló segítségével történjen, amit Bőrpofa vézna ükapja kezel. És volt még egy hatalmas negatívum, amit most már ideje kimondanom: a többi színész játéka, például Michael Sheen mellett látszik igazán, hogy a Thomas szerepére beválogatott Dan Stevens mennyire hiteltelen; a sokadik filmjében érzem azt, hogy a fickót kizárólag azért sztárolják, meg jóképű, és mert olyan jégkék szeme van, hogy kihűl tőle a sör is, de eddig alig egy-két alkalommal hittem el neki, hogy ő az, akit játszik.

Ha ez a film fa lenne, azt mondanám, hogy nagyon is ott van benne a lehetőség magja, ami miatt érdemes lenne megnézni... de Gareth Evans amit összetákolt belőle, az ebben a formájában szinte csak tüzifának jó.


5,5/10

.

Niwrok írta:

.
A kedvenc


Lanthimos most egy sokkal földhözragadtabb témához nyúlt, a brit uralkodók közül a tragikus sorsú Anna királynő történetéhez. Nem vesződve azzal, hogy történelmi kontextusba helyezze az erősen komplexusos, időnként hisztérikus, mély depresszióban levő Anna személyiségét és uralkodását, rögtön az 1710-es évekkel kezd a film. Pedig lenne mit bemutatni, a vázlatos felemlegetésen túl úgy sokkal érthetőbb lett volna, hogy a legkevésbé sem uralkodásra termett, butácskának tartott, a gyermekei elvesztésének emlékével (17 terhességéből sok végződött vetéléssel, az élveszületettek közül kevés élte meg a kétéves kort, és a legtovább élő Vilmos is meghalt 11 évesen) együtt élő Anna hogyan lett a körülötte lebzselő politikusok bábja... mert a film idején, nagyrészt a szobája magányában élve az, ez nem kétséges. Legnagyobb befolyásoló erővel Lady Sarah Marlborough, régi barátnője és bizalmasa van rá ekkor, aki az udvarban általánosan elfogadott tolmácsolója a királynő akaratának... de ha kell, Lady Sarah kemény szóval irányítja is a sokszor gyerekesen viselkedő, legszívesebben a gyermekeinek nevezett, a hálószobája ketrecében tartott nyuszijait dédelgető Annát... ahol a másfajta "nyusziját" is szívesen dédelgeti és dédelgetteti. Ebbe az alaphelyzetbe rondít bele az elszegényedett nemesi családból származó Abigail, aki Sarah sokadági unokatestvéreként a "kedves rokon" szolgálatába szegődve, a hátán felkapaszkodva igyekszik vissza a ranglétrán oda, ahonnan kényszerűségből lepottyant.

Még úgy is, hogy ez sem mentes a művészies vizuális eszközöktől, Lanthimos eddigi agymenései után az A kedvenc egy klasszikus kosztümös filmnek felel meg, azok minden előnyével és hátrányával. Lehet, hogy így az átlagember gyomra könnyebben befogadja, de túl nagy újdonságot és meglepetést sem lehet várni tőle... a naranccsal megdobált, pucér fickó okozta döbbenetet leszámítva.


6,5/10
.

Ez most nekem egy kellemes csalódás lett... Lanthimos korábbi filmjei alapján sokkal rosszabbra számítottam, de megmondom őszintén, helyenként kifejezetten élveztem is a filmet.

Nem számítottam rá, hogy ennyire egy jó hatalmi játszmás mozit kapok, így nekem nagyon bejött a két nő közötti rivalizálás. Az is bejött, ahogy a karakterek "szerethetősége" változott, először az ember a szarba zuhanó kis szerencsétlen Abigéllel érzett együtt, aztán a végén meg "szegény" Sarah-val. Elovastam az Anna királynős wikit is, és meglepődve láttam, hogy mennyire hitelesnek is tűnt a figura a filmben. Még azt is mondom, ez egy tök jó kis kosztümös dráma lehetett volna - ha nem lennének benn az általad is említett, sehova nem tehető agymenéses képek (paradicsomdobálós, például). De egy idő után ugyanúgy fájt az a rengeteg fura kameramozgatás is, ami lehet, hogy kis mértékben tényleg egyedi és újító, de egy kétórás filmen keresztül már fárasztó. Ja, és a királynő hisztijei... na az még, ami kiakasztott.

De összességében jobb lett, mint vártam, az már más kérdés, hogy szebb időkben ez az Oscar közelébe sem kerülhetett volna... mondjuk, mikor nem volt elvárás buzikat tenni minden filmbe. Mert az idén ez volt a kötelező...


Nekem 70%



.

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
A kedvenc

Még úgy is, hogy ez sem mentes a művészies vizuális eszközöktől, Lanthimos eddigi agymenései után az A kedvenc egy klasszikus kosztümös filmnek felel meg, azok minden előnyével és hátrányával. Lehet, hogy így az átlagember gyomra könnyebben befogadja, de túl nagy újdonságot és meglepetést sem lehet várni tőle... a naranccsal megdobált, pucér fickó okozta döbbenetet leszámítva.

