R2-D2 írásai 2.0

.





Kártyavár S4




„Sohasem hittem el, hogy gyilkos lenne, most sem hiszem.”
Mi lesz itt majd, ha azt is elhiszik???  

Tavaly úgy hagytuk abba az Underwood család történetét, hogy Frank első elnöki éve sikeresen felemésztett gyakorlatilag mindent maga körül: népszerűsége és házassága is ráment az ovális iroda bársonyszékére. Jómagam nem voltam ugyan teljesen elalélva a harmadik évadtól (most, így utólag többet adnék rá), kicsit fura volt az az irányváltás, amit kényszerűségből elszenvedett a sorozat – mert hisz hova lehet taposni felfelé, ha már az ember felért a csúcsra, ugyebár… de mégis csak tűkön ölve vártam már az új szezont. Valahogy az elmúlt évben – mióta követem a Kártyavárat –, Underwood függő lettem, egyszerűen vártam már, mikor láthatom újra a világ egyik legaljasabb és legtörtetőbb politikusát, kíváncsi voltam, mire megy (mennek), ha a tökéletes szimbiózisban élő és működő házaspár egysége megbomlik. Már akkor is izgalmas lett volna ez az évad, ha csak a férfire és a nőre koncentrálnánk, ha kettejük pengeváltása töltötte volna ki a történetet… nos, örömmel jelentem, ennél jóval több van itt. Ajaj, de még mennyivel!

A sztoriról ismét csak dióhéjban lehet írni (hátha a négy év elmaradás még nem nagy visszatartó erő a belekezdéshez), a lényeg az, hogy Claire saját útra lép – ezzel a döntéssel azonban többé-kevésbé szándékosan férje útjába kerül. Nos, azt nem kell magyaráznom, hogy még egy ilyen erős nőnek is mennyi esélye van az USA elnöke és annak hatalmi gépezete ellen (pláne, ha azt az elnököt Francis Underwoodnak hívják), mégis, az évad első harmada egy tök hihető és jól felépített macska-egér játék a két karakter között. Nekem legalábbis rettentően bejöttek az állandó provokációk, azok a húzások, amiket egymás megfékezésére, lejáratására találtak ki – Claire új segítője, LeAnn (Neve Campbell) pedig tökéletes kiegészítője a First Ladynek. Itt jegyzem meg, hogy Niwrokhoz hasonlóan én is szentül meg voltam róla győződve, hogy Kate Mara újból szerepet kapott a sorozatban, a hasonlóság tagadhatatlan, kellett hozzá egy kis idő, míg az ember megszokta, kit is lát – és főleg milyen pozícióban. LeAnn, mint kampánymenedzser kiváló munkát végez, rendesen megizzasztják mr. Underwoodot, a sorozat tök jól beindul ezen a vonalon – viszont meglehetősen hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a korábban együtt legyőzhetetlen páros külön-külön tipikusan a félkarú óriás esete.

Érezhették ezt az írók is, érezhették, hogy talán túl messzire távolodtak a sorozat eredeti koncepciójától – ennek ellenére nem számítottam arra, ami történt. Még ennyi sorozat és filmes fordulat után is meglepett, ahogyan és ahova küldték Franket… viszont, így, ezzel a zseniális húzással remek alapot adtak arra, hogy a szimbiózis újra működhessen – még ha nem is úgy, ahogy esetleg korábban az volt. Három dolgot tennék ehhez hozzá, ami egyenként is csillagos ötös írói szempontból: az egyik ugyebár a legutolsó képkocka legutolsó mondata, az évad abszolút csúcspontja… a néző dörzsölheti a tenyerét, hogy visszatérünk a régi kerékvágásba, a megszerzett hatalomtól felpuhult család újabb pusztításába. A másik, Doug karaktere: komolyan mondom, az évad ezen szakaszának talán legmélyebb benyomását ő tette rám. Az a fanatizmus, az a kegyetlen alázat és követés, ami őt ekkor jellemezte, azok a döntések, az az ár, amit fizettetett a világgal, szenzációsan megírt és előremutató forgatókönyvet rejt. Egy idő után már szinte kényelmetlen volt nézni, ahogy bánt mindenkivel, ahogy Frankért bármit megtett volna – ennek a csúcspontja nálam nem is a kvázi halálra ítélés volt, hanem az önfeláldozás lehetősége. Viszont ismét csak írói dicséret, ahogy a figurát visszahozták a „jó oldalra”, ahogy a bűntudat – no meg talán Seth – észhez téríti a faszit… igazi ínyencség (még ha némileg visszataszító tettekkel is párosul) az ő jellemfejlődése.

Harmadrészt említem, de tulajdonképp már évadok óta erősödő érzés, hogy az ominózus eseménnyel aztán végképp elérték az alkotók, hogy szívvel- lélekkel az Underwood család mellé tudjunk állni. Valahol az emberben benn van az a szánalom, aminek manipulálásával, annak felélesztésével totál el lehetett feledtetni a korábbi bűnöket: a kis korrupció, zsarolás, hatalommal visszaélés úgysem nagy dolog (szomorú, de a mai nemzetközi!! politikai valóságban egyáltalán nem lépi át a néző ingerküszöbét az ilyen), viszont most már ott tartottam, hogy a két korábbi gyilkosság is csak egy kellemetlen zökkenő hőseink rögös útján. Épp ezért – bármennyire is cuki volt – az új szereplő, Conway (Joel Kinnaman) szenátor egyetlen egy percre sem tudta magát belopni a szívembe. Sőt, a negyedik évad legfurcsább érzete az volt, hogy szinte mindenkit utáltam, aki Franket vagy Clairet támadta – s összetett ujjal szorítottam, hogy a csodapáros ismét együtt dolgozzon. Ezt is megértük: a második évad elején általam elevenen megnyúzásra ítélt figuráért és eredményeiért szorítottam… ez még nem beteges, ugye??? És épp ezért nem tetszett – nagyon nem tetszett – a nyugalmazott újságíró, Tom Hammerschmidt újbóli feltűnése és nyomozása sem. Nem tetszett, ahogy befűzte az embereket abba a bizonyos cikkben, nem tetszett sem Remy, sem Walker, sem Jackie reakciója. Egy valakié tetszett, Freddyé, az öreg négeré…   

Persze, ha már egyszer az egész sorozat címe Kártyavár, az ember joggal feltételezheti, hogy arra fog kimenni a végjáték, hogyan és mekkorát buknak majd Frankék. Nos, ez az évad két-három szálon is remekül megalapoz ennek (egyébként azt hittem, az egész cikk átkerül az ötödik szezonra), viszont ha nem történik semmi megdöbbentően rendkívüli, egyelőre nem fogok neki örülni, ha tényleg összedől minden. Kíváncsi vagyok ugyan, hogy azok a bizonyos csontvázak mikor és hogyan fognak kipotyogni majd a szekrényből (az ajtót már azért feszegetik), viszont a pakliban egyelőre az is benne van, hogy a terrornak lesz néhány nem várt civil áldozata is… újságírói és egyéb fronton. Majd meglátjuk, meddig és hogyan mernek elmenni a showrunnerek – bátorságból egyébként már eddig sincs hiány. Mert ide tartozik az, amitől vélhetően sikongatott Niwrok örömében, hogy ez a sorozat aztán kőkeményen belenyúl a valóság darázsfészkébe. Már a Putyin vs. Pussy Riot sem volt rossz, de itt a napnál világosabb néhány esemény, párhuzam az elmúlt évtizedek világpolitikai történéseivel. Konkrétan a „Háborúban állunk” kifejezés döbbentett meg… mert eddig eszembe sem juthatott, hogy az olajon kívül volt rá más indok, de ezek után, ki tudja, milyen szennyeseket rejt a mindenkori amerikai elnök irodája.

S ha már valóság: az egész évad ugyebár az amerikai előválasztások idején játszódik (kvázi most!!), amikor is a demokrata és a republikánus pártok jelöltjei versengenek egymással azon, ki legyen az elnök (és itt speciálisan kiterjesztve az alelnökre) jelölt. Na most, ez egyrészről szenzációs, amilyen alapossággal bemutatja a procedúrát, a politikai machinációkat, ahogy próbál a kulisszák mögé nézni, az zseniális. Viszont… viszont nekem már néha sok volt. Nem ismerve ezt a rendszert, nem is értve az egészet, néha már elvesztem az egész delegált állításban, ki mikor, miért és kivel van – nekem egy pont után érdektelen és unalmas volt az, ami esetleg egy amerikai nézőnek valódi izgalmakat és párhuzamokat rejthetett. A párhuzamokból meg amúgy sem volt hiány, ugyebár itt van az ISIS klón, aztán az olajválság (fura, hogy miért pont a fordítottja a valóságnak), no meg Szíria. Az évad végére, a kríziseknél nem kevés áthallás van más elnökös, terroristás sorozatokkal (24, Homeland), s ha már a múltkor a Homelandnál dicsértem az autentikusságot, itt ez hatványozottan igaz. Ha az ember nem tudná, hogy ez fikció, simán azt hihetné, hogy egy dokumentum játékfilm egy amerikai elnökről – jó, mínusz az első kettő évad, bár Bushék esetében ebben sem vagyok biztos. Az is érdekes ferdítés, hogy itt pont a demokrata párt van jobban kivesézve, holott (Trump kapcsán) talán az emberben épp a republikánusok között gondolna az ember ilyen viszonyokat… vagy… vagy mindegy?

