Niwrok írásai 2.0

.
A viskó / The Shack



"Az életed alapvető problémája az, hogy nem hiszed el, hogy jó vagyok. Pedig az vagyok!"


Ha az utóbbi évtizedből a legjobb érték/ár arányú filmeket kéne megneveznem -akár a költségvetésükhöz mérten, akár az ötletük egyszerűségében rejlő zsenialitás alapján-, az Exam biztos, hogy a lista elején lenne. Stuart Hazeldine akkor egy egész világot tudott megidézni egyetlen szoba és mindössze kilenc ember segítségével, kisarkítva egy állásért folyó harcot, ami mintha a túlélésért folyt volna... aztán meg tényleg. Nem kapkodta el, második filmjére nyolc évet kellett várni (igaz, ezt csak rendezőként jegyzi), de nem is volt kérdéses, hogy szinte ahogy lehet, látni szeretném, és igazából nem is érdekelt, miről szól... pedig az pár csúnya buktatót, de legalábbis megtorpanást elkerülhetővé tett volna.

Bármilyen nehéz is volt az azóta férfivá érett Mack gyerekkora otthon iszákos, erőszakos, közben meg a közösségben álszenteskedő apja mellett, bármilyen sok terhet cipel is ennek következtében, családja körében megnyugvást és boldogságot képes találni, még ha a fájdalmat nem is tudta soha maga mögött hagyni. Felesége, Nan, és a három gyerekük jelenti számára a világot, ezért is sújtja le különösen, amikor egy nyári családi kiránduláson történt baleset végül oda vezet, hogy a kisebbik lányát, Missyt elrabolják. Mack képtelen feldolgozni a bizonytalanságot és Missy elvesztését, a bűntudat keserűsége, hogy nem tudta a történteket megakadályozni, már a házasságát és a gyerekeivel való kapcsolatát fenyegeti. A helyzet rendeződésére mindannyiuk talán utolsó reménye, amikor egy téli napon üzenet várja Macket a postaládájukban, meghívást egy hétvégére egy hegyi viskóba. Ami igazán különlegessé teszi, hogy az aláíróként az szerepel: "Papa"...

A gyermeküket elvesztő, amúgy is nehéz múltú apa figurája mindig hálás téma egy jó drámához, volt már pár tucat ilyen a filmtörténelemben. Ezúttal bár Mack gyerekkorának a bemutatása egy kicsit sablonosra sikerült, mintha akkori traumákat kizárólag az okozhatna, hogy az apa szíjjal veri a gyereket, ellenben a Missy tragédiájához vezető baleset egy igazán különleges darab, olyan kérdésekkel, amikre nehéz, vagy egyáltalán nem is lehet jól válaszolni. Hasonlóan érdekesek voltak azok a vallási kérdések is, amik felmerültek a bevezető során, részben éppen Missytől. Ahogy Mack és Nan Istenhez való viszonyának különbözősége folyton előkerülő téma volt a narráció során, úgy lehetett előre sejteni, hogy a történtek feldolgozásában is szerepet fog kapni, és ennek fényében váltak még izgalmasabbá Missy szájából a szavak, hogy mennyire jó Isten az, amelyik hagyja szenvedni, meghalni az ártatlanokat, amelyik háborúkat szít, míg a bűnösök számára menedéket, megértést nyújt. A gondok akkor kezdődnek, amikor ezek a kérdések nem állnak meg a puszta fejtegetésnél, hanem Mack viskóba érkezésével testet öltenek...

Lehet, spoilereznem kéne, vagy legalább körülírni a dolgokat, de hát miért állítanék "másoknak" csapdát egy olyan filmmel, amiben Isten egy néger nő, egy zsidó srác és egy ázsiai csaj... de nem ám csak külön, hanem egyszerre is, szent háromságban?! Hát ez még a templomba járóknál, a hithű keresztényeknél vagy bármilyen vallásúaknál is könnyen kiverheti a biztosítékot, nemhogy az ateistáknál, még ha nekik éppen mindegy is talán, hogy ami szerintük nincs, azt mások milyen formában képzelik el. De ez még semmi a téli kietlenségből a nyári vibráló fényárba és bőségbe átmenet jeleneteihez képest, amikben Mack a paradicsomivá vált kunyhóban pitét süt Istennel (aki most éppen Elouise néven szereti hívatni magát, de a Papára is hallgat), amiben pajkos kölyökként szaladgál a közeli tó kristálytiszta vizén Jézussal, és ahol segíthet az "édeni kert" gondozásában Sarayunak, az alkotás "szent lelkének". Néha egyszerűen csak hitetlenkedve ráztam a fejem attól a töménytelen giccsparádétól, amihez képest a páva csak egy fotel alá szorult porcica, amiben már tényleg csak az hiányzott a szirupos áhítathoz, hogy farkas együtt lakjon a báránnyal... máskor meg felröhögtem az olyan jelenetek idétlenségén, mint a már említett vízen járásos.

Minden fenntartásom, döbbenetem és legyintésem ellenére sem tudtam azonban beállni azok közé, akik szerint ez csak valami gagyi vallásos propaganda (ehhez képest egyes egyházi emberek is tiltakoztak ellene, annak univerzalitása és "bratyizós" stílusa miatt), bármennyire is Istennel foglalkozik, két okból sem. Ebben már csak utólag segített az, hogy elolvastam a hátterét, például azt, hogy az alapul szolgáló könyvet a misszionárius felmenőkkel rendelkező, erősen vallásos William P. Young írta afféle példabeszédként a gyermekei számára, ami végül csak a barátai unszolására kapta meg a nyilvánosságot. Az egyik ok, hogy a válaszok, amiket Mack "tanulási" folyamatában a "tanítók" felvetnek, mint lehetséges magyarázatokat Isten viselkedésére, azok még akár érvnek is nevezhetők az örök vitában, hogy ha létezik Isten, akkor milyen, és miért olyan. Ezek a párbeszédek a maguk egyszerű, szájbarágósan szemléletes módján sok mindent megvilágítanak bizalomról, kapcsolatokról, összefüggésekről, elfogultságról, az élet során felmerülő dilemmákról, a tettek mögött rejlő motivációkról. A másik az, hogy a filmben megjelenő hitvilág még akár bele is fér a világképembe, de persze nem az a része, hogy egyenlőségjelet teszünk Isten és a szeretet közé, ezzel kisajátítva azt a spirituális kábítószereket kedvelők számára. Nekem elég pofátlan a gondolat, hogy ami jó, azt Istentől kapjuk, és minden, ami rossz, az csak Isten hiánya, gyarló emberségünk velejárója, és ha ezt nem így látod, akkor még hülye meg éretlen is vagy. De az még a mai, bőségesnek tűnő, de ezzel együtt is szűkös tudásunk ellenére is biztos, hogy a hitnek és a hiedelmeknek fontos szerepe van az emberek életében, akár hisznek-e Istenben vagy sem. A hit ebben az értelmezésben mindaz, amit nem tudunk biztosan (ezen a ponton azon filozófusok és pszichológusok, akik szerint semmit nem tudhatunk biztosan elménk szubjektív mivolta miatt, térjenek át a záró bekezdésre)... és ha valakinek megkönnyíti az életét, hogy annak elképzelt képei helyett, hogy a lánya összezúzott teste egy hideg, sötét gödörben van elkaparva, inkább azt a -bármilyen valószínűtlen- képet erősíti magában, hogy a lánya egy "jobb helyen" van, boldogan, akkor miért kéne ezt tőle elvenni, megtagadni? Árt valakinek vele? Ebben a formájában pedig a The Shack nem is a hitről szól, hanem a hit megértéséről; hogy miért hisznek az emberek, hogy miért tudják elengedni a fájdalmukat, hogy miért tudnak megbocsátani az ellenük vétkezőknek. Ez csak jobb, legalább annál, hogy ivással és erőszakkal vezetik le az emberek a bennük felgyült feszültségeket, akár traumák, félelmek vagy kétségen nyomán halmozódott is az fel, nem?

