Niwrok írásai 2.0

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Jó, hát nem vagyok én telhetetlen. Már így is vagy öt magyar film került arra a listára, ami az ígért "kettes" fokozatba kapcsolva is uszkve két és fél év neked, ugye   .
.

Bár már egy ideje nem néztem (a munka, meg az Elser fordítás mellett most épp Better Call Saul S2 megy) de ha elérhetőek lennének, nem kellene két és fél évet várni rá.  

Némelyre komolyan kíváncsi vagyok... de mi is az az öt?

Veszettek, Víkend, Hurok.. meg még mi?

Többre emlékeztem, de ahogy visszanéztem, csak a Kalandorok lenne a +1, bér tudom, hogy is a "talán, de inkább mégsem"-kategória.
Jó lesz neked ez a három is .
.

.
Amerika Kapitány: Polgárháború / Captain America: Civil War



A Marvel mozis univerzuma (MCU) az ún. "második fázis" végére nálam (is) eléggé kezdett kifulladni. Az egy dolog, hogy egyre nehezebb külön mozgatni a régi karaktereket, úgy tenni, mintha elszigetelten éldegélnének, de már nem is igazán tudják megtölteni azokat tartalommal, amikor nem csak gyepálni kell a mindenféle lényeket (a Thor 2. épphogy felette volt az ingerküszöbömnek, és a Vasember 3. is alig volt előtte), vagy éppen úgy veszik elő őket a szertárból, ahogy kedvük tartja (ld. Hulk). Ezt az Ultron "összecsapása" és a vödörnyi új karakter történetbe borítása csak látványosabbá tette, megfejelve azzal a fél órás tanyasi intermezzóval. A "harmadik fázis" talán ezért is szakít az "összemesélős" történetvezetéssel: új szereplők kapnak külön filmeket (én már a Hangyát is ide sorolom), míg a régiek esetében inkább a csapatdinamika kerül előtérbe... még ha elsőre annak hiánya is.

A Polgárháború történetének előzményét már az Ultron kora is pedzegette, de talán a Vasember 2.-ig is vissza lehetne nyúlni a gyökerekig, és egy félresikerült akció jelenti benne az utolsó cseppet. Lényege, hogy egy küldetés közben Scarlet Witch -megfékezendő a sokkal nagyobb pusztítást-, óvatlanul tucatnyi ember halálát okozza, mert a képességei csak részleges kontrollt biztosítanak neki egy robbanás felett, így az egyes államok és az ENSZ elérkezettnek látja az időt hogy ők gyakoroljanak kontrollt. A szuperhős-létnek ugyanis állandó kérdései (annyira, hogy tulajdonképpen a Batman vs. Superman is erre volt kiélezve), hogy meddig terjedhet egy hős megmentő szerepe (járhat-e akár egy áldozattal is, hogy emberek százait, ezreit megmentse, nem is szándékosan, hanem csak mert nem lehet mindig mindenkit megmenteni... rendőrt sem lehet minden ember mellé állítani, nemhogy szuperhőst), és hogy ennek eldöntése, végrehajtása mennyire bízható magára a hősre, vagy egy "bizottságra". Hogy az aláírandó egyezmény pro és kontra vezéralakjai miért kerülnek külön oldalra, annak az eddigiek jól megalapoztak. Tony Stark önérzetének és hiúságának aligha tesz jót az áldozatok miatt érzett bűntudat (pedig a Vasember 2.-ben még tiltakozott a "póráz" ellen...), amely felelősségből az ENSZ egy részt átvállalna az egyezménnyel, ami nagy vonalakban ezt, a lelkiismeret-furdalás enyhítését tudja felajánlani a kontrollért cserébe. Amely kontroll elsőre talán formálisnak tűnhet, de gyorsan képes rácsokban is formát ölteni, a robotika törvényeit láthatóan kívülről fújó Vízió "védelméről" nem is beszélve. Steven Rogers viszont éppen elég, a nemesség és a jószándék álcája alatt korrupttá váló szervezet bukását látta ahhoz (a S.H.I.E.L.D.-del bezáróan), hogy ne bízzon az efféle felügyeletben, épp csak érintve ezen túl a bürokrácia lassúságát és béklyóit. Ráadásul a feltételezés is, hogy nem a legjobb tudása és szándéka szerint használná a képességeit, becsületében sérti őt, aki mindig is a gyengébbek védelmére esküdött fel, bárhányan bárhogy is verték össze ezért (és nagyon tetszett az ehhez kapcsolódó visszautalás a végén a Kapitány előzményfilmjére). Távolabbról nézve ez a "collateral damage" kérdése, még távolabbról az örök dilemma a szabadság és a biztonság egymást kizáró, gyengítő voltáról, bizalomról és kockázatokról, egyéni és egyetemes felelősségről, és az erről való filozofálás, a kételyek és eszmék megtestesítése a különféle Bosszúállókkal ritkán tapasztalt mélységet adott a szembenállás eseményeinek. A Kapitány volt mindig is a lelkizős karakter, az ő filmjei voltak eddig a legmerengősebbek, leglassúbbak, de most, hogy vagy féltucatnyi szereplő személyes vesztesége, családtagok, barátok halála vagy sérülése mozgatja a szálakat (például valamilyen bosszú formájában), még inkább érződik. Bucky, azaz a Tél katonája fogja össze ennek szálait, teszi személyessé a puszta elmélkedést, mert hiába Rogers barátja, ha közben "alvó ügynökként" bármikor veszélyes eszköz válhat belőle... miközben ő a példája annak, hogy az eszközként használt és használható szupererő hova vezethet.

Függetlenül attól, hogy nekem ezek miatt lett különleges a szuperhős-blockbusterek dömpingje közepette a Polgárháború, azért nem csak nézetütköztetés zajlik, hanem bizony kőkeményen egymásnak feszülnek a páncélok-pajzsok, meg kinek mije van. Thor ugye a Ragnarokra készül, ő igazoltan hiányzik, Hulkot pedig visszaakasztották a már emlegetett szekrénybe, de rajtuk és a Galaxis őrzőin kívül mindenki itt van, aki valaha is szerepelt az MCU-ban, és mintha ez kevés lenne, három régi-új arc is az univerzum része lesz. A Fekete Párduc bemutatkozása jó, a motivációi és a "királyi fellépése" érdekessé tették annyira a figurát, hogy az eddig engem kevéssé érdeklő saját filmjére is kedvem legyen beülni. A Hangya is könnyebb eset, mert maga a karakter nekem nagyon tetszett már a saját filmjében is (annak csak a sztorija volt elcsépelt), aki kisstílű besurranó tolvajként új szín a nagyhatalmi manipulációkba és a világmegmentésbe beleszürkülő BIG-4 és a kísérőik mellett. Plusz a képessége a legkreatívabban használható talán az összes Bosszúállóé közül (Amerika Kapitány => verekszik és tudja dobálni a pajzsát, hűha...), és egyben baromi látványos is, Rudd meg szerintem remek komikus, ami szintén teret kap itt... De úgy kerül a konfliktusba, hogy ráböknek, mint az iskolai kidobósban, hogy te mostantól velem vagy. Pókembernél rezgett leginkább a léc, mert amilyen jól jött ki a tabula rasa a tinédzser Tom Holland belépésével, aki a semmiből, kezdő szuperhősként rögtön a szuper-celebek közé csöppen, a rajongása izgatottságát folyamatos dumálással enyhítve (engem konkrétan Pora emlékeztetett még az első Kung Fu Pandából   )... szóval annyira kurta-furcsa volt, ahogy Peter Parker részese lett mindennek, majd Stark úgy küldi haza, mint aki ráunt arra, hogy csodálják... Tudom, hogy neki is lesz külön mozi, ami majd kifejti a hátteret, de ez a szereplés így nekem inkább csak marketing fogás lett, mint szerves része a sztorinak.