Remek évad lett ez az S4, s hogy én mégsem adok rá maximumot, annak egyrészt a néha kissé zavaros és európai szemmel áttekinthetetlen választási viszonyai, pontosabban annak élvezhetősége az oka (konkrétan a nyílt szavazásos epizódot kifejezetten untam), másrészt meg nagyjából ugyanazok a nüánszok, amik korábban is jellemezték a Kártyavárat. Ezek közül az élre kívánkozik az ismételten csak roppant nagyvonalú idővezetés: többször ugrunk úgy az időben – amiről igazából semmi támpontunk nincs – hogy a korábban megkezdett szálak, gondolatok, interakciók nyitva maradnak. Néhány karakter feltűnik néha, aztán sokáig semmi, aztán megint csak eltűnik. Petrov és az olajválság is kurtán-furcsán rövidre van vágva: egyik részben még sorok állnak a kutakon, aztán többet nem foglalkozik vele a sztori… értem, hogy máshova került a reflektor, meg hogy telt az idő közben, de nekem ez olyan kibontatlannak tűnt. Mindazonáltal annak örültem, hogy Frank kevesebbet beszél ki a közönségnek – sőt, néha már vártam is, hogy szóljon – de ha szigorúan az alapkoncepcióhoz nézem, akkor ez is hiányos lett. Frank lázálmaival sem voltam teljesen kibékülve, bár nem vitatom, hogy abba a szituban elment… de legjobban ismét!!! a fura háromszögön akadtam fenn. Valahol nekem nem áll össze a kép, hogy ezt a kapcsolatot, így, ezekkel a résztvevőkkel végre lehetne hajtani… média, stb… csak  abban bízom, hogy ez egy újabb láncszem lesz a szimbiózis összekovácsolásában és/vagy egy újabb csontváz a szekrényben.

A „Mi vagyunk a terror” viszont mindent vitt.





85%





.

R2-D2 írta:

Kártyavár S4

Tavaly úgy hagytuk abba az Underwood család történetét, hogy Frank első elnöki éve sikeresen felemésztett gyakorlatilag mindent maga körül: népszerűsége és házassága is ráment az ovális iroda bársonyszékére. Jómagam nem voltam ugyan teljesen elalélva a harmadik évadtól (most, így utólag többet adnék rá), kicsit fura volt az az irányváltás, amit kényszerűségből elszenvedett a sorozat – mert hisz hova lehet taposni felfelé, ha már az ember felért a csúcsra, ugyebár…

Remek évad lett ez az S4, s hogy én mégsem adok rá maximumot, annak egyrészt a néha kissé zavaros és európai szemmel áttekinthetetlen választási viszonyai, pontosabban annak élvezhetősége az oka (konkrétan a nyílt szavazásos epizódot kifejezetten untam), másrészt meg nagyjából ugyanazok a nüánszok, amik korábban is jellemezték a Kártyavárat. Ezek közül az élre kívánkozik az ismételten csak roppant nagyvonalú idővezetés: többször ugrunk úgy az időben – amiről igazából semmi támpontunk nincs – hogy a korábban megkezdett szálak, gondolatok, interakciók nyitva maradnak. Néhány karakter feltűnik néha, aztán sokáig semmi, aztán megint csak eltűnik. Petrov és az olajválság is kurtán-furcsán rövidre van vágva: egyik részben még sorok állnak a kutakon, aztán többet nem foglalkozik vele a sztori… értem, hogy máshova került a reflektor, meg hogy telt az idő közben, de nekem ez olyan kibontatlannak tűnt. Mindazonáltal annak örültem, hogy Frank kevesebbet beszél ki a közönségnek – sőt, néha már vártam is, hogy szóljon – de ha szigorúan az alapkoncepcióhoz nézem, akkor ez is hiányos lett. Frank lázálmaival sem voltam teljesen kibékülve, bár nem vitatom, hogy abba a szituban elment… de legjobban ismét!!! a fura háromszögön akadtam fenn. Valahol nekem nem áll össze a kép, hogy ezt a kapcsolatot, így, ezekkel a résztvevőkkel végre lehetne hajtani… média, stb… csak  abban bízom, hogy ez egy újabb láncszem lesz a szimbiózis összekovácsolásában és/vagy egy újabb csontváz a szekrényben.

A „Mi vagyunk a terror” viszont mindent vitt.

85%

Csak aztán nehogy "megbánd", hogy ennél is jövőre jössz rá arra, hogy többet kellett volna adni rá ! De a változás, a "fejlődés" még ebből is látszik, ha azt nézem, hogy eddig olyan 7,5-8 körül szóródtak az évadok nálad, míg nekem inkább 9 körül, és ahhoz képest javult 1 pontot.

Nem sok konkrétumot írtál le, gondolom meghagyva a felfedezést az esetleges utólag csatlakozóknak , de még így is sorra jutottak eszembe a baromi erős jelenetek, amikből mindig is volt, de eddig soha nem ilyen gyakran. A "We are at war" most éppen nem jut eszembe, de a Frank és Conway közötti "párbájos" jelenetet (NSA) vagy tízszer megnéztem, annyi minden van benne és olyan szuggesztív benne Spacey, de mondhatnám a Claire és a terrorista közti párbeszédet a politikai pragmatizmusról, Catherine sarokba szorítását és kvázi halálosan megfenyegetését, és így tovább... Igen, még Doug is egy sokkal érdekesebb és színesebb szereplő lett, hogy megszabadult vagy 45 kilónyi "súlyfeleslegtől" .

Az egyetlen jelenet talán, amit egy kicsit untam...

Spoiler:

.

Niwrok írta:

A kétkedő funtamentalista
Hagytad volna    ?

Lehet... nem tudom. Azért annyira nem vagyok rasszista, aki normálisan viselkedik, azzal nekem semmi bajom nincs. Igaz, nem az én országomban, városomban robbantgatnak...  

Niwrok írta:

Olyan film, amilyennek ezt a leírás alapján vártad, ilyen "sokkolós-útmutatásos" szerintem nincs...

Egyetértek okfejtéseddel, de hát arra voltál kíváncsi, milyen gondolatokat ébreszett bennem. Csodákban én sem bízom, a világ úgy működik, ahogy Te is írtad... de lehetne másképp...

Niwrok írta:

A többi meg hát... óda Jack Bauerhez, mit van mit tenni     ...

   

Niwrok írta:

Más: csak én látok hasonlóságot Liev Schreiber plakáton levő képe és eközött az animáció között ? Csak mert nekem elsőre ez jutott róla eszembe   .

Nem ismertem a  második képet, de van benn valami...  

Niwrok írta:

Kártyavár S4

De a változás, a "fejlődés" még ebből is látszik, ha azt nézem, hogy eddig olyan 7,5-8 körül szóródtak az évadok nálad, míg nekem inkább 9 körül, és ahhoz képest javult 1 pontot.

Niwrok írta:

Nem sok konkrétumot írtál le, gondolom meghagyva a felfedezést az esetleges utólag csatlakozóknak   , de még így is sorra jutottak eszembe a baromi erős jelenetek, amikből mindig is volt, de eddig soha nem ilyen gyakran. A "We are at war" most éppen nem jut eszembe,

Hát nem ezt mondta Bush, mielőtt megtámadta Afganisztán? Meg Irakot? Nekem iszonyat erős ez az áthallás...
.

R2-D2 írta:

Niwrok írta:

Kártyavár S4

Nem sok konkrétumot írtál le, gondolom meghagyva a felfedezést az esetleges utólag csatlakozóknak   , de még így is sorra jutottak eszembe a baromi erős jelenetek, amikből mindig is volt, de eddig soha nem ilyen gyakran. A "We are at war" most éppen nem jut eszembe,

Hát nem ezt mondta Bush, mielőtt megtámadta Afganisztán? Meg Irakot? Nekem iszonyat erős ez az áthallás...

De, de az országhatárt sem kell átlépnem a háborús retorikához. Bevett fordulat a politikában a "kreált" ellenség, mert úgy lehet jól mozgósítani, meg félreseperni minden ellenérvet, kritikát, és hazaárulózni.
.