Formai dolgokról most nem nagyon írtam, a színészek alakításáról (Sam Worthington és Octavia Spencer azért a kedveltek közé tartozik nálam) vagy a párbeszédek hitelességéről. Nagy gond nincs ezekkel, de sok szerepük sem lehet, ha egyszer ez a film egy hobbilelkész tollából született példabeszéd illusztrációja, aminek sokkal inkább célja az író számára fontos üzenet átadása, mint hogy filmként élményt nyújtson, és a nézői is inkább azért fogják megtalálni és ajánlani, mert szükségét érzik meghallgatni a mondanivalóját, nem mert mozgóképként olyan jó lenne. Ennyivel kevesebb mondjuk a Pi életénél.


7/10
.

Niwrok írta:

.
A viskó / The Shack


Formai dolgokról most nem nagyon írtam, a színészek alakításáról (Sam Worthington és Octavia Spencer azért a kedveltek közé tartozik nálam) vagy a párbeszédek hitelességéről. Nagy gond nincs ezekkel, de sok szerepük sem lehet, ha egyszer ez a film egy hobbilelkész tollából született példabeszéd illusztrációja, aminek sokkal inkább célja az író számára fontos üzenet átadása, mint hogy filmként élményt nyújtson, és a nézői is inkább azért fogják megtalálni és ajánlani, mert szükségét érzik meghallgatni a mondanivalóját, nem mert mozgóképként olyan jó lenne. Ennyivel kevesebb mondjuk a Pi életénél.


7/10
.

Milyen jó, hogy némileg más szempontok mentén haladva is ugyanoda értünk ki!




.

.
Kingsman: Az Aranykör / Kingsman: The Golden Circle



"Na erre rakjál alfa zselét, p*csfej!"


Alapvetően nem vagyok nagy kémfilm fogyasztó, a bő két évvel ezelőtti Kingsman, Matthew Vaughn "elegáns elmebaja" viszont annyira levett a lábamról, hogy még az éves listámon is majdnem a dobogóig vitte a "kémvilág udvari bolondja". Rávezetésként a folytatásra aztán újranéztem, és kicsit sikerült magamhoz térni a bódulatból, másodszorra már jobban megragadták a figyelmem a film hibái, és hogy ilyen rövid idő alatt is mennyire előnytelenül "öregedett" a film. A második részről meg már az első vélemények sem voltak éppen biztatóak, általában azt róva fel, hogy a "dili" és a "ciki" között kevésbé sikerült megtalálni a határt, mint legutóbb, így akadtak kétségeim, hogy mennyire is fog tetszeni.

De aztán rögtön a bevezető taxis akciója visszahozta az élményt, hogy minden hibbantsága ellenére miért is kedveltem meg a Kingsman világát, és egyben kis esszenciáját is adta annak, mire lehet számítani az új résztől, ha már az előzmény jelentős részét nem lehet elsütni még egyszer (a kiképzést). Először is sokkal őrültebb technológiára, mert bár múltkor is voltak mindenféle kütyük a páncélozott radarernyő-puskától az agy-atombombáig, de itt a lézerlasszó, a "hűvös illatú" kölni, de leginkább a taxi átalakulásai talán még azoknál is jobban elrugaszkodtak az alapoktól. A taxi ugyanakkor némi nosztalgiával is szolgált nekem, amit már eleve farokcsóválva "hoztak a lábam elé" az egyik plakáton levő robotkutyák, amitől ez már nem is egy akármilyen kémparódia lett (még ha a "paródia" besorolást Vaughn következetesen tagadja is... csak tudnám, miért?), hanem gyerekkorom egyik népszerű rajzfilmjének, a Bigyó felügyelőnek (leánykori nevén: Inspector Gadget) a tökéletesen szabott öltönyös reinkarnációja. A nosztalgia pedig abszolút nem áll meg itt, hiszen az Aranykör egyik kellemes jellegzetessége, hogy milyen jól sikerült továbbgondolni az első rész eseményeit, amik többtucatnyi utalásban és visszatérő szereplőkben is testet öltött. Nem mondom, hogy nem volt ezekből néha sok, hogy nem éreztem egyszer-kétszer üresnek a dolgot, vagy hogy nem eredményezett olyan hülyeségeket, mint az agyszövetet is gyógyító csodatapasz  ( , a sífelvonós akción kívül itt lendült át a film leginkább az előbb emlegetett határon). De voltak olyan részek, például Charlie visszahozása a történetbe, megtámogatva az új képességével, ami sokkal érdekesebbé, dinamikusabbá tette az amúgy is ezerrel pörgő akciókat.