Ahogy egyébként a filmben végig volt valami furcsa kettősség. Alapvetően jól éreztem magam közben, jól elhelyezettek voltak a poénok (nem olyan erőlködős-jópofizós, mint legutóbb az az iszogatás Ultron érkezése előtt), kemények voltak az akciók... de azért így is akadtak laposabb részek, már-már unalmasak is, és a történet váza is csak annyival volt jobb az Ultronénál (bocs, de tényleg az a legjobb összehasonlítás, úgyis szinte mindenhol "Avengers 2.5"-ként emlegetik a Polgárháborút), amennyivel kevésbé kapkodósra és töményre csinálták. Érdekes például, ahogy az eddigi viszonylag zárt világ helyett a Bosszúállók gyakorlatilag világkörüli turnéra indulnak, így is tágítva, globálissá téve az MCU-t, közben folyamatosan téma, hogy a Bosszúállók tevékenysége mennyire a mindennapok (ld. híradóbejátszások) és a popkult része, a "kapcsolódó áldozatok" kérdése végig napirenden is tartja ezt... hogy aztán az emberek egyszerűen eltűnjenek a filmből, és a lipcsei reptéri(!) hirig közben úgy lehessen legyalulni a fél terminált, hogy senkinek a haja szála meg nem görbül; persze lehet, hogy az evakuálást Stark intézte el, de akkor nem ártott volna (jobban) utalni erre. Az akciójeleneteknél pedig eddig is csak méltatni tudtam a Russo-tesók hozzáállását, ahogy rendszerben gondolják végig, mi hogy történjen, mi mire hat, és úgy fűzik össze a bunyókat egy pörgős egésszé, és amit imádok tőlük, az az, ahogy a környezeti elemeket (ki)használják ehhez (ld. lépcsőkorlát, repülőszárny, tartálykocsi)... de közben a túl gyakori vágások elaprózzák ezeket, elveszik a lendület, ami most zavart és kizökkentett a hangulatból. De legalább akadt pozitív meglepetés is, nem kis fenntartásaim voltak ugyanis Zemoval, a fő ellenféllel kapcsolatban, miután felkészülésképpen egy kicsit utánaolvastam... de mind Daniel Brühl jelenléte és alakítása, mind Zemo sokkal földhözragadtabb, kevésbé misztikus megközelítése, és annak a béna jelmeznek az elhagyása jó pont volt a filmnek, és úgyis csak lazán összefűzni kellett a hősöket.

Az Ultronnál tapasztalt, kellemetlen "előre menekülés" taktikája helyett a Marvel a "harmadik fázis" nyitófilmjét még az új fellépők ellenére is inkább egy konklúziónak, visszatekintésnek szánta, ami kifejezetten jól állt neki... még ha ez a rész is magán viseli a felszínesség és az elnagyoltság nyomait. Eddig is a Kapitány volt a főbb szereplők közül a kedvencem, és a Polgárháború bebiztosítani látszik, hogy ez ebben, az Infinity Warig tartó ciklusban is így legyen.

8,5/10
.

.
A gyalogáldozat / Pawn Sacrifice









Amikor sportdrámákra gondolunk, leginkább a küzdősportok juthatnak eszünkbe, ahogy errefelé is volt eddig általában, meg legutóbb a bringások, de a sakk a sportok közé is csak némi gúnyos éllel szokott beférni. Pedig a sakknak is volt nem egy érdekes figurája, akiknek az életéből össze lehet hozni egy másfél órás filmet. Az egyik ilyen volt Bobby Fischer.

A nevét már hallottam, de azon kívül nem tudtam róla semmit, így a kezdeti gyermekévek is érdekesek voltak, ahogy a kis Bobby a sakkon keresztül próbálja kifejezni és megvalósítani önmagát. Ez inkább csak gyorstalpaló, ahogy Bobby lenyűgözi az első edzőjét, ahogy megnyeri az első bajnokságait és leszerződik a menedzserével, ezzel párhuzamosan megalapozva a sakkzseni csodagyerek karakterét. Aki már kicsinek is egy nagyszájú, bunkó ripacs. Persze az élsportolók többségének megvannak a maguk sztárallűrjei, a tökéletes felkészülésre és koncentrációra hivatkozással, és a vége felé már egészen tragikomikus helyzeteket szül, hogy Fischer miben látja bizonyítottnak az ellene irányuló szabotázst, és hogy milyen megoldásokkal áll ezekre elő, milyen követelései lesznek. Mégis, már az elején, amikor kiutálja az anyját a lakásból, csak mert az az új pasijával túl hangosan hancúrozik, úgy éreztem, mindenképpen jót tenne mindenkinek, ha Bobbynak a titkok és a múlt homályába vesző apja előkerülne, ha mást nem, némi nevelő célzatú atyai iránymutatásért.

De ettől még csak egy különc figura sakkozgatna az ellenfeleivel, aminek azért lássuk be, egy játékfilmben a feszültségfokozó zenei betétek és a gyöngyöző homlokú sakkozók ellenére sem tűnik nagynak az élvezeti értéke (pedig egyébként nagyon jók azok a jelenetek is). A személyes drámán túl az igazi jelentőségét a filmnek a politikai környezet adja. A filmből csak az derült ki, hogy Bobbyt és az anyját folyamatosan szemmel tartották, kis utánajárással derült csak ki, hogy a szülei kommunista kapcsolatai miatt volt ez így, amit csak fokozott, hogy New Yorkon belül sok orosszal tartottak kapcsolatot. A háború utáni évek hidegháborús, kommunistaellenes hangulatában ez önmagában is egy stigma volt, de azzal, hogy Bobby sakkozott, olyan területre lépett, ahol csak a szovjet hegemónia megtörésével léphetett feljebb, amit természetesen -ha már a sakk maga is civilizált, táblán folytatott háború- mindkét oldal háborús retorikával kezelt. Ezek lassan felőrölték az amúgy is mindent túlgondoló, minden tényezőt a fejében tartani próbáló, és mindent három lépéssel továbbgondoló Fischert, akit idővel már álmába is elkísértek a világot behálózó, az ő életére, a sikerére (is) fenyegetést jelentő összeesküvések.