6,5/10

Ez most nekem egy kellemes csalódás lett... Lanthimos korábbi filmjei alapján sokkal rosszabbra számítottam, de megmondom őszintén, helyenként kifejezetten élveztem is a filmet. De összességében jobb lett, mint vártam, az már más kérdés, hogy szebb időkben ez az Oscar közelébe sem kerülhetett volna... mondjuk, mikor nem volt elvárás buzikat tenni minden filmbe. Mert az idén ez volt a kötelező...

Nekem 70%

Az a fél pont lehet tényleg csak annyi, hogy rosszabbra számítottál, így jobbnak tűnt, mert amúgy ez alapján hasonlóan láttuk. Pedig én még szerettem is Colman játékát .

.

.
Narcos S3




Miután múltkor megkaptam az önkéntelen és finom kis noszogatást, hogy mégse hagyjam már parlagon a Netflix három dobogós sorozatából az egyiket, találtam rá négy estét...

Ahogy azt már korábban is említettem, azt lehetett tudni, hogy új alapokra kell tenni a sorozatot Escobar halála után, csekély átkötéssel az eddig megszokott arcokra, de lehetett bízni a stábban. Nem csak a szereplők lecserélésében hozott azonban újat az új évad, hanem a koncepcióban is. Escobar sztorija egy mindenki felett állóan karizmatikus személy élettörténeteként lett bemutatva, éppúgy kitérve az üzleti ügyeire, mint a családi dolgaira vagy a közösségben elfoglalt helyére. A Cali esetében nem lehet ilyenről beszélni, azért sem, mert a figyelem eleve négy karakter között oszlik meg, és bár kiváló munkát végeztek, jó jellemrajzokkal dolgoztak, de még én is azt mondom, hogy nem vehetik fel a versenyt Wagner Mourával és Escobarral, legfeljebb együtt... és azért sem, mert az ő történetük nem a tündöklés és bukás története. Az évad rögtön az elején tisztázta, hogy itt nem lesznek olyan nagy leszámolások, nem lesznek föld alá ásott dollárok tonnái és nagyon nem lesz szó a drogüzlet menetéről, alakulásáról sem. Az Escobarral történtek ugyanis intő példát jelentettek a kartell tagjainak, akik élvezni is szerették volna a munkájuk gyümölcsét, nem putrikban bujkálni meg egy cseréptetőn meghalni miatta, és ahogy a drogüzletet is csak üzletnek tekintették, nem voltak annyira a tisztelet megszállottjai, mint Escobar, így ezt is csak egy alku tárgyának tekintették, ami a vérontástól rettegő, amúgy is jórészt lefizetett hivatalnokoknál, politikusoknál megértő fülekre talált. Ez elsőre még talán nekem is egy kicsit unalmasan hangzott, hiszen ez így arról szól, hogy a Cali tagjai hat hónapig nyugisan elvackolnak, aztán némi ejnye-bejnye után felpakolják a lóvét és lelépnek. De éppen ez teremtett egy sok feszültséggel és konfliktussal teli helyzetet, amiben a kartell megpróbál még utoljára minél több pénzt kisajtolni a rendszerükből, ugyanakkor a DEA-nek is csak ennyi ideje maradt, hogy a drogbárók büntetéséről gondoskodjanak, mielőtt megkapnák a bűnbocsánatról a levelüket, és amiben a politikusok azt szeretnék, ha a DEA nem pattogna annyit, nem tenne semmi olyat, ami veszélyeztetné a nyugis fegyverletételt. Ehhez jönnek még hozzá személyes ellentétek, félelmek, a rivális drogbárók, akik lehetőséget látnak egy ilyen megüresedésben, és az elengedhetetlen, CIA féle szarkavarás, hogy tényleg inkább politikai thrillerben érezze magát az ember, csak éppen itt nem a szavazatok mozgatják az embereket, hanem egy rakás pénz, az önérzet, vagy éppen az életben maradás.