Hasonlóan jó pontnak számítottak az új szereplők. Nekem az előző Kingsman egyik leggyengébb eleme Valentine figurája volt, mert bármilyen jól is hozta Samuel L Jackson a pösze, infantilis öreg yuppie-t, az egész megjelenése túl idétlen volt nekem a Kingsman túlzásba vitt kimértségéhez képest. Poppy (már a neve is telitalálat!) azonban nem csak hogy egy hasonlóan kifacsart, sőt, ha lehet, még nyakatekertebb "ördögi" tervvel próbálja a drogbizniszén keresztül megtizedelni az emberiséget, ahogy Valentine tette, de nekem a megjelenése (Julianne Moore különleges és kiváló választás volt a szerepre), a motivációi és a magának épített kis retró "buborék" jobban illett ide, és sokkal izgalmasabb is volt, mint elődjéé. Ennek is megvolt a maga társadalomkritikus vetülete, de nem csak abban az értelemben, hogy "Drugs are bad, m'kay?!", hanem, hogy azon túl, hogy az illegális drogok ki lettek/vannak kiáltva mumusnak, a "kábító szerek" amúgy mennyire is részei a mindennapoknak, hányféle formában vannak jelen, még az olyan dolgokban is, mint a túlzásba vitt nosztalgia, a mániákusan hajszolt politikai hatalom vagy egy szem kockacukor... Mert a "kábításban" nem a módszer a lényeg, hanem a mérték, az örök tanulságot meg senki se feledje: "Amíg lószar van, veréb is van". Na és persze Poppy mellett ott van az, ami alapvetően meghatározza a hangulatot, vagyis a rég elfeledett társ-ügynökség, a Statesman, ami megintcsak remek ötletekkel van tele, az egész fedőcég-dolog ötletes, a szeszfőzde méltó párja a Kingsmannek, visszahozva azt az újdonságélményt, amit a szabóság már nem tudott volna egymagában megadni. Mindegyik ügynökük jó figura lett, csak kár, hogy közülük leginkább Whiskey-t láthatjuk (Pedro Pascal leginkább a Narcosból lehet ismerős), a többiek (Tatum, Berry, és Bridges) igazán szerepelhettek volna többet. És nem csak ők...

Ebben volt talán az egyetlen komolyabb hibája a Kingsman 2.-nek: sokkal rosszabb a ritmusa, ettől kevésbé kötött le, mint a múltkor. Az első rész ennél jóval feszesebb tempójú volt, amiben a már említett kiképzés vitte a prímet a most is megidézett vizes szobával, ami mellett a bunyók, a személyes problémák (Eggsy családi ügyei) is jobban illettek a sztoriba. Akkor még egy olyan, kívülről bájcsevegésnek tűnő vacsora is, amit Valentine fogyasztott el Henry-vel, majd' elpattantak a feszültségtől, pedig nem nélkülözte az sem a poénokat. Most az összes ilyen pillanatok alatt le lett rendezve vagy el lett hülyéskedve, tökmindegy, hogy az egész Kingsman robban-e fel vagy Eggsy csaja kerül-e halálos veszélybe. Ellenben az olyan rágógumi-jelenetek, mint Angel tündöklése és bukása, a Glastonbury nyomjelzős téma vagy az alpesi kiruccanás egy-két poént leszámítva már majdnem olyan unalmasak voltak, mint a James Bond filmek vonatkozó jelenetei. Mindennek emblematikus figurája lett a filmben a cameozó Elton John, aki nem csak hogy a puszta jelenlétén kívül semmit nem tesz a filmhez (már akinek az tesz...), de eleve abba kínos belegondolni, hogy 2017-ben bárki is viccesnek tartsa, hogy Elton John szerepe kimerül abban, hogy húszpercenként káromkodik egyet.

A Kingsman folytatása ugyan csomó kellemes ötlettel és fordulattal szolgált, öregbítve ennek a szériának a hírnevét, de a Statesman, Poppy és az átkötések pozitívumai mellett éppen azzal nem boldogult Vaughn stábja, amit központi témává tettek ebben a részben, és ami legutóbb sokkal jobban ment, az pedig a mérték megtalálása, főleg a cselekményvezetésben és a poénkodásban. Ettől a Kingsman 2. inkább egy túlzsúfolt, túlnyújtott ötlet- és kellékbörze érzetét kelti (sok erőltetett "Emlékszel, amikor...?"-ral és idétlenkedéssel), és nem egy rendesen átgondolt, tökéletes szabású, de egyben kellemesen komikus kémfilmét. Ettől még nem rosszabb, mint az előző rész, de ma már azt is lejjebb értékelném, ezért...

8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Kingsman: Az Aranykör / Kingsman: The Golden Circle


A Kingsman folytatása ugyan csomó kellemes ötlettel és fordulattal szolgált, öregbítve ennek a szériának a hírnevét, de a Statesman, Poppy és az átkötések pozitívumai mellett éppen azzal nem boldogult Vaughn stábja, amit központi témává tettek ebben a részben, és ami legutóbb sokkal jobban ment, az pedig a mérték megtalálása, főleg a cselekményvezetésben és a poénkodásban. Ettől a Kingsman 2. inkább egy túlzsúfolt, túlnyújtott ötlet- és kellékbörze érzetét kelti (sok erőltetett "Emlékszel, amikor...?"-ral és idétlenkedéssel), és nem egy rendesen átgondolt, tökéletes szabású, de egyben kellemesen komikus kémfilmét. Ettől még nem rosszabb, mint az előző rész, de ma már azt is lejjebb értékelném, ezért...

8,5/10
.

Ezt most lehet, holnap visszakapom a Shot Caller kapcsán, de az említett negatívumok mellett - amikkel maxi egyetértek - icipicit sokallom a 8,5-öt...

Bár... Te befogadóbb vagy az agyatlanságra, mint én. Mindegy, örülök, hogy tetszett.


.

.
1945




1945. augusztusában Szentes jegyző-boltos, a családja és a környékbeli falusiak nagy napra készülnek, a Szentes fiú esküvőjére. Az ünnepi előkészületeket azonban két férfi érkezése bolygatja fel, két zsidóé, akik a vasútállomásról két, a papírok szerint illatszeres ládával a falu felé indulnak egy fuvaros kíséretében. Az egy órás út alatt, megelőzve az utazókat, futótűzként terjed a faluban a jövevények híre, és annak nyomán a fenyegetettség, hiszen a deportált helybéli zsidók vagyonát a jegyző és a komái rég felosztották egymás között, hallgatólagos cinkosságban, pecsétes papírokkal, és arról a többségnek esze ágában sincs lemondani. A régi sérelmek, a bűntudat és a kapzsiság egyre csak fokozódnak a lakodalom pálinkagőzében, miközben mindenki azt találgatja, miért jöhettek ezek ketten, és hogyan lehetne mielőbb megszabadulni tőlük, és ebből a bizonytalanságból mindenki máshogy látja a kiutat...