Niwrok írta:

De, de az országhatárt sem kell átlépnem a háborús retorikához. Bevett fordulat a politikában a "kreált" ellenség, mert úgy lehet jól mozgósítani, meg félreseperni minden ellenérvet, kritikát, és hazaárulózni.
.

Oké, értem a mögöttes gondolatot, de azért nem ugyanaz a kettő... megint más a mozgósítás meg egy ország megtámadása.

.





Amerika Kapitány: Polgárháború




Miután tavaly a Bosszúállók különítménye – megtámogatva némi mutánssal – sikeresen leamortizált egy boszniai (bocsánat sokoviai) falut, a Marvel lezárta az ún. második fázisát – ezzel egyidőben én meg valahol lezártam (és leírtam) magamban az egészet. A tavalyi másik témába vágó mozit, az A hangyát már simán kihagytam a repertoárból, úgy voltam vele, elég nekem ez az eddig kitalált sok-sok hiteltelen és idióta man, amit eddig vászonra álmodtak… Viszont csak nem ment ki a fejemből, hogy a másodikként trilógiává bővülő önálló karakteres történetben – Amerika Kapitány, ugyebár – hogyan sikerül összeugrasztani az amúgy filmeken át egymás közelébe sem néző csodacsapatot. Rettentő ostoba ötletnek gondoltam az egészet, de a Polgárháború cím, no meg a szépen csordogáló előzetesek végül is csak rávettek arra, hogy magam is jegyet váltsak a harmadik fázisba, leginkább arra kíváncsian, mit is tudtak kitalálni az írók, amiben egymásnak tud feszülni Vasember és Amerikaember…

Nem bántam meg. Nagyon nem. Talán az egész Marvel Univerzum második legjobb filmjét láttam pár napja, egy olyan eszement szórakozást, ami majdnem felér a nálam etalon Bosszúállók első részéhez. Nem gondoltam volna, valaha még egyszer magába tud szívni ez az egész, nem gondoltam volna, hogy – bár a karaktereket és színészeiket (nagyjából) külön-külön kifejezetten bírom – még egyszer ennyire tud szórakoztatni egy képregényfilm. Márpedig a Civil Warnak ez sikerült: ennyire jól eltalált akció/humor párosítást és történetvezetést utoljára (és egyedül) a Bosszúállók első részénél éreztem. Igaz, ehhez két dolog is kellett… az egyik az, hogy a címével ellentétben ez sokkal inkább lett egy Bosszúállók harmadik epizód, mint önálló Kapitány film, a másik meg minden kétséget kizárólag az a két új figura, akit beépítettek ebbe a moziba. Igen, Hangyáról és Pókemberről van szó. Előbbiről már ejtettem szót, minden korábbi ellenérzésemet félretéve hamarosan meg is nézem filmjét, utóbbival kapcsolatban viszont valami eszméletlen mélységből sikerült érdeklődésemet felcsigázni. Az a helyzet, hogy az összes eddigi Pókember filmből jó, ha egy órányit láttam, egyszerűen rühellem ezt a kis röpködő majom figurát. Most viszont az A lehetetlenben csodásat alakító Tom Holland – no meg a CW íróstábja – hatására azon kaptam magamat, hogy majdnemhogy az egész mozi legjobb karakterének találom piroskát, de hogy a legjobb newcomernek, az biztos…

A film felütése kissé fura módon a múltban kezdődik, de tessék figyeli, mert az ilyen jellegű filmekhez képest meglepően átgondoltan fog illeszkedni a fő konfliktusba a jelenetsor: Buckyt, Steve Kapitány országos cimboráját épp egy (amúgy kissé röhejes) parancssorral működésbe hozzák, hogy elvégezzen egy likvidálást – más rajongói írásokat böngészve, amikben néhányan már ekkor rájöttek, ki is ül a kocsiban, nekem természetesen fogalmam sem volt az egészről. Laikusként csak az jött le, hogy a Tél Katonáját kvázi bekapcsolják, s hogy tetteiért tulajdonképp nem hibáztatható (ez amúgy nagymértékben befolyásolja a filmben elfoglalt pártállásomat is). Amúgy arról sem volt fogalmam, ki is az a Jason-ra hajazó, Crossbones/Halálfej névre hallgató valaki, aki miatt a Kapitány és három társa a nyitójelenetben fél Lagost összedönti: csak miután a faszi leveszi a maszkot –   , mostanában divat levenni a maszkot Disneyéknél – akkor rémlett föl bennem, hogy ez a fickó a múltkor még katona volt a S.H.I.E.L.D.- nél. Szokás szerint tehát majdnem az elején egy akcióval kezdünk, ami viszont önmagában kifejezetten tetszett: nem mondom, hogy hiteles volt (nem is vártam, hogy az legyen), de a film és ezen univerzum keretein belül nem volt annyira eltúlozva. Kár, hogy fingom nincs róla – egyszerűen nem emlékszem – hogy a korábbi különleges egység parancsnokából mikor miért lett festett jégkorongkapus, de igazából nem is számít… nem ez a lényeg. A történet szempontjából az a lényeg, hogy a gonosz likvidálása nagyobb pusztítással jár, mint várták – így az egyébként jól megcsinált akciójelenet mellett a sztori, a polgárháború magja is kiválóan el van hintve.

Meglepő módon ugyanis tök logikus és életszerű dolgok történnek a filmben: a világnak nem tetszik a Bosszúállók  „Cél szentesíti az eszközt” módszere, így valami módon próbálják rövidebb pórázra fogni őket: a csapat pedig két részre szakad. Egyikük a Rogers mögé sorakozik fel és nem írja alá az önmagukat korlátozó egyezményt, míg a másikuk, némi bűntudattal vezérelve Starkot követve önként igába hajtaná fejét – és képességét. Na most, én eddig meg voltam győződve róla, hogy ez lesz a konfliktus okozója, és épp ezért húztam is a számat az ötlet miatt, ugyanis ez nekem roppant sovány ellentét szuperhősök között – de örömmel jelentem, hogy nem (csak) ettől esik egymásnak a két, kibővített csapat. Az írók ugyanis húztak egy nagyon okos dolgot, és személyessé tették a konfliktust: más filmekben már ezerszer használt és elcsépelt módon egy eddig számomra ismeretlen bűnöző egy bűnesetet próbál ráhúzni Buckyra, a Kapitány pedig inkább hisz barátjában, mint a bizonyítékoknak. Ez egyébként nem kicsit hasonlít egy Bourne filmre, csak ott ugyebár a főhős egymaga deríti ki az igazságot – itt azonban a Bosszúállók miatta szakad ketté: megtámogatva a korlátozó egyezmény elutasításával fele Rogers, fele Stark mögé áll. És ez bizony nekem eszméletlenül bejött.

Eleve már azért, mert sikerült egy rohadt látványos gigászi összecsapást kreálniuk a vászonra, amiben a főszereplők x-menek módjára feszülnek egymásnak, amiben minden bunyónak roppant jól kidolgozott dinamikája és látványa van – úgy, hogy közben végig érezni azt, hogy igazándiból nem egymás kinyírása a cél. Mint mondjuk egy bokszmeccsen, kesztyűben… Viszont szart sem érne az egész, ha nem töltötték volna meg olyan dumával és humorral, ami az egészet a Bosszúállók első része mellé (vagy fölé) emeli. Végig széles vigyorral néztem a jelenetsort, minden poén ült nálam, a Star Warsoson meg szó szerint szakadtam a röhögéstől. Amúgy is tele volt a film mindenféle filmes kiszólással – az Odaát óta meg ugye tudjuk, mennyire is bírom én ezt – de az újonnan behozott két karakter számomra teljesen más szintre emelte a filmet. Nem csak képességeikkel – amiket amúgy zseniálisan szőttek ( ) bele a bunyóba –, hanem az állandó szövegelésükkel, kombinálva és kompenzálva a kisebbségérzetüket a nagy csapattal szemben. Imádtam minden jelenetet, qrva rég szórakoztam ennyire egy filmen – és igen, kivételesen nem is agyaltam azon, hol a francban van a helyi hatóság, mikor is 8-10 ember leamortizál egy repteret…

Egyébként ez volt a csúcs. Innentől kicsit más irányt vesz a film (nagyjából, ahogy Hangya és Pókember háttérbe szorul), viszont a történet szempontjából újabb elégedett csettintést váltott ki belőlem. Az történt ugyanis, hogy az előzetesben ronggyá játszott hármas bunyó csak nem akart jönni, már szinte biztos voltam benne, hogy marketingfogás az egész, de az írók ismét csak megleptek. MCU filmtől talán szokatlan alapossággal illeszkednek egybe a puzzle (flashback) elemek és a végére a személyes indíttatású összezördülésen sikerült még egy alaposat csavarni. Hatalmas gratula érte, hiteles és valahol szívszorító az az indok, ami miatt a végső verekedés kialakul… és itt meg kell jegyezzek még valamit. Másokkal ellentétben én végig a Team CA-val voltam, teljesen úgy gondolkodom, ahogy Rogers, nevezetesen a világ megmentése nem jár áldozatok nélkül, úgyhogy én sem írtam volna alá semmi egyezményt. De. A fináléra azért csak elérték az alkotók, hogy sikeresen bevontak a vaspáncélba, sikeresen Stark mellé tudtak állítani – s bár az összes közül mindig is őt bírtam a legkevésbé, egy ilyen dolog kitudódása után át tudtam érezni a bosszú édes ízét. Mindezt pedig egy olyan filmtől kaptam, amitől a legkevésbé számítottam rá: a Polgárháború így számomra sokkal több, mint egy újabb, világmegváltó idétlen akciófilm: van nem kevés érzelmi töltete, van az eseményeknek súlya és az egész sokkal személyesebb, mint eddig bármelyik történet is volt.