Néha ugyan sok Bobby panaszkodásából és kifogásaiból, hogy éppen miért nem érzi magát képesnek a győzelemre, vagy miért nem nyert ténylegesen, de mindennek a kerete nekem nagyon tetszett. Én is utálom, hogy mostanában a Brooklyn a mércém, de az fele olyan jól sem idézte a kort, mint ez, aztán még csak közelébe sem jutott semmilyen díjnak. Sok persze a zárt helyszín, amivel könnyebb a munka, de a külső helyszíneken, a sok autóval is sikerült a XX. század közepét megidézni, a díszletezést és a kellékeket elsőrangúnak találtam. Mivel a film több, mint 20 évet ölel fel, több országon átívelve, a nagyobb időtávok átugrásánál vagy helyszínváltásnál van kis szkeccsgyűjtemény a jellegzetességekről, ami itt jobban bejött, mint  mondjuk legutóbb a Nagy dobásnál; kevésbé volt videóklippesre vágva, kevésbé volt erőltetett. És ha már "dobás"... Van, "akinek" ez dobni szokott a hangulaton, és nekem is tetszett, úgyhogy szólok: a szovjetek végig oroszul beszélnek, feliratozva   ; kicsit még mosolyogtam is rajta, hogy Liev Schreibernek összesen nincs talán három angol nyelvű mondata sem a filmben. De nem csak Schreiber volt Szpasszkijként jól megformált és emlékezetes figura, hanem Toby Maguire is hitelesen alakította az izgága, kétségekkel és félelmekkel terhelt Bobby-t, de rövid epizódszerepe ellenére inkább a Donnát alakító Evelyne Brochut emelném ki, aki egy kis humort és színt hozott ebbe a szuperhatalmaktól fojtogatott, fekete-fehér alapokon nyugvó filmbe.

Ahogy olvastam róla, páran hiányolták, hogy az 1972 utáni majd negyven évről csak feliratokkal tarkított videómontázs van, és biztosan abban is lenne bőven elég mesélni való (Fischer hosszú évekre eltűnt a nyilvánosság elől, és csak néha bukkant fel, a paranoiájának egy-egy újabb stációjában), de amit a film vállalt, azt szerintem a lehetőségeihez mérten jó teljesítette. A történetnek is megvannak a maga érdekességei, a képei sokszor egészen lenyűgözőek és aprólékosak, és Steven Knight forgatókönyve jól kifejezi a sakk taktikai és stratégiai vonatkozásait is... főleg, ha mindenkinek az az érdeke, hogy többet lásson ebbe bele, mint ami valójában a táblán zajlik.





8/10
.

Niwrok írta:

.
A gyalogáldozat / Pawn Sacrifice

A nevét már hallottam, de azon kívül nem tudtam róla semmit ...

8/10
.

Én azért többet tudtam róla, nem olyan rég pont volt róla valami műsor - kiemelve személyének és korának történelmi vonatkozásait. Amerika mindig is paranoiás kommunistafóbiás volt, szegény Fisher ennek az egyik áldozata. Úgyhogy köszi az ajánlót, felírom.  

Niwrok írta:

Van, "akinek" ez dobni szokott a hangulaton, és nekem is tetszett, úgyhogy szólok: a szovjetek végig oroszul beszélnek, feliratozva  

Jóvanna! Ugye, hogy milyen jó?


.

.
Real Humans - Az új generáció / Äkta människor S1



Úgy másfél éve találkoztam egy érdekesnek tűnő, az emberszerű robotok társadalmi helyzetével foglalkozó angol sorozat előzetesével. Ez volt a Humans. Viszont pár helyen olvastam, hogy a svéd eredetije sokkal jobb, és bár nekem nem volt viszonyítási alapom, akkor éppen jó ötletnek tűnt inkább annak különlegességét választani a pár ismerős arc és a már többször tapasztalt brit minőség helyett. Lehet, hogy nem ez volt életem legjobb döntése...

A sorozat egy olyan alternatív jelenben játszódik, ahol a humanoid robotok (hubot) teljesen a mindennapok részei lettek, mint egy megszokott konyhai gép vagy munkahelyi berendezés, vagy éppen van, akinek több ennél... Ennek megfelelően a gyártók is képesek lefedni az igényeket és a piacot, így egyszerű betanított feladatokra, egy gépsor üzemeltetésére vagy fizikai munkára alkalmas hubotokat éppúgy gyártanak, mint ahogy teljeskörű szolgáltalást biztosító háztartási alkalmazottra is van lehetőség, és szoftvertől függően, ha a kedves vevő óhajtja, a hubot érzelmeket is tud szimulálni. Mégis, bármennyire tanulékonyak a hubotok, főleg az újabb modellek, nincs valódi mesterséges intelligenciájuk, a kicsit kedvesen bárgyú alaphelyzeti arckifejezésük pedig egyszerre teszi őket taszítóvá, nyomasztóvá és komikussá (különösen ami a villásdugójukat meg az USB-csatlakozójukat illeti). Akik valódi érzéseket tudnak táplálni ebben a helyzetben, azok természetesen maguk az emberek, és ahogy minden új találmány esetében, úgy vannak fanatikus rajongóik éppúgy, mint puszta használóik, akiknek a hubot sem több, mint egy kenyérpirító vagy kávéfőző, de gyűlölőik is akadnak szép számmal, immáron mozgalommá szerveződve (az ő nevük jelenik meg a címben... legalábbis ez az egyik értelmezése). A sorozat nagyobb részben egy kis közösségen, egy kisváros egyik kertvárosi utcájának lakóin keresztül mutatja be ezeket a folyamatokat, viszonyokat, míg a másik szál a hubot-világ sötétebb oldalába enged betekintést, és a két cselekményszálat kezdetben egy hubot köti össze, illetve egy személyes tragédia, aminek története 15-20 évre nyúlik vissza, megspékelve egy titokkal, ami az egész világra hatással lenne.

A kicsit makettszerű családi, személyes vonal az, ami mindenképpen jobban bejött. Bár kevés, alig egy tucatnyi szereplőt mozgat a történet, leginkább két szomszédos családra koncentrálva, elég széles körben veszik sorra azokat a kérdéseket, amik reálisak egy robotokkal teli világban. Nem nehéz beugrania az A.I.- Mesterséges értelemnek, sok kérdés ismerős volt onnan is, de amíg azokat David története inkább a gyerek szemszögéből mutatta be, modern Pinokkió-átiratként, itt jobban, összetettebben kerülnek kibontásra. Ez nagyon jó az elején, ahogy sorra jönnek elő az újabb és újabb szempontok, a túlzott elkényelmesedéstől tartó anyától kezdve az egyik hubot iránt vonzódni kezdő tinédzseren át a lejárt szavatosságú hubot-barátjához ragaszkodó nagypapáig. Egészen összetett társadalmi problémákig is elvezetnek ezek az egyéni dolgok, például amikor per lesz abból, amikor az emberi hölgytársaságban levő hubotokat nem engedik be egy klubba, vagy amikor a kisebbségek egymáshoz való viszonya kerül terítékre (egészen bizarr a leszbikusokat megvető, de egyébként családot akaró hubot puszta léte). Mindez azonban idővel, az újdonság és az új felvetések hiányában túlmagyarázásnak hatott; időhúzásnak, amíg a másik szálon megfelelően rendeződnek az események.