Szántó T. Gábor, aki az alapul szolgáló elbeszélést írta, valami nagyon telibe talált. Ez az időszak, ahol a rádió még frissiben tudósít a Nagaszakit ért amerikai atomtámadásról, amikor a németek már nincsenek itt, az oroszok igazán még nem (bár fel-alá kocsikázik pár orosz katona egy terepjáróval, de a lábát még igazán nem vetette meg a szovjet hadsereg), a túlélő zsidók pedig éppen elkezdenek hazaszivárogni, vélt igényt formálva korábbi vagyonukra, kártérítésre (amit nemrég a Hölgy aranyban mutatott be, hogy a jelenben is mennyire nem működik)... abszolút lenyűgöző érzelmi-társadalmi szempontból. Lehetne azt mondani, hogy ebben a helyzetben testesül meg Rákosi panasza a tízmillió fasisztával épített kommunizmusról, de ebben még csak az ideológia sem nagyon látszik, csak a harácsolás és a dörgölőzés, a felprédált zsidó vagyonokra való görcsös rámarkolás. A változás időszakában aztán ez mindig veszélyes, bizonytalan, félelemmel teli, amikor jönnek az új urak, főleg, ha azok azt ígérik, hogy a javakból mindenki egyenlően kap, és megszűnnek a társadalmi egyenlőtlenségek... Szentesi uram tiszteletreméltó szatócsból meg előbb lehet kulák, a haverjai meg kollaboránsok, mint hogy azt mondhatná bármelyik, "bolt".

Az egyre csak közeledő férfiak "fenyegető" némaságát, titokzatosságát, és az abból eredően bő egy órán keresztül fokozódó feszültséget a helyiek közti konfliktusok tették mozgalmassá. Van, aki -mint az idősb Szentesi és a szövetségesei- fel-alá rohangálnak a faluban, mint a mérgezett egér, hogy hogyan lehetne megtartani a házat, a boltot, amit ebül szereztek. Mások csendes beletörődéssel várják a rájuk Isten által kimért sorsot, a jogos büntetést a bűnrészességükért, még ha csak hallgatással követték is azt el. Van, aki menekül, de éppúgy olyan is van, aki úgy érzi, tiszta lelkiismerettel várhat és teheti a dolgát tovább... hiszen csak az úr cserélődik, a paraszt meg a cseléd az marad, ami volt. És még csak nem is minden vita, veszekedés ered a társadalmi helyzetből, vannak a maguk módján hétköznapi viszályok is, titkolt viszonyok, szerelmi civódások, amiket a helyzet hoz felszínre vagy fokoz fel. A karakterekkel így alapvetően nincs baj, ahogy a köztük zajló beszélgetésekből, szóbeli összecsapásokból is akadnak egészen jók; előbbiből Szentesi depressziós felesége (Nagy-Kálózy Eszter) lett a legemlékezetesebb, akinek minden percét kikölti az ura és az önmaga iránt érzett, bénító undor, utóbbiból meg egy egyszerű "Anyád picsája!" volt a legjobb, egy remekül megírt veszekedés végén kis morbid derültséget keltve a nézőtéren.

Megérdemli a pozitív jelzőket a film látványvilága is. Az elsődleges cél láthatóan az volt, hogy megteremtsék annak az illúzióját, mintha a film valamikor az ötvenes években készült volna, mintha nem késett volna meg ez a fajta feldolgozás és szembenézés vagy hetven évet... és ez kiválóan sikerült. Az egész környezet, a falu, a vasútállomás, a kellékként használt járművek, berendezési tárgyak, a szereplők által viselt ruhát mind-mind egyszerűségükben illeszkednek a korrajzba. Nincsenek sem túlzásba vitt, sem feltűnően hiányzó eszközök, és ha ki is zökkentem a hangulatból, az csak azért volt, mert érdekes volt elidőzni az olyan tárgyakon, mint a vasútállomás telefonközpontja, hogy honnan szereztek egyáltalán ilyet. Hasonlóan kedvelt helyszínem volt a bolt, tele a sok apró üveggel, tégellyel, burákkal, amik között nem csak utánzatok voltak szerintem, hanem eredeti tárgyak is... részben ezért is sajnáltam, ami az üzlettel történt.

Aki esetleg már lepillantott, az joggal kérdezheti, hogy ennyi dicséret után akkor mire fel az alacsony pontszám. Nos, azért, mert ez lehetett volna jó... de nem lett az. Mindezt ugyanis sikerült majdnem kiherélni a zsibbasztóan unalmasra, pontosabban szinte teljesen sterilre és érzelemmentesre vett színészi játékkal, a hangalámondással is felérő párbeszédekkel (Szabó-Kimmel Tamás és Rudolf Péter beszélgetését az aratásnál színitanodák "Így ne!"-óráin kéne mutogatni elrettentő példaként), és a folytonosságot, következetességet igencsak nélkülöző cselekményvezetéssel, ahol többször is azt éreztem, a szereplők nem mozognak az egyes jelenetek között, hanem teleportálnak ide-oda. Sokszor nem érződik az átvezetés az egyes snittek között, nem mindig tiszta, hogy ki mit miért csinál, amire lehetne válasz a helyzetből adódó zavarodottság, de még csak az sem érződik eléggé. A forgatókönyvíró/rendező Török Ferenc (most is) sokkal több figyelmet fordít a művészi beállításokra, a hosszan kitartott képekre (amiket Tarr Béla szelleme leng leginkább körbe...), mint az egyébként kitörni kész érzelmek feltárására. Így aztán van, hogy hosszú másodpercekig tud elidőzni a kamera a közeledő lovaskocsin, a tűzön rotyogó pörköltön vagy egy esőben ázó csigán, és az is, hogy a felakasztott apját a pajtában megtaláló gyerek azzal az érzelmi töltettel szól be az anyjának a házba, mintha csak arról tudósítaná, hogy megjött az ószeres a lomokért.

Minden adott volt ebben a filmben ahhoz, hogy baromi hatásos, a II. világháborúból még fel sem ocsúdó Magyarország sok kétségét, elfojtott érzelmét, napvilágra kerülő titkát bemutató dráma legyen... de a stáb minden igyekezete mellett, talán éppen annak következtében leginkább az a művészet benne, hogy hogyan sikerült ezt ennyire elrontani...

5/10
.