Ha pedig minderre ráépítjük az egészen kiváló látványvilágot, akcióhalmazt – ami valahogyan még mindig hitelesebbnek tűnt, mint a korábbiak – no meg a szenzációs poénhalmazt/dumát, kész is a magyarázat, miért jött be nekem annyira ez a film. Az azonban tény, hogy minél előbbre jutunk a képzelt világ képzelt karaktereinek történetében, annál inkább muszáj képben lenni a korábbi eseményekkel – ez pedig azért a film önálló értékelését nagymértékben ronthatja. Persze, ki az a hülye, aki egy Amerika kapitány 3-mal kezdi az MCU világát, meg ráadásul a Polgárháborúnak valami rejtélyes módon sikerült magát elsősorban a Tél Katonájához kötni magát, de az egyre csak bővülő karakterhalmaz egyre bővülő háttérismereteket feltételez, ugyanakkor egyre táguló hiányérzetet is okozhat. Tekintve, hogy hivatalosan ez ugye CapAm 3, nem pedig AV3, most még nem lehet megvádolni a filmet a „mellék”szereplők csupán esetleges szerepeltetésével, de néha kétségkívül a semmiből jött és tovaszállt néhány figura (Sólyomszem), mások épp csak egy-egy villanást kaptak (Vízió) a bunyón kívül. Pedig ezzel a fergeteges polgárháborús ütközettel a nézők elsősorban Bosszúállók moziként fognak emlékezni a filmre, ugyanakkor a dolgok mélyén ez egy igazán átgondolt, mély érzelmi töltetű, sőt elgondolkodtató Kapitány film. Nekem tetszett ez az egyveleg, de objektívan nézve, ha ilyen tempóban bővül a figurák száma, akkor egy idő után a sok karakter kezelhetetlen, összjátékuk pedig élvezhetetlen lesz – pontosan sok szempontból felületes. Most még nem volt az.




80%




.

R2-D2 írta:

Amerika Kapitány: Polgárháború

Talán az egész Marvel Univerzum második legjobb filmjét láttam pár napja, egy olyan eszement szórakozást, ami majdnem felér a nálam etalon Bosszúállók első részéhez.  [...] Igaz, ehhez két dolog is kellett… az egyik az, hogy a címével ellentétben ez sokkal inkább lett egy Bosszúállók harmadik epizód, mint önálló Kapitány film, a másik meg minden kétséget kizárólag az a két új figura, akit beépítettek ebbe a moziba. Igen, Hangyáról és Pókemberről van szó.

A film felütése kissé fura módon a múltban kezdődik, de tessék figyeli, mert az ilyen jellegű filmekhez képest meglepően átgondoltan fog illeszkedni a fő konfliktusba a jelenetsor: Laikusként csak az jött le, hogy a Tél Katonáját kvázi bekapcsolják, s hogy tetteiért tulajdonképp nem hibáztatható (ez amúgy nagymértékben befolyásolja a filmben elfoglalt pártállásomat is). [...] Meglepő módon ugyanis tök logikus és életszerű dolgok történnek a filmben: a világnak nem tetszik a Bosszúállók  „Cél szentesíti az eszközt” módszere, így valami módon próbálják rövidebb pórázra fogni őket: a csapat pedig két részre szakad. Egyikük a Rogers mögé sorakozik fel és nem írja alá az önmagukat korlátozó egyezményt, míg a másikuk, némi bűntudattal vezérelve Starkot követve önként igába hajtaná fejét – és képességét. Na most, én eddig meg voltam győződve róla, hogy ez lesz a konfliktus okozója, és épp ezért húztam is a számat az ötlet miatt, ugyanis ez nekem roppant sovány ellentét szuperhősök között – de örömmel jelentem, hogy nem (csak) ettől esik egymásnak a két, kibővített csapat. Az írók ugyanis húztak egy nagyon okos dolgot, és személyessé tették a konfliktust: más filmekben már ezerszer használt és elcsépelt módon egy eddig számomra ismeretlen bűnöző egy bűnesetet próbál ráhúzni Buckyra, a Kapitány pedig inkább hisz barátjában, mint a bizonyítékoknak. [...] MCU filmtől talán szokatlan alapossággal illeszkednek egybe a puzzle (flashback) elemek és a végére a személyes indíttatású összezördülésen sikerült még egy alaposat csavarni. Hatalmas gratula érte, hiteles és valahol szívszorító az az indok, ami miatt a végső verekedés kialakul… és itt meg kell jegyezzek még valamit. Másokkal ellentétben én végig a Team CA-val voltam, teljesen úgy gondolkodom, ahogy Rogers, nevezetesen a világ megmentése nem jár áldozatok nélkül, úgyhogy én sem írtam volna alá semmi egyezményt. De. A fináléra azért csak elérték az alkotók, hogy sikeresen bevontak a vaspáncélba, sikeresen Stark mellé tudtak állítani – s bár az összes közül mindig is őt bírtam a legkevésbé, egy ilyen dolog kitudódása után át tudtam érezni a bosszú édes ízét. Mindezt pedig egy olyan filmtől kaptam, amitől a legkevésbé számítottam rá: a Polgárháború így számomra sokkal több, mint egy újabb, világmegváltó idétlen akciófilm: van nem kevés érzelmi töltete, van az eseményeknek súlya és az egész sokkal személyesebb, mint eddig bármelyik történet is volt.

85%

Három az a kettő   , Párducot meg sem említetted   .

Az látszik, hogy a film elég összetett volt ahhoz, hogy mindenki megtalálja benne a kedvenc témáját: valaki a filózást, valaki meg az egymásra épülő személyes bosszúkat   . A körítés meg elég jó volt ahhoz, hogy el tudják sikálni az apróbb hibákat. Nekem is a dobogó környékén van az MCU-n belül.

De kik voltak azok a "mások" ?
.

Niwrok írta:

Amerika Kapitány: Polgárháború


Három az a kettő   , Párducot meg sem említetted   .

Az látszik, hogy a film elég összetett volt ahhoz, hogy mindenki megtalálja benne a kedvenc témáját: valaki a filózást, valaki meg az egymásra épülő személyes bosszúkat   . A körítés meg elég jó volt ahhoz, hogy el tudják sikálni az apróbb hibákat. Nekem is a dobogó környékén van az MCU-n belül.

De kik voltak azok a "mások"   ?
.

"Párducot meg sem említetted" - , nem, mert a másik kettőt a pozitív kontextusban használtam, Párduc meg maximum semleges volt számomra. Olyan... sótlan.

A mások a GoT északról jövő hadserege.

R2-D2 írta:

Kódjátszma


Nagyon jól összerakott mozi a Kódjátszma, izgalmas, érdekes, néha megrázó, néha érzelmes. Korrajz tekintetében csillagos ötös (talán csak a bombázás CGI-je komikus kicsit), életrajzi filmként pedig visszafogottan nagyszerű. Megismerhetünk belőle egy zsenit, aki ugyan a valóságban azért ennél nagyobb segítséggel oldotta meg a feladatot, s akinek a sorsát a korszak születésekor (vagy legalábbis az első azonos nemű kapcsolatakor) meghatározta. Amibe bele tudok kötni, az szimplán érzelmi dolog: én még így is sokkal több Enigmát és kevesebb Turingot néztem volna – de ez megint legyen az én bajom.  


80%

Egy év után is teljesen vállalom a véleményem: újranézve a Kódjátszma ugyanolyan nagyszerű film, mint első látásra. A feltörés utáni erkölcsi dilemma még most is szíven ütött (elfelejtettem a srác személyes érintettségét), az egész mozi felépítése, hangulata, autentikussága most is bejött. Miután viszont magán a feltörés folyamatán másodjára már kevésbé izgultam, icipicit talán ezúttal hangsúlyosabbnak éreztem Turing drámáját, vagyis a homokos vonalat. Legalábbis egy év alatt el is felejtettem, mennyire is dominál a történet másik szálában, sőt, ezúttal úgy tűnt, mintha ez lett volna a központi szál... mindegy, továbbra sem tolakodó, még így is elviselhető.