A házi használatra sorozatgyártott hubotokkal még nincs is akkora gond, a gyárilag beépített, ún. Asimov-gátak gondoskodnak róla, hogy a hubot például ne tegyen kárt emberben, ne okozzon fájdalmat, illetve korlátozni lehet a funkcióikat. Az ellenzőik alapvető félelme persze az, hogy mi történne, ha ezeket ki lehetne iktatni, ha a gépek öntudatra ébrednének... és mindössze pár ember számára ismert titok az, hogy ez már évekkel ezelőtt megtörtént. A gátak lebontása olyan hatalom, mellyel a hubot nemcsak hajlandóvá válik kielégíteni bizonyos szexuális igényeket (külön underground hubot-bordély van az erre vágyóknak), hanem hazudhat is, és akár ölni is képes lesz a saját céljaiért. A hubot-gerillacsapat rejtőzködése sokáig ígéretesnek tűnt, ami képes némi izgalommal felpörgetni a hubotokról szóló filozofálást és a "Hubotok közt" családdráma aktuális epizódjait, főleg ahogy előkerülnek a valódi üldözőik, a svéd nemzetbiztonság egyik alegységének tagjai, akik szintén nem válogatnak az eszközökben, ha úgymond az emberiséget kell megvédeni. Azonban a bennük rejlő fenyegetés gyorsan kiüresedik, ahogy parkolópályára kerülnek, csak mert különválva két társuktól teljesen lebénulnak, és az írók inkább a másik történetre húzták át a bűnügyi vonalat, ahogy egy rendőrnő, egy postás és egy raktáros titkos szövetséget kötnek. Ráadásul kezdetben még érdekesek voltak a véletlenek, ahogy a két szálat újra és újra összekötötték, aztán pár rész után teljesen abszurddá és zavaróvá vált, hogy a sorozat mennyire nem is akar elszakadni attól a pár embertől, akiket előzetesen bemutatott, mindezt csak azért, hogy végül minden szereplő sorsa ugyanabban a két szomszédos kertvárosi kis házban fusson össze.

A skandináv kimértség, távolságtartás és visszafogottság nem igazán tett jót a sorozatnak, legalábbis nekem nem igazán jött be. A remek, ilyen helyzetben kifejezetten provokatív kérdésfelütések elsikkadnak, elmaszatolódnak a történetvezetés lassúságán, amit a rejtélyes "szabadcsapat" végtelenül sokáig homályban maradó célja csak még lejjebb húz, a visszaemlékezésekben felcsipegethető információmorzsák pedig épp csak felszínen tudnak tartani. A sok kellemes apróság mellett mindössze három olyan fordulat volt a történetben, ami igazán lelkesítő volt (az egyik teljesen le is sokkolt), és legalább ugyanennyi a totál béna és hiteltelen is. Lehet, hogy 8 részben mindennek bemutatása, még ha más súlypontokkal is, az angoloknak jobban sikerült, viszont azt valószínűleg már nem én fogom kipróbálni , ahogy a második (hiába befejező...) évadra sem érzek pillanatnyilag késztetést.


6,5/10
.

Niwrok írta:

.
Real Humans - Az új generáció / Äkta människor S1

A skandináv kimértség, távolságtartás és visszafogottság nem igazán tett jót a sorozatnak, legalábbis nekem nem igazán jött be. A remek, ilyen helyzetben kifejezetten provokatív kérdésfelütések elsikkadnak, elmaszatolódnak a történetvezetés lassúságán, amit a rejtélyes "szabadcsapat" végtelenül sokáig homályban maradó célja csak még lejjebb húz, a visszaemlékezésekben felcsipegethető információmorzsák pedig épp csak felszínen tudnak tartani. A sok kellemes apróság mellett mindössze három olyan fordulat volt a történetben, ami igazán lelkesítő volt (az egyik teljesen le is sokkolt), és legalább ugyanennyi a totál béna és hiteltelen is. Lehet, hogy 8 részben mindennek bemutatása, még ha más súlypontokkal is, az angoloknak jobban sikerült, viszont azt valószínűleg már nem én fogom kipróbálni   , ahogy a második (hiába befejező...) évadra sem érzek pillanatnyilag késztetést.


6,5/10

Kicsit olyan káosznak tűnik az egész, az alapján, amit írtál... nem volt képben eddig ez, de így nem is nagyon lesz.

Azért köszi az írást mindenki nevében , hátha valakinek mégis kedvet csináltál hozzá...

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

.
Real Humans - Az új generáció / Äkta människor S1

A skandináv kimértség, távolságtartás és visszafogottság nem igazán tett jót a sorozatnak, legalábbis nekem nem igazán jött be. A remek, ilyen helyzetben kifejezetten provokatív kérdésfelütések elsikkadnak, elmaszatolódnak a történetvezetés lassúságán, amit a rejtélyes "szabadcsapat" végtelenül sokáig homályban maradó célja csak még lejjebb húz, a visszaemlékezésekben felcsipegethető információmorzsák pedig épp csak felszínen tudnak tartani. A sok kellemes apróság mellett mindössze három olyan fordulat volt a történetben, ami igazán lelkesítő volt (az egyik teljesen le is sokkolt), és legalább ugyanennyi a totál béna és hiteltelen is. Lehet, hogy 8 részben mindennek bemutatása, még ha más súlypontokkal is, az angoloknak jobban sikerült, viszont azt valószínűleg már nem én fogom kipróbálni   , ahogy a második (hiába befejező...) évadra sem érzek pillanatnyilag késztetést.

6,5/10

Kicsit olyan káosznak tűnik az egész, az alapján, amit írtál... nem volt képben eddig ez, de így nem is nagyon lesz.
Azért köszi az írást mindenki nevében  , hátha valakinek mégis kedvet csináltál hozzá...

Sok rétege van, sok szálon fut, és mivel ezek nekem nem voltak eléggé kidolgozva, meg azért több is felesleges időhúzásnak hatott (mondjuk a leszbiknél dekkoló hubotok ), én tényleg zavarosnak éreztem. Legalább öt rész volt, amire elkezdtek összekapcsolódni a szálak, és az utolsó kettőre derült csak ki, mi is akar itt lenni a végkifejlet.
Ezért is utaltam rá, hogy ha a téma egyébként érdekelne, eléggé ahhoz, hogy listára tedd, akkor inkább az angol változatot javaslom, mert azt legalább nem tudom, hogy milyen ...

.

.
Warcraft: A kezdetek



Az orkok világa, Draenor az utóbbi években kietlen, élettelen pusztasággá változott, és az egyetlen lehetőségük a megmenekülésre, ha a vezető sámánjuk, Gul'dan és az ő térkapuja segítségével új földet keresnek maguknak, ahol letelepedhetnek. A választás Azeroth földjére esik, azon belül is Lordaeronra, az emberek királyságára, ahol egy kisebb ork előőrs kezdi felderíteni a területet, és a felprédált falvakban elegendő embert elfogni ahhoz, hogy az életenergiájukat felhasználva Gul'dan nyitva tudja tartani a kaput addig, hogy az összes törzs átjöhessen rajta. Az embereket a környező népekkel (jellemzően törpék és tündék) való békés együttélésben váratlanul éri az támadás, nem ismerve annak részleteit csak egy osztagnyi katona indul el az örökös bajnok Lothar vezetésével, és egy kiugrott varázslótanonc, Khadgar társaságában, elszámolni a támadókkal. Így találnak rá az eddig sosem látott, másfél-két ember magas lényekre, akikből párat is alig tudnak legyőzni, és csak kettőt tudnak élve elfogni, köztük az ork-ember félvér Garonát. Az emberek szeretnének minél nagyobb sereggel az orkok fenyegetésével szembeszállni, de a törpék és a tündék szerint ez az emberek problémája, elvégre az ő földjüket érinti, és a birodalmi főmágus, Medivh is vonakodik komolyan venni a veszélyt, közvetlenül részt vállalva az esetleges harcokban, hivatkozva arra, hogy az ő feladata és hivatása alapvetően más. Llane király szerencséjére az ork törzsek közti viszály és széthúzás lesz ebben a helyzetben a segítségére, egyes törzsfők ugyanis egyre kevésbé nézik jó szemmel a pusztulást, ami a térkapun keresztül is követte az orkokat, és aminek a forrásának egyre inkább Gul'dant tartják.