Így nem is igazán van olyan emblematikus főszereplője ennek az évadnak, mint volt az eddigieknek, a sok, jól összeválogatott szereplő viszont még érdekesebb is tud lenni, egy jó kis kusza kapcsolati hálót, érdekszövetséget eredményezve. Kell-e példaként hoznom az olyan sorozatokat csak a mi "archívumunkból", mint a Black Sails vagy a TURN? A kartellből például jól ki lett dolgozva a két Rodriguez-tesó, akik ugyan elindítói a korábban említett alkunak, de nem egyformán hisznek abban, így állandó, egyre durvuló viták vannak köztük, főleg ahogy Miguel előtérbe kerül. Érdekes tükre volt kettejük személyiségének az, ahogy a fiaikat nevelték, mert ahogy az egyik maga mellett tartotta azt, belevonva az üzletbe, később talán az örökösének szánva őt (itt megemlítve Arturo Castrot, aki Davidet alakította, mert érdemes), a másik ügyvédet csinált a fiából, a lehető legtávolabb tartva őt a drogtól, még a családi kapcsolatukat is diszkréten kezelve. Mellettük Pacho és Chepe kicsit másodhegedűs volt, a "műsoridőt" tekintve is. A DEA-nál persze Pedro Pascal és Pena a veterán, de én bírtam a fiatalokat is, főleg Feistlt (Michael Stahl-David), ahogy végig látszott az arcán egyfajta vagány nagyképűség, de mégsem volt annyira elszállva magától, hogy ez a munka vagy a szerep rovására menjen. Külön jópofa volt a szereplők között két régi ismerőst látnom, mint a Jurado házaspárt (Kerry Bishé a Halt and Catch Fire, Miguel Ángel Silvestre a Sense8 óta ragadt meg a fejemben), pedig ha volt már páros filmben, akik között látványosan semmi kémia nincs, na ők azok.

Ha mégis főszereplőt kéne mondani, az nálam is Jorge Salcedo (Matias Varela) lenne, de pont az ő karakterén látszott az, hogy miből van a kelleténél kevesebb ebben az évadban: drámából. Bár a cselekményt izgalmasan alakítják az egyre újabb és újabb, sikeres vagy sikertelen rajtaütések, a titkos szervezkedések és lebukások, amit kiválóan színesítenek a felvonultatott valós és fiktív karakterek (egyszerre volt például komikus és fenyegető az Escobar helyét Medellínben átvevő Don Berna), a most már a 90-es évekből merített, abszolút hiteles, híradóbevágásokkal tarkított korrajzról nem is beszélve, jellemváltozás- vagy fejlődés kevés akad az évadban. Ez Escobar állandó belső konfliktusaihoz képest nekem egy kis visszalépés. Pedig alapanyag lenne bőven, de majdnem minden ilyen rövidre van zárva pár perc alatt, legyen az a férje gyilkosától visszautasíthatatlan ajánlatot kapó szexi özvegy, a szöszi amerikai csaj, aki váratlanul a drogháború egyik értékes trófeája lesz, vagy akár a testvére kiesésével egyre felelősségteljesebb szerepbe kényszerülő drogbáró, akire olyan nagy a kapott kabát, hogy arra csak egyre erősebb paranoiával és daccal tud reagálni. Ebben a kicsit felszínes helyzetben lesz kiemelkedő Salcedo, még úgy is, hogy az első résztől látszik, ő ezt a biztonsági szolgálatot, ezt a testőrködést csak munkának tekinti, bárkiknek is dolgozik, a kezdeti, talán kissé naiv hozzáállása után viszont egyre inkább rájön, ilyen főnököket otthagyni kevés lesz egy jobb ajánlat vagy egy felmondólevél, innen csak kétféleképpen lehet távozni. Az ő felismerése, és egyre elkeseredettebb, akár áldozatokat is követelő küzdelme a saját és a családja életéért volt az, ami egy kis pluszt hozzátett az évadhoz, és amiért a falban bujkáló Miguelnél is többre tartottam a sírva a felesége vállára boruló Salcedot, akinek akkor el kell számolnia az első gyilkosságával, mert csak így tudta menteni a saját bőrét.

Kicsit más arányokkal dolgozik akció és dráma vonatkozásában a Narcos harmadik évada, mint az eddigiek, de ettől még ugyanolyan jó, csak máshogy.


8/10
.

Niwrok írta:

.
Narcos S3

Kicsit más arányokkal dolgozik akció és dráma vonatkozásában a Narcos harmadik évada, mint az eddigiek, de ettől még ugyanolyan jó, csak máshogy.


8/10
.

Maxi egyetértek.


.

.
Eddie, a Sas / Eddie The Eagle




Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a 70-es években, Angliában egy Eddie nevű kisfiú. Sok más gyerekhez hasonlóan neki is voltak álmai, hogy mi lesz, ha nagy lesz. Eddie Edwards talán annyiban volt különleges ezek között, hogy ő annyit döntött el, az motiválta szinte egész életében, hogy ő indulni fog egy olimpián. Csak még azt nem sikerült kitalálnia, eldöntenie, hogy miben. Amikor például hosszas gyakorlás és kudarcok sorozata után kiderült, hogy az atlétikai sportokhoz nem sok tehetsége van, cseppnyi habozás nélkül jelentette ki, hogy semmi gond, akkor nem a nyárin, hanem a téli olimpián vesz majd részt. A munkásosztályba tartozó szülei persze kezdetben támogatták, ösztönözték őt a sportolásra, de ahogy Eddie egyre idősebb lett, és még mindig nem tett le az ötletéről, apja egyre gyakrabban hozta tudomására, hogy ez egy őrült hóbort, és inkább rendes munka után kéne néznie. A dolog végül akkor jutott fordulópontra, amikor Eddie-t a síszövetségtől is eltanácsolták, ő pedig ezen nem sokat bánkódva fedezte fel magának a tökéletes olimpiai ugrósáncot... a síugrást.