Egyébként most magyarul néztem, BD-ről: nos, a szinkron egészen kiváló lett. Tök jól visszaadták azt a zavart beszédet/elmét, amit Cumberbatch oly jól eljátszott, ráadásul a magyar hang is HD. Kár, hogy egy gramm extra nincs a lemezen, kicsit jobban elmerültem volna az Enigmában. Jó, tudom, hogy rengeteg mindent találni róla, de konkrétan e film kapcsán.

A lényeg az, hogy változatlan az értékelés.


.

.





Better Call Saul S2





Immár másodszor tehetjük föl a kérdést: „No de ki a fasz az a Saul?”


Adva van egy sorozat, aminek immár második évadában, az annak címében szereplő ügyvéd neve egyetlen egyszer sem hangzik el a 10 epizód alatt, amiben még csak utalás sincs arra, hogy egyáltalán az egész koncepció hova akar kifutni, s ami egyre nyilvánvalóbban az égvilágon semmi önállósággal, különálló jelentéssel és jelentőséggel nem bír. Így – bár az első évadnál még próbáltam máshogy is tekinteni rá – az egésznek csak és kizárólag egyetlen értelme és célja van: a Breaking Badből kiemelt két karaktert eljuttatni egy idővonalon A pontból B pontba. Az egész évad (és most már írhatom, sorozat) felépítése, minden egyes eseménye e célt szolgálja, az itt megismert és behozott karakterek pedig alázatosan szolgálják is azt a célt, hogy Jimmy McGillből egyszer, valamikor Saul Goodman váljon, és az ex rendőr Mike majd valamikor Gus alkalmazottja legyen. E tekintetben ez az egész teljesen értelmezhetetlen önálló történetként, most már nyugodtan írhatom, hogy szigorúan BB fanoknak szól … azoknak viszont tényleg egyre inkább. BB EU.   

Hát persze, hogy a nyitókép megint a – sorozathoz képest – a jövőben játszódik, hát persze hogy fekete-fehér, s hát persze, hogy a rejtőzködni kényszerül Sault mutatja. A felütés tulajdonképp az első évad felütésének szoros folytatása, egyelőre még csupán értelmetlen hatásvadászatnak tűnik, egy felesleges, ámde jól értelmezhető kapocsnak az anyasorozathoz – viszont lehet még akár egy hosszú távú, átgondolt koncepció része is, egy eseménylánc állomása, ami a BB után záródik. Majd meglátjuk. Maga az évad lineárisan veszi fel a korábbi történetszálat, Jimmy még mindig azon rágódik, miért is nem tette zsebre a múltkori 1.6 millió dollárt, amit gyakorlatilag minden következmény nélkül meg is tehetett volna. Érdekes egyébként, mennyire is messziről indították az írók a karaktert: ez az ügyvéd csak nyomokban emlékeztet arra, amivé majd válik – a baj az, hogy két évad után sem tudom miért és hogyan lesz belőle az, aki. Na, mindegy, majd talán ez is kiderül. Szóval Jimmy most épp új munkahelyet talál magának, a korábbi irodával partnerségben álló Davis & Main nevű ügyvédi irodánál – a baj csak az, hogy az ultrakonzervatív cégvezetés nem nézi jó szemmel Jimmy szabályokat megkerülő módszereit. Hiába a hatékonyság, hiába a rengeteg megnyert nyugdíjas mama és papa, a vezetőség többször is megrója Jimmyt az etikátlan viselkedése miatt.

Itt egy pillanatra vissza is kanyarodhatok az előző írásomhoz, a CA:CW-hez, ott is írtam, hogy nálam egy bizonyos mértékig a cél bizony szentesíti az eszközt, úgyhogy magam részéről a sorozat ezen szakaszában (egyébként amúgy is) szívvel-lélekkel Jimmy mellé álltam. Ha ez azzal jár, hogy simlis, akkor szívesen vagyok az én is – mindenestre totál elegem volt nekem is abból a sok öltönyös faszból, aki meg akarta szabni Jimmy munkamódszereit… ennek következtében tulajdonképp  logikus és törvényszerű, hogy előbb-utóbb Jimmy saját útra lép. Csak az időpont volt a kérdés, no meg annak módja…   , azért a le nem húzott szar a WC-n, mint víztakarékossági szempontra hivatkozás elég kemény ütőkártya volt. Az amúgy, hogy Jimmy önálló útra tér, abszolút nem spoiler, hisz hát ennek az útnak a végét ismerjük: a BCS kizárólagos dolga pedig – ahogy említettem – ennek az útnak az állomásainak bemutatása (úgy tűnik).

Viszont mindezt tehetné sokkal, de sokkal izgalmasabban és pörgősebben. Már az első évadnál is írtam, hogy kihasználatlan lehetőségnek érzem a tárgyalótermi dráma teljes hiányát, de abban legalább a bíróság épületéig eljutottunk… nos, itt még addig sem. Jimmy konkrét ügyvédi tevékenysége (mikor ül valaki mellett és védi) kimerül két rendőrségi kihallgatásban – igaz, abból az egyik roppant emlékezetes a pitébe kényszeredetten meztelenül beleülő, majd arról felvételt készítő gyanúsított esetében. Ez nem az a sorozat, ahol az amúgy zseniális, de lesajnált ügyvéd mindenféle védőbeszéddel vágja ki magát szorult helyzetéből – pedig képes lenne rá, ahogy a múltkor Tucotól is kidumálta magát. Nem, itt Jimmy szálán két nagyon fontos elem vonul végig, s gabalyodik néha egymásba: az egyik testvéréhez, Chuckhoz való viszonya, illetve szerelme kolleganője, Kim irányában. Nos, azt kell mondjam, mindkettő elemnek vannak egészen zseniális eseményei, olyan húzásai, amik után minden valamirevaló film – és sorozatrajongó megnyalhatja mind a tíz ujját, viszont önmagukban egy idő után mindkettőnek sikerül unalmassá, mi több idegesítővé válnia. Túlságosan nincs értelme belemenni egy ajánló keretében, de nekem rengetegszer olyan érzésem volt, hogy a kis személyes kitérők elveszik az igazán fontos mondanivalók és események elől az időt. Sőt, ha úgy nézem, ebben az évadban Jimmy jóformán semmit nem „jellemfejlődik”, gyakorlatilag ugyanolyan, mint volt egy éve: okos, simlis, de néha szerencsétlen és teszefosza valaki. Ráadásul, az évad központi szálaként végigvitt – a végső cliffhanger is erre van kihegyezve – Chuckhoz való viszonya, vele való viaskodása egy idő után kifejezetten idegesítő volt számomra. Egykeként nehezen éreztem át a testvéri szeretet és a vetélkedés ily mértékű megnyilvánulásait: Jimmy helyében rég hagytam volna az elektromágnesesség – allergiás, vén, szemét, velem csak negatívan viselkedő bátyámat a francba.

A BCS másik vonalán egy picit jobb a helyzet, Mike útja a majdani munkáltatójához sokkal élvezetesebb… de csak és kizárólag azért, mert ismét sikerült beemelni a sorozatba egy (három!!!) ikonikus BB figurát. Ember, itt vannak a tesók, a maguk minden gyilkos mexikói eleganciájukkal, de itt van egy ember, aki tud járni!!! Megmondom őszintén, innentől a BCS egyik központi kérdése számomra most már az is, hogy ő mikor és hogyan (esetleg pont Mike által?) válik olyanná, ahogy később megismerjük. Miután a múltkor Jimmy már konfrontálódott mr. Tucoval, most Mike-on a sor: kettejük közti klassziskülönbség nyomán azonban totál más lesz a balhé végkimenetele. És ez jó. Ez nagyon jó. Leszámítva a kis köcsög gyógyszercsempészt az évad elejéről, Mike ténykedése az évad nagy részében a Salamanca család közelében zajlik. Érdekes módon viszont még nála sem egészen látni, hogy lesz az itt még gyilkosságot kerülni kívánó Mike-ból az a kőkemény testőr és bérgyilkos, aki a BB-ben fog szerepelni. Annak ellenére, hogy neki talán jobb az eredettörténete, mint Jimmyé, nála is azt érzem, hogy túl messziről indították a figuráját: nem mondom, hogy 6 év alatt nem lehet az belőle/belőlük, akiket már ismerünk, de most még mindketten roppant messze állnak tőle. Egyébként ez akkor válik majd igazán érdekessé, ha valami miatt elkaszálják a sorozatot: faszán a levegőben fog lógni minden, a kezdet és a vég között lesz egy jó nagy lyuk.