Az biztos, hogy a Warcraftot kitaláló, menedzselő Blizzard és a stáb nagy fába vágta a fejszéjét, nem is véletlen, hogy az első hírektől, az első felvetésektől, hogy a Warcraftnak moziban is helye lenne, közel tizenöt év telt el, amire ez meg is valósult. Én ugyan csak érintőlegesen, megboldogult ifjúkoromban még a kezdeti számítógépes játékokat végigjátszva ismertem meg (és felejtettem el szinte teljesen) a mostanra egy online játékon, könyveken és képregényeken keresztül gigantikusra nőtt világot, de azért annyi ebből is látszott, hogy egyszerre két igénynek kellett volna megfelelnie a Warcraft krónikájának egy új médiumban való megjelenítésének... csak szerintem egyik sem sikerült igazán. Egyrészt ki kellett volna szolgálnia a rajongókat, hiszen mégiscsak ők voltak a film elsődleges nézőbázisa, noha éppen ők azok, akik könnyen fordítanak hátat a vászonnak, ha az eredmény nem kielégítő (hiszen bármikor "becsatlakozhatnak" az általuk ismert és kedvelt Warcraft-világba, nem kell nekik ehhez a film), de ott vannak a mindössze egy látványos mozis fantasy-ra beülők is, akiknek majdnem nulláról kellett felépíteni a díszletet és a szereplőket. A Blizzard és a Holdat meg a Forráskódot jegyző Duncan Jones ehhez azt az utat választotta, hogy visszanyúltak a játékok gyökeréhez, az úgynevezett Első Háborúhoz, ami jó ötlet volt annyiból, hogy sorsfordító eseményként alapnak megfelel, és kellemesen újszerű abból a szempontból, hogy nem a "gonosz, agyatlan orkok a jó emberek ellen" vonalat követi, hanem inkább hősöket próbál kiemelni mindkét oldalon, akik a körülmények ellenére is inkább a puszta gyilkoláson kívüli megoldásokban gondolkodnak...de szerintem már ezzel "sikerült" sípcsonton rúgniuk a filmet. A rajongóknak ugyanis egy ilyen, viszonylag lapos történet (az első játék, az Orcs and Humans öröksége) aligha lehet kielégítő, aminek az eseményei ráadásul egy "Warcraft Cinematic Universe" irányába mutatnak, mert ahogy olvastam és hallottam, ezt-azt azért átírtak a dramaturgia és a korlátozott játékidő kedvéért. Ráadásul nekik az kevés lehet, hogy pár emblematikus helyszínt (köztük az emberek fővárosát, Stormwindet és a mágusok különleges városát, Dalarant), és vagy tucatnyi hőst kivéve szinte semmit nem mutat a Warcraft összetettségéből... Csak hát a Warcrafttal most találkozók valószínűleg kidülledő szemekkel néznék, ha rögtön pandareneket tolnának az arcukba (igen, azok tényleg harci pandák   ), miközben már így is kóvályoghat a fejük az első öt-tíz percben válogatás nélkül beborított, fura hangzású nevektől, amiket egyébként alig érteni a szinkronban, mert útban vannak az agyarak. De persze lehet, hogy ez csak nekem meg a társaságomban levőknek volt probléma, akik felszínesen ismerjük a Warcraftot, és próbáltuk a látottakban elhelyezni azt a keveset, amit tudunk, csekély sikerrel...

Az is biztos, hogy a már moziban bemutatkozott világokhoz képest a Warcraft mindenképpen újat hoz abban, hogy nincs még egy ilyen giccsparádé széles e határban. A játék, főleg, amikor a karakterei még csak pár pixelből álltak, megkövetelte az eltúlzott méreteket és díszítő elemeket, és mivel ezek hozzátartoznak a Warcraft leginkább "összetéveszthetetlennek" nevezhető stílusához, természetesen a film is tovább viszi. Tudtam, mire számíthatok, de még így is megmosolyogtató volt nem egyszer, ahogy az emberek centi vastag páncélokban és pajzsokkal grasszáltak, és legalább ennyire az orkok is, akik közül némelyik olyan harci díszben vonul fel, amihez vélhetően egy falkányi farkast kellett felkoncolni a bundájáért és a csontjaiért. Hasonló ehhez a mágiahasználat bemutatása, de az -nekem legalábbis- abszolút tetszett, mert végre látványossá tette a varázslást. Az augusztus 20-ai tűzijáték kutya füle ahhoz képest, amikor a különböző színű (leginkább élénk kékben és zöldben játszó) mágikus erővonalak hullámzani kezdenek, ami fényes ábrák és mértani alakzatok kíséretében formálódnak a varázslók keze körül.

Megmondom őszintén, a kezdeti, számomra leginkább kiábrándító előzetesek után ezzel a dologgal, és azon belül is Khadgar bemutatkozó kisfilmjével sikerült rávenniük arra, hogy egyáltalán látni akarjam a Warcraftot, bár alapvetően kedvelem a világát. Ez a film során csak még meghatározóbb lett, gyakorlatilag azokat a jeleneteket élveztem igazán, ahol Khadgar, Medivh vagy Gul'dan szerepel (különösen tetszett az a jelenet, ahogy az ork sámán "nassolgat" egy tárgyalás közben), és kevéssé érdekeltek a kardos-acélpörölyös csihi-puhik, mert eléggé egybemosódtak, alig pár feltűnőbb vagy érdekesebb párviadallal, ahogy egy-két ork meg ember különválik a csata hevében. Továbbá a szövegelésből is ki lehetett volna hozni többet, egy kicsit jobban megismerendő a karaktereket, ha már a többség most találkozik velük először, mondjuk az eléggé érdektelen szerelmi szálak rovására. Ha így lett volna, ha összeszedettebb lett volna a sztori, és nem helyezett volna ekkora hangsúlyt a látványvilágra, azzal próbálva inkább eladni magát, talán még könnyebben mondtam volna, hogy hát tudomásul kell venni, hogy ez egy viszonylag idegen víz még a stábnak, és azt is, hogy a címben sem véletlenül van ott a "Kezdetek"; hogy egy kicsit engedékenyebbnek kell lenni, nem rögtön a készítők kedvét szegni, mert akkor legközelebb megint csak 15 év múlva készül Warcraft-film, már ha készül egyáltalán.