Kicsit meseszerűre vettem a bevezetőt, de két okom is volt rá. Az egyik, hogy a film ugyan valós eseményeken alapul, de a megfelelő oldalakon utána lehet nézni, hogy bizony részleteiben nem sok maradt a tényekből a dramatizálási folyamat és a forgatókönyvírói kreativitás után. Minden ilyen csodaszerűnek ható sztori mögött van egy történet, ahogy Paul Potts sem csak mobiltelefonokat árult egész életében, titokban énekelgetve magának a zuhany alatt, mielőtt levitte volna mindenki haját a Nessun Dormával, de azért csak némi gyúrás után lehetett belőle leforgatni az A hang erejét. A másik, hogy ennek köszönhetően van is valami népmesei hangulata a világgal szembeszálló szegénylegénnyel, akit sem sárkányok, sem kudarcok nem tarthatnak vissza attól, hogy a végén a "jó" győzedelmeskedjen. Például tipikusan ilyen szemétkedős mostohatesók voltak Eddie társai a sícsapatban, a gonosz mostoha szerepét kiválóan be lehet helyettesíteni a mogorva Olimpiai Bizottsági tagokkal, és egy kicsit messziről kell nézni ahhoz a High Jackman alakította Peary-re, aki kelletlenül az edzője lett, hogy lássuk benne a tündérkeresztanyát, aki hintót varázsol a tökből, de ott van az azért.

Igazán emlékezetes szenzáció viszont még az ilyen bénázásból is csak akkor lesz, ha megvan hozzá az a karakter, amelyiktől az ember elfelejti gúnyolódhatnékját, és meglátja, hogy győzni nem csak a leghosszabb ugrással lehet (ld. Erik, az Angolna). Ezért is remek jelenet például Eddie beszélgetése az akkori síugró legenda Matti Nykänennel arról, hogy miben hasonlítanak ők egymásra, még akkor is, ha a tabella két ellentétes végén állnak. A filmbeli Eddie, Taron Egerton zseniális előadásában kiválóan alkalmas erre a feladatra. Folyamatos csetlés-botlása, meg az, ahogy 22 évesen is eljátssza az esetlen mamakedvencét, könnyen lehetett volna egyszerűen idétlen, egy kínos burleszk, de Eddie állandó mosolyával, a bolondos megkérdőjelezhetetlenségével teljesen elviszi a nézőt a hangulat, amit még azzal a borzalmas, szőrserkenésnek is csak erős túlzással nevezhető bajuszkával sem lehet elrontani, annyira benne van Egerton a karakterben. Minden lépcsőfokért, amit ennek a karriernek az elérése érdekében meg kell lépni, vele izgulunk; hogy összetöri-e magát, amikor mindenfajta érdemleges gyakorlás vagy akár próba nélkül ugrik egyre hosszabb sáncokról, hogy lesz-e olyan pont, amikor már ő is azt mondja, hogy nem, ezt az őrültséget már nem vállalom be, ez az én fanatizmusomon is túl van, és hogy tud-e majd legalább feleakkorát ugrani, amivel a selejtezőből még bőven ki lehetne esni, de ami még így is brit olimpiai rekord lesz. Mert azzal talán nem árulok el nagy titkot, hogy Eddie eléri a célját a filmben, mindenféle nehézségek árán is. Eléri, mert el kell érnie, csak úgy maradhat meg a hit egy igazságos, pozitív világban.

Akármennyi köze is van a valósághoz, Eddie sztorija mindenképpen szerethető, leginkább aranyosnak mondható, kicsit meseszerű, ugyanakkor a lelkesedése, a kitartása miatt inspiráló is egyben. Vagyis pont olyan, mint egy nagyon jó felnőtt mese.


8,5/10
.

.
Bosszúállók: Végjáték / Avengers: Endgame




Múltkor a Végtelen háborúnál azzal fejeztem be, hogy tíz évvel és húsz filmmel a háta mögött a Bosszúállók és az MCU a filmtörténelem egyik legmonumentálisabb vállalkozása lett. A Végjáték után azt tudom mondani, hogy az egyik legkülönlegesebb is, hiszen egy olyan helyzetből kellett folytatást generálnia, ameddig a legtöbb hasonló filmnél nem opció: a teljes bukásból. Ezt a csorbát kiköszörülendő lehettek volna talán könnyebb, rövidebb megoldások... de szerencsére nem az lett.