Amúgy, hangulatilag rendben van az egész. Az a déli táj, sivatag, forróság, ami a BB dizájnját, stílusát meghatározta, az itt is rendben van. Magukra az új-régi karakterekre és az őket játszó színészekre sem lehet panasz (  itt van Bobby is az Odaátból), s – ahogy írtam –, van az évadban néhány egészen zseniális ötlet, jelenet. Viszont ez még mindig olyan semmilyen az anyasorozathoz képest, dráma, olyan igazán áll-leejtő esemény, fordulat, karakter jóformán semmi nincs benn. Még mindig azt érzem a Better Call Saul kapcsán, hogy az égvilágon semmi értelme, jelentősége nincsen – ami történik benne, az csak rém lassú felvezetés a későbbiekhez. A BCS ban a lelket számomra az egyre nagyobb számban előforduló jövőbeli szereplők tartják… az viszont tény, hogy számuk emelkedésével, BB fanként, egyenesen arányosan nő a sorozat tetszési indexe. Annak ellenére van ez így, hogy meglehetősen szembetűnő és zavaró, hogy a két főszereplő JÓVAL idősebb – és sajnos idősebbnek is látszik –, mint 6 évvel későbbi önmaguk. Ezért nem szerencsés az előzményfilm és/vagy sorozat ugyanazon szereplőkkel… mert az idő vasfoga nyomot hagy mindenkin. Márpedig ha valaki majd az x év múlva eljövő finálé után elkezdi nézni az x évvel ezelőtt forgatott Breaking Badet, akkor rém furcsán érezheti magát…

Ugye, kedves Hollywood?





75%



.

R2-D2 írta:

Better Call Saul S2

E tekintetben ez az egész teljesen értelmezhetetlen önálló történetként, most már nyugodtan írhatom, hogy szigorúan BB fanoknak szól … azoknak viszont tényleg egyre inkább. BB EU.   

Az amúgy, hogy Jimmy önálló útra tér, abszolút nem spoiler, hisz hát ennek az útnak a végét ismerjük: a BCS kizárólagos dolga pedig – ahogy említettem – ennek az útnak az állomásainak bemutatása (úgy tűnik). Viszont mindezt tehetné sokkal, de sokkal izgalmasabban és pörgősebben. Már az első évadnál is írtam, hogy kihasználatlan lehetőségnek érzem a tárgyalótermi dráma teljes hiányát, de abban legalább a bíróság épületéig eljutottunk… nos, itt még addig sem.

A BCS másik vonalán egy picit jobb a helyzet, Mike útja a majdani munkáltatójához sokkal élvezetesebb… de csak és kizárólag azért, mert ismét sikerült beemelni a sorozatba egy (három!!!) ikonikus BB figurát. Ember, itt vannak a tesók, a maguk minden gyilkos mexikói eleganciájukkal, de itt van egy ember, aki tud járni!!!

75%

Ááá, szóval ilyen érzés olvasni egy olyan sorozatról, amiről a leghalványabb fogalmam sincs .

Látom a több pontot, de azért továbbra sem érzem belőle azt a rajongást, vagy akár elégedettséget, amit mondjuk egy szórakoztató sorozat jelentene, nemhogy a BB.
.

Niwrok írta:

Better Call Saul S2

Ááá, szóval ilyen érzés olvasni egy olyan sorozatról, amiről a leghalványabb fogalmam sincs   .

Látom a több pontot, de azért továbbra sem érzem belőle azt a rajongást, vagy akár elégedettséget, amit mondjuk egy szórakoztató sorozat jelentene, nemhogy a BB.
.

Jól érzed... De mint BB fan, szódával elmegy. A következő évad meg talán még jobb lesz.

.






Cloverfield Lane 10





Szégyen, nem szégyen, nekem a 2008-as Cloverfield nem volt a kedvencem: kifejezetten idegesítőnek és idiótának tartottam a magukat direkt veszélybe kamerázó fiatalokat – meg mint kiderült, szinte követendő rossz példát is mutattak a későbbi found footage filmek nagy részének. A magam részéről egyáltalán nem bántam, hogy nem folytatták melegében az akkori sztorit – szerintem abszolút nem volt benn annyi, hogy jöhetett volna a következő rész (nem mintha Hollywoodot ez annyira zavarná). Mégis, ahogy a múlt havi filmes újságban olvastam a Cloverfield Lane 10-ről, mint az ugyanabban az univerzumban játszódó kvázi spin-off moziról, egyszerre kíváncsi lettem: az ajánló egy jó kis kamaradarabot ígért, egy háromszereplős pszicho thrillert, ami egy túlélőbunkerben játszódik. Ezeket meg ugyebár szeretem, mindig remek kis alaphangot biztosít egy film számára, ha nem tudunk többet a külvilágról szereplőinknél, ha a bezártság, a klausztrofóbia, a reménytelenség rátelepszik a vászonra, s a nézőt magával rántja a földalatti helyiségekbe. Nos, pont ezen a kettőn bukott meg nálam a film, de ezekről kicsit később…

Michelle (Mary Elizabeth Winstead) egy fiatal divattervező, aki épp elhagyni készül barátját. Nem is készül, már beült a kocsiba és épp a teljesen kihalt(???) utakat rója, mikor is autójába belehajt valaki a semmiből, a csaj meg elveszti az eszméletét. Itt, ha megengeditek, két dolgot jegyeznék meg: az egyik, hogy a főcím beillesztése ebbe a jelenetsorba az egyik legjobb ötlet, amit mostanában filmen láttam… a másik meg… nos, igen. A kihaltság. Totál zavarba ejtő az egész koncepció: ha alapból azt tételezzük fel a környezetből, a távoli robbanásokból, a teljesen kihalt utcaképekből, hogy már adott az apokalipszis, akkor Michelle minden további kétkedése a bunkerben szimplán ökörség –  ha pedig visszagondolunk pl. a Világok harcára, akkor az is nyilvánvaló, hogy inkább tumultusnak kellene lenni az utcán egy invázió kezdetekor. Ez esetben viszont két dolog van: vagy már kihalt a Föld, csak Michelle nem tud róla, vagy simán nincs senki az utcán… 6.20-kor!!! Megjegyeztem az órát a kocsiból, onnan tudom… ember, még Magyarországon is nagyobb mozgás van fél hétkor, mint ebben a moziban! Szóval nem értem: ha a kihaltsággal utalni akartak az invázióra, az oké, de akkor meg Michelle-t tették totál idiótává vele…

Ilyen gondolatokkal a fejemben ébredtem Michelle-lel egy szobában, amiről kapásból három film is beugrott (tekintve az egész szituációt). Az első kettő természetesen a nemrég látott az A szoba, illetve a 3096 nap, míg a harmadik a Fűrész… viszont lelkesedésem hamar lelohadt, mert bejött a szobába Frédi (John Goodman), akit itt most épp Howardnak hívnak. Jó, tudom, ez hülyeség, de én ezt a faszit képtelen vagyok komolyan venni, s bármennyire is szenzációsan hozta itt (egyébként már korábban máshol is) a komoly, drámai figurát, a pszichopata fogvatartót, képtelen voltam egyetlen egy percig veszélybe érezni magam Michelle bőrében. Miután meg aztán kitárul az ajtó, megint minden megváltozik, a remeknek tűnő, szűk teres, minimálisan berendezett helyszínből kilépünk egy… hova is? Egy helyi Coop boltot meghazudtoló felszereltségű túlélőbunkerbe. Nem tudom, lehet csak én vagyok túlságosan kriminális, meg lehet (valószínű), hogy valóban vannak olyan paranoiás őrültek, akik ilyen szintű „jövőt” halmoznak fel maguknak, de nekem ez az egész olyan volt, mint egy átlag feletti magyar család jól feltankolt lakása... tényleg, a TV miért csak CRT volt? S ha már kérdések: a túlélőbarakkban miért is van egy páncélajtóval zárható külön szoba… no meg az a bizonyos hordó? Amiről amúgy – nem tehetek róla – rögtön a Breaking Bad vonatkozó jelenetei jutottak eszembe… de szerintem nem csak nekem, hanem az íróknak is. Vagy fordítva.