Ugyanakkor olyan hibák is vannak a filmben, amik felett egyszerűen nem szabad szemet hunyni; több is feltűnt vagy zökkentett ki a szórakozásból, de inkább csak az emlékezeteseket emelném ki. Például aki a direwolfokat, az orkok hátasállatait rajzolta, azt most azonnal ki kell rúgni a picsába, mert már az előzetesben is rosszul voltam ezektől a rusnya, ormótlan szőrcsomóktól, de mozgás közben, ahogy elszabadult utánfutóként rángatózott erre-arra a hátsó felük, az konkrétan "Kis Vuk"-szint. Aztán ami az animációban inkább volt fura, mint zavaró, az Durotan arányai, pontosabban a feje volt szokatlanul kicsi a testéhez képest, miközben a többi ork teljesen arányos volt... de ezt szerintem a stáb is tudta, mert még poénkodnak is vele. Aztán minden elismerésem 45 év vágói munkájáért Paul Hirschnek, de talán ideje lenne letenni az ollót, mert a sok kisebb baki, gyengébb átkötés mellett egy akkora bakot lőtt, hogy sikerült teljesen értelmetlenné tenni egy jelenetet. Ezt le is írom, hátha valaki megfejti: a két főhős megérkezik a nagy leszámolás színhelyére, keresik a gonoszt, akit le kell győzni, aztán snitt, és legközelebb már azt látjuk, hogy a gonosz előkerült, igencsak szorongatva az egyik főhőst, míg a másik töri a fejét, hogyan segíthetne, aztán megint snitt, és ott már az van, hogy a két főhős az állványok között bujkál, míg a gonosz fürkésző tekintettel keresi őket a teremben. Most ez így hogy?! És az sem érdekel, hogy ha szűkíteni kellett a játékidőt, azért maradtak ki innen jelenetek, mert biztos, hogy akadt volna erre szerencsésebb hely is... mondjuk ha kevesebb lenne a távolba révedő ork tekintetekből vagy a sekélyes dumálásokból.

Még mint bemutatkozó film sem a legjobb a Warcraft, sem összehasonlítva akár azokkal a játékbeli videókkal (ugye 15 éves animációkról beszélek, így kell érteni ezt), amiket látva a játékosok először kezdték mondogatni, hogy ebből szívesen megnéznének másfél-két órányit is... de legalább van, amire lehet építkezni. A világban van még bőven lehetőség, én például nagyon szívesen látnám Arthas és Illidan Stormrage történetét a vásznon (azokra emlékszem a Reign of Chaosból, amik közül az utóbbi volt a kedvencem, azaz az évezredekig lázadás miatt bebörtönzött éjtünde herceg szabadulása és démonná válása), ahogy egy pár sárkány is elférne még ott... csak hát a csodagyereknek hirdetett Duncan Jones jobb, ha összekapja magát, mert eléggé elhasalt a százhatvanmillió dolláros teszten.


7/10, a gyengébbik fajtából.
.

Niwrok írta:

.
Warcraft: A kezdetek
7/10, a gyengébbik fajtából.
.

Tetszik a kritikád, végre valaki rendesen összeszedte a film problémáit.
Bőven vannak problémái, de mindezek ellenére én nagyon jól szórakoztam alatta, remélem készül még pár film. Hatalmas potenciál van még ebben a világban.

Zene hogy tetszett neked? Van 1-2 dallam amit még most is fel tudok idézni, dobokkal szépen megalapozták a hangulatot.

Vágási probléma nekem is feltűnt. Gondolom kimaradt egy adok-kapok jelenet.
Az egész filmre igaz, a karakterek és a történetvezetés miatt még bő 30 perc játékidő kellett volna.

mesterjani írta:

Niwrok írta:

.
Warcraft: A kezdetek
7/10, a gyengébbik fajtából.
.

Tetszik a kritikád, végre valaki rendesen összeszedte a film problémáit.
Bőven vannak problémái, de mindezek ellenére én nagyon jól szórakoztam alatta, remélem készül még pár film. Hatalmas potenciál van még ebben a világban.

Zene hogy tetszett neked? Van 1-2 dallam amit még most is fel tudok idézni, dobokkal szépen megalapozták a hangulatot.

Vágási probléma nekem is feltűnt. Gondolom kimaradt egy adok-kapok jelenet.
Az egész filmre igaz, a karakterek és a történetvezetés miatt még bő 30 perc játékidő kellett volna.

Köszönöm   .

Ahogy beszéltünk róla R2-val, azért Garona körül is akad furcsaság; nem nagyon bontották ki, hogy hogyan is keveredtek össze a szülei. Ha az orkok használták már a térkaput, akkor az emberek nem csodálkoztak volna annyira rájuk, ha meg nem, akkor eleve hogy került egy ember az orkok közelébe?

A zenékre nem nagyon szoktam figyelni, csak ha valami nagyon megüti a fülem. Ebben nem emlékszem ilyenre, de volt már, hogy egy újranézésnél tetszett meg valami.

Kiegyeznék a +30 perccel, ha a sallangokból kivágnának mondjuk 25-öt.

mesterjani írta:

Warcraft: A kezdetek

Tetszik a kritikád, végre valaki rendesen összeszedte a film problémáit.

Nekem is tetszik, de én már le se írom, annyira egyértelmű...

Nna, akkor majd jövök én... én is összeszedem.

Az biztos, ne idegesíts fel egy griffet, mert letépi akár az ork fejed is.

Niwrok írta:

Köszönöm   .

Ahogy beszéltünk róla R2-val, azért Garona körül is akad furcsaság; nem nagyon bontották ki, hogy hogyan is keveredtek össze a szülei. Ha az orkok használták már a térkaput, akkor az emberek nem csodálkoztak volna annyira rájuk, ha meg nem, akkor eleve hogy került egy ember az orkok közelébe?

A zenékre nem nagyon szoktam figyelni, csak ha valami nagyon megüti a fülem. Ebben nem emlékszem ilyenre, de volt már, hogy egy újranézésnél tetszett meg valami.

Kiegyeznék a +30 perccel, ha a sallangokból kivágnának mondjuk 25-öt.

Kissé? spoioleres az irományom szóval aki még nem látta ne olvassa.

Igazán nincs mit.

Annyi ugye volt Garonáról, hogy a hasadt agyú apja mikor "unalmában kalandozott" más világokban találkozott az anyjával. Gondolom egy egyszemélyes portállal jutott el hozzájuk.
Van egy teóriám az utalások alapján, de ez valószínűleg nem teljesen igaz. Gondolom Medivh azok alapján ahogyan viselkedett a könyv másolt lapjai láttán(felégette őket). Annak a könyvnek köze volt a Fel nevű mágia használatához és a portál nyitásához. Az Ork csajt elnézve úgy 25-30 évvel korábban felfedezte a Felt és a hozzátartozó portálnyitást. Eljutott az orkokhoz ahol Gul'Dan-t és Garona anyját találta. Egyértelmű, hogy melyikkel mit csinált.
Vagy a mágiahasználattól, vagy esetleg egy másik világban is járt ahol megszállta egy démon, valamelyiktől meghasadt az elméje. Ezért nem emlékszik mikor a Felt használja.
Sajnos az ilyen dolgok azok amiket jobban ki kellett volna fejteni. Kicsit elidőzni a részletekben, karakterek múltjában stb. Igaz, hogy rohamtempóban ment a film. Én mint kezdő ebben a világban sokszor kérdően néztem, hogy ez honnan.

Felülnézetes csatának azért örültem, talán 2-3 helyen mutatták madártávlatból, ahogyan a 2 sereg egymásnak feszül, az elég hangulatos volt. Eszembe juttatta mikor Age Of Mithology-ztam.

Az sem volt semmi, hogy az írók nem voltak restek brutálisan bánni a karakterekkel. Azt hittem a raszta hajú ork barátunk a trilógia végéig húzza. Hát nem, mondjuk az egysíkú királyért annyira nem tudtam könnyeket hullajtani, egyszerűen nem volt idő a megszeretésére, feleségével ellentétben.