Látva ugyanis a kudarc és a veszteség sokkját (semmivel nem könnyebb egy év után sem látni a szétporladó embereket) és a vereség letaglózottságát, két dolgot elég biztosra vettem, így tudtam örülni annak, hogy egy kicsit sikerült az írókkal együtt gondolkodnom Thanos csettintés utáni szerepéről, és arról, ahogy elment "kapálni". Mert oké, a hepiend megkívánja, hogy "valahogy" fordul a kocka, és "valami" trükkel másodszorra sikerül legyőzni Thanost, de ebben rögtön ott volt a kérdés, hogy "És?". Még tart a spoiler-moratórium, így én sem lőhetem le a csavarokat (De kár, hogy nem írhatok holnap erről a filmről, ejjj !), még úgy sem, hogy tudható volt, nem áll meg a bulivonat, és legalább Peter Parkernek vissza kell valahogy térnie a két hónap múlva érkező, önálló filmjére, és Doktor Strange is megmondta előre, hogy a sok millió bukás mellett van egy, ami győzelemre vezet. Kicsit belegondolva a hátterébe, és tudva, hogy a kvantumtérnek valahogy szerepe kell legyen, mi is összeraktuk valamennyire a játszma első néhány lépését, de az biztos, hogy onnantól kezdve az írók tudtak olyat húzni, amire tényleg jobb, ha senki nem figyelmezteti a nézőt.

Olyat, ami nem csak a sokkját mutatja be Thanos tettének, hanem annak mélységét is, hiszen láttam már sorozatot arról, hogy milyen az, amikor csak a lakosság 2%-a tűnik el, és az is igencsak meg tudott borítani bárkit és bármit... itt meg annak többszöröséről van szó. Olyat, aminek nekem kicsit csalódást keltő volt a kiváltó oka, de talán csak azért, mert jobban szerettem volna, ha kevésbé a szerencse, a véletlen befolyásolja azt; hogy tényleg Hangya talál valami olyan kibúvót, ami Janetnek nem jutott eszébe. Olyat, ami ugyan már nem mozgat annyi szereplőt, mint a Végtelen háború (azt a fajta "klasszikus" történetet, monumentalitást a Végtelen háború letudta), de a megmaradt keveset egy kicsit más oldaláról mutatja be, vagy éppen továbbgondolja azt (Hulk és Banner). Olyat, amihez kell néhány gyengébb fordulat (és még csak nem is a patkányra gondolok, hanem a "véletlenül" eltévedt videóadásra), de maga a történetvezetés most lett talán a legacélosabb, mert ennek tényleg minden lépését át kellett gondolni, ehhez nem volt elég a "jön a szörny, oszt' legyakjuk" mentalitás. Ha már szörnyek, akkor olyat, aminek az utolsó fél órájáig nem nagyon láttam teret egy, a múltkorihoz hasonló összecsapásnak, és még ezt is sikerült beleszuszakolni (olyan, Russoékhoz méltó jelenetekkel, mint az a "váltófutás").

Mindemellett leginkább olyat, ami szép, tartalmas, változatos és csavaros visszatekintése tud lenni ennek a tíz évnek, flashback-szerűen visszahozva szereplőket, helyszíneket, de éppúgy érzelmeket is, hiszen aki kicsit ismerte a filmet hátterét, az tudta, hogy a fő karaktereknek, ennek a Bosszúállóknak ez lesz az utolsó előadása. Emiatt engem a Harry Potter lezárására emlékeztetett ez a megoldás, ott járt be az utolsó rész a Halál Ereklyéi utáni hajszában a Gringottstól a Titkok Kamrájáig sok régi helyszínt, és valahogy így sikerült legalább egy főhajtás erejéig visszahozni az idők folyamán felbukkant karaktereket is. Így aztán lehet, hogy zajlik a kommandózás az új terv mentén, de a lényeg itt az összefoglalás (néha úgy, hogy simán bevágnak egy-egy jelenetet valamelyik korábbi filmből), a nosztalgiázás és a búcsú is egyben, máshogy, méltóbb módon, hősiesebben annál, hogy a szél némán elfújja a pernyét. Ezt pedig a Végjáték majdnem tökéletesen teszi, nagyon szerettem egy-egy arc visszatérését, felidézve, hogy milyen szerepet is töltöttek be a hősök életének alakulásában, még ha szövegük sem volt, úgy is (Shurinál ennek kifejezetten örültem... mármint hogy nem szólalt meg...). Az is jó volt, ahogy mindenki megkapja a maga elégtételét, hogy mindenkinek kerek egész lesz a története, és hogy valahol, valamikor talán arra a bizonyos táncra is sor kerülhetett... Viszont ezért is volt az, hogy én például túlzásnak éreztem a popkult utalásokat, mert az MCU-nak van olyan gazdag háttéranyaga, hogy abból is lehetett volna egy-egy poént gyártani, és persze, egy-egy kikacsintás az oké, de itt ennél több volt.