Szóval ugye az a szitu, hogy a lány felébred (egy érdekes térdrögzítéssel, ami aztán szép lassan elfelejtődik), a fogvatartója pedig közli vele, hogy a saját érdekében nem engedheti ki, mert kinn a világvége van. Kezdődhetne egy zseniális pszichológiai játék, amiben a nézőt is bizonytalanságban tartva, folyamatosan változtatva, manipulálva, csepegtetve az információt lehetne azon izgulni, Howard vajon igazat mond-e a kinti világról, ebből következve pedig lehetne szorítani annak, hogy Michelle vajon jól teszi-e hogy ki akar jutni, vagy sem. Azonban itt a néző (sajnos) sokkal többet tud, mint a főszereplő: a bevezetőben említett érvek miatt a néző nagyjából tisztában van vele, hogy a veszély valós, és így nem is nagyon tudja/akarja Michelle kétségeit átérezni. Én legalábbis úgy éreztem, hogy a film méregfogát kihúzták a címével, ha abban nincs benn a Cloverfield, akkor lényegesen feszültebb és kétségesebb minden motiváció, ami itt történik. Tegnap óta azon jár az agyam, milyen zseniális lett volna, ha mondjuk a film címe csak szimplán a Menedék, a kapcsot a Cloverfielddel pedig csupán csak az az utcatábla mutatná, amit Michelle talál (s aminek aztán nem is tulajdonít jelentőséget). Gondolom, ennyire noname moziként nem akarták forgalomba hozni, így viszont a címben elspoilerezték a lényeget és az izgalmak egy részét. Lehet, hogy a Légszomj, vagy a 400 nap felemás fogadtatására gondoltak, mikor ezt kitalálták, az épült hasonló alapokra…

Még szerencse, hogy így is működnek bizonyos dolgok, amiket elrejtettek a sztoriban. Az egyik ugyebár Howard múltja, hazugságai, amik azért adnak jócskán agyalni valót és amik azért kicsit tényleg biztosítanak némi izgalmat (én még így is bealudtam a moziba). A másik, hogy ugyan tudjuk, hogy kint mi a helyzet, azon azért némiképp lehet izgulni, Michelle vajon kijut-e a felszínre, vagy nem – az már másik kérdés, hogy mi tudjuk, hogy felesleges, de ő nem. Aztán mindenképp meg kell említsek néhány kifejezetten ütős és hangulatos jelenetet, mindenekelőtt az első zsilipkamrásat, aztán a Mikulásosat (bár az naivan hatásvadász volt), no meg ugyebár a kis titok kiderülését és annak következményét. Ott mondjuk meglepődtem rendesen – én nem éreztem a karakteren, hogy ezt, így képes megtenni, még a hordó ellenére sem, ráadásul az egész film egyik szálának létjogosultságát kérdőjelezi meg. Ha ezt, így, ilyen módon rövidre lehetett zárni, akkor felvetődik a kérdés, mi szükség is volt arra, hogy Howard mást is beengedjen Michelle mellé? Kellett harmadik a társasjátékokhoz? Apropó harmadik… nem véletlenül nem tértem ki eddig a film harmadik szereplőjére, egy bizonyos Emmet nevű fickóra (John Gallagher Jr.), nekem az egész létezése a film keretein belül egy hatalmas kérdőjel – persze, így értem, miért is van benne, de már az alap lány és fogvatartója konfliktus élét az első perctől elveszi.

Túlságosan nem célszerű belemenni a bunkerbeli eseményekbe, összességében nem rossz az egész, bár nekem lényegesen kevesebb feszültséget tartogatott, mint amint az beharangozva vagyon. De még mindig ez volt a jobb szakasz a filmben, a finálé az én szememben kifejezetten kínos. Úgy unblock az egész, molotov koktélostól, bujkálódásostul, autóstól, gázostól, mindenestől. Megint olyan sötét van, hogy lófaszt se látni, amit meg Michelle művel, illetve amit a támadók összeszerencsétlenkednek, az néha minden negatív képzeletet felülmúl. Ráadásul, mikor még korábban elkezdték sorolni azokat a bizonyos „hullámokat”, rögtön eszembe jutott a borzalmas Az 5. hullám – szerencsére itt nem annyira céltudatos az invázió, itt két hullám elég. S végül: ennél a The Divide fináléja sokkal, de sokkal ütősebb lett, itt is valamikor akkor kellett volna abbahagyni az egészet… ez így inkább komikus, mint feszült és izgalmas. Az ugyan elspoilerezett, ámde mégiscsak hangulatos, az újrahasznosított elemeket mégiscsak korrektül felhasználó korábbi zárt terű kamaradarabot sikeresen hazavágták ezzel a kétséges sci-fi befejezéssel – ennek ökörségeit mindenki fedezze fel magának. Persze, benn van a pakliban, hogy én vagyok (megint) túl szőrös szívű, meg az is lehet, hogy szimplán rosszkor talált meg a film, de nekem ez, így, ilyen mixben most nem jött be. Sok hasonló próbálkozást láttam már, nekem ez a Cloverfield Lane 10 kissé unalmas, és rém kiszámítható lett.

Amire nem lehet panaszom, az Goodman és Winstead játéka. Előbbi a maga mackósságában jól hozza a kiismerhetetlen pszichopata figuráját, leszámítva az A Flinstone család folyton beugró képeit, tényleg meggyőző volt szerepében. Winsteadról más kép ugrott be, néhány beállításban, frizurában, nézésében az A szürke ötven árnyalata Anastasia-ja jutott róla eszembe… az meg ugye nem jó ómen. Ennek ellenére nagyjából hitelesen vált a szemem előtt harcias amazonná, nagyjából jól eljátszotta a rá kirótt szerepet – az már nem az ő hibája, hogy az írók kicsit elbaltázták magát az egész koncepciót. Látvány, hangulat (legalábbis a föld alatt) rendben van, nagy ökörségeket nem mondanak, és nem csinálnak a figurák. Legalábbis nem fájt semmi, nem fogtam a fejem – néha sokkal inkább el voltam foglalva azzal, hogy a szememet próbáljam kitámasztani, s kivárni mindazt, amit előre kitaláltam. Mínusz egy-két jelenet.





65%




.

R2-D2 írta:

Cloverfield Lane 10

Michelle (Mary Elizabeth Winstead) egy fiatal divattervező, aki épp elhagyni készül barátját. Nem is készül, már beült a kocsiba és épp a teljesen kihalt(???) utakat rója, mikor is autójába belehajt valaki a semmiből, a csaj meg elveszti az eszméletét. Itt, ha megengeditek, két dolgot jegyeznék meg: az egyik, hogy a főcím beillesztése ebbe a jelenetsorba az egyik legjobb ötlet, amit mostanában filmen láttam…

Az ugyan elspoilerezett, ámde mégiscsak hangulatos, az újrahasznosított elemeket mégiscsak korrektül felhasználó korábbi zárt terű kamaradarabot sikeresen hazavágták ezzel a kétséges sci-fi befejezéssel – ennek ökörségeit mindenki fedezze fel magának. Persze, benn van a pakliban, hogy én vagyok (megint) túl szőrös szívű, meg az is lehet, hogy szimplán rosszkor talált meg a film, de nekem ez, így, ilyen mixben most nem jött be. Sok hasonló próbálkozást láttam már, nekem ez a Cloverfield Lane 10 kissé unalmas, és rém kiszámítható lett.

65%

Igen, most hogy így írtad, tényleg fura egy film alapvető kérdését agyoncsapni egy olyan hivatkozással, aminek "csak" marketingszempontból volt jelentősége.

Azért valószínűleg megnézem majd, de konkrétan a főcímmel kapcsolatban lettem leginkább kíváncsi, hogy mi olyan jó benne, mert intro szempontjából nálam a Deadpool vitt mindent :


.

.






Elser





1939. november 8-án a müncheni Bürgerbräukeller nevű sörpincében Hitler hagyományosan erre a napra időzített beszédét tartja. Nem is sejti, hogy az emelvény fölötti karzaton egy időzített bomba ketyeg, ami 21:20-kor fog működésbe lépni… oltári nagy mázlijára azonban ő 13 perccel korábban elhagyja a helyszínt. Ennyit tesz egy nem várt időjárási körülmény: a köd miatt a repülőgép nem tudott felszállni, így Hitler kénytelen volt különvonattal visszamenni Berlinbe, beszédét pedig rövidebbre fogni. A merénylet meghiúsul, a 8 halálos áldozat nagy része ártatlan civil – már ha ártatlannak tekinthető az, aki részt vesz egy NSDAP gyűlésen. A tettes, bizonyos Georg Elser (eredeti nevén Schorsch Elser) egy svájci német asztalos pechjére lebukik a határon, s nagyon hamar a rendőrség és a Gestapo látókörébe kerül.