.
Bates Motel - Psycho a kezdetektől S4




Már jó másfél éve nem jelentkeztem ezzel a sorozattal, pedig az egyik kedvencem volt az utóbbi években nézettek között. Lehet ugyanis, hogy voltak kevésbé érdekes részei, mellékszálai, amiket leginkább a kényszer szült, de a Psychoból közismert, bizarr anya-fia páros olyan zseniálisan lett lépésről lépésre bemutatva, hogy igazán sajnáltam volna, ha a sorozat folytatásának kétségessége miatt ez is a félbemaradt tévéműsorok sorát gyarapította volna. Most viszont, hogy már a finálé is elkészült, szívesen merültem el újra Norma és Norman Bates kapcsolatában.

Ahogy eddig is minden évad végén, Norman elmezavara tovább súlyosbodott, most azzal, hogy először maradt tudatánál egy gyilkossága közben, és mintegy külső szemlélőként, iszonyodva nézte végig, ahogy a fejében élő, egyre valóságosabb Norma megöli Bradley-t. A sokkból magához térve aztán Normannal másnap megtörténik az, amitől Norma mindig is félt, vagyis hogy a fiú a zavartsága, agresszivitása miatt elmegyógyintézetbe kerül. Ráadásul hogy a fia már betöltötte a 18-at, így az anyának sokkal kisebb joga és lehetősége van őt saját felügyelete alatt tartani... és valahol ezt belátva gondolkodott el Norma először azon, hogy Normannak jobb helye lenne egy intézetben, ami semmiképpen sem lehet egy állami "diliház", annak minden igényt kielégítőnek kell lennie, amire viszont valahogy elő is kéne teremteni a pénzt. Már csak azért is, mert Norman először viselkedik úgy vele, hogy nem érte aggódik, hanem miatta.

Az évad eleje, úgy az első három-négy rész volt az, ami igazán remekül sikerült. Kellemesen feszült helyzeteket eredményez ugyanis az, hogy Norman nem tudja megkülönböztetni a valós és a képzelt Normát, így a fiú azt hiszi, hogy az anyja követte el a gyilkosságokat, ő csak szemtanú volt, és ettől háromszorosan is összezavarodik. Egyfelől abban a tudatban él, hogy Normát neki kell megvédenie a titkolózással, másrészt dühös is az anyjára azért, mert az ő igyekezete és szeretete ellenére rá akarja kenni a dolgokat, harmadrészt pedig az, hogy egyre inkább úgy tűnik számára, Norma nélküle teljesebb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb életet tudna élni, és ez a hálátlanság és féltékenység még inkább megőrjíti. A sok tévképzet között pedig ebben pont igaza van, némely epizódokból már tényleg csak a hajnali madárcsicsergés hiányzik, annyira idillire van véve a figura, ahogy Norma, felszabadulva Norman és a csődhelyzet okozta állandó feszültségtől, pitét süt meg függönyt varr, hogy az ódon, baljós házat egy kicsit kicsinosítsa. Ugyan alapvetően nem ezt a hangulatot várnám a Bates Motel címen futó sorozattól, de az a pár rész, ameddig tart, igazán kijárt Normának.

Kettejük kapcsolata az eddigiekből építkezve végre van annyira kidolgozott és összetett, hogy nem nagyon van szükség egyéb támasztékokra. Ennek megfelelően nincs több rizsa, nincs több fűtermesztős-gengszteres párhuzamos történet, nincs több "Vice Pine Bay". Illetve ami van, Bob Paris könyvelőjének kincskeresése a mosott pénz után, a DEA nyomozása, meg ahogy Chick Caleb után kérdezősködik, szóra sem érdemes, sem hangulatában, sem jelentőségében. Pusztán csak azt a célt szolgálják, hogy legyen egy kis feszültség az évad középső részében, amíg Norman nincs otthon, és a múltról beszélget a pszichológussal, a maradék mellékszálak meg arról szólnak, hogy a mostanra szükségtelen, de legalábbis útban levő karaktereket valahogy kimeséljék a sztoriból (bármennyire kedvesen is hozták őket össze, ennek előfutára volt az is, hogy Emma és Dylan most már hivatalosan is egy párt alkotnak). A cél méltányolható volt, hiszen sosem szabad és lehet elfelejteni ennél a sorozatnál, hogy a végkifejlet közismert, és abban nincs szó sem Dylanról, sem Alexről, és azt is lehetett tudni, hogy mi lesz Norma és Norman sorsa... a megvalósítás viszont már kevésbé, mert emiatt az évadzárót eléggé összecsapottnak éreztem.

Pedig alapvetően a sorozat stílusával, kellékeivel és díszleteivel továbbra is elégedett voltam. A motel épülete ugyan már teljesen jelentőségét vesztette -amúgy sem nagyon van vendég az autópálya miatt, akkor is csak azokat látni, akiket a forgatókönyv megkövetel-, a ház ezzel párhuzamosan több jelenetben szerepel, sokkal koncentráltabb ettől a film. A favorit a színészek között természetesen továbbra is Vera Farmiga, aki még mindig jól hozza a kettősséget: a kedves vagányságot, amitől olyan megmosolyogtatóak lesznek a csípősebb beszólások is, és az anyakénti küzdelmét, ami akár a tények teljes kizárását és tagadását is magába foglalhatja. Freddie Highmore sokat javult az első évad óta, igaz, a cselekmény is segít neki annyiban, hogy inkább a csendes őrült szerepét osztották rá az évadban, és nem az őrjöngőét... ami már csak azért is volt jó döntés, mert Norman éppen ettől lesz fenyegető, hogy nem tudni, mikor jön a "rövidzárlat". Max Thierot és Olivia Cooke jól játszanak, de érződik azért, hogy az ő rúdjuk már kifelé áll a sorozatból, viszont hozzájuk kötődik, hogy milyen furcsa volt látni, ahogy az általában gengsztereket, verőlegényeket alakító, érces hangú Andrew Howard az aggódó apát hozza. Akivel továbbra sem tudok mit kezdeni, az Nestor Carbonell, aki végig úgy néz ki, mintha kihúzták volna a szemét fekete szemceruzával, és ez az óegyiptomi stílus folyton bökte a szemem.

A Bates Motel eddig négy évadon át bonyolította, színesítette, magyarázta és bővítette Norman és Norma Bates kapcsolatát, és a végig magas színvonal után pont a kritikus pillanatban botlottak meg annyira, hogy a finálé már jócskán az átlagos szint alá csúszott. De bár minden sorozatban ilyenek lennének a gyengébb évadok! Aztán majd meglátjuk, hogy ez trend-e innentől vagy csak pillanatnyi elmezavar... mert van ez tovább is...

7,5/10
.