Mert lelkesedhetek én úgy is, hogy dehogy tetszett minden. De ahogy haladt a film, és annyira beszippantott, hogy néha tényleg úgy kellett kiszakítanom magam belőle, úgy voltam ezzel a hagyatékkal, hogy ezek is részei a tíz évnek. A rokonait sem szereti mindenki egyformán, aztán mégis részei a családjának... itt pedig az MCU-nak, "különös tekintettel ugye az asgardi villámistenre, Thorra". Volt ebben a halmazban nem egy középszerű rész, de rossz emlékem igazán csak egyről van. Azt a zsigeri infantilizmust és bárgyúságot, amit a Thor-Ragnarök képviselt, most sem tudtam kedvelni, de még nagyon viccesnek találni sem... inkább csak kínosnak. Most talán az segített jobban elfogadni, hogy Chris Hemsworth láthatóan élvezte a figurát, ő alakította ilyenné, ahogy a mitológiai Thor is közelebb áll ehhez, mint a kicsit öntelt, becsvágyó hercegfihoz, mint amilyennek egy Villámok Istenét gondolna az ember (ebbe nemrég egy könyv segítségével elég jól sikerült betekintést nyernem). Egy-egy kisebb botlást (az eddigieken túl például a kizárólag deus ex machinaként használt Marvel Kapitányt), kellemetlen emlékű karaktert leszámítva tényleg csak ennyi említésre méltó bajom volt a Végjátékkal, és ez, a terjedelmét és a tartalmát is figyelembe véve, nagyon pozitív eredmény.

Ha címkét kell majd ragasztani erre az évtizedre filmes szempontból, az biztos, hogy a Képregényfilmek Évtizede lesz, és egyértelműen a Bosszúállók sorozat miatt. Lehetett szeretni, nem szeretni vagy unni, de ahhoz, hogy meghatározó volt, nem férhet kétség... Ez valahol önmagában is elismerésre méltó lenne, de egy ilyen "lezárás" után azt is mondhatom, ha nem is az eddigi rohamtempóval, de lesz kedvem időnként visszanézni ebbe a világba. Akár már két hónap múlva is.


9/10
.

Niwrok írta:

.
Bosszúállók: Végjáték / Avengers: Endgame


Ha címkét kell majd ragasztani erre az évtizedre filmes szempontból, az biztos, hogy a Képregényfilmek Évtizede lesz, és egyértelműen a Bosszúállók sorozat miatt. Lehetett szeretni, nem szeretni vagy unni, de ahhoz, hogy meghatározó volt, nem férhet kétség... Ez valahol önmagában is elismerésre méltó lenne, de egy ilyen "lezárás" után azt is mondhatom, ha nem is az eddigi rohamtempóval, de lesz kedvem időnként visszanézni ebbe a világba. Akár már két hónap múlva is.


9/10
.

Hipp-hip hurrá!!! Tök jó, hogy ugyanúgy éltük meg!!!

Ma már nem, de valamikor ragálok. Csak kicsit kivagyok a ballagás-anyák napja kombótól...

Niwrok írta:

.
Bosszúállók: Végjáték


Látva ugyanis a kudarc és a veszteség sokkját (semmivel nem könnyebb egy év után sem látni a szétporladó embereket) és a vereség letaglózottságát, két dolgot elég biztosra vettem, így tudtam örülni annak, hogy egy kicsit sikerült az írókkal együtt gondolkodnom Thanos csettintés utáni szerepéről, és arról, ahogy elment "kapálni". Mert oké, a hepiend megkívánja, hogy "valahogy" fordul a kocka, és "valami" trükkel másodszorra sikerül legyőzni Thanost, de ebben rögtön ott volt a kérdés, hogy "És?". Még tart a spoiler-moratórium, így én sem lőhetem le a csavarokat (De kár, hogy nem írhatok holnap erről a filmről, ejjj !), még úgy sem, hogy tudható volt, nem áll meg a bulivonat, és legalább Peter Parkernek vissza kell valahogy térnie a két hónap múlva érkező, önálló filmjére, és Doktor Strange is megmondta előre, hogy a sok millió bukás mellett van egy, ami győzelemre vezet. Kicsit belegondolva a hátterébe, és tudva, hogy a kvantumtérnek valahogy szerepe kell legyen, mi is összeraktuk valamennyire a játszma első néhány lépését, de az biztos, hogy onnantól kezdve az írók tudtak olyat húzni, amire tényleg jobb, ha senki nem figyelmezteti a nézőt.

Igen, az ember legszívesebben világgá kürtölné a megoldást... de hát jóérzésű "kritikus" nem tesz ilyet...    

Ugyanakkor:

Idézet :

Ha már szörnyek, akkor olyat, aminek az utolsó fél órájáig nem nagyon láttam teret egy, a múltkorihoz hasonló összecsapásnak, és még ezt is sikerült beleszuszakolni (olyan, Russoékhoz méltó jelenetekkel, mint az a "váltófutás").