Oliver Hirschbiegel  - akihez egyébként olyan filmek kötődnek, mint az eredeti A kísérlet, no meg maga az A bukás – új filmjében ennek az embernek állít emléket, az embernek, akinek a nevét egy szűk körű történész csoporton kívül vélhetően kevesen ismerik. Míg Staufenberg ’44 júliusi merényletéről több film is készült, szegény pacifista asztalos történetét mintha szándékosan hallgatta volna agyon a világ – nem akarom túl konspirálni a dolgokat, de ebben akár a kommunista szimpátiája is szerepet játszhatott. Pedig aztán szegény flótás történelmi jelentősége szintén nem kicsi: e tekintetben a film német címe, miszerint Elser - Er hätte die Welt verändert (azaz Elser – Megváltoztathatta volna világot) sokkal kifejezőbb, mint az angol 13 Minutes… legalábbis a személy szempontjából mindenképp. Ugyanis van ennek a filmnek egy nagyon jó különlegessége: nézőpont és pillanatnyi hangulat kérdése, épp hogy látjuk az egészet – lehet egy ember életrajzi filmjének tekinteni, rengeteg motivációval, mi hogyan, miért alakult ki benne, hogyan jutott el valaki 1930-tól addig, hogy 1939-ben bombát tegyen a Führer feje fölé. Másrészről a mozi természetesen alaposan körbejárja magát a merényletet, annak előzményét, aztán a nyomozást, kihallgatást és természetesen a következményeit is – a 13 perc cím inkább ezen értelmezése a történetnek. A film zseniálisan váltogatja az idősíkokat, ami következtében egy elég alapos, hiteles és tárgyilagos kórképet kaphatunk nem csak a gonosz náci birodalomról, hanem hogy hogyan is alakulhatott ki mindaz ott, akkor és úgy, ahogy kialakult.

Természetesen(?)  a merénylettel kezdünk, pontosabban az azt közvetlenül megelőző és az azt közvetlenül követő eseményekkel. Egy fiatalembert látunk, aki egy szerkezetet épít be egy oszlopba, majd sietősen távozik a helyszínről – ő Elser (Christian Friedel), a merénylő. A következő képeken aztán látunk egy náci párt nagygyűlést a müncheni sörpincében (hagyományos helyszín), ahol Hitler a szokásos lelkesítő évértékelőjét tartja – érdemes kicsit belegondolni, hogy alig két hónappal vagyunk a II. Vh. kitörése után, az eseményen még mindenki roppant fegyelmezett és lelkes. A másik szálon pedig azt látjuk, hogy Elser épp a konstanzi határon próbál átjutni, amikor balszerencséjére két határőrbe botlik – sorsa ezzel megpecsételődik. Hogy miért tartotta magánál azokat a dolgokat, amik kvázi bizonyítékként szolgáltak a kihallgatásán ellene, szerintem ő maga sem tudta, a lényeg az, hogy elfogása, néhány külsérelmi nyom, no meg egy kommunista kitűző pont elég volt ahhoz, hogy őrizetbe vegyék – még mielőtt a merénylet megtörtént. A fogdából meg aztán egyenes út vezetett a két kihallgató tiszt, bizonyos Arthur Nebe (Burghart Klaußner) és Heinrich Müller (Johann von Bülow) karjaiba: előbbi a rendőrség, utóbbi a titkosszolgálat magas rangú tisztje volt. Anélkül, hogy belemennék a további részletekbe, annyit elárulok, hogy logikus és várható módon elkezdődik Elser kínvallatása, a náci tisztek nem kevés értetlenséggel párosult erőszakkal próbálják Elserből kiverni, kik voltak a felbujtói, támogatói a merényletben. Mert azt egyikük sem hiszi el – meg hát a Führernek sem felel meg – hogy Elser egyedüli tettes…

Innentől pedig egyértelműen két szálon fut tovább a mozi. Az egyik maga a film jelene, a vallatás, az információk összerakása, ahogy Elser bebizonyítja (legalábbis megpróbálja), hogy egyedül volt. Nagyon jó ez a szál, benn van minden, amit az ember a korabeli német vezetésről, módszereiről, gondolkodásról hitt: ennek a csúcsa amúgy majd egy kirohanás Elser részéről Hitler ténykedéséről és a német viszonyokról és kilátásokról – illetve az arra adott reakció. Totál hiteles, életszerű és felforgató volt, ahogy a kihallgatást csinálták, megdöbbentő volt az a fanatizmus, ami az azon résztvevő náci tiszteket jellemezte, pl. a Müller/Nebe páros főnökének (Himmler??) ugyan csak kevés szerep jut, de mégis igazán hatásos a faszi. Mindezek mellet azonban van az egészben még valami, ami engem még úgy is meg tudott lepni, hogy részeiből épült föl az első filmélmény nálam: majd csak figyeljétek meg az egyik tisztet megformáló színész finom gesztikulálását, arckifejezéseit, mondatait, mozdulatait – mennyire is benn van már a filmben ilyenkor is annak az egészen váratlan jelenetnek az előszele, ami a film vége felé található. Megmondom őszintén, miközben fordítottam a filmet, végig ez volt a kedvenc szálam a kettő közül, valahogy jobban lekötött, izgalmasabb és érdekesebb volt 1939-ben járni, mint Elser múltjában… egészen tegnap estig.

Most már, hogy teljes egészében láttam saját munkámmal kiegészítve a filmet, rengeteg érdekességre és elgondolkodtató dologra felkaptam a fejem. Azt külön kiemelném, hogy Hirschbiegel zseniálisan oldotta meg az idősík váltásokat, szeretem az ilyen alaposan átgondolt, két külön idősíkon létező, de egymáshoz kötődő jeleneteket, amiket vagy egy mondattal vagy egy képpel kapcsolnak össze. Persze, a vágás csak egy dolog, de kétségkívül sokat segített zökkenő mentesebben elmerülni a 30-as években – egy évtizedben, amikor a nácik hatalomra jutottak és megerősödtek. Bámulatos korrajz, ami nagyon tényszerűen bemutatja a német emberek nácikhoz való viszonyát, ahogy a faluk önként és sokat remélve támogatták Hitler vízióit. Külön jó volt a nácik vs. kommunisták viszonyrendszere, a valós történelmi események beillesztése (Anschluss, Gernika, Staufenberg), mindamellett, hogy amúgy a főbb karakterek is természetesen valós figurák voltak. A képernyőn felsejlett egy birodalom felemelkedése, de ezúttal picit a színfalak mögé nézve az is, hogy mi és miért történhetett akkor, és úgy, ahogy történt. A propaganda, az ingyen sült kolbász és a sör, az átlag németeket átjáró antiszemitizmus mind-mind segítette az NSDAP-t a Reichstagba bejuttatni. Érdekes és sokrétű a film ezen szála, a magam részéről sokkal, de sokkal többet el bírtam volna ebből viselni – s bár megértem, hogy egy életrajzi filmből nem maradhat ki a szerelem és a párkapcsolat (no meg hogy Elser megtöréséhez kulcsfontosságú tényező volt a nő), de nekem az Elsaval való szerelem kicsit húzott le az összképen. Elsa (Katharina Schüttler) mint Elser aktuális – legnagyobb?? – szerelme végigkíséri a film második szálát, néhány felesleges jelenetet eredményezve a moziban… én legalábbis úgy éreztem, néha nincs helye a romantikának adott körülmények között. Aztán lehet, csak az amúgy is kemény élét próbálták tompítani a mozinak, azt gondolták, két verés között kell egy kis szerelem… a fene se tudja. Ha nagyon akarom, még Elser motivációiba is bele tudom illeszteni a nő életének jobbá tételét – hisz a férfi szemében minden rossz, szegénység forrása és okozója maga Hitler volt, az ő megölésével pedig a nő sorsa is jobbra fordulhat.

Az egész mozi legnagyobb tanulsága egyébként talán pont ez: a nagypolitikai érdekektől függetlenül még egy pacifista ember, túlnyomórészt személyes indíttatásból, képes volt odáig eljutni, hogy merényletet tervezzen Hitler ellen.  Hogy mindezt végre is tudta hajtani, külön elemzést igényelhetne a hitleri biztonságpolitikáról, a Gestapo működéséről… mindehhez pedig ha hozzávesszük, hogy Hitler ellen 42 merényletet kíséreltek meg az idők folyamán, s azok jó része csupán a vakszerencse miatt nem sikerült… nos, akkor a Gestapo talán mégsem volt annyira hatékony és félelmetes szervezet, mint azt gondolni lehet. Egyúttal az is fura, hogy az emberiség egy bolond, de végül is ezek alapján szerencsés diktátor ellen elkövetett merényletek sikertelenségének köszönheti a második világháborút meg a holokausztot…  

Nos, összegzésként annyit, hogy miután rengeteget kínlódtam a fordítással, a film kockáit, jeleneteit több tucatszor láttam, kissé talán elfogult is vagyok: nálam az Elser egy kifejezetten emlékezetes alkotás lett. Nem állítom, hogy az évtized mozija, mert azért néha kicsit leül, de azoknak, akiket érdekel a történelem, azoknak remek ismeretkibővítő alkotás. Megint okosabb lettem picit.




80%



.