R2-D2 írta:

mesterjani írta:

Warcraft: A kezdetek

Tetszik a kritikád, végre valaki rendesen összeszedte a film problémáit.

Nekem is tetszik, de én már le se írom, annyira egyértelmű...

Nna, akkor majd jövök én... én is összeszedem.  

Az biztos, ne idegesíts fel egy griffet, mert letépi akár az ork fejed is.

Várom a te írásodat is róla.

Az a Griff nagyon kemény volt, nem is értem, miért nem tenyésztettek ki egy századra valót, nem lenne az a hadsereg aki állva maradna ellenük.
Ennél már csak Daenerys sárkányai keményebbek.

.
Warcraft

mesterjani írta:

Kissé? spoioleres az irományom szóval aki még nem látta ne olvassa.

A spoilerre van a menüsoron gomb, ha úgy érzed, szükséges. Gyakorlatilag ez az egyik olyan dolog, ami igazán ennek a helynek a javára szól   . Gondoltam rá, hogy módosítom a hozzászólásod, beletéve a spoileres elrejtést, de még mindig úgy vagyok vele, bárcsak szólna valaki, hogy zavarja, ahogy spoilerezünk   .

mesterjani írta:

Annyi ugye volt Garonáról, hogy a hasadt agyú apja mikor "unalmában kalandozott" más világokban találkozott az anyjával. Gondolom egy egyszemélyes portállal jutott el hozzájuk.
Van egy teóriám az utalások alapján, de ez valószínűleg nem teljesen igaz. Gondolom Medivh azok alapján ahogyan viselkedett a könyv másolt lapjai láttán(felégette őket). Annak a könyvnek köze volt a Fel nevű mágia használatához és a portál nyitásához. Az Ork csajt elnézve úgy 25-30 évvel korábban felfedezte a Felt és a hozzátartozó portálnyitást. Eljutott az orkokhoz ahol Gul'Dan-t és Garona anyját találta. Egyértelmű, hogy melyikkel mit csinált.
Vagy a mágiahasználattól, vagy esetleg egy másik világban is járt ahol megszállta egy démon, valamelyiktől meghasadt az elméje. Ezért nem emlékszik mikor a Felt használja.
Sajnos az ilyen dolgok azok amiket jobban ki kellett volna fejteni. Kicsit elidőzni a részletekben, karakterek múltjában stb. Igaz, hogy rohamtempóban ment a film. Én mint kezdő ebben a világban sokszor kérdően néztem, hogy ez honnan.

Én fordítva tudtam elképzelni a film közben, azaz hogy Gul'dan járta körbe a különböző világokat valami zseb-portálon, és így választotta ki, hogy melyik világba viszi egyáltalán a népét, és így ejtett foglyokat, akik közül az egyik összefeküdt az orkkal. Ez még azért így is elég béna húzás, mert akkor meg jön a kérdés, hogy ha már ilyen ideális kis bolygót találtak a letelepedésre, akkor minek vártak vele 20 évet, amire Garona felnőtt.
Kíváncsi voltam, hogy hogyan is volt ez eredetileg, hátha az választ ad a kérdésekre, de kiderült, hogy ott Garona nem félig ember az ork mellett, hanem draenei. Róluk röviden annyit, hogy ők is "menekültek" (egy démon elől jöttek ide maroknyian évezredekkel korábban), ők nevezték el a bolygót Draenornak, és úgy tippelem, ők voltak azok a kékes lények, akik be voltak zárva a ketrecekbe a térkapu ork oldalán.

A kulcsa viszont a démon mindennek, úgyhogy abban nincs kérdés. A Fel gyakorlatilag mindig démoni befolyást jelent; Gul'dan és Medivh esetében is egy démon volt a "kerítő"   , mégpedig ugyanaz. Medivh-et ráadásul már születése előtt megfertőzte a démoni erő, ahogy olvastam.

mesterjani írta:

Az sem volt semmi, hogy az írók nem voltak restek brutálisan bánni a karakterekkel. Azt hittem a raszta hajú ork barátunk a trilógia végéig húzza. Hát nem, mondjuk az egysíkú királyért annyira nem tudtam könnyeket hullajtani, egyszerűen nem volt idő a megszeretésére, feleségével ellentétben.

Durotan szerepe nekem azért volt érdekes, mert a haverokkal összekevertük egy másik orkkal, aki pont így néz ki, csak az volt a furcsa benne, hogy ő nem sámán. Azt hittük, csak a neve más, de aztán kiderült, hogy akire gondolunk, azaz Thrall, most még egy kosárkában ringatózott lefelé a folyón   . Könnyű úgy brutálisan bánni egy-két karakterrel, hogy bármennyire vezéregyéniségek is, igazából súlytalanok   .

Ezért is lesz érdekes, hogy hogyan fogják akár még az általam emlegetett WCU-ban is tovább vinni a sztorit.
A mostani film nagyon ki volt élezve Thrall-ra, mintha ez csak hozzá lett volna egy előzményfilm, és az ő kora igazán remek sztorik tárháza, tehát én kifejezetten örülnék ennek a verziónak. Akkor viszont vagy 20 évet kell ugrani az időben, és a mostani hősöket majdnem mind el lehet felejteni, plusz akkor megint vagy egy óra kell arra, hogy minden szereplőt bemutassanak, főleg mert oda már az új fajok is kellenek.
A másik lehetőség, hogy a mindössze pár évvel későbbi Második háborút veszik elő, ami az orkok vezette Horda és a film végén emlegetett Szövetség összecsapásáról szól, mindkét oldalon újabb lényekkel. Ez fokozatosságnak jó lenne, bővíteni a világot a nagy újdonság helyett, de én azért tartok tőle, hogy ez csak záloga lenne annak, hogy a harmadik rész sose készüljön el.

De majd az USA-beli fogadtatás után kiderül, hogy van-e értelme egyáltalán lehetséges folytatásokról beszélgetni. Ott csak két hét múlva mutatják be...
.

.
Damien S1



Ez a sorozat újabb példája annak, ahogy most már a tévék is egyre jobban ráfekszenek a nosztalgiára, a régi sorozatok, filmek felmelegítésére, és ebből próbálnak egy kis műsoridőt vagy figyelmet lecsípni. Mégsem azért néztem meg, mert annyira kötődnék az alapanyaghoz -amit ha jól emlékszem, végül is csak tavaly néztem meg, és akkor is csak az első részt-, hanem a műfaja miatt. És mert a címből a többség úgyis tudja, hogy az mi is lenne, kár is tovább ragoznom   .

Damien Thorn a harmincas éveibe érve fotóriporterként dolgozik egy jó nevű new yorki újságnak, jellemzően háborús övezeteket megjárva, nem is emlékezve arra, hogy a gyerekkorát és főleg az ötödik születésnapja környékét milyen borzalmas események kísértették. Egy szíriai katonai akció során, egy különös találkozás után azonban megrohanják a még elég homályos emlékek, ezért visszatérve az USÁ-ba ő és a kollégái keresni kezdik a történtek magyarázatát. Túl sok idejük viszont nincs erre, mert a professzor, akit megkérdeznek, hamarosan meghal, ahogy az egyik kolléga is halálos baleset áldozata lesz. Egy dolog ugyanis nem változott: Damient kíséri a halál, így megpróbálja azzal védeni az ismerőseit, hogy elbújik a világ elől, amíg nem jön rá biztosan, mi is ez az egész. Ekkor bukkan fel Ann Rutledge, aki kezdetben csak régi ismerősként, támogatóként viselkedik, de lassan kiderül, hogy a háttérben évtizedek óta egyengeti Damien életútját, leginkább azért, hogy végre elfogadja a szerepét, mint a Fenevad, az Antikrisztus, és ezzel beteljesítse a rá kiszabott feladatot.