Az a csata...:

Idézet :

Mindemellett leginkább olyat, ami szép, tartalmas, változatos és csavaros visszatekintése tud lenni ennek a tíz évnek, flashback-szerűen visszahozva szereplőket, helyszíneket, de éppúgy érzelmeket is, hiszen aki kicsit ismerte a filmet hátterét, az tudta, hogy a fő karaktereknek, ennek a Bosszúállóknak ez lesz az utolsó előadása. Emiatt engem a Harry Potter lezárására emlékeztetett ez a megoldás, ott járt be az utolsó rész a Halál Ereklyéi utáni hajszában a Gringottstól a Titkok Kamrájáig sok régi helyszínt, és valahogy így sikerült legalább egy főhajtás erejéig visszahozni az idők folyamán felbukkant karaktereket is.

Ez meg az egész mozi legeslegjobb húzása volt számomra.

Ha jól emlékszem:

Idézet :

Most talán az segített jobban elfogadni, hogy Chris Hemsworth láthatóan élvezte a figurát, ő alakította ilyenné, ahogy a mitológiai Thor is közelebb áll ehhez, mint a kicsit öntelt, becsvágyó hercegfihoz, mint amilyennek egy Villámok Istenét gondolna az ember (ebbe nemrég egy könyv segítségével elég jól sikerült betekintést nyernem).

Az szintén beszarás volt, minden mondata és mozdulata - meg a kinézete...  

 

Ahogy meg írtam,:

.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Bosszúállók: Végjáték

Ha már szörnyek, akkor olyat, aminek az utolsó fél órájáig nem nagyon láttam teret egy, a múltkorihoz hasonló összecsapásnak, és még ezt is sikerült beleszuszakolni (olyan, Russoékhoz méltó jelenetekkel, mint az a "váltófutás").

Az a csata...:

Szerintem is nagyszerű volt, majdnem annyira beleborsódzott a hátam, mint annak idején a Summer Wars hasonló jelenetébe .
Inkább csak úgy éreztem, nem úgy alakul a sztori, hogy egy ilyet meg tudnak csinálni itt is... de örültem neki, hogy tudtak.

.

.
Luke Cage S2




Most, hogy nem csak a moziban zárul le egy igencsak vaskos fejezet a Marvel Univerzumban, de a Netflix is sorra kaszálja el a Bosszúállók spin-offként induló, szépen megszaporodott Defenders-sorozatait (mert biztos lesz még Marvel sorozat, csak nem ennél a csatornánál), valahogy stílszerűnek tűnt, hogy én is valamennyire lezárjam ezeket. Az eddigiek után nem lehet meglepő, hogy a Daredevil S3-at desszertnek tartogatom, a többieken már túl vagyok, így szegény Luke Cage maradt megint, kizárásos alapon...

Mert úgy tűnik, a kapucnis tanknak ez a sorsa nálam. A többiek így-úgy, ha mást nem, másodikra meg tudtak fogni saját jogon, a Luke Cage alapötletében viszont nem éreztem igazán azt a drámát, fenyegetést és lehetőséget, ami kellett volna ahhoz, hogy a "pótláson" kívül másért is sorra kerüljön. Persze mindig jöhetnek az újabb szuperruhás ellenfelek, lehet nagy dilemma, hogy hogyan legyen úgy igazságosztó belőle, ha egyébként meghúznia kéne magát, mint elítélt szökevény, de a képregényes történeteket meghatározó bunyók, lövöldözések itt mindig komédiába fulladtak, ahogy Luke azon panaszkodik alattuk, hogy a francba, megint új pulcsit kell vennie, ahogy legutóbb is írtam. Amikor a Luke Cage-ről olvastam, akkor is harlemi gengszteres sorozatként emelték ki, és érezhetően többet szánt a stáb is a Stokes-család belső és külső ügyeire, mintha ők sem tudtak volna nagyon mit kezdeni azzal a szuperhőssel, akin nem fog a golyó, akinek az állkapcsán szétzúzódik az ököl, aki origamit hajtogat a puskákból és akinek sérülés nélkül robban fel a kezében a kézigránát. Luke Cage és "a" Luke Cage így inkább szimbólumként volt és lett fontos, kicsit mint a moziban a Fekete Párduc... A második évad annyiban hoz újat, hogy teljes mellszélességgel bele is fekszik ebbe a szerepbe.