Niwrok írta:

.
Kártyavár / House of Cards S5

Underwoodék csúcsokat ostromló, de ingatag alapokon álló karrierje helyett a sorozat volt az a "kártyavár", ami most összedőlt, de legalábbis bedőlni látszik. Szeretném azt hinni, hogy csak a "Watch out for each other, and yes, watch each other." mondatból sugárzó borzongás és felfokozott várakozás miatt mondom, de ez nem csak az eddigi legrosszabb évad a sorozatban, hanem egyszerűen rossz. Nagyon remélem, hogy a gárda összekapja magát, mert hiába az "It's my turn!" izgalma, legközelebb nem leszek ilyen elnéző, még ha nézőnek egyelőre meg is maradok.


6/10
.

Azt hiszem, most lesz az első alkalom, hogy föléd pontozok... de nekem ez qrvára tetszett.

Írás hamarosan.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Kártyavár / House of Cards S5

Underwoodék csúcsokat ostromló, de ingatag alapokon álló karrierje helyett a sorozat volt az a "kártyavár", ami most összedőlt, de legalábbis bedőlni látszik. Szeretném azt hinni, hogy csak a "Watch out for each other, and yes, watch each other." mondatból sugárzó borzongás és felfokozott várakozás miatt mondom, de ez nem csak az eddigi legrosszabb évad a sorozatban, hanem egyszerűen rossz. Nagyon remélem, hogy a gárda összekapja magát, mert hiába az "It's my turn!" izgalma, legközelebb nem leszek ilyen elnéző, még ha nézőnek egyelőre meg is maradok.

6/10
.

Azt hiszem, most lesz az első alkalom, hogy föléd pontozok... de nekem ez qrvára tetszett.
Írás hamarosan.

Nyilván az arányok meg a hangulatok lehetnek mások, de ha legalább a Thomasszal történtek miatt nem jött rád a hányinger, akkor most nincs miről beszélnünk !
Komolyan, mint egy elb*szott Trónok harca !

.

.
Okja



(film)   - Ez histórikus!
(én)     - Nem, ez hisztérikus...


Talán az egyik legmegosztóbb film az elmúlt években errefelé a Snowpiercer volt, a jégvilágban robogó, poszt-apokaliptikus vonat, aminél a társadalomkritika és annak szimbólumai mindenkinél eltérő mértékben fértek bele a sajátos forradalom keretei közé. Joon-ho Bong új filmje hasonló témákat feszeget, ezúttal az élelmiszeriparra kiélezve... de ami a látványt és a cselekményt illeti, ha lehet, még kevésbé fogta vissza magát...

A Mirando vállalat az új igazgató, Lucy vezetésével radikális változtatásokkal igyekszik javítani a cége renoméján, ami élelmiszeripari vállalatként génmanipulációval, kizsákmányolással, az állatok jogait semmibe vevő feldolgozási módszerekkel és a kapzsiságával vált hírhedté. Ennek keretében egy frissen felfedezett állatfaj, a világ élelmezési és környezeti krízisét jelentősen javítani képes "szupermalac" lehetőségeit akarják vizsgálni. A "szupermalac" minden eddigi állaténál kisebb ökológiai lábnyoma és tetszetős külleme remek alap egy reklámkampányra, melynek része, hogy versenyt rendeznek a világ 26 régiójából kiválasztott gazda között, és akinek tíz év gondozás után az állatát kiválasztják, annak óriási díjat adnak át a Mirando nagyszabású ünnepségén. Köztük van egy öregember is, aki az alig öt éves lányunokájával él egy Korea hegyei között eldugott kis házban. A tíz év elteltével egy kutatócsoport járja körbe a gazdákat, köztük a koreai helyszínt is, ahol az Okjának elnevezett szupermalac és a vele együtt tinivé cseperedő Mija boldog gondtalanságban töltötték az eltelt időt. A nagypapa ezalatt mindvégig titkolta, milyen tervei is vannak a kutatóknak Okjával, és amint ez Mija tudomására jut, mindent megtesz annak érdekében, hogy megszabadítsa egyetlen barátját a neki szánt sorstól, akár egyetlen kislányként is szembeszállva egy globális vállalattal... ami elsőre elég esélytelennek tűnik, de Mija ebben nem várt segítőket kap...

Mintha csak önmagában testesülne meg, Bong is a Mirando koncepcióját kívánta az Okjával megvalósítani: képmutatással és illúziókkal eltakarni a defektusokat, hogy szinte az alapjaitól kezdve minden korhad és rohad. A film megpróbál olyan kényelmetlen témákat feszegetni, mint a legkevésbé sem fenntartható húsipar kérdései, az előállítástól elkezdve egészen azokig az emberekig, akik nem tudják, de nem is akarják tudni, hogy milyen utat jár be egy szelet hús, amíg ők azt tálcázva-fóliázva megveszik a szupermarketben. De mindezt a stáb beletömködte egy kvázi mesejáték keretei közé, sok, humornak álcázott blődséggel, nehogy bárki szórakozásában korlátozva legyen. Ezt már rögtön a Mirandos bevezetőt követő fél órában sikerült csúcsra járatni, amiből húsz perc arra megy el, hogy ez a vizilómalactehén össze-vissza hömbölödik, még akkor is aranyosnak próbálják eladni, amikor folyik a taknya meg a nyála, esetleg szarik, és egyben mindenféle veszélyes kalandokkal és összeborulásokkal próbálják azt is érzékeltetni, hogy Mija és Okja mennyire összenőttek a tíz év alatt. És ezzel csak pár perces szakaszokra állnak le a filmben, csak egy-egy kiszólás erejéig, egyébként meg megy az állatvédők új generációjának, az A.L.F.-nak a bénázása, az előkészületek a hülye parádéra, vagy éppen a gyárlátogatás egyesek számára talán kiábrándítónak ható képei (én speciel eddig is tudtam, hogy a csirke nem magától esik szét alkotóelemeire, ahogy azt is, hogy a legtöbb "tanyasi" csirke a kurkumától sárga, és nem azért, mert egész életében a virágos mezőn labdázott a többi baromfival). Nekem meg éppen ezek jöttek be a legjobban (az a "fordítási hiba" például remek volt), mert ebből is látszott, komolytalanul előadni egy komoly témát még lehet jó szatíra, de elkomolytalankodni még a komoly témákat is csak idétlenséget szül.