Én ugye annyira nem ismerem a filmet, inkább csak az abból készült játék-remake-hez, a Luciushoz tudtam csatolni a dolgokat, de még ilyen laza összefüggéssel is tetszettek azok az utalások, kellékek, amikkel próbálták minél szorosabbra fűzni a film és a sorozat közti kapcsolatot. Ahogy a Bates Motelnél -mint hasonló koncepciójú sorozatnál- érdekesnek tűnt és bizonyult az előzményeket bemutatni Norman személyiségének alakulásáról és Norma "pincébe költözéséről", éppúgy jól működött az ismert alapokból egy lehetséges jövő bemutatása. Ugyanakkor annak annyiból előnye volt, hogy előzményként lehetett szabadabban értelmezni a dolgokat, kicsit eltolni az időtávokat, míg itt elég furán hatott pár dolog. Az egyik, hogy igazából emlegetve sem nagyon van, mi történt az elmúlt 25 év alatt, márpedig aligha hihető, hogy ripsz-ropsz megszakadtak a gyanús események Damien körül, hogy legalább ő maga fel ne figyelt ezekre, vagy hogy tényleg annyira a titokban tudták támogatni. Annyiból mondjuk rövidre zárta a stáb a dolgot, hogy mindössze az első, a klasszikus részt tartották meg (olyannyira, hogy Damien visszaemlékezései nem mások, mint bevágások az Ómenből), a többit kukázták. De annál sem foglalkoztak minden "apró" részlettel; "kis" anakronizmus volt, hogy a film 1976-ban játszódik, így Damien 2001-ben lett volna harminc éves, de a sorozat nyilvánvalóan a jelenben játszódik.

Ha azonban csak ennyi lett volna, egy tárlatvezetés az Ómen kulisszái között, bőven kevés lett volna. Nem is a nyomozgatásról van szó, mert azért arra figyeltek az írók, hogy ne nagyon siessenek vele, azzal túl gyorsan rövidre lehetne zárni a sorozatot, még ha Damient nem is olyan könnyű megölni. Inkább a drámai része illetve a vallási vonatkozásai tetszettek. Előbbit bár nagyon felszínesen vagy csak a mellékszálakon kezeli a sorozat (jó volt például a látogatás Alexnél a kórházban), de azért csak ott van, ahogy harminc évesen egyszer csak valaki megtudja, hogy na, öcsém, te vagy, akitől a keresztény világ kétezer éve parázik, és egyszerre kezd el aggódni a hozzá közel állókért, illetve átértelmezni életének korábbi mozzanatait, például hogy miért is lett ő tulajdonképpen haditudósító, hogy miért is vonzódik ennyire a harctéri eseményekhez. Szintén nem kap nagy hangsúlyt az (noha illett volna), hogy Damien hogyan is fogadja el a feladatot, hogyan okoz ez neki álmatlan éjszakákat, vagy próbálja inkább a saját személyiségére formálni azt, amit kapott. Ezen a ponton például eszembe jutott a Pratchett-Gaiman páros könyve, az "Elveszett próféciák", aminek abszurd humorát nagyon szeretem, és ami szintén az Antikrisztusról szól, aki egy kis keveredés miatt végül nem abban a családban nő fel, amit eredetileg szántak neki; itt is el tudtam volna képzelni valami hasonlót. A vallási vonalon pedig adja magát a Jelenések könyvének és a Biblia egyéb passzusainak idézgetése, de ennél sokkal érdekesebb volt az az aprócska megjegyzés, hogy a Fenevad felbukkanása nem is a pusztulás miatt fontos, hanem "csak" Jézus második eljövetelének feltétele, és hát az egyház inkább még késleltetné azt egy kicsit, mert jó nekik úgy, ahogy van. Ezen túl mondjuk én hiányoltam, hogy valami módon a Négy Lovas is megjelenjen, ha nem is szereplőként, hanem éppen azon keresztül, amiknek a szimbólumai (volt egy nagyon gázos kép egy döglött lóról, de azt inkább hagyjuk), de nyilván kell tartalékolni valami a második évadra is.

Csak hát a Jelenések Könyve is azért tud olyan mély nyomot hagyni az emberekben, mert a Végítéletet egy drogos trip és egy hollywoodi katasztrófafilm elegyének megfelelő vizualitással teszi félelmetesen élményszerűvé az olvasó képzeletében. A Damien nem ilyen, sokkal inkább egy "B"-kategóriás garázshorrort idéz néha a gyengécske történetvezetésével, az olcsó trükkjeivel és a közhelyes ijesztgetéseivel. Volt egy pár egészen kellemes ötlet a feszültségkeltésre, de amikor sokadszor is attól kellett volna borzongnom, hogy a sötétben üldögélnek a félrebillent fejű rottweilerek, vagy hogy véletlenszerűen valaki legyilkolássza magát Damien környezetében, és mindehhez jön a baljós hangulatú női kórus a rémült kántálásával... ennél azért valami változatosabbat is el tudtam volna képzelni. A másik kellékcsoport a béna horrorklisék használata, úgyhogy naná, hogy amikor valaki egy videofelvételt néz, akkor egy sikoltozó, véres arc be fog villanni, ahogy egy félvak szellemcsajszi is kísérti Damient, miközben baromira nem illik a sztoriba. Néha meg mindez egészen nevetségessé válik, mondjuk ahogy a hirtelen kékre vált lángok előtt veszettül rángatni kezdik a kamerát, és persze aláfestésnek megint csak a kórus óbégat, történetvezetésben pedig a "Pamela álma"-epizódot (a 6.-at) szeretném kiemelni, ami nem csak hogy egy fékevesztett ostobaságokkal terhelt, ócska fércmű még ezen a sorozaton belül is, de a végére kiderült, hogy teljesen felesleges is. De legalább a színészek között akadnak jók, akik közül Barbara Hershey volt az, aki eleve a sorozat pozitívumai között szerepelt; az Insidousokban és a Fekete hattyúban is tetszett az alakítása, és itt is jól hozta a negédes fanatikust, aki bármit megtesz Damien sikeréért, akit a maga csendes módján bálványoz. Aztán Scott Wilson volt még jó (azaz Herschel), aki Lyonsként, az Armitage vállalat vezetőjeként hivatott biztosítani Damien gazdasági hátországát... és nem ő az egyetlen ismerős a TWD-ből. A maguk "B"-kategóriás módján a címszereplőt és a rendőrt alakító fickók sem voltak rosszak.

Hangulatában, utalásaiban valahogy ilyennek tudtam elképzelni a Damient a 30 éves Antikrisztussal, de történetben kicsit mást, fordulataiban jobbat várva inkább felemás az élmény. A megvalósításra, a horrorelemekre és a látványra pedig jó lenne, ha legközelebb egy kicsit több ötlet és pénz jutna, mert ez így elég kis szánalmas a Fenevad földi eljövetelének súlyához mérve.


6,5/10
.