Mostanra Luke már nyíltan lehet Harlem Hőse, saját rajongótáborral, szelfikkel, telefonos appal meg pólóval. Nem hiányzik neki ugyan a rivaldafény, de elfogadta, hogy ha eltakarítja a mocskot az utcákról, akkor azt követni fogja a hála és a tisztelet, még ha a XXI. század nemzedéke ezt sajátosan is fejezi ki. Az éjszakai műszakokban továbbra sincs számára kihívás, a legtöbb rosszfiú is csak lemondóan legyint, hogy legalább úgy kell tenniük, mintha lenne értelme szembeszállniuk vele, hogy megpróbálták, és majd elmondhatják a sitten egymásnak, hogy Luke kit hogyan csapott le. Nem áll már az útjában Mariah Stokes sem, úgy látszik Cottonmouth nélkül nincs oka és szándéka megmaradni az alvilágban, így kiárusít minden illegálisat, hogy abból véshesse be a nevét Harlem történetébe, de a családja hagyatékától küzdelmes a szabadulás. Ha csak ennyi lenne, egy unalmas epilógust is nehezen lehetne belőle összekaparni az előző évadhoz, nemhogy újabb tizenhárom részt, de a duplán is jamaicai gyökerekkel rendelkező Bushmaster felbukkanása mindenki számára új kihívást jelent; Mariah szempontjából azért, mert amolyan Ewing-Barnes viszályként a fickó abban nőtt fel, hogy a Stokesok megfosztották őt a jogos örökségétől, ami szerinte vért, belezést és levágott fejeket kíván, Luke-nak pedig azért, mert Bushmaster nagyon benne van a vudu-szerű obeah-mágiában (Danny Rand chi-trükkjei után ebben semmi kivetnivalót nem találni... ), aminek a segítségével ő is tud ugyanolyan erős, gyors és sebezhetetlen lenni, mint Luke.

Az, hogy a vezérfonala igazából az az évadnak, hogy mindenki szabadulni akar belőle, csak ezt Bushmaster nem hagyja, eléggé rányomja a bélyegét az epizódokra, amik mellékszálak sokaságának indításával és elvarrásával próbálják az időt kitölteni. Itt Mariah lánya bukkan fel, ott Luke apja (a Kártyavár Freddyjének, Reg E. Cathey-nak élete utolsó alakításában), persze mindkettő vastagon terhelve családi drámákkal, és akkor még a gyermekkori szerelmeket és a középiskolai riválisokat éppen csak megemlítem. Ezekkel csak annyi a baj, hogy alig viszik előre a sztorit, csak bonyolítják, olyan összefüggéseket is behozva a sztoriba, amik már szinte abszurdak (pl.: Tilda boltja). Claire is éppen most jön rá arra, hogy egy indulatkezelési problémákkal küzdő tank mellett nem garantált a stabil párkapcsolat, ami az eddig is általános témaként megjelenő rasszizmus mellett behozza a családon belüli erőszakot is a képbe. Mariah és Shades is kavar erre-arra Cornell pénzének mosásával, de erről is csak beszélni tudnak a szereplők, vagyis nem történnek a dolgok, csak elmondják, hogy hogyan történnek. Sokszor nem érződik ezek miatt a könnyen elhagyható toldalékok miatt a haladás, hát még a jellemfejlődés, ami ha másnak nem is, de a Defenders tagjainak eddig velejárója, sőt, mozgatórugója volt. Akinek majdnem egyedüliként nem évtizedes sérelmeken, hanem napi, aktuális problémákon kell továbblépnie, az megint csak a sorozat legjobb karaktere, Misty Knight, akinek a volt társa miatt ráragadó szennyel és az új kollégák lapos pillantásaival is meg kell küzdenie, arról az "apróságról" nem is beszélve, hogy The Hand elleni küzdelemben könyök felett levágták a jobb karját... még ha az Iron Fist S2-ből már tudtam is, hogy erre a Rand Enterprises gyors megoldást fog találni.

Luke Cage második, egyben utolsó szereplése sem tudott így igazán több lenni, mint valami "egynek jó". Igényes, nézhető, cameokkal meg popkult kiszólásokkal színesített, de nagyon elnyújtott évad lett ez is, amiből csak a zenékre, Misty Knightra és a besza-behu jamaicai akcentusra fogok emlékezni még egy év múlva is.


6/10
.

Niwrok írta:

.
Végtelen útvesztő

Csak azért ennyi a pont, mert akkora marhaság, hogy ciki lenne rá többet adni   ... de egyébként kellemes másfél óra volt, jól szórakoztam rajta. Még a teljes értelmetlenségén is   .


6,5/10
.

Nem lenne ciki. Nálam simán 75%, de ha a pszichoszoba helyett értelmesebbet találnak ki, akár 80% is lehetett volna...

Kifejezetten tetszett. Nincs sok tökölés benn, az, hogy az informális gyűlés már rögtön az első szoba, az qrva jó. Jók a csapdák, jók és változatosak a helyszínek, nekem a Kocka mellett a Halálfutam is beugrott - a nézők miatt. Egyébként most játszik valamelyik B csatorna egy akadályfutós ZS kategóriás akciófilmet (borzalmas), na abban vannak még nézők, az is eszembe jutott.

Kicsit fura volt a kiscsaj története, de aztán helyére került, miért ő van a poszteren. S tudod, mit? Ha ennek lesz második része, még meg is fogom nézni.


.