A kevés apróbb pozitívum mellé igazából csak a színészek miatt tudok egy piros pontot beírni. A mellékszerepek között is akad egy-két kedves ismerős, Shirley "Hisztis Myrthil" Henderson, Steven "Glenn" Yeun, és a mindig profi Paul Dano is közéjük tartozik, de azon kívül, hogy szinte minden szereplő magas fejhangon beszél, senkivel nem volt nagyobb bajom. Ez meg úgy tűnik, az ázsiai filmek egyik velejárója, hogy a szereplőknek muszáj úgy tenniük, mintha most léptek volna ki egy rajzfilmből. Ezüstérem jut csak Tilda Swintonnak, hiába kellett kettős szerepben is helyt állnia a Mirando-ikrekként, de ő például szerintem ugyanúgy túlzásba esett, mint a Snowpiercerben; pszichopata üzletasszony helyett inkább tűnt mesébe illőnek, skizofrén boszorkányként. Aki viszont magasan az aranyat nyerte, az Jake Gyllenhaal, aki elég beleéléssel tudta játszani a kék forrónaciban feszítő, Pampalini-szerű Wilcoxot ahhoz, hogy egyszerre visszataszító, és mégis rettenetesen vicces is legyen egyszerre.

Az Okja leginkább a 101 kiskutya és a King Kong génmutációs keveréke, ami az elcsépeltebb mondanivalóban, az ötlettelenebb szimbólumokban, az őrültebb megvalósításban és a ripacsabb karakterekben is csak visszalépett az elődjéhez képest, és mindezt egyedül azzal próbálja kompenzálni, hogy Mija és Okja is "cuki". Akinek ez elég, az biztos jól fog szórakozni, de én ennél többet várok egy filmtől, mert ezt megkapom akkor is, ha kimegyek egy tanyára kismalacokat meg bocikat simogatni, és ott játszok az "étellel".


4,5/10
.

Niwrok írta:

.
Okja

A kevés apróbb pozitívum mellé igazából csak a színészek miatt tudok egy piros pontot beírni. A mellékszerepek között is akad egy-két kedves ismerős, Shirley "Hisztis Myrthil" Henderson, Steven "Glenn" Yeun, és a mindig profi Paul Dano is közéjük tartozik, de azon kívül, hogy szinte minden szereplő magas fejhangon beszél, senkivel nem volt nagyobb bajom. Ez meg úgy tűnik, az ázsiai filmek egyik velejárója, hogy a szereplőknek muszáj úgy tenniük, mintha most léptek volna ki egy rajzfilmből. Ezüstérem jut csak Tilda Swintonnak, hiába kellett kettős szerepben is helyt állnia a Mirando-ikrekként, de ő például szerintem ugyanúgy túlzásba esett, mint a Snowpiercerben; pszichopata üzletasszony helyett inkább tűnt mesébe illőnek, skizofrén boszorkányként. Aki viszont magasan az aranyat nyerte, az Jake Gyllenhaal, aki elég beleéléssel tudta játszani a kék forrónaciban feszítő, Pampalini-szerű Wilcoxot ahhoz, hogy egyszerre visszataszító, és mégis rettenetesen vicces is legyen egyszerre.

Az Okja leginkább a 101 kiskutya és a King Kong génmutációs keveréke, ami az elcsépeltebb mondanivalóban, az ötlettelenebb szimbólumokban, az őrültebb megvalósításban és a ripacsabb karakterekben is csak visszalépett az elődjéhez képest, és mindezt egyedül azzal próbálja kompenzálni, hogy Mija és Okja is "cuki". Akinek ez elég, az biztos jól fog szórakozni, de én ennél többet várok egy filmtől, mert ezt megkapom akkor is, ha kimegyek egy tanyára kismalacokat meg bocikat simogatni, és ott játszok az "étellel".


4,5/10
.

A színészekre a Snowpiercerben sem lehetett panasz... nem tudom, ha nem mondod, hogy van ilyen, nem is tudtam volna meg, így viszont egy újabb megnemnézésre ítélt darab, amiről tudok...


.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Okja

Az Okja leginkább a 101 kiskutya és a King Kong génmutációs keveréke, ami az elcsépeltebb mondanivalóban, az ötlettelenebb szimbólumokban, az őrültebb megvalósításban és a ripacsabb karakterekben is csak visszalépett az elődjéhez képest, és mindezt egyedül azzal próbálja kompenzálni, hogy Mija és Okja is "cuki". Akinek ez elég, az biztos jól fog szórakozni, de én ennél többet várok egy filmtől, mert ezt megkapom akkor is, ha kimegyek egy tanyára kismalacokat meg bocikat simogatni, és ott játszok az "étellel".

4,5/10

A színészekre a Snowpiercerben sem lehetett panasz... nem tudom, ha nem mondod, hogy van ilyen, nem is tudtam volna meg, így viszont egy újabb megnemnézésre ítélt darab, amiről tudok...    

Tehetek én róla, hogy lassan szívesebben fogadod azokat a filmajánlóimat, amiket nem kell felírni a Listára !

.

Niwrok írta:

Tehetek én róla, hogy lassan szívesebben fogadod azokat a filmajánlóimat, amiket nem kell felírni a Listára     !

.

Tehetek én róla, hogy mostanában ilyen... hmmm... szarokat nézel???  

Egyébként meg... Aronofsky, Snowpiercer... csupa vonzó hivatkozási pont, nem?

.
Stranger Things S1




Két okból sem kell nagyon írnom erről a sorozatról a történet szempontjából. Az egyik az, hogy már bő egy éve olvashattatok itt a Stranger Thingsről, de nekem mostanra sikerült csak pótolni. A másik, hogy azzal azért nem lehet vádolni, hogy túl eredeti ötleteket dolgoznának fel benne... de ahogy teszik, az megérdemli az elismerést.

Az ötletgazdák, az írás-rendezés jelentős részét is a kezükben tartó Duffer-tesók ugyanis soha egy pillanatra sem tagadták -nem is tudták volna-, hogy két fő inspirációjuk volt a sorozat megalkotásánál: Stephen King és Steven Spielberg. Alig pár héttel az Az mozis bemutatója után amúgy is adja magát az összevetés, amikor megint csak a természetfelettivel kalandokba és veszélybe keveredő tizenévesek alkotják a történet gerincét, még pontosabban egyikük eltűnése és az ő megkeresése, amiből kialakul egy mentőakció, de aki kicsit jobban ismeri King életművét, találhat más visszaköszönő elemeket, például nekem folyamatosan az Álomcsapda járt az eszemben, ahogy a különleges képességekkel bíró El bemutatásra került. Szintén El az, aki miatt az ST az E.T.-vel is szoros rokonságot mutat, akár csak a szaltózó furgonra, vagy az álruhás-parókás jelenetre gondolva. Így áll össze az újabb "lúzer" banda, akik a barátjukat keresve egy másikat találnak, egy elég furán viselkedő, a beszédét alig pár szóra korlátozó lányra bukkanva, akit befogadva gyorsan kormányügynökök és a közelben titkos kísérleteket folytató tudósok kereszttüzében találják magukat, miközben a szomszédaikból, ismerőseikből egyre többen válnak érintetté a bujkálásban, menekülésben és a küzdelemben... de csak úgy PG-13 módon.

A hangulatáról viszont nagyon szívesen írok, még ha ebben sem tudok olyan sokat hozzátenni a "kolléga" élménybeszámolójához. A hivatkozásokat látva sejthető, hogy a 30-as éveik elején járó Dufferék visszanyúltak az említett filmek korszakába, egyben a saját gyerekkorukba, és teleszórták annak díszleteit, párbeszédeit filmes relikviákkal, utalásokkal (1983-ban érthető módon ezek legnagyobb része a Star Warshoz kötődik), és mellé sikerült olyan soundtracket összeállítani, amely dalok még ma is jól hangzanak. A kertvárosi családi idill képeinek, a pincében a sokak általában ferde szemmel nézett szerepjátékokkal töltött órák jeleneteinek megidézésével, az iskolai rivalizálásokkal, csúfolódásokkal, klikkesedéssel, és még a többi eszközzel sikerült egy olyan korrajzot alkotni, amiből semmi nem lóg ki; amiben nincs sem hiányérzet, sem túlzásba vitt dolog. Persze nem a realizmus volt a lényeg, sokkal inkább a fenti filmekben használt stíluselemek tisztelettel felhasználása. De azért nem csak a múltba merengés határozza meg a sorozat hangulatát, hanem például a bonyodalmak forrását jelentő furcsa világ, az Upside Down, ami ma leginkább párhuzamos valóságnak mondanánk (egy olyan dimenziósíknak, ami egy sötét, rothadó tükörképe a mienknek), aztán meg mindazok a dolgok, amiket az ügynökök a tevékenységük elfedésére, titokban tartására használnak.

Amit még mindenképpen figyelembe ajánlanék, azok a remek karakterek, illetve a hozzájuk kapcsolódó alakítások. A kedvencem ebből a körből Joyce volt, akit a mostanában elég kevés filmben látható Winona Ryder testesít meg, és aki olyan átéléssel hozza a nem kicsit hisztérikus, de a fiáért nem csak a tűzbe, de a józan ész határain is bőven túlra menő anya reménykedését, amit nem tudtam nem szeretni... az az egész koncepció a fényfüzérekkel, karácsonyfa-izzókkal zseniális volt, nálam a film csúcsát jelentette. Érdekes volt Jim, a sheriff figurája is (David Harbour személyében), akit egy kis személyes drámával próbáltak közelebb hozni a nézőhöz, de miközben egy megkeseredett zsaruról van szó, egyben az ő elszántsága, kíváncsisága is kell hozzá, hogy ne fulladjanak már az elején kudarcba az események... ezen túl pedig hozzá kötődik az egész évad simán legdurvább jelenete (a bonctermes). Nagyon jók voltak mellettük a kölykök, mindegyik a saját mentalitásával (a Vezető, a Realista és az Udvari Bolond (aki folyton a hasára gondol, de nagy igazságokat is tudott mondani)), és mindegyik a maga kis defektusával, hogy mintha nem lenne elég a kalamajka, még a kamaszkor küszöbén átlépéssel is kénytelenek legyenek kicsit elbajlódni. Mondhatnám tovább is, de a legtöbb epizódnak jó ritmusa, gördülékeny cselekménye volt, pár nem is az, hogy "vontatott", de azért elég komótos szakasszal. Az egy, amit a főbb szálak közül kicsit gyengébbnek találtam a többihez képest, az Nancyé volt; hiába kellett az ő és Jonathan tapasztalata, kis bosszúvággyal vegyült bátorsága is a végső leszámoláshoz, aztán meg Steve felbukkanása, nekem sok volt az odáig vezető középiskolás civakodás.

Szóval aki a 80-as években nőtt fel -még ha itt, a keleti blokkban ennek más is volt a hangulata-, és még nem látta ennyi idő után sem, azért bőséggel találhat olyan dolgokat a Stranger Thingsben, amire nosztalgiával gondolhat vissza az amúgy kellemes szörnyes-kormánykísérletes alapsztori keretei között. Egyébként is bárkinek jó szívvel ajánlom a minősége és a hangulata miatt. Aki pedig már túl van az első évadon, annak talán jó volt ez emlékfrissítésre, mert hamarosan jön a folytatás... konkrétan ma este   .


8,5/10
.

Niwrok írta:

.
Stranger Things S1



Két okból sem kell nagyon írnom erről a sorozatról a történet szempontjából. Az egyik az, hogy már bő egy éve olvashattatok itt a Stranger Thingsről, de nekem mostanra sikerült csak pótolni. A másik, hogy azzal azért nem lehet vádolni, hogy túl eredeti ötleteket dolgoznának fel benne... de ahogy teszik, az megérdemli az elismerést.

Szóval aki a 80-as években nőtt fel -még ha itt, a keleti blokkban ennek más is volt a hangulata-, és még nem látta ennyi idő után sem, azért bőséggel találhat olyan dolgokat a Stranger Thingsben, amire nosztalgiával gondolhat vissza az amúgy kellemes szörnyes-kormánykísérletes alapsztori keretei között. Egyébként is bárkinek jó szívvel ajánlom a minősége és a hangulata miatt. Aki pedig már túl van az első évadon, annak talán jó volt ez emlékfrissítésre, mert hamarosan jön a folytatás... konkrétan ma este   .


8,5/10
.

Ugye, ugye? Én mondtam... el is felejtettem, hogy még nem láttad, örülök, hogy tetszett. Amint lesz az új évadhoz felirat, rögtön rávetem majd magam...

.

R2-D2 írta:

Stranger Things S1

Ugye, ugye? Én mondtam... el is felejtettem, hogy még nem láttad, örülök, hogy tetszett. Amint lesz az új évadhoz felirat, rögtön rávetem majd magam...

Azért a folytatás megint olyan dolog, amivel kapcsolatban apróbb fenntartásaim vannak   . Az első évad egy kerek egész, és bármennyire is csináltak amolyan kis átkötéseket a Twin Peaks utalással meg a csigákkal, ugyanazokat a trükköket már nem lehet ellőni még egyszer. A kérdés az, hogy ezeken az alapokon megáll-e egy új sztori, főleg ha -ahogy olvasni lehetett róla- Elt is vissza akarják hozni